Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kedves…!
Hosszú levelet írok, az utolsót Leningrádból. Vasárnap van, s végtelen nyugalom. Este háromnegyed hét. Mindenki elszéledt a maga útjára. A kínai nyilván ma is növényeket keres, a hó alatt is találna (ő növénytanos), a magyar aspiráns ebédelni ment, az egyik örmény már tegnap megkezdte a vasárnapot, mert haza sem jött, a másik örmény befejezte a vasalást, cipőtisztítást, félórás fésülködést (ő a pedáns fiú a köbön), így én gubbasztok csak a szobában. Igen, mert öten lakunk itt. A mostani szobában. Ez nem az első - ebben a diákszállóban sem. Tán nem untat, ha sorra veszem itteni pályafutásomat. Igen, elég "nagy" pályát futottam be: mint a hazajáró lélek, bolyongtam szobáról szobára. (A sors, úgy látszik, úgy rendelte: mire megszokom a derékalj hajlatát meg a párna gyűrődését, akkorra mással kell felcserélnem.)
A Kőszigettel kezdtem. Ott laktam valahol a Nagy-Nyevka és a Kis-Nyevka alkotta szigeten. A sziget pici, de még ezt is átszeli egy patak. A sziget "mélyén", a ház mögött, pedig egy tavacska. Ráadásul annak a közepén is egy tenyérnyi sziget. Mindössze akkora, hogy néhány fa nőtt rajta. Vasárnap oda telepedtem át - a szigetre dőlt fatörzsön átegyensúlyozva. Ott figyeltem, hogy nőnek-e a fűszálak. Kínai lakótársam alighanem esztelenségnek minősítette volna, mert vajon ősszel nőnek-e a fűszálak? A ház másik oldalán már a Nagy-Nyevka terpeszkedett. Én mindig fitymálgattam, hiszen csak Nyevka - még ha "nagy" is - nem pedig Nyeva (Néva). Hisz maga a Néva is elbújhat a mi Dunánk mellett.
De az őszi esőzések, meg a nyugati szél hamarosan megtanított tartani tőle. Egyik este, amikor bőrig ázva bandukoltam hazafelé, arra döbbentem, hogy nincs ösvény a lábam előtt. Kiáradt őméltósága. Néhányszor megismétlődött ez az incselkedés, mire a novemberi ünnepekre áttelepítettek bennünket Petrozavodszkba. (No, nem Karjala fővárosába, hanem a róla elnevezett utcába).
Két éjszaka az iroda pamlagján háltam, azután bevonultam abba a szobába, ahol ma lakom. Három napig maradhattam itt. Akkor a ma is "távollevő" örmény hazajött, más ágyat kerestek hát nekem.
A Bolondok Házába kerültem. (Csak én neveztem el így.) A csendélet ugyanis így "festett": A vezetékes rádió teljes hangerővel bömböl. Ez azonban mit sem zavarja a három üzbéget abban, hogy egy felhúzós gramofonon népdalaikat forgassák le estéről estére. Azt hiszem ebben a "viel-harmóniában" már se nem osztott, se nem szorzott Vológya. Igen, Vológya, a maga nem-vezetékes rádiójával. Ő másként nem tudott tanulni, mint az ágyban fekve, rádióját rövidhullámra állítva, s a gombot - mint a kézreumás reuma ellen a két vadgesztenyét - állandóan forgatva. Tánczenét keresett. És mi több: mindig talált is. Hamar megszoktam. Sőt, három-négy nap múlva már én is hozzájárultam a hangversenyhez, mégpedig sajátságos dallammal. Ebben az időszakban egy csukcs diákkal dolgoztam. Esténként hallgattuk a magnetofonszalagot, fejtettük a sámánénekeket. Azonban - mint Te magad is tapasztaltad bizonyára már - minden jónak vége szakad egyszer. Az igazgató nyugalmasabb helyre szánt. Éppen ekkor hazautazott a magyar aspiráns, "két hétre" tehát ide kerültem. Ez megint az a szoba, ahol most lakom, s ahol a Kőszigetről betelepülve, a harmadik naptól kedve, néhány éjjelt töltöttem. De négy hét múlva visszajött "ágyam" gazdája, így újabb szoba megismerése volt esedékes. Amint azon a bizonyos estén kiderült, a pótágyat a III. emelet egyik szobájában állították fel. Ez kettőben is hasonlított a Bolondok Házához: 1. Ez is "b"-vel kezdődik, 2. itt "igazi" bolond is lakik. (Ha nem hiszed most, majd elhiszed a következő oldalon.) Ez a Bűzök Háza. - Nem sajtóhiba: dehogyis bűnök hajléka. - Amint benyitottam az ajtón, visszahőköltem. A magyar aspiráns is. Aztán amikor a folyosón egy kissé magához tért, csak annyit mondott: "Oltári bűz van itt." Pedig csak kínai volt. Ti. a bűz. Mai napig sem tudtam kideríteni hogy mi az, amit pállasztanak, de a szaga… Radikális voltam. Azonnal kinyitottam a fortocskát (a kis ablakot) - és az nyitva maradt éjjel-nappal, tán még ma sincs becsukva. Pedig akkor huszonöt-harminc fokos hideg járta. Amikor beléptem, furcsa jelenségre lettem figyelmes. Egy fiatalember az ágya mellett térdelt. Egész este ezt tette. Lopva oda-odasandítottam. Éjfélig sem kelt fel. Ott olvasott. Később kiderült, hogy ez az örmény matematikus. (És ugyan melyik matematikus van ki négy kerékre? Ez ugyan nem.) Egyik éjjel egy órakor a fürdőszobába mentem. Ott tanult. Máskor sor állt az emelet vécéje előtt. Azonnal fogadtam a lengyel aspiránssal, hogy a matematikus fog kijönni, ha egyáltalában ki tudjuk itt böjtölni. Harminckilenc perc múlva valóban ő bukkant elő. Hóna alatt kockás füzete, arcán elégedett mosoly. Látszott, hogy megfejtett valami körmönfont egyenletet. De miért éppen a vécében? És ha neki már csak az felel meg, akkor miért éppen a mi emeletünkön? Egyébként matematikai pontossággal tartotta a fizikai és lelki egyensúlyt. Reggel pl. tíz perc torna, tíz perc bendzsózás. Mert ő a testnek is meg a léleknek is megadta a magáét. De megszerettem ezt a szobát mégis. Engem is szerettek. Az üzbég fiú pl. az egyik reggel mosolyogva makogott valamit: jözetet. Gondoltam: félálomban még üzbégül beszél. De miért éppen hozzám? Miért nem a mellette fekvő kínaihoz? Este így ismétlődött: jöregel. És ekkor döbbentem rá, hogy miért nekem mondja, hiszen ez reggel csak tévedés volt! Jó estét köszönt jó reggelt helyett. Valami nagy meleg futott át rajtam: ez az üzbég fiú megtanult az én kedvemért magyarul köszönni. - Én sem maradtam hálátlan: elkezdtem oszmánli törökül beszélni vele. Éppen úgy leesett az álla, mint Jao-nak, a kínainak, amikor néhány - még el nem felejtett - írásjelet elolvastam az újságukból.
A Bűzök Házából a Jánok Házába verődtem. Ez sem tévedés: Jánok Háza. Bár szerintem - nyelvész szerint - súlyos etimológiai tévedés ténye forog fenn. Igazgatónkat nyelvészetből megbuktatnám. Hogy miért? Kérlek alássan: a Hacsaturján neve alapján azonnal érzed Te is, ugye, hogy a ján örmény névvégződés. Ez így igaz is. megfelel a magyar -fi-nak (Istvánfy, Lacfy, Márfi). De csak az örményben. A magyarban nem. És ezért buknék meg az igazgatónk. Mert kezdetben vala egy magyar aspiráns: Domján. Az igazgató örménynek érezte, és ezentúl -ján végződésű örményeket tett
a szobába. Így került a szobába Vartapetján, Bartikján, Ajrutján. Aztán már természetesen a kínaiak közül sem a Lit, Jinget vagy a Jongot telepítette ide, hanem a Jánt. Engem is csak azért volt hajlandó ide engedni, mert elmeséltem, hogy a Duna partján lakunk. Így hát most itt tanyázom. S Szibériáig nem kellett máshová költöznöm.
Sokat írhatnék még a lakókról, de félek, hogy megunod. Pedig érdekes ám a kínaiak törülközővel való mosdása, az üzbégek szappantalan rituális tisztálkodása stb., amit akaratlanul észlelek itt ebben a perzsavásárban…

Jól esett újból végigélni a diákszálló kedves napjait, ahol egy kicsit én is még diáknak éreztem magam.

*

Úgy elálmodoztam a leningrádi emlékeken, hogy csak arra ébredtem: fülkém utasai már mind felkeltek, ki-be járkálnak törülközőikkel. Bizony igyekezni kell a borotválkozással, mert Moszkva épületóriásai kukucskálnak be az ablakon.
Negyedszer érkezem már Moszkvába. De most nincs sok idő a városnézésre, hiszen két nap múlva indulok Krasznojarszk felé.
Délelőtt a Nagykövetségre mentem - csupa rossz hír fogadott. A Budapestről telepes magnetofont hozó futárról még semmit sem tudnak, pedig a vonatjegyem holnaputánra szól. A másik meglepetés: hónapokkal ezelőtt filmeket küldött Budapestről a Néprajzi Múzeum, hogy ezekre fényképezzem a sámántárgyakat. A követség nem továbbította. Milyen jó hasznukat vehettem volna most Szibériában. Azonban… Eddig itt hevertek, most pedig föladták a leningrádi címemre. Ha három nappal előbb küldik, ott megkapom, ha három nappal később, itt érem. A harmadik hír a legrosszabb: leningrádi anyagomat - jó félmázsa könyv, tizenkétezer leltárcédula-másolat, tizenkétezer múzeumi sámántárgy-fénykép, harmincezer mikrofilm-felvétel, több száz méternyi magnetofonszalag viaszhengerekről átjátszott sámánénekekkel - a követség csak akkor hajlandó futárpostával hazajuttatni, ha hazulról a Külügy erre utasítást ad.
Végül mégiscsak minden megoldódott, hiszen még egy bázisom volt Moszkvában: a Szovjet Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete.
Egy orosz kolléga nyolc-tíz nap múlva indul a Jenyiszej alsó folyásához, a ketek közé. Krasznojarszkon keresztül utazik, utánam hozza a késve érkező telepes magnetofont. A postán elintéztettem a filmküldeményt. Leningrádból átirányítják Irkutszkba, ott majd megkapom. A moszkvai intézet beszállította a követségre a magyar múzeumnak szánt anyagot, és nagy meglepetésemre ezen a napon a követség már elfogadta, továbbítás végett.
Még elmegyek egy magyar ismerőshöz, jólesik megmerülni a magyar beszédben. Idestova egy éve nélkülözöm a magyar társaságot. Most döbbentem rá azokra a fordulatokra, félmondatokra, mozdulatokra, amelyek néha egész mondatokat közölnek, s annyira jellemeznek minket, s amelyekről csak akkor szerzünk tudomást, ha sokáig élünk messzi idegenben.
Búcsúzáskor zsebembe dugtak háromszáz rubelt - "kölcsön". Táskámba gyömöszöltek néhány csomag cigarettát: albán Diamantot, bolgár Feminát, orosz Drugot, magyar Darut.
És negyed tizenkettő után öt perccel elindult a vonat Szibéria felé.

*

Tavaly, amikor először utaztam Szibériába, felhőkön kívül semmit sem láttam. A dolgok úgy alakultak, hogy visszafelé is repülőgépen ültem. Már akkor megfogadtam: ha még egyszer elindulhatok Szibériába, feltétlenül vonattal utazom. Hadd váljanak személyes ismerősökké a földabrosz vékonyabb-vastagabb kék csíkjai, világosabb-sötétebb barna foltjai.
Csak ám így az utat nem órákban, hanem napokban kell számolni: Krasznojarszk öt nap, Irkutszk pedig hat. Hihetetlen gyorsaság ez mégis, hiszen a transzszibéria vasút menetrendjét valamikor hetekkel mérték.
A vasút tervét még valamikor Muravjev szorgalmazta, aki az Amur folyó vidékének meghódításáért az Amurszkij jelzőt kapta előnévül. A vasút megépítése azonban olyan gigantikusnak tűnt annak idején, hogy meg sem kísérelték.
A későbbi évtizedekben több vállalkozó is ajánlkozott, több elgondolás született. Hogy csak egyet említsek, egy angol mérnök például lóvasúttal kötötte volna össze a Csendes-óceán partját az Atlantiéval.
1875-ben határozta el II. Sándor cár a terv megvalósítását: a vasútvonalat Nyizsnyij-Novgorodtól, Jekatyerinburgon át, Tyumenyig vezették volna. Az orosz-török háború azonban megszakította a munkálatokat.
A háború befejezése után építették ki a pályát Cseljabinszkig. 1891-ben Vlagyivosztokban is megindították a sínek lerakását - nyugat felé. Ettől az időtől kezdve egyszerre több helyen kezdték meg a tízezer kilométernél hosszabb vasútvonal munkálatait.
A Szibériát átfutó vasútvonalat hajóutak szakították meg: a Bajkál körül nem építettek pályát: nyáron hajóval, télen jégre fektetett síneken bonyolították le az átkelést. A túlsó partról ismét vonatra lehetett ülni, de csak az Amur nagy mellékfolyójáig, a Silkáig közlekedett. Itt ismét hajóra kellett szállni, mert csak így lehetett eljutni Habarovszkig. Innen megint vonat vitt Vlagyivosztokig.
Ezt a vízi úttal tarkázott vasútvonalat egy időben véglegesnek szánták. Télen azonban a hajózás - a folyót fedő jégpáncél miatt - szünetelt. De az utazás nyáron is eltartott három-négy hétig, néha még tovább is.
A szibériai utazás hajdani tempójához képest ez is tisztes eredmény volt.
A hagyomány szerint Erzsébet cárné szeretett volna némileg megismerkedni a messze Keleten élő alattvalóival, ezért meghagyta: küldjenek udvarába hat kamcsatkai szüzet. Kamcsatka helytartója kiválasztotta a hat leányzót, s útnak indította. Mire a leányok Irkutszkig elvergődtek, huzamosabb időre meg kellett állapodni velük, hogy megszüljék gyermekeiket. A kísérő katonatiszteket büntetésül leváltották. Ennek ellenére, másodszor is a legutolsó órában érkezett Pétervárra a hat leány.
Lehet, hogy mindez - anekdota. Behring expedíciójáról azonban írásos feljegyzések szólnak. Az orosz szolgálatban álló dán tengerész expedíciójának - amelynek eredményeként az Ázsia és Amerika között felfedezett szorost ma Behring-szorosnak nevezzük - évekig tartott az út Pétervárról Szibéria keleti partjaihoz. Behring az expedíció tagjait és felszerelését három csoportba osztotta, és külön-külön indította útnak Pétervárról, Szibérián át. Az első csoport, a mesteremberekkel és a matrózokkal, három év alatt vergődött el Ohotszkba. Behring, akire a szállítás legnagyobb gondja hárult, hat esztendővel később érkezett oda.

*

Velünk azonban vágtat a vonat. Átcsattogunk a Maty rodnáján, az orosz népköltészetben szülőanyának, édesanyának emlegetett Volgán, elhagyjuk Jaroszlávot is.
Leningrádban roppant kíváncsi voltam Jaroszlávra. Érdeklődésemet az itt készült sajt keltette fel. (Ez volt ugyanis a legolcsóbb; örökös pénzszűkében lévén, ezt részesítettem mindig előnyben, amikor vacsorám nagy bevásárlásait végeztem.) Hatalmas város, gyönyörű pravoszláv templomainak tornyai méltóságosan suhannak el a vonatablak mellett.
Egymás után a Vjatka meg a Káma hömpölyög el alattunk. Nagyot dobban a szívem: az ősi magyar szállásterületek vidéke itt ez körös-körül.
Máris az Urál hegyecskéi között járunk. Vogul és osztják rokonaink Világ-Övét úgy szeljük át, hogy alig vesszük észre: már nem ligetes sztyeppen, hanem az Urálban rohan vonatunk.
Ükeink kedvük-kényük szerint "sétálhattak" egyik oldaláról át a másikra.
Nem ártana talán őstörténészeinknek ezt így megtapasztalniuk.
Kungurban különös faragványokat árulnak. Féldrágakőből kimódolt halakat, mókusokat. Sehol másutt nincs - útitársaim szerint - ilyenfajta kőzet. Kungur magyar szempontból is nevezetes: a falu és a környező faluk török lakossága valamikor finnugor nyelvű volt.
Lassan elmarad mögöttünk a Tobol meg az Isim, s Omszknál áthaladunk az Irtisen is, az osztjákok folyóján.

*

Szívesen találkoznék osztjákokkal. Megbeszélhetnék velük egyet-mást.
Az Állami Néprajzi Múzeumban ugyanis az osztják tárgyak között, másolás közben, egy korona alakú sámán fejrevalóhoz értem:
Vas sámánsapka: vízszintes vasabroncs, amelyre két, ívben hajló egymást derékszögben érintő fémpántot erősítettek.
A két fémpánt találkozási pontjánál rénagancs-ábrázolás. Az abroncson vörös posztóból készült szalagok függnek, gyöngyökkel és csengőkkel. Rendelésre készítette a sámán fia, Nyikoláj Bezrukih. Turuhánszk környéke.

Ismereteim szerint az osztják sámánok sohasem hordtak fejükön agancsos koronát. Kétkedéssel fogadtam tehát a leltári könyv adatait. Az osztják név mögött alighanem a szelkup vagy a ket nép lappang, mert ezt a két népet régebben ugyancsak az osztják szóval jelölték: amazokat ugyanis osztják-szamojédeknek, emezeket pedig jenyiszeji osztjákoknak nevezték. Sejtésemet két tény is megerősítette: részint mind a két nép sámánjai viseltek ilyen vaskoronát, részint mind a kettő közelebb lakik Turuhánszkhoz, mint a tulajdonképpeni osztjákok. Az Ob-parti osztjákok lakóhelyéről egyáltalán nem mondható, hogy a Jenyiszej jobb oldalán fekvő Turuhánszk "környéke". Véleményemet nem is rejtettem véka alá, közöltem a gyűjtemény kezelőjével. Szavaimat udvarias mosolygás fogadta. Éreztem: nem hiszi, hogy igazam van. Szerettem volna sejtésemet szilárd bizonyítékokkal alátámasztani.
A leltári könyvet tovább olvasva, megtudtam, hogy a kérdéses tárgy leírása után egész sor "osztják" sámántárgy következik, valamennyi Nyikoláj Bezrukih munkája. A leírások számos kifejezést, műszót tartalmaztak. Ezek alapján feltétlenül tisztázható lesz, melyik nyelvből is valók.
Odahaza egész este forgattam a könyvtárból hazavitt osztják, jenyiszeji osztják és osztják-szamojéd szótárakat. Az előző kettő semmit sem adott, nem találtam a leírásban szereplő szavakhoz még megközelítően hasonlókat sem. Az osztják-szamojéd szótár azonban megadta a kulcsot. A sámán köntösön ábrázolt emberalak loz nevéről kiderült, hogy az osztják-szamojédban szellemet jelent, a madár alak kare nevéről pedig, hogy daru. És sorra mutatkoztak meg az egyezések.
A mellkendő nevét a gyűjtő kute alakban jegyezte fel. Az osztják-szamojédok valóban így nevezik a sámán mellét fedő, kötényszerű ruhadarabot.
Kétségtelen tehát, hogy a leltárkönyv szóban forgó "osztják" tárgyai az osztják-szamojédektől, más néven szelkupoktól valók, akik valóban Turuhánszk "környékén" laknak, a Jenyiszej folyótól balra.
A tárgyak eredetét azonban szerettem volna még pontosabban meghatározni. Kiindultam abból, hogy azokat egy Bezrukih nevű sámán Nyikoláj nevű fia készítette.
Előszedtem hát az Akadémiai Múzeum leírásait tartalmazó füzeteimet, hátha valamilyen csoda folytán a szelkupok közt járt gyűjtők megemlítették Bezrukih sámánt. Nem is kellett sokáig böngésznem a leírásokat. Több sámántárgy mellett is szerepelt a keresett név. Sőt, fénykép is készült a Bezrukih nevű sámánokról. Nagy sámáncsalád lehetett, mert két tagja, Andrej és Makszim is, sámánkodott. Hamarosan azt is kiderítettem, hogy családjuk a "sas nemzetségébe" tartozott, és a Táz tundrán, a Turuhán folyó és mellékfolyói mentén halásztak, vadásztak, legeltették rénszarvasaikat.
Másnap, amikor mindezt közöltem az Állami Múzeum szibériai gyűjteményének kezelőjével, már nem udvarias mosolygás lett az eredmény, hanem - kijavította a leltárkönyvet.

*

Az tehát tisztázódott: az osztják sámán nem viselt agancsos fejrevalót, de azért szerettem volna egy kicsit tovább kérdezősködni: miféle süveg lehetett sámánkodás idején a fejükön. Jó lett volna, ha az osztják lakóterületek közelében valamelyik megállónál találkoztam volna közülük eggyel is.
A sors azonban nem volt kegyes irányomban. Már a nagy kiterjedésű Baraba sztyeppen figyelgethettem ablakomból az itt élő törökség (a "baraba tatárok") apró házait. Hamarosan elérjük s elhagyjuk a Csulim folyót is, a "csulimi tatárok" földjét.

*

Reggel korán felkeltem: a vonat hamarosan befut Novoszibirszkbe, Szibéria jövendő fővárosába. A magyar utazót azonban más miatt is érdekli ez a város: itt szeli át vonatunk az Obot, legközelebbi nyelvrokonaink nagy folyóját.
Tudtam ugyan, hogy az itteni Ob-szakasz olyan képet adhat a vogulok, osztjákok földjén hömpölygő folyóról, mint az akvárium a tenger mélyéről, mégis… Már dübörög is alattunk
a híd, befutottunk Novoszibirszkbe. Még mozgott a vonat, amikor leugrottam a lépcsőjéről. Tornacipőben, nadrágban, de pizsamakabátban. "Hiszen csak megnézem a nevezetes folyót, belemártom a kezem egy kicsit, és futok is vissza"- gondoltam vidáman.
Ott álltam a parton, gyöngyszemekként hullott az Ob vize szét a tenyeremből.
Mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen ballagtam vissza az állomás felé. Útközben halat áruló asszonyok mellett kellet elhaladnom. Egyszerre a lány orosz beszédtől idegen, a magyar nyelvhez azonban igen hasonló mondatfoszlány üti meg fülem:
- Hárum hol… ut hol…
Hiszen itt valaki vogulul vagy osztjákul töpreng, hogy három halat vagy öt halat vásároljon-e. Milyen kevés finnugor szavunk ismerhető fel azonnal, különösebb nyelvészeti elemzés nélkül, és lám, éppen ilyenekbe botlok.
Hát én rögtön szóba álltam a vogul asszonyokkal.
Egy-két kedves szó után mindjárt a sámán fejviseletéről faggattam őket. Nem sok eredménnyel.
- Nem volt annak a fején semmi különös, csak közönséges sapka. Minek kérdi?
- Múzeumban dolgozom, ott láttam ilyesmit. Jártak már múzeumban? Tudják, hogy mi az?
- Jártunk bizony, itt Novoszibirszkben.
Egészen belemelegedtünk a beszélgetésbe: bálványokról, áldozóhelyekről tudtam meg sok fontosat az én két véletlen-küldte "adatközlőmtől".
-A múzeum még nagyon sok bálványt szedhetne össze minálunk - mondja a fiatalabb.
Hitetlenkedve néztem rá.
- Látom, nem hiszi, pedig így igaz.
- De hát a bálványokat már régen megsemmisítették.
-Igen, a falvakban, a házakban levőket. Csakhogy az eldugott ligetekben, félreeső szigeteken nem ám! Senki ugyan nem jár oda imádkozni, de a végett sem megy, hogy törje-zúzza őket. Lassan maguktól is elpusztulnak: a hó, az eső, a fagy, a nap mállasztja el azokat.
- Csak gondolja, vagy tapasztalatból tudja, hogy még léteznek ilyen "bálványtemetők"?
- Dehogyis gondolom: ezzel a két szemmel láttam! Egyszer halászni voltam egy kisebb csónakon. Vihar kerekedett hirtelen. Az első szigetig eveztem, kikötöttem. Még sohasem jártam ott. Amint a vihar elmúlt, egy kicsit beljebb óvakodtam a parttól! A sziget belsejében mit találtam! Bálványokat! De mennyit! Úgy maradt ott minden, ahogy húsz-harminc éve hagyták.
A nagy beszélgetés közben belehasított a levegőbe a szovjet mozdonyok jellemző, rekedt füttye.
Most jutott eszembe: csak néhány percre szálltam le a vonatról, és már alighanem régóta aprítom a szót a vogul fehérszemélyekkel.
Rohantam a pályaudvarra. Közben azzal nyugtattam magam: milyen szerencse, hogy középiskolás koromban mezeifutó voltam.
Beérve az állomásra, szaladtam a második vágányhoz. A vonatnak hűlt helye. Ilyen kínos pillanatot talán még sohasem éltem át.
Csomagjaimmal a vagon Krasznojarszk felé vágtat, én meg itt állok egy idegen város pályaudvarán - pizsamakabátban, pénz nélkül, igazolvány nélkül. Még a jegyem is a vonaton maradt.
Őszinte szívből mondtam: a fene egye meg!
Ez a sors iróniája. Mert éppen a fene, sőt a fészkes fene miatt maradtam hoppon ilyen nagyon.

*

Egy múzeumi tárgy - az egyik leningrádi múzeum raktárában került a kezembe - sok fejtörést okozott, miatta töprengtem a fészkes fenéről.
A fene - megesz. S ha ezt teszi, akkor olyasvalami lehet, ami ehet. Legalábbis akkor olyannak képzelhették, amikor ez a kifejezés kialakult a magyar nyelvben. Káromkodásainkban megetetünk valamint a "rossebbel", meg az "ízzel" is. Az egyik betegség, a másik szellem. A fene talán szintén betegség vagy szellem, ezért eteti meg a dühös ember vele azt, akire haragszik. De mi a fene lehet előtte a fészkes jelző?
És itt társul az egészhez az említett szibériai tárgy: néhány vogul és osztják bálvány.
A tárgy nyírkéregből készült, emlékeztet a pásztorok ivócsészéjére, a csanakra. A csanakforma nyírkéreg "nyelének" felső végére kis bábu erősítettek. Ez a halott képmása, a halott lelkét vagy szellemét ábrázolja. Az öblösödő részbe (az "ivócsanak" vízmerítő részébe) szőrme- és rongydarabokat tömködtek: ajándékok ezek a szellem számára, nehogy bajt zúdítson a halandókra.
Nos, amikor ezeket a kosárkával felszerelt bálványokat forgattam kezemben, láthattam: ezeket igazán nevezhették volna fészkes szellemeknek. Ha ez bebizonyosodna, és ha kiderülne az is, hogy a fene szavunk valamikor szellemfélét jelentett, megnyilatkozna tán a fészkes fene titka.
Hát az Ob-parti vogul halasasszonytól azonnal érdeklődni kezdtem erről a bálványkáról. Sebtében lerajzoltam.
- De hisz ez piting pupig! - kiáltotta az asszony meglepetten.
Azt tudtam már régen, hogy a pupig szellemet, szellemábrázolást, bálványocskát (babát) jelent. Elsősorban a jelzőre, a piting szóra voltam kíváncsi.
Összefoglalom, amit erről elmagyaráztak:
A mindennapi beszédben a piti bármilyen madárnak a fészkét jelentheti. A mesékben, a hiedelmek világában a piti azt a helyet jelöli, ahol ez vagy az a pupig ül vagy tartózkodik, ahol tehát a szellem vagy a halott ábrázolása van. A halott ember bábujának - az ittermának - fészkébe valamilyen prémes állat prémjéből vagy rénszarvas bőréből tesznek egy darabot. Tehetnek oda mást is: egyenesen neki szánt, neki készült ruhát, aztán ékszert, szerszámot, pipereholmit: a halott rokonai, jóismerősei csinálják mindezt, a halott kedvére.
A pupig fészkébe a róka, a sarkiróka vagy a coboly értékes prémjéből helyeznek egy darabkát. Az asszonyok drága selyemkendőket ajándékoznak, néha kis csengőket, csörgőket is varrnak a kendők sarkaira. Az ajándékot vagy a pupig mellé, vagy a térdére fektetik.
Ezért is nevezik a pupigot az énekekben nyohsz piting, új piting pupig-nak, vagyis nyusztfészkes, rókafészkes szellemképmásnak.
Az Ob-parti vogul asszony eligazított hát a "fészkes fene" fészkéig, most már a nyelvészeken a sor, hogy a talányos fene értelmét megfejtsék.
Egyébként a vogul "fészek" jelentésű piti szó hangalakjában pontos mása a mi fészek szavunknak, mert a magyar szó végén levő k hang képző, mégpedig kicsinyítő, a magyar f és sz pedig a vogul p és t pontos hangtani megfelelője.
Ha a fene szóról kiderülne, hogy valami szellemfélét jelent, feltehetnénk: a fészkes fene azért fészkes, hogy legyen hová az áldozatot tenni, és ősi soron azokat ehette meg, akik nem adtak neki semmit ajándékul.

*

Amint egy kicsit felocsúdtam a váratlan főbekólintás után, a pályaudvar irodájára nyargaltam, a főnököt kerestem. Szégyenkezve vallottam be: lemaradtam a gyorsról. Egyáltalán nem leptem meg vele. (Úgy látszik, nem én vagyok az első ebben a műfajban.)
A kövér bácsi nagy nyugalommal intézkedett: küldjenek táviratot Bolotnaja állomásra, hogy vegyék le a csomagjaimat. Majd kedélyesen felém fordult:
- Két óra múlva fáradjon vissza, fiatalember, akkor megmondhatom, sikerült-e levenni a csomagjait már ezen az állomáson.
- Bocsásson meg, hogy ilyen dologgal terheltem.
- Ó, kérem, majdnem naponta akad ilyen eset.
- Még azt szeretném megkérdezni, hogyan utazhatok tovább? A pénzem ugyanis szintén a vonaton maradt.
- Majd kap egy jegyet, addig az állomásig, ahol a csomagjai várják. Ezért nem kell fizetnie, hiszen megfizette erre az útszakaszra is a viteldíjat. Ott majd mindent felszed, és utazhat tovább.
Hm. Milyen egyszerűnek hangzik. De azért mégiscsak szerettem volna valaki vonatunkon-ülőnek a bőrében lenni. Hiszen minden holmim szerteszéjjel, ott a pénzem, az Exacta Varex, a hálózatos magnetofon, minden igazolványom.
Másfél óra múlva már ott ácsorogtam én az iroda mellett.
Végre megtudtam, nem sikerült Bolotnaján levenni a csomagokat. A vonat nem vesztegelt olyan hosszú ideig.
- Ne féljen semmit, majd leveszik Tajgában. Ott tovább áll a gyors.
Újabb néhány órás, idegfeszítő várakozás.
Délutánra járt, amikor pártfogóm közölte: ezen az állomáson sikerült leszállítani minden holmimat.
Néhány perc múlva kezemben tartottam a Tajgáig szóló "ingyen" jegyet is.
Alkonyodni kezdett, amikor a Moszkva-vlagyivosztoki gyors kigördült velem a feledhetetlen emlékű novoszibirszki pályaudvarról.
Hajnal felé kellett Tajgába érnünk. Alvásra nem is gondoltam, nem én. Éjfél után már a folyosó végénél toporogtam, hogy azonnal leugorhassak a vonatról. Hiszen meg kell találnom azt az irodát vagy raktárt, ahol csomagjaimat őrzik, a csomagokat fülkébe kell vinnem, a pénztárnál érvényesíttetnem kell régi jegyemet is, amit majd megkapok. Muszáj kapkodnom, ha nem akarok ismét a novoszibirszki sorsra jutni.
Kár volt úgy félnem a nagy pillanattól. Tajgában ugyanis ment minden, mint a karikacsapás. Már a visszakapott csomagokhoz mellékelt levelet olvastam fekvőhelyemen, amikor a vonat elindult.
Hosszú jegyzék állt a levélben:

1 db fényképezőgép
1 db magnetofon
1 db hátizsák

benne

1 pár bakancs
1 pizsamanadrág
…

De minek soroljam tovább? Mindent megkaptam, az utolsó borotvapengéig. Pedig a borotvámat valahol az asztalon hagytam, kimosatlanul, mert arra már nem jutott időm az Ob folyó miatt.
És még azzal eresztettek el Moszkvából: vigyázni kell a szibériai vasúton, mert könnyen lába kél valaminek.
A jegyzék mellé kis cédulát tettek:
Mélyen tisztelt lemaradt utas!
Nagyon kérem, ha lehet, máskor ne maradjon le. Mert holmijának összeszedésével és jegyzékbe vételével sok felesleges munkát okoz.
Marija Ivanovna kalauznő

Hiába, mindenki a maga szemével látja a világot. Engem azonban mélységesen meghatott ez a szigorú pontoskodás.

*

Hogy csomagjaimmal viszonylag ilyen hamar találkoztam (csupán "akkorka" távolságra, mint Hegyeshalomtól Biharkeresztes), kizárólag a tomszkiak makacsságának köszönhető.
Régen történt, a transzszibériai vasút építése idején. Az útvonal tervezésekor a mérnökök Tomszk város lakóitól kerek egymillió rubelt kértek, csak amúgy balkézre, amiért városuk mellett vezetik el a vasutat. A jó tomszkiak megtagadták a rájuk kirótt vámot. Arra hivatkoztak: Tomszk éppen úgy az építendő vasút vonalában fekszik, mint Omszk vagy Krasznojarszk. A mellékjövedelemtől elesett mérnökök azonban furfangosan kimutatták: Tomszk csak rendkívüli költségek és igen nagy munka árán közelíthető meg, tehát százötven kilométerrel délebbre javasolják a pálya elkészítését. Délebbre is építették.
Később Tajgából helyiérdekű vasutat vezettek a pórul járt városig. Így Tajga, az egykori szibériai falu, vasúti csomóponttá vált, ahol még a gyorsvonat is megáll.
Ha a tomszkiak nem makacskodnak, Tajga nem lesz csomópont, a gyorsvonat nem áll meg, legalábbis nem áll elég hosszú ideig, és a jó ég tudja, meddig utaztak volna árva poggyászaim.
Most már nyugodtan dőlhettem végig ágyamon. Attól sem kellett tartanom, hogy elalszom Krasznojarszkot. Az Ob-parti intermezzó miatt nem reggel, hanem csak délután öt óra felé érkezem oda.
Félálomban még leszűrhettem a bölcsességet: a váltott lovak intézménye csökkenti, a váltott vonatoké viszont növeli a menetidőt.
Hiába futott be csak délután a vonat Krasznojarszkba, éppenhogy végeztem a "reggeli" mosakodással. Mégis, lám, "kimerítő" gyűjtést végeztem én a vogul asszonyok körül!
A pályaudvaron mindent be a csomagőrzőbe; gyerünk szállást keresni.

*

Harmadszor is itt járok hát a Vörös Szakadékban. (Ezt jelenti magyarul Krasznojarszk.)
A kozák ősök jó hadászati érzékkel választották ki a helyet: a Jenyiszej meg a másik oldalról környező magas dombok között jól védhető volt a település.
A régi harcok emlékét már csak egy fehér őrtorony őrzi a domb tetején. Ugyan mi mindenről tudna mesélni?
No, de én a jelenben élek, a jelen gondjai nyomják vállaim. Hol alszom az éjjel? Jó órányi lótás-futás után bele kellett nyugodnom: a szállodákban egyetlen üres szoba sincs.
Végre a Jenyiszej folyón sikerült szállást kapnom. A vízen ringó kikötő-tutajon, az emeleten, közös szállót rendeztek be az útjukat megszakító hajóutasok kedvéért. Jobb híján felcsaptam én is utazását megszakító vízi utasnak.
Kitűnő levegő, kitűnő kilátás végig a folyón, s az összkomforthoz hozzátartozik a hajókürt meg a hajósziréna. S amikor egy-egy hajó kiköt hozzánk, bölcsőben érezheti magát az ember.
A szállás után a másik nagy gond: a múzeum. Ez az egyiptomi stílusban épült, vörös épület régi ismerősöm. Tavaly, Irkutszkból Abakánba utazva, már jártam - körülötte. Igen, csak kívülről láthattam, mert éppen kedd volt. S azt még egy sárgacsőrű Szibéria-járó is tudja, hogy ezen a napon a szibériai múzeumok bezárják kapujukat.
Abakánból Moszkvába menet pedig csak felette jártam, a repülőgépről láthattam csupán. (Hízott a májam a büszkeségtől: már annyira jártas vagyok néhány szibériai városban, hogy felismerem a középületeit.)
A krasznojarszki múzeumnak szigorú híre van, pontosabban az igazgatónőjének. Nem szereti, ha idegenek kotnyeleskednek a raktárban, mert esetleg megbontják a féltve őrzött rendet, összekeverik a tárgyakat, akkor pedig azok nem találhatók meg talán sohasem.
Moszkvában hallottam, hogy nemrégiben járt Krasznojarszkban egy régésznő, hogy tanulmányozza a múzeumban őrzött leleteket, s az igazgatóasszony bizony nem engedte kedvére turkálni a raktárakban. A raktárkezelő adott kezébe minden kívánt darabot. Sajnos, ez a módszer nagyon lassítja a munkát. Nekem pedig rendkívül kevés az időm.
Ilyen gondok közepette közeledek a múzeumhoz. Vasárnap este lévén, a kapu bezárva, sötét ablakok. Ahogy jobban szemügyre veszem az épületet, megdöbbenve látom, hogy egyik ablakán füst tör elő.
Ég a múzeum! És nyilván nincs benne senki! - fut át agyamon.
Az oltás megszervezése pillanat műve. Háromnegyed óra múlva vége a tűznek. Hogy tűz volt, négy kiállítási terem mutatja csupán. A természetrajzi meg a régészeti kiállítás égett el. A néprajzi tárgyakban viszonylag kevés kár esett.

*

A történtek után, hétfőn reggel, minden kikötés nélkül megkaptam az engedélyt a raktárban való dolgozásra. Mindenekelőtt a leltárkönyvek tárgyleírásait kezdtem lemásolni. Nem valami érdekfeszítő munka, mégis nagy elszántsággal feküdtem neki.
Hogyne, hiszen hamarosan teljes lesz a Sámánhit Archívuma.
Ennek gondolata már néhány éve felmerült bennem.
A szibériai népek magyar kutatói nagy érdeklődést tanúsítottak terepmunkáik, tanulmányútjaik közepette a sámánhit iránt, igyekeztek minél több idevágó tárgyat, szöveget gyűjteni, a sámánhitről szóló, korukbeli irodalmat megszerezni. Így gyarapodott idők folyamán a finnugor, a szamojéd, mongol, mandzsu-tunguz népek sámánhitének tárgyi, archivális és könyvtári anyaga Budapesten. Az így - bár nem rendszeresen, de fokozatosan - összeállt gyűjtemény érlelte meg azt a gondolatot, hogy a Néprajzi Múzeumban központi archívumot szervezzek, amely tartalmazza az eurázsiai sámánhitről szóló teljes anyagot, amelyet a különböző országok múzeumai, tudományos intézetei napjainkig összegyűjtöttek, illetve publikáltak.
A leningrádi múzeumok anyagát másolatban már mind megszereztem - amint táviratból értesültem, meg is érkeztek már Budapestre -, de a szibériai gyűjteményeket ugyancsak számba kell venni.
Még odahaza, Magyarországon, elkezdtem ezt a munkát: kiterítettem Szibéria térképét, és minden nagyobb szibériai város nevét kiírtam. E városokba - Tájkutató Múzeum címre - levelet írtam: azt kértem, küldjék el számomra a múzeum gyűjteményeinek katalógusát, ha ilyennel nem rendelkeznének, akkor sámántárgyaik leírásait. A legtöbb helységben valóban volt is múzeum, s kaptam is választ. Egy-két múzeum anyaga azonban még hiányzott. A krasznojarszkié is. Ezért igyekeztem ezt a hiányosságot most minél gyorsabban pótolni.
Néhány nap múlva már a tárgyakat fényképeztem a múzeum lapos tetején. Itt aztán kijutott a szibériai hőségből: a naptól izzó, lapos tetőn negyvenöt fok is lehetett.
Munkaidő után jólesett megmerülni a hűvös Jenyiszejben.
A burjátok "vitéze", Angara szerelme, meghitt közelségembe került. Rajta laktam, benne mosdottam, s itt végeztem el esténként - a "nagymosást". Egyik alkalommal olyan sikerrel, hogy fél harisnyámat magukkal is vitték a tolvaj hullámok. Majd fenn északon a ketek hasznát veszik, hacsak el nem kerül addig, vagy horogra, hálóba nem akad.
Néhány nap alatt végeztem a fényképezéssel, befutott a ketek közé készülő kolléga is, a hazulról küldött telepes magnetofonnal, indulhattam hát következő állomásom, Irkutszk felé.

*

Huszonnégy órás utazás, s máris az Angara hídján csattog szerelvényünk.
A múzeumban régi ismerősként üdvözöljük egymást az igazgatóval.
Amint kiderült, Saraksinova, aki tavaly burjátföldi utamon kísért, nincs most a városban, ismét a falvakat bújja.
Az igazgató, miként a múlt év őszén megígérte, a múzeum egyik bástyájában szállásolt el. Ott másoltam a leltárkönyveket, mert tavaly nem tudtam ezt a munkát befejezni.
A csendes bástyaszobában ismerkedtem meg az "első" burját sámán történetével is.

*

Az első burját sámánnak olyan ereje volt, földöntúli ereje, hogy az Isten előtt sem hunyászkodott meg, és vetélkedett a lámákkal. Volt egy kézzel írott könyve, az Istentől kapta.
Ebben az időben élt a földön egy igen gazdag, gyermektelen ember. Arra kérte az első sámánt, segítsen rajta bánatában, kérjen őneki az Istentől fiút. A sámán elment a gazdag ember házába, bűvölni-bájolni kezdett, de nem ám, hogy az Istennek vagy a szellemeknek gyermekért könyörögjön, hanem ő maga teremtsen fiút. A csontokat kőből, a húst anyagból, a vért pedig folyóvízből mesterkedve, ezután a lélek elkészítéséhez látott. Hetven különböző virágot szedett, ezekből rakta össze a fiúcska lelkét. Telt-múlt az idő, a gyermektelen embernek fia született.
Egyszer az égi Isten megparancsolta három szárnyas hírmondójának, szálljanak alá a földre, tekintsenek szét, rendben van-e minden, nincs-e holmi visszásság vagy szomorúság. A három szárnyas hírhordó berepülte az egész földet. Mindent rendben találtak, azt az egyet kivéve, hogy egy gyermektelen gazdag ember házában szokatlanul szép fiú született, s nem tudni, ki teremthette. A szárnyas hírhordók visszatértek az Istenhez, mindent sorra elbeszéltek.
Így tudta meg az Isten, hogy az első sámán, az istenekkel mit sem törődve, egy fiúcskát alkotott, noha jogtalanul, mivel csak Isten teremthet embert. Ezért az Isten megint elküldte három szárnyas hírhordóját, tüstént vigyék el neki a fiúcska lelkét.
A három szárnyas hírhordó alászállott a földre, és három láma képében elmentek a gyermektelen, gazdag emberhez.
A lámák engedelmet kértek, hogy nála éjszakázhassanak. A gazdag ember nem engedte be:
- Nem lehet! Kisgyerekünk van, idegeneket nem engedünk hozzá!
A sámán azt tanácsolta a gazdának:
- Engedd őket meghálni. Mi rosszat tehetnének ezek?
A lámák reggel felkerekedtek, és titokban magukkal ragadták a fiúcska lelkét.
Az Isten a lelkét legott léggyé változtatta. Beleengedte egy palackba, a palack száját pedig jobb keze nagyujjával bezárta. A gazdag ember fia - mivelhogy lelkét a három szárnyas hírhordó elvitte az égbe - erősen megbetegedett. Apja azonnal küldött a sámánért. Jött is a sámán tüstént, nagy bűbájoláshoz kezdett, de bizony nem találta meg a lelket a gyermek testében.
Akkor a sámán megint csak bűvölt-bájolt, immár sokkal erősebben. Járt az alsó világban, ott tartják a gonosz szellemek az általuk halálra ítélt emberek elfogott lelkét bezárva. Itt sem találta meg a fiúcska lelkét. A sámán mindenütt kereste: föld alatt, víz alatt, barlangokban, erdőkben, de sehol sem tudott nyomára lelni. Fölpattant hát a dobjára, fölnyargalt vele az égbe, ott keresgélte tovább. Végre meglelte a lelket az Isten egében, palackba zárva, a palack száját jobb keze nagyujjával még be is dugta az Isten. A sámán térden állva kérlelte az Istent, adja oda neki a fiúcska lelkét. Hanem az isten nem adta. A sámán térült-fordult: darázzsá változott, és visszatérve megcsípte az Isten homlokát. Ijedtében az isten jobb kezével homlokára ütött, ezalatt azonban a sámán kikapta a palackból a fiúcska lelkét, és sietett vele lefelé, a földre.
Mire az Isten felocsúdott, a sámán földet ért. Lenn a földön aztán visszadugta a lelket a fiúcska testébe, aztán így kérkedett:
- Nincs a világon még egy hozzám fogható, aki embert tudna teremteni, és aki el tudná ragadni a lelket, ha kell, az Istentől is.
Az Isten meghallotta ezt, s megharagudott az első sámánra. Magához parancsolta menten. A sámán felnyargalt az égbe. Az Isten fogta a sámán könyvét, elszakította, és szerteszét szórta. Ezután azt mondta:
- Hogy merészelsz te, földi halandó, az istenek helyett embert teremteni? Ezt csak istenek tehetik meg! Hogy merészelsz nekem fájdalmat okozni, hogy mered a beteg lelkét elragadni, ha azt én fogtam el?
E szavak után kettéhasította dobját, hogy ezentúl kisebb legyen a sámán ereje. Az ég kilenc fia azonban kérlelni kezdte:
- A sámánra szükségünk van. Mindennap a földre küldünk kilenc nyilat: ezeket csak ő tudja följuttatni az égbe.
Az Isten visszaengedte hát a sámánt a földre, hogy kipróbálja erejét. Az ég kilenc fia ismét küldött a földre kilenc izzó nyilat, ugyanakkor három lámának is küldöttek kilencet. Így akarták megtudni, ki juttatja fel azokat gyorsabban az égre. A lapjaira hullott sámánkönyvet megette a bárány. A sámán azonban leölte a bárányt, kivette lapockáját, és azon át mindent meglátott. (Ezért jósolnak a sámánok mind a mai napig lapockacsontról.) A sámán gyorsabban vetette vissza az égre a kilenc izzó nyilat, mint a lámák, mert azok csak félig olvasták el a könyvet. Ekkor az Isten arra ítélte a sámánt, hogy egy fekete kövön szökjön-rúgjon mindaddig, amíg vagy a kő, vagy saját maga szét nem mállik. Ha az első sámán mállik el előbb, hát belepusztul, a sámánok pedig elhitványodnak. Ha azonban a kő romlik előbb, az első sámán hajdani erejében jelenik meg ismét a földön. A sámán hát nyűhetetlen vascsizmákat öltött, és máig is a kövön szökik-rúg. A kő pedig egyre mállik, a fele már el is mállott.

Egy másik változat többet tud az első sámán büntetéséről:

Egy bika-nagy fekete kő északkeleti oldalára állította fel őt az Isten, hogy ezen ugrabugráljon, amíg teljesen szét nem porlik. Az első sámán a mai napig is ugyanazon a helyen, ugyanazon a kövön járja, ahová az Ég Atyja parancsolta. Ezóta azonban a sámánok nem is foghatóak az elsőhöz: gyengék az ismereteik, kisebb az erejük, nem tehettek szert olyan tökéletességre, mint az. Az Ég Atyja ennyire megcsappantotta erejüket, tudományukat.
Valamikor bármelyik sámán olyan messzire hatolt, olyan sebesen, akár a puskagolyó. Egyik helyről a másikra termett. Kezükkel elértek, szemükkel láttak mindent, még a tisztátalan lelkeket, még a túlsó világ lakóit is. Fülükkel mindent hallottak, még a szellemek beszélgetését is, sőt gyakran maguk is beszélgettek a lelkekkel és a szellemekkel, megjósolták a jövendőt, akár évtizedekre.
A sámánok ereje azonban mindegyre csökkent, ahogy az első sámáné. Mert a teste egyre mállott-mállott az örökös ugrabugrálásban. Mihelyt az első sámán teste végképp elenyészik, nem lesznek többé sámánok. Ez előtt megsokasodnak ugyan, a tudományuk azonban nem ér már semmit.
Mióta az első sámán lábai elkoptak, a sámánok nem tudtak többé olyan messzire, olyan sebesen járni, mint a puskagolyó, mert oda a lelkük lába.
Mióta az első sámán zsigerei nélkül maradt, minden sámán mindig éhes és mohó. Ez az oka a sámánok telhetetlenségének.
Mióta szív nélkül maradt, a sámánok szívtelenek és könyörtelenek az emberek, a betegek iránt, elhanyagolják kötelességeiket.
Mióta keze sincs, a sámánok keze megcsökött, nem tudtak többé úgy fogni, mint azelőtt. Hinthették a pálinkát, áldozhattak a szellemeknek, az áldozat nem jutott el a megtisztelt szellemig, a pálinka sem hatolt el odáig, elakadt valahol az úton. Emiatt a betegek meghaltak, a könyörtelen szellemek fogva tartották a lelküket.
Mióta ajka és nyelve nincs, a sámán mind mogorva és üres beszédű, imádságaikat elfeledték és összezagyválták.
Mióta orrtalan, a sámánok nem szimatolhatják meg, mint valaha a bűzlő, gonosz lelkeket.
Mióta fületlen, egy sámán se fülelheti ki többé a rossz lelkek és a szellemek szavait.
Mióta szeme veszett, megvakult minden sámán lelki szeme, semmit sem láttak úgy, mint valaha. Mert ám a régi sámánok látták a gonosz lelkeket, a túlsó világ lakóit, meg a szellemeket, beszéltek velük, megtudakolták, meg is tudták tőlük a jövőt, megtudtak sok titkot, és távol tartották az emberektől a betegségeket, az ilyen-amolyan szerencsétlenségeket.
Mióta agyveleje nincs, minden sámánnak oda az emlékezete, elfeledtek vagy elferdítettek minden imádságot, elfelejtették vagy elvétették a szellemek nevét, nem tudják, hogyan mutassanak be áldozatot, hogyan hintsenek pálinkát, sőt azt is felejteni kezdték, miként kell jósolni az áldozati állat lapockájából, nem voltak már képesek megtudni, a szellemek mit követelnek a betegtől: pálinkát-e vagy áldozati állatot. Ennélfogva a betegek gyakran meghaltak.
Azt mondják, az első sámán fejének már csak a legteteje maradt. Mire az első sámán végképp elenyészik, a burjátok között nem akad többé sámán. Addig is egyre inkább feledi valamennyi a könyörgéseket, az áldozati szertatásokat, a pálinka széthintésének módját. Minden sámán rosszabb, mint az elődei, mert a hajdaniak a meghaltakat feltámasztották, a szegényeket gazdagokká tették, szinte az eget meg földet kormányozták.

*

A sámán képességeinek, ismereteinek fokozatos hanyatlásáról szóló történetek még inkább buzdítottak Hangalov kéziratainak felkutatására.
Miféle kézirat lehet az, amelynek látása végett oly kevés időmből nem sajnáltam sok száz kilométernyi autóutat, amely miatt ebben az évben - 58-ban - is ellátogattam Irkutszkba, s amely három városba is szétszóródott: Leningrádba, ide meg Ulán-Udéba.
Ez a kézirat egy burját tanító gyűjtése. Hangalov tanító egész életét a népe között élte le, és iskoláinak elvégzésétől haláláig, a századforduló körüli évtizedekben, rendszeresen gyűjtötte a burját sámánhit emlékeit. Sorra járta a sámánok szétszórt sírjait, hogy megmentse az enyészettől a fákra aggatott fejrevalókat, botokat; ötven évvel a burját ábécé megalkotása előtt írást teremtett, hogy lejegyezze a sámánok pusztuló énekeit. A leningrádi és az irkutszki múzeum burját sámántárgyainak csaknem fele az ő gyűjtőmunkájának az eredménye.
Mindebből kitűnik, hogy Hangalov kitűnően ismerte népe hitvilágát, kézirata tehát a burját sámánizmus hiteles leírása. És ez a kézirat nemcsak minősége, de terjedelme folytán is számottevő. Az egyik leningrádi múzeum például 1664 lapból álló köteget őriz.
Hangalov érdeklődése már gyermekkorában feléledt a hagyományok iránt, öregapja meséi révén. Az öreg Hangalov ugyanis nagy mesélő hírében állt. Ha hinni lehet a hagyományoknak, négy álló napig is mesélt egyfolytában. Az ulán-udei Burjátmongol Tudományos Kutatóintézet egyik aktájából az is kibetűzhető, hogy ő maga is jegyezgetett. A gyűjtőfüzeteknek azonban se híre, se hamva.
A nagyapa elkallódott füzeteit az unoka sokszorosan pótolta. Ha a múzeumok nem tudták segíteni, saját pénzét sem sajnálta utazásaira.
A szétszóródott kézirat irkutszki részét is sikerült megtalálnom, jó hatszáz oldal. Egy éjszaka alatt lefényképeztem.

*

A múzeumi munkában telő napok valamelyik reggelén postai értesítést nyújtottak át: csomagot kaptam. A Moszkvából Leningrádba irányított filmek érkeztek meg. Lesz már mire fényképeznem.
Jó kezdet után jó folytatás: délelőtt egy nyurga orosz fiatalember keresett fel a múzeumban.
- Az aligdzseri tanító vagyok - mutatkozott be.
- Akkor talán önnek írhattam Leningrádból, hogy maradt-e még a karagaszok között régi sámán.
- Megkaptam a levelét. Azért jöttem, hogy magammal csaljam. Hat nap múlva indulok haza, karagasz földre. Tartson velem!
- Úgy látja, érdemes még odautaznom?
- Úgy, úgy ! Talál ott sámánt kettőt is. Még a tavaszon egy harmadikkal is megismerkedhetett volna. Most márciusban halt meg.
Megállapodtunk: amikor hazaindul, telefonál, én pedig eldöntöm addig, merre vegyem utamat. Lehetséges, hogy vele tartok.
Alig búcsúzott el a karagaszföldi tanító, újabb vendég kopogtatott, egy középkorú burját.
Ő is tanító. Nem sokat magyarázkodott, hanem mintha régi ismerős volna, azonnal kitálalta, miért jött.
- A múzeumnak szoktam tárgyakat gyűjteni az uluszokban, a falvakban. Hallottam, szintén a burjátok közé készül; én két-három nap múlva szedelőzködöm. Gondoltam, szólok magának, hogy jöjjön velem.
- De én sámánokat keresek.
-Tudom, elmondták már ezt itt nekem a múzeumban. Kacsugában lakik egy öreg, az sámán volt. Jó ismerősöm. Hozzá is elmegyek.
Mindenképpen kapóra jött nekem ez a tanító. Megbeszéltem vele, hogy esténként bejár hozzám, együtt fordítjuk Hangalov kéziratából a burját sámánénekeket, mert a gyűjtő nem adott hozzájuk fordítást. A leningrádi kézirat mikrofilmjéről még Leningrádban nagyításokat készítettem, a szöveget tehát könnyen olvashattuk a pozitívokról.

*

Amikor a burját mögött becsuktam az ajtót, tudtam, ma megint átvirrasztott, agyoncigarettázott éjszaka vár rám: el kell döntenem, hová utazzam végül?
Karagaszok, burjátok, jakutok? Igen, a jakutok is számításba jönnek: a Szovjet Tudományos Akadémia jakutszki filiáléja ugyanis meghívott magukhoz: tartsak előadást a sámánhitről. Ezután módomban állna a jakutszki múzeumok, levéltár, valamint a tudományos kutatóintézet anyagával is megismerkedni, és kiutazhatnék a terepre is gyűjteni.
Melyiket a három közül? Mert az idő kevés, az utolsó szibériai hónap elmegy majd a szojotokra meg az altaji törökökre, tehát csak az elkövetkező hónap jöhet számításba.
Ha azt nézem, melyik a legismeretlenebb népcsoport, feltétlenül a karagaszok közé kell utaznom. A jakutok miatt pedig egyáltalán nem kell, hogy fájjon a fejem.
Viszont a burját gyűjtést már tavaly megkezdtem, azt kéne folytatnom. Melyik a jobb megoldás: az egyiket befejezni, vagy kettőt is megkezdeni?
De be tudom-e fejezni a burját gyűjtést, ha közéjük megyek? Sajnos - nem! Két-három ízben is kellene még köztük dolgoznom. Tehát ez így is, úgy is félbemarad.
És ha most nem utazom a karagaszok közé, hanem majd egy következő (de lesz-e olyan?) szibériai út alkalmával keresem fel őket. Vajon nem lesz-e késő? Hiszen, ha tavaly náluk dolgozom, nem a burjátok közt, akkor még beszélhettem volna a márciusban elhunyt, öreg sámánnal! Vajon éle-e még a "következő" alkalomkor az a két sámán, akiről az aligdzseri tanító beszélt? A burjátok sámánhitét viszonylag ismerjük, a karagaszoké azonban teljes fehér folt.
Egy szó, mint száz: a karagasz sámánhit megismerése a legfontosabb.
De nézzük a megvalósítás lehetőségét.
A jakutszki út? Meghívóim hajójegyet tudnak biztosítani csupán, viszont így csak az utazás jó egy hónap. Ha komolyan akarok a jakutok között dolgozni, nem jut már időm a szojotokra meg az altaji törökökre.
Persze repülőgépen is mehetnék… Kipótolnám saját pénzemből a hajó- és a repülőgép-jegy ára között különbséget. Akkor futná az időmből a szojotokra, altajiakra, de mégsem mehetnék oda, mert nem maradna - pénzem. A jakutszki út tehát - kivihetetlen.
A burját utazás? A múzeum szerezne autót, tehát az útiköltség szinte semmi. Ez megoldható.
A karagaszok földje - keményebb próba! Vonattal mennék Nyizsnyeugyinszkba, onnan repülőgéppel Aligdzserbe. Pénzemből futja, hanem az időjárás! Leningrádból egy nyelvész járt köztük, szerinte ritka a repülésre alkalmas idő a Keleti-Szajánok felett. Hetekig várhatok a repülőtéren, míg a gép felszállhat. És ha bejutottam? Még vissza is kell repülnöm a hegyek közül.
Tehát az odautazás mérlege: egyszerű a burját út, kockázatos a karagasz, megvalósíthatatlan a jakut.
Ha egyeztetem a tudományos szempontból kialakított sorrenddel: legkevésbé fontos a jakut, fontos a burját, legfontosabb a karagasz. A jakut tehát mindkét szempontból kiesik. Latolgatandó a karagasz és a burját. A burját fontos, könynyen megvalósítható, a karagasz fontosabb, de kockázatos.
A kockázatosságot még lehet vállalni, tehát a karagaszok földjére indulok!

Két nap múlva végeztem az irkutszki múzeum anyagának a megszerzésével, a másolással, a fényképezéssel.
Milyen örömmel számoltam be haza írt leveleimben annak idején a leningrádi "győzelmekről".
Január 18: elkészült az 1664 oldalas, Hangálov-féle, burját sámánhitről szóló kéziratról készített mikrofilm utolsó nagyítása is.
Január 22: az Embertani és Néprajzi Múzeumban lemásoltam az utolsó sámántárgy leírását is (kb. 4000 sámántárgyat őriznek itt).
Január 28: az Állami Néprajzi Múzeum sámánhittel kapcsolatos tárgyainak a leírásait is befejeztem (ebben a gyűjteményben ugyancsak mintegy 4000 engem érdeklő tárgy van).
Február 9: elkészült az Állami Néprajzi Múzeum fényképtár sámán tárgyú felvételeinek a leírása (kb. 500 db). Ugyanezen a napon fejeztem be az Embertani és Néprajzi Múzeum kézirattárának az áttanulmányozását; mintegy 60 sámánhitre vonatkozó kéziratot vettem számba. Azután elkészültem valamennyi múzeumban a sámántárgyak fényképezéseivel is: tizenkétezer tárgyfelvétel.
És most: a krasznojarszki múzeum után végeztem az irkutszkival is. A sokat álmodott Sámánhit Archívuma tehát valóság lett!
Szeretnék már Budapesten lenni, hogy nekiülhessek végre a feldolgozásnak, hogy "kártyázhassak" velük, csoportosíthassam őket, vagyis levonhassak bizonyos tudományos megállapításokat.

*

Elutazásom előtt még egyszer felkerestem a kórházi rendelőt, ahol többször kezeltettem kisebesedett lábujjaimat.
A szibériai hőség a krasznojarszki múzeum lapos tetején szinte perzselt. Fejemen vizes kendővel, ing nélkül fényképeztem sorra a tárgyakat. Lábamon azonban nem segíthettem. A tornacipő meg a forró tető estére valósággal lila-feketére főzte lábfejemet. Mire Irkutszkba értem, lábujjaim csúnyán kisebesedtek. Egy szemüveges, komoly arcú orvos - akihez a múzeumi kollégák vittek el - mentett meg az ágynak dőléstől. Reggelenként, ha nehezen is, cipőt tudtam húzni. De a gyógyulás lassan haladt, a gyulladás nem akart megszűnni.
- Nagyon örülök, hogy elutazik - azt mondja az orvos, amikor elbúcsúztam. - Moszkvában egy-kettőre rendbeszedik magát! Vagy egyenesen haza indul? Az otthoni levegőnél úgy sincs jobb orvosság - teszi hozzá bölcsen bólogatva.

- Még egy kicsit itt maradnék Szibériában - motyogom halkan, előre tartva rosszallástól. - A karagaszok között töltenék néhány hetet, s onnan esetleg más néphez is átruccannék.
Szavaimnak nagyobb hatása lett, mint gondoltam volna. Az én nyugodt orvosom rákvörösen, magából kikelten ugrott fel a székből:
- Hová? Hová akar menni? A karagaszokhoz?… Ezzel a lábbal?! Ilyen betegen?!… Tudja, milyen helyen laknak a karagaszok? Tudja milyen vidék az?! Mit gondol, ott is naponta kötözgetik majd a lábát?! Várjon csak, mindjárt mutatok valamit! Tudom, hogy lemond könnyelmű tervéről.
Meg sem várva beleegyezésem, karon ragadott, s húzott a folyosó felé; cipőimbe is csak menetközben léphettem.
A kórház egyik kis szobájába siettünk. Az ágyon felismerhetetlenségig bekötött fejű emberi lény feküdt, egész felsőteste, félkarja, vastagon bepólyálva. Az orvos némán mutatott a fekvő felé.
Miután úgy vélte: elég a leckéből, visszahúzott a folyosóra.
- Látta ezt a szerencsétlen lányt?
S elmesélte a történetét.
A karagasz hegyek között két fiatal geológus, a többieket megelőzve, előresietett az ösvényen. A leánynak be kellett mennie az erdőbe, a férfi az úton maradt. Egyszer csak a sűrűből előront egy hatalmas medve. Neki a leánynak. A leány futásnak eredt. Mielőtt a társát elérhette volna, megbotlott, elesett. A medve bal mancsával felemelte, a jobbal meg belecsapott az arcába. Az odarohanó férfi, a kiáltozásra előfutó többiek csak későn űzhették el a fenevadat.
Nem feleltem semmit. Mit mondhattam volna?
- Hát ilyen vidék vár ott magára - fejezte be az orvos. - gondolja meg jól. A maga lábával nem lehet tréfálni. A medvékkel is inkább a budapesti vagy a moszkvai állatkertben kössön barátságot.
Moszkva… Budapest… Hirtelen egy percre elfogott a honvágy. Eszembe jutottak állatkerti kedvenceim, a magyar rackajuhok. Ezeknek még vasárnap sincs soha nézőjük, ezeket csak én szoktam etetni.
Mindegy. Az én rackáim várhatnak még, ha eddig vártak.



CSÖRGŐ ÖSVÉNYEKEN

Látja, milyen sokan vannak? Valamennyien repülőgépre várnak. Akad olyan, aki már négy-öt napja itt rostokol.
- Igen, de nekem korlátozott az időm.
- Sajnos, néhány napja nem indulhatott gép. - De hiszen ma is verőfényes nap van, felhőcske sem látszik.
- Igen, itt Nyizsnyeugyinszkban. De bezzeg Aligdzserben! A Keleti-Szajánok fölött ködök úszkálnak. Meg esik.
- Mégis, mi a kilátás?
- Két-három nap múlva, de a hét végén biztosan indulhat.
A nyizsnyeugyinszki repülőtér főnökével elfolyt beszélgetés tehát nem sok jóval kecsegtetett. Eszembe jutott a leningrádi jóslat: valóban nem könnyű bejutni a karagaszok földjére!
Amint orromat lógatva ténferegtem a gépek körül, hirtelen ismerős arc tűnt a szemembe: a nyurga orosz fiatalember, az aligdzseri tanító. No, ha ő is itt van, elhiszem, hogy négy napja várakoznak itt az emberek.
Hogy miért nem együtt utaztunk? Ennek története van.
Irkutszkban még abban egyeztünk meg, hogy hat nap múlva, hazaindulóban, beszól értem, s egyengeti utam Aligdzserig.
Az én tanítóm tanulmányi kirándulásra vitte akkor éppen a karagasz nebulókat, a Bajkál tavon terveztek hosszabb hajókázást. Már boldogan integettek a parton állóknak, amikor kiderült, hogy csoportjukból két karagasz legényke a parton maradt. Mit volt mit tenni, a legközelebbi kikötőben búsan kiszálltak a kirándulók, és a következő hajóval visszatértek a lemaradtakhoz. Idejük megfogyott, no meg a jókedvük is megcsappant egy kicsit, s azonnal visszaindultak Aligdzser felé.
A tanító telefonált ugyan, de akkor még nem fejeztem be a múzeumi munkát, nem tarthattam vele.
- Majd Aligdzserben találkozunk - búcsúztunk Irkutszkban, talán négy-öt napja.
És most itt, Nyizsnyeugyinszkban üdvözöljük egymást.
No, majd ő beszél a repülőtéri főnökkel - fogadkozott -, hogy engem az első felszálló géppel indítsanak útnak.
- Hiszen a külföldit segíteni kell! Nincs olyan bőviben az időnek, mint mi, szibirjákok - tette hozzá magyarázatképpen.
Vegyes érzelmekkel feküdtem le este a repülőutasoknak fenntartott szállás vaságyára: megint a leningrádi jóslat csalhatatlanságára gondoltam. Csak legalább a moszkvai mondana csődöt.
A moszkvai néprajzi intézet egyik kutatója ugyanis, amikor megtudta, hogy a karagaszok között is szándékozom gyűjteni, igyekezett lebeszélni tervemről. Kár a fáradságért - azt mondta -, az a maroknyi nép már egészen eloroszosodott. Az intézet le is tett emiatt a karagaszok között végzendő gyűjtésekről.
Az igaz - tépelődtem magamban -, hogy már egy 1871-ben köztük járt utazó is azt írta, hogy mindannyian pravoszlávok. Viszont arról is értesít, hogy kereszténységük nem több formaságnál.

A karagaszok meg vannak keresztelve, és már négy nemzedék óta pravoszlávnak vallják magukat, ez a pravoszlávság azonban szerfelett kétséges. Igaz, minden karagasz feltétlenül szükségesnek tartja, hogy rézkeresztet viseljen a nyakán, keresztet vessen, amikor belép egy faházba, keresztet vessen ebéd előtt és ebéd után, arra is ügyel, hogy valamilyen ikon lógjon a jurtájában; mindez azonban nem belső meggyőződésből, hanem haszonlesésből fakad. Tulajdonképpen a karagaszok napjainkban is teljesen sámánhitűek, sámán minden telepen található, olyan köntös pedig, amit ősi szokás szerint
a sámánkodás idejére magára ölt, minden jurtában akad.

De hát csaknem száz éve már, hogy ez az utazó közöttük járt. Azóta minden megváltozhatott.
Bár ez a változás sosem lehetett valami gyors ütemű.
Negyven évvel ezelőtt még így számolt be egy másik utazó:

A karagaszok néhány ember kivételével meg vannak keresztelve pravoszláv szertatás szerint. Azonban az Istenről való fogalmuk szerfelett zavaros. Miként a szibériai bennszülöttek javarésze, összekeverik "Istennek tetsző Miklóssal".
- Belépve a jurtába, az elülső sarokban nem is egy, de gyakran több ikont is lát az ember, jelentésükről azonban semmiféle felvilágosítást sem kap, mert a karagaszok nem ismerik azokat. Semmi meglepő sincs abban, hogy az ikon mellé saját istenségeik ábrázolásait akasztják, sőt mit több, a pravoszláv ikonok jobbadán csak olyankor tűnnek elő az elülső sarokban, ha a telepre orosz érkezik: egyébként a tarisznyákban őrzik. Oly módon látjuk, hogy a karagaszok pravoszlávok ugyan, "pravoszlávságuk" azonban csak külsőség. Valójában a karagaszok mind sámánhitűek.

Igen, igen, de azért ez is negyvenéves história. Sokért nem adtam volna, ha nem találkozom Moszkvában azzal a kollégával, vagy legalábbis elhallgatja balsejtelmeit.
Hát majd a hét végén talál megtudom, érdemes volt-e a fáradságért - gondoltam már úgy félálomban.

*

- Maga akar Aligdzserbe repülni? - hallom egyszerre. Úgy látszik, azt álmodtam, hogy szólítanak.
Miközben a másik oldalamra fordulok, bosszankodva dörmögöm:
- Micsoda buta álom! Agyam igazán megnyugodhatna végre egy kicsit.
- Hé, maga az aligdzseri utas? - hallom másodszor is.
Aligha álom ez, hisz a vállam is rázzák.
Gondolom, értelmetlenül nézhettem körül. A repülőtér főnöke állt az ágyam mellett.
- Gyorsan öltözzön! Jegye van már?
- Nincs.
- Azonnal váltson.
A felkelő ember elmaradhatatlan reggeli útjára sem mertem elmenni, egyenesen szaladtam a pénztár-épülethez.
Lefizettem a százhúsz rubelt, a jegyem árát, és már ott álltam hátizsákommal a négyszemélyes, büszke biplán mellett.
A négy személyben benne foglaltatik a pilóta is. Két fiatal geológus ül a hátsó ülésen, én a pilóta mellé préselődöm. Hátizsákom egyik hevederjét álmos szemmel a botkormányra akasztottam. Amint a forgalmi akadályt eltávolítottuk, felzúg a motor: irány a Szaján!
Az emelkedő gépet sóváron, irigykedve nézik az alattunk integető utasok. Ott hadonászik tanítóm is, karagasz diákjaival: nagy fehér gólya, fekete vadrécék között.

*

Vad táj húz el alattunk; szakadékok, fenyvesek, nyíresek, gyors helyi folyók. Gépünk egyre beljebb hatol a Szajánok közé. Hatalmas vattacsomókat hasítunk ketté. Hiába nyújtottam kezem ki feléjük, csak ködöt markolok. Hihetetlenül sok hegyi folyó tör utat mindenütt a sziklák között. Talán ötven-száz méter magasan bukdácsolunk csak a fák csúcsa fölött.
Itt laknak hát a karagaszok tisztelt "gazdaszellemei".
Még az irkutszki múzeum könyvtárában olvastam, hogy hiedelmeik szerint a "hegy gazdaszellem" a föld uralkodója. Noha nem a legfőbb szellem, mégis őt tekintik a legfontosabbnak, mivel az ő birtokán vendégeskednek. Hiszen a prémet, a vadhúst, az erdei állatot ő ajándékozza, mert mindezt az
ő uralma alá rendelték. A vállalkozás sikere a "hegy gazdaszellemének" a belátásától, pontosabban jóindulatától függ. Ő oltalmazza a karagaszokat, meg legfőbb vagyonukat, a réncsordákat, minden bajtól. Ő ad jó szaporulatot, őrzi és táplálja a rénszarvasokat. Jóindulata könyörgéssel és áldozat bemutatásával biztosítható. Minden szakadéknak, minden határrésznek kijárt valamikor a maga helyi gazdaszelleme, ezek valamennyien a hegy gazdaszellemének voltak alárendelve. Könyörögni, áldozni szoktak nekik, hogy jóindulatúak legyenek, s azt tegyék, ami a karagaszokra nézve hasznos. Idők folyamán sajátos gazdaszellemrend alakult ki: legfelül állt a hegy gazdaszelleme, alatta az egyes völgyek gazdái, ezek alatt, sorban, az egyes szakadékok szellemei, akiknek viszont a hasadékokéi vannak alávetve.
Ami a vizeket illeti, ezek nem a hegy szelleme alá tartoznak: saját szellemük van, a víz gazdája, amelynek ugyancsak sorrendben vannak alávetve a folyók, patakok és a csermelyek "gazdái". A tavak gazdáit fő vízi szellemnek tekintik. Együttesen a vízi szellemek nemzetségét alkotják.
Az a hely, ahol a hegyi szellemekhez könyörögnek, messziről felismerhető a fákra aggatott töméntelen szalagról. Rendszerint kis oltár is áll az ilyen helyen: földbe vert rudak, rajtuk lapos kőlap. Akárcsak egy-egy háromlábú szék. Körben a fákon az ajándékba hozott szalagokat lengeti a szél.
A hegyi gazdához évenként háromszor fordulnak. Először nyár elején, amikor kirajzik a karagaszság a nyári szállásra. A megérkezés utáni napon mindannyian összegyülekeznek a nyári oltárnál. Katlanban teát főznek, majd valamennyien teát hintenek a helyi szellemeknek, kérvén, jól őrizzék a rénszarvasokat, oltalmazzák a farkasoktól, hízzon a jószág a mohás térségeken, és gyűjtsön erőt, ügyességet a vadászat idejére. Másodszor a cobolyvadászat megkezdése előtt fordulnak hozzájuk. Amikor a karagaszok megérkeznek nemzetségi vadászterületeikre, földjük minden gazdájához, szelleméhez fohászkodnak. Kérik a helyi hegyi szellemet, adjon cobolyokat, adjon mókusokat, adjon zsíros húst meg fekete medvét. A harmadik könyörgésre májusban kerül sor, amikor minden kizöldül. Most a hegy gazdájához folyamodnak, vagyis annak a helységnek a szelleméhez, amelynek területén táborozni és vadászni szándékoznak. Kérlelik, hogy adjon szarvasokat, a réntehenek könnyen és sokat borjazzanak, a jószág ne betegeskedjék. Ha az adott helyen két-három sátor áll, lakói együtt végzik a szertartást. A szellemeknek teával és hájjal kedveskednek, a teát széthintik, a házat tűzbe vetik. Szalagokat is függesztenek a fákra.
Egyre le-letekingettem a repülőgépből, igyekeztem kitalálni, vajon melyik szikla, melyik völgyoldal vagy folyókanyar lehetett egykor áldozóhely. Vajon mutatnak-e majd a karagaszok ilyen helyeket? A fán függő szalagokat már biztosan rég letépte a szél, s az évről évre hulló falevelek beterítették.
Régen mennyi akadály lehetett ez a sok folyó - ugrott hirtelen a gondolatom, amikor észrevettem, hogy a gép árnyéka milyen könnyen fut át egy folyó felett. Itt eddig csak lovon vagy rénen boldogultak.
A nomád karagaszok legnagyobb vagyona, életük biztosítója a ló volt meg a rénszarvas. Egy-egy szép példányt a legfőbb szellemnek, a hegyek urának szemeltek ki.
Ha nem kísérte siker a vadászatot, ha a családot szerencsétlenség érte, ha a jószág pusztulni kezdett, vagy ha valaki megbetegedett, rénszarvast áldoztak a sámán utasítására. Néha csupán azért is, hogy megnyerjék a szellem kedvét, minthogy tőle függ a karagaszok jóléte.
A meghívott sámán, sámánkodás révén, megtudakolta, mit kíván a hegy gazdaszelleme: rénszarvast vagy lovat. Ha rént, milyen legyen a színe, milyen a jele. Ha a gazda nyájában nem akadt volna megfelelő, a többiekéből cserélt. A sámán mindig heréltet vagy tehenet választott, sohasem bikát.
A szertartás végeztével zsinórt akasztott a rén nyakába, arra különböző szalagokat kötöttek. A felavatott rénszarvassal jeleskedő nyáj a hegy gazdaszellemének különleges oltalmát élvezte. Az ilyen szarvasnak nem fűrészelhették le az agancsát - télen éppen agancsairól volt felismerhető. A felavatott tehenet szabad volt fejni, a felavatott heréltre azonban tilos volt felülni, még kisgyermekeknek is. Ilyen állatra csak "tiszta" tárgyakból való terhet rakhattak: elsősorban kultusztárgyakat (amilyenek a szellemábrázolások, a sámán viselete), valamint lőport, sörétet, ólmot, lisztet, még viseletlen köpenyt, ruhaanyagot. Viszont lábbelivel, viselt ruhával, bundával, katlannal, alvásra használt nemeztakarókkal nem terhelhették. A felavatott rénnek külön tehernyerget készítettek, másik állaté nem érinthette a hátát.

*

A gép váratlan bukdácsolása visszazökkentett a múltból a mába.
Csak most jutott eszembe: más utasok is ülnek itt velem együtt. Igen, a két fiatal geológus.
Ejnye… Ezek neheztelnek rám, hogy szóra sem méltatnak?
Félóra múlva kitudódik: egy kicsit bizony a bögyükben vagyok. Nem csodálom: egyik expedíciós társukat emelte ki a túlságosan is udvarias reptérfőnök, hogy nekem helyet szorítson.
De az út felénél már barátságot kötünk: lassan-lassan igazat adnak a buzgó főnöknek, hiszen nekik így is, úgy is várakozniuk kell majd Aligdzserben a többiekre, az egész expedícióra, nekem meg minden idő kevés.
Alattunk itt-ott fehér foltok tarkállnak: júniusi hó.
Egyszerre tenyérnyi tisztás zöldül elő a szirtek között. Fülem érzi, hogy ereszkedünk. Aligdzser volna?
Tehát két óra alatt tettük meg azt az utat, amit mások régen lóval, rénszarvassal hatnapi vergődés árán.
A repülőgép már a füvön szalad, betörtünk hát a Szajánokba. Hála a hegy gazdaszellemének, csődöt mondott a leningrádi jóslat! Bevallom, mindaddig, amíg lábammal nem érinthettem a karagaszok földjét, nem mertem örülni, nem akartam előre inni a medve bőrére, hiszen halottam, hogy a repülőgép nemegyszer visszafordul, mert ha az idő megbolondul közben, a Szajánokban ne-adj-isten leszállni.
De most már itt vagyok! És talán a moszkvai jóslat sem válik be. Ahogy közeledünk a telep felé, egyre inkább elkap a bizakodás. Mert eloroszosodott karagaszok vajon laknának-e kúp alakú kéregsátrakban?
Mélyeket lélegzek, még sohasem éreztem ilyen bódító fenyőillatot, ilyen éles, tiszta hegyilevegőt.
A telepről csaholás hallatszik. A geológus megállít:
- Hallja? Lajkák! Szibéria híres kutyái!
Némán bólintok. Nem akarok előhozakodni vele, de a lajka már régi ismerősöm. Tavaly a burjátok, majd az abakáni törökök között meg-megugattak ezek a derék ebek elégszer.
De rénszarvast valóban most látok először. Akár Magyarországon a kecskék, úgy legelésznek, rágicsálnak a faházak meg a kéregsátrak körül. Igazi karagasz életkép.

*

A tanácsháza felé ballagunk. A geológusok tizenkét rénszarvast kérnek, főleg bikát meg heréltet, mert azok jobban bírják a terheket, én meg egy talpraesett fiatal karagaszt magam mellé, aki ír anyanyelvén, meg oroszul is.
Az elnök azonnal intézkedik: egy vadászt indít ki a távoli rénnyájakhoz, aztán egy öregnek magyaráz valamit, hogy kinek szóljon, kit szán mellém kísérőnek.
Várakozás közben jut elég időm figyelni az embereket. Aránylag középtermetűek, hajuk és szemük fekete, az arcok közép-ázsiai meg katangai típusúak. A szemhéj mongolredője nincs mindig kifejlődve: ennél is, amannál is jól látszik a felső szemhéj.
Ilyenek hát az eltörökösödött szamojédek, a karagaszok. Négyszázhúszan -négyszázharmincan vannak mindössze. Enynyien, egy egész nép. S ennek a fiatalsága is erősen megcsappant a nagy háború milliók életét legázoló esztendeiben, harcban a fasizmus ellen.
Élénken figyelem beszélgetésüket. Farkasvadászatra készülődnek. Sok a farkas, nagyon pusztítja a rénállományt. Érdekes, hogy mindjárt ez az első, amiről itt hallok.
Leningrádban ugyanis, a karagaszokról szóló tanulmányokat olvasva, szemet szúrt, milyen nagy itt a farkas-okozta rénszarvas-veszteség. Sokkal feltűnőbb, mint más réntartó népnél.
Csapdákkal, vermekkel, hajtóvadászatokkal készülnek a farkas pusztítására. De nékem úgy tűnik, mintha csak az a néhány orosz férfi lelkesedne mindezért, aki a karagaszok között él. Az őslakók, legalábbis a jelenlevők, eléggé csendesek, csak néha hümmögnek. Gyanakszom, hogy aligha hoznak majd nagy zsákmányt haza. De mi lehet ennek az oka? Vagy csupán én bonyolítom a dolgot, és arról van mindössze szó, hogy a karagaszok egészen más vérmérsékletűek, mint a szlávok?
Töprengésemben a kolhozelnök zavar meg.
- Ez egy magyar néprajzos - mondja rám mutatva, egy hunyorgó, fekete szemű szépségnek.
- Ez pedig Gala, a kísérőnője - fordul most felém.
Amint kiderül: Gala fejőlány a kolhozban… Jól tud oroszul, és karagasz nyelven is tud írni! Cirill betűkkel, oroszos helyesírással ugyan, de tud. (A maréknyi karagasz kedvéért ugyanis nem készült ábécé, mint Szibéria nagyobb lélekszámú nemzetiségeinek.)

*

A karagasz vadászó és rénszarvas-tenyésztő nép. Közlekedésre is a rén szolgál; lovagolják.
Vagy egyedül, vagy csoportosan vadásznak; csoportosan főleg nagy vadra: medvére, vadrénre, nemes- és jávorszarvasra. A prémes állatok közül leginkább kapnak a cobolyon és a mókuson, de elejtik a nyestet, hermelint, menyétet, vidrát, görényt, rókát is. A vadászok fegyvere ma már a puska, a múlt század elején azonban még az íj, nyíl járta. Feltűnő, hogy teljesen mellőzik a különböző vadfogó csapdákat, hurkokat, amelyeket pedig széltében használnak Szibéria vadásznépei. Csak éppen a szarvasokat szokták vermekbe csalni.
A rénszarvast ridegen tartják. Egész éven át legeltetik. Nyáron felhatják a magas hegyekbe, a téli állásoktól száz kilométerre is. Októberben visszatérnek a téli állásokhoz. Ebben a hónapban meg novemberben folyik a rénszarvasok hágatása. Ilyenkortájt - vagy esetleg tavasszal - herélik a bikákat is. A vemhes tehenek áprilisban borjaznak. Az állatokat szabadon, minden fedél, enyhhely nélkül tartják. A borjakat egész napra a sátrakhoz kötik; anyjuk többször is odamegy hozzájuk, hogy megszoptathassa. A rénteheneket fejik a karagaszok, reggel, délben és este. Éjszakára szabadon engedik a borjakat, együtt éjszakáznak anyjukkal a legelőn. A rének nem kóborolnak el messzire, rendszerint maguktól megjelennek reggel a sátraknál. Ha nagy a hőség, a jószág a füstölősátrak köré gyülekezik, hogy a kúp alakban fölállított rudak között égő, tűzre dobott korhadék füstje elűzze a szúnyogokat, muslincákat. Hároméves koruktól lovaglásra és teherhordásra is befogják az állatokat.
A karagaszok körében a halászat kis jelentőségű. Halfogáshoz régóta hálókat és az egész folyót elkerítő rekesztékeket használtak. A nagyobb halakat vagy éjszaka szigonyozták, nyírfa fáklyával világítva meg a vizet, vagy pedig puskával lőtték le, miután a zsákmányt a folyó sekélyebb vizű részeibe űzték.
A gyűjtögetésnek komoly jelentősége volt itt valaha. Bogyókat, fagyalt, havasi rebarbarát, vadhagymát, ebfog és bánliliom gyökeret keresgéltek például; ősszel pedig - magváért - cirbolyafenyő tobozt.
Ruházatuk ma már gyári anyagból készül, a múlt században még az elejtett állatokról húzták le a viselnivalót. Nyári öltözetüket rén- és nemesszarvas irhájából, a télit bőréből varrták; bőrgúnyájukat szőrével kifordítva hordták.

*

Mindenekelőtt körbe jártuk a telephelyet: Aligdzsert. Hamarosan megtudom, a karagaszok így ejtik: Éligcser. Nyelvükön jelentése is van ennek a szónak: Szenthely. Az élig ugyanis magyarul szent, a cser pedig hely. Azt már egy szembejövő öregembertől tudakolom meg, miért is nevezték ezt a völgyet így.
- Ott az a hasadék - mutat az Uda túloldalán emelkedő hegy felé.
- Abban a hasadékban szellemek laktak. Ezért tartották
a régiek szentnek ezt a helyet.
Az apó még utánam pislog, aztán egykedvűen továbbdöcög.
- Látja, Gala, ez lesz a mi munkánk. Öregembereket keresünk majd fel, és a régi dolgokról faggatjuk őket. Egyszerű, ugye?
Gala bólint.
- A régi hit felől szeretnék leginkább érdeklődni. Lakik-e itt egykori sámán?
-Kám?
- Igen, igen. Sejtettem, hogy errefelé is kámnak emlegetik jobban.
- Márciusban halt meg az öreg Tutajev, az kellett volna magának.
- Arról már lekéstünk. Akad-e még másvalaki?
- Élő itt nincs, csak a másik faluban. De él egy öreg, a bátyja sámán volt: nagy sámán. Meg aztán…
Gala habozva elhallgat. Kérdően nézek rá.
- Hát anyámmal is válthatna egy-két szót.
- Ő is tud a sámánokról?
- Hogyne tudna! A bátyja, amíg élt, híres kám volt.
Úgy látszik, a moszkvai jóslat sem igen válik be. Mégiscsak sikerül fényt derítenem a karagaszok hagyományaira.
Erre vall maga a telep, így ránézvést is.
Aligdzser egészen új helység: a szovjethatalom letelepítési, a nomád életmód megszüntetésére irányuló munkájának az eredménye. A karagaszok ugyanis korábban a Keleti-Szajánok kisebb-nagyobb folyói mentén kóboroltak, rénszarvasaikat legeltetve, és prémes állatokra vadászgatva. Az utóbbi évtizedekben vonták össze a folyók mentén szétszórt sátrak lakóit nagyobb településekbe. Itt már oroszos gerendaházakat kellett építeniük. A házak között azonban - látom ám - itt is, amott is kúp alakú kéregsátrak. Némelyikből füst szállong kifelé, tehát laknak benne.
- Kik élnek ezekben?
- Az öreg karagaszok, akik nem tudták megszokni a faházakat.
- Sokan vannak ilyenek, Gala?
- Azt hiszem, sokan. Az én szüleim sem a házban tanyáznak, hanem a sátorban.
Útközben bekanyarodunk az Uda partjára. Gala dicsekedve mutat előre:
- Nézze azt a hosszú szigetet! Az új rókatelepünk.
A karagaszok vérbeli vadászok, már a tizenöt éves fiúnak is van saját puskája. Normájukat is prémben teljesítik, mivel ez a falu egyetlen vadászkolhoz. S a prémhozamot most újítással növelik: rókákat tenyésztenek.

*

Meg sem kerültük az egész telepet, esni kezdett. Észre sem vettem, hogy beborult az ég.
Nem győztem áldani a repülőtér főnökét! A repülőgép ma már, úgy látszik, nem jöhet vissza. Aki nem kapott helyet
a reggeli gépen, lesheti továbbra is Nyizsnyeugyinszkban a jó időt. Én pedig már sámánénekeket gyűjtök magnetofonommal.
Mert az eső elől a Gala-említette nagysámán öccséhez menekültünk, s néhány szó után javában vibrált a telepes magnó varázsszemének zöld fénye.
Úgy lehengereltük az öreget, hogy eszébe sem jutott a tiltakozás.
Miközben egyenletesen forognak a tárcsák, kíváncsian tekintek szét a sátorban.
Hogy irigyeltem Regulyt és Jankót, a hajdani magyar Szibéria-kutatókat, hogy még lakhattak kéregsátorban. És most én is ilyenben kuksolok.
Meghitt félhomály borul itt reánk, mert csak a kéregkúp nyitott tetején, a füstnyíláson dereng be valami fény. A sátor közepén a tűz helye; a hasábok szabadon égnek. Kampó lóg a tűz fölé az egyik sátorrúdról, rajta függ a bogrács, benne tea fő; tejes tea. A sátor fala mentén körben téglaidomú rénbőrtáskák.
A tűz közelében puha medvebőrök; rájuk telepedhetünk, rájuk is heverhetünk. Ezen a vidéken még eleven valóság a mackó.
Egy csöpp sziget - mindenképpen eltűnésre kárhoztatott anakronizmus - ez a kezdetleges kéregsátor, amelynek falai között most - utoljára talán - régi elmúlt idők énekei zengnek: az elhunyt Bakanájev sámán szellemidéző énekei.
Gazdánk szívesen beszél a hajdani hitről, telnek füzetem lapjai.
Öreg este van már, amikor elbúcsúzunk.
- Jöjjön el máskor is - hallom még messziről is a szíves meghívást.
A geológusok faháza felé tartok. Felajánlották ugyanis, hogy amíg itt laknak, szálljak meg én is náluk.

*

Így járjuk nap nap után Galával az öreg karagaszokat.
Hamarosan megtudom, hogy öt nemzetségben élnek, s kiderül az is: az egyes nemzetségek sámánjainak eltért az öltözéke - sapkája, köntöse, csizmája, dobja, dobverője, de még énekének a dallama is.
Hogy az egyesek között mutatkozó különbségek törvényszerűségeit lemérhessem, az összes karagasz sámánok viseletét meg kell ismernem. Igyekeztem hát kinyomozni minden sámánt, még akkor is, ha az emlékezet élteti őket. Így bukkantam nyomára mintegy harminc karagasz sámánnak, akik századunk első negyedében űzték mesterségüket.
A geológusok esténként kíváncsian faggatóznak gyűjtésem felől.
- Már többször jártunk itt a Szajánokban, ismerjük különböző kőzeteit, ásványait, de a lakóiról édeskeveset tudunk. Nem is igen találkozunk velük, hiszen a lakatlan erdőket, hegyeket bújjuk örökösen. A sámánhitről olvastunk egyet-mást, de a karagaszok hitéről sejtelmünk sincs.
Nekem is hasznos ez az érdeklődés, hiszen így esténként a szokottnál jobban végiggondolhatom napi gyűjtésemet, könnyebben észreveszem a még tisztázatlan vagy homályos részleteket.
Azt tapasztalom - mesélem a geológusaimnak -, hogy csak bizonyos családok tagjai váltak jobbára sámánná. A kutatót izgatja: léteznek-e hát afféle sámáncsaládok? A sámánképesség ezekben öröklődik-e, s az öröklés rendjében mutatkoznak-e törvényszerűségek?
No, az egyik nemzetség valamennyi sámánja csak két családból származott, ennek kettő, amannak három tagja sámánkodott. Egy másik nemzetségbeli családnak ugyancsak több, nevezetesen három tagja vált sámánná. Egy harmadik nemzetségnek pedig valamennyi sámánja egyetlen családból került ki.
Menjünk tovább.
Valamelyik híres sámáncsaládban nemcsak a nagyapa, hanem leányunokája is, egy másik családban pedig nemcsak a ma élő sámán, hanem nagyanyja, dédapja és ükapja is sámánkodott.
A karagasz sámánok házasságai is a sámáncsalád fogalmának meglétét bizonyítják. A sámán ugyanis leánysámánt vett feleségül, a lánysámán sámánhoz ment férjhez.
A karagaszok körében tehát világosan megállapítható a sámáncsaládok létezése, sőt kirajzolódik a sámáncsaládok létrehozására irányuló törekvés is.
- Na és öröklődik-e a családtagok között a sámánképesség, s mutatkozik-e az öröklődési rendben valamilyen törvényszerűség? - kérdezte az egyik geológus.
Valamelyik család egyik ükapja sámán volt - folytatom tovább. - A szépszülők között, úgy tudják, nem akadt sámán. Hanem az egyik dédapa, majd az apai nagyapa megint sámánkodott. Az apa nem, a fiú azonban ismét sámán lett.
Ebből a példából - amely a karagasz sámáncsaládok történetében korántsem magában álló - arra következtethetnénk, hogy a sámánképesség nemzedékről nemzedékre öröklődik, hiszen az említett család hat nemzedékében két nemzedék (szépszülők, szülők) kivételével mindig kerülközött sámán. Egyúttal azt a következtetést is levonhatnánk, hogy egy-egy nemzedékben csak egyetlen sámán akad, hiszen a Bolhojev-családban a négy nagyszülő, a nyolc dédszülő, és a harminckét ükszülő között mindig csak egy a sámán.
Egy másik nemzetség sámáncsaládjában az apának, Alekszejnek két fia - Jegor és Innokentij - sámán lett. Rámondhatnánk: a sámánképesség öröklődik. Azonban Alekszejnek nem két gyermeke volt, hanem öt. Közülük hát csupán kettő örökölte a sámánságot.
Számos olyan sámáncsaládról szereztem tudomást, ahol
- bár az utódok, a gyermekek és az unokák száma nagy - senki sem vált sámánná. Például az egyik családban az 1891-beli, a másikban az 1874-beli gyermek óta senki sem lett sámán.
De ha sámáncsaládokban nincs is mindig utánpótlás, néha sámánős híjával való családok egyik-másik gyereke váratlanul megtáltosodik.
A képesség elnyerése tehát részint nem meríti ki, részint pedig túllépi a sámáncsaládok kereteit. Kimondhatjuk: a sámántehetség örökölhető ugyan, elnyerése mégis független az örökléstől.
-Vagyis mitől függ a karagaszok szerint, hogy valaki sámánná válik-e vagy sem? - kérdezik ketten is.
Ezen az estén még nem tudtam felelni erre a kérdésre.
Tovább kellett puhatolóznom.

*

Reggel, miként eddig is Gala, már korán jött értem. Anyját szerettem volna kifaggatni, mit is tudnak a sámánná válásról.
A néni vékony asszony, középen elválasztott, fekete haját kontyba csavarintva hordja. Egyébként az a nevezetessége, hogy ő a legjobb vadász - nő létére - a négy és félszáz karagasz között. A karagasz vadászkolhozokban az ő munkaegysége rúg a legtöbbre.
Egy kicsit tűnődött, gondolkozott, majd mesélni kezdett:
- Az én bátyám sámán volt. A tizennyolcadik évében lett azzá. Sámánságát megelőzően súlyosan megbetegedett. Akkor álmokat látott; álmában megjelentek a szellemek, azok bírták rá, hogy legyen sámánná. Egy éven át betegeskedett, nagyon leromlott, mert a szellemek kínozták. Sehová se járt, még vadászni sem ment el, csak otthon feküdt. Végre beleegyezett, hogy jó, sámán lesz, ettől aztán megkönnyebbedett.
Miközben a néni szavait jegyeztem, leánya előbb erősen tekingetett a sátorból kifelé, majd hirtelen kiszaladt.
Én csak erős csörgést hallottam kívülről, majd végre egy kisebb rénszarvasnyáj loholt el mellettünk.
Ennyire köves vidék ez? Érdekes. Nem is vettem észre. Mert hát mi mástól csörög ilyen nagyon a rénnyáj patája?
Rövidesen visszatért Gala, vele egy zavartan toporgó férfi. Nem fiatal ugyan, de nem is öreg, éppen javakorabeli. Meglepődve néztem: haja nem fekete, csak gesztenyebarnás, a napsütésben szinte már szőke. Szeme sem fekete, hanem sötétbarna. Felső szemhéja határozottan kirajzolódik. Éppen nem középázsiai arc: akár magyar napszámosnak is nézhetném. Az embertan katangai típusnak nevezi ezt az arcformát, gyakran előfordul a karagaszok közt.
- Ismerkedjenek meg! Ez Kokujev kám, ez meg egy magyar tudós, aki azért jött ide, hogy a sámánhitről halljon - mutatott előbb a vendégre, majd pedig énrám.
Tartottam tőle, hogy Gala túlságosan is ajtóstul rohant be a házba. Még megszeppen ez a Kokujev, ha ennyire erősködnek előtte, hogy éppen az őfélék miatt utaztam ide olyan messziről.
De úgy látszik, Gala ismerte az emberét. A kezdeti elfogódottság után a napszámos külsejű nyugodtan állt rá a szóra.
Igen, kám volt, de már régen abbahagyta ezt a mesterséget. Most csak rénszarvasokat terelt a hegyekből, aztán igyekszik haza, mert ő nem itt, hanem Nyerhában lakik.
- Milyen kár, hogy nem idevaló. Jó lett volna az elmúlt dolgokról eldiskurálnunk.
- Egy óra hosszat maradhatok. Meg aztán, ha akarja, eljöhet hozzánk. Akad nálunk még egy kiszolgált kám, második szomszédom.
Megörültem a szíves meghívásnak, meg éltem a felajánlott órácskával is. Azalatt megtudhatom, hogyan vált sámánná.
Nem sokat tétováztam, mindjárt meg is biztattam, hogy beszélje el.
Kokujev hosszasan belemeredt a sátor közepén pislákoló tűzbe. Vajon habozik most, vagy csak emlékezik? Nem akartam zavarni, elmerültem hát én is a lángok játékában.
Végre rám nézett, és megeredt a szava:
- Én is belebetegedtem, amikor sámán lettem. Előbb a fejem kezdett fájni, azután a kezeim. Holdtölte táján még most is hasogatja a fejem. Három évig betegeskedtem. Eközben szellemek jártak hozzám. Amikor aludtam, a nyelvem énekelt. Úgy énekelt, ahogy a sámán. Én azonban semmit sem tudtam erről. Amikor felébredtem, anyám, apám meg a nőtestvérem beszélte: "Te éneket mondtál, sámánéneket." Néhány nap múlva megkönnyebbedtem. De három-négy hónap után megint elővett a baj. Fájt megint örökkön a fejem, mikor meg aludtam, a nyelvem újból sámánénekeket mondott. Ez három éven keresztül így ismétlődött, három-négy hónaponkint. Az ember csak szenved, szenved. Amikor pihenne vagy aludna, a nyelve mindig énekel. Az énekeket az ember nem tudja ám, mert ezeket a szellem fújja. A szellemek azonban nem egyformán énekelnek. Az egyik szépen, a másik csúnyán. Legjobban a nagy énekel. Huszonhét éves voltam, amikor a szellemet hallottam énekelni. Hozzám a kicsi, a kis szellem jött. Berepült a szájamba, akkor sámánénekeket kezdtem mondani: végre nem volt erőm tovább szenvedni, engedtem a szellem kívánságának, beleegyeztem, hogy sámán leszek. Egészen megváltoztam, amikor azzá lettem. Mert a sámán egészen más emberré válik attól fogva.
Az ígért órából jó két óra is kerekedett, úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe. Egyre-másra tárultak fel előttem a karagasz hitvilág rejtelmei.

*

Kokujev elügetett a rénszarvasaival, én meg előkaptam Gala mamáját, árulja el, ki eszkábálta össze a bátyja sámánholmiját.
- A fejrevalókat a nőtestvérem, a dobverőt a férje, a köntöst meg én.
Nem is firtattam tovább, hogy a dob meg a csizma kinek a munkája volt, igyekeztem Gala nagynénjéhez. Ezzel állítottam be hozzá:
- Nagyon kérem, csinálja meg nekem a sámán fejrevalóját. Pontosan ahogy a bátyjának varrta valamikor.
A kedves arcú néni egy kicsit értetlenül hunyorgott rám; meghökkentette a dolog.
- Szeretném lefényképezni, hogyan készítik az ilyesmit - tettem hozzá magyarázatképpen.
Szedtem elő a fényképezőgépet.
- A férje nincs itthon? Ő is kellene ám!
- A szomszédban van, hazahívhatom. De minek a férfi a fejrevaló varráshoz? Asszony dolga az!
- Nem is azért kéne, hanem a dobverő miatt.
A néni nyomban kiáltott a férje után.
Nem sokra rá ballagott hazafelé az öreg "mester". Hamarosan vele is megegyeztem. Harminc rubelért kifaragja a dobverőt, pontosan olyan lesz, mint az igazi volt. A varrásért tizenöt rubelben állapodtunk meg.
Mindjárt hozzákezdtek a régen végzett, szokatlan munkához. Én pedig szorgosan cikáztam kettőjük között: rendre fényképezve a fejrevaló meg a dobverő készítésének minden mozzanatát. Bizony, nem valami szapora dolog az ilyesmi.
A hegycsúcs mögött lebukott a nap, s félbeszakította igyekezetünket.
A régi munka azonban előcsalta a múlt emlékeket. Ragyogtak a csillagok, amikor elbúcsúztunk.

*

Szállásomon már türelmetlenül várták geológusaim az új eredményeket. Hallgatóságom azonban most megszaporodott. Ma végre berepülhetett a gép Nyizsnyeugyinszkból, befutottak az expedíció többi tagjai. Megérkezett a csinos geológusnő is, akit miattam tessékeltek ki a pilóta mellől. Nevetve kértem tőle bocsánatot:
- Sejtettem, hogy valakit akaratlanul is kitúrok. De azt igazán nem tudtam, hogy a maga helyét foglaltam el.
- Csak akkor bocsátok meg, ha megmutatja Bakanájev énekeit. A kollégák annyit áradoztak a sámánhit izgalmairól, alig győztem várni. Nem is hiszem, hogy ilyen későig sámánkodott maga, hisz már tizenegy óra. Alighanem valami karagasz menyecske körül sürgött-forgott inkább.
Bakanájev magnószalagról felhangzó éneke vetett véget a felvágott nyelvű geológa csipkelődéseinek.
Nyílván én is "kedveskednék" annak, aki miatt kiraktak a repülőgépből.
- Holnap még sámán-fejrevalót meg dobverőt is mutatok, mihelyt elkészülnek.
- Hát csak sürgesse azokat a sámánokat, mert holnapután már késő.
Értetlenül néztem a geológusok felé. A vezetőjük rábólintott:
- Holnapután hajnalban mi már továbbállunk.

*

Reggel közöltem Galával, hogy szállás kellene, mert a geológusok fölszedik a sátorfát.
- Hurcolkodjon hozzánk! Már meg is beszéltem a mamával.
Örültem ennek a szállásnak. Hogyne! Hiszen az egy fedél alatt való élés egy elhunyt sámán húgával, kincseket érő adatokkal kamatozhat.
Elégedetten iparkodtam foglalkoztatottjaimhoz, hogy tovább fényképezzem tevékenységük részleteit.
A nap már magasan állt a fejünk felett, amikor utolsó kattant a gépem. Egyedülálló lesz ez a két sorozat; egyetlen sámántárgy készítési módját sem rögzítették eddig egyetlen nép körében sem.
Délután Gala anyját meg néhány hozzáértő öreget faggattam a sámánok szellemei felől. Úgy elfeledkeztem megint az időről, hogy besötétedett, mire hazavetődtem.

*

Az expedíció tagjai még serénykedtek: kötelet csomóztak, kétszersültes zsákokat varrtak, egyenlő súlyú csomagokat állítottak össze. Hónapokig másszák a hegyeket, magukkal cipelve élelmet, sátrat, hálózsákot, geológiai kutatásokhoz szükséges eszközöket. Az expedíció egész sikere függ a helyes felkészüléstől, pontos csomagelosztástól.
Örültem, hogy nem tértek még nyugovóra.
- Hol a fejviselet? Ha megmutatja, kap vacsorát! - élesítette nyelvét a geológa.
Mint egy afrikai vadász a vadásztrófeát, olyan diadallal mutattam fel egyik kezemben a tollas fejrevalót, a másikban a dobverőt.
- Felpróbálhatom? Nem falnak fel érte a karagasz szellemek? - kért tréfálkozva ellenlábasom.
És feleletet sem várva, kikapta mind a kettőt a kezemből, s mint egy észak-amerikai indián törzsfőnök a csatabárddal, táncolt velük körül - (hogy megmaradjak az interkontinentális hasonlatoknál).
- Most már asztalhoz ülhet, hagytunk valamit. De nem sokat. Legalább megtanulja: nem szabad tizenegy óráig a karagasz lányok szoknyáján ülni.
Szerényen vettem a tányéromra.
- Már megbocsátottam vakond viselkedését: - (Nyilván a "kitúrásra" célzott!)
- Nem főztem mérget a levesébe. Merítsen hát nyugodtan.
A biztatást azonban "retorikai kérdésnek" szánta csupán, mert saját kezűleg merte tele tálam.
- Jaj, még meg is égettem magam maga miatt! - fújta kezefejét.
- Vigasztalódjék, holnap ilyenkor már semmiféle gondot sem okozok.
A szeme azonban nem azt mutatta, hogy ezen oly igen örülne.
- De halljuk végre a szokásos esti beszámolót! - biztatott az expedíció vezetője.
Csend lett, a geológusok felkönyököltek hálózsákjaikban: kintről egyszerre behallatszott a rének csörgése.
Hát belekezdtem:
A sámánokat a szellemek választják, teszik sámánná. Ezek a szellemek - a karagaszok hite szerint - különfélék: minőségi és fokozati különbségeket is tettek közöttük.
Minőség szerint két csoportra oszlottak: feketékre és fehérekre. A fekete szellemek gonoszak, a fehér szellemek jók.
A sámán, attól függően, hogy fehér vagy fekete szellemek választják-e ki, fehér sámán (vagy világos), illetve fekete sámán lesz. A fekete sámán rosszat is tudott tenni. A többi sámán félt tőle. Viselete különbözött a fehér sámánokétól: köntösét fekete kelméből varrták, a rajta csüngő, hengeres szalagok is jobbára feketék voltak. Dobját ugyancsak fekete bika bőrével vonták be.
A karagaszok szerint a sámánszellemek között azonban fokozati különbség is volt. Mind a fehér, mind a fekete szellemek között lehettek nagyok, közepesek, valamint kicsik. Ha a sámánt nagy szellem választotta ki, nagy lett a sámán is, ha kicsi, hát kicsi.
A karagasz sámánok rangbeli különbségeik okát Kokujev sámán magyarázta előttem tegnapelőtt, ilyenformán. Egy másik nemzetség sámánja - mesélték az elhunyt rokonai - a szellemek számában látta a sámánok közötti fokozati különbség okát. "Én kis sámán voltam, mert nekem csak hét szellemem volt, más sámán nagy sámán volt, mert huszonhét szelleme volt" - hajtogatta mindig.
- Úgy vélem - folytattam tovább -, most már választ adhatok arra, amit tegnapelőtt este hiába kérdeztek.
- Arra ugye, mitől függ, hogy valaki sámánná válik-e vagy sem? - kérdezte meglepetésemre a geológa, aki csak tegnap érkezett.
- Minden sámán, akár sámáncsaládból származik, akár nem, azért válik sámánná, mert a szellemek akarják, hogy azzá váljék. Hogy a sámánná válás milyen nagymértékben függ a szellemektől, jól bizonyítja az a tény, hogy a szellem jósága-rosszasága, valamint az ereje vagy a szellemek száma határozza meg a sámán fekete vagy fehér voltát, illetve az erejét, nem pedig az, hogy az őse milyen volt, vagy hogy egyáltalában sámán volt-e.
Meglepett, hogy hallgatóim milyen érdeklődéssel figyelnek, mintha nem is geológusok, hanem szakmabeliek volnának.
- Azonban a sámánt kiválasztó szellemek esetleg "örökölhetők" is. Például egy sámán húga szó szerint ezt mesélte a bátyjáról: "Vaszilij tizennyolc éves korában csapott föl sámánnak. Apja szellemeit örökölte, noha apja nem lett sámán. A sámánnak ugyanis vért, sok rénszarvas-vért kell innia, amikor sámánná válik. Apja kért rénszarvas-vért, azonban nem adtak neki, ezért maradt ki a sámánságból."
Még hozzátettem, hogy nemcsak a sámánná válás ténye függ a szellemektől. Az ő óhajukhoz igazodva készül a sámán öltözéke is.
- De ez már igazán csak a szakmabeliekre tartozik.
- Csak mondja el, csak mondja - biztatott az expedíció vezetője - legalább geológánk nem hagy itt bennünket.
- Mert már azzal állt elő - vágott közbe az egyik geológus, akit társai csak "kövérnek" tituláltak, és nem minden ok nélkül -, ha tudta volna, hogy ilyen izgalmas a néprajzos munka, geológia helyett inkább azt választotta volna.
Igen, határozottan megtetszett neki a sámánhit kutatása - játszotta a komolyat az expedíció vezetője.
- Vagy a kutatója! - kotnyeleskedett közbe a "kövér".
A felé repülő női bakancs azonban torkára forrasztotta a csúfondáros kedvet.
- Jöjjön, hagyjuk itt őket, ha dobálóznak - szólt a vezető, és karonfogva kivezetett az udvarra.
Egészen meglepődtem: félkézzel átfogta a vállam.
- Úgy látom, anyagilag eléggé szűkösen áll. A tudomány nevében fogadja ezt el tőlem. Többet nem adhatok, de ezt könynyen nélkülözöm.
Mielőtt megilletődésemben szóhoz jutottam volna, tenyerembe szorított egy százrubelest, és faképnél hagyott.
Nem tudtam eddig, hogy a szibériai éjszakákon a harmat nemcsak fűszálakra, hanem az én szempilláimra is leereszkedhet.
Mire betámolyogtam a házba, már mindenki "mélyen" aludt.
Sokáig forogtam a tőlük kölcsönkapott hálózsákban. Hát mégis észrevették, hogy egész nap csak azt eszem, amivel a karagaszok megkínálnak…
Még tán fel sem kelt a nap, az expedíció útra készülődött. Hamarosan véget ért a sürgés-forgás is, csak a rénvezetők hangos nógatása törte meg a csendet. Majd az ösvény megtelt csörgő hanggal: elindultak végre a rénszarvasok.
Aztán elült lassan még a porfelhő is.
Végzetesen elhagyatottnak éreztem magam.

*

Az expedícióról nem hallottam többé. Egyszer mégis örültem ennek.
Amikor egy távolabbi telepre látogattam el, fülembe jutott, hogy egy geológus-expedíciónál valakit szerencsétlenség ért: puskalövéstől súlyosan megsebesült. A sebesült Aligdzserben fekszik. Amikor visszatértem, első utam a beteg ágyához vezetett. Tartottam tőle, hogy a szívemhez nőtt geológusok valamelyikével kell majd találkoznom.
Idegen arc meredt rám a párnák közül. Akármennyire is sajnáltam a szerencsétlent, megkönnyebbülten lélegeztem föl.
Még egyszer kaptam hírt geológusaimról - de már Budapesten.
A leningrádi Néprajzi Intézetből továbbított levelek között egy kivágott újságcikket is küldtek: Rénszarvas-ösvényeken.
Az egyik geológus írt riportsorozatot expedíciójuk élményeiről. A kivágott cikk a "magyar néprajzosról" szólt.
A szajáni expedíció még hónapok múlva, sok ezer kilométernyi távolságról is segített nekem - egy fontos adattal.
A cikk ugyanis - elbeszélésem nyomán - megemlékezik arról a "süketfajd tollakkal ékesített sámán fejrevalóról" is, amellyel fején a vidám geológa "indiántáncot" járt. Annak idején papírdarabokra irkáltam a fejrevaló egyes részeinek nevét és anyagát, s a cédulákat a tárgy megfelelő részéhez kötöttem. Az út viszontagságai között azonban a tollakon levő felirat sajnos elveszett, s én nem emlékeztem, milyen madár szárnytollait is varrták a homlokszalagra. A cikk süketfajd tollakkal ékesített kitétele most pótolta a hiányosságot.

*

Az expedíció elindulásával új világba csöppentem: az elhunyt sámán húgának otthonába.
Este, lefekvéskor, a medveszőr szúrja, izgatja, böki az arcom, a soha nem lohadó vadbűz meg az orrom. Mégis el nem cserélném fekvőhelyem senki fiával. Végtelen a csend, csak néha reccsen egy-egy vastag ág a tűzön, játszi szikrákat szórva magából. A sátor világán kívül is elült minden zaj. El-elbődül ugyan néha egy rénszarvas, s mintegy visszhangként, egészen távoli farkasüvöltésként, lajkák vonyítanak. Vagy mégis farkasok talán?
Milyen változatos is az éjszaka muzsikája! Krasznojarszkban hajókürt, Irkutszkban tánczene (a múzeum mellett volt a "népliget"), Nyizsnyeugyinszkban repülőgépmotor, itt rénszarvasbőgés.
Van-e szebb élet egy néprajzosénál? Különösen, ha az Szibériát járja.
Ábrándozhatok a rés felé tóduló füst furcsa rajzain, teli tüdővel szívhatom az égő fenyő és nyírfa illatát. Gyönyörködhetek egy-egy nyírfakéreg edénynek a sátorfalon kirajzolódó körvonalában.
Igen, itt az edényeket régebben nyírkéregből mesterkedték. A nyírfák törzsét tavasszal fent is, lent is vízszintesen körbehasították, majd egy függőleges vágással összekötötték, és óvatosan lefejtették a puha kérget. Ezekből a lapokból készültek a négyszögletes meg csonkakúp alakú edények, dobozok. Tejet, ételneműt, illetve varrókészletet tartottak bennük.
Nemcsak kérget használtak ilyesmire, más anyagot is, így az állatok bőrét. A rénszarvas lábszáráról lefejtett bőrlapokból varrták össze a tégla idomú teherhordó táskát, ezt mindig párosával málházták réneik hátára. A fából készült tehernyeregről kétoldalt függtek le, csak arra kellett ügyelni a megterhelésnél, hogy egyensúly legyen a kettő között.
Használnak egyetlen bőrből készült tömlőket is. Az egyik fajta különösen díszes, mert világosan pettyezett. Sora van annak, hogy ezt hogyan csinálták. Vemhes őzsutából vagy szarvastehénből hasították ki a még meg nem született borjút. Fejét levágva, egyben nyúzták le. A nyaknyílás maradt
a tömlő szája, a lábak helyét díszesen összevarrták. A gazdasszony tartotta benne a varrás után megmaradt rongydarabokat. Az egyszerűbb tömlőben lisztet tároltak.
Ismeretlen világ nyilatkozik meg az ételekben is. Nemcsak a nyersanyaguk üt el a mieinktől - a réntej, a réntejfel, a medvehús, meg a többi -, hanem az is, ahogy elkészítik. Különös, régmúlt világ.
Gazdasszonyom fia egy este néhány jókora - nekem merőben idegen - hallal tért haza. Egy-két hasábot vetett a hunyorgó tűzre, majd éles késével nyársakat faragott. Nyírfából, mert - amint megjegyezte - az jobb ízt ad a húsnak.
A fickándozó állatok hasát felmetszette, az ősember gyakorlatából megőrzött mozdulattal fordította ki - mohón figyelő lajkáinak vetve - a belső részeket, majd azon pikkelyesen ráhúzta a halakat a tűz köré leszúrt nyársakra. A ferde bot szárán vergődő zsákmány éppen a láng fölékerült. Néhány perc múlva már huzigálta is le sorra a frissen sült pecsenyét, a pikkelyes bőrt olyan egy darabban fejtve le a fehér húsról, ahogy mi Budapesten hámozzuk ki sztaniolból a háromszögű sajtot.
És ha a réntejhez kenyeret óhajtunk? Gazdaasszonyunk egy zugolyból hatalmas, lapos jávoragancsot húz gyorsan elő, a sátor földjére teszi, s akasztja le a lisztes tömlőt. Mint a gyúródeszkára szórja rá a lisztet az agancs lapjára, a négyszegletes nyírkéreg edényből vizet merít, vagy ha kedvezni akar, a henger alakúból réntejet önt a liszthalomra. És már gyúrja is, miközben vaskosabb tuskókat vet a sátor közepén égő szabadtűzbe. Hogy minek kell a sok parázs, csak a gyúrás után értem meg, amikor a zsarátnokot elkaparja. A tűz átforrósodott helyére rakosgatja a zsömlenagyságú tésztacsomókat, majd szépen visszahúzza az eleven szenet, tüzes halmot borítva föléjük.
Kisvártatva szedheti kifelé: kész a hamubasült pogácsa.
Mintha a román Fukar ember meséjét hallanám:

Felkel az öregasszony, kukoricalisztet szór a dagasztóteknőbe, önt rá meleg vizet, kezdi dagasztani a turtát. Amint készen van vele, kiteszi a gyúródeszkára, elsimítja jól. Elsepri a tűzhelyet, ráborítja a turtát, s betakarja pernyével, hamuval, hadd süljön meg.

Közben nemcsak a karagaszok hajdani világához kerültem közelebb, hanem az elhunyt, egykori sámánhoz is.
Csak most derült ki: húga - gazdasszonyom - még az énekeit is tudja. Szaporán gyűltek szalagomra a teliholdkor, az újholdkor, a madarak vonulásakor énekelt szövegek.
Most tudtam meg végre bátyja sámánná válásának igaz történetét, amely még apjukkal, az öreg Mihaillal kezdődött.

Mihail árva volt, nem élt sem az apja, sem az anyja; nagynénje nevelte. Tizennyolc éves korában sámánkodni kezdett. Énekelt, énekelt, sámánénekeket gajdolt.
Akkor nagynénje megkérdezte:
- Ejnye, tán rén-vér kell neked, azért kezdtél sámánkodni? - és nem adott neki vért. - A gazdag embereknél keress vért!
Mihail a gazdag emberekhez fordult, de mindenki megtagadta tőle a rénszarvas-vért. Akkor vörös posztót kért, sámán-homlokszalagnak valót.
- Minek neked vörös posztó? Talán nyírkéregsátor ajtajára szánod? - Ezt sem adtak neki.
Akkor megint sámánkodni kezdett. Hónapokig énekelt. Egy évnél fiatalabb tatárpézsma - kis agyaras szarvas - bőrét terítette a földre, fejét ráhajtotta a rénszarvas nyergére, úgy aludt. És álmában gajdolt és gajdolt, sámánénekeket gajdolt. De mind ritkábban jött énekelhetnékje, lassacskán fölhagyott a sámánkodással.
Aztán megnősült. Tizenkét gyermeket nemzett, tizenegy leányt és egyetlenegy fiút, Vaszilijt.
És amikor Vaszilij elérte a tizennyolcadik évét, sámánkodhatnékja támadt. Szülei meglepődtek, hiszen az apja is éppen tizennyolc éves korában kezdett sámánkodni. De ő már nem kért vért, neki már nem kellett, mert az apja annak idején nem kapott rénszarvas-vért.
Fejrevalóját, amikor elkészült, csak egyetlen igen keskeny, piros szalagocska fogta körül: pusztán az ő saját vére volt ez. A hosszú, széles, vörös szalag helyett sárga színűt varrtak rá.
Más nemzetségek sámánjai fejéről hosszú, széles, vörös szalag függ inkább, mert ezek gazdag nemzetségek, sámánjuknak sok rén-vért tudtak inni adni.

*

És rendre teltek gyűjtőfüzeteim, és sorra fogytak üres magnószalagjaim.
Nem titok többé gazdasszonyom bátyjának sámán-fejrevalója, köntöse, mellkendője, csizmája, dobja, dobverője, miként nem az már éneke meg szertartása sem.
Lassanként a többi Uda-menti sámán viseletéről, tevékenységéről is megtudtam mindent. Eljött az ideje, hogy fölkerekedjek a többi karagaszokhoz is, a Nyerha mentére.
Este megbeszéltem az egyik vadásszal, hogy rénjeivel átkelünk a tajgán, a másik telepre. Reggel indulunk.
Amikor kidugtam fejem a sátorból, sűrű köd ülte a völgyet. Gazdasszonyom mosolygó arccal köszöntött:
- Jó időt választott a tajgai úthoz.
Azt hittem, gúnyolódik, hiszen ködön kívül mást semmit sem láttam, alig találtam rá az Uda partján megszokott mosakodó helyemre.
De még félig sem végeztem a mosakodással, amikor a köd, mintegy varázsütésre, egyszeriben felszállt. Ragyogó kék lett az ég.
Már várt sátrunk előtt a karagasz vadász, négy rénszarvasával. Kettő a terheknek, kettő meg alánk.
Idegenkedve méregettem a vékony lábú állatokat: alig nagyobbak az őzikénél, ugyan hogy bírják el a lovasukat?
Amikor nyeregbe akartam "pattanni", Gala ijedten intett: várjak. Az állatot egy kiálló fatönkhöz vezette.
- A rén hátára nem lehet úgy ráhuppanni, mint valami lóra. Követ vagy fatuskót kell előbb keresni és arra állva,
a nyeregbe leereszkedni.
- Hát majd úgy csinálom - és már "ereszkedtem". Egy pillanat nem sok, annyit sem ülhettem benne, sajgó derékkal tápászkodtam fel a földről. A nyereg a rénszarvas hasa alatt hintázott.
- Majd egy magasabb "lépcsőt" keresek - és vezettem jámbor bikámat egy közeli kőhöz.
A dicstelen jelenet másodszor is megismétlődött. De sikerült úgy lepottyannom egy kimeredő sziklára, hogy percekig sem jutottam szóhoz.
Harmadszor nem kísérleteztem. Inkább lépést tartok a rénszarvasokkal.
- Úgy is le kell szállnunk az Uda partján, addig valóban nem érdemes nyeregbe ülni - "találta ki" gondolatomat az értetlenül álmélkodó vadász.
Joggal álmélkodhatott: felnőtt ember, és nem képes megülni a jámbor rénszarvast. Amikor itt a gyerekek előbb "lovagolnak", mintsem járnak. De semmi kedvet sem éreztem
a mentegetőzéshez.
Csörögve megindult a rénkaraván, egyre messzebbről integettek a telepen maradt karagaszok.

*

Az Uda partján rendíthetetlenül raktam - azaz hogy raktam volna - a tűzre a zöld leveleket, amíg vezetőm előkeríti a révészt.
Rám bízta ugyanis: űzzem el a hívatlan vendégeket, bögölyöket, szúnyogokat, muslincákat, nehogy a csípésüktől, kaparásuktól szabadulni akaró állatok ugrándozás, kaparózás közben lerázzák csomagjainkat.
Parancs - parancs.
Megpillantottam a közelben egy kihalt fenyőt, törtem, szaggattam róla a száraz gallyat. Előbb a vékonyát, azután a komolyabb ágakat, így ni, már kész is a kis kúp, no, most elő gyufát.
Gyújtom: nem gyullad meg.
Igen, a szél. Erre nem gondoltam. Tenyeremmel óvom a lángot, de megint elalszik.
A harmadik is, a negyedik is, a tizedik is.
Tanácstalanul álltam. "Sárgacsőrű az őserdőben" - írhatták volna a fénykép alá, ha valaki történetesen lefényképez.
Nem adtam meg magam. Lekaptam ingem, s ügyes szélfogót mesterkedtem belőle.
Valami kis siker már kecsegtetett: egy fenyőágacska biztatóan meggyulladt. Aztán elaludt.
Így jártam ötödször is, tizedszer is.
Most már a hiúságomat is bántotta ez a kudarc. Mire a karagasz visszatér, a tűznek égni kell!
Vajon azért adta a "parancsot", hogy megint nevethessen a zöldfülű szibirjákon?
Előszedtem mindent a zsebeimből. Üres cigarettás doboz, véletlenül el nem dobott, irkutszki villamosjegy, fél kelet-szibériai Pravda. No, most fogj ki rajtam! - hetykélkedtem.
Hát kifogott. Most már letörtem. Minden darab papírom elhasználtam, a tűz mégsem ég.
Végső kísérletre szántam el magam:
Kiválogattam a megszenesedett ágakat, hiszen ezek már biztosan szárazak. A rén tehertáskájából kivettem egy üres gyűjtőfüzetet meg egy doboz tartalék gyufát, és hozzákezdtem az eddig még nem szabadalmazott tűzgyújtó bombák készítéséhez: egy irkalap, bele egy kormos fenyőág, s hogy ne érezze egyedül magát, mellé egy gyufaszál. Most az egészet összecsavarni.
A hatvanlapos füzetből pillanatok alatt készült el a hatvan bomba. Hogyne, a karagasz minden pillanatban visszatérhet, és mit szól hozzá, ha nincs tűz?
Meglepetés ért: a tűz végre meggyulladt. (Elárulom magam: közben teli tüdővel fújtam, ingemmel legyeztem is.)
És mint aki egy szál gyufával érte el ezt a kitűnő eredményt, ártatlan arccal hevertem makacs kincsem mellé.
Ami igaz, igaz: a rénszarvasok valóban megnyugodtak.
Nem sokáig élvezhettem munkám igazán megérdemelt gyümölcsét, mert már vissza is ért a vadász a ladikossal.
- Miért leveleket tesz rá, miért nem mohát? Az jobban füstöl - szólt a tűzre nézve.
Miután meg reám pillantott, csendesen kiegészítette:
- Szerencsére itt van az Uda, mindjárt megmosakodhat.
A hátam még mindig fájlalva ballagtam a vízhez.
Igaza volt a vadásznak: vetélkedtem a napi munkáját befejező kürtőkotróval.
Csomagjainkkal hamar beegyensúlyoztunk a ladikba, kötőféküknél fogva tartott barmaink pedig úsztak utánunk. Csak a fejük látszott: hatalmas szarvasbogár a víz tükrén.
Bizony, a túlsó parton sem járt több sikerrel a nyeregbe szállás. Megmaradtam hát a régi módszer mellett, gyalog vágok neki a csörgő ösvénynek.
A ferde szemű karagasz biztos kézzel vezeti az őserdőben libasorban haladó rénszarvasainkat.
Az egyik sátorban - még Aligdzserben -azt hallottam, hogy éppen emiatt nevezik karagaszoknak a karagaszokat. Mert amikor a tagjában mennek rénjeikkel, olyanok, mint a libasorban haladó, fekete libák. A kara fekete a gasz, a gasz pedig az orosz gusz, azaz liba szó eltorzult változata lenne. Az ott tartózkodó vendég azonban kijavította: a gasz a karagasz kasz szóból származik, ami kacsát jelent.
Egy öreg viszont azt mesélte, hogy az első orosz egy Karagasz nevű karagasszal ismerkedett meg, és annak nevével jelölte az egész népet.
Az biztos, hogy ez a név idegen eredetű, hiszen a karagasz tofának nevezi magát. Az öregek közléseiből azonban csak az derült ki, hogy a karagasz név nem fejthető meg népetimológiával.
Az út tele van újabb meg újabb meglepetéssel. Mintha megsebesített vad vánszorgott volna a forráshoz: vize vérszínűen csörgedez.
- Kizil szug. Vörös víz - válaszolja vezetőm, néma kérdésemre.
Még öt percig sem csörtetünk tovább, s koromfekete patakon tocsogunk keresztül.
- Kara szug. Fekete víz.
Körülöttünk sudár cédrusfenyők meg szomorú nyírfák.
A gyökerek között sötétsárga szirmú "tüzecskék" meg vörös és rózsaszín gyöngyvirágok. Hát ilyent sem láttam még.
A megszámlálhatatlanul sok forrás vize mind megreked a mélyebbre taposott ösvényen. Lágy iszapban haladunk tovább. Meglepetve hallgatom: még mindig csörög az ösvény… Hát a rénszarvas patái nemcsak a sziklákon kopognak?
A karagasz vadász mosolyogva fejti meg a titkot: a zajt nem a kövekhez ütődő körmök, hanem a rénszarvasok térdei okozzák. A mozgó inak hangja ez.
Úgy látszik, néhány éve hatalmas szélvihar tombolhatott ezen a tájon. Kisebb-nagyobb rönkök, fatörzsek hevernek kidöntve vagy kettétörve - éppen az ösvényen. Gátfutóvá kényszerítik az utast. Az első néhány tucat - még érdekes.
A második száz kezd egyhangúvá válni, a második ezer pedig már fáraszt.
De hát mégha csak a rönkök volnának! Kezdetben lelkiismeretesen számoltam az utunkat keresztező patakokat, csermelyeket, de hamarosan belezavarodtam. Harminc volt csak, vagy száz is talán?
Az egyiket könnyedén átugorhatja az ember, a másikon a vízből kiálló kövekre lépve szökdécselhet keresztül, a harmadiknál - mint valami kötéltáncosnak - a keresztbedőlt, hosszú fenyőszálon kell végigtornáznia. A vándor azonban nem ússza meg szárazon. A szélesebb patakoknál nincs más választás: bele kell gázolni. A térdig érő, hideg hegyi patakot már fel sem veszem, de amikor a víz a derekam is körülsimogatja, a fogam összeverődik.
Gyönyörű az erdő telve furcsa nesszel. Valami kitartó fütty kíséri utunkat. ugyan milyen madár szegődhetett a nyomunkba?
Az egyik fán végre valami barnásat pillantok meg. Mintha mókus lenne… Vagy tán nem is mókus, hisz csicsereg!
A lajkák csaholva rontanak a fához, három méter magasra is felugranak a nagy lendülettől. Az állatka nyugodtan néz le rájuk az egyik kinyúló ág legvégéről, és csaholásukra kaján - füttyel felel.
Ezen az úton tanultam meg, hogy a csíkos evet füttyöget ilyen madármódra.
Az egyik folyó partján hatalmas kő fehérlik ki a fák közül. Vezetőm int, nézzem meg közelebbről, mert sámánszikla ez. Rajta odavetett, korhadó faágak, felkötözött, színes szalagok. Vajon sámánok áldoztak valamikor itt, vagy csak az erre haladók dobták oda áldozatul a szikla szellemének? Fiatal vadászom nem tudja megmondani.
A nap bizony már túlhaladt a delelő ponton. A fatörzseken csillogó fény nem látott szépségeket villant elénk.
Most látom: a nyírfák, akárcsak rénszarvasaink, "vedlenek". Mint a bolyhos barka, olyan a törzsük. A cédrusfenyők meg szakállt növesztettek! Mint a finom, zöld csipke: valami élősdi moha fonódik ágaikra.
A tajgai út gyönyörű, de türelemjáték. Most előrebukik a csomag a rénen, most meg hátra vagy oldalt. Most cipőt le, gázolni a vízbe, cipőt vissza, tovább. Ha köves a meder, akkor változik az ütem: cipőt le, harisnyát le, cipőt vissza, gázolni, cipőt le, vizet kiönteni, harisnyát fel, cipőt vissza, tovább.
Ezt látná a lábaimat kezelő irkutszki orvos!
Már megint félrecsúszott a teher? Nem, most nem igazítja, hanem lemálház az ember.
- Hadd pihenjenek, hadd egyenek.
Azonnal végignyúlok az arasznyi vastag, sötétzöld mohán.
- Elfáradt? Pedig csak a fele úton vagyunk.
- Hát, érzem a huszonöt kilométert! Minálunk sík a vidék, nem ilyen hegyes. Meg aztán ennyi patakot! Ennyi folyót!
A fő okot nem árultam el: lábujjaim tüzelő, gyötrő sajgását.
- Mi is ebédeljünk, amíg az állatok falnak.
- Én nem vagyok éhes, inkább csak innék.
- Majd főzök teát.
Kíváncsian fordítom fejem a vadász felé. Ugyan hány szál gyufát használ tűzgyújtáshoz?
De előbb a réneket pányvázza ki: a jobb szarvukhoz kötött vékony szíjat - amivel az állatot vezeti, illetve amelynek segítségével libasorban tartja őket - a két mellső láb között átbújtatva, a bal hátsó lábhoz csomózza.
Ezután egy vén cirbolyafenyő melléhúzódik. Már-már becsukom a szemem, nehogy az egyik legmeghittebb emberi tevékenység tanúja legyek - á, dehogy: néhány kifejlett szakállt tép le csupán az ágakról.
Alig egy mozdulat, már lángra is lobbantja a zsebéből előkapott gyufával. Néhány száraz ágat rúg a lángra, és egy-kettőre olyan máglya lobog, hogy félteni kezdem a vén cirbolyafenyőt.
Gondolatban bocsánatot kérek a vadászomtól! Dehogyis azért "parancsolta" rám az Uda partján a tűzgyújtást, hogy jót nevessen az ügyetlenen. Ez az ember el sem tudja képzelni, hogy valaki ne lenne képes egy szál gyufával máglyát rakni a tajga mélyén.
Közben levág egy hosszabb husángot, a tűz mellett a földbe szúrja. Térül-fordul, máris vízzel teli bogrács a kezében.
A husángot a tűz felé dönti, a bogrács fülét meg ráakasztja. Megint elámulok: a bogrács pontosan a máglya közepén függ! És amit máig sem értek: a füle nem csúszik lejjebb a ferde husángon. Pedig az sima, egyetlen ágcsonk sincs rajta.
Gondolkozhattam… Mennyi érzékünk elsorvadt, mennyi ösztönünk visszafejlődött nekünk, civilizált városlakóknak…
Noha nem vagyok teakedvelő, hamarosan nagy élvezettel szürcsölöm a forró teát.
Nem soká pihentünk, hiszen még hátra van az utunk fele.
- Még egy nagy folyó jön, Dzsuglim, aztán egy hegyre kapaszkodunk. A többi már semmi: csak leereszkedünk a hegyoldalon.
(Mégiscsak húsz-huszonöt kilométer az! - vélem magamban.)
Hamarosan ott kígyózik karavánunk a Dzsuglim partján.
A karagaszok szent folyója ez, valamikor itt áldoztak a szellemeknek.
- Hol? Azt nem tudja?
- Ott a sziklaormon.
Ebben a pillanatban vadászom fekete arca elszürkül. Szeme odaszegeződik az áldozósziklára.
Én is meghökkenek: mintha valami állna a sziklán! Annyi biztos, hogy nem a Dzsuglim folyó gazdaszelleme.
- Csak medve. Csak egy barnamedve - lélegzik fel a vadász.
Én viszont a két rossz közül inkább a hegyi szellemet választanám.
De azért a vadász sem nyerte vissza egészen hidegvérét: azonnal nekihajtotta a szarvasokat a száguldó folyónak.
Késő volt már megkérdezni: nem lett volna-e jobb, ha a magnetofont, a fényképezőgépet meg a filmeket kiszedem a nyeregtáskákból? Hátha mégis beáznak. Ma sem tudom, hogy-mint történt, csak azt láttam: az egyik rén meginog. Vagy kőbe botlott, vagy gödörbe lépett. És már úszik is, mint az udai átkelésnél. De most a nyeregtáskák a hátán. Bukdácsol, prüszköl, elkapta az ár.
Éppen a második, amelyiken a gépek vannak. Rohantunk át a folyón, mit sem törődve azzal, hol van pontosan a gázló. A túlsó parton pedig a rénszarvas után. Az is igyekezett ki a part felé. Eléje vágunk a kanyarnál, és gázolunk be a vízbe.
A kihalászott jószág hátán minden átázott.
A napsütötte sziklákon nagy igyekezettel szárítgattam a málladozó szárazelemeket meg a filmeket. Hát, idegesített: ezekkel az elemekkel működik-e majd a magnó? Ezekkel a filmekkel sikerülnek-e majd a felvételek?
Sötét este lett, mire a nyerhai szállásig vergődtünk.
Ruhám időközben egészen megszáradt rajtam, le sem vetettem a lefekvésig.

*

Reggel Kokujev átkísért második szomszédjához: Bolhojev sámánhoz. Ő is beleegyezett, hogy velem dolgozzék.
Csak hát a munkaegység! Hiába mondogattam, megfizetem én a munkájukat! - a munkától való elmaradást ez nem oldotta meg.
Akárcsak tavaly, a szagáj Kizlaszov sámán esetében, most is a kolhozelnökhöz folyamodtam: kértem, hogy néhány napig - jó hét lett belőle - a két embert ne ossza be munkára, hadd maradjanak velem.
Kérésem most is meghallgatásra talált.
Ettől kezdve éjjel-nappal sámánjaimmal voltam. Valóban éjjel is, mert náluk laktam: Kokujevnél.
Szaporodtak a jegyzeteim, éneket pedig tucatjával nyeltek a szalagjaim. Kokujevnek az öltözéke avatására való éneke például ekképpen kezdődik karagasz nyelven:

Tüngür tonam óroj dola berdi óroj
bola cserda óroj dola berdi óroj
bola cserden óroj surap delges óroj
bola csilning óroj sómir ajda óroj
tüngür tonam óroj dola berdi óroj
ejim ejim óroj ejim ejim óroj

Központozás nélkül közlöm, mint a modern nyugati verseket szokás, mert ezt a szakadatlanul ide-oda csapongó, szeszélyes szöveget bajos is volna helyesen bepontozni, bevesszőzni, s ha van szabad-asszociációs alkotás, a sámánének az.
Magyarul, hozzávetőleges fordításban, a ritmikához is igazodva, bemutatom teljes fárasztó egészében, hadd legyen egyszer fogalmunk arról, mi mindenről esik szó egy sámán mindig rögtönzött, de mindig hagyományokban gyökerező énekében, hányszor ejt el egy-egy motívumot, hogyan játszik benne valóság és önkívület:

Dobom gúnyám óroj már elkészült óroj
ím e helyen óroj már elkészült óroj
ím e helyre óroj jöttem kérni óroj
ím ez évben óroj zöld hónapban óroj
dobom gúnyám óroj már elkészült óroj
ejim ejim óroj ejim ejim óroj
révülgetek óroj rejtezgetek óroj
útra kélek óroj útra kélek óroj
ahány gyermek óroj egészségben óroj
szavam szólván óroj révülgetek óroj
dobom köznép óroj tanítgatta óroj
hanem a kám óroj magam vagyok óroj
megmarkolom óroj én dobomat óroj
révülgetek óroj rejtezgetek óroj
mígcsak kámnak óroj föl nem csaptam óroj
bűvöt-bájat óroj itt kezdettem óroj
ím e helyen óroj éve három óroj
zöld hónapban óroj ím újhodik óroj
dobom gúnyám óroj már elkészült óroj
dobom köznép óroj tanítgatta óroj
csaptak néki óroj bőséges tort óroj
útrakélek óroj áldás rátok óroj
ejem ejem óroj ejem ejem óroj
dobom népség óroj tanítgatta óroj
hét jóember óroj tanítgatta óroj
úgy kezdettem óroj bűvöt-bájat óroj
útra kéltem óroj délnek vágtam óroj
révülgettem óroj rejtezgettem óroj
ejem ejem óroj ejem ejem óroj
dobom gúnyám óroj ráolvastam óroj
éve három óroj révülgetek óroj
eztán is csak óroj révülgetek óroj
lelkek tudom óroj hol tanyáznak óroj
dobom gúnyám óroj már elkészült óroj
hat jóember óroj tanítgatta óroj
a hetedik óroj magam lettem óroj
révülgetek óroj rejtezgetek óroj
gazdalelkek óroj tanyájában óroj
révülgetek óroj rejtezgetek óroj
úton járván óroj éjszakán át óroj
ejim ejim óroj ejim ejim óroj
útra kélek óroj ama helyre óroj
gazdalélek óroj tanyájára óroj
onnan ahogy óroj visszatérek óroj
lészek ember óroj mint akárki óroj
ím e helyen óroj legtetején óroj
dobom hárman óroj tanítgatták óroj
magam lettem óroj ím hetedik óroj
éjszakánkint óroj rejtezgetek óroj
dobom gúnyám óroj már elkészült óroj
dobom gúnyám óroj már elkészült óroj
mikorára óroj eme helyen óroj
dobom gúnyám óroj már elkészült óroj
nagyot ettek óroj nagyot ittak óroj
mert elkészült óroj dobom gúnyám óroj
zöld hónapban óroj újhodóban óroj
megmarkolom óroj dobom gúnyám óroj
révülgetek óroj rejtezgetek óroj
útra kélek óroj délnek vágok óroj
magas leszek óroj hosszú leszek óroj
révülgetek óroj rejtezgetek óroj
gazdalelkek óroj tanyájukat óroj
egytől-egyig óroj végigjárom óroj
meg nem állok óroj hét tengerig óroj
énekmondó óroj leszek híres óroj
zeget-zugot óroj végigjárván óroj
révülgetek óroj rejtezgetek óroj
dobom gúnyám óroj már elkészült óroj
három éve óroj leslek várlak óroj
gúnyám immár óroj végre készen óroj
hold szakában óroj hold töltével óroj
fehér selyem óroj kám-köntösöm óroj
hét csigolyás óroj kám-köntösöm óroj
már elkészült óroj már elkészült óroj
egy-rend gúnyám óroj már elkészült óroj
egy-rend gúnyám óroj egy-rend gúnyám óroj
mind egy szálig óroj már elkészült óroj
három éve óroj leslek-várlak óroj
ím ez évben óroj zöld hónapban óroj
fehér selyem óroj kám-köntösöm óroj
már elkészült óroj már elkészült óroj

Az óroj meg ejim-ejim afféle rikkantó szó, mint a magyar hej, sej. Zöld hónapnak a májust nevezik a karagaszok.

*

A huzamos együttélés közben bizonyosodtam meg arról, hogy egyik babusgatott tervem még megvalósítható.
Az eddigi gyűjtések egy-egy népcsoport samánhitéről általános képet rajzoltak csupán. Fontos lenne azonban megismerni egy-egy sámán egész tudását: teljes világképét, valamennyi énekét, összes szellemét, minden szertartását.
Ezt a tervem pedzettem is sámánjaim előtt.
- Jöjjön el hozzánk hosszabb időre, éljen nálunk, akár fél évig is, majd mindent elmondok, amit csak tudok. Csak ám maga is kérdezzen, hogy minden az eszembe jusson, hiszen régi, elmúlt dolgok ezek - mondta egyszer Kokujev. A másik is hasonlóképpen bíztatott.
Az ilyen sámán-monográfia azonban csak úgy értékes igazán, ha szó szerint jegyzek le mindent, és ha a sámán a hagyományokat a maga nyelvén meséli el. Ehhez pedig nemcsak idő kell, hanem olyan nyelvész is, aki a karagasz szövegeket a szalagokról le is tudja jegyezni, meg a fordítást is képes elkészíteni. Vagyis a karagasz nyelvet szinte anyanyelveként ismeri.
Ha a karagasz valóban annyira hasonló a szojotok nyelvéhez, amint az itteniek bizonygatják, s mint az eddigi irodalom szövegközlései is megerősítik, akkor a szojot kutatóintézet valamelyik emberével nekivághatok ennek a munkának. De vajon a szojotok megértik-e a karagasz sámánok avatag énekszövegeit? Ezt majd Kizilben tudhatom meg.
Ha már itt időzöm, nem állom meg, hogy meg ne bolygassam: mitől olyan tetemes hát a farkas-okozta veszteség a karagasz réncsordákban.
Embereim csak hümmögnek először, amikor a dolgot szóba hozom.
- Hát hogy is nevezik ezt az állatot a maguk nyelvén? - kérdem.
- Úgy mondjuk: kudurugtig.
- Hát ezt a szót, hogy farok, hogy mondják karagaszul?
- Ez meg kudurug.
A -tig végződés közönséges képző a török nyelvekben, azt jelenti: valamivel ellátott, valamilyenes.
Az állat neve tehát szó szerint fordítva: farkat-viselő, farkos. Szakasztott mása a magyar farkas szónak.
Óvó név ez: nem nevezték meg, hanem körülírták. Hosszú farka révén farkas lett miként még a mi nyelvünkben agancsa révén szarvas a szarvas.
Ezeket az óvó neveket csak tiszteletet érdemlő állatok kapták.
Véleményemet meg is mondom a két karagasznak.
- Hát igen, nem szabad a farkast nevén nevezni. Nem szoktunk kezet sem emelni rá.
Hogy miért nem szabad, már nem emlékeznek. Vagy csak titkolnák?
Feltehető: valamelyik karagasz őst is farkas táplálhatta, akárcsak Romuluszt és Rémuszt. És ugyan szabad-e a szülőt vagy nevelőszülőt megölni.

*

Milyen hosszú egy hónap, s mégis, hogy elrepült. Válnom kell ismét a Nyerha partjától.
Ismét a csörgő ösvényeket jártam, immár én is büszke lovasként. Megtanultam már a rénszarvas megülésének minden fortélyát.
Hogy az mi?
Egy huncut szemű karagasz menyecske szavával felelek:
- Nem szabad róla leesni!
Aligdzserben első dolgom a repülőút biztosítása volt. Megkértem a repülőtér főnökét, vegyen előjegyzésbe, és ha érkezik gép, üzenjen be értem a telepre. Ott úgysem titok, hogy merre járok. Mire indulnunk kell, már a gépnél leszek.
És mint aki jól végezte, folytattam tovább a néprajzi gyűjtést.
Két nap múlva, kora délután, szaladt is hozzám egy karagasz kislány:
- Tessék sietni a repülőgéphez.
Becsuktam a füzetem, zsebre vágtam a tollam, és iparkodtam sátrunkhoz a hátizsákért.
Sohasem fogom elfelejteni, milyen szeretettel búcsúztak karagasz gazdáim. Mindannyian kikísértek a repülőtérre.
A Szaján búcsúzóul még kitett magáért: viharral kedveskedett. Esőfelhőkben, zuhogó esőben húzott gépünk Nyizsnye-ugyinszk felé. Csak nevettem a gonoszkodáson: ha Aligdzserben és Nyizsne - ugyinszkban repülési idő van, akkor - úgy látszik - mit sem árthat a mérge. De azért megkönnyebbültem, amikor gépünk már a repülőtér pázsitján gurult.
Egyenesen az állomásra tartottam. Szerencsém volt: egy óra múlva az Irkutszk felé száguldó vonat ágyán heverészve gyönyörködtem az elsuhanó Szibériában.
Délelőtt már Irkutszk utcáit róttam.
Tisztálkodás után gyerünk azonnal a kórházba: a lábamat kezelő orvost kerestem.
- Hát nem ették meg a szajáni medvék?
- Minálunk úgy mondják: csalánba nem üt a mennykő!
- És hogy viselkedett a lába?
- Azt akarom megmutatni.
- Teljesen tönkrement?
- Tessék megnézni.
Kibújtam tornacipőmből. Az orvos hitetlenkedve csóválta fejét:
- Ha nem én kezeltem volna, el se hinném.
Az ujjaim tökéletesen rendbejöttek!
- Használt neki a folyógázolás.
- Volt része benne?
- Csak az őserdőben.
- Hát ezentúl pácienseimet ilyen lábakkal nem a műtőasztalra, hanem a Szajánokba küldöm. De azért máskor ne legyen ilyen felelőtlen!
Hangja mégis inkább féltőn csengett.

BRONZKORI SÁMÁNOK

- Megölik a borjút ha betéved a tajgába. Bemásznak az orrnyílásába, rágják a puha porcogót. Odatelepednek a szeme köré, és hiába pislog: harapják a lágy szemhéjakat. Ellepik a szája szélét, s ha százszor, ezerszer is kiölti nyelvét, hogy elzavarja őket, százegyszer, ezerszer is visszaszállnak, és eszik, falják a nyálas, véres húst. Nem hiszi? Pedig elhiheti! Néhány óra, és halálra marják. Nem jön ki élve az őserdőből…
Már fuldokoltam a füsttől. A cédrusfenyő, a nyír ágainak lobogását ráterített, nedves moha folytja el, és sűrű, vastag füst gomolyog a tábortűz felett. Minden hiába. Bújhat az ember a füst fölé, hogy már erecskékben csurog a könnye, a tarkóját, a nyakát így is lakmározzák. Minél kisebbek, annál falánkabbak. Mert a szúnyogok csak szúrnak, de ezek a picike muslincák - harapnak. Igen, most már elhiszem, amit az öreg burját mesélt: a tajgába tévedt borjút halálra marcangolják.
És milyen taktikával dolgoznak! Beférkőznek a bakancs szárán, s egyszerre csak azt érezni, hogy a talpat rágják; befurakodnak a nadrágszíj alá, és ott harapnak az emberbe, hogy ne találja meg azonnal, illetve jóllakjanak, mire elűzhetné őket. Hiába keni arcát, nyakát, karját bármilyen "hatásos" szúnyogűző szerrel, e vérevőket semmisem torpantja vissza. Hát ilyenek a szibériai rokonai azoknak az ártatlan muslincáknak, amelyek oly fürge csapongással táncolnak otthon Magyarországon, a pohárban felejtett bor-maradék felett.
A mocsarak, békanyálas tócsák termik őket, s ebből bizony temérdek akad itt az Oka folyó környékén. Mert itt járunk e gyors folyócska partján - sziklarajzokat keresünk.
Az Oka környéki falvak népe már időtlen idők óta tudja, hogy különböző rajzok találhatók a partmenti sziklafalakon. Ősi kultúrák emlékei ezek, sok-sok évezreden át dacoltak az elmúlással: nem bírt velük a sziklát mállasztó szibériai fagy, sem a kontinentális nyár égető sugara, sem a szél, sem a hó, sem a sziklaomlás.
Ezen a területen azonban tenger támad hamarosan: a Bratszki-tenger. Egy új szibériai vízierőmű vízgyűjtő medencéje. A természet erőit uralma alá hajtó ember letörli a természet erői előtt hódoló ős emlékeit. Hát evégett járunk most éppen itt, hogy mielőtt elborítanák a mesterséges tenger hullámai az őskori ember művészi alkotásait, lefényképezzük, lerajzoljuk, s legalább így megőrizzük a múzeumban.
Már három napja utazunk tehergépkocsinkkal. Előbb az Angara partján húzunk észak felé, majd pedig átcsapunk az Angara mellékfolyója, az Oka völgyébe. Az egyik legkitűnőbb szibériai régész-professzor rázódik mellettem a teherautón. Ő a "főnököm".
Hogy hogyan lett a "főnököm"?

*

Még Leningrádban történt. Abban az időszakban, amikor első szibériai utamról visszatérve Leningrádba, a világ legszórakoztatóbb dolgával foglalkoztam: százszámra, ezerszámra másoltam az egyhangú leltárcédulákat.
Egyszercsak energikus kopogás, benyit egy magas, mosolygó szemű szőke, középkorú férfi. Az asztalomhoz lép, hogy telefonáljon. Az asztalon, a naptárhoz támasztva, egy hazulról kapott levelem.
Az intézet igazgatójával akar beszélni - a központ azonban nem jelentkezik.
- A szomszéd szoba telefonja közvetlen vonal az igazgatóhoz - igyekszem segítségére lenni, hogy ne kelljen annyit várakoznia.
- Majd csak kapok itt is vonalat - mondja mosolyogva.
A beszélgetés befejeztével rábök a nekem címzett levélre:
- Ez maga?
- Igen
- Én meg Okládnyikov vagyok.
Így ismerkedtem meg Szibéria nagyhírű régészével. Alekszej Pavlovics Okládnyikov akadémikussal.
Mindjárt odahúzott egy széket asztalomhoz, s mintha már régóta ismerne, azonnal rátért a sámánhit kutatásra. Olvasta tanulmányaimat, egyetért az eredményekkel, és nagyon tetszik a munkamódszer: a néprajz, a nyelvészet meg a régészet adta eredmények együttes felhasználása.
Azzal búcsúzott, hogy legközelebb hoz majd könyveiből meg a cikkeiből egy-egy példányt.
Hetekig nem láttam.
Egyik nap éppen a könyvtárban dolgoztam - a mikrofilmezendő könyveket válogattam -, amikor telefonhoz hívtak.
- Itt Okládnyikov. Lejöhetne egy percre a Szibériai Osztályra? Elhoztam az ígért könyveket.
Egész kis hegy tornyosodott az asztalomon. Okládnyikov valamennyi munkája, köztük számos olyan, amely már rég nem kapható a könyvkereskedésekben.
Nagyon megörültem a könyveknek, mert azok nemcsak azt jelentették, hogy birtokomba került nem egy megszerezhetetlen munka, hanem azt is, hogy Okládnyikov professzor ezer elfoglaltsága közepette sem feledkezett meg rólam.
Hirtelen merész terv fogamzott meg bennem: az ő segítségét kellene kérnem, hogy másodszor is kijuthassak Szibériába. mert bármennyire takarékoskodom is, saját erőmből nem tudom előteremteni az utazás költségeit.
Azt ötlet nem látszott reménytelennek, hiszen Okládnyikov szibériai expedíciója - milliomos expedíció. Annyira már járatos voltam a leningrádi szakmai körökben, hogy tudjam: ennek a régészeti expedíciónak évente egymillió rubel a költségvetése. Hátha engem is beszerveznének a munkatársak közé - vagy egy hónapra? Akkor megkapnám az utazás költségeit Leningrádtól Irkutszkba és vissza.
Egyre izgatottabb lettem, amíg ezen rágódtam. Ha nem kísérlem meg, ebben az évben el nem indulhatok a sámánok nyomába. De hátha visszautasít? Vajon szabad-e ezt megkockáztatnom?
Egy szibériai út lehetőségéért mindent kockára kell vetni - torkoltam le magamban az aggályokat. Végtére is tudóssal állok szemben, semmiképpen sem ítélheti ezt tolakodásnak, s nem is marasztalhat el ezért. Ha tervem nem is teljesíthető, kérésem az ő szemében igen természetes. Bármit válaszoljon, restelkednem aligha kell miatta.
Búcsúzáskor kikísértem a folyosóra.
- Alekszej Pavlovics!
- Tessék.
- Talán nem is említettem a múltkor: a múlt év nyarán Szibériában végeztem néprajzi gyűjtőmunkát.
- Tudom. Beszélt magáról a technikusunk.
- Én nem is tudok erről.
- Pedig így van. Irkutszkban vele javíttatta meg a sérült magnetofonját. Úgy tudom, a burját vidékekről tért vissza maga akkoriban. Én nagyon megjegyeztem magamnak ezt a kis epizódot. Amiatt pedig, mert amikor betért a városba, azon porosan, fáradtan, azonnal a múzeumba tartott, hogy műszerészt kerítsen, és nem a kényelmére, a pihenésére gondolt. Akinek az elromlott magnetofon az első, nem az, hogy lekefélje a sarat a bakancsáról, vagy megfürödjék, vagy kialudja magát, annak a munkája a legfontosabb. Szibériának pedig éppen ilyen kutatókra van szüksége. Hát ezért emlékszem én magára.
Jaj, de jólesett, hogy ez a hírneves professzor ennyire megbecsülően vélekedik rólam. Jó helyen kereskedtem hát, amikor úgy döntöttem, hogy megkérem, szervezzen be jövőre az expedíciójába.
Valóban, meg sem lepődött kérésem hallatán.
- Nagyon szívesen - felelte rögtön. Majd elgondolkozva tette hozzá: - Csak valami hivatalos írás is kellene…
- A Néprajzi Múzeumtól kérjem vagy a Magyar Tudományos Akadémiától?
- Kérje a múzeumtól, hiszen ott dolgozik. De írja valaki alá az Akadémia részéről is.
Szerettem volna most valami nagyot tenni, legalábbis végigszaladni itt az Akadémiai Néprajzi Intézet minden osztályán, s mindenki füle hallatára elujjongani, hogy az idén is, másodszor is elmehetek Szibériába, újból járhatok hát a sámánok földjén.
- Körülbelül egy hónapját fedezzük majd Szibériában, és természetesen biztosítjuk az útiköltséget is Irkutszkig meg vissza. Sajnos, csak vonaton, nem repülőgépen.
- Nagyon köszönöm. Én is csak egy hónapra gondoltam meg az útiköltségre.
Ezzel el is búcsúztunk.
Visszamentem a könyvtárba, tovább válogatni a mikrofilmre szánt könyveket.
Azt hiszem, az az ősz hajú könyvtárosnő mai napig sem tudta megfejteni, miért mosolyogtam állandóan a poros könyvek címeinek böngészése közben, mint az egyszeri hagymásember.
Ezután hosszú ideig nem találkoztam Okládnyikov professzorral. Tán egy hónap is eltelt.
Ebben az időszakban a fotolaboratóriumban dolgoztam: azokat a sámánhitről szóló könyveket, cikkeket filmeztem, amelyek nem találhatók a budapesti könyvtárakban.
Egyszer csak telefonhoz hívtak. Egy kicsit mindig viszolyogtam, amikor telefonálnom kellett. Mert ha belejöttem is az oroszba, mégis tartottam attól, hogy telefonon valamit esetleg félreértek. (Lehet ugyan rossz szokás is, hisz Budapesten sem szerettem telefonálgatni soha.)
A Szibériai Osztályról szóltak fel: Okládnyikov professzor érdeklődött, vajon az intézetben vagyok-e, mert tizenegy órára bejön majd.
A jelzett időre lesiettem az osztályra, néhány perc múlva meg is érkezett "expedíciós főnököm", egy középkorú, ferde szemű asszonnyal.
A bemutatkozás után kiderült, hogy vendégünk jakut, a jakutszki múzeum igazgatója.
Igyekeztem kikérdezni, milyen sámánanyagot őriznek a múzeumokban. Okládnyikov komoly arccal hallgatta kérdezősködésem, majd hozzám lépett, karon fogott és odavezetett Szibéria térképéhez.
- Nem lenne kedve innen ide utazni?
Az ujja Irkutszkról Jakutszkra csúszott.
- De igen - csillant fel a szemem a váratlan ajánlat hallatán.
Nem is szólt többet, csak elvett az egyik asztalról egy papírlapot, és írni kezdett.
Amikor befejezte, felolvasta nekem: levél volt a szovjet Tudományos Akadémia jakutszki filiáléjához. Három mondat volt az egész, ma is pontosan emlékszem a szövegre. De nem a rövidsége miatt.

Mélyen tisztelt Zahár Vasziljevics!
Ez év nyarán expedícióm tagjaként a Bajkál tó környékén fog dolgozni Diószegi Vilmos, aki a szibériai népek sámánhitét vizsgálja. A tudomány nevében kérem, hívják meg egy hónapra Jakutszkba. Az útiköltséget Irkutszk és Jakutszk között kell csak Önöknek fedezniök.
Őszinte tisztelettel
Alekszej Pavlovics

Alig tudtam néhány köszönő szót motyogni. Nem a boldogságtól, hogy megismerhetem majd a jakutszki múzeum gazdag sámántárgy-gyűjteményét, hogy mikrofilmezhetem az akadémia filiálé kéziratait, vagy hogy helyszíni néprajzi gyűjtést végezhetek, hanem a meghatottságtól, hogy idegen emberek így támogatnak, s amikor számomra kérnek valamit, az a tudomány nevében kérhető.
Ezt követően néhány napig a szamojéd sámánhit adatait gyűjtöttem.
A négy szamojéd népcsoport - a nyenyec, enyec, szelkup és nganaszán - sámánjairól édeskeveset tudunk. Éppen ezért kinyomoztam a Leningrádban élő szamojéd diákokat, és megállapodtam velük, hogy rendszeresen járjanak be a Néprajzi Intézetbe, s mindazt meséljék el magnetofonom mikrofonjába, amit a sámánokról hallottak.
Ezen az estén is ott kuporgott az irodában két nyenyec, egy enyec diák meg egy szelkup lány, és búgott a magnetofon. Egyszer csak nyílik az ajtó, és Okládnyikov dugja be fejét. Én ösztönösen kaptam mutatóujjamat a szám elé, figyelmeztetvén a némaságra.
Bólintott, és csendben becsukta az ajtót.
A Tambej folyó partjáról való nyenyec diák, Okotetto, mesélt éppen arról, hogy miként készítették az öregek a szellemet ábrázoló bábukat, a sjadejeket. Nem szívesen szakítottam volna félbe az elbeszélést. De vajon Okládnyikov nem veszi-e mégis sértésnek, hogy intek neki, és folytatom a gyűjtést. Mert hátha nem is tudja, milyen nehezen emlékeznek a fiatal diákok ezekre a régi dolgokra, s ha még emlékeznek is, mily hihetetlenül nehéz megszólalásra bírni őket.
Amíg Okotetto beszélt, egyre bizonytalanabbul éreztem magamat, a végén már a lelkiismeretem is furdalt. Elkeseredtem. Úgy éreztem: már meg is jöttem Szibériából. Tűkön ülve vártam, míg Okotetto végre befejezte mondókáját.
Azonnal siettem át a másik szobába, hogy legalább kimentsem magam. A kollégák közölték, hogy Okládnyikov már elment.
- Haragudott rám?
-Dehogy. Azt üzeni, hogy utazhat Jakutszkba. A Jakut Tudományos Kutatóintézet meghívta magát, hogy tartson előadást a sámánhitről. Az útiköltségről, Irkutszktól Jakutszkig és vissza, gondoskodnak. Sajnos, ez a meghívás nem szerepel eredeti tudományos tervükben, így természetesen a költségvetésben sem, ezért csak az olcsó hajóutat tudják biztosítani.
- Köszönöm az üzenetet. De Okládnyikov professzor valóban nem neheztel rám?
- Neheztelni? Inkább dicsérte magát.
- Dicsért?
-Igen. Azt mondta: vannak még néprajzosok, akiknek mindennél előbbre való a tudomány. Akik még az Úristen kedvéért sem szakítanának félbe például egy sámántörténetet.
Megkönnyebbültem.
Amíg hazafelé gyalogoltam a szomorúan hulló esőben, volt időm gondolkodni azon, vajon sok ilyen hiúság nélkül való tudós van-e a világon. És nagyon szégelltem magam, amiért feltettem, hogy megneheztel rám.
Leningrádban szibériai utam előtti napon találkoztam vele utoljára.
Kitöltette velem az expedíció munkatársai által kitöltendő űrlapokat, átnyújtott ötszáz rubelt útiköltségre, meg kilencszáz rubel napidíjat. Ennyi fizetést kaptam egy hónapra, mint az angarai régészeti expedíció "restaurátora". A visszautazás költségeit majd Irkutszkban fogom megkapni.
Hát ez a története annak, hogy most az Angara meg az Oka folyó partjain autózunk.

*

Amikor július elsején elindultam a karagaszok közé, az irkusztki múzeum igazgatója közölte, hogy Okládnyikov professzor a hónap végén érkezik hozzájuk. Én 24-én délben értem vissza Irkutszkba, s itt azzal fogadtak, hogy a professzor már kiutazott az Angara-parti ásatásokhoz.
Bizony levert a hír. A zsebem szinte teljesen üres, feltétlenül fel kell hát vennem az angarai expedíciótól az utazás költségeit. Evégett azonban el kell jutnom az Angara partjára, a régészek sátortáborába. Tehát időt és pénzt kell fecsérelnem, hogy ezt az összeget megkaptam.
Az igazgató vigasztalni kezdett:
- Holnap reggel indul egy teherautó Okládnyikov profeszszorék után, azon önnek is szorítunk helyet. Délre ott lesznek. Este vonatra ül, s reggelre már vissza is ér ide.
Ez valamennyire megvigasztalt.
Hátizsák, sőt oldaltáska nélkül indultam el a huszonnégy órás kirándulásra. De múzeumigazgató tervez, expedícióvezető végez. Mert a sátortáborban Okládnyikov meghívott, hogy járjam végig vele az ásatásokat. Három-négy nap az egész.
Könnyű Katát táncba vinni. Különösen, ha megsúgják, hogy útközben a híres Oka-parti sziklarajzokat is megkeressük majd.
Visszagondoltam a tavalyi, Abakán-környéki régészeti vizsgálódásokra: jónéhány kőbevésett sámándob-ábrázolást találtak akkor. Hátha itt északon s akadnak ilyenek?
Felkapaszkodtam a teherautóra.
A ponyva alatt vidám társaság üldögélt. Az irkutszki egyetem diákjai - fiúk és lányok -, akik munkára jelentkeztek a balagánszki ásatáshoz.
Az egyetemi hallgatók nyári szabadságuk idején fizikai munkát végeznek: kolhozokban, szovhozokban, traktorállomásokon, vagy miként útitársaim, régészeti ásatásokra vállalkoznak.
Kora délután indultunk el a Szvirszk közelében megkezdett ásatásoktól, ahol közvetlen az Angara partján tárnak fel egy neolit települést.
Nyírligetek és fenyvesek között hagytuk magunk mögött a kilométereket. A diákok többszólamú énekekbe kezdtek, fújták egyiket a másik után. Volt alkalmam Pesten hallani a Pjatnyickij kórust, Leningrádban, Moszkvában pedig a rádió különböző népdalműsorait. Az én énekeseim nem vallottak volna szégyent azok mellett sem.
Nyilván a zeneművészeti főiskola hallgatói ezek - gondoltam magamban. Csak másnap tudtam meg, a diákok jóízű kacaja közepette, hogy éppen nem operaénekes-jelöltek ők, hanem számtan, fizika, irodalomtörténet szakosok, tanároknak készülnek.

*

Miközben a folyó partján egyre északabbra haladtunk, folyton azon törtem a fejem: a régészek ugyan honnan szagolják ki, hogy hol kell ásatniuk, hogy nem ötven kilométerrel délebbre vagy északabbra, legalábbis nem húsz méterrel jobbra vagy balra?
A kíváncsiság nem hagyott békén, az egyik pihenő közben ki is böktem ezt Okládnyikovnak.
- Hát ez nem egyszerű, de mégsem boszorkányság. A kurgánok halmai, földből kiemelkedő kövei a föld megásása nélkül is messziről szembeszöknek. A helyi lakosság ugyancsak sokszor vezet nyomra, hiszen számos olyan helyről tudnak, ahol cserépdarabokat, emberi kéz formálta köveket lehet találni. Részint az építkezések - csatornák, országutak - földmunkái tárnak fel ősi településeket. Ezeken kívül pedig a logika vezet eredményhez.
Intett a folyó felé.
- Az ember sohasem lehetet meg víz nélkül. Jobbára folyók partjára települt. Mindazok a teraszok, emelkedések tehát, amelyek előnyös települési helyet kínáltak, feltehetően lakottak is voltak valaha.
Rám kacsintott:
- Tegyünk próbát: milyen szibériai régész veszett el egy sámánhit kutatóban? Most az Angara partján autózunk észak felé. Útközben figyelje a vidéket, latolgassa magában, hol lát olyan helyet, amely alkalmas lehetett letelepülésre. Csak szóljon nekem, nem fogjuk sajnálni azt a negyedórát, valamenynyien ásót ragadunk és megnézzük: valóban laktak-e ott.
Nem akartam szégyent vallani, komolyan vettem a feladatot. Nem hallottam többé útitársaim énekét, csak a vidéket fürkésztem egyre, s azon töprengtem, hol telepedtem volna meg, ha valamikor régen erre kóborlok nomád rokonságommal.
Egyszer csak a part viszonylag egyenletes szintjéből magasabb terasz emelkedett ki. Talán ez megfelelt volna: az itt vert sátrak lakói messzire beláthatták az egész tájat, időben felfedezhették a közelítő idegeneket, s szemmel tarthatták az állatokat, bármilyen messzire távolodtak is el legelészés közben.
Itt bizonyosan volt emberi település.
Tartva ugyan egy kicsit a felsüléstől, intettem Okládnyikovnak, hogy én itt ásatnék.
- Bravó, Vilmos - hunyorított a szemével. - De itt ki se kell szállnunk, mert néhány évvel ezelőtt már megástuk ezt a helyet.
A siker fellelkesített, vérszemet kaptam. Mindenáron új lelőhelyre szerettem volna bukkanni.
Jó félóra múlva megint olyan emelkedés tűnt a szemembe, mint az előbbi volt. Most már mit sem tartva a kudarctól, fordultam a régészek felé:
- Itt is ásatnék.
- Na nézzük meg!
És máris porzott az ásók nyoma. Igyekeztem mindenkinél gyorsabban dolgozni.
A szerencse mégsem nekem kedvezett.
Egy kis számtantanárnő-jelölt tartott az orrom elé egy zsebóra nagyságú cserépdarabot. Örömömben majdnem megcsókoltam.
Ebben a pillanatban majdhogynem büszkébb voltam erre a kis cserépdarabra, mint egy pontosan lejegyzett sámánénekre.
- Tegye el emlékbe - rendelkezett az expedícióvezető.
Nemsokára hatalmas nyírligetet szeltünk keresztül. Egyszer csak lefékezett a sofőr.
- Tán itt is próbaásást végzünk? - gondoltam szinte már féltékenyen.
Néhány éve erdőtűz pusztított erre, mindenütt megperzselt, szenes törzsek, tuskók hevertek szerteszét.
- Megrakjuk tüzelővel a kocsit! - hangzott el a parancs.
Már restellem leírni, mennyire megnyugodtam akkor, hogy nem valami őskori településről van szó, amit én nem vettem észre. Örömömben a legvastagabb, leghosszabb nyírcsonkokat dobáltam a kocsira.
- Hát elkél a tüzelő a táborban - mondta Okládnyikov, egy hatalmas tuskóval birkózva. - Hadd vigyünk régészeinknek egy kis ajándékot.
A teherautó percek alatt megtelt fával. Mi a halmaz tetejére telepedtünk fel. Ha lehet, még vidámabban folytattuk utunkat, hiszen magasabbról sokkal inkább kitágult a látóhatár, no meg közben hintázhattunk is a ringó-rengő nyírfatörzseken.

*

Balagánszk előtt át kellett kelnünk az Angarán. Akárcsak tavaly az Abakánon, komp vitt a túlsó oldalra.
A nap lenyugodott, amikor átzihált teherautónk Balagánszk városán, és végre elértük a néhány kilométerre eső sátortábort.
Mintegy tizenkét sátor sorakozott a lapályból kiemelkedő domb lábánál. Itt laknak az angarai expedíció balagánszki részlegének régészei.
A máglya lángjai magasan fel-felcsapnak, tűz fölött két ágasfán végigfektetett, vízszintes boton vödör függ, benne fő a leves. Készül a vacsora. Okládnyikov azonban minden pillanatot ki akar használni, s még mielőtt teljesen besötétedne, végigfürkészi az eddig feltárt területet. Én is vele tartok.
Két helyen is ásat: a domb tetején meg a domb lábánál.
A fenti egy VI.-VII. századi földvár. A régész - fiatalaszszony - aki sorra mutogatja, török (kurikán) emléknek tartja. A "várat" mintegy fél méter széles falak alkották. A falak külső és belső oldalán gerendákat verhettek le sorra, s közéjük agyagot döngöltek.
Vajon ilyenek lehettek a dunántúli avar gyűrűk is? Meg a folyók, tavak mentén emelkedő magyar földvárak, amelyek emlékét ma már csak helységnevek őrzik, mint például Dunaföldvár, Tiszaföldvár, Balatonföldvár?
A domb lábánál egy IX. századi települést tártak fel. Nevezetes hely ez, mert itt került elő az első szibériai gemma. Szárnyakkal díszített fejet ábrázol. Egy karcolt rajzú edénytöredéket is találtak itt, ezen két lovas áll egymással szemben, a baloldali előtt egy emberfej. Ha nagyon erőltetjük szemünket, a fej körül itt is mintha szárnyak volnának. A harci jelenet alatt két hosszú vízszintes és sok rövid függőleges vonalkával jelzett díszítés. Vajon igaza van annak a régésznek, aki e rajzban a földvár falának ábrázolását sejti?
Reggel, világossal, még egyszer megnéztem a földvár romjait. S elgondoltam, hogy rákönyökölök a mellvédre, és látom lenn a domb alatti síkon a legelésző lovakat, marhákat, lusta juhokat.
Összerezzentem: az egyik régész szólított:
- Jöjjön csak, mutatok valamit, amihez a néprajzos ismeretei szükségesek.
A földvár délnyugati sarkához vezetett. A fal tövében a dombon egy kis négyszögű, hosszas gödör.
- Már üres. Tavaly tártuk fel. Egy asszony csontváza feküdt benne. Egyedül, mellékletek nélkül. A testtartása volt nagyon meglepő. Az egész csontváz természetellenesen kicsavarodva, karjai a fejéhez emelve, ujjai begörbültek, mintha az arcát tépte, marta volna. Ne nevessen ki, de arra kellett gyanakodnunk, hogy élve temették el a szerencsétlent. De miért temettek volna el egy élő asszonyt?
Sok ezer kilométerre Magyarországtól, Kőmíves Kelemenné balladájának sorai villantak eszembe. "Amit raktak délig, leomlott estére, amit estig raktak, leomlott reggelre." Aztán a tizenkét kőmíves komor, nagy egyezsége: az első ebédhozó asszonyt (vagy csak a vérét, a hamvát) beleépítik a kőfalba, merthogy "csak így állítjuk meg magos Déva várát, és így nyerhessük el annak drága árát". Vajon itt Szibériában is az épülő földvár leomló falai követelték a szerencsétlen asszony életét? Ugyan ki adhatja meg egyszer erre a kérdésre a végleges választ?
Délelőtt még Okládnyikov kiemelte azt a nagyméretű cserépurnát, melyre éppen az egyik kutatóárok közepén bukkantak rá, majd az expedíció gondnoka átnyújtotta a visszautazásra szóló ötszáz rubelt, s máris elindultunk következő célunk felé: az Oka-parti sziklarajzokhoz.

*

Megint a tajga soha meg nem unható nyírfái, fenyői futottak el gépkocsink mellett. Estére Tulunig értünk. Nem maradtunk a városban, hanem kihajtattunk a közeli erdőbe, egy folyó partjára.
Pillanatok alatt szétszéledtünk, hogy rőzsét gyűjtsünk a tábortűzhöz. Míg felforrt a teavíz, kibontogattuk, szétterítgettük hálózsákjainkat.
A kölcsönkapott hálózsákból sokáig bámultam a fölém boruló szibériai égboltot. Milyen mélységes csend. Csak néha loccsan egy-egy hullám, vagy koppan egymáshoz két száraz fenyőág.
Hiába, elkéstem egy kicsit. Néhány évtizeddel ezelőtt sámándobok tompa dübörgését verték volna vissza a folyó partjai.
Reggel álmélkodva néztem a vizet: alig-alig csillant meg a színét belepő, töméntelen rönk között. Szibéria egyik nagy kincsét, a fát cipelte a hátán ez az ingyenes szállító eszköz.
De bármennyire magával ragadott is az elemi erővel vágtató, gyakran egymásnak ütköző szálfák látványa, egyre inkább idegesített, kínzott, szúrt államon a feketén tarlósodó borosta. Hát igen, huszonnégy órás útra indultam el, ugyan minek hoztam volna magammal borotvát?
Egyszer csak Okládnyikov hangját hallom:
- Jöjjön, Vilmos, én már megborotválkoztam!
És mosolyogva nyújtotta felém a borzecsetet.
Gondolatolvasó ez az ember? Vagy csak kiterjed figyelme a legparányibb apróságra is?
S miközben az állam szappanoztam, immár másodszor töprengem azon, vajon sok ilyen természetes akadémikus van-e a föld kerekén…
Reggeli után azonnal útra keltünk.
Falvak, települések közelében a kocsiút mentén gyakran találkoztunk vödröt cipelő lányokkal, asszonyokkal.
- Dehogy vizet visznek - világosítottak fel útitársaim. - Fagyalbogyót gyűjtenek az irtásokon.
Ejnye, de milyen ormótlan a fejviseletük! - Hányszor láttam gyerekkoromban, hogy a pékek előtt a lisztet hordó munkások üres zsákot borítottak a fejükre, úgyhogy a végét ügyesen háromszög alakúvá mesterkedték. Így óvták nyakukat, hátukat a kihulló liszttől. De ugyan miféle liszt ellen védekezhetnek itt az őserdőben?
Éppen tréfálkozni akartam ezzel, útitársaim elkomorodó arca azonban kedvemet szegte.
- Már ennyire délre is ilyen sok a muslinca - kapta el a fülem az egyik mondatot.
És egyszerre megértettem a fejre húzott zsákok divatját meg a kollégák komorságát. Önkéntelenül vakaródzni kezdtem. Pedig a gép száguldása megvédett a vérszomjas muslinca-rajoktól.
Délutánra járt az idő, amikor áthaladtunk Sámánovo falun. Ma csupa orosz faházból áll a telep, valamikor minden bizonnyal sámánhitű népnek kellett itt laknia, mert származhatik-e a Sámánovo név más szóból mint a sámánból?
- Mindjárt megérkezünk! - biztattak útitársaim. - A következő helység Bolsaja Kada, s attól néhány kilométerre lesznek a sziklarajzok.
Hamarosan lekanyarodtunk az országútról. Keskeny csapáson zötyögtünk, a nyír- és fenyőágak egyre az arcunkba vágtak. Végül egy tisztáson le kellett kászálódnunk a teherautóról. Gyalog törtünk tovább előre.
Kisvártatva már igazat adtam annak az öreg burjátnak, aki azt mesélte, hogy a tajgába tévedt borjút halálra marják ezek az apró muslincák.
Ösztönösen csapkodtunk jobbra-balra, noha néhány méter után már tudtuk, hogy ez mit sem használ. A csökönyösen kísérő muslinca-raj zúgása azt sugalmazta nekem is: legjobb lesz mindenbe beletörődni, hisz így marad mindaddig, amíg az északi tajgaövezetben kell majd dolgoznom.
Végre elfogytak előlünk az utolsó fák is: kitárult előttünk az Oka vize.
Hirtelen megszűnt a szúnyogzümmögés: elnyomott mindent a folyó dübörgése.

*

Tizenöt-húsz méter magas sziklafal peremén álltunk, lábunk alatt a vágtató Oka. Eszményi hely ez, az ősember számra, a hajtóvadászat befejezéséhez. Véres vállalkozások zajlottak le itt valamikor. Végső kétségbeesésükben innen a magasból a szabadulással biztató folyóba vetették magukat a rének, jávorszarvasok, őzek, vadlovak.
Nem segített.
Az Oka medre tele sziklákkal, a rohanó víz tajtékot szórva törik meg a sok száz szirt élén. Közöttük lehetetlen úszni, a folyó magával ragadó sodra szétzúzza rajtuk a menekülőket.
Lejjebb, a kanyar után, ott, ahol a folyó megszelídülve, méltóságteljesen hömpölyög, a bozontos vadászok könnyűszerrel foghatták ki, mészárolhatták le a sérült, zúzott zsákmányt.
…Bámuljuk hosszan, némán a halál-sziklát.
Egyszer csak azon ütődik meg valamelyikünk: bukik le a nap.
Azonnal besötétedik, akkor pedig ma már mit sem látunk a sziklarajzokból. Mert ezt a meredek falat díszítik az ősi freskók. Az ősember a varázslás eszközeivel is biztosítani akarta a bő zsákmányt, s ennek érdekében különféle rajzokat vésett, festett a sima bazaltra.
Ha sietünk, még megláthatjuk a neolit- és bronzkori ember művészetének emlékeit.
Nyaktörő, sziklába vágott ösvény vezet a magasból le a víz szélhez. Egy nagy, lapos sziklán gerendákból összerótt kunyhó roskadozik. Hogy halász lakhatott benne, a tanya körül korhadozó másfél, kétméteres vesszővarsák bizonyítják.
A kunyhó üres, a három szikla - a tűzhely - mellett kis halom nyír- és fenyőfahasáb: ha fáradt, fázó vándor vetődik ide, legyen mivel tüzet raknia.
A víz egészen a sziklafalig ér. Nincs kiálló perem. Ha tovább akarok jutni a bazaltfal mentén, a folyóban kell előregázolnom.
Lábalom az ismeretlen mélységű, kavargó vizet. Meddig ér majd vajon?
Talán tíz métert sem viaskodom a derékig érő, rohanó hullámokkal, feltűnik az első sziklarajz. Egy szarvas körvonala bontakozik ki a szürke bazalton.
Az őskori művész mintegy két centiméter széles és két-három milliméter mélyen kivésett sávval húzta meg a körvonalakat, és sötétvörös festékkel színezte.
Amint továbbnyomulok a hol derékig, hol mellig csapó folyóban, sorra tűnnek elő a többi rajzok is: vágtató rénszarvas, legelő jávorszarvas, kecses nyakú hattyú.
Mind-mind a vadászsikert elősegítő, mágikus rajzok ezek: az óhajtott zsákmány "lelkei" vagy "szellem-gazdái". Az ősember hite szerint, ahol ezek jelen vannak, ott meg kell jelenniük maguknak az állatoknak is, ezért kerültek a rajzok éppen erre a sziklafalra.
Engem azonban más izgat. Feltettem, hogy az állatok megidézésében - ha a sámánhit már abban az ősi korban is létezhetett - a sámánok ugyancsak részt vettek. Esetleg tehát felvésték a falra a szertartásos öltözetben varázsoló sámánt vagy idéző dobját, hogy akkor is a sziklafalhoz idézze az állatok "lelkeit", amikor a valóságos sámán ezt ott nem tehette, hiszen énekével, dobjának zajával visszariasztotta volna a vadászok karéjából a szabadon hagyott sziklafal felé menekülő állatokat.
A nagy bukdácsolás közben egyszer csak, az állatképmások után, mintegy tíz méter magasan fölöttünk a falon, egy körfélén akad meg a szemem.
Napkorong volna csupán?
Beljebb nyomulok a folyó közepe felé, hogy jobban rálássak a vörös karikára.
Bizony nem korong ez. Egy kicsit hasonlít a fogaskerékre.
Nem marad más hátra, fel kell kapaszkodni a sziklafalra, hogy közelről vizsgálhassam minden részletét.
A hideg fürdő után sziklamászás következik. Ujjaimmal alkalmas résekbe kapaszkodva tornászom fel magam a bazaltfalon.
Okládnyikov valamit kiált felém a vízből, hangját azonban elnyomja a folyó harsogása. Arcának féltő, rosszalló vonásai azonban nem hagynak kétséget az iránt, hogy mit is mondhatott.
Jó negyedórai erőfeszítés után fejem végre egyvonalba kerül a rejtélyes koronggal.
Csaknem kétarasznyi átmérőjű karika ez, benne apróbb körök, meg igen sok vonalka. Rossz a világítás, nem látható pontosan valamennyi.
Egy mindenesetre bizonyos: megérte a rajz a nyaktörő utat. Dob, kétségtelenül sámándob ábrázolása maradt ránk itt a magasban.
Leginkább az ős-ázsiai jenyiszeji-osztják (ket) sámánok festett dobjaival tart rokonságot.
Már félhomályban kezdem el a falról való leereszkedést.
Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor ziháló tüdővel, átizzadt inggel belemerülhetek a harsogó folyóba, s végre szilárd talajt érzek a lábaim alatt.
De korai a megkönnyebbülés: összeráncolt homlokkal Okládnyikov professzor sötétlik mellettem.
Mentegetőzés helyett vízbe mártott ujjammal rajzolni kezdem a sziklára a titkától megfosztott korongot. A "főnök" ráncai sorra lassan-lassan elsimulnak.
- Ez valóban sámándob - szólal meg a végén. - Mégpedig a sámánhit legrégibb eddig feltárt emléke, mert amíg maga kötéltáncoskodott, a rajzok stílusából megállapítottam, hogy ezekkel az ábrákkal bronzkori emberek rajzolták tele a sziklát.
A nap eltűntével a nyirkos völgy egyszerre hűvösséget lehelt.
- De most már ideje forró teát inni.
Igyekeztünk a sziklába vájt ösvény felé, a tábortűz mellé melegedni.
Sohasem szerettem a teát, de most, a hosszú hidegfürdő után hallatlanul jólesett. A szúnyogok, muslincák is nyugalomra tértek.
Nem sokáig gyönyörködtem a szibériai éjszakában a hálózsák mélyén, napfelkeltekor azonban már a sziklafal tövében tibtem-lábtam.
A felkúszáshoz alkalmas repedéseket, domborulatokat sorra megismertem.
Odafönn aztán igyekeztem lábaimat úgy megvetni, hogy mindkét kezem szabadon használhassam.
Először is gyertyát gyújtottam, s különböző oldalakról vetettem fényt, illetve árnyékot a rajz vonalaira, hogy semmi el ne sikkadhasson belőlük. Most már pontosan megszámolhattam a két kör közötti keresztvonalkákat.
Jobbról is hét, balról is hét, s a kör alján fölfelé, lefelé egyaránt hét-hét vonal sorakozott egymás mellett. Ez vajon azt jelenti, hogy a hetes számban már az ősember is jelentőséget látott?
Áttetsző papírt fektettem a rajz fölé, s félkézzel leszorítva, igyekeztem ceruzával meghúzni a körvonalakat.
Egészen megfeledkeztem közben a tíz méter mélységben vágtató, vadölő folyóról.
A dob szélén kör fut körben, fent jobbra a hold, alatta a nap rajza. A napkorongból, egymástól egyenlő távolságra, négy enyhén ívelt sugár nyúlik ki, akárcsak a mai ket sámándobok rajzain. A nap felső pontjáról hasonló sugár nyúlik befelé is. A két égitest rajzától balra egy függőleges vonal: a tunguz dobok tanúságai szerint a "szellemek útja". Ugyanez lehetett a jelentése a jobb és bal oldalon, valamint a dob alján, de még a dob külső vonalán belül sorakozó hét-hét vonalnak is. A dob alatt levő hét vonal viszont az altaji meg a nyugat-szajáni török dobokat jellemző szalagokat, bőrszíjakat jelentheti.
Kutyául elzsibbadt mind a két karom, mire végeztem a másolással.
Az értékes papírt fogam közé szorítva ereszkedtem le a függőleges fal fáradságos és veszélyes útján. Nem szégyenlem bevallani, hogy nemcsak a nap tűző sugaraitól melegedtem ki, mire földet értem.
Néhány méterrel jobbra Okládnyikov professzor kísértette meg hasonló helyzetben a lezuhanást.
Okládnyikov örvendezve fogadott: ő is felfedezett egy sámánhitre valló emléket.
Fent a magasban, csaknem a sziklafal felső szélén, emberi alak látható, fején szarvasagancsok.
- Úgy látszik, a bronzkori sámán olvasta a maga tanulmányát! - kacsintott rám.
Arra a tanulmányomra célzott, amelyben kimutattam, hogy a sámánok egyik fajta fejékessége agancs volt.
Milyen messze van térben az Oka partjától a Duna-Tisza-mente, s milyen mérhetetlen távol áll időben a bronzkor napjainktól. A kultúra némely jelensége mégis hogy egybefogja ezeket a távolságokat. Mert ugyanaz az agancs díszíti e sziklafalon meghúzódó emberalak fejét, mint a magyar néphit lucaszékről meglesett boszorkányának. Igen: boszorkányaink az agancsos fejviseletet a honfoglaló magyar táltosoktól örökölték.
Innen is, amonnan is igyekeztünk megközelíteni a becses sziklarajzot, de minden kísérletünk meddő maradt. A függőleges falon lehetetlen volt olyan magasra felkapaszkodni.
A sok próbálkozástól kimerülve, irigykedve néztem a rajz közelében tollászkodó fecskéket.
Le kellett mondanunk a bronzkori sámán korszerű megörökítéséről, csak messziről hunyorogva rajzolhattuk le.

A felfedezett rajzok Szibéria vallástörténészei számára azt tanítják, hogy a sámánhit már a bronzkorban kialakult, s e korai időszakban is megvoltak máig érvényes sajátságai.

Bratszk felé indultunk, a leendő tenger névadó városa felé.
Amíg nyeltük a port meg a kilométereket, azon töprengtem, vajon honnan származhatik a város neve. A szó végén levő -szk, orosz helynévképző (mint például Tomszk vagy Krasznojarszk), de mi lehet
a Brat? Vajon az orosz testvér szó, vagy pedig a burját népnév brat változata? A karagaszok - jól emlékszem - a burjátokat bratnak nevezték. Ha ez lenne a tő, akkor e helységnév éppen olyan képzésű lenne, mint Jakutszk város neve, hisz az is népnévből alakult: a jakut szóból. Ez viszont azt jelentené, hogy e város kialakulásakor itt még burjátok éltek, lakóhelyük, tehát sokkal északabbra terjedt a mainál.
De hát ennek a dolognak egy teherautóban aligha lehet a végére járni.
Végre feltűnt a talányos nevű város. Az egykori faerőd három bástyája még ma is áll. Vagy talán csak rekonstrukció? Az egyik - Okládnyikov szerint - feltétlenül eredeti.
A bástyákról a repülőtérre hajtottunk.
Véget ért a "huszonnégy órás" kirándulás.
Hajnali három órára értem Irkutszkba.

Folytatás