A ködgomolyok szétfoszlanak. Felénk rohan a föld. Leszállunk.
Barang vagyok. Majdnem ember, de azért idegen. Nem hozzád tartozom, szerelmem. Tartanak tőlem. A barang túl erős. Időnként túl ravasz. Majdnem mindig kiszámíthatatlan. És gyakran őrült. Nehéz megérteni.
Néha barát. Ám akkor is barang.
A barang eredetileg francia ember. S ha épp nem az, az itt senkit sem érdekel. Az ő szemükben te nem különbözöl.
(Általában forin vagyok. Thailandban farang. Roma testvéreimnek gázsó. Időnként gój. Mindenütt sztréndzser. Itt meg barang.)
Így hát barangolok közöttük, nem árad felém gyűlölet. Hihetetlenül sok mosolyt kapok. Kedves szavakat és mindig türelmet. És később egy kicsit többet is. Segítenek.
Néha felsejlik valami szeretetféle.
Nem azért, amilyen én vagyok. Azért, mert ők ilyenek.
Porfellegekben száguldozom, köhögök, krákogok, nyállal kevert vörös maltert köpök. Jó itt nekem. Jó a kínai hercegnő miatt.
Fent vagyok a hegyek között. Ide már utak sem vezetnek. Ami vezetne, az járhatatlan. Maradnak a lég útjai. Soha nem hittem volna, hogy le lehet szállni porkupacok közé, a némiképp ledöngölt vörös földre, ahol nincs beton, semmi sincs. Egy nagyobb fabódét látok és többé kevésbé sík mezőt. Rattanakiri tartomány repülőtere, fővárosa, úgy hívják: Banlung. Erre laknak a hill-tribe népek. A hegyi emberek. A hegylakók.
Elindulsz valamerre, megmozdítod a lábad, a dolgok aztán már megtörténnek, visznek magukkal, ha nem túl erősen ellenkezel.
Kikecmeregtem a gép ajtaján. Fürge motorra taszigáltak, s néhány pillanat múlva beléptem a hercegnő palotájába. Maga a hercegnő repített ide.
A japán leányzónak a hercegnő öccse jutott.
Majdnem palota, hatalmas, kétszintes. Szellős, vöröslő, teljesen fából készített építmény. Úgyhogy maradjunk a palotánál.
Felbokázunk az emeletre. Nyolc, tíz közepes méretű szoba, közülük három éppen ásítozik.
A lény gyanakvó. Keresztül ment már egyen és máson. Saját fürdőszobát akar. Itt fent az összesre jut egy közös. És egy pottyantós alkalmatosság.
A lény öregszik és ellenáll a bájnak, amivel a hercegnő körbefonja. Ekkor még ellenáll. Konok. Saját fürdőszoba!
Egymásba mélyedő tekintetek, megértjük egymást.
A lenti szinten kapok egy jókora szobát, saját fürdővel, potyogtatóval. Világos, tiszta, ventillátoros. Hatalmas íróasztal szolgálja újabbkeletű mániáimat. (Honnan is tudnám, én, árva barang légy, hogy a lapátok csak időnként forognak, ha az aggregátor éppen ad áramot. Nem nagyon ad, így hát egyre többet javítják. Éjjelente egy javítóintézet rácsain bámulok kifelé. Jó itt nekem. Javulgatok.)
A hercegnő motorra ültet és elvisz egy resztorantba. Eszem, ha ő is. Könnyedén rááll, úgy vélem, éhes lehet. Hideg sörökkel üdvözölnek. Bizakodom. Kár volt.
Megérkezik az élelem. Nem állítom, hogy ehetetlen, csak éppen kár megenni. Előzőleg elmagyaráztam, hogy miféléket is szeretnék. Hozzák nagyjából az ellenkezőjét. (Ha teheted, a leveseket kerüld el errefelé!) Piszkálgatom tányéromat. Három hangyányi húsra lelek, befalom gyorsan. A vizes rizst a zöldséges lével meghagyom a rosszabb napokra.
(Amik még rájuk várnak.)
A hercegnő majdnem elpityeredik. És majdnem én is, mert már tegnap sem ettem. Hogy majd a hegyek között egy kínai resztorant... Kicsorbult álmaim helyett halszósztól bűzlő Mekong-iszap.
Hercegnőm is kipiszkálgatja három piciny hangyányiját. Idekínálja. Férfi leszek. Nehezen bár, de elhárítom. Könnyeit nyelve mindent befal. Csámcsog kegyetlenül, ám már szemem se rebben. Errefelé mindenki csámcsog. Tradíció. Böffent néhányat, beszélgetünk. Azt mondja, ez a legjobb étterem errefelé. És messzi földön. (Ekkor még nem tudom, hogy később felfedezek egy másikat, kedvemre való ételekkel. Az persze kívül esik a hálón. Az ő hálóin. Átpártolok. A pártütőket büntetik.)
A hercegnő harmincas lehet, kínai családból származik. Harmadik generáció. Világos bőrű, középmagas, formás és cseppet sem hervadó. Szépsége vad és diszharmonikus. Kedveljük egymást, de inkább csak férfimódra.
Sokféle ember rajzik körülötte. Ő mozgat minden szálat. Hálói szálait. Később minderről többet tudok. Most még csak rezgek hálóiban. Kifordult végtagokkal száguldozunk. Azon, amin haladnunk még lehet, gödrök, kövek közt, láthatatlan, porbarejtett aknamezőkön. Ne rettegj, nem igaziak, de a motort feldobják, s téged, ki rajta egyensúlyozol, kétszeres ütés is ér, egy felfelé, s egy, mikor visszahuppansz. Nem vagy nyeregben.
Vezetőm a hercegnő öccse. Félig gyerek még, sovány, kínai arcából kambodzsai szemek villannak, mosolya az áldozatába harapó fiatal tigrisé. Vele még nem borultam.
Mögöttünk, egy másik robogón, mint régesrég a betöretlen csikók hátán, a nő sikong, próbálva visszailleszteni finomabb ingerekhez szokott ülepét a könyörtelen vascsikóra. Egy kis szex kambodzsai módra, mondom egy pihenőben. Vigyorog élő kis buddhafejével. Ha szép a Buddha, úgy ő is az. Amúgy régiségkereskedő. Így száguldozva, fájó fenékkel, akár még össze is jöhetnénk, hogyha lennének csápjai felém. Nincsenek. Érzékiségét elfeledte becsomagolni. Jobb is talán. (Akkor még nem tudom, hogy ittléte utolsó estéjén haját kibontva jön velem vacsorázni, s oly közel ül, ahogy csak lehet. S hogy én leszek, aki magába fordul, feláll és elköszön. Van néha így is.)
Lefékezünk a semmi szélén. Nincs jelzés, hogy pont itt érdemes. Előkotorjuk végtagjainkat, lefordulunk a vasparipákról, a srácok kikötik őket pihenni. Vezetőm, csak ő tudja miért, egy ösvény felé törtet. Követjük.
A napba belefér.
Néhányszáz méter csörtetés után ravasz dolgokat mutat az ösvény. Mintha kutakat fúrtak volna a földbe, az ösvény széle lukacsos lesz. Beljebb óvatoskodunk, kell is, mert a kutak hat-nyolc méternyi mélyek. Némelyik alján csillog a víz.
Hát idáig kellett kaparnod, hogy megtaláld, mondom, mint aki egyet s mást ért már a száraz évszak fintoraiból.
A kutak széltében, hosszában megszaporodnak. Némelyik felett gémeság tornyosul, csak vékonyabb, mint a hazai. Bambuszból készült. Különben épp olyan, éppen úgy bólogat, ellensúlyoz, szorgoskodik. Egy férfi lassú mozdulatokkal leengedi a vödröt, majd felhúzza a kotradékot. Iszapos földgöröngyök.
Belenézek a lukba, úgy hat méter mélyen a szűk gödör alján egy ember fejti a földet egy vasdarabbal. Amit kifejt, azt a vödörbe markolássza. A vödröt az ellensúly és a fenti fiatalember a csillagokig is elrepíthetné.
Odáig nem kell. Egy kupacra borítják, egy másik férfi a kotradékot ütögeti egy fadarabbal. A göröngyök eltérő hangokat adnak. Az egyik hangnál a férfi lenyúl, és kiemel egy apró csomót. Lemossa egy másik gödörben. Felemeli, a fény felé tartja. A kő vörösen villan. Rubin.
Rattanakiri zafír és rubinbányái.
Ha olvasol valaha róluk, jussanak eszedbe ezek a mély lukak, a még meghajolni sem elegendők, ahol a kezek a talpak alatt ásnak a mélység közepe felé. Néha a mélyből az ördög felkacsint, s feldob némi csillogó kavicsot. Ha rossz kedve van, nem kacsint, akkor a kutak beomlanak, és akkor nem kell sírgödröt ásni. A zafír drága, az élet olcsó ezen a földön.
A japán hölgy az egyik vöröslő követ megveszi. Ötven dollárról lealkudja ötre, s még egy hibás követ is kap emlékbe.
Jó nap volt a mai, mosolyog őbuddhasága. A bányász is mosolyog. Öt dollár nagy pénz errefelé. A bányászok itt mind hegylakók. Függetlenek. Nem alkalmazottak. És nem is alkalmazkodók. Senki se merné zargatni őket.
Kambodzsa egyetlen régiója ez, a hegyi törzseké, amit a vörös khmerek is békén hagytak. A vonzó, mély gödrök ellenére.
Vagy épp azért.
Ha már igy előjött, beszélnem kell róluk, a hegylakókról. Nem, ne gondolj az idétlen filmre. Ez itt még nem Amerika. Itt a hegylakó mást jelent. Meglehet, ők is újjászületnek, de meg is tudnak halni. Ősrégi isteneket imádnak. Szellemeket. Démonokat.
Maguk is régiek.
Kambodzsa északi, Vietnammal és Laosszal határos tartománya Rattanakiri. Magasan a hegyek között. Itt élnek a hill-tribe népek. Magukat nem tartják hill-tribe népeknek. Egyszerűen csak emberek.
Felverték cölöpházaikat, dzsungelt irtottak, a felégetett erdők helyén hegyi rizst, gyümölcsöt, teát és zöldségeket termeltek. Halásztak, vadásztak, madarásztak. Kikotorták a föld mélyéből a drágaköveket, az ezüstöt, s ünnepnapokon némi aranyat. Felékesítették magukat. Gyönyörű, színes ruhákat szőttek. Esténként tüzeik körül énekeltek, táncoltak is szokatlan formájú hangszereiken muzsikálva.
Ők nem khmerek. Hegylakók.
Jöttek Kínából, Nepálból, Laoszból, Vietnámból. Jöttek, mert el kellett jönniük. Sokfélék, sokszínűek. Csak egyben egyek. Hegylakók. Falvaikat a dzsungel védi. Dacolnak a legtöbb újmódisággal. Faluközösségekben élnek. Félkörben házak, középütt a közös életre való hosszú ház, szélről apró házacskák az eladósorban levő leányoknak, felserdült legényeknek. Megfelelő arányban férfiak, nők. Sok, sok gyerek. És Cambodiában most először, szép számban látok öregeket. Létük folyamatos, hegyi folyóikhoz hasonló.
Van hajlott ágba illesztett hatalmas késük, hajítófájuk, íjaik. S néha, ha kell, egy-egy puska is akad. Görbehátú disznókat gömbölyítenek, rakoncátlan növényeket bírnak szaporaságra. Régóta értik a módját.
Minden falut másféle nemzetiség birtokol. Megférnek egymás közelében. Életük lassan hömpölyög. Átszitálják napjaikat. Ami a rostán fennmarad, abból megélnek.
Az egyik hegyi táj pipázó asszonyairól nevezetes. Szorgosan eregetett füstfelhőik mögül kilépve, itt az asszonyok intézik az élet fontos dolgait. Láttam serdülő lányokat is, ott lógni a csutora hűvösebb végén. S tíz-egynéhány évesen már cipelik kis kölkeiket, keresztbekötött kendőik mélyén.
Büszkék, szinte már rátartiak.
Másutt bételtől vörös a szájuk. Szépszínű festéknek vélnéd, s illik is ajkaikra. Belefeledkeznél a festői képbe, vöröslő ajkak, néha a fedetlen mellek alatt megkötött ruha. Ám hirtelen hatalmasat, vöröslőt köpnek, s te újra a földön állsz. Rágják a bételt mésszel keverve, fogaik korán romlanak. Ez arra jó, hogy aranyfoguk lehessen. Ami nagyokat villan.
Hegyeikből néha a földre szállnak, s ott kuporognak Banlung piacain. Vöröslő ajkak, pipázó szájak, fejükön hatalmas kendő, turbánfélére tornyosítva. Hátukokon porontyaik. Árulnak gyümölcsöt, halat és békát, kettéhasított óriás gyíkot. Árulnak mindent, amit lehet. Amit nem, azt is.
Festőiek.
Vajon mi lehetsz te az ő szemükben?
Kambodzsa szép. Tele van állatokkal. Jut belőlük szobádba is.
A moszkítókat megszokod. Amúgy sem hallod zümmögésüket. A ventillátor hangosabb. A hangyák egyre kevésbé marnak. Hagyni kell őket rohangálni. Azt élvezik. Fürge gyíkocskák kergetőznek fejed fölött a mennyezeten. Csinosak, jól mutatnak. A denevérek mocorgása, nyüszögése, kapirgálása rögtön feloldja magányodat. Értenek hozzá. Ágyad fölött vékony rongydarab feszül, nyugodtan tudsz aludni, nem hull arcodba ürülékük. Amit egyébként megcsodálsz, oly rugalmas, gumiszerű.
A denevérek ügyesek.
Az élet árnyoldalait is megtapasztalod. Szerelemre éhes csótányleányok férkőznek takaród alá, nadrágodba, alsóneműdbe. És folyton izgatottak.
Ha Nagyferó csak egyszer is erre járna - nyúlok vissza egy régi históriához - itt az lehetne, amire mindig is vágyott. Király. Errefelé a csótányt kedvelik. Néha pirítva.

Beszélnem kell majd az iskolákról, ha csak tehettem, s utamba estek, bekéredzkedtem padjaik közé. Termeik többnyire szűkek, sötétek, mégse látsz sehol több ragyogást. A szemek fénylenek, lámpást gyújtanak reményeidnek. Fénylő, tágranyílt gyerekszemek alagútjaid mélyén.
Kambodzsa lakosságának fele tíz éven aluli. Elképzelheted azt a ragyogást. Ha nem tévedsz el, vagy nem nagyon, miattuk is van, jól tudod. Mindenütt világítanak. Egyszer beszélek róluk is, ha majd Kambodzsáról beszélek. Egészen egyszerű dolgokat tanulhattam meg tőlük. Hogy kellenek. Hogy jó, ha vannak. Hogy kis kezeik, ha belédcsimpaszkodnak, nem visszahúznak, előre segítenek.
Sokszor, sokaknak mondtam, az nem lehet az életed célja, hogy a gyerekedet felneveld. S hogy, ha már semmi sincs, célként az ő létébe kapaszkodj görcsösen. Reátestálod súlyodat, kínjaidat. S bünteted, merthogy érte vagy áldozat. Ezeket mind, mind így vélem ma is. De sok mindent hozzátanultam. Lehet ez máshogy is. Hogy nem is értük, de velük kell élni. A létük önmagában fontos. Kifényesítik reggeleidet. Velük ébred a Nap, velük rohangálnak kézenfogva a sugarai, s ha lefekszenek, hát velük fekszenek.
Elmondom majd, hogy lehet élni úgy is velük, ahogy felöltözöl, ha fázol, ahogy eszel, ahogy iszol, teszed a dolgodat és néha megpihensz. Olyanok ők, mint a ruhád, mint kenyered, mint italod, s számukra te vagy a kenyér, a friss víz és a pihenés. Ha akarod. Megtanultam, mert láttam, hogy így is lehet. Itt nem rakják ketrecbe őket - honnan is vennének annyi ketrecet? - hagyják, hogy létezhessenek. Éppúgy a világ részei lehetnek, miként idősebb társaik. Helyzetük soha sem alárendelt. Amikor kell, segítik őket. Ha kőbe, tuskóba botlanak, és orra esnek, rögtön kinyúl egy kéz, hogy segítsen, ha nem felnőtté, egy nagyobb gyermeké. S mert minden házban sokan vannak, a nagyobb kéz mindig segíthet. Mert van nagyobb.
Nem értük élnek, csak velük. Ez jóval több, mert igazabb.
Láttam csecsemőt, anyja kendőben hordta magával. Az apróság anyja meleg, s mégis hűsítő testén pihent, míg az végezte napi dolgát. Élnek, léteznek, játszanak gyermeki, s felnőttebb játékokat. Láttam kétéves kislányt hatalmas bárddal ananászt aprítani, láttam ötévest fortyogó ételt keverni, épp hogy csak felérte a főzőedényt, pedig itt azt arasznyira rakják a földtől. S alatta ég a tűz.
Kisfiúk tűzifát hasogatnak, halásznak, megjavítják a beroskadt tetőt. Futballoznak, bigéhez hasonló játékokkal szórakoznak, rossz zacskókból készült sárkányokat eregetnek. Élnek, léteznek, fénylenek.
Sokmindent láttam itt Cambodiában. Azt nem láttam, hogy verik a gyereket. Nem fegyelmezik ordibálva. Ha rosszul teszi a dolgát, megmutatják, hogyan lehetne jobban. Nagyon önállóak lehetnek. Ezért is érzik, hogy fontosak.
Féltésből se raknak köréjük ketreceket. Ezért, ha megfogják kezedet, ha odaadják mosolyukat, egész lényüket odaadják. Egy másik lény sugárzását érzed, s nem a saját kis fintoraid képét látod, mintegy tükörben.
Megérted, sokmindent akarhatsz tőlük, de egyet soha: Hogy vágyaid tükrévé váljanak. Amiben megleled kisebbik önmagad. Ami még jó talán. Mire?
Nem, tőlük ezt végképp nem akarhatod. Csodák ők önmagukban. Így kellenek. Így jó, ha vannak.
Mint annyi minden igazán fontosat, a lény túl későn értette meg mindezt, de hát túl későn érkezett Cambodiába.
Korábban indulj.
Lassan odébbmegyek, s még mindig nem tudtam megszeretni a sárga egyház papjait. Talán mert nem papok. Akkor mik? Nem tudom. Bámulom őket reggelente, mikor begyűjtik a harácsot.