A nép buddhista. Szegény. Adakozó. Ők meg begyűjtik, amit lehet. Élelmet, pénzt. Nem a tehetősebbektől. Mindenkitől.
Hihetetlenül szaporák. Csoportosan tűnnek fel mindenütt, általában egy kisfiút taszigálva maguk előtt, aki fizikailag végzi a begyűjtést. Ők álldogálnak, hallgatag, sárga felkiáltójelként. S mennek tovább, az újabb adományért. Mosolygósak. Jóltápláltak. Tanulékonyak.
Egy élő pagodában hatalmas terem. Táblák, a táblákon megtanulandó mondatok. Nyolc, tíz ifjú monk sárgállik a falak között. Épp nem tanulnak. Tanítanak.
(Igazán tanítva tanulhatunk - mondta Mao nem is olyan régen.)
Viháncolásuk vonz oda. Közöttük kötélen egy majom, azt idomítják, s jókat kacagnak. Kezdetben én is, a szójáték miatt. Hogy monk és monkey így összejött. A mosolyom később lefagy.
Az idomítás lényege, hogy egy kisfiú groteszk fintorral felkínálja az ülepét a majomnak, aki megpróbálja meghágni a fiúcskát. Mikor rámegy a kölyökre, s párzó mozdulatokba kezd, kötelét visszarántják. Térdüket csapkodva kacarásznak, a mutatványt újból és újból megismétlik. Nyilván a tudás anyja miatt.
Újkeletű imamalom: a majom és a kisfiú.
Mindezt felveszem videóra. Úgy életközelibb.
Épülnek, s újjáépülnek a buddhista pagodák. Stílusuk thai, díszeik is azok. Festett műanyag Buddhák merengenek és alszanak, csiricsáré rongyokba bugyolálva, színes sztaniol szentélyeikben. A régi templomok, a világ csodái, egyre pusztulnak. Azokat brahmanisták építették. Vallásuk szigora Indiából Jávára érve kicsit megszelídült, s mikor Jáváról megérkezett Cambodiába, feltöltődött a khmer szépségekkel, érzékenységgel.
És létrehozták Angkort, a Várost, és létrehozták asszonyléptékű templomaikat. A templomokat finom és bonyolult kőcsipkékbe öltöztették, s benépesítették gyönyörű kőszobrokkal. Mindenütt apsarák néznek feléd, arcukon a khmer lányok szívedig érő mosolya.
Asszonytemplomok őrzik ölükben a felmeredő férfierőt.
A folyosók kereszteződéseiben hatalmas lingák állnak.
Kőfalloszok az égnek szegezve.
Ez a művészet az Istenek Hegyét megteremtette itt a földön, s lakhatóvá is varázsolta. Isteneknek, embereknek egyaránt lakhatóvá.
A templomok folyosóira domborműveket faragtak. Kambodzsaira formált Mahabharáta és Ramajána elevenedik meg a falakon. Másutt képek életükből, történelmükből. Lenyűgöznek még pusztulásukban is. A megcsonkított gyönyörűségek zugaiban most buddhisták tanyáznak. Nem tesznek odébb egyetlen követ sem. Beköltözött kakukkfiókák.
Épp csak használják, amit lehet.
Az adományokból csicsás pagodák épülnek. Thaiföldi módra.
A brahmanista és a buddhista vallás sokáig élt egymás mellett. Istenkirályok uralkodtak. A tizenkettedik század végén az egyik legnagyobb istenkirály önmaga személyében egyesítette a két vallást. Egyszerre volt istenkirály és bódhiszattva, Buddha élő megtestesülése. Szelíd mosolyú, bölcs arca szobrokról, templomokról tekint feléd. Szemei szomorúak. Halála után a Birodalom lehanyatlott. És elenyészett. Sokan nem értik, hogy miért. Ő már rég tudja. Beszélgess el vele.
Te is megtudhatod.
Mikor a barbár népek Thaiföld felől megostromolták a Birodalmat, a khmerek már buddhisták voltak. S pusztulni kezdtek, szelíd mosollyal. Mint a csigák házaik mélyén, kiszáradtak templomaikból, s mintha a legfőbb dolguk lenne, tették a pusztulást, megadóan, türelmesen.
Angkor Wat falain a domborművek még győzedelmes harcokról regélnek. Még mindig tudtak követ faragni. De győzni nem. Mert eltűntek a harcosok. Minden háborút a barbárok nyertek. És elpusztult egy kultúra.
Emlékeit megtűrte az uralkodóvá vált buddhista vallás. Nem rombol az le semmit. Nem rombol és nem alkot. Miért is tenné? Mosolygó, sárgaleples férfiak tanyáznak Buddha tenyerén. Elmélkednek. Melyikükből lesz bódhiszattva?
Krátertó közepén úszom.
Egyedül.
Gönceim, mocskaim odakünn hevernek. Úszom. Fejem fölött bíbor szitakötők. Krátertó. Valaha itt állt a Király széke - mesélik - itt a hegy tetején. A király vétett a mélység démona ellen, s egy éjszaka iszonyú robbanással a hegycsúcs az égbe repült. A király is. Oda való volt. Trónja helyén hatalmas kráter támadt. Így született a tó, a Yak Lom tava.
Robbanás, végre a szívem szerint. Jó benne úszni. Hatalmas fák szegélyezik, ölelik körbe, s így engem is, ki ölében vagyok. Kinyújtom karjaimat, a partra érek, felkapaszkodom. Bíborló szitakötők egy fehér test körül. A nap tűzni kezd. Nemsokára vörös leszek. Úgy jobban befogadnak. Addig meg vörös sárral mázolom be a képemet. Tükörbe nézek, int a tó, jó lesz így is.
A tó körül a lao nemzetiség lakik. Szellemhívők. Kis házakat raknak szellemeiknek. Maguknak se sokkal nagyobbat. Termetük apró, kisebbek, mint a kambodzsaiak. Hihetetlenül izmosak. Délutánonként ők is fürdenek, úsznak, birkóznak, élnek. Felugranak a földről, hátraszaltó a levegőben, és talpra esnek.
Ez itt hagyomány.
Bemutatójuk némiképp nekem szól, mosolygok elismerően, visszanevetnek. Fejükön a haj centisre nyírva. Örök kiskatonák. Meleg van, a lányok is fürdenek. Úgy lépnek bele a tóba, ahogyan idejöttek. Összes ruhájuk a tóba lép velük. Mikor kijönnek, a vizes ruha a testükre tapad. Kis, kerek zsemle a mellük, nem kambodzsai viselet. Szememnek kedvesek, bambulok, nézem őket. Vágyaim alszanak.
Szellemhívők. Szellemeik mind itt élnek velük, fában, bokorban, virágban, tó vízében. És jónéhány titkos helyen. Eligazítják a világ dolgait. Harcolnak, ha harcolni kell. A dzsungel mindig az ő pártjukat fogja.
A vörös khmerek alatt is ugyanúgy éltek. Függetlenül. Ez az ő földjük.
Itt laknak a szellemeik.
És a szitakötők.
A tó meghint bíbor és kék szitakötőkkel. Ma kékkel is. Kacérkodunk. A víz másokat is idevonz. Legyeket, fekete pillangókat, fel-felvillanó kicsiny halat, sötétbőrű békaporontyot, cikázó, fürge lányokat. Egyre kevésbé vagyok idegen. A tó tudja, hogy elmegyek. Így aztán mások is tudják. Tegnap egy bakfistündér hosszúra nyújtott körmeivel grépfrutot hámozott, szemelgetett. Aztán csak úgy idehozta, idekínálta tenyerén. Egy pillanat, és már beszélgetsz vele, mindenről, amiről csak lehet. Rövidre nyírt angol gyeped virágoskert lesz, szétterül, virágszőnyeget von a lány alá. Ő meg kényesen rátelepszik, s mindig csak annyit mozdul, amennyire széthajlanak virágaid.
Így van egy kapcsolat, s félóra múlva emlékké szelídül. Jó volt nézni eleven arcocskáját, ahogy a szája mozdult, küzdve az idegen nyelv keményebb hangzóival. Fogai közt fürödtél, ajkai megtöröltek, szeme sugaránál szárítkozott a bőröd.
Máskor meg dalokat kapok. Egy csapat iskoláslány csomagolja ki széphangú csengettyűit, s többszólamúvá illesztgetik a kedvemért. Angol és khmer dalok. Figyelik, mennyit értek.
Egyikük még többet is ad. Mosolyt és neveket cserélünk. Mesélek neki a szélviharokról, amik idáig repítettek. Megragad villámgyors felfogása, félmondatokból kunyhót építünk, jól elférünk a közepén.
Piromnak hívják. Neve még velem marad, édes lélegzetével, amivel ideadta. Ők már mennek visszafelé. Utánuk bámulok, az utolsó lehetséges pontnál visszafordul és integet.
Nevet cserélünk, mondom. Itt ez nem bemutatkozás. Már létrejött a kapcsolat, amikor nevet cserélsz. Átnyújtod magadból azt a titkot, amivel megszólíthatóvá változol. Amit ha tud a másik, attól már kissé az övé leszel, ő meg tiéd. Egy bizonyossá a sok közül.
Piromnak szólítottalak. Sohase foglak elfelejteni.
Azt a jóval apróbbat sem felejtem, aki csak úgy odarohant hozzám, mellémhuppant vizesen, hatévesforma kicsiny testével, s elképesztően szabálytalan fogai között próbálkozott néhány angol szót összerakni. Összerendezte egy csokorrá, úgy adta át. Szuthának hívták.
Szép nap a mai, itt, Cambodiában. Holnap már Saigonban leszek. Tanulgatom, hogyan kell elválni, miként is lehet elválni tőled.
Sohase fogom megtanulni.
Megszáradok. Szemem nedves marad.
Odamegyek a kicsi házhoz, amit a szellemeknek emeltek. A házban apró szikladarab, a kő előtt étel. Rizs, gyümölcsök, falatnyi hús. A szellemek lassan elhordják mindezt. Most éppen hangyasorok képében jönnek, de megjelenhetnek más alakban is.
Szilánkokat rakosgatok, véreznek ujjaim. Megalvadt vörös vérrögök halmozódnak a kő előtt. Földed porából született - visszaadom. Egyszer talán a többit is. Egyszer talán.
Utánad jöttem Vietnámba. Mindenüvé elmegyek érted. Elmegyek mindenhová, hogy láthassam, ami valaha voltál. Megpróbálom összerakni mosolyod széthullott szilánkjait, megtalálni lábad nyomát ötszáz év üledéke alatt, hisz mindenütt nyomokat hagytál, szépséged összetört cserepeit.
Tilos a fényképezés. Öles betűk, szigorúak, vietnámi és angol nyelven.
A lény szeméből éppen könnyek potyognak, nem látja hát a feliratokat. Nem is akarja látni. Ki tilthatná meg, hogy veled lehessen, hogy sírjon megzúzott tested felett. S magával vigyen kép gyanánt?
A várost, ahol most épp vagyok, Ho Chy Minh Citynek hívják. Nem büntetnek meg, ha Saigonnak nevezed. Itt áll a palota, gyönyörű botanikus kert szögletében. A Vietnámi Történelem Múzeuma.
Történelem: a kőbaltától Ho apóig.
Jól felépített történelem. Tágas. Sok minden belefér. Az egyik teremben hatalmas Buddha kuporog a semmi ágán, rádnéz némileg dülledt szemével, nem nagyon érti, hogy kerülsz ide. Egy másik teremben éppoly hatalmas Ho apó - vélnéd, hogy bódhiszattva - nem érti ugyanezt.
Határozottan nyílt vagyok velük. Kétkedő mosolyuk arcukra fagy.
Fényképezek. És videózom.
Szerelmeim már a bejárat előtt, a belső udvarok falain, később jónéhány teremben köszöntenek. Megmozdítják lábacskáikat, megrezdül derekuk, letört kezükkel integetnek, és gyorsan körbenéznek, látta-e mindezt valaki.
A vietnámi történelemkönyv lapjairól kiintegetni egy lénynek, aki tudja, hogy egy másik történelem részei ők, jó néhány év sötétzárkát jelenthet. Átnevelőtábort. Néha halált. És oly sokszor haltak meg már, s egyre újabb kínok között.
A lény már túl van a félelmeken. És még innét van a halálon. Később majd ezt is megtanulja. Tapasztalatból.
Tudja, a történelmet másfelé is meghamisítják. Amerről ő jött, arrafelé is. Túl sok a párhuzam. Néhányat kitöröl.
Nézi, nézi a khmer csodákat. Tudja, a vietnámiak éppen csak ötszáz éve vetődtek errefelé. Jó vetődés volt. Itt meglelték történelmüket. Angkor táncosnői szelíden, istenei összeszorított szájjal böngészik a feliratokat, amiket ügyes kezek melléjük illesztettek. Történelmi lecke haladóknak. Buddha és Ho apó mosolyog. Túl későn.
Túl korán.
Templomok... szobrok... múzeumok... khmer városok a mai Thailand földjén. Khmer templomok és szobrok mindenütt.
Néhány évszázad alatt úgy zsugorodtál össze, szerelmem, miként a tó, ha száradni kezd. Visszahúzódnak nedvei, s medrében, mit lassacskán elhagy, millió kincs hever. Gazdagságodat nem szórják szerteszét. Összegyűjtik és büszkén felmutatják. A thai művészet khmer periódusa. Khmer fennhatóság alatt létrejött alkotások. Még egyszerűbben: khmer stílus. Találékonyságukat egyre csak bámulom. Vidáman gurulnak errefelé is a fából készített vaskarikák.
Lop Buriban járok, a majmok városában. Ősi eposzok lapjairól, Angkor Wat domborműveiről régóta ismerem őket. Segítették harcaidat, s mikor mindennek vége lett, ittfelejtődtek a megroskadt kövek között. Thai majmok? Kambodzsaiak?
Közöttük járva aggastyán lehetnék. Talán kijárna némi tisztelet.
Korholom őket, mindhiába. Kaffantanak, rámvicsorognak, eliramlanak sebesen, felszökkennek a levegőbe, s megülnek egy-egy hasadék peremén. A homlokcsók, az elmarad. Ne álmodozz, itt nem leszel majomkirály.
Kaffantok szigorúan, meglepődöm, nem esik nehezemre. Mordulásaikban felsejlik némi elismerés. Haladok felfelé.
Lop Buri templomromjait őrzi és védi a majomcsapat. Úgy vélem, negyvenen lehetnek. Az ifjabbak még csak tanulgatják a mesterséget, s jobb híján rajtam gyakorolnak. Egy idő múlva kiegyezünk. Egyikük vén lehet, pofája csapzott, jobb lába tőből hiányzik, három végtagján dobálja magát, s hisztérikusan sikongat felém. Gyűlöl. Nem alkuszik.
Aknák... az aknák... - kezd kicsordulni szánakozásom. Észbekapok. Visszacsorog.
Ez nem Kambodzsa. Thaiföldön vagyok. Az aknák odaát lapulnak. Ez nem Kambodzsa. Már rég nem az. Lop Buri, Khorat, Phimai és még mennyi város a Khmer Birodalomból. A mai Thailand egyharmada.
Lépkedek a kőtömbökön. Hol, merre rejtőzöl, szerelmem? A khmer templomok romjai közt már csak majmok őrjárata óvja porladó emlékedet, sikongatásaikkal szaggatja széjjel a felejtés iszonyát. Rimánkodnak, lépj elő.
És testet öltesz.
Először csak egy lótuszvirág feszíti szét a kövek réseit, maga után csalogatva a szirmokat tartó kezet. Előbukkannak karjaid, vállad és az egyik csípőd. A hasíték kapuvá nyílik, kiengedi lépteidet, lábacskáidat a bokapánttal, derekadat, s a köréje szőtt sokszínű lepleket.
Kőtömörségű csend. Csend csendül rá visszhang gyanánt. Izzik, remeg a levegő. Megfagyott sikolyok ülnek a majmok dermedt hangszálain. Felemelkednek melleid, kibontakozik ékes fejed, s ajkaid íve az arcodra teríti szertesugárzó mosolyodat.
A romok felfénylenek, visszatükrözve szépségedet. Száz és száz alakban állsz, a fényre kilépve, s mindenkitől különbözöl.
Megfürdök mosolyodban.
Megérintlek. Ismét megváltasz, mint már annyiszor. Tiszta vagyok, könnyű és bűntelen.
A csonkalábú vén majom lassan lábadhoz telepedik.
Bealkonyul.
Ragyogj, szerelmem, most és örökké.