Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

ÁZSIA KÖZEPE

Irkutszk előttem a döntések városa.
Moszkva vagy Szibéria? Moszkva vagy Szibéria? - ez az irkusztki refrén.
Július elsején kisebesedett lábujjaim miatt azon főtt a fejem: hová váltsak jegyet? - Nyizsnyeugyinszkba-e, hogy onnan a karagaszok közé repüljek, vagy Moszkvába, hogy lábaim kezeltessem?
Ma, augusztus elsején, megint a jegyen töprengek. Hová váltsam meg? Kizilbe, Ázsia csillagászatilag kiszámított középpontjába, hogy onnan tovább a szojot sámánok közé menjek, vagy pedig Moszkvába, hogy hazatérjek Magyarországra.
A különbség csak annyi, hogy a múltkori vagy-vagy elé egészségi állapotom, a mostani elé meg anyagi helyzetem állított.
Ötszáz rubelem van mindössze. Ezen vagy vonatjegyet válthatok Moszkváig, vagy repülőjegyet Kizilig.
Ha visszatérek Moszkvába, vége a szibériai gyűjtésnek, nem jutok el a szojotok földjére. Ha viszont Kizilbe utazom? Néhány tízrubelessel a zsebemben, jó, ha egy hétig, tíz napig kihúzhatom… És honnan veszek annyi pénzt, hogy visszajussak Moszkvába?
Megfutamodás vagy felelőtlenség? Bizony, egy Szibéria-kutatónak nemcsak tudományos kérdésekben kell dönteni.

*

Este nem vasúti, hanem a légiforgalmi pénztárhoz mentem. Jegyváltás közben még csak bizonytalan sem volt a hangom. Pedig megérkezésemkor száz rubel ha marad a zsebemben. Miből fogok ott élni, miként tudok Moszkvába visszajutni? - fogalmam se volt.
Az indulás - szokás szerinti. Fél egyre kellett a repülőtérre menni, s fél tizenkettő előtt öt perccel még a múzeum sámántárgyait fényképeztem a napos udvaron.
Féltizenkettőkor hátamra kaptam a hátizsákot, sebtiben elbúcsúztam a muzeológusoktól, és pontban fél egyre megérkeztem a géphez.
Alattam már az Angara csillog. Vajon meglátom-e valaha még egyszer?
Amikor a gép újból a földre szállt, mielőtt szemembe tűnt volna a repülőtér felirata, már felismertem. Nyizsnyeugyinszkban vagyunk.
Elkapott a büszkeség: már van olyan szibériai város, amelyben nem először fordulok meg.
Hamarosan repültünk tovább Krasznojarszk felé. Közben egyre déli irányba tekingettem, a karagaszok földje felé.
Mennyit főtt a fejem ott a szojotok miatt: igaz-e az, hogy a karagasz kultúra annyira emlékeztet a szojotokéra? Lehetséges-e, hogy az eredetileg szamojéd karagaszokat eltörökösítő nép a szojot? A karagasz sámánhit jelenségei valóban megismétlődnek a szojotok körében?
Most mindezeket tisztázhatom hát. Csak rajtam áll, hisz holnap már szojot földre lépek.
Annyira magamba merültem, hogy csak arra ocsúdtam fel, az utasok már készülődnek a leszálláshoz.
Krasznojarszkban egyenesen a jegyirodának tartottam, hogy jegyet váltsak tovább, Kizilig.
- Nincs hely holnapra.
Bizony ez váratlanul ért.
- Legyen szíves, adjon tanácsot, mit csináljak.
- Hát utazzék holnapután.
- Kérem, én külföldi vagyok - játszottam ki egyetlen adumat.
- Az útlevelem záros határideig érvényes, nekem minden nap drága.
- Akkor beszéljen a diszpécserrel.
Feltűnően csinos, szőke lányhoz nyitottam be.
- Önhöz igazítottak a pénztártól. Holnap reggel indulnom kellene Kizilbe, de nincs hely.
- Miért olyan sürgős? Induljon holnapután.
Elmondtam neki is, amit a pénztárosnőnek. Felelet helyett gondolkozva ráncolta homlokát. Reménykedni kezdtem.
- Egy megoldás volna: teherszállító gépeink is visznek sürgős esetekben utasokat, arra talán szoríthatok helyet. De az nem olyan kényelmes - tette hozzá kissé aggódva -, viszont a jegy olcsóbb.
Ha tudta volna, mennyire megörülök az olcsóbb utazás hallatára!
- Nagyon is megfelel.
Reggel éppen csak bekötöztettem meggyűlt sarkam a repülőtér elsősegély-nyújtó helyén, s máris felszálltam a kizili gépbe. Az utasok számára fenntartott részleg csak annyit különbözött az utasszállítóétól, hogy a menetiránynak nem szembe, hanem oldalt ültünk.

*

Felhők között úszik a gépünk. Néha szétfeslik alattunk a szürke gomolyag, mintha váratlan szakadékhoz érnénk. Odalent erdővel borított, hullámos hegyek, sűrűn tarkázva nagy, fehér foltokkal. Augusztusig megmaradt a hó? Vagy csak fehér sziklák?
Ilyesmi lehetett a Csarga-bara is, amit Halgen sámán fehér jurtának vélt.
Régi és csodálatos történet a Halgen sámáné…

Nem nagyon régen, de azért jócskán elmúlt időben élt az Erbek folyó torkolatánál. Olyan hatalmas sámán volt, amilyen azóta nincs, s ki tudná, kerülközik-e még valaha.
Egyszer, amint egy faluban benyakalt a pálinkából, elindult hazafelé. Estére a Nagy-folyó menti Csarga-bara sziklához ért. Hát, mit lát itt? Egy jókora fehér jurtát. Csak azt furcsállotta, hogy a nemezfalak nincsenek körülcsavarva leszorító szőrkötelekkel.
Belép a jurtába: lát abban egy öregasszonyt. Az ám, de milyent! Szemhéja lefittyed az arcára, arca a nyakára, álla a hasára, hasa meg a térdére. Maga a megtestesült rútság!
A vén banya mellett üldögél két leányka, de milyen két gyönyörű lány!
Halgen simán megpihent, megteázott, majd aztán kászálódott kifelé.
Már kapaszkodott a lova hátára, hanem az egyik leány, az, aki a kutyák miatt kikísérte, a karjához kapott. A sámán, védekezésül, fél-kézzel megragadta a lány hajfonatát. Fájdalmában a lány hangosan sikoltott.
- Mit akarsz, te lány, ezzel az átkozott sámánnal? A nagybátyám boszorkányai sem tudtak vele mit kezdeni! - kiáltotta az anyja a fehér jurtából. - Gyorsan gyere vissza, mert mindjárt megöl!
A lány elugrott, hajfonata azonban a lovas kezében maradt.
A sámán elindult. Már közeledett a falujához, akkor vette észre, hogy egy siheder beszélget előtte egy vénasszonnyal. Nézi, nézi: hát a jurtabeli boszorkány megy ott a fiával. Tűzacél zacskójából kikapja kovaköveit, hozzájuk vágja.
A boszorkány-fiút pontosan homlokon találta.
Felbődült az anya, mint egy tevetehén. Rávetette magát a sámánra, hanem az hatalmas ugrással egy topolyafenyőn termett.
Nosza, a boszorkány asszony rágcsálni kezdte a topolyafa gyökereit. Kéreg repül, vér csorog; a banya már öreg, egyre jobban kifárad.
- Ha most meg nem is öllek, mához egy évre bosszút állok a fiamért! Most is megölhetnélek, de utadra engedlek, mert tisztelkedni mégy az Isten elé. Mihelyt visszatérsz, véged!
Így fenyegetőzött a boszorkány, és szörnyű jajgatás közepette vonszolta fiát.
A sámán valóban az Isten elé indult tisztelkedni.
Kerek egy esztendő elmúlott, amikor hazatért. Este érkezett meg. Lefeküdt a jurtájában. Reggel megvirradt, de a sámán nem jött elő. A szomszédok bementek, hogy majd felébresztik. Ott feküdt holtan, már egészen kihűlt. Pedig este még makk-egészséges volt.

A boszorkány-leány hajfonata még máig is ép. Az elhunyt sámán dobjával együtt azt is felakasztották a Kathilik bazsi erdejében.
Én magam nem láttam - mentegetőzött az elbeszélő -, de sokan bizonygatták, akik saját szemükkel látták, hogy ilyen hajfonata embernek nem lehetett, mert egy öl a hossza, és két marokkal sem foghatnám körül. Aki nem hiszi, járjon utána, tekintse meg maga. Nincs messze: az Erbek mentén kell felhaladni, majd letérni Kathilik felé, felkapaszkodni a csúcsra, ott lesz a Serlik arga erdő, itt valahol egy fán lengedez az a hajfonat.
Nem sokat töprenghettem azon, vajon az utazó, aki a századforduló táján feljegyezte ezt a szojot elbeszélést, miért nem ír arról, hogy meglelte a bizonyítékot, mert repülőgépünk leszálláshoz készült. A gép pilóta mögötti falán felvillant a tábla: Tilos a dohányzás, leszállás kezdődik. Már Kizilben lennénk?
Fürkészem az alattunk futó várost. Ismerős ez a kép a nagy folyamba ömlő kisebb folyócskával. Talán mégsem Kizil.
Amikor a gép a földön gurul, olvashatom is a nagy fekete betűket: ABAKÁN.
A múlt nyáron már jártam itt. Szívesen beautóztam volna a városba, üdvözölni a Hákász Tudományos Kutatóintézetet meg a Néprajzi Múzeum munkatársait, akik tavaly olyan szívesen segítettek munkámban. Szerettem volna átadni nekik a szagáj sámánok, Kizlaszov, Borgojákov meg a többiek fényképeit, amelyeket tavaly készítettem. Azonban a menetrend szerint néhány percig időzünk csupán.
De a menetrendhez az időjárás nem mindig alkalmazkodik. Közlik velünk, hogy a Szajánok fölött vihar dühöng. Hogy mikor áll el, húsz perc vagy három óra múlva, azt talán csak Halgen sámán tudta volna megmondani.
Jó két óra múlva mégiscsak kitisztult az idő, s végre indulhattunk. Jómagam nemcsak a veszteglés miatt türelmetlenkedtem. Szombat lévén, a múzeum két órakor bezárja kapuját: ha késik a gép, senkit sem találok már ott. Hogy szerzek akkor olcsó szállást? Hogy találom meg a kutatókat? Ráadásul holnap vasárnap. Ha elkésem, minden hétfőre marad. Pedig sietnem kell, hisz oly rövid az idő, és olyan sok a tennivaló.

*

A szojot sámánokról már az 1300 körüli évekből maradt fönn írásos emlék. Rasid ed din perzsa geográfus Dzsámi el tavárih című munkájában értekezik először a szojotok szellemeiről, akiket a maga nyelvén dzsineknek nevez. De hallgassuk meg őt magát:

Sok képzelgés és kitalálás, valamint mérhetetlen számú sámán él - köztudomású, hogy a dzsinek velük beszélgetnek - különösen a legtávolabbi szállásterületeken.

A sámánizmus hosszú ideig szinte kizárólagos vallásként virágzott a szojotok között. A múlt század folyamán azonban a déli szomszéd, Mongólia felől, eljutott hozzájuk a buddhizmus is, a lámaizmus formájában.
Ádáz harc lángolt fel az új meg a régi vallás között.
Ennek a küzdelemnek egész sor epizódját őrizte meg a népi emlékezet.
Az új tan szószólója a mongol Siretti láma, a régi hiedelmek védelmezője pedig Tungusztej sámán volt, anyjostul. A sámán áldozatul is esett ennek a harcnak: a hatalmas Siretti láma, imáinak erejével, rádöntötte a Hajerhan bércet. Tungusztej anyja azonban bosszút állt a bércen: előbb figyelmeztette az ott lakókat a bekövetkező veszedelemre, hogy idejekorán elmenekülhessenek onnan, aztán hatalmas vihart idézett rá. Napokon keresztül tomboltak az elemek, s amikor végre elcsendesedtek, a bérc egy része teljesen megfehéredett. Örökre így maradt.
A két vallás küzdelme azonban lassan lecsillapodott. De a lámaizmus, ha a nyílt küzdelemről le is mondott, a sámánhit elleni harcot nem adta fel. A lámák, közelebbről megismerkedve a szojotok életmódjával, igyekeztek helyettesíteni és kiszorítani a sámánokat. A hegyek tetején, a folyók partján, az átkelőhelyeknél, az utak mentén, mindenütt, ahol korábban a sámánok a "hely gazdájának" bűvöltek-bájoltak, a lámák bálványkunyhókat emeltek. A nemzetségi szellemek lassacskán buddhista istenségekké változtak, akiknek az új papok fehér lovat áldoztak, mint korábban a sámánok. Még
a betegágy mellől is kitúrták vetélytársaikat, s a sámándob hangja helyett ráolvasás enyhítette a haldoklók utolsó perceit.
Semmi sincs új a nap alatt. Csak itt nem karácsony került az ősi téli napforduló napjára, nem is betlehem a pogány germán fenyőfa alá, hanem bálványházak a sámánok szent berkei meg Buddha-szobrok a sámánok bálványbábui helyébe.

*

Hanem valami láma vagy sámán, de legalább egy ápolónővér elkelne itt a repülőgépen is.
Útitársaim egyre sápadoznak, s zavart mosollyal veszik elő az ülés hátára erősített egészségügyi zacskókat.
Hiába, az állandóan keresztbe metszett hegyvonulatok és völgyek felett kavargó légörvények megtáncoltatják gépmadarunkat.
Nem ártott volna az egyetemen keleti nyelvészet mellett repülésből is kollokválni.

*

A gomolygó felhők néha megszakadnak, és fel-felcsillan alattunk a Jenyiszej folyó. Jenyiszej és motorzúgás. A néprajzos irigykedve gondol bennem az egyik útleíró szavaira:

A szojotok ma is buzgó sámánhitűek. Amikor 1907-ben feleveztünk a Jenyiszejen, a szojotok földjén egész éjszaka zúgtak a sámándobok. A lakosság tudakoltatta: mit visz az
a soha nem látott csónak, amely a folyással szemben halad.

Ötven év elmúltával repülőmotor zúgása váltotta fel a sámándobokét.
Szorongat az érzés, hogy már elkéstem. A szojotok nagy népi megmozdulása, amely 1921-ben megteremtette a Tuvai Népköztársaságot, megindította a babona elleni küzdelmet a
sámánizmussal szemben is. Kultúrházak, kórházak, rádió, újságok kezdték meg a felvilágosító munkát a maradiság, a régi hit, szokások ellen. Valóban így van ez jól. Fontos, hogy a sámánizmus mielőbb eltűnjék, de éppen ilyen fontos, hogy nem nyomtalanul, hiszen a vallásos képzet fejlődésének egyik jelentős állomása. A tudomány számára feltétlenül meg kell örökíteni belőle mindazt, amit lehet.
S ha már én elkéstem, legalább Jankó Jánosnak sikerült volna a terve!
A budapesti Néprajzi Múzeum megszervezője, a leíró néprajz és az összehasonlító néprajz-tudomány magyar megalapozója, Jankó János, eredményes osztják expedíciója után a szojot sámánizmus tanulmányozására készült. Két évet töltött volna ezen a vidéken, 1899-ben, 1900-ban. Az expedíció vezetője - Zichy Jenő - azonban elvetette ezt a tervet, s Jankó sohasem jutott el a Szajánok déli oldalára.
Pedig, ha két éven át egyfolytában tanulmányozhatta volna valaki korszerű, tudományos módszerekkel a századfordulón a szojot sámánhitet… Két év, amikor a sámánizmus még virágkorát éli!
Szinte minden önbizalmam elpárolgott. Mit is akarok most, amikor már nincsenek sámánok? S ha vannak is, mi az az egy hónap!
Hangosan elnevettem magam. Vagy nem nevetséges, hogy keveslem az egy hónapot, amely tulajdonképpen nincs is? Útlevelem szerint van ugyan, de a pénz! A zsebemben lapuló néhány tízrubelesből miképpen akarok én egy hónapig utazni, megélni és vezetőt fizetni?
Nem rágódhattam tovább. A gép erősen oldalt dőlt.
Néhány kör után már a repülőtér pázsitján gurultunk. Megérkeztem hát a szojotok földjére, a mongol Siretti láma meg a szojot Tungusztej sámán küzdelmének színterére.

*

Félvállra akasztottam hátizsákomat, jobbomba kaptam a telepes magnetofont, elindultam én is a géphez támasztott lépcsőn lefelé.
Az utasok zöme megkönnyebbülten lépkedett végre a szilárd talajon. Csak azok idegeskedtek még, akik diszkréten tartották kezükben - virágcsokor helyett - a tartalmas egészségügyi zacskót. Végre az első szemétgyűjtő urnánál az ő zavartságuk is eltűnt, mosolyogva siettek a várakozó rokonok, ismerősök felé.
Tán mondanom sem kell: engem senki sem várt.
Ismerkedni kezdtem a szojotokkal. Középterműek, szeműek, hajuk természetesen fekete, szemhéjuk mongolredős, arccsontjuk kiugró. Ha egy karagaszt meg egy szojotot egymás mellé állítanánk, bajos volna megmondani, melyik ez, melyik amaz.
Megtudakoltam, miként juthatok be a városba, s fölnyomakodtam az autóbuszra. A kalauznőt megkértem, szóljon a múzeumhoz legközelebb eső megállónál.
Egyenes, aszfaltos úton suhanunk, az úttestet kétoldalt bokor, fasor szegi. A városban kíváncsian nézek körül. A házak földszintesek vagy emeletesek, többnyire fagerendákból ácsolták. Rokonszenves, tiszta utcák.
Mihelyt leszálltam, mindjárt akadt valaki, aki a múzeumig kísért. Az igazgató helyettesét kerestem. (Azt ugyanis már Irkutszban hallottam, hogy az eddigi igazgatót odahelyezték, s egyelőre helyettes vezeti a múzeumot.)
A tágas, napos irodában fiatalasszonyhoz igazítanak, ő a helyettes. Azzal kezdem, hogy messziről jöttem, és kollégája vagyok.
Be sem tudok mutatkozni, mert a szavamba vág:
- Akkor maga Diószegi.
- Igen, de honnan tudja?
-Karalkin jelezte, hogy majd jön egy magyar kutató, üzenetet is hagyott, mert már elrepült, a délkeleti szojotok közé. Néhány nap múlva tér vissza.
- Akkor talán azt is tudja, hogy szeretnék rövid időre gyökeret verni Kizilben. Segítsen ebben.
A fiatalasszony gyakorlati ember volt:
- Először is szállás kell.
- Szállás? Még estig ráér. Inkább azt mutatná meg, hol a tudományos kutatóintézet.
- Akkor siessünk ám, mert két órakor ott is befejezik a munkát, de a szállást is most kell elintéznünk.
A szálló útba esett, foglaltunk hát egy szobát. (A kolléganőnek útközben megsúgtam, hogy az olcsóbb inkább megfelel.)
Csak leraktam a hátizsákom, loholtunk tovább a tudományos intézetbe. Felismertem: az autóbuszról láttam is ezt a csinos, emeletes épületet. Be az igazgatóhoz. Arra kértem sietve, hallgassák meg magnetofon szalagra vett karagasz sámánénekeimet, ellenőrizzék a lejegyzés hangtani pontosságát, a fordítás helyességét. Ugyanezt kértem a jövőben gyűjtendő szojot sámánénekekre vonatkozólag is.
Az igazgató megnyugtatott, hogy bátran számíthatok a segítségükre, és mindjárt át is kalauzolt a nyelvtudományi osztályra. Megismertetett a kollégákkal, majd vitt tovább, az irodalmi és folklór osztályra.
Nem tétováztam én sem, kinyitottam a magnetofont, és bemutattam a karagasz sámánénekeket. Feszülten vártam az eredményt: vajon megértik-e. Sűrű fejbólintásaikból már tudtam, hogy értik. A karagaszok meg a szojotok tehát nem csak testalkatukat, de nyelvüket tekintve is közeli rokonok. Nem ez a tulajdonképpeni újság (ez sejthető volt a híres dél-szibériai török-nyelvész, Katanov szövegközléseiből), hanem az, hogy még a sok régiességet, helyi vonatkozást tartalmazó sámánénekszövegek is érthetők számukra.
Ez felettébb jó felfedezés volt, hiszen a szojot kollégák karagasz énekeimet pontosan rögzíteni tudják. De többet is jelent: megvalósíthatók az egyes karagasz sámánokról szóló monográfiák, vagyis egy sámán egész tudását, hiedelemvilágát, énekeit meg tudjuk ismerni.
Az intézet egyik szojot irodalmár-folkloristájával - Kalzannal - rögtön meg is állapodtunk: ma délután meg holnap, vasárnap, ellenőrzi a karagasz énekeket. Megígérte azt is, hogy a gyűjtendő szojot szövegeket ugyancsak ő veszi majd a gondjaiba.

*

A többiek is igen szívélyesek voltak. Az intézet mesekutatója - burját nő - jó hírrel próbált kedveskedni:
- Ha régóta van távol Budapesttől, talán nem is tudja, mennyire érdeklődnek maguknál a szojot népköltészet iránt.
- Szibériai népmeséket adnak most ki Budapesten - bólintott Kalazan. - Nekünk is írtak, hogy küldjünk néhány meseszöveget.
A kolléganő nyújtotta is felém a magyarországi mesesorozat egyik megjelent szibériai kötetét.
- Ismeri? Nanaj mesék.
- Egy kicsit ismerem - mondtam nevetve. - Nézze csak meg az első lapot, hogy ki fordította.
- De hisz ez maga!
Végképp barátjukká fogadtak.
Már a folyosón voltam, a könyvemet újságoló kolléganő utánam kiáltott:
- Várjon csak egy percre! Most aztán igazán olyasmit mutatok, amit még nem ismer.
Alighogy beléptem az ajtón, egy fakanálhoz hasonló tárgyat szedett ki a fiókjából. Csakhogy a nyele nem henger, hanem hasáb alakú, a feje pedig korong helyett téglalap, rajta kilenc bemélyedés.
- Ugye, nem tudja mi ez?
- Csak azt tudom, hogy mi nem lehet.
- Hát ezt nem nagyon értem - válaszolta.
-Még Leningrádban, az Állami Néprajzi Múzeumban, mikor sorra fényképeztem a szibériai gyűjtemény sámán-dobverőit, akadt egy ilyen tárgy a kezembe. A leltárkönyv szerint ez is dobverő, de én nem hiszem. Ezért mondtam: csak azt tudom, hogy mi nem lehet. Mert annyi biztos, hogy nem dobverő.
- Valóban nem az. Állítólag teahintő kanál. Egy öreg szojottól kaptam ajándékba. Nemrég egy gyűjtőúton barátkoztunk össze. Azt mondták rá: sámánok használták, teát hintettek vele a levegőbe. De hogy mikor, mi célból, nem árulta el. Próbálja kinyomozni majd, ha a sámánok közt jár. Én is kíváncsi vagyok.
- Sámánok közt? Hm. Találok-e majd sámánokat?
Kalzan felelt rá: - Működő sámánt aligha. De olyanokat, akik valamikor sámánkodtak, egész biztosan. Ha akarja, holnap nézzen be az intézetbe, itt fogom hallgatni a karagasz énekeket. Addigra előkeresek majd néhány nevet gyűjtőfüzeteimből.
Hát ez örvendetes.

*

Siettem vissza a múzeumba, hogy mielőbb hozzákezdhessek a tárgyak tanulmányozásához.
Az igazgatóhelyettes - a szombat délután ellenére is - bent maradt a múzeumban, hogy végigvezethessen a kiállításon.
Mintha nem is Ázsia mélyén - csillagászati középpontján - volnánk, hanem valahol egy olyan Európai városban, ahol a múzeológia, kiállításrendezés több évtizedes gyakorlatra tekint vissza. Pedig nem is régen nemhogy múzeum, de még város, még ház sem létezett itt a Jenyiszej partján.
Ízléses, levegős tárlók, szinte élő diorámák és olyan értékes néprajzi anyag, amilyent csak egy gyűjtőterületen levő múzeum tud, gondos munkával, összeválogatni.
És még egy meglepetés: a kiállítás néhány tárlója, életképe előtt úgy éreztem, a karagaszok között vagyok.
- Nem, nem karagasz, hanem északkeleti szojot tárgyak ezek - világosított fel vezetőm.
Ugyanaz a kúp alakú kéregsátor, ugyanaz a sátor berendezése is, közepén tűz, a sátor falai mellett körben tégla alakú, rénbőr táskák, amelyeket ugyancsak barbá-nak neveznek, ugyanazok az állatbőr zsákok, tarsolyok. A testalkati, nyelvi egyezés mellett megvan hát a kultúrabeli azonosság is. Legalábbis az északkeleti szojotoknál igen. A szojotok ugyanis két, egymástól élesen eltérő csoportra oszlanak: a keleti hegyvidékire, valamint a nyugati sztyeppeire. Amazok rénszarvastartó vadászok, ezek szarvasmarha- és lótenyésztők. A kétféle gazdálkodás egész kultúrájukra kihat: a különbségek megmutatkoznak az építkezéstől kezdve a sámánhitig.
A kiállítás, valamint a raktárban őrzött tárgyak megtekintése után nem volt kétséges: a karagasz sámánhit szojot kapcsolatainak megállapítása érdekében a rénszarvastartó szojotokat kell felkeresnem. A szojot kultúra éles kettőssége azonban elgondolkoztatott. Helyes-e, ha az egyik csoport megismerése után nem a másikat vizsgálom tovább, hanem a szojotoknak hátat fordítva, indulok az Altaj hegységben élő törökök közé? Hát ezen még töprengnem kell.
A teahintő kanál után most egy másik meglepetés is ért: egy természetes háromágú bot, rajta különböző színű hengerré sodort rongycsíkok. A leltári könyv szűkszavúan annyit árult el: Sámánok által használt tárgy. Hogy mire, hogyan használják, mi a neve, az titok maradt.
A leningrádi múzeumok majdnem tízezer sámántárgya, az irkutszki, krasznojarszki, abakáni múzeum gazdag sámáneszköz-gyűjteménye között egyetlen hasonlót sem találtam. Ennek is gyűjtés közben kell hát utánajárnom.
A múzeumvezető estefelé búcsúzkodás előtt, bevezetett a könyvtárba, megmutatta a katalógust, hogy kedvemre keresgélhessek könyveik között. Azután bemutatott az imént érkezett éjjeliőrnek, és magunkra hagyott.
Az íróasztalra halmozott sámándobok beszédesen jelezték, mi dolgom nekem a múzeumban. Az éjjeliőr, barátságos néni, nem is állhatta meg, hogy beszédbe ne elegyedjen velem, s nemsokára kellemes kérdéssel lepett meg:
- Tudja-e, hogy itt a városban is lakik egy sámánivadék?
- Honnan tudnám? Ma érkeztem csak. De bizony felkeresném, ha elárulná, ki az.
- Kökól. A Kizili Színház leghíresebb színésze.
- Nem találkozhatnék vele?
- Aligha sikerül. Egy házban lakunk, és úgy tudom, reggel körútra indul a szojot városokba a társulattal.
Órámra néztem: csak hét óra.
- Ki tudná megmutatni, hogy merre lakik?
Majd a lányom. Itt van a szomszéd egészségügyi házban.

*

A színészemet odahaza találtam, ő maga nyitott ajtót. Jóképű, barna férfi, magabiztos, megnyerő modorú.
Pár szó után azonnal készségesen megígérte, hogy majd beszél az anyjáról, aki annak idején híres sámán volt. Egészen nekitüzesedett.
- Még az énekeit is bemutatom, csak sámándob legyen.
- Az akad a múzeumban.
-Nagyobb baj, hogy holnap hajnalban indulunk. És nem akarom lemondani ezt a körutat, mert a vidéki városok ritkán láthatnak előadásokat, ott csak mozik működnek… Meddig marad itt?
- Nem tudom pontosan.
Fejemben megint motoszkált a kétség: helyes-e, ha rénterelgető hegyi szojotok után az Altajban dolgozom tovább, nem pedig a nagyállatot tartó szojotok között.
- Ha itt maradna a hónap végéig, találkozhatnánk. Visszajönnék egy kicsit előbb, a maga kedvéért.
Meghatódtam ennyi szívesség hallatára, de nem tudtam végleges választ adni.
-Sajnos, még nem tudom. De reggelre megmondom. Hánykor indulnak?
- Korán, hat órakor.
- Fél hatra hozom a választ.
Búcsúztunk, nem akartam feltartani a hosszú út előtt.

*

A múzeumba mentem vissza, hogy újból áttanulmányozzam a szojotokra vonatkozó szakmunkákat. Még a Leningrádban összeállított bibliográfiám alapján könnyen ment a könyvek kikeresése a múzeum katalógusából.
Mindössze tizenhárom szerénykedik asztalomon. És ha a sámánhitről szóló részeket egyfolytában gépelnénk, egy ívet se tenne ki talán. Mindössze ennyi megfigyelést rögzített a tudomány a szojot sámánhitről, majdnem háromnegyed évszázad alatt. Az első értesítés ugyanis - Rasid-ed-dintől eltekintve 1887-ben jelent meg.
És milyen nagy az aránytalanság: két kutató kivételével mindenki csak a sztyeppei szojotok között járt, a hegyvidékiekről szinte semmi értesítés. Ami a sztyeppe-lakókról szól, az is csüggesztően szűkszavú. Lássuk csak például az említett 1887-ből való cikket:

A láma-orvosoknak a sámánok is segítenek, akik minden éjszaka sámánkodnak a beteg felett, igyekezvén megtudni, hol tartózkodik betegsége, mitől fél. Néha a lámák jövendöléssel foglalkoznak: megmondják a jövendőt a sámánok is.

Azt gondolhatnánk, hogy az első kutató még nem volt tisztában a sámánhit lényeges vonásaival, ezért ilyen ösztövér a megfigyelése. Sajnos a kép a néprajz tudományos színvonalának emelkedésével sem vált kedvezőbbé. Az egyik 1916-ban megjelent munka például egy szojot sámán-szertartást közöl:

A sámán, a jurtában sámánkodva, odament az ajtóhoz, és eldobva dobját, négykézlábra állt, és állat módjára kaparni kezdte a földet, azután vasat követelt, kést. Akkor a jelenlevők azt kiabálták: a jurtában nincs vas, az öreg tarhan meghalt, nincs aki vasat kovácsoljon!

Ez az értesítés a sámánkutató szívét nemigen dobogtatja meg. Csak a magyar talál benne érdekes vonatkozást: az említett tarhan szó ugyanis azonos azzal a magyar szóval, amelyet Mezőtárkány, Felsőtárkány helységneveink őriztek meg.
A szojot tarhan jelentése kovács, de nálunk a honfoglalás korában e török mesterségszót méltóságnévként használták, míg végül települések nevében ragadt meg.
Az eddigi források alapján szó sem lehet arról, hogy a szojot sámánhitet elemezzük, összehasonlítsuk. Ennek a munkának az elvégzéséhez anyag kell, amelyik kiterjed a sámánhit jelenségeinek egészére, ugyankkor nem siklik el az apró részletek felett sem.
Amikor a karagasz, szojot, altaji török utazás terve mellett döntöttem, nem számítottam arra, hogy a szojotok címén két különálló - egymástól sokban eltérő - kultúrával kell számolni. Vagyis a szojot sámánhitet úgy kell vizsgálnom, mintha két külön népcsoporttal lenne dolgom. De még a sztyeppeiek kultúrája sem egységes. Az a néhány fénykép, amit sámánjaikról őriz a múzeum, éppen elég különbséget mutat. Száz szónak is egy a vége: a szojot sámánizmust nem láthatjuk tisztán egyetlen népcsoport végigkutatása révén. Ehhez legalábbis - úgy látom - három területen kell alapos gyűjtést végezni: a keleti (észak- vagy délkeleti), a középső, valamint a nyugati szojotok között.
Csak ám így szó sem lehet az altaji útról.
Az augusztusi terv tehát így alakul: elsőnek a karagaszokkal szomszédos szojotok, vagyis az északkeleti rénszarvastartók közé utazom, onnan visszatérve a középső nagy állattartó, végül pedig a nyugati, sztyeppei szojotok közé utazom.
Ég veled, kumandin Kizlakov sámán! Isten áldjon, teleut Saburakova sámánasszony. Hajnalban megmondom Kökólnak, hogy a hónap végére térjen vissza körútjáról, mert várom.
Hát, fáj a szívem az altaji törökökért. Meg aztán biztosat hagyok ott bizonytalanért. Mert az Altajban a kumandinok, a teleutok között is biztos címre, egy-egy sámánhoz mentem volna, a központi és a nyugati szojotokat pedig, meglehet, potyára járom.
Ráadásul a gyűjtési feltételek is megnehezednek. Hiszen az Altajban Karalkinnal együtt dolgoztam volna, aki nemcsak ottani születésű, de személyesen ismeri az említett sámánokat. Mindegy! Mégiscsak az a helyesebb, ha egy nép sámánhitét alaposan ismerem meg, mint háromét felületesen.

*

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az ám, de honnan veszem majd ehhez is az anyagiakat. Zsebem rubelroncsai éppen úgy elégtelenek az altaji, mint a szojotföldi kutatásokhoz.
Vagy kölcsön kérek, vagy eladok valamit. De kihez fordulhatnék? Meg aztán, miből adom vissza? A Moszkvai Néprajzi Intézet folyóiratában megjelenendő cikkem tiszteletdíjából? Visszaérkezésemig nem hiszem, hogy megjelenik. Talán, ha eladnék valamit Moszkvában?
Ejnye, mim is van? Hm. Vagy a magnetofon, vagy a fényképezőgép, vagy a zsebóra.
Hisz ezektől itt is megválhatok! Úgy adnám el, hogy augusztus végéig használatra nálam maradna. Igen, ez a megoldás a legjobb - szégyenlem a kölcsönkérést. Hanem belemegy-e valaki abba, hogy megvesz valamit, s az eladó azt még hetekig használja?
Mindenesetre végigkutattam összes zsebem. Sajnos, több volt az egy- és háromrubeles, mint az ötös vagy a tízes. Ötvenes csak egy akadt, százas meg egy sem. Könnyen végezhettem a zárszámadással.
Száznyolcvanöt rubel, néhány kopek. Hátam mögött függött a Tuvai Autonom Terület térképe. Már futott is ujjam a Nagy-Jenyiszej mentén. Igen, itt van a Todzsa-tó, mellette a két szojot telep.
De hogy lehet oda eljutni, s ami még lényegesebb, mennyibe kerül? Éjfél után három óra felé már nem hívható fel semmiféle jegyiroda.
És az anyóka? Az éjjeliőr? Indultam, mentem a szobája felé.
- Bocsásson meg, hogy zavarom, nem tudná megmondani, hogyan juthatok el Ijbe vagy Tora-hembe?
- Dehogynem. Néhány napja indult oda éppen a múzeum expedíciója. Csak repülőjárat visz a hegyek közé. Visszafelé le lehet ereszkedni tutajon is. Hanem az lassú, egy hétnél tovább tart, meg veszélyes is. A Nagy-Jenyiszej néhol örvénylő, néhol meg számtalan holt ág szakad ki belőle. Az ilyen ágakból lehetetlen kikeveredni.
- És mennyibe kerül a repülőút?
- Tora-hembe nyolcvan, Ijbe hetvenöt rubel.
Határoztam: repülőgépen indulok, tutajon érkezem. Marad pénzem a foglalkoztatott emberek díjazására is. Még szállásra is, ellátásra is gondolhatok, ha nagyon takarékoskodom. (Bár egy kicsit elfogott a szorongás az utolsó héten: minden falat lenyelése után egy bizonyos ponton annyira fájt a gyomrom, mintha valami sebet súroltam volna. Hiába: rendszertelenül enni nem lehet büntetlenül.)
Csak hát mi lesz a visszaérkezés után?
Á, az még messze van, addig csoda is történhet - ütöttem el a dolgot.
- Miért nem fekszik már le? Holnap is lesz nap. Már négy óra van - szólt be az őrködő néni.
- Nem érdemes levetkőznöm, fél hatra Kökólhoz kell mennem.
Maga tudja - dörmögte kimenőben.

*

Egy óra hosszára valóban nem érdemes már lefeküdni. Elővettem hát újra a szojotokról szóló cikkeket. Ha a sámánokról nem is tudok meg sokat, valami haszonnal csak jár.
Ezt írja az egyik:

Az ember azért hal meg, mert valamilyen láthatatlan erő beléhatol és eltépi a lélegzetet (tin), amely azonban nem tűnik el teljesen: új életre kel valamilyen más lényben, pl. emberben, állatban vagy akár rovarban, mely éppen akkor jön a világra. A "lélegzet-léleknek", akár csak a könnyű szélnek, nem marad nyoma. Ezenkívül minden embernek van még egy "gondolatlelke" (szagis) is. Az álom ennek a léleknek az eredménye. Amíg ez a két lélek az emberben tartózkodik, addig a gondolat és lélegzet elszakíthatatlan egymástól. Mégsem alkotnak egészet. Ha azonban a gondolat-lélek eltávozik az emberből, "oszthatatlan egész lélekké" (szünezin) válik. - A lélegzet- és a gondolat-lélek a fogamzás pillanatában a férfiból megy át az utódba. Ez az oka annak, hogy az utód mindig hasonlít az apára. A méhben való élet ötödik hónapjáig a lélegzet- és a gondolat-lélek, noha mindkettő létezik, egyáltalán nem mutatkozik meg. Az asszony semmit sem ad át a magzatnak, csak helyet, hogy növekedhessen. Ez a növekedés Kudajtól, az égi teremtőtől függ, aki megbízza Sakcsadippa szellemet, hogy kísérje figyelemmel, vajon Otcsatij szellem ügyel-e a gyermek létrehozására, vagyis arra, hogy kinek kell születnie, kinek nem. Azok a lányok, akik húszéves korukig nem élnek nemi életet, nem lesznek képesek gyermeket szülni. Méhükben "fájdalom keletkezik", s attól magzatuk elhal. A halvaszületésnek más oka is lehet: ha az anya beteg, a gyermek nem bírja ki testének forróságát, és meghal méhében.

Feltűnő, hogy az egyik forrás a szagis lelket jula szóval jelöli. Az altaji török nyelvekben ez valóban szerepel is, a szojotok között azonban ilyen szó lehetetlen. Mégpedig azért, mert ebben a nyelvben eredeti j-hang nincs. Ha akad ilyen, az új jövevényszó. Azok a szavak, amelyek pl. az oszmánli török nyelvében j-hanggal kezdődnek, a szojotban cs-hanggá váltak. Például az Ankara vagy Sztambul utcáin lépten-nyomon hallható jok (nincs) szó a szojotok nyelvén csok. A jula alakban feljegyzett lélek-név tehát, ha szojotszó volna, csula-nak ejtődnék. Így hallottam ezt tavaly a szagájok között is.
A szojotokról szóló régi irodalom tehát nemcsak szűkszavú, de pontatlan is. Nincs más mód: ellenőriznem kell majd az eddigi megfigyeléseket is.
Szerencse, hogy órámra pillantottam. Jól ki kell lépnem, ha nem akarom késéssel kezdeni ezt a kissé korai második vizitet Kökólnál.
Pontosan odaértem. Már az ajtóban kíváncsian kérdezte:
- Na, hogyan döntött?
- Itt maradok egész augusztusban.
- Örülök neki. Bevallom , számítottam rá, hogy a hónap végén majd találkozunk. Az úton gondolkozom majd anyám énekein.
Búcsúztunk is, indulnia kellett.

*

A kelő nap sugarainál becsatangoltam szép lassan Kizilt.
A Kis- és a Nagy-Jenyiszej összefolyásánál fekszik. Egészen fiatal város. Nyílegyenes utcájú, sakktáblás település. Néhány évvel ezelőtt csak lapos tetejű faházacskák sorakoztak itt, egy-két évtizede pedig - nemezfalú jurták. Ma autóbuszok húznak végig az aszfaltos utcákon, amelyeket számos imponáló középület tarkít: iskolák, múzeum, kutatóintézet, színház, mozi, posta, fürdők, kórház, napközi otthon és hasonlók.
Parkja természetes sziget, amelyet gondos kezek varázsoltak meghitté. Mintha a Margitszigeten sétálnék kora reggel.
Elballagtam az áramfejlesztő telepre is. Nem az áramfejlesztés módjára voltam kíváncsi, hanem arra a négyoldalú betontömbre, amelyen ez a két szó ékeskedik: ÁZSIA KÖZEPE.
Amikor útközben megtudtam, hogy ezt az oszlopot nem park veszi körül, hanem a villanytelep udvarán húzódik meg, gondolatban korholtam a városrendészet illetékeseit. De az oszlop mellett, hallgatva az áramfejlesztők nyugodt zúgását, már megmosolyogtam magam, amiért át akartam helyeztetni ezt a közművet. A véletlen milyen jelképet teremtett: Ázsia mélyén a világosság bölcsője.

*

Városnézés után siettem vissza a múzeumba. Hozzákezdtem a sámántárgyak leírásához, fényképezéséhez.
Délután átnéztem az intézetbe. Kalzan nagy lelkesedéssel ellenőrizte karagasz sámánénekeimet.
- Nem fáradt bele? - kérdeztem aggódva.
- Nem, dehogy, nagyon is érdekel. A szojot dramatikus játékokat tanulmányozom, abba pedig beletartoznak a sámán-szertatások is. Éppen kapóra jött, hogy megismerhetem
a karagasz énekeket. Hálás vagyok, hogy összegyűjtötte, jó hasznát veszem, mert igen közel áll a mieinkhez. Kitűnő öszszehasonlító anyag. Remélem, hogy szojot énekeket is sikerül majd lejegyeznie. Mikor indul?
Holnap repülők a Nagy-Jenyiszej mellé, a rénszarvasos szojotok közé. Vagy Ijbe, vagy Tora-hembe.
- Átnéztem a jegyzetfüzeteimet. Ijben él egy ember, aki állítólag sámán volt. A neve Ak Darzsa.
Akkor máris választottam.
- Ezek szerint Ijbe váltok majd jegyet, s Ak Darzsával próbálok szerencsét.
Hamarosan vissza is tértem a múzeumba, mert az igazgatóhelyettes megígérte, hogy öt óra körül benéz.
Már ott találtam.
- Nos, hogy tetszik Kizil? Látta már?
Meséltem reggeli sétámról.
- Ügyes és szerencsés ember. Ha idegenvezetővel jár, akkor sem láthatott volna tán többet.
Elmondtam neki tervem, hogy Ijbe repülők.
- A múzeum munkatársai meg Tora-hemben vannak. Négyen utaztak el: egy természetrajzos, egy történész, a raktárkezelő meg a fényképész.
- Oroszok vagy szojotok?
- A történésznő, Mindermá, szojot, a többiek oroszok. Jó lett volna velük utaznia, mert az öregek bizony nemigen tudnak oroszul. Mindermá tolmácsolt volna.
- Boldogulok tán így is.
- Hogy áll a múzeumi anyag feldolgozásával?
- Ma éjjel még aligha végzek vele.
-Éjjel? Na jó, hogy eszembe juttatja! Hallottam, hogy egész éjszaka a múzeumban dolgozott. Gondoltam, nem fog megjavulni, felmondtam hát a szállodai szobát, holmiját áthozattam, és készítettem egy hálózsákot az igazgatói irodába.
- Igazán köszönöm a gondoskodást. A szállást nem felejtette el kifizetni? Szedem máris elő az árát.
- Nem kellett kifizetni, hisz nem használta a szobát…
A kizili Nagy Szálló ajándéka - hajolt meg ünnepélyesen. Nevettünk mind a ketten.
- De nem is zavarom tovább - mondta elkomolyodva -, fogjon csak a munkájához.
- Hát ez kásahegy, de át kell rágni. Itt nem érek sokat a leltárkönyv lemásolásával, magamnak kell elkészíteni a pontos leírást.
És hiába unalmas ez a munka, úgy belefeledkeztem, csak arra riadtam fel, hogy az éjjeliőr néni áll oda mellém:
- Már elmúlt egy óra, tessék aludni! Négy órakor úgyis kihúzom a hálózsákból, hogy idejében kiérjen a repülőtérre.
Úgy éreztem, csak most feküdtem le, amikor hajnalban felrázott.

*

Először az intézetbe mentem, az ottani őrtől elkértem magnetofonomat, majd az utcán álldogáltam egy ideig tanácstalanul: jár hajnalban az autóbusz? Végül is gyalog vágtam az útnak. Már vagy öt kilométert talpaltam, amikor tülkölt mögöttem a kétségbevont jármű. Felszálltam, és megint csak tudomásul vehettem. a tanulópénzt mindig meg kell fizetni. De legalább az álmot kivertem a szememből.
A repülőtéren egy kis csoport utas verődött össze. A pénztár sajnos csak a nyugati járatokra adott jegyet, kelet felé nem. "Nincs repülési idő." Na, most várhattam megint: mi-kor oszlik el végre a köd, vagy emelkedik fel magasabbra a felhő.
Délben még egyre vártuk a "kedvező szelet".
- Van egy hágó, a nevét nem tudom, afölött mindig köd van - mondta egy fekete asszony. - A gép pedig csak ott repülhet át, ezért kell várnunk.
- Hogyhogy nem tudja a hágó nevét? Tán nem idevaló? - kérdeztem tőle.
- Én nem szojot, hanem hákász vagyok.
- Hákász? Tavaly jártam a hákászok között: a beltireknél, a szagájoknál, kácsinoknál meg a kojbáloknál.
- Akkor mindenütt járt, csak éppen nálunk nem, mert én kizil vagyok.
Egyszerre nem lett olyan fontos a hágó ködössége. Néhány szó után kereshettem elő a jegyzetfüzetem, hogy feljegyezhessem, amit a menyecske a kizil sámánokról tud.
Hanem ő már keveset tudott.
- Tudja, én csak harmincöt éves vagyok, az én időmben már nem igen sámánkodtak. De nagyapámtól sok mindent hallottam. Nagyapám mesélő, nagyon sok mesét ismer.
- Hol lakik a nagyapja?
- Abakánban, Tácsejevnek hívják. Ott a városban akárki megmondja magának, hogy hol lakik.
Számolni kezdtem magamban a napokat, mert ha két-három napot kiszoríthatnék, Kizilből Krasznojarszk felé megszakíthatnám az utat Abakánban.
Feltétlen érdemes lenne, mert az a kis töredék, amit az unoka megjegyzett a vén mesemondótól, igen sokat sejtető volt.
Hallott tőle a sámán különös születéséről. Hogy több a csontja, mint a közönséges embernek. Arról is hosszú történeteket mondott, hogy a sámánok viaskodtak egymással, mégpedig állatok alakjában.
Sok mindent tudott a töszökről. Ez a szó a szellemet is meg a szellemet ábrázoló bábut is jelenti.
- Az öregek azt tartották - mesélte zavart mosollyal az aszszonyka -, hogy vannak jó meg gonosz szellemek. Ha valakit baj ér, megbetegszik, nincs szerencséje a vadászatban, az
a gonosz szellemek miatt történt. Minden hegynek, minden folyónak van gazdája, akinek időnként jó, ha áldozatot mutatnak be.
A kizil menyecske feltűnően sokféle szellembábut ismert. Ezeket a gazdasszony szokta készíteni, s a jurtában függnek. Évente egyszer vagy kétszer áldoznak neki. Akik nagyon hittek a szellemekben, sámánt hívtak: először sámánkodott a szellemek tiszteletére, majd felokosította a jurtabelieket, miként kell a bábu-ábrázolta szellemhez folyamodni. Gyakran a sámán ajánlotta, ha beteghez hívták, hogy milyen bálványbábut készítsenek.
Arra a kérdésemre, hogy mi a bábuk, illetve az általuk ábrázolt szellemek szerepe, azt a választ kaptam, hogy a betegségek irányítása, küldése vagy elvétele a legfontosabb. Van szellem, amelyik váratlan betegséget hoz: "szíven ragad".
A mókus szellem a fej valamelyik részére küld fájdalmat, a nyúl szellem viszont az emberek jobb lapockájába nyilaz, amitől a válla kezd fájni. A fajdkakas szellem szembetegséget okoz, főleg hályogot. Más szellemek szívbetegséget, bánatot, mellfájást, állandósult fejfájást, szív és hasfájást, köhögést, csontszaggatást, epilepsziás rohamokat, sárgaságot bocsátanak ránk. Hogy az egyes bajokat milyen szellemek okozzák, arról is hallhattam. De van olyan szellem, amelyik eltévelyíti az útról az utast és megfagyasztja.
Szinte sajnáltam már, hogy olyan korán - délután három óra tájban - közölték: ma nem repülhet gép a Todzsa-tó felé, ne várakozzunk tovább.

*

A múzeumban nem lepődtek meg, hogy visszatértem. Az északkeleti hegyek közé még repülőgéppel sem könnyű bejutni.
Folytattam tovább a körmölést, a tárgyak leírását.
Az északkeleti szojotok sámándobjaira, köntöseire különösen nagy gondot fordítottam, hogy töviről hegyire ismerjem minden részüket, amikor majd holnap - remélem, nem iszom előre a medve bőrére - az öregeket faggatom.
A réntartó szojot sámán dobja szinte alig tér el a karagaszokétól. De egyeznek-e majd az egyes részek nevei? Náluk is hátasállatot jelképez-e a dob?
És a sámánköntös? Szabásra hasonló, díszítésben is. Bár a mongol kapcsolat már érezhető: a rénbőrből szabott köntöst kínai ruhaanyaggal vonták be. Erre csak a szomszédos Mongóliában tehettek szert. A köntösön a karagaszokéhoz hasonló rojtok, hímzések. Ez is "zsinórozásával" az emberi csontvázra emlékeztet. De vajon ezeket a cicomákat is bordának, lapockacsontnak, hátgerincnek nevezik? Majd mindent megtudok néhány nap múlva.
Megint jól elmúlt éjfél, mire az őrködő néni hálózsákomba tuszkolt. Viszont minden szojot tárgyat apróra ismertem.
Csak hát sovány vigasz: minden erre vonatkozó irodalmat elolvastam, minden idetartozó tárgyat alaposan tanulmányoztam! Mégsem kaptam még hozzávetőlegesen pontos képet sem.
Reggel már türelmesen vártam az autóbuszt. Amint megérkeztünk, a pénztár azonnal kiadta a jegyet. Ma tehát repülünk.
Menten kapaszkodhattunk is fel a kis kétfedelesre.
A kizil menyecske csaknem elkésett.
- Bízott a hágót borító ködben? Vagy az a tegnap emlegetett tösz tévelyítette el az útról? - kérdeztem.
Nevetett:
- Á. Csak az ébresztőórát feledtem el felhúzni.
De ekkor már alattunk suhant a két Jenyiszej.

AHOL CSOKROT SZEDTEM HAVASI GYOPÁRBÓL

Hegyre völgy, völgyre hegy. Megint völgy, megint hegy. Szinte meg sem törik az egyhangú ütem. Kis gépünk örökösen bukdácsol, mint vitorlás a viharban.
De jó tíz perc múlva már mindenki megszokta (inkább beletörődött?), és néha a felhőnyílásokon át látunk is valamint a lenti világból. Mint egy nagy csíkmákszűrő, olyan az apró résekkel átszaggatott, végtelen felhőmező.
Egymást keresztező, magas, de nem hosszú hegyvonulatok, rajtuk sötétlő lucerdő. Néhol sötétzöld, világoszöld foltok. Cirbolyafenyők? Erdeifenyők? A lankákon fehér nyíresek.
A völgyek mélyén gyors hegyi folyók, fodrozó, örvénylő vagy zuhogó vizek. A legvadabb vadon. Itt valóban lehetetlen vasút vagy műút építésével kísérletezni.
Végre a hemzsegően sok, keskeny folyócska után szélesebb vízsáv fut a gépünk alá. Most már kitartóan követjük vonalát. Tehát a Nagy-Jenyiszej felett repülünk.
Egy óra hosszat hintáztunk talán, amikor falu tűnik elő alattunk, de nem ereszkedünk le. Tán tíz kilométert repül még gépünk, egyre lejjebb szállva. Kisebb zöld mező bukkan szemünk elé. Mind gyorsabban nő, tehát ereszkedünk. Máris a földön zötyögünk tovább. Ij faluban vagyunk.
Kíváncsian ugrom le a pázsitra. Mintha deres volna vagy talán harmatgyöngyös? Jobban lábam elé nézek: nem dér, nem harmat, hanem virág. Mégpedig virágnak sem akármiféle: havasi gyopár. Az ez, rögtön megismerem.
Néhány évvel ezelőtt a Magas Tátrában mindenáron havasi gyopárt szerettem volna lelni. Az odavalósiak figyelmeztettek: hiába is találnék, leszakítani nem szabad! Ha megteszem, olyan büntetést fizettetnek, hogy szívhatom a fogam miatta. Önkéntelenül is odafordultam a gépből lekászálódó pilótához:
- Szabad letépni ezt?
- Mit?
- Ezt a fehér virágot.
- Milyen virágot?
- Hát ezt a havasi gyopárt.
- Miért ne volna szabad? De mire jó ez magának?
Zavaromban magyarázkodni kezdtem:
- Mert ez igen ritka.
- Ritka? Nézzen csak körül!
Most már én is éreztem a ritka szó nevetségességét: ezer, tízezer számra, ameddig csak a szem ellát, mindenütt havasi gyopár.
- Szedhet egy kazallal, még ágyat is vethet magának belőle!
A hangja eszembe juttatta az egyszeri tihanyi embert, aki előtt arról értekezett valaki, hogy a kecskeköröm szerfelett ritka kagylófajta.
Felbokrétázva vágtam a falunak.
Jó száz méter után nagy teherautó húzott el mellettem. Töprenghetem rajta: hogy az ördögbe szállították ezt ide?

*

Először a tanácsházára siettem, a kolhozelnökhöz. Azt ugyan kereshettem.
-Nem találkozott a teherkocsival? Most ment át éppen Tora-hembe, az elnök is rajta volt.
Hát akkor gyerünk az iskola felé.
-Hol lakik az igazgató? - kérdeztem az udvaron játszó gyerekeket.
Egy bogárfekete hajú kislány már vezetett is a lakására.
Feltűnően fiatal, rokonszenves szojot férfi jött ki elém. Az igazgatói irodába vezetett.
- Egy hétig, tíz napig itt szeretnék maradni, ebben a faluban. Ezért meg ezért jöttem. Jól esnék, ha segítene.
- Nagyon szívesen, csak mondja meg, mit.
- Hát először is szállás kellene. Ennem is kell valahol. Meg ami a legfontosabb: tud-e itt olyant, aki sámánkodott valaha.
Az igazgató sorrendben válaszolt:
- Ha megfelel, lakhat itt az irodámban. Felállíttatok majd egy ágyat, igazán senki sem fogja zavarni. A napközi otthonban pedig étkezhetne. Igaz, egy kicsit megsokallhatja a kását - nevetett rám -, de az iskola vendége lenne.
Mintha újra csak egy álmom valósulna. Ha nem kell fizetnem lakásért, élelemért, ezt a pénzt a visszautazásra fordíthatom: nem kell tehát az egyhetes víziutat választanom. Hiszen nekem nemcsak a pénzem, de az időm is kevés; egy jó hónap múlva lejár az útlevelem, akkora át kell lépnem a magyar határt.
-Ó - feleltem hálásan -, jó nekem nagyon az ön irodája meg a napközi otthon ellátása is. (Nem mondtam ki hangosan, hogy gyomrom már napok óta fáj minden falat lenyelésekor, így csak hasznos lehet a több tejbekása.) Engedje meg, hogy a tudomány nevében megköszönjem…
Meghatottságom ünnepélyes mondatát egy mosollyal s egy kézmozdulattal elütötte.
-Hanem az egykori sámánokról semmit sem mondhatok. Én a sztyeppen születtem, csak a múlt évben helyeztek ebbe a községbe. Öregeket kérdezzen, azok biztosan tudnak jó néhányat.
Hátizsákomból kivettem jegyzetfüzetem, a fényképezőgépet, kezembe fogtam a magnetofont, és indultam az ajtó felé.
- Hová megy?
-A legközelebbi házig vagy kéregsátorig, öregeket keresek.
- De az öregek nem tudnak ám oroszul!
-Nem-e? A karagaszoktól jövök, ott úgy-ahogy az öregek is tudtak.
-Ez a vidék, a Tuvai Autonóm Terület, csak a háború végén csatlakozott a Szovjetunióhoz, s csak a fiatalság tanult meg oroszul.
- Hát akkor tolmács kéne. Találhatnék valahol?
- Mindjárt szólok az egyik tanítónak.
Jött is barátságosan mosolyogva egy fiatal szojot tanító.
- Segítene nekem a néprajzi gyűjtésben?
Ma egész nap szabad vagyok, szívesen önnel tartok. Nekem is érdekes lesz, ha megtudom, mi fán terem ez a mesterség.

*

Tizenegy óra sincs, már a falut járjuk. Először Ij településével ismerkedünk. Új falu ez, néhány évtizedes. A szomszédos folyók mentén és hegyekben vadászó, rénszarvasaikkal vándorló szojotokat tömörítették össze, szoktatták a letelepült életmódhoz. A szibériai oroszok ismert faházai mását építették itt föl nekik. Hanem a nomád szojotok sem egykönynyen szokták meg az új hajlékot. Igen sok faház mellett ott mered a kúp alakú, hegyes kéregsátor, ahogy nemrég valamelyik folyócska partján, és az öregek (néha nemcsak az öregek) abban tanyáznak továbbra is.
A nagy változás azonban óhatatlanul betört ide. Ez a fennsík nem csupán frissen ácsolt faházacskáival jeleskedik.
A falu alatt, ahol az Ij folyó kanyarog, duzzasztó gát állja a sodró víz útját, a mellette emelkedő gerendaépületből - mintha méhes volna - messzehangzó zsongás árad éjjel-nappal. Működik az áramfejlesztő. Mögötte ugyancsak hangos hodály: fűrészek szabdalják deszkává a hatalmas fenyőszálakat. A falu másik oldalán egész utcasor most épül. Aztán repülőtér, rádió, iskola, napközi otthon, kultúrház - mindez az őserdő mélyén, ahol néhány éve még a rénszarvasok hersegtették
a friss hegyi füvet.
Az egyik ház előtt, a szabadban égő tűzön, idősebb asszony főzöget.
- Mi készül, néni?
- Tea.
- Tejet önt-e belé?
Csak fejbólintással jelzi az igent.
De az öregasszony olyan értelmes arcú, hogy minden szűkszavúsága ellenére is ott ragadok. Türelmesen várom, amíg baltával vékony réteget kapar le a téglateából; mert a szojotok a tégla alakúra összepréselt teát szeretik, abból vágnak, kaparnak le baltával megfelelő darabkákat teafőzéshez. A forró vízbe beleszórja a teafüvet, majd beleönti a tejet is. Ahogy a kondért leemeli a tűzről, megkérem: engedje meg, hogy megnézzem belülről is a sátrat.
A sátor belseje szakasztott olyan, mint amelyiket a múzeum kiállítási termében láttam, vagy mint a karagaszoké. Leterített bőrökön egy aggastyán hever. Már ő is, akárcsak az öregasszony, oroszos öltözetben.
Lassan a sámánokra terelem a beszélgetést, és máris jegyezhetek.
Így jártam végig a faházakat, kéregsátrakat. Egyelőre csak azt kérdeztem meg mindenütt, hogy milyen egykori sámánokat ismertek, és hogy ezek közül melyik él, hol lakik, ha pedig meghalt, kik a legközelebbi élő rokonai.
Néhány óra múlva már tíz-tizenkét hajdani sámán nyomára bukkantam, s az egész falu ismert, tudta, hogy milyen furcsa feladatom van: a sámánok viselt dolgait bogozom a múzeum számára, a múzeum nagy épület, s abban régiségeket őriznek.
Most már bárhova is vetődtem be, nem kellett mindent újra magyaráznom. Ahol öregeket is találtam odahaza, bekapcsoltam a magnetofont, megmutattam: ha belebeszélnek, utána hallani lehet a hangjukat. És szép lassan elkezdtem
a szövegek gyűjtését.

*

Hamarosan kiderült, hogy a rejtélyes, intézeti, teahintő fakanalat a sámánbot és a sámándob készítése közben használják. A természetes ágú sallangos fa pedig nem egyéb, mint sámánbot. Hallgassuk meg csak az öregeket.
Az új sámán először sámánbotot kapott, s csak később adtak neki dobot, amikor már jó sámánná vált. A bot a kezdő sámán eszköze. Mindig nyírfából készült, és rendszerint vörösre festették, vörös agyaggal; ilyent a hegyekben találtak.
A sámán, ha csak botja volt, "gyalog járt". Két-három év elteltével az új sámán kéri, hogy csináljanak neki dobot. Akkor már "dobon lovagol". Arikaj sámánnak például egy évig volt botja. Takpazsik sámánnak két évig. A sámánok a dob elnyerése után is megőrzik botjukat. Akad olyan sámán, aki egész életén át megmarad a sámánbot mellett. Például Hodan élete végéig bottal sámánkodott. A szellemtől függ ez: "közli" a sámánnal, hogy nem akar dobot. Azonban a botos sámán is lehet olyan erős, mint akinek dobja van.
Egyesek szerint a sámánnőknek csak sámánbot járt. Egy lámasámán beszélte, hogy nénje bottal végezte szertartásait haláláig. Albisz kadaj sámánasszony ugyancsak egész életén át így sámánkodott. Többen bizonygatták, hogy a kis sámánt csupán sámánbot illeti meg.
A botosnak semmi más eszköze sincs. Nem csak dobja, dobverője nincs, hanem fejrevalója, köntöse, csizmája sem. Az ilyen sámánt botos sámánnak nevezik.
Másoknak viszont sohasem volt botjuk, kezdő létükre is dobot kellett kapniuk.
A sámánbot elkészítéséhez egy öreg sámán szemeli ki az ehhez értő fafaragót, mert a sámánjelölt semmit sem tud csinálni, hiszen beteg, eszméletlen, gyakran őrjöng. Amíg a jelölt magatehetetlenül fekszik otthon, az öreg sámán a faragóval elballag a rengetegbe, és alkalmas nyírfát néz ki.
A megfelelőnek bizonyulóra fehér szalagot köt, és a rituális teahintő fakanállal háromszor sós-tejes teát hint a levegőbe, a fa felé. A sámán megkéri a nyírfát: egyezzék bele, hogy a leendő sámán botja legyen. Aztán hazaindul, a faragó ember pedig hozzálát a fa kivágásához. Még ott helyben kifaragja a botot, s hazaviszi, és azon melegiben felállítják a sámánjelölt sátorában.
Az északkeleti szojot sámánok többféle botot használtak. Az ágaikat fejnek nevezték, általában az arcot is jelölték rajta: kifaragták a szemet, az orrot, a szájat és a fület. Volt két, három, öt és kilenc fejű bot. A fejek alatt ívben meghajlított fémpálcán három, két vagy kilenc fémkúp függött. A botra harang alakú csengőket is szoktak erősíteni. A csengők nagysága és száma a sámán tehetősségéről tanúskodott. Elengedhetetlen volt a boton két vagy három henger alakúvá sodort rongycsík, ezeket gyeplőszalagoknak nevezték. A nyelet gyűrű alakban bevagdosták.
A kész sámánbottal, használatba vétele előtt, különleges szertartást kellett elvégezni. Íme, Albisz kadaj sámánasszony szertartása:
Egyéves fehér rénszarvast öltek, a húsát megfőzték. Ezután két tálkát állítottak a bot elé, a puszta földre. Az egyik tálkába egy darabka szívet meg egy darabka szegyhúst tettek,
a másikba sós-tejes teát töltöttek. Mintegy két óra hosszat maradt a sámánbot előtt a két tálka. Eközben az ottlevők lakomáztak. Két óra múlva mindent fölfaltak a bot elől, s a résztvevők hazaszéledtek.
Az öreg sámán éjjel, a fiatal sámán nevében, sámánkodott az új bottal, egy jó óra hosszat. Megkérdezte a nyírfát, hol született - természetesen maga adott rá feleletet. Megkérdezte, hány éves - s megint maga felelt. Végül megkérdezte a botot, hogy szolgálja az új sámánt:
- Fehér nyírfabot: légy a lovam, légy a barátom!
Megint a sámán felelte:
- Beleegyezem.
Ezután a sámán köszönetet mondott a bot faragójának meg a hengeres rongycsíkok megvarrójának. Után az öreg sámán a fiatal kezébe adta a botot, és énekbe kapott. Két-három órán keresztül gajdolt a fiatal sámán fülébe. Így tanította a fiatalt a sámánénekekre. Ezután mind a ketten aludni tértek.
Másnap este az öreg megint tanításba kezdett. A fiatal már egyedül markolta a botot, az öreg csak a gyeplőt fogta. Mind a ketten ültek. Így gyakoroltak két-három órán keresztül. Ha a fiatal még mindig nem tanulta volna meg az énekeket, harmadik este is együtt sámánkodtak. A harmadik este után
a fiatal sámán általában mindent megtanult, attól kezdve egyedül sámánkodott. Az öreg sámán elhagyta, hazament.
A fiatal három-négy hónap múlva valami ajándékkal kedveskedett az öreg sámánnak: vagy egy cobolyt adott neki, vagy egy lovat, vagy egy darab selymet. Általában háromszáz-négyszáz rubel értékű volt az ajándék. Az említett sámánasszony például egy meglett rénszarvassal kedveskedett oktatójának. A szalagok készítőjének csak köszönet járt.
A bottal sámánkodó bal kezében tartotta a botot, mintegy a közepén, alsó végét pedig csípőjéhez támasztotta. A két gyeplőszalagot jobb kezében fogta, mint az igazi gyeplőt. A sámán ezen az "állaton" lovagolt.
A bot tehát, annak ellenére, hogy néhány szojot szerint a botos sámán "gyalog jár", hátasállatot jelképez, amelyen sámánkodás idején lovagolni lehet. Kétségtelen bizonyítéka ennek a gyeplő szó, továbbá a bottal végzett, első szertartás, amikor a sámán azt lovamnak szólítja.
Mire beesteledett, megnyugodva állapíthattam meg: nem késtem el a gyűjtéssel, az emlékezet még jól megőrzött mindent.

*

Szállásomra menet bekopogtam az iskolaigazgatóhoz. Meg kellett vele beszélnem a tolmács ügyét, a fiatal tanító ugyanis csak ezen az egy napon ért rá kísérgetni.
- Menjünk a kolhozelnökhöz, vele tanácskozzunk - javasolta.
A kolhozirodában éppen értekeztek. Pártfogóm, az igazgató, bement az elnökhöz.
- Fáradjon be - szólt ki félperc múlva.
A kolhozelnök a brigádvezetők körében üldögélt. Tán tíz-tizenkét szojot. Nagy érdeklődéssel fogadtak. Amikor megtudták, hogy Budapestről jöttem, az egyik csendben megszólalt:
-Budapest két város: Buda és Pest. Közöttük folyik a Duna - s rám nézett, hogy mit szólok a tudományához.
- Honnan tudja? Talán járt nálunk a háború alatt? - kérdeztem meglepődve. S hirtelen arra gondoltam, milyen gyakran kapunk külföldi múzeumokból ilyen címzésű levelet: Néprajzi Múzeum, BUKAREST (!) Magyarország.
- Nem jártam arra, csak hallottam ezt.
Hamarosan alig győztem neki felelgetni: milyen állatok vannak Magyarországon? Van-e rénszarvas? Lőhetünk-e cobolyt? Mit tudnak nálunk a szojotokról?
Meséltem Jankó Jánosról, aki a századfordulón szándékozott ezen a kerületen néprajzi kutatásokat végezni, s elmondottam azt is, hogy az egyetemen a török-szakos hallgatók szojot szövegeket is olvasnak. Azt a sejtésemet viszont elhallgattam, hogy alighanem az ujjaimon megszámolhatnám azokat, akik tudják Magyarországon, hogy Kizil a Jenyiszej partján fekszik, s Ázsia közepe.
Egyre élénkebben, látható örömmel figyelték, amikor magyarázni kezdtem, hogy a magyar és szojot nyelv egyben-másban hasonlít, minthogy az őshazában tömérdek török jövevényszóra tettünk szert. Nem győztek álmélkodni, hogy ami szojotul kök, az nálunk kék. Ami itt szarig, azt én úgy mondom: sárga. Náluk baltival, nálunk baltával hasítják a fát. Eztán már arra is sort kerítettem, hogy a magyarság a keresztény hitre való térése előtt sámánhitű volt. Éppen azért jöttem ide, a szojotok közé, hogy megismerjem azt a hitvilágot, amelyhez hasonló lehetett valamikor a magyaroké is.
Az én szojotjaim ezek után egymással versenyezve sorolták fel a visszahúzódott sámánokat meg a bűbájosság tudományában leginkább jártas öregeket.
Alig akartak elengedni, amikor felálltam, hogy ne zavarjam tovább az értekezletet.
A kolhozelnök ajánlott egy tolmácsot is: egy más faluból való szojot tanítót, aki két hetet itt tölt el a szabadságából.
Az igazgató mindjárt elkísért hozzá. A fiatal tanítóval azonnal megegyeztünk: napi tíz rubelért tolmácskodik nekem.
A visszautazásra szánt pénzt tehát ki kell fizetnem a tolmácsomnak. Aligha jut tehát idő majd arra, hogy a többi szojotokat is tanulmányozhassam. Hogy pénzzel sem győzném, ezen az estén eszembe se ötlött.
Szállásomra menet betértem egy öregemberhez; láma-sámán volt valamikor. Még napközben megállapodtam vele, hogy majd este énekel a magnetofonba.
Éjfélig dolgoztam a töpörödött, ferde szemű, kiálló pofacsontú, öreg szojottal; dallamtudása, előadásmódja sokkal jobban hasonlított a burjátok, mint a karagaszok sámánénekeire.

*

Reggel, mire a tolmácsom betoppant értem, már ébren talált. Egész nap jártuk együtt az öregeket, rajzoltam, jegyeztem, fényképeztem.
A sámánságra kiszemelt, a szojotoknál is, előbb betegségen esik át - ezt már megtudtam. Ha leány, tíz-tizenkét, ha fiú, húsz-huszonöt éves korában betegszik meg. A nők fiatalabb korban, mint a férfiak. A betegnek fáj a feje, gyakran hány, nem tud enni. Nyers húst, rénszarvasvért kér. Sámánt hívnak hozzá, hogy meggyógyítsa. A sámán azonnal kitalálja, hogy szellem kiált belőle: valamelyik hegy vagy víz szelleme akarja, hogy bűbájos legyen. Akkor a sámán azt ajánlja: csináljanak neki sámánbotot.
Az egyik aggastyán ezt mesélte:
-Aki sámán lesz, azt a szellem húzza, vonszolja. Három-négy-öt napon át a szellem ott időz nála, kínozza. Semmire sem emlékszik, mi történik ilyenkor vele. A kiszemelt nem dohányzik, nem iszik sem tejet, sem teát, sem tejbort, csak énekel, összevissza beszél, mint aki részeg. Ez az állapot, három, hét, kilenc hónapig is eltarthat. Ez idő alatt azonban ott vigyáz mellette egy öreg sámán. Mert a jelölt ám gyakran ruháját tépi, edényeket tör-zúz. Ha a sámán közel lakik, magával viszi a dobot és az egész készséget, ha azonban távol, csak üres kézzel állít oda.
Szerettem volna minél többet megtudni azokról a szojot "szellemekről", amelyektől a sámánná válás függött. A sátrakat bújva, mint széthullott mozaik, ha restaurálják, összeállt lassan a hiedelemkör.
Mindig a szellem vagy szellemek választják ki a sámánt - magyarázták. Akinek nem jelentek meg, elkövethet bármit, sosem lesz sámán.
A szellem, ha elég erős, két-három sámánt is kiszemelhet, viszont előfordul, hogy két-három, sőt több szellemnek is ugyanarra a sámánra esik a választása.
A többsámános szellem akkor is megjelenik valamennyi választottjánál, ha azok egyszerre hívják. A szellem nagyon erős, nagyon gyors, ezért képes rá - vélekedtek a szojotok.
A kiszemelő szellemektől függ a sámán ereje. A szojotok is megkülönböztetnek kis és nagy sámánokat. A nagy sámánnak több meg erősebb a szelleme, a kis sámáné viszont kevesebb meg gyengébb is. A működő sámán már maga is gyarapíthatja szellemei számát: ha elég erős, elég ügyes, megölhet más sámánokat, és szellemeiket zsákmányul ejti.
A szellemek örökölhetők is. Ha az apa sámán volt, szellemei a fiúra maradhatnak. De nem feltétlenül és nem feltétlenül valamennyi. Előfordul, hogy az apa halálakor néhány szellem más helyre költözik, mást néz ki sámánnak. Esetleg az apát egy másik sámán ölte meg, és elragadta szellemeit. Ezek a szellemek mindaddig nem lehetnek a megölt sámán fiáé, amíg a bitorló sámán él. Sőt, meglehet, hogy a bitorló halála után a saját fia, nem pedig a megölt sámáné örökli a szellemeket.

*

Szojotjaimtól közben megtudtam azt is, hogy ebben az időszakban nem úsztatnak fát. A Nagy-Jenyiszejen hát csak úgy tutajozhatok, ha embereket fogadok erre. Így viszont eben kutyát cserélek. Az út mindenképpen pénzbe kerül: ha vissza akarok jutni Kizilbe, nem fizethetem tovább a tolmácsot.
Törhettem a fejem, mit is csináljak? Valami eszembe ötlött: de hisz csaknem minden családban akadt egy-egy fiatal, aki ért vagy érteget oroszul, eddig azonban nem sok figyelmet fordítottam rájuk. Őket fogom majd be egy kis tolmácsolásra. Olyan sokáig úgysem maradok egy-egy családnál, hogy a "kényszertolmács" belefáradhat a szokatlan feladatba.
Reggel már "új" módszerrel folytattam a gyűjtést. És ment minden, mint a karikacsapás. Sorra rajzoltam le a régenvaló sámánok fejviseletét, jegyeztem a rátétek, hímzések, függők nevét, a hozzájuk tartozó hiedelmeket.
A szojot sámánok kétféle fejrevalót használtak: vagy tollas homlokszalagot (ez olyanféle, mint az indiánok tollas fejdísze), vagy kucsmát. A köntös csípőig vagy térdig, ritkán combközépig ért; rénszarvas vagy hegyi kecske bőréből varrták, a bőrt azonban mindig pamutszövettel vagy posztóval borították.
A csizma hasonló anyagból készült, a talpa sarkatlan, puha, a szára térdig érő.
Az öltözéken - tetőtől talpig - hímzés és csüngő. Most már megtudtam, amit a karagaszok között annyira szerettem volna tudni, s amit a kizili múzeum egyetlen rénnevelő szojot sámánöltözéke alapján sejtettem: a szojot gúnyát is csontváz és emberi testrészeket jelző hímzések, rátétek, függők díszítik. Ezek elnevezései minden kétséget kizárnak.
A fejrevalón például ábrázolták a szemöldököt, szemet, orrot meg a fület. A köntös elején rénszőrrel kihímezték a mellcsontot, a bordákat; az emlőt mellbimbóstul. Ehhez fehér és vörös szalagokat varrtak, a fehéreket tejnek, a vöröset érnek nevezték. A köntös hátán lapockacsontok, hátgerinc, borda, derékcsont, medencecsont, farcsont ábrája, vagy fémfüggők, vagy hímzések formájában. A csizmákon hasonlóképpen jelölték a térdet, lábszárcsontot, bokát, lábujjakat.

*

A sok fejrevaló, köntös, lábbeli rajza, leírása hamarosan megtöltötte jegyzetfüzetemet. Bementem hát a kolhoz üzletébe újat venni.
A boltos átnyújtja a füzeteket, aztán azt kérdi:
- A múzeumból van?
- Igen.

- Akkor maga fényképezi az udvaromban azt a holmit, amit a főnökük ma délben megnézett.
Értetlenül álltam a pult előtt: miféle főnököm lehet itt nekem?
Végül tisztázódott a félreértés: a kizili múzeum négy tagja - akikről az igazgatóhelyettes még Kizilben beszélt - Tora-hemből tegnap Ijbe érkezett, velük kevert össze a derék boltos. Megtudtam azt is, hogy a falun kívül, a Nagy-Jenyiszej partján verték fel sátraikat.
Holnap kora reggel elcsípem őket - határoztam mindjárt.
Sikerült. Éppen akkor bújtak elő sátraikból, mikor én odaértem másnap.
Meglepődtek, hogy én is múzeológus vagyok, ráadásul magyar.
- Hogy megy a munka - kérdezte az expedíció vezetője.
- Igazán nem lehet semmi panaszom.
- Van-e tolmácsa? - tapintott az elevenére Mindermá a szojot kolléganő, ez a harmincöt éves, karcsú, magas, fekete asszony.
- Csak amolyan alkalmiak.
- Szó sem lehet erről! Így mégiscsak megsínyli a munkája. Majd én segítek.
- Magának is megvan a feladata - szabadkoztam - Aligha azért utazott ide, hogy nekem tolmácskodjék.
- Én itthon vagyok. Majd eljövök máskor, ősszel vagy jövő tavasszal. De maga aligha bővelkedik az időben. Fontos, hogy mielőbb végezzen. Nyílván más területekre is szándékozik utazni.
Rögtön akasztotta is vállára oldaltáskáját, hogy egy percet se vesztve kezdhessük a munkát.
Ebben a fiatalasszonyban az új szojot értelmiséget ismerhettem meg. Lent, délen, a sztyeppen született, nemezjurtában. Ha megbetegedett, láma vagy sámán "űzte" ki belőle a gonosz szellemet. Aztán a szojotok népi forradalma - létrehozva annak idején a Tuvai Népköztársaságot - elfújta a lámákat is, sámánokat is, szellemeket is. Iskolákat, kórházakat építettek ahelyett. A kis szojot lány már iskolapadban nőtt fel, nem a nyájak mellett. Ma népe ősi kultúráját tanulmányozza, és gyűjti föl az enyészet elől. Férje a szojot föld helységnévtárán dolgozik, a bátyja pedig jónevű költő.

*

Mindermá személyében végre avatott segítséget kaptam. De még így is napokig tartott, amíg végére jártunk - mondjuk - a dob minden csínjának-bínjának.
Amikor a sámán - a szellemek parancsára - dobra vágyott, elment valamelyik vadászhoz, bőr végett. Megkérte, lőjön neki rénszarvast vagy jávort, már amilyen állat bőrével kívánta a szellem a dobját bevonni. Azután megrendelte hozzáértő embernél a dobot. A dob készítéséért fizetség járt - mondjuk, kétéves rénszarvast adott érte. Az ajándéknak hozzávetőleg kétszáz rubel értékűnek kellett lennie. Néhány asszonnyal megvarratta a fejrevalót, a köntöst meg a csizmát. Az ilyesmit fizetség nélkül készítették el, bár egyik-másik sámán ezekért is adott ajándékot.
A sámán a vadásztól mindig fiatal szarvast követelt, két-hároméveset. (Ha ugyanis ilyen korú állat bőrével vonták be a kávát, jobb hangú lett a dob.) Figyelmeztette a vadászt: vigyázzon a bőrre, ép maradjon, neki pedig csak véletlenül se árulja el, hol lőtte a szarvast. A bőrt aztán megszárították,
a szőrt letisztították róla. Amikor hozzáláttak a dob készítéséhez - ez történhetett akár két-három hónap múlva is -, a bőrt újból benedvesítették, úgy feszítették a dob kávájára.
Minthogy szerettem volna apróra megismerni a dob készítésének a módját, olyan öregek után kutattam, akik valamikor látták ezt a munkát, vagy éppen maguk is részt vettek benne.
Végre valamelyik szojot kibökte, hogy harmadik szomszédja alighanem látta, miként készült Arikaj sámán dobja. Hamarosan ott kuporogtam már sátrának tüze mellett, három idős férfi között.
- Na, sokat írt már a füzetébe a szojot sámánokról? - kérdezte meglepetésemre.
- Hát néhány füzet betelt, de még sok mindent szeretnék följegyezni. Honnan tudja, hogy mi járatban vagyok?
- Én is ott voltam akkor este a kolhozirodán, amikor odajött.
- Segítsen, bácsikám. Végére akarok járni, hogyan készült a dob.
Az én emberem odafordult az egyik öreg felé. Szemük öszszevillant.
- Akár két dob készítését is leírhatja most. Mert én láttam egyszer, ő meg csinálta is - bökött az előbbi, öreg szojot felé.
Írom én mind a kettőt, csak mondják.
Nem is kellett további biztatás.
Ez 1927-ben volt… Arikaj sámán elment Csivüzejhez, az ismerte a dobkészítést. Megegyeztek: egy fiatal rénszarvasért megcsinálja neki a dobot. Reggel kilenc óra tájon a sámán kiballagott a mesterrel az erdőbe. Én véletlenül ugyanakkor indultam bogyót szedni. Megláttam őket, utánuk eredtem. Két-három kilométerre járhattak a falutól. Akkor a sámán rámutat egy fára, azt kérdi: "Ebből válik-e dob?" Hallom, Csivüzej így válaszol: "Nem. Nem válik. Eltörik." Az olyan csomós fa volt. Ballagtak tovább. Egyszer csak Csivüzej megáll egy fa előtt: "Ez már jó lesz." Tüzet gyújtottak, s először sós-tejes teát főztek. Ahogy a tea fölforrott, a sámán teahintő fakanállal megszórta belőle a fát. Ezután elővett egy fehér szalagot, ráakasztotta. Most már maguk is enni kezdtek. Utoljára a sámán beleegyezett, hogy a fát kivágják, maga pedig visszafordult. Én tovább figyeltem, mit csinál Csivüzej. Kidöntötte a törzset, majd olyan három méter hosszú darabot vágott le belőle. Félbehasította, és egy centi-másfél centi vastag lemezt faragott belőle. Ezután a lemez mindkét oldalát megmelegítette a tűz fölött, majd a tönk körül körbe hajlította.
- Valóban kidöntötték a törzset? Más népeknél azt mondották, hogy a kávának való fát nem szabad kivágni.
- A mi nemzetségünk, az Ak csódu nemzetség mindig így csinálta. Tudom, hogy a karagaszok nem döntik ki a törzset, csak egy darabot hasítanak ki belőle; a fák tovább is lábon maradnak. Azt hallottam, bajnak tartanák, ha az a fa elpusztulna, nem élne tovább. De minálunk erre nem adnak.
A másik két szojot bólogatott hozzá: így igaz ez.
-De hogy hajlították meg a kávát? Részletesebben szeretném tudni.
-Ezt majd ő meséli el, mert ő maga is csinálta - mondta az emberem, s megint a mellette ülő öregre mutatott.
-Én Takka sámánnak csináltam a dobot. Este sámánkodott, hogy megtudhassa, hová menjünk a fáért. Azt mondta, a Selymes-havasra kell mennünk, ott nő az a cédrusfenyő.
A sámán velünk tartott, ő mutatta meg a fát. Rajta kívül még hárman voltunk ott. Reggel mentünk, este jöttünk. A fát mi is kidöntöttük. A sámán maga mondta meg, hogy így kell kivágni. Csak megmutatta a fát, aztán hazament. Azon a helyen mindjárt lemezt faragtunk belőle, és meg is hajlítottuk. A kivágott fa tuskója körül hajlítottuk meg, ketten. Egyikünk az egyik végét, a másik a másik végét egyengette a tuskóhoz. Az összeérő végeket két-két fadarabbal rögzítettük egymáshoz. Ez nem elég, a lemez még nem minden részén hajlott meg kellően, ezért aztán facövekeket vertünk körben a földbe, a kör közepén tüzet gyújtottunk, és a cövekek körül egyengettük ki végképp a kávát. A kidöntött fából még vittünk magunkkal fogantyúnak valót meg a dob többi farészének valót. Hanem az ilyesmiket már otthon csinálgattuk. Három-négy nap alatt készült el a dob.

*

Az én három emberem annyira belemelegedett a sámándob magyarázgatásába, hogy még valamit elkottyantottak: kerülközik ám olyasmi is itt, a havasi gyopárok országában, ami engem biztosan érdekel. Elkezdi az egyik:
-Vadászni mentem a hegyekbe. Nem messze az Ij partjától, az én lajkáim egyszer csak nyugtalankodni kezdenek. Elrohannak, visszarohannak, majd otthagynak megint. Ejnye, mit foghatnak? Utánuk indulok. Ritkás nyíresbe érek. A kutyák megfeszített lábakkal állnak, egy facsoport felé ugatnak. Éppen kelt föl a nap: a sugár a nyírlevelek között valami fényesre vetődik. Közelebb megyek: hát egy bot, egy nyírtörzsnek támasztva. A szél játszogat a szalagjaival.
- Sámánbot volt, ugye?
- Nemcsak a bot volt ott, hanem maga a sámán is. Halottan. Tépett ruhában ott feküdt a földön, mellette teásedény meg néhány tálka. A holttestet ugatták az én lajkáim.
- Hány éve láthatta ezt?
- Nem régen, tavaly.
- Én is megnézném! Ha nem tépték szét azóta az állatok. Talán ma is megvan még! Legalább a bot.
- Biztosan meglesz, nem jár arra ember! Aki meg arra téved, úgysem mer hozzá nyúlni. Én sem bántottam.
- Szeretném minél előbb látni - ütöttem a vasat. A nap még magasan járt; gondoltam: mindjárt le is fényképezem.
Felálltam, jelezvén: legjobb lenne, ha azonnal indulnánk.

*

Az öreg vadász sem kérette magát, ugyancsak tápászkodni kezdett.
Előbb azonban sátra felé kerültünk, hogy magával hívhassa kutyáit.
Hiába, ezek a hegyi vadászok nem lehetnek meg kutya nélkül. Meglepően sok lajkát tartanak. Minden család vagy ötöt-hatot, de azt hiszem, nem ritka még a tucat sem.
A karagaszoknál tűnt fel először, mennyi a kutya. Galától egyszer meg is kérdeztem: mi szükség erre a töméntelen ebre? Azon az ennivalón, amit a kutyák emésztenek föl, miért nem hizlalnak inkább disznót?
- Minek nekünk a disznó? Nem szeretjük a húsát.
Majd kisvártatva hozzátette:
- Jobban ízlik nekünk a medvetalp.
Ismét gyönyörködhettem a havasi gyopárban, amíg átvágtunk a falu melletti hatalmas réten. Aztán már az erdő avarját tapostuk.
Úgy látszik, nyomunkba szegődött néhány tarka evet, ez a mókushoz hasonló, hosszú farkú légtornász, mert itt is, ott is felhangzott a füttye.
Nevetve meséltem a szojot vadásznak, hogy a karagaszok földjén madárnak gondoltam.
Lekanyarodtunk az Ij partjára, ott lépkedtünk tovább, felfelé a folyó mentén.
Valamelyik öbölben, egy vízbe nyúló fatörzsön, szojot legényke kuporgott, kezében hosszú horgászbot.
A vadász elkérte a botját.
- Tán halászni akar?
- Nem halászni, hanem vadászni.
Igazi kungörcsös felelet!
Kíváncsian figyeltem az én emberemet.
Intett, hogy húzódjunk a bokrok mögé, ő meg odalopakodott egy fenyő tövébe.
Jobban szemügyre vettem hát az öreg fát: az egyik ágán csíkos evet gubbasztott.
A vadász a horgászbot végén a zsinórból könnyen csúszó hurkot ügyeskedett. A botot lassan felnyújtotta a szemlélődő evet mellé. Az okos lajkák csendben figyelték. A hurok óvatosan az állatka fejével egy magasságba került. Az meg mit sem sejtve kíváncsiskodott: vizsgálgatta a furcsa holmit. Tán még a nyakát is nyújtogatta.
Hirtelen mozdulat, a hurok a kis evet nyakán feszült. Az ember - hopp! - emelte is le a biztonságosnak tudott faágról. A csíkos állat kétségbeesetten kapálózott, de nem volt menekvés.
A vadász egyenesen bokrunk felé döntötte botját, hogy én mentsem ki a zsákmányt szorult helyzetéből. Szaggatottan pihegett a kis meleg jószág a tenyeremben. A fütty torkán akadt. De a szeme még most is mintha inkább kíváncsian, mint rémülten nézne a világba.
Vagy talán tudta, hogy úgyis eleresztik, mert az ő bőre potom hetven kopeket ér?
Barátkozva simogattam puha, csíkos hátát.
Különös teremtmény: alakja mókusé, hangja madáré, fogásmódja halé. Szibériai egyveleg.
Hatalmas ugrásokkal tűnt el a fák között, amikor elengedtem.

*

A fenyvest fehér nyíres váltja föl. A törzsek bársonyos-selymes kérge, ha megsimogatom, puha és meleg, szinte érezni a lüktetését is. Pedig csak fa. Igaz, hogy nyírfa, meg a napsugár is pontosan rátűz.
Egyszerre a lajkák megugranak, úgy látszik, szagot fogtak. Megérkeztünk volna?
Embertől nem zavart csendes nyírfaliget, a napfény pókhálóként vonja be a remegő leveleket. Léptünk zörög a száraz avaron, de hallom a szívem verését is.
Bizonyos, hogy annak, amit látok, aligha akad párja ma Szibériában.
A sámánasszony teteme már a földön fekszik, néhány vastag faág korhad körülötte. A rénbőr kabát szakadozott, kikezdték a vadak meg a kóbor kutyák. Üresen tátonganak a fatálak is, a teásibrikben pedig esővíz vagy hólé. De a nyírfához támasztott sámánbot még diadalmasan áll! Gondos kezek a törzshöz kötötték, nem dőlhetett el, nem rejthette még el a hulló falevél. A hó, az eső meg a napsugár már fakítja
a széltől most is libegő szalagok színét.
Évekkel ezelőtt a Tisza partján jártam, egy temetőben. Messziről csak a hatalmas jegenyefák nyújtózkodtak, fölöttük száz meg száz varjú röpködött, sajnálva az elhunytakat: kár, kár, kár. A süppedt sírdombok végén vaskos törzsekből nagyolt csónak alakú fejfák. Némelyik kikorhadt, és a sírra dőlt. Mintha Kháron a folyó vizéből húzta volna ki a partmenti dombra.
Irigykedve gondoltam az ott pihenőkre, hogy az elmúlást ennyire kifejező nyugvóhely jutott nekik.
De akkor még nem jártam itt a domboldalon.
Csak sokára került elő a fényképezőgépem meg jegyzetfüzetem, hogy megörökítsem a sámán temetési módját.
…S nem volt szívem leoldani a botot, nem vettem fel a sámánszellem ábrázolását sem.
Sokáig szótlanul lépkedtünk a visszafelé vezető úton. Vajon hogy sikerül a különös fény mellett készült felvétel-sorozat? Ha a legtökéletesebb lesz is, akkor sem örökíthette meg az ősi temetkezőhely hangulatát. Hiába Exacta Varex, hiába színes film… más kell ehhez.

*

Az én öreg szojotom - miért, miért sem - hazafelé ballagóban nem titkolta többé, hogy bizony részt vett az általa készített dob "felavatásán" is.
Megkértem hát, egy alkalommal mesélje majd el. Ez az alkalom másnap már bekövetkezett:
Mikor elkészült a dob, a sátorban nekitámasztották a falnak, hogy a belseje nézzen a tűz felé. Az újonnan készített egy pár sámáncsizmát a földre fektették, hogy a szára - amenynyire csak lehet - belülről a dobkávára feküdjék. A csizmára állították rá a sámánköntöst. Aki az egészet előkészítette, a csizma elé lépett, a köntöst függőlegesen maga előtt tartotta, majd lassan ráeresztette a csizmára úgy, hogy megállt abban a helyzetben, ahogy a sámán viselte. A köntös nyaka fölé illesztették a fejrevalót. A verőt a dob felső keresztfájára kötötték.
A sátor előtt fehér rénszarvast öltek, húsát megfőzték.
A sátorban levő dob és sámánöltözék elé három tálat helyeztek, a földre. Az elsőbe a szegyből, a másodikba pedig a szívből tettek egy kis darabot. A harmadikba a hátsó láb alsó csontját helyezték. A három tál elé, a tűzhöz közelebb, három csészét állítottak, az első csészébe réntejes-sós teát, a másodikba tejből párolt pálinkát, a harmadikba tiszta réntejet öntöttek. A tálakat és a csészéket mások töltötték meg, tehát nem a sámán. Mintegy másfél óra hosszat álltak itt a tálak meg a csészék, amíg a bennük levő ételek és italok párologtak. Ezalatt a jelenlevők lakmároztak.
Amikor a dob és a sámánruha előtt álló tányérokból és csészékből minden pára felszállt, ezeket az ételeket is elfogyasztották. Ezután a vendégek ezt mondták: "A dobot most a gyülekezet tanítja, éjszaka meg majd a sámán sámánkodik." Akkor sorban mindenki felöltötte a sámángúnyát, kezébe vette a dobot, és ütni kezdte. Volt, aki félórán át is verte.
- Én csak öt percig sámánkodtam - mondta adatközlőm -, mert a gúnya nagyon nehéz volt.
A jelenlevők már sorban állnak, és várják, mikor kerül rájuk a sor. Öt, hét vagy kilenc embernek kell sámánkodnia. Minél több, annál jobb. Ha azonban nyolc ember sámánkodott, egyet még feltétlenül kerestek hozzájuk, hogy kilegyen a kilenc. A vendégek nagyon vidámak, sokat nevetgélnek.
Amikor besötétedett, a kám nem várt tovább. Sorravette, hol élt, hány éves volt a dob farészeit adó cédrusfenyő. Azután azzal a rénszarvassal beszélt, amelynek bőrével a dobot bevonták.
- Hol születtél?
- A Csojgan-hem partján.
- Hány éves vagy?
- Három éve születtem.
Ki ölt meg?
- Szantik vadász ölt meg.
- Hol a golyó?
- Ihol a golyó! - A sámán úgy tett, mintha a golyót a kezében tartaná, majd a dohányzacskójába pottyantaná.
Ezután köszönetet énekelt mindazoknak az asszonyoknak, akik ruháját varrták, vagy a szalagokat készítették. Jó egészséget, tiszta szellemeket kívánt nekik, kívánta, hogy életük végéig egyiküket se érje semmi rossz. Azt is megígérte: mindenkiért könyörög a szellemeknél.
Hasonlóképpen szólt a dobverőről is. Először a szarvról énekelt, annak a szarvasnak az agancsáról, amelyikből a dobverő készült. Azt űzte-fűzte, hogy milyen szarvasé volt, hol vesztette el, ki találta meg. A megtalálójának szintén köszönetet mondott. Azután úgy tett, mintha visszaadná az agancsot a szarvasnak, visszahelyezte fejére, majd szépen megkérte a szarvast, hogy ajándékozza neki. Az állat "beleegyezett".
Majd a sámán azzal a medvével beszélgetett, amelynek lábbőrével bevonták a dob verőjét.
Énekelt aztán a fejrevalóját ékesítő tollak gazdájáról. Hogy miféle madár volt, hány évet élt, ki ölte meg, ki tépte ki a tollat a szárnyából.
Mindaz, amit az én szojotom révén lejegyezhettem, éppen úgy az első értesülés a szojot dobavatásról, miként az aligdzseri meg a nyerhai karagasz-leírások.

*

Ha az első zár felpattant már, sorra nyílik a többi! Minden nap újabb és újabb eredményt hozott. Akárcsak a karagaszoknál, itt is fokról fokra megismerhettem mindent, a legapróbb részletekig.
És mennyivel könnyebben ment már a gyűjtés! Hogyne, hiszen mindig a karagasz sámánhit párhuzamaira bukkantam. A sámánköntösök ékességein kezdve a dob jelentéséig.
A sámán - akár karagasz, akár szojot - "repült" a levegőben.
Minél nagyobb volt a sámán, annál magasabbra emelkedett a dobján.
Ezért énekelhette az egyik:

A felhők alatt,
a fák felett
repülök!

Vagy kérkedhetett a másik:

Az ég alatt,
a felhők felett
repülök!

A jó sámán olyan magasan, olyan gyorsan repült, mint a "repülőgép", mindent látott. A rossz sámán viszont semmit se látott, csak hallott, mert nem repült ki, mindig csak a sátorban kuksolt.
Egy elhunyt sámán fia árulta el, hogy a sámán repüléskor lovagol, csakhogy a levegőben, a dobon. Az ő apja úgy nyargalt a dobon, mintha maralszarvason ülne. Azért éppen maralon, mert a dobja annak a bőrével volt bevonva.
Hogy a dob a sámán hátasállatát jelképezi, arra már utalt a dobavató szertartás, amelyen - ahogy maguk mondják - a dobot "betanítják", vagyis nyeregbe törik. A karagasz Bolhojev énekeiből tudtam meg, hogy sámánkodáskor fehér lónak, rénbikának nevezik dobjukat.
A részek elnevezései ugyancsak arról tanúskodik, hogy a dob állatot, mégpedig éppen hátasállatot szimbolizál.
A szojotok például a dob egyes részeit fülnek, állkapocsnak, a ló felső bordájának, a ló alsó bordájának nevezik. A karagasz dobnak is van füle, tüdeje, szíve meg ere.
A dobba ékelt két keresztbotot mind a két nép szűgyhámnak és farmatringnak nevezi. Ez a két hám a felnyergelt állat elmaradhatatlan tartozéka, mert ezek tartják a nyerget. A sámánlovat, vagyis a dobot, fölszerszámozták az irányításhoz szükséges gyeplővel.
Karagaszok és szojotok egybehangzóan beszéltek a dobon való nyargalózásról.
"A sámánok azt mondták: megülik ők a dobjukat, akár egy hátasállatot. Ha dob nélkül sámánkodtak? Gyalog jártak. Ha dobbal? Lovagoltak! Amikor a dobverővel verték dobjukat:
a lovukat csépelték. A dobbal sámánkodók nagyon messzire elszáguldozhattak."
Éppen a dobon való lovaglás érdekében kellett jól megválasztani a kávára feszítendő bőrt.
"Dobnak a javakorabeli állat bőre való leginkább. A dob a sámán hátasjószága, éppen ezért nem jó rá sem a túl öregé, sem a túl fiatalé. Ha az állat nagyon fiatal volt, igen hamar kifáradt. Ha meg öreg, nem haladt elég gyorsan."
A karagaszoknál éppen a dobon való lovaglás képzete szabja meg, mennyi ideig használhatják a sámándobot.
- Nem minden dob alkalmas egyforma ideig. Minden attól függött - mondotta egy ízben Kokujev sámán -, hány éves az állat, amelyiknek a bőrét a kávára húzzák. Az állat két-kilencéves koráig fut csak jól. Tehát ahány éve van hátra az elejtés idejétől két-kilencéves koráig, annyi éven át használható a dob. Ezután már ki kell cserélni a káván levő bőrt. Nekem is - folytatta Kokujev - két dobom volt, mert az elsővel, a gímbőrössel, csak három éven át játszottam.
Hányszor hallottam, otthon még, Magyarországon, ősz bajuszú parasztjainktól, foghíjas néniktől a táltoslóról, amelyen a hős a felhőkben repül, idegen országokba lovagol. S hogy ennek a magyar táltoslónak milyen sok köze van a varázsdobhoz, azt egy csallóközi öreg pásztortól tanultam meg, aki ilyen találóskérdéssel állt egyszer elő, amikor a táltosok, táltoslovak felől érdeklődtem:
- Nekem olyan táltoslovam van, amelyik minden házba benyerít. Mi ez?
Nem akartam találgatni, inkább megkérdeztem.
Hát a dob - felelte.

*

Visszaérkeztem a tajgából - Kizilbe. Az északkeleti szojot helyszíni gyűjtés befejeződött hát.
A repülőtérről irány egyenesen a múzeumba. Alkalmi utazás: a kizili múzeum muzeológusaiért jött egy teherautó, s engem is magukkal vittek.
A múzeumban kértem egy hálózsákot meg engedélyt, hogy továbbra is a múzeum épületében szállhassak meg. Ugyanis kinevezték közben az új igazgatót. Az új múzeumvezető is udvariasan felajánlotta irodáját, itt terítem hát fel éjszakánként hálózsákomat. Továbbra is megtakaríthatom a napi hét rubelt.
Ki is bontottam hálózsákomat, de olyan jó csend van itt az épületben, hogy nincs kedvem még lefeküdni, inkább eddigi munkámon szaladok végig.
Ülök hát az irodában, az asztalon pohárban a nagy csokor havasi gyopár, előttem pedig egy próbaba. Rajtam a múzeum egyetlen szojot sámángúnyája. Rajta jár most az eszem, a ruha gazdáján. Majdhogynem személyes ismerősöm, még azt is tudom, kinek hívják.
Szandzsima sámánhoz van szerencsénk. Tizennyolc évvel ezelőtt tért meg azokhoz, akikkel révülései közben annyit találkozott, akiknek földjén olyan gyakran megfordult, dobján száguldozva. Amíg élt, a Hamszara folyó völgyében kóborolt.
Meglepő, hogy mindezt tudom az előttem álló köntös viselőjéről? Könnyű annak, aki Északkelet-Tuva valamennyi sámánját ismeri.
Igaz ez?
Tegyünk csak próbát!
Száz esztendeje is lehet, hogy a Szisztig-hem folyó partján sámánkodott az öreg Sardaj. Nagy sámán volt. Egyenesen a karagasz sámánok javasolták neki a köntös, a fejrevaló szabását, a dobverő anyagát. Jól megfizetett a tanácsért: aranyzablás, fehér rénszarvassal, meg egy vég drága kínai selyemmel. Mongóliából hozatta, erre a célra.
A fiát is megkörnyékezték a szellemek, de az valami oknál fogva mégsem állt kötélnek. Rá is fizetett: félkegyelmű maradt egész életére.
Az unokák okultak apjuk példáján: nem szegültek ellene a szellemek akaratának. Az egyik unoka Nitka, a másik Arikaj. Amaz 1910-ben, ez 1928-ban öltötte magára a rojtos-cafrangos sámánköntöst.
De most látom csak, milyen udvariatlan vagyok: az aszszonynéppel kellett volna kezdenem.
Például a tiszteletre méltó Ham kadajjal. Nem igazi név ez, hiszen csak annyit tesz: sámánasszony.
Igaz, a többség férfi volt, mint például Takpazsik, Szádakpan, Ingázsik vagy Szandik sámán, akinek éneke olyan méltóságosan szárnyaló!
Vagy ott van Tázsiszeren. Szegény, leesett egyszer a rénszarvasról, s eltört a lába. A csont rosszul forrt össze, a törött láb rövidebb maradt. Nem járhatta többé a sámántáncot, felhagyott hát a sámánkodással. Mindezt az egykori Tuvai Népköztársaság egyik miniszterétől tudom. (Jelenleg asztalos egy fafeldolgozó telepen.) Hogy ő honnan ilyen jól értesült? Hát a testvérbátyja volt Tázsiszeren.
Aztán - ha már a kámokat soroljuk - ott van az öreg Takka, Ak Tajlik, Tamcsat, Kamdzsalan, Takijak, meg a réges-régen elhunyt Ham Targa.
De ne feledkezzünk meg az egyetlen orosz keresztnevű szojot kámról sem: Ak Sztyepánról. (Fehér István - milyen jól cseng még magyarul is.)

*

Ennek az Ak Sztyepánnak egy hosszú énekét ragadhattam el a biztos enyészettől; szerencsére akadt ember, aki - majdnem teljes egészében - még bele tudta énekelni a magnetofonba. Zavarosnak tetsző, alig kihámozható szöveg. Elégedjünk meg hát csak részletekkel belőle.

Öbügeler öbügeler
Derij öble Vadrécés tó
lakottam-föld szülöttem-föld
a Nagy-havas a Szív-havas
fölmegyek rá fölhágok rá
szellemtanya szellemtanya
zúg a botom zsenge fenyő
Alan kámunk ős-eleit
nem láttad-e ős-anyáit
kuk-kuk-kuk-ku - -

Alan kámunk ős-elei
gonosz lelkek meghőkölnek
mélybeliek meghőkölnek
Tüvek szere napig elhat
Alan szere holdig hallik - -

Gyermekszóra-könyörgésre
gonosz lélek megjuházik
jól van jól van elég ennyi
minket tovább ne kérjenek
gyermekszóra-könyörgésre
sötét Hösztej megjuházik
ezüst szállás buó-buó
ideje már hazamenni - -

Birekej-fi legkisebbik
új alakban megszületett
csuda-erős úgy született
én anyáim én anyáim
félkoponyás Csagán apó
jól van jól van elég immár
hazatérünk hazatérünk
szálas-vállas felöltözik
én gazdáim szebbnél szebbek
uu uu u -

Alan őse holdig hallhat
süket Szüden napig hallhat
jól van jól van elég ennyi
én anyáim én anyáim
kuk-kuk-kuk-ku - -

Vörös tea vörös tea
kóstoljuk meg Kína-béli
hanga-hajtás boróka-gally
kóstoljuk meg erdőnk-béli - -

A Nagy-havas és a Szív-havas a szojot szövegben Ulug tajga és Csürek tajga. Az első orosz telepesek a török tajga szót - tévesen - az erdőre vonatkoztatták, holott bércet, hófödte hegyormot jelent.
Ez az ének azért is érdekes, mert bele-belerikkantanak a madárszellemek (kuk-kuk-kuk-ku), beleüvöltenek a farkas-szellemek (uu-uu-u). Egyik másik sámánéneket még jobban is megcifrázzák.

*

Minthogy a szojotok földjén vagyunk, ahová Mongóliából behatolt már a lámaizmus: nem lenne teljes hát a sor, ha meg nem emlékeznénk a láma-sámánokról is. Ha kellett - lámák voltak, ha kellett - sámánkodtak.
Ilyen volt például a Tora-hem völgyében Kol Dugancsi, a Kut mentén pedig Szijdang. Az öreg Kol Dugancsi néhány énekét magnószalagra is felvettem, hadd hasonlíthassuk össze a sámánok meg a láma-sámánok tudományát.
Ha jól számolom, tizenkilenc sámánt ismertem meg Északkelet-Tuvában. Sokkal többen aligha lehettek.
Hirtelen felcsörög a telefon.
Ki a csudát keresnek ilyenkor itt a múzeumban?

ÚJSÁGCIKK ÁRÁN KÁMOK KÖZELÉBEN

- Halló, itt a Kizili Múzeum.
- Egy magyar kutató van önöknél, őt kérem.
- Éppen az beszél.
- Itt a Pravda, a Tuvai Pravda munkatársa. Bocsásson meg, hogy ilyen későn zavarom, de szeretnénk a holnapi lapba megnyilatkoztatni önt. Felkereshetném most?
Órámra pillantottam: negyed tizenkettő. Elég késő van, de csak hadd jöjjön - gondoltam -, hisz moszkvai idő szerint még csak negyed nyolc, ha meg Budapesten lennénk, most kezdenénk uzsonnázni.
- Fáradjon a múzeumba. Várom.
Jó tíz perc múlva már meg is érkezett az újságíró. Első pillanatra látszott rajta, hogy nem enged ki a kezei közül.
- Bocsánat a késői zavarásért, de csak este tudtuk meg, hogy itt van Tuvában, márpedig mi azonnal hírt kívánunk adni önről.
És megindult a kérdések özöne.
Miközben türelmesen válaszolgattam, egyre azt latolgattam, említsem-e meg, hogy fotoriporterüknek eladnám Exacta Varxemet.
De mégsem szóltam, hiszen anyagi helyzetem két-három nap múlva lesz csak tarthatatlan. Hátha mégiscsak megjön a csoda.
- Holnap küldök majd egy újságpéldányt - búcsúzott egy óra felé a riporter.
Reggel a kutatóintézetben egy szojot folkloristával kettesben végig hallgattuk magnószalagjaimat, ellenőriztük a lejegyzés pontosságát.
Egy órát sem dolgoztunk, máris beállított az újságíró. Messziről lobogtatta a Tuvinszkaja Pravda legfrissebb számát.
-A riport nagyon tetszett a szerkesztőségben! A főszerkesztő kéri: írjon most ön is egy cikket.
A meglepetéstől szóhoz sem jutottam. Az újságíró azonban félreérthette némaságom.
- Honoráljuk a fáradságát: az általunk kért terjedelemért, hat flekkért, négyszáz rubelt fizetünk - mondta rábeszélőn.
Magamban nagyot sóhajtottam: megmarad az Exacta, és mégis vissza tudok utazni Moszkvába.
- Délután négyre kérik a cikket.
Amíg az intézet munkatársai ebédszünetüket tartották, megírtam a "vonatjegyet": A magyar tudomány érdeklődése Szibéria iránt.
Meg sem száradtak a papírok, siettem a szerkesztőségbe.
A főszerkesztő azonnal végigolvasta. Lopva figyeltem az arcát: vajon megfelel-e?
- Hm. Jobb a stílusa, mint egynémely munkatársunké. Nyelvtani hibák sincsenek a kéziratban. Észre sem venném, hogy nem orosz.
Feszültségem felengedett.
- Nem lenne ideje még egy cikket írni? - fordult váratlanul felém. - Szeretnénk, ha ismertetné, mit tudott meg a szojotok sámánhitéről.
Úgy látszik, a csodák szaporodnak. És én még kétkedtem! Micsoda váratlan jó hír. Hiszen ez azt jelenti, hogy nemcsak a visszautazásra jut elég pénzem, hanem a további munkához is! Nem kell hát holnap vagy holnapután visszafordulnom! Az északkeleti szojotok után megismerhetem a sztyeppelakókat is. A Nagy-Jenyiszej partja után eljuthatok a Kis-Jenyiszej vidékére is.
Szinte rohantam vissza az intézetbe. Az egyik folkloristát, Kúlárt, kerestem. Ő említette, hogy a sztyeppeiek között ismer egy régi sámánt.
- Remélem még életben van, Medvegyevka faluban lakott. Ha jól emlékszem, Szüzükpennek hívják.
Remek! Gyerünk az intézet igazgatójához, hogy vele is megbeszéljük a gyűjtés ügyét.
- Kár volna önnek emiatt fáradni. Igaz, él Medvegyevkán egykori sámán, éppen a múlt hónapban járt nála az intézet valamelyik munkatársa, hogy kifaggassa tudománya felől. Azonban még harapófogóval sem lehetett belőle egy szót sem kihúzni.
Ennek ellenére a májusban születettek optimizmusával autóbuszjegyet váltottam. A lényeg az, hogy él az öreg: bíztam benne, hogy nekem sikerül szólásra bírnom.
Este értem a falu közelébe. Sajnos csak a közelébe, mert az országúttól előbb még át kellett gázolnom két kis patakon. El se hittem volna, ha nem vacog a fogam, hogy a forró nappal után este olyan hideg tud lenni egy patak vize.
A patakok csak hagyján. Végül azonban a Ká-hem - a Kis-Jenyiszej - állta utamat. Ez már átgázolhatatlanul mély. Itt csak a révészek segíthetnek.
Jó félórás kiabálás után végre zúgni kezdett a komp drótkötele. Úgy tíz perc múlva át is ért a - ha nem is százesztendős, de mindenesetre nagyszakállú, tehát óhitű - orosz révész.
Egy tengeri kalóz megirigyelhetett volna, ahogy ott álltam, térdig gyűrt nadrágszárral, mezítláb s az északi széltől lobogó hajjal, borostásan, a bárka tatján.
A bárkából, a túlsó parttól talán tíz méterre, csónakba szálltunk. Az ósdi alkotmány félig állt vízzel. Igyekeztem a merevítő gerincre állni, hogy ne túlságosan élvezzem a lábfürdőt.
De lehet-e a sorssal ujjat húzni? Úgy látszik, őkegyessége ma mindenképpen meg akart fürdetni. A csónak ugyanis a sötétben sziklának szaladt.
Én pedig engedtem a tehetetlenségi erőnek. És mivel történetesen háttal álltam a menetiránynak, csak hanyatt eshettem. A hátizsák a vállamon lévén, ugyancsak megmerült.
A magnetofon meg a fényképezőgép a karagaszok szent folyója - Dzsuglim - után a Kis-Jenyiszejben is megkeresztelkedett.
Amint a faluban való jó félórás csatangolás után végre szállást kerítettem, első dolgom a magnó megszólaltatása volt. Hallgatott.
Testemre tapadó, fagyasztóan hideg öltözékemben is egyszerre melegem lett. No de a gépnek csak egy kis száradásra volt szüksége. Húsz-huszonöt perc múlva úgy működött már, mintha vadonatújan hozták volna ki a gyárból.
Csak hát aligha lehetne egy vadonatújjal összetéveszteni! A felhúzó kart ormótlan szegből reszelt csap tartja össze, elegáns szürke borító vászna pedig, hm, olyan emberre emlékeztet, aki bárányhimlőn esett át, s a hólyagokat még fel is kaparta.

*

Másnap már kora reggel talpon voltam. Szemügyre vettem a nekem még szokatlan faluképet.
Mert a burjátok, abakáni törökök gerendajurtáitól, a karagaszok és a keleti szojotok kúp alakú kéregsátraitól eltérően az itteni szojotok kerek, favázú, nemezzel bevont jurtákban laktak.
Az egyik sátor mellett öregasszony tett-vett. Mosolyogva üdvözöltem.
Ő is barátságosan köszönt vissza.
- Megnézném ezt a régi sátrat. Tudja, néni én messziről jöttem, még nem láttam ilyent.
- Mi van ezen az ócskaságon nézni való? - röstelkedett az öregasszony. De már nyitotta is előttem a jurta deszkaajtaját.
Kétrét görnyedve tudtam csak bebújni.
Szemügyre vettem a jurta szerkezetét.
Függőleges falból s a falakra támaszkodó, enyhén ívelt kupolából áll, melynek közepén kerek nyílás van. Mind a falat, mind a kupolát faváz feszíti, erre terítik a nemezlapokat.
De nézzük csak ezt a favázat.
A fal botokból összerótt rácsozat: egy sor bot halad jobbról balra, egy másik sor pedig ellenkező irányba. Mindegyik úgy egy arasznyi távolságra van a másiktól. Ahol az X-alakban egymásra fektetett botok érinti egymást, ott átfúrták, s a nyíláson rövid bőrszíjakat bújtattak keresztül. Szögek helyett, ősi módon, így erősítették össze az egymást keresztező botokat, s ezzel az eljárással egy többrácsos falfelületet kaptak. Persze ez a fajta rögzítés korántsem szilárd: egy-egy szelvény harmonikaszerűen széthúzható vagy összecsukható.
De éppen ez az előnye. A lakóhelyüket gyakran változtató szojotok a lebontott sátor mozgékony falát könnyen szállíthatták. A fal szelvényeit összecsukják: az egymást keresztező botok szorosan egymás mellé simulnak, így egészen kis helyet foglalnak el, könnyen felkötözhetők a málhás állat hátára.
Felfér ezek mellé a kupola tartóváza is.
Mert az is szétszedhető. Ívben meghajló botok ezek, egyik végüket a sátorfal felső széléhez kötik, mindig oda, ahol a fal egymást keresztező botjai közül kettő éppen összetalálkozik, másik végüket pedig egy jókora fakarikába gyűjtik bele, amelyen kifelé megfelelő lyukak sorakoznak. Ez a karika fogja össze a magasban a botokat, s tartja az egész tetőszerkezetet.
A függőleges falakat meg a kupolát is nemezzel takarják be, a terítőket hevederekkel szorítva a vázhoz.
Letelepedtem a tűzhely mellé. A régmúlt időkre tereltem a beszédet. Hamarosan szóba kerültek a kámok.
- Valamikor kettő is létezett itt: Horlu asszony meg Szüzükpen.
- Él-e valamelyik?
- Az asszony már meghalt. Ha jó emlékszem, 1952-ben.
- Hát Szüzükpen?
Az anyóka nem felel azonnal. Ehelyett fürkészve néz a szemem közé. De végre megszólal.
- Szüzükpen még él.
- Hol lakik?
Megint egy kis csend.
- Annak nincs állandó tanyája. Hol ebben a jurtában hál, hol a másikban, hol meg a harmadikban.
- Szeretnék találkozni vele. Honnan tudhatnám meg, hogy kinél tartózkodik?
Menjen a húgához, ő biztosan tudja - s kezével megkönynyebbülten az egyik jurta felé bökött.

*

Szerencsémre ezt az öregasszonyt is odahaza találtam.
Először mindennapi dolgokról esett szó, elsősorban pedig arról, hogy én nagyon messziről jöttem ide, a Kis-Jenyiszej partjára, a szojotok régi élete végett.
Aztán itt is a sámánokra tereltem a szót. Mit sem szóltam arról, hogy tudok a bátyja sámánkodásáról. Egyre csak a Szaladzsak-nemzetségbeli Horlu asszony felől érdeklődtem.
- A néni látta sámánkodni?
- Láttam, hogyne láttam volna.
- Akkor tán arra is emlékszik, milyen volt a dobja?
- Ó, az olyan volt, mint a többi sámándob.
- De én szeretném pontosan megismerni.
- Hát egyszerű dob volt.
- Tudja mit, néni! Ha olyan egyszerű volt, akkor tán le is tudnánk rajzolni.
És vettem elő a füzetet meg a ceruzát. A szokatlan feladatnak nem tudott a szojot asszony ellenállni.
El is készült a sámánnő dobjának gyakorlatlan, de világos rajza. Pontosan lerajzolta a formáját, én meg mellé jegyeztem, hogy melyik része milyen fából, milyen bőrből való, meg hogy is nevezték ezt vagy azt a részét.
Az öregasszony maga is büszke volt az eredményre.
- Ó, a néni nagyon jól emlékszik ezekre a dolgokra! - hízelegtem, újabb eredmények reményében. - Nem próbálná meg most a dobverőt is?
- Hát megpróbálhatjuk! - egyezett bele szinte örömmel,
s már nyúlt a ceruza után.
És másfél óra alatt papíromra mesterkedte a sámánasszony fejrevalóját, csizmáját. A köntöst elölről, hátulról egyaránt lerajzoltuk. A néni még a különböző szalagok színére is pontosan emlékezett.
- Ejnye, nénikém, de könnyen megy ez magának. Talán még Horlu énekeit sem feledte el! Gondolkozzék egy kicsit, hátha eszébe jut. Itt ez a gép, magnetofonnak hívják: ha ebbe beleénekel, hallhatja majd utána a saját hangját!
A néni hitetlenkedve csóválta fejét.
- Az én hangomat is lehetne hallani? - szólalt meg most a vendég, aki talán félórája kukkantott be a sátorba, s a földön guggolva figyelte eddigi munkánkat.
- Hogyne, hogyne. Akárkiét. Csak ahhoz az kell, hogy előbb beleénekeljenek.
A vendégben felébredt az érdeklődés. Letette a földre a kínai formájú csészét, amelyből a sós-tejes teát szürcsölte, s odalépett a magnetofonhoz. Apróra szemügyre vette, majd mint aki tudja, mire megy itt a vásár, felém fordult:
- Én is láttam sámánkodó kámot.
- Az énekére is emlékszik?
- Emlékszem én. Mert amikor magamban jártam az erdőt, sokszor utánapróbáltam.
Nyitottam fürgén a magnetofont. A mikrofont kezébe adtam, lenyomtam az indító gombot, felvillant a kis lámpa.
- Most ám énekelni kell, bele ebbe a kis dobozkába - súgtam neki titokzatosan, és a vibráló fényre mutattam.
A vendég néhány torokköszörülés után rákezdett. Szép erős hangja betöltötte a jurtát.
A példa ragadós! Alig fejezte be az éneket, a háziasszony is odafordult a mikrofon felé.
- Előbb hallgassuk csak meg ezt a gépet!
Mindketten komoly arccal, áhítatosan fülelték.
- Ez az! Az én hangom! - állapította meg álmélkodva a vendég.
- Melyik sámánét fogja énekelni? - fordultam a gazdaszszony felé.
- Horlu asszonyét - felelte gyorsan, minden vonakodás nélkül.
Hamarosan a néni is hallhatta a maga hangját a magnószalagról.
- Milyen kár - mondtam képmutató szomorúsággal -, hogy nincs itt igazi kám. Ha olyan akadna, hát az ő énekét is felvenném. Akkor aztán igazán nagy kámnak vallhatná magát, hiszen a hangja örökké élne.
A vendég meg a gazdasszony szeme összevillant.
- Felvenné egy igazi kám énekét is?
- Ha volna itt igazi kám… Meg aztán, ha hamarosan idetalálna, mert nekem tovább kell ám utaznom.
Nyomaték kedvéért az órámat is megnéztem.
- Hát ha én hívnék egyet? - nézett rám kérdőn s fontoskodva a vendég.
Nem bánom, hívja, legfeljebb egy kicsit késni fogok - dünynyögtem nyugalmat színlelve, mint aki szívességet tesz. S míg cigarettázva vártam, egyre csak az járt a fejemben: na, eljön-e Szüzükpen?

*

A szojot sámánénekekről vajmi keveset tudunk. Szövegeket mindössze Katanov gyűjtött, a századfordulón. Terjedelemre tán öt oldalt ha kitesz az egész. Ez bizony csekély. Ezek alapján ugyan nem állapítható meg teljes hiteleséggel, mi a jellemző a szojot sámánénekekben, s nem végezhető segítségükkel tudományos összehasonlító munka sem. Az énekek dallamaival még rosszabbul állunk: egyetlenegyet sem jegyeztek le mind a mai napig.
Töprenkedésem közben lassan megtelt a jurta. Vajon a más világrészből idecsöppent idegennek szól ez a sok látogató, vagy ők már tudják, hogy sámánkodásra kerül itt a sor?
Többségük asszony, majd mindegyiknek a karján egy-egy apró gyerek, de akad a vendégek közt egy-két férfi is. Sorban, szótlanul letelepednek a jurta közepén égő tűzhely körül.
Tíz-tizenöt percnyi várakozás után végre visszatér a vendég. De nem egyedül: egy hetven év körüli aggastyán óvakodik utána a jurtába.
A látogatók sokasága hát nem az én kedvemért csődült ide: úgy látszik, a szojotok már előbb hírül vették a kedvező választ.

*

Szüzükpen, a marhanevelő szojotok egykori nagy kámja mellém telepedik le. Kölcsönösen méregetjük egymást.
Sovány, középtermetű ember, szemei fényesek, mozgékonyak. Kopaszra nyírott fején ormótlan, európaias kalap. Idegbaj-félére vall, hogy az öregnek a feje meg-megrándul.
Megmutatom a mikrofont neki, hogy abba kell majd énekelnie. Hunyorogva nézi az idegen, fényes tárgyat.
Lenyomom az indító billentyűt, felvillan a zöld, vibráló fény.
Szám elé tartom a mikrofont, hogy bemondhassam:
- A Kis-Jenyiszej jobboldali mellékfolyója a - Suj-Surmak - mellékére való egykori sámán, az 1887-ben született Szaldzsak nemzetségbeli Szüzükpen éneke következik.
A vénember azonban meg sem várja, amíg e mondatot befejezem: azonnal belevág az énekbe.
Hogy az első szavakat is megérthessük, elölről kezdetem vele az egészet.
Néhány sor után már behunyja szemét, s fejét jobbra-balra csapkodva gajdol.
Az asszonyok, hogy kicsinyeik ne csapjanak lármát, szoptatni kezdenek. Az ének bilincselő hatására azonban megfeledkeznek a gyerekekről, de a gyerekek is a sírásról, anyjuk melle kiesik a szájukból, úgy fülelnek. Az asszonyok nem törődve kibontott ruhájukkal, feszülten lesik a sámánt. Azon mindjobban erőt vesz az önkívület.
Már feladtam a reményt, hogy mikrofonommal követem ide-oda forgatott fejét. kétségbeesetten gondolok a lejegyzésre: szent Isten, hogyan boldogulunk majd azzal?
A vénember pillanatnyi szünet nélkül rázza fejét, egyszer egészen suttogva, másszor harsogva fújja, néha hujjog vagy hangosan szívja magába a levegőt, majd kezével eltakarja száját, hogy a szavak érthetetlen mormogássá torzulnak.
Amikor a drámai feszültség már-már elviselhetetlenné válik, egy asszony leteszi öléből porontyát, odakúszik a sámánhoz, felemeli annak övéből kihullott pipáját, megtömi dohánnyal és rágyújt. A kellő pillanatban teli tüdővel bukja a sámánra a füstöt. Mind többet és többet.
Hirtelen megszakad az ének, a vénember szája elé emeli tenyerét, és hangos csuklások közepette nyeli a füstöt.
Már egészen elfordult tőlem. Én a háta mögött állva, a feje felett igyekszem a mikrofont szája elé tartani. Közben gyöngyözni kezd a homlokom: a szalag végéhez közeledik; amíg azt megfordítom, értékes sorok maradnak ki az énekből.
Kísérteties szerencsém van: amikor a szalag utolsó centimétere is letekeredett a tárcsáról, az öreg befejezi a szellemek hívását, s az asszony újból teli tüdőből fújja szája felé a pipa füstjét. Szememmel intek neki: tovább, tovább! - mert megint ének következik.
Semmi se maradt le a szalagról! Másik felére pontosan felkerültek a révülés utáni első szavak, a felocsúdás első nyomai.
Amíg Szüzükpen összekuporodva piheni ki fáradalmait, jut időm gondolkozni a lenyűgöző szertartáson, amely talán nem sokban különbözött az ősmagyarok táltosainak révülésétől. Ez a sámán is éppen úgy lázba hozta környezetét, mint például múlt évben a szagáj Kizlaszov.
Viszont meglepődve tapasztalom, hogy rám már korántsem hatott olyan nagy erővel, mint a tavalyi első élmény.

*

Alighogy az én vénemberem egy kicsit kifújja magát, a tudományára célozgatok. Hogyan kapta? Mikor kapta?
Minden különösebb nógatás nélkül megered a nyelve:

- Réges-régen volt ez. Két férfitestvéremmel, hármasban, mókus lesre indultunk. Késő este egy hegyen keltünk át, hogy mókust ejtsünk: látok ám egy fekete varjút az út közepén.
Libasorban vonultunk, én elöl. Amint megyek, a varjú csak ott gubbaszkodik az út közepén. Ott maradt, megvárt.
Amikor elé értem, havat vertem felé egy faágról.
Meg sem mozdult.
Akkor bottal a csőrére ütöttem.
Kok-kok. Hangosan koppant.
Ejnye, még mi nem történik velem a végén? Mert az előző éjszakán - azelőtt, hogy a varjút láttam - már ugyan komiszul éreztem magam.
Másnap visszamentem oda, ahol a varjúval találkoztam.
Nyomát sem leltem! Pedig mások is, a testvéreim is látták.
Attól kezdve, hogy a varjú csőrére koppantottam, igen megbetegedtem. Megzavarodott az elmém.
Hét éven át mindig kínlódtam.
Végre sámánkodni kezdtem, mert az emberek egyre azt hajtogatták: sámánkodnom kell, akkor meggyógyulok.
Kilenc évvel azután, hogy megbetegedtem, végre is kénytelen-kelletlen dobot meg dobverőt készíttettem, mert arra késztettek, hogy sámánkodjam.

Az öreg sámán láthatóan kedvvel emlékszik vissza azokra az időkre, amikor még hivatásának élt.
Kihasználom a jó alkalmat, mindjárt lerajzoljuk dobját és dobverőjét. Sőt, mire beleunna, elkészül a fejrevaló meg a köntös rajza is.
Hát jócskán elütnek egymástól a Nagy- meg a Kis-Jenyiszej mentén lakó sámánok tárgyai. Még ezekben is elkülönül a két népcsoport kultúrája.
A köntösön nyoma sincs az emberi csontváz jelképeinek, pedig nélkülük el sem képzelhetjük a Nagy-Jenyiszej vidéki sámánok öltözékét. A csizmán sem leljük a "lábszárcsontot" meg a "lábujjakat".
Aztán például Szüzükpen dobverőjére birkagyapjút erősítettek és csak ezután varrták rá a verő fejét borító állatbőrt. A réntartó szojotok birkagyapjút nem használnak, hiszen a birkát sem ismerik.
Vannak azonban egyezések is. Például a dob itt is a sámán hátasállatát jelképezi, a túlsó világra azon nyargalászik, de itt nem rénszarvas a dob, hanem ló, a dobverő pedig korbács.
Ez a hasonlóság nyilvánvaló, hiszen a sámánhit egyik alapvető képzete, mindenütt így tartják Szibéria-szerte.
Némely részletben is mutatkozik azonban valamelyes egyezés.
Noha a sámánköntöst nem tarkítja csontváz, mégis akad olyan fejrevaló, amelyen emberi arc rajzolódik ki. Ezt azonban már nem a rénszarvas hosszú, fehér torokszőrével varrták.
Szüzükpen szalag alakú fejrevalójára középen három kaori kagylót biggyesztettek: a középsőt függőlegesen, a két szélsőt pedig vízszint. Közvetlen a függőleges kagyló alatt egy kínai gomb volt. A két kagyló mellett egy-egy korong, ezeket kék kelméből vágták ki.
Mindez alig emlékeztet a Nagy-Jenyiszej-vidéki sámánok fejviseletére, pedig Szüzükpen szerint ez is emberi arcot jelképez: a függőleges kagyló az orr, a két vízszintes a szem, a kínai gomb pedig a száj. A két kék korong nem más, mint a fülek.

*

Szüzükpen úgy belemelegszik a régmúlt idézgetésébe, hogy még a dobverővel való jóslást is megmutatja.
Jobb híján egy kavarókanalat hajít elém: vajon sikerrel járom-e utam, és szerencsésen hazajutok-e szülőföldemre?
Úgy látszik, a karagasz meg a szojot szellemek összebeszéltek, mert éppen úgy szerencsét mutat Szüzükpen dobása is, mint egy hónappal ezelőtt az öreg karagasz Adamové.
Adamov ugyanis, amikor kérésemre elkészített egy dobverőt, hogy a készítés minden mozzanatát megfigyelhessem és fényképezhessem, a kész tárgyat lábam elé dobta, hogy meglássuk miként esik: jól-e vagy rosszul. Hát javamra esett.
Valamikor a sámán, szertartása végeztével, sorra a jelenlevők elé hajította dobverőjét.
Jelkép ez: visszatért arról az útról, ahová dobján utazott, és most rendre üdvözli az összegyűlteket. Amolyan kézfogás számba megy.
Akire sor került, köntösével fogta fel a dobverőt, nehogy a földre pottyanjon.
A dobás egyúttal jövendölés is.
A sámán a dobás előtt úgy tartotta kezében a dobverőt, hogy prémmel bevont oldalával forduljon lefelé.
És egymás után hangzott a kiáltás:
- Ujgu tüstü! (Álom esett.)
- Törek tüstü! (Tőrek esett.)
- Ujgu tüstü! (Álom esett.)
Ha a dobverő prémjével lefelé repült valakihez, akkor kiáltotta: törek tüstü, ha a levegőben megfordult, s prémes fele mutatott fölfelé, akkor ujgu tüstüt kellett mondani. Amaz jót, ez rosszat jelentett.
A dobverőt mindig prémjével a föld felé fordítva nyújtották vissza a sámánnak.

*

Napokon keresztül dolgoztam együtt Szüzükpen kámmal, aki gyűjtés végére egészen megbarátkozott velem.
Hát ilyen volt az a vénember, akihez "kár elmenni, mert harapófogóval sem lehet belőle kihúzni semmit".
Pedig istenesen meg kellett dolgoznia!
Énekét soronként visszajátszottam neki, amikor a szöveget papírra jegyeztük. Előtte végeztem mindent, hogy amit Minderma nem ért, az öreg kisegíthesse. Nyilván ő ismeri legjobban saját szövegét. Unos-untig, tízszer, hússzor is megismételtettem egy-egy mondatát.
Így ment ez reggel, délelőtt, délután, de még este is. És másnap reggel, sőt egész napont át folytattam szakadatlan.
A burját, szagáj karagasz, réntartó szojot kámok után a marhatenyésztő szojotok sámánjai körében is tapasztalhattam: nem a sámánének felkutatása, magnetofonon való rögzítése az igazi haddelhadd, hanem a papírra való jegyzés. Mert a sámán sem érti jobban saját mondatait, mint más. Nem érti, mert nem tudja saját énekét, hisz nincs állandószövege, s a nagy révületben elgajdolt mondatokat utólag
ő maga is olyan idegenként hallgatja, mint bárki más.
Mindennél fényesebb bizonyság ez a szövegekkel való napokig tartó munka! Azt bizonyítja, hogy a sámán, éneklése közben - rögtönöz. Kész motívumokkal élve ugyan, adott dallamra.
Az énekkel végül mégiscsak megbirkóztunk, s elkészítettük a fordítást is.
Mindez a munka azonban erősen apasztotta erszényemet. De hát kívánható-e a szegény öregtől, hogy napokon keresztül ingyen gyötörjem? Aki ráadásul elmondotta az újonnan készült dob avató szertartásának, a dob betanításának a módját, berajzolhattam a szavai nyomán a jurta alaprajzába a sámáneszközök helyét, feljegyezhettem azt is, hogyan szállította felszerelését, ha felszedte sátorfáját, és más vidékre költözött.
Még meglepetést is tartogatott az öreg: küzüngüt.
Hogy ez mi? Bevallom, még ma sem tudom. Az általam ismert tudományos munkák sem emlékeznek meg róla, csak a szojot-orosz szótár ismeri a nevet. Ennyit mond róla: bádoglapok szalagokkal, a sámánkodás eszköze.
De hallgassuk meg Szüzükpent:
- Már kám voltam, dobom is volt, akkor találtam rá erre. Valamelyik hegyen leltem, a kövek között. Ahol hevert, a kő kivájva. Nagyon tüzes volt, alig tudtam megfogni. Azt tartottuk: éppen ezért van ereje, mert olyan tüzes. Otthon megfüstöltem borókaággal, majd megmostam tejjel. Kétszer mostam meg. Amikor utána jól megtörültem fehér ruhával, eltűnt róla az a kék szín. Ezután felakasztottam a jurtában, a dob fölött függött. Mindig a jurtában maradt. Ha elhívtak valahová sámánkodni, nem vittem magammal.
Hát ez a küzüngü.
Vajon kínai bronztükör lehetett, amely oly gyakran kerül elő a kurgánokból? És Szüzükpen csak azért tulajdonít neki tüzességet, hogy "erejét" bizonygassa vele?
A legfontosabbakat hát megtudtam, de hát a Horlu aszszonyra és Szüzükpenre vonatkozó feljegyzések mégsem mondhatnak el mindent a Kis-Jenyiszej mentén élő szojotok sámánhitéről.
Még kellett nyomoznom e vidékre való sámán után.
Addig noszogattam az öreg Szüzükpent, míg végre kibökte: az ugyancsak Szaldzsak nemzetségbeli Csirgalang szintén sámánkodott valamikor, s lassan-lassan azt is megtudtam tőle, hogy a Buren-hem folyócska mentén tanyázó szojotok sámánja volt, s ma Zubovka faluban él.

*

Visszafelé már könnyűszerrel jutottam át a Kis-Jenyiszejen. Most azonban máson főhetett a fejem: ugyan milyen járművet találok Zubovka felé?
Nem maradt más választás, kiültem az országút szélére, vártam a jószerencsét.
Nem késlekedett sokáig. Egy jó óra múlva teherautó porzott keletről az úton.
Integetésemre a vezető lefékezett.
Hová tartanak?
- Abakán felé.
- Hű, az jó messze van.
- Két nap múlva ott is leszünk!
- Én csak Zubovkáig szeretnék eljutni.
- Hát akkor telepedjen fel!
Nem kérettem magam kétszer. Egy krumpliszsákon fejedelmi helyet találtam magamnak.
Nem én voltam az egyetlen utas.
Útitársaim kiejtésemből hamarosan megsejtették, hogy külföldi vagyok. Sorra találgatták, melyik országból jöhettem.
Az egyik menyecske nevetve ugratott:
- Jó félóra múlva azt is mondhatja, hogy egyenesen Afrikából pottyant ide közénk, olyan fekete lesz.
Valóban, a gépkocsi farában az arcomba csapott minden por.
Alig haladtunk egy darabot, a sofőr lekanyarodott egy szalmakazal mellé. És már dobáltuk is fel a szalmát, hogy kényelmesebb ülőhely essék.
A következő faluban le kellett adnunk néhány tekercs mozifilmet a kultúrháznak. Csak hosszas piszmogás, turkálás után leltük meg valamennyit a nagy rakás szalma alatt.
Mire lábam elzsibbadhatott volna, lefékeztünk Zubovka határában.

*

Előbb megmosdottam egy kis patakban, úgy indultam tovább.
- Hol lakik Csirgalang? - kérdeztem az első szembejövőtől.
- Ott ni, éppen ebédelnek.
Egy jurtára mutatott. A jurta előtt valóban kint kuporogtak vagy nyolcan is a földön. Hagyományos mozdulatokkal emelgették szájukhoz teáscsészéiket.
Ha szerencsém van, az öreget is itthon lelem.
Magabiztosan indultam feléjük.
- Jó étvágyat! Nem akarom megzavarni magukat, csak egyenek nyugodtan, addig majd fényképezek a sátor körül.
Felszerszámozott ló, néhány régi, virágokkal ékes láda, nyereg, kengyelek, szétszedett jurta - mindmeganynyi érték a néprajzos szemében, még ha sámánhitkutató is az illető. Akadt mit fényképeznem.

De ezt már nem állhatták szó nélkül a szemüket meresztő, gyerekeiket ölükben tartó szojot menyecskék:
Fényképezzen le bennünket!… De úgy ám, hogy a képeket is elküldje!
Fényképező kedvem azonban egyszerre elpárolgott: az öreg Csirgalang, befejezve ebédjét, szó nélkül felállt, és nyeregbe pattant.
- Na, ez faképnél hagyott! - morogtam, a vágtató lovas után tekingetve.
De az alig távolodott néhány száz méterre, leszállt a nyeregből s a földre kuporodott.
Az egyik menyecske, aki leolvashatta arcomról az értetlenséget, mosolyogva nyugtatott meg:
- Ó, csak vizel egyet.
- Vizel? De hát guggolva? Férfi létére?
- Hát ezt a mi férfiaink így szokták.

Amint bebújtam Csirgalang apóval a jurtába, már afféle kedves vendégként kezelt. Ezt azzal is kifejezésre juttatta, hogy átnyújtott egy csésze sós-tejes teát.
Jól is esett a tűző napon való utazás után. Egy cseppig kihörpintettem.
- Akar még?
Csak a fejemmel bólintottam.
Ez a második csésze - éreztem - még jobban megpecsételte barátságunkat. Szinte kiolvastam az öreg sámán szeméből: ez a messzi földről idevetődött idegen nem restell beülni a jurtába, elfogadja a mi szojot teánkat, és annyira ízlik neki, hogy kétszer is kér.
Úgy éreztem: itt az alkalmas pillanat, hogy kivágjam a farbát:
- Szaldzsak Szüzükpen kám küldött magához.
És elismételtem, amit már annyiszor.
Csirgalang apró ravaszdi, fürkésző szemei szemembe fúródtak.
-Szüzükpen mondotta, hogy valamikor maga is sámánkodott…
Elfordult tőlem, még a kezével is legyintett. Hol van az már?! - jelezte ez a mozdulat.
- Szüzükpen említette, hogy néhányszor együtt is énekeltek…
- Hm, igen.
Nem valami bőbeszédű, de legalább nem tagadja, hogy sámán volt - gondoltam magamban.
- Magának milyen volt a dobja?
- Nem volt dobom.
- Nem volt?
- Nem.
- Hát ez hogy lehet?
Azt hittem, csak tagadja, nem akar beszélni; kérdésemre azonban váratlanul kinyíltak a zsilipek, s megindult a Szaldzsak nemzetségbeli Csirgalang sámán szavának áradata.
- Húszéves voltam, akkor megbetegedtem. A szívem volt rossz. Tíz éven át nyavalyogtam. Végül sámánkodásra adtam magam. Akkor egy kicsit erőre kaptam, nem feküdtem mindig. A sámánok tanácsolták, hogy kezdjek sámánkodni, a maga ismerőse, Szüzükpen meg Barbaksin. Szüzükpen tanított az énekekre, de csak az első szavakra. A kezdő szavakhoz az összes többit már nekem kellett kitalálnom. Ez Szüzükpen jurtájában történt, az ő dobját, az ő gúnyáját használtam. Ezért nem volt nekem dobom.
Tehát Csirgalang is "tudja" a néprajzot, ő is úgy kapta tudományát, mint valamennyi szibériai sámán, s miként magyar táltosok késő utódai - a "tudósok" meg a halottlátók - betegség révén. Ez is egy adat hát, a már meglevő tömérdekhez.
Viszont ilyen világosan megfogalmazva most hallottam először, hogy mi módon is hagyományozódnak a sámánénekek.

*

Amikor a magyar táltoshit emlékeit igyekeztem kinyomozni, sorra tanulmányoztam a sámánok énekeit, az északnyugat-szibériai voguloktól kezdve a délkelet-szibériai udehékig. Azt az eredményt szűrhettem le, hogy az ének elején és végén mondott refréneken kívül nincs állandó szövege a sámánéneknek, legnagyobb részük rögtönzés. Erről tanúskodtak a magnetofon szalagra vett burját, szagáj, karagasz, szojot énekek is.
A rögtönzött szöveg a sámánkodás céljától függ. Más az ének tartalma, ha beteget kell gyógyítani, más, ha azt mondja meg a sámán, hogy hol az elveszett állat, és megint más, ha egy halott lelkét kell a túlvilágra elkísérnie, ne itt kóboroljon ezen a földön, ne ijesztgesse az élőket.
De bármi is a sámánkodás célja, a feladat csak egy módon végezhető el: a szellemek segítségével. A szellemeket pedig bizonyos indulatszavak révén lehet megidézni. Hát ez a sámánének említett kezdő vagy végző refrénje, ami általános Szibéria-szerte.
A mandzsu sámán például így kezdi énekét:

Ko ho: ke ho
oj kej kou
ko ho i
Elhunytak szellemei,
ha én kérlek benneteket,
oj kej kou
énekkel való idézésemet
hallgassátok meg!

De nem csak a távoli kelet-ázsiai, hanem a nyugat-szibériai népek sámánjai is hasonlóképpen hívják szellemeiket. A nyenyec kámok például így:

He he héj!
Isten és minden szellem,
ereszkedjetek erre a helyre!

Je hej! he hej!
ím, hallatszik, jöttön jönnek!

A hej, haj indulatszó jellemzi legközelebbi rokonaink, a vogulok és osztjákok sámánénekeit is. És ennek emlékét őrzik a magyar regösénekek sorai: a "hej regö rejtem!" vagy "haj regö rejtem!"
Az indulatszavak, vagyis az első sorok, elmaradhatatlan részei a sámánéneknek, nyilvánvalóan hagyományosak hát. Ha pedig hagyományozottak, akkor valakitől tanulnia kell az újdonsültnek; feltehetően gyakorlott, öreg sámántól.
Mindezt a meglevő szövegekből szűrtem le annak idején. És most itt, a Kis-Jenyiszej vidékén, Csirgalang sámán pontosan megfogalmazva közölte az imént: "Szüzükpen tanított az énekekre, de csak az első szavakra. A kezdő szavakhoz az összes többit már nekem kellett kitalálnom."

*

Később sem készíttetett magának dobot? - faggatóztam tovább, mert szerettem volna kiokosodni ebben a dob-ügyben.
- Nekem sohasem volt saját dobom, mindig más sámántól kértem. Amikor valahová meghívtak, az ottani sámánét használtam.
- Mi az oka, hogy sajátja nem volt?
- Mert nagyon korán abbahagytam. Harmincéves koromban kezdtem, de csak két éven át sámánkodtam.
- Tovább miért nem?
- Mert nem láttam többé szellemeket. Gondoltam, nem válik belőlem sámán.
Vajon úgy volt-e minden, ahogy Csirgalang beszélte, vagy csak ilyen módon akart kibújni kérdéseim elől?
Alighanem igazat mondott, mert amit csak tudott, mindent elmesélt eztán magáról is, más sámánokról is.
Sámán-voltát annyira nem titkolta, hogy még énekeit is belegajdolta a magnetofonba.
És éppen tőle tudtam meg azt, hogy a Kis-Jenyiszej vidékén élt sámánok nem a levegőbe temetkeztek.
Nyilvánvalóan a lámaizmus hatása már ez, hiszen gyakran hívtak lámát a sámán temetésére.
Elmondta, hogy például a Szuglazi vidékén élt Takpa sámán temetésén is résztvett egy láma. Ez szent könyvből olvasott a holttest mellett: megparancsolta a léleknek, hogy menjen a mennyek országába.
A holttestet vagy két rúdra, vagy lóhátra emelték, úgy indultak vele a temetkező helyre. A kiszemelt helyen a földre rakták, mégpedig úgy, hogy az oldalán feküdjék, térdei egy kicsit fel legyenek húzva, arca pedig nyugat felé nézzen.
A tetemet fehér szövettel takarják le, föld nem kerül reá.
A sámán dobját a holttesttől mintegy harminc-negyven méternyire helyezték el. Ha akadt a közelben szikla, arra tették, ha nem, akkor a földre. A dobot a sámánköntösbe burkolták bele, erre illesztették rá a fejrevalót.
Csirgalang szerint náluk nem volt szokásban az elhunyt dobja-bőrének beszakítása sem.
Pedig a keleti, a Nagy-Jenyiszej vidéki sámánok temetésénél még szigorúan tartották ezeket az ősi hagyományokat. A halott sámán testét nem a földre fektették, mint a többi közönséges halandót, hanem állványra polcolva, a "levegőben" adták át az enyészetnek.
Hogy miért kellett éppen így "temetni"?
Mert a sámán is, amíg élt, a levegőben repült.
Az elhunyt számára az erdőben eszkábálták az állványt. Bármilyen fából csinálhatták, csak nyírfából nem. A nyír fehér, ezért volt tilos. Lehetett az cédrusfenyőből, jegenyéből, de vörösfenyőből is.
Egymással szemben levertek a földbe két-két villában végződő cöveket, s a két-két közelebb állóba egy-egy vízszintes rudat illesztettek. ezekre hosszába sűrűn, mintegy két méter hosszú botok kerültek. Az így összerótt, fekvőhelyet szarvas vagy ló bőrével takarták be, erre fektették a tetemet. Az egész állványra fehér lepedőfélét terítettek.
Az állványt hevenyészve készítették el, hogy hamar összeroskadjon. Általában egy évig ha állt. A sámánholmikat az állvány körüli fákra aggatták, lehetőleg vékony ágakra, galylyakra. Vékonyakra, mert ugyancsak arra törekedtek, hogy a tárgyak hamar megsemmisüljenek, lepotyogjanak.
A dob bőrét feltétlenül beszakították. Miért? Nehogy elfogja a halott sámán az élők lelkét, nehogy magával ragadja őket a túlvilágra.
- Mert ám a lélek sokszor kiszökik a testből! Hányszor előfordul, hogy azt álmodod: valahol a hegyekben kóvályogsz. Milyen gyakran vadászol álmodban. Ilyenkor a lelked távozik a testedből, s kóborol a hegyekben, indul vadfogásra - mesélték a szojotok.
Csak hát a léleknek ez a magafeledt bolyongása veszélyes játék. A leselkedő gonosz szellemek foglyul ejtik az elkószáló lelket, s kínozni kezdik.
A lélek gazdája ekkor megbetegszik.
Ha a gonosz szellem a lelkeket forró vízbe mártja, az embert forróság gyötri. Ha hideg vízbe, kirázza a hideg. Ha kicsavarja a lélek kezét-lábát, szaggatás gyötri a gazdája tagjait.
A beteghez sámánt kell hívni.
Ha sikerül elfognia a gazdájától eltávozott lelket, s visszatérítenie a testbe, akkor a beteg meggyógyul.
A sámán dobjával szokta elcsípni a lelket, mégpedig kétféleképpen: vagy "felmeríti", vagy "leborítja", hogy aztán dobjában megmarkolhassa.
Halála után is elfogná dobjával a sámán az emberi lelkeket, ha dobja ép maradna. De ha a dob bőrét gondos előrelátással beszakították, beletévedt lélek a hasadáson át bújik ki és elmenekülhet.

*

Csirgalang a beszélgetés hevében még azt is kibökte: ügyködött itt valamikor egy másik sámán is, Barbaksin. Igaz, hogy már meghalt, felesége azonban él, éppen itt Zubovkán.
Hát akkor gyerünk, keressük meg Barbaksin özvegyét.
Úgy látszik, még a Kis-Jenyiszej partján is három a magyar igazság. Mert Horlu, Szüzükpen és Csirgalang után már nem sikerült Barbaksin viselt dolgait is megismernem.
Az özvegy rokonlátogatásra csatangolt el valahová. A szomszéd jurtában csak ennyit tudtak róla.
Üthettem volna a nyomát a szojot pusztákon.

*

Este már vissza is értem Kizilbe.
Útközben - mi tagadás - szomorúan kandikáltam ki az autóbusz ablakán.
Nem a negyedik sámánt sajnáltam, dehogy.
Búcsúztam a szojotok földjétől. S ezt azt jelentette: búcsúzom egész Szibériától.
Újságírás révén keresett pénzem már csak arra elég, hogy vonatjegyet váltsak Moszkváig. Pedig idővel még győzném, hiszen augusztus 22-e van, s útlevelem csak szeptember 6-án jár le.
Ha az igazgató meglátott volna, milyen anyátlanul támolygok be a múzeum kapuján, csak ezt gondolhatta volna:
- Megmondtam önnek: nem érdemes abba a faluba mennie…
Fáradtan lódítottam le a hátizsákomat.
Ha nem kéne hazaindulnom, most odaülnék az íróasztalhoz, kiegészíteném a naplót, átnézném a gyűjtőfüzeteket, öszszegezném az eredményeket… Utána pedig tanulmányoznám Tuva térképét, miként juthatnék el a Csá-hol meg a Kemcsik folyó mentére, hogy a keleti meg a közbülső szojotok sámánjai után megismerjem a nyugatiakét is.
Különös valami az ember.
Itt tornyosodnak a gyűjtőfüzetek, telis-teli a burját, szagáj, karagasz meg a többi más sámánhit titkaival. S nem ennek örülök, hanem amiatt lógatom az orrom, hogy hiányoznak a nyugati szojotok.
De amikor a szojot-ügy olyan izgalmas! Már tudom, hogy a keleti szojotok hite lényegében azonos a karagaszokéval, a középsőké pedig tele van mongóliai halha jelenségekkel. És most nem láthatom a maga egészében a szojot sámánhitet, mert nem ismerhetem meg a harmadik csoportot, a nyugatiakat.
Vajon ők is, mint a közbülsők, déli, halha hatásoknak engedtek? Vagy talán nyugati szomszédaiktól, az altaji törököktől vettek át egyet s mást? Vagy éppen észak felől kölcsönöztek? Hiszen mikor tavaly a Nyugati-Szajánokban jártam, valamelyik szagáj vagy beltir faluban egy szojot lovassal találkoztam. Le is fényképeztem felszerszámozott lovát. Az öreg azt mondotta, hogy az Izerla mellékfolyói meg az Abakán völgyén át rendszeresen eljárogatnak a szagájok, beltirek közé. Igaz, hogy hetekig tart az út lóháton, de járták azt apáik, nagyapáik, még ükapáik is. S az érintkezés elképzelhető-e hagyományok szándéktalan csereberéje nélkül?
És erre a sok kérdésre nincs felelet, mert csupán a vonatjegyre telik pénzemből.
Kitettem zsebórám az íróasztalra.
- Nincs pénz, nincs pénz - ketyegte csúfondárosan.
El is ment a kedvem a gyűjtött anyag végigbogarászásától. Jut rá elég időm majd a vonatban az alatt a hét nap alatt, amíg Moszkvába érek.
Odaléptem hálózsákomhoz, hogy kiterítsem a padlóra.
Egy cédula volt rátűzve gombostűvel:

Kedves Vilmos!
Az irkutszki filmstúdió kizili kirendeltségének filmoperatőre kereste. Szeretné Önt filmezni a híradó számára. Nagyon kéri, ha tudna néhány napot szakítani, utazzék el vele terepre. Reggel nyolc órára eljön a múzeumba, hogy megbeszéljék a dolgot.
Üdvözli Mindermá

Olvastam a levelet, és megszállott a reménykedés: hát a végén mégiscsak eljuthatok a nyugatiak közé?
S bár jókedvemet igyekeztem rövid gyeplőre fogni, álmomban mégis a Csá-hol meg a Kemcsik folyó partjain csatangoltam

A FÉLBESZAKADT FILMFELVÉTEL

Reggel már korán felébredtem.
És akár indokolt volt reménykedésem, akár nem, bizony nekikezdtem a Kis-Jenyiszej-vidéki gyűjtés rendezéséhez.
Hátha mégsem Moszkva felé, hanem Nyugat-Tuvába fogok majd utazni.
Úgy elmerültem a munkában, hogy teljesen megfeledkeztem időről, filmoperatőrről.
Kopogtatás zavart meg az írásban.
Egy ötven év körüli, kék szemű férfi mosolygott az ajtóban.
- Zavarom?
- Van munka elég, ha rövid az idő.
- Pedig én is az idejéből szeretnék kérni. Mégpedig néhány napot.
- Ezek szerint ön a filmoperatőr?
- Igen.
Letelepedett, úgy folytatta:
- Olvastam a Tuvinszkaja Pravda riportját önről. Úgy gondolom, ami az újságolvasónak érdekes, nem lehet érdektelen a mozilátogatók előtt sem. Engedje meg, hogy lefilmezzem önt különös munkája közben.
Igyekeztem titkolni, milyen nagyon is érdekel az ajánlata. Hiszen tőle függ, hogy néhány óra múlva meg kell-e váltanom az expedíciót záró jegyet Moszkva felé.
- Mi lenne a feladatom? Nem szeretném szoros munkatervemet feldönteni a filmfelvételek miatt.
Szenvtelen képpel mondtam ezt, de magamban szégyenkeztem "diplomatikus" viselkedésem miatt.
- Nekem csak az a kérésem, hogy önnel mehessünk, a segédoperatőrrel együtt, s amikor ön dolgozik, közben filmezhessük.
- Ez egyszerűnek hangzik, de én most távoli vidékre készülök. (De még milyen távoliakra!)
- Nem tesz semmit. Pénz kerül erre. Bérelünk gépkocsit is, azzal utazunk.
Ha négyszemélyes autóval megyünk, akkor a két filmoperatőr mellé befér rajtam kívül még a tolmács is - számolgattam magamban.
A filmes azonban habozásnak vélte rövid hallgatásom:
- Nem csak a járművet biztosítanánk, hanem az ön étkezését is…
Az ám - gondoltam magamban. - Mégis kínos volna, ha rájönnének, hogy egész úton koplalok. Pedig előbb-utóbb kiderülne.
Most már gondolatban elodáztam a moszkvai jegy megvásárlását.
- Az ön feltételei, a közlekedési eszköz és az ellátás biztosítása, nagyon kedvezőek, de tartok tőle, hogy mégsem tudunk megegyezni.
- Miért?
- Mert én többszáz kilométerre, a nyugati területre szeretnék utazni.
Na - gondoltam magamban - most kiböktem azt, ami pontot tesz a második szibériai expedíció után!
De operatőröm rendíthetetlen volt.
- Ez igazán semmi: oda megyünk, addig maradunk, ahová, ameddig ön akarja.
Alig tudtam örömöm titkolni.
- Hát akkor megegyeznénk. De még lenne egy kérésem.
Vérszemet kaptam eddigi sikeremtől; ha már lúd, legyen kövér.
A filmoperatőr kérdőn nézett rám.
- Ha sikerül élő sámánt találnunk, és ha esetleg rá tudnám venni, hogy sámánkodjék, akkor filmezze le az egész szertartást. Nagy szolgálatot tenne vele a tudomány számára. Mert alig hiszem, hogy készült volna már film a sámán táncáról.
- Szívesen megteszem. De abban téved, hogy ilyen film még nem készült. Tíz-tizenöt éve én magam filmeztem a nanaj sámánokat. Akkor ugyanis Habarovszkban meg Vlagyivosztokban dolgoztam. De a film aligha maradt meg.
Felálltam, és ujjongtam magamban. Hogyne. Ha különös módon is, ha egyszer újságírói tiszteletdíjból, másodszor meg egy film hőseként, de csak bejárom az egész szojot földet.
- Holnap reggel itt leszünk az autóval. Hány órakor induljunk?
- Reggel ötkor, hogy minél messzebb érjünk.

*

Reggel öt óra előtt néhány perccel tülkölt az autó a múzeumkapunál. Felkaptam a hátizsákom.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen pontos lesz - nevetett az operatőr. - Tartottam tőle, hogy talán elalszik. Hisz tegnap igen későn érkezett vissza a gyűjtőútról, a terepen nem sokat pihenhetett.
Nem árultam el, hogy biztosítva voltam az elalvás ellen, mert le sem feküdtem. Még így is maradt a munkámnak valami híja.
Elrobogtunk még Mindermáért, aztán nekivágtunk az országútnak.
Az Ulug-hem, vagyis a Felső-Jenyiszej bal partján autóztunk egészen Csá-holig. Innen a Csá-hol jobb partján haladunk felfelé: Ak-Turuk helységbe igyekeztünk. Ak-Turuk - Fehér bérc, ízlelgettem a nevet magamban.
Úgy értesültem, itt egy olyan régi sámán lakik, akinek még megvan az öltözéke.
Még jóval Csá-hol előtt, ahol két domb között visz tovább az út, egy kis kőrakáson akadt meg a szemem.
Mire szólhattam volna vezetőknek, el is hagytuk. Rögtön visszafordultunk, mert az volt a gyanúm, nem akármilyen kőrakás ez.
Sejtésem nem csalt.
A kőrakásból két rúd állt ki. A hosszabb tompa-, a rövid hegyesszögben. De a felcicomázottságban mindkettő megegyezett. Különböző színű, nagyságú, anyagú rongydarabokat, lószőrt, csipkét kötözgettek rájuk. De fityegett azokon kiszakadt belső gumi, meg más autóalkatrész is.
Mindezt ajándékképpen, az úton elhaladók hozták, áldozatul.
Hiába, a civilizáció betört a sámánok földjére, már nemcsak bárányfül-füzéreket függesztenek az obora, hanem gépalkatrészeket is.
Filmoperatőrünk bizonytalanul kérdezte, amíg a halmot fényképeztem közelről, messziről, jobbról és balról:
- Ez is valami olyan, ami a munkájához tartozik?
- Hogyne. Obo ez, áldozati halom. Valamikor az utak minden veszélyes pontján emelkedett ilyen. Az arra járók feltétlenül dobtak rá valamit - követ, kendőt, amijük éppen akadt - nehogy baj érje őket a veszélyes útszakaszon.
Szojot tolmácsnőm fejbólintásával megerősítette mindazt, amit elmondottam. Szedték is elő a felvevőgépet, készült a riport a sámánok nyomát járó néprajzosról.

*

Amíg zúgott a gép, azon járt az eszem, vajon megörökít-e a lencse majd egy sámánszertartást is? Találunk-e öltözékét őrző kámot Ak-Turukban?
Befutunk Ak-Turukba, de gúnya bizony nincs.
Mindezt egy volt lámától tudom meg, a sámán ugyanis nem tartózkodik most ebben a faluban.
Az öreg láma szívesen tájékoztat más "felekezetű" kollégáiról.
- Már hogyne lettek volna a lámák mellett sámánok is! Például Ak-hemben élt a Mongus-nemzetségbeli Mönge sámán, Csáhol-Aksziban pedig az ugyancsak Mongus-nemzetségbe tartozó Balgan.
Mönge sámánt jól ismerte, emlékezik viseletére is, szívesen le is rajzolja majd. Balgan sámánt ugyancsak látta, felszerelését azonban már nem tudná pontosan lerajzolni.
De nincs semmi baj, mert Balgan felesége még él, tudomása szerint Csáhol-Aksziba való, csak keressem fel, ő nyilván emlékezni fog férje viselt dolgaira. Sőt, ha úgy tetszik, a Zsdanov-kolhozban is lakik egy sámánasszony, a Karol nevű sofőrnél, név szerint Csemba.
Élek a láma közlékenységével, és sorra lerajzoljuk Mongus Mönge sámándobját, dobverőjét, fejviseletét, valamint köpenyét.
A Csá-hol menti sámánviseletet tehát megismertem ugyan, de nem sikerült az a tervem, hogy sámánszertartást is filmezzünk.
További kutatások után végre újabb nyomra bukkantam: a Csadán folyó partján, Bazsin Alakban él egy asszony, aki sámánkodott, neki talán megmaradtak az eszközei.
A csá-holi gyűjtés befejeztével hát Csadán felé indítottam autónkat.

*

A nap már közeledett a szemhatár felé, a vezető azonban megnyugtatott: nem kerülünk fölöslegesen, nem térünk ki az országútra, hanem egy ma már nem használt földúton haladva, néhány óra alatt elérjük a folyót. Ehhez a rövid útvonalhoz elég lesz benzinkészletünk is.
Mielőbb szerettem volna végére járni, van-e csakugyan a Csadán-menti asszonynak öltözéke, no meg huszonkilencedikére vissza is kellett érnem már Kizilbe, nem sokat akadékoskodtam hát amiatt, hogy későre jár.
Egy néni még utánunk kiáltotta:
- Csak arra vigyázzanak: ahol az út ketté ágazik, balra ne térjenek, mert az Kara Szugnak visz!
Hamarosan a felkelő hold valószínűtlen hatalmas korongjában gyönyörködhettünk.
Az előttünk kígyózó utat nem sokat használhatták: a kerékvágást mindenütt felverte a fű.
Előbb hegygerincen húztunk végig, majd kisebb-nagyobb hegyeket kellett átvágnunk. Mindannyian figyeltük: hol ágazik kétfelé az út, hogy a jobbfelőlin haladjunk tovább.
Pobjedánk eddig simán falta az emelkedőket. Most azonban egészen meredek domb állta utunk.
- Kiszálljunk? Toljuk?
A sofőr nevetett:
- Csak az előbbit.
Kikászálódtunk az ülésekből.
- Induljanak csak előre, majd utolérem magukat.
S már el is viharzott autónk - visszafelé. Azért csupán, hogy megforduljon. Farával előre indult neki a meredeknek. Most tudtam meg, hogy a gépkocsi hátrafelé menve nagyobb erőt képes kifejteni.
A kapaszkodás azonban így sem ment könnyen: a fátlan dombra félköríveket írva tudott csak feljutni.
Jó húsz perc múlva értünk végre a dombtetőre.
Az ereszkedő után csaknem vízszintes út következetett. Hosszúkás völgyben lehetünk.
Hirtelen mintha négy zseblámpa fénye villanna előttünk. Ki adhat az őserdőben fényjelzéseket?
Kocsink lassít, kihajlok az ablakon: kutyák csaholnak. Most már értem a rejtélyes fényeket. Két lajka rohan autónk felé, szemük csillan meg foszforeszkálva a fényszórók előtt.
Lépésben haladunk tovább. Balra két jurta körvonala.
Mindermá kikiabál az ablakon:
- Milyen település ez?
Valaki a sötétből visszakiabál:
- Kara Szug!
Lett erre olyan csönd, hogy világosan hallottam zsebórám ketyegését.
Ettől féltünk egész idő alatt, ezért figyeltük mereven az utat, s mégis ide tévedtünk.
Kara Szug mindössze két jurtából áll ma. Hónapokig sem jár errefelé senki. E percben minden másra szívesebben gondoltam volna, mégis az járt a fejembe: elég lesz-e a benzinünk?
Lerítt az arcokról: ezt a gondolatot ötünk közül senki sem tudja magától elhessegetni.
Megindultunk visszafelé.
- Most legalább már nem tévedünk el - dünnyögte vezetőnk merev arccal. Mosolyogni azonban egyikünknek sem támadt kedve.
Hamarosan arra a dombra kapaszkodtunk megint, amely idejövet oly nagy akadály volt.
Na most törj borsot az orrunk alá! - hallottam a volán mellől.
És tört.
Az autó, mintha gumifalnak ütközött volna, hirtelen megtorpant.
Sietve léptem ki, hogy meglássam, mi történhetett.
Egy lépés, aztán a lábam mintha gyökeret vert volna. Csaknem féllábszárig mocsárban álltam.
Pillanatok alatt fogtunk a mentéshez. Mint a megszállottak, hordtuk a köveket. Ezekben a percekben a legszorgosabb hangyabolyt is felülmúltuk.
Sikerül-e olyan gyorsan hordani a követ, amíg autónk nem süllyed tengelyig?
Azt már fel sem vettük, hogy közben szakad az eső.
Éjfél jóval elmúlt, amikor úgy tűnt, a kocsi nem süllyed tovább.
Most végre kifújhattuk magunkat.
Alig szívtuk el a cigarettát, máris hallatszott sofőrünk hangja:
- Második félidő.
Hatalmas kidőlt szálfát vonszoltunk a mocsárba. Megkíséreljük a lehetetlent: kiemeljük az autót.
Bevallom őszintén: még ma sem tudom, mennyi egy Pobjeda súlya.
Azt meg tán sohasem fogom megtudni, hogy mennyit nyom akkor, ha mocsárba ragadt.
De virradatra - centiről centire emelve a kerekeket - kiemeltük.
Végre megmosakodhattunk abban a patakban, amelynek szétterülő vize ezzel a felejthetetlen éjszakával kedveskedett.
Újból zúgott a motor, megint a befüvesedett, hegyi úton bukdácsoltunk.
Vajon a szojotok földjén is hármasával jár a balszerencse? Vagy mégiscsak elég lesz a benzinkészletünk?
Már nem is illett be korainak a reggel, amikor Csadán városába értünk. A falatozó előtt álltunk meg.
Az egyszerre magunkba dobált vacsora és reggeli után irány a benzinállomás. Alig értünk húsz métert, a kocsink bedöglött.
- Csak a benzin fogyott el - nevetett a sofőr.
- Szerencse, hogy most, nem néhány kilométerrel előbb, a tajgában - suttogta Mindermá.
Ő persze nem tudta, hogy Szüzükpen sámán szerencsés utat dobott ki nekem a pót dobverővel…

*

A városból minden zökkenő nélkül jutottunk el végre Bazsin Alakig.
Igen, igen, Bazsin Alakig, nem pedig Bazsin Alakba. Mert a telep szélén húzódó patak magasra áradva rohant medrében.
Sajnos a Pobjeda motorja elég alacsony, meg sem kíséreltük vele az átjutást.
A folyóvá nőtt patak felénk eső partján egy jurta terpeszkedett. Mellette egy ló meg egy - kétpúpú teve.
- Mindenki úgy kelhet át, ahogy legjobban tetszik - mutatott sofőrünk az állatok felé -, de én a kocsiban maradok, az innenső parton.
Mindermá már javában lábalta a patak vizét, a segédoperatőr egy átdőlt cédrustörzsön egyensúlyozott, operatőrünk pedig a ló hátáról hunyorgott le ránk.
Az öreg szojot meglökte karom, s a teve felé mutatott.
Igazán kedves az invitálás, csak azt tudnám, hogy a teve nyaka és az első púpja, vagy a két púp közé kell-e feltelepedni?
A gazda hathatós segédletével végre feltornásztam magam a két púp közti völgybe.
Rénszarvas-nyeregben sem éreztem magam valami vérbeli lovasnak, de most a teve hátán elhatároztam magamban: ha a sámánhit-kutatás csődöt is mondana egyszer, akkor sem lennék zsoké.
De azért fürdő nélkül jutottam át a túlsó partra. Túlzó óvatosságnak bizonyult tehát, hogy a fényképezőgépet meg a magnetofont a többiekre bíztam.
Lekászálódva egykedvű tevém hátáról az első jurták előtt, a sámánasszonyt tudakoltam.
- Igen, lakik itt egy olyanféle, ott ni, a falu túlsó szélén. Az a félreeső kopott jurta, az az övé - jelezte az irányt egy kis szojot fiú.
Hát gyerünk arra.

*

Az öregasszony - név szerint Mongus Sizsep (vagy pontosabban: a Mongus-nemzetségbeli Sizsep) az egykori kám - jurtája előtt kuporgott, tépte a gyapjút. Úgy látszik, készülődik a nemezveréshez.
Kisvártatva éppen olyan jól ismertem a nemezgyártás minden csínját-bínját, amilyen pontosan tudta már ő is, hogy a sámánhit emlékeit gyűjtögetem.
Nem volt nehéz rávennem hajdani tudományának bemutatására, hiszen azzal kecsegtethettem: látja fogja magát a mozi vásznán, hisz a kultúrházban ezt a filmet is bemutatják majd.
- Igen, igen - állt már-már kötélnek -, de ha gyógyítok, akkor beteg is kell.
Még tanakodni sem kezdhettünk, hogy mit is csináljunk, egy nénike meg szólalt mellettünk:
- Gyógyítson engem, hiszen valamikor bűbájolt nekem.
Csak amikor operatőrünk szeméhez emelte a felvevőgépet, akkor derült ki: mégsem kezdhetünk a filmezéshez, mert a jurta sötét.
- Fényszórót nem hoztak magukkal?
- Nem hoztunk, de nincs is rá szükség! Lebontjuk a tetőt.
Remek, hiszen csak a jurta kúp alakú tetejéről kell felgöngyölni a nemezlapokat. De vajon mit szól hozzá a gazdasszony?
Mit? Az első szóra beleegyezett.
Most már igazán kutyabaj!
A jurta ládájából előkerült az öltözék.
Nem az igazi ugyan, nem a sámángúnya. Hiszen azt már régen megsemmisíthette. Ünneplő szojot női köntöst húzott ki ládájából meg egy hosszú és egy rövid kendőt. A hosszút majd a feje köré köti.
Valahonnan a láda mögül jókora botot szedett elő, erre csomózta rá a rövidebbet.
Ennyiből állt egész felszerelése.
Emlékszem, Borgojákov, a szagáj sámán is rongydarabot szorongatott a kezében, amíg énekelt. A karagasz sámánok is említették: ha nem volt kezük ügyében a dob, ruhadarabbal kezdtek sámánkodni. A kendős bot tehát nem valami esetleges egyéni változat, hanem a szükségmegoldás hagyományos módja.
A filmoperatőr és segédje összedugták fejüket, és hamarosan elkészült a rögtönzött forgatókönyv.
A néprajzos megérkezik a jurta mellé, a kikopott sámánaszszony mindennapi munkáját végzi, gyapjút tisztogat. A gyűjtő megkéri, mutassa meg, hogyan sámánkodott fiatal korában. Az asszony előbb egy kicsit szabódik, majd végül mégis rááll. A néprajzos tolmácsa segít az asszonynak felölteni a szertartáskor használt öltözéket, és a jurtában fekvő beteg néne felett hókuszpókuszolni kezd. A néprajzos magnetofonjával megörökíti a feledésre ítélt éneket.
Mire elkészült a jurta tetejének a lebontása, Mongus Sizsepnek már elmagyarázták az első képeket. Ment is, minden zökkenő nélkül. Mindermá segítségével hamarosan magára szedte-vette a szojot ruhát (közben szorgalmasan zúgott a filmfelvevő), elkészítette a sámánbotot, vagyis a botra kötötte a rövidebb kendőt.
Másik "főszereplőnk" ugyancsak végigheveredett a fekvő dikón, kezdődhetett a következő kép: a gyógyító szertartás. Ehhez már nem kellett az operatőr előírása.
Én is előkészítettem a magnetofont. Szüzükpen óta megtanultam, a gépet kezembe kell tartanom - nem állíthatom a földre -, hogy a mikrofonnal mindig kísérhessem az ide-oda mozgó sámánt.

*

És felhangzott az ének. Lassú, halk recitálás, inkább csak vers, mint ének. A sámánkodó gyógyítás egyik fajtájának, mégpedig a fekete módjának folyamatát örökíti a filmfelvevő meg a magnetofon.
A sámánasszony hangja nem lett se hangosabb, se szárnyalóbb, talán nem is gyorsult. Mégis! A levegő megtelt feszültséggel.
A beteg igazi beteggé vált: sápadtan feküdt, szemét áhítattal függesztette arra, akitől gyógyulását várta.
Valóban gyógyíthatta őt ez a vajákos öregasszony. Ebben a pillanatban azt éreztem: nem is olyan régen!
És Mongus Sizsep mit sem tudott már a filmfelvevőről, mit sem látott a magnetofonból, pedig a mikrofont egy arasznyira tartottam szájától.
A behunyt szemű asszonyt elkapta az önkívület. Arca eltorzult, szemei révetegen forogtak, mint a részegnek vagy a tébolyodottnak.
Egyszer csak megszakadt a filmfelvevő zúgása. Látom, az operatőr új tekercs filmet kér. Közben integet: le kell állítani az éneklő perszónát.
Hiábavaló kísérlet lenne. Nem ebben a világban jár az már!
Ismét zúg a felvevő. Előttem is egybeszalad minden, annyira leköti figyelmem az állandóan mozgó, táncoló asszony. Ha nem követem száját a mikrofonnal, a szöveg érthetetlen lesz!
Most mintha hiányozna valami megszokott hang. Az operatőr felé nézek: kétségbeesetten integet.
- Nincs több film! Nem gondolták, hogy ilyen hosszú lesz a szertartás. A többi a kocsiban maradt! - súgja mindezt Mindermá.
- Én folytatom tovább - súgom neki -, ők hozzanak filmet.
De még el sem érhettek az autóig, a sámánasszony ájultan zuhant el a jurta földjén.
Teljes transzba esett. Három és fél percig - órámmal pontosan mértem! - öklendező rohamai voltak, majd pedig teljes merevgörcs állt be.
Ennyire belelovalta magát a révülés állapotába.
A beteg és a gyógyító szerepet cseréltek, mert már a másik nő borogatta a halott módjára fekvő Mongus Sizsep hideg homlokát.
Hiába futott már operatőrünk az új tekercsekkel, a filmfelvétel félbeszakadt.
- Ne haragudjék, hogy nem fejeztem be - mentegetőzött. Még hogy én nehezteljek rá? Szép is volna. Hiszen neki köszönhetem, hogy láthattam végre a teljes extázist. És ha
a filmfelvétel abba is maradt, a szertartás mégis teljesre sikerült. Megörökítette a magnetofon.

*

A sámánasszonyt ágyára fektettük, megigazítottuk a jurtatetőt, és beballagtunk a faluba.
Néhány szerencsésen kapóra jövő öregembertől végigtudakoltam a környék egykori kámjainak az öltözékét, felszerelését.
Estére már elmondhattam: a nyugati szojot sámáneszközöket ugyancsak ismerem.
Tervem ezzel meg is valósult. Ami Kizilben olyan rejtélynek látszott még, most már nyilvánvaló: a nyugati szojotok sámánhite az altaji törökökéhez húz. Bizonyítják ezt a gyűjtőfüzeteim rajzai, leírásai.
Nem bántam magam sem, ha nem időzünk tovább, hiszen Kizilben dolgunk lesz a felvett szövegekkel meg a szojot színésszel, Kökóllal is találkám van.
- Indulhatunk haza, vissza Kizil felé.
- Az országúton megyünk, reggelre odaérünk - egyezett bele sofőrünk.
- Legalább egész éjjel gyönyörködhetünk a teliholdban.
A telihold - ez a hatalmas korong - csaknem olyan nagy, mint azon az éjszakán, amikor a szagáj Borgojákov sámántól indultunk a kojbálok közé…
Útközben töprenghettem: helyes-e a marhatartó szojotokat sztyeppieknek nevezni? A végeláthatatlan Baraba sztyepp látása után - úgy vélem - nem érdemelte meg nevét ez a vidék. Sík föld csak a folyó szűkre szabott partjain terült el, és szinte kézzel elérhető már kétoldalt a hegység.
Hegyvonulatok közt rohan véges-végig gépkocsink. Pedig sok száz kilométert futott ezen az éjszakán. Hegyek alkotta szűk és tekervényes folyosóban kanyarog a folyó, mi pedig mindenütt a nyomában.

*

Ránk hajnalodott, meg is virradt, mire Kizilbe értünk. Hiába autóztunk egész éjszaka, mégsem gondolhattam hálózsákomra.
Épp csak megfürödtem, s indultam az intézetbe.
Itt - akárcsak tavaly Abakánban - a munkatársak, Kalzan és Kúlár, egymást váltva jegyezték, fordították frissen gyűjtött szövegeimet.
Délben, visszatérőben az ebédtől, a folyosón váratlanul régi ismerőssel találkoztam: a leningrádi Néprajzi Intézet igazgatójával, Potápovval.
Kölcsönös örömmel üdvözöltük egymást. Hamarosan kiderült: most tér vissza Délnyugat-Tuvából Moszkvába.
- Na, hogy sikerült a második expedíció? Remélem, legalább olyan jól, mint az első - rázta örvendezve a kezemet. - Jöjjön, egy-két szóval számoljon be az eredményekről.
És már karonfogva el is indult velem az egyik üres iroda felé.
- Elárulom - mondotta útközben -, hogy sikerült egy sámánsírt találnom.
Büszkélkedtem, hogy az északkeleti szojotok földjén magam is fényképezhettem egy ilyen ritka emléket.
Rágyújtva, kényelembe helyezkedtünk a karosszékben, hozzákezdtem hát a "beszámolóhoz".

*

Kérdéseim a felkeresett népek sámánhitéről szóló ismeretekhez alkalmazkodtak: a hiányosságokat igyekeztem kiegészíteni. A sámán személyét közösségben élő emberként vizsgáltam; különösen érdekelt, milyen szerepet tölt be a társadalom egészében, nemzetségében, valamint családja körében. De figyeltem például arra is, hogy a hiedelmek mögött milyen tényleges okok rejlenek.
- Igazán kíváncsi vagyok, milyen eredményekre jutott. Örülnék, ha néhány példát is említene.
Jó. Vegyük a sámánnáválás, valamint a sámánok közötti fokozati különbségek mögött meghúzódó tényeket.
A tudományszerzés módjával kezdem.
Elég sok egykori sámánnal személyesen is megismerkedhettem, őket huzamosabb ideig megfigyelhettem. Azt tapasztaltam, mindegyikben találni olyan egyéni vonásokat, amelyek népcsoportjuk többi tagjaira általában nem jellemzőek.
A burját Hadi sámán magába zárkózó ember. Ideggyenge. Gyakran gyötrik hallucinációk. A beltir Csibadájev egzaltált, embergyűlölő. Csibadjákov ugyancsak erősen magába zárkozó, nyilvánvalóan lelkibeteg. A szagáj Kizlaszov testileg nem egészséges, állandó fejfájás gyötri. Amíg nála laktam, naponta kellett vizes ronggyal borogatni a homlokát. Borgojákov idegbeteg. A szája tátva, nyelve kilóg, és idegesen ugrál, mint a kutyáé. A karagasz Kukujev hallgatag, az emberektől viszszavonuló. Koncentráló készsége gyarló, hiányos. Minden holdtöltekor a fejét fájdítja. Bolhojev szellemileg feltétlenül fogyatékos, testileg is beteg. A nála töltött néhány nap alatt is igen gyakran eredt el az orra vére. A szojot Ak Nitka embergyűlölő. Saldzsak Szüzükpen rángatózó idegbeteg. Családja is terhelt, például nőtestvérének harmincéves-forma leánya csendes-őrült.
Azok az egykori sámánok, akikkel személyesen ismerkedhettem össze, javarészt kétségtelenül ideges, lelkibeteg emberek. Ezek a rendelenességek nyilvánvalóan családon vagy nemzetségen belül öröklődők. Ez magyarázhatja a sámánná válásról szóló öröklés-hiedelmet. Viszont a sámánsághoz mindez egymagában még kevés: feltétlenül szükséges az ehhez a foglalkozáshoz való hajlandóság, vagyis hivatásérzet. Tehát a sámáncsaládok örökölten terhelt tagjai közül is csak a kellő hajlandósággal születettek válnak sámánokká, mert csak ezek fogják "érezni" a szellemek hívását, ezek "látják" majd a hozzájuk jövő "szellemeket".
Ez lehet az oka, hogy a jelölt az öröklés ellenére "kiválasztás" révén válik sámánná.
Ami pedig a nem-sámáncsaládokból származó sámánokat illeti: ahogy egy örökletesen terhelt családban nem feltétlenül terhelt mindenki, éppen úgy egészséges családban is születhet ideg- vagy lelkibeteg. Az ilyenek - noha sámánőseik nincsenek - "érzik" a hivatást, "látják" a szellemeket, vagyis sámánokká válnak.
- Úgy látom - szólalt meg Potápov - jó úton jár. Valószínűleg lezárhatjuk végre a tudományos irodalomban oly régi öröklés vagy kiválasztás problémát.
A sámánok közti fokozati különbségek forrását az eltérő egyéni adottságokban kereshetjük - folytattam tovább. - A sámánok nemcsak idegrendszerük érzékenységével, hanem valamilyen tehetségükkel is kiválnak a többiek közül: így, vagy amúgy, de felülemelkednek az átlagon. Például az agg Hadi sámán messze szárnyaló, csengő baritonnal énekelt, a nyelvlógató Borgojákov fiatalembernek is becsületére váló lendülettel, kifejező erővel mozgott sámántánca közben, a félcédulás Bolhojev a legigényesebb színészi alakításban részeltetett, Kizlaszov sámánkodásának legyűgöző ereje alól pedig még én magam sem tudtam szabadulni.
Az egyéniségek nemcsak a szertartások idején különböztek egymástól. Sosem felejtem el azt a néhány éjszakát Kizlaszov jurtájában. Milyen költőien beszélt a tűzben pattogó nyírfák, cédrusfenyő hasábok lángjának táncáról, milyen gazdag képzeletről tanúskodtak a falon rezgő árnyékokról elejtett szavai. Vagy amikor a burját Hadi sámán hajnalban felrázott, hogy menjünk együtt sámánbotot faragni… Mennyi mély emberi érzés, a természet milyen finom ismerete nyilatkozott meg szavaiból útközben. Milyen magával ragadóan mesélt Kokujev sámán tajgai utunkon a vörös és fekete forrásokról, patakokról, teliholdról és napfelkeltéről, a harmatcseppeken játszó napsugárról.
A szárnyaló képzelet, a szuggesztív előadásmód, a fejlett esztétikai érzék megléte, illetve hiánya emeli vagy csökkenti a sámán rangját.
Hogy csak egyetlen példára hivatkozzam: a "kis sámán" Bolhojev énekének dallamossága felülmúlta az ugyancsak "kis sámán" Kokujevét, viszont Tulajev "nagy sámán" énekének méltóságteljes hömpölygése, kifejező dallamossága mögött Bolhojevé jócskán elmaradt. Pedig a halott Tulajev dallamait egy egyszerű karagasz dúdolta el, aki sohasem sámánkodott, csak éppen a fülében maradt, amit hallott valaha.
Igyekeztem megismerni a sámánhit minden sajátosságát: az öltözékeket, a felszerelést, az énekkincset, a szertartások egész rendjét. Megtudakoltam, melyik tárgyat hogyan csinálták, az előttem készülő sámánbot, dob, dobverő vagy fejrevaló munkájának minden egyes mozzanatát fényképeztem vagy rajzoltam.
- A különböző dél-szibériai népek egymásra-hatásaira sikerült valamelyes fényt derítenie? - tért át Potápov e bonyolult kérdésre.
Az átvételek, hatások csak hosszabb elemzés révén állapíthatók meg. Némely azonosság azonban már most, gyűjtés közben is kitűnt. Csak hát itt nem a sámánhit általános sajátosságai, hanem apró részletei jöhetnek számításba.
- Nyilvánvaló - vágott közbe Potápov.
- Abból, hogy a dobot valamennyi dél-szibériai nép használja, még nem sok következik, de ha a dobnak van olyan alkatrésze, ami csak néhány népnél közös, már sejthető egy és más.
- Ilyesmit sikerült találnia?
- Maradjunk a sámándobnál. A két-keresztbotos karagasz dob sehol másutt nem ismeretes még, csak az északkeleti, vagyis réntartó szojotok között. Ezt a formát a szojotok nyilvánvalóan a karagaszoktól tanulták el. A két nép szomszédsága, kultúrájuk számos más egyező vonása folytán ez okkal tehető fel.
Viszont a nyugati, vagyis marhatartó, sztyeppei szojotok dobja hasonló az altaji törökökéhez. Nemcsak szerkezetük egyforma, hanem az egyes részek neve is közös. Ezek a szojotok - egyéb erre utaló jelenségek szerint is - nyilván a törökségtől tanultak, és nem fordítva.
De a dob elvezet ma már eltűnt népekhez is!
- Csak nem a szamojédokra gondol? - kérdezte Potápov. - Éppen azt szerettem volna megtudni, vajon a sámánhitben megmaradt-e az emléke azokban a Szajánokban élt szamojéd népeknek, amelyek napjainkra már eltörökösödtek.
- Meg bizony! - kaptam örömmel a kérdésen, hiszen engem is szerfelett érdekelt ez. - A dél-szibériai sámándobok egyik fajtáját csak a karagaszok meg az északkeleti szojotok ismerik. Ezt kell mondanunk az öltözékről is, mert az emberi testrészek szimbólumaival díszített fejék, köntös mellkendő és csizma ugyancsak náluk ismeretes. Viszont mindezek megtalálhatók fent északon, a nyenyecek, enyecek, szelkupok sámánjain.
- Tehát a ma is élő szamojédoknál! - vágta rá élénket Potápov. - Ehhez igazán gratulálok, nagyon szép egyezés. Más népek közötti egyezést is talált?
- Hogyne. A karagaszok sámánhitében például kimutatható a burját és az abakáni-török hatás. A sztyeppi szojotokéban pedig - a halha mongol.

*

Annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy arra döbbentünk rá: az intézet munkatársai szedelőzködnek, befejeződött a munkaidő.
Őszinte hálával köszöntem el Potápovtól. Hiszen második szibériai utazásomat, valamint a leningrádi tartózkodás meghosszabbítását nagy részben neki köszönhettem.
- Jó utat, és minél előbb dolgozza fel gyönyörű anyagát. Szakembereink nagy érdeklődéssel várják.
Már kiléptem az ajtón utánam szólt:
- Vilmos - és közben intett, hogy menjek közelebb - szükséget nem szenved? Nagyon szívesen adok kölcsön…
Elpirultam. Megismétlődött a száz évvel ezelőtti jelenet: akkor Baer akadémikus ajánlotta fel Pétervárról a Szibériában kutató Regulynak a kölcsönt.
- Nem, köszönöm, van pénzem. De nagyon hálás vagyok, hogy erre is gondolt.

*

Kalzan még nem készült el a szövegek értelmezésével, munkaidő után is tovább bajlódott velük az intézetben; a magnetofont azonban magammal vittem, hiszen estére szükség lesz rá.
A múzeumban már lelkendezve fogadott Köból. A kedvemért korábban visszatért vidéki körútjáról.
- Hát, mégiscsak sikerül találkoznunk? Talált sámánokat?
Elébe tartottam vastag gyűjtőfüzeteimet.
- Úgy látom, nem végzett rossz munkát, pedig aligha lehetett könnyű, szóra bírni azokat az embereket.
- Fő az, hogy sikerült. Remélem, ma este könnyebb dolgom lesz.
- Csak dob legyen, akkor olyasmit hall, mint még soha!
- Dob igazán kerülközik - és már emeltem is egyet az asztal mellől.
Kökól valóban olyan titkot árult el, amiről nem tudtam. De nem tud az eddigi tudományos irodalom sem: a dob verésének módját.
Mert megvan ennek is a maga rendje!
A sámán dobon való lovaglását más és más dobszóval érzékelteti.
Most lassan baktat, majd futásnak ered. Váratlanul megijedt valamitől. Ismét könnyedén fut, hirtelen vágtába csap, szinte látszik a ló úszó sörénye. Már messze száguld, patáinak dobogása csak visszhangként ér a fülünkhöz. Igen, a dobjáték igazi művészet.
Kökól nemcsak bemutatta ezt, hanem értelmezte is. A magnetofon pedig mindent felvett.
Hamarosan hallgatóság is verődött össze: Kalzan elkészült a szövegekkel, ő tért be elsőnek. Aztán egy idegen kopogtatott: egy moszkvai újságíró, aki riportot ír a szojotokról. Meghallotta, hogy magyar kutató barangol a Jenyiszej vidékén, eljött felkeresni. Végül a sámándob kiszűrődő hangja idecsalta a szomszédban lakó kövér szojotot is.
Hálával tartozom Kökólnak, hogy visszatért hazaindulásom előestéjén. Nélküle ismeretlen maradt volna a sámán-szertartás "zenekari kísérete". Mert a sámán szertartása közben - ahogy elmagyarázta és bemutatta - egész zenekarral vetekszik. A dob dübörög, a fémfüggők csörögnek rajta, a dobverők fémkarikái a harmadik hangszer, és negyediknek, számba nem vett zeneeszközként, ott a köntös. Mert Kökól azt is tudta, hogy tánca közben a sámán úgy rándítja vállát, hogy a köntös fémcsüggői csilingeljenek, összecsendüljenek. Mindennek a teteje aztán a sámán gazdag, kifejező, madárcsicsergés, farkasüvöltés felidézésére egyaránt képes hangja. Igazat kell adnunk a sámánasszony fiának: ez a zene lenyűgöző lehetett, egész zenekarral felért.

*

Jó éjfélre járt, amikor elzártam a magnetofont. Ez volt az utolsó szibériai felvétel.
Kezet ráztam Kalzannal meg Kökóllal. Vajon találkozunk-e valóban még egyszer? Mert ezt őszinte szívből mindannyian kívántuk.
Az újságíróval elmentünk vacsorázni, a kizili "Margitszigetre".
Amikor fizetésre került volna a sor, asztaltársam udvariasan ki akarta egyenlíteni számlámat. Megkértem, engedje meg, hogy én legyek a gazda. Szabadkozni kezdett, de én ragaszkodtam a fizetéshez.
- Lehet, hogy furcsa, amit mondok, hosszú hónapok óta sohasem gondolhattam arra, hogy valakinek bármit is adjak, de most, hazaindulásom előtti este szeretném ezt megtenni.
Vajon tudta-e, milyen sokat jelent: tizenöt hónap óta először végre nem kapni, hanem adni?

*

Amikor visszatértem a múzeumba, elfogódott szívvel terítettem ki hálózsákomat. Hm. Mikor kerül sor újra erre a mozdulatra?
Sokáig nem tudtam elaludni.
Nem, nem mérleget vontam. Sokkal frissebben éltek még az emlékek.
Rincsenre gondoltam, az ulán-bátori professzorra, akivel Mongóliába való visszatérésekor Leningrádban találkoztam. Hívott: Kizilből utazzam át Mongóliába: Akkor lemondtam (most is lemondanám) ezt az utat, mert a szibériai gyűjtés és a leningrádi múzeumi leírásmásolat, fénykép olyan tömegű anyag, hogy belefulladnék, ha még Mongóliában is tetézném. De legközelebb a mongóliai sámánok nyomát kell járnom.
A dél-szibériai népek kölcsönös érintkezései, amelyek közben tárgyakat, képzeteket, vagyis különféle hagyományokat adnak egymásnak vagy vesznek át egymástól, csak abban az esetben tisztázhatók véglegesen, ha ismerjük a velük szomszédos Mongólia népeinek kultúráját is.
A burjátok miatt is el kell jutnom Mongóliába. Hiszen nemcsak a Bajkál tó partján, hanem Mongólia északi sávján is élnek burjátok. Az ő képzeteik ismerete nélkül csonka lenne a burját sámánhit monográfiája.
De ez még odább van, egyelőre Budapest következik: az egy és negyedév alatt összegereblyélt anyag feldolgozása!
Egy hét, tíz nap múlva hazajutok. Útlevelem lejártakor, szeptember hatodikán, átlépem a magyar határt.
Már csak néhány nap repülőgépen és vonaton, aztán…
Szerettem volna, ha hálózsákom mesebeli repülő-szőnyeggé válik, és hazarepít.
De nem baj, ha elmarad a csoda, mert a vonatablakból legalább gyönyörködhetem megint a szibériai tájban. (Az Ob partján viszont semmiképpen sem fogok leszállni!)
Milyen jó lesz Moszkvában felülni majd a vonatra. Csak két és fél nap - és végre otthon lehetek.

*

Mintha először indulnék a repülőtérre, ismét gyalogosan vágok az útnak. Gyönyörködni akarok még utoljára a szibériai napkeltében.
A repülőgép menetrend szerint érkezik Abakán felől; úgy látszik, pontosan indul majd vissza. Valóban, ragyogó kék az ég.
A hangosan-beszélő már felszólítja az utasokat, hogy megkezdődik a Krasznojarszk felé induló gépbe a beszállás, én is emelem hátizsákom és magnetofonomat, amikor ismerős arc bukkan fel a várakozók közt.
Kökól lép hozzám. Eljött búcsúzkodni.
Igazán kedves meglepetés.
A szojot színész - mit sem törődve a tilalommal - kisurran velem a gépig. Már lépdelnék fel a keskeny ajtóhoz gurított lépcsőn, de egyre szorongatja kezem.
- Néhány évtized múlva, amikor Szibéria lakói meg akarják majd tudni, milyen volt az élet nagyapáik korában, milyen volt a civilizáció elterjedése előtt, a maga leírásait is elő kell venniük. És elő fogják venni! Mert csak akkor mérhetjük le, milyen messzire jutottunk előre, ha tudjuk azt is, hogy honnan indultunk.
Semmit sem válaszolhatok, mert feldübörög a repülőgép motorja.