A remény visszatér a pagodába. Vele jövünk mi is, úgy délidőben. Izzadtan, s meglehet, a kelleténél jobban sietve. Száraz évszak. Mi nedvesek vagyunk.
A jókiállásút megtaláljuk. Elbűvölő. Az old master már lepihent, ilyenkor nem lehet zavarni. Szerény ebéd, szerény kis horkolás. Kérdezem, egyszer felébred-e a sárgába öltözött csipkerózsika. Elmondom, én lennék a királyfi... hogy messze földről jöttem látni Rózsikát... mondok mindent, ami eszembe jut. A szépszemű meg bólogat, szinte már egyetértőn. És egyre jobban tud angolul. A gyakorlat teszi.
Az old master egészsége már nem a régi, gyengül szegény, ereje fogytán, szüksége van a pihenésre - terelgeti indulataimat vallása szelíd ösvényeire.
Oly kedves, hogy rátérülök. És elmegyünk, mielőtt lánnyá válna.
Két óra múlva visszatérünk. Komám, a Thy, boldogan hozza vigyorát: az öreg mester elé járulhatok. És járulok. Markomban tízezer riel. Ez itt a pénz.
És akkor megfagy bennem a híg anyag. Megpillantom az old mastert. Jóképű ifjonc, úgy huszonöt év körüli lehet. A pihenéstől új életre kapott, ujjai fürgék, a tízezer riel, észre se vennéd, eltűnik.
Sokat tudnak az öreg mesterek.
Most már nincs minek vesztegetni - csak az időre értem - a lakatok lehullanak, és a szentély végre feltárul. Termek és termek, festői kupleráj. Van, ahol polcokra öntve, van, ahol csak kupacba hányva, a régi khmer művészet gyöngyei. Megértem, miért nem mutogatják, s miért, hogy nekem is ily nehezen, aki pedig hát oly kedves vagyok...
Talán a tatárok után nézhettek így ki a templomok édes hazámban.
Buddhista pagoda, épp csak eltűrik a brahmanista kincseket. Fényképezek. Ami egyébként itt tilos. Az old masterrel egymásra nézünk, pillantása megértő, ő ugye tudja, hogy mitől döglenek a legyek, hullanak le a lakatok. És eltűnik. A szépszemű marad.
Én végzem dolgomat. Kis szerelmeim csonkán, letörten állnak. Várják az igazi herceget. Aki nem én leszek. Hatalmas számokat krétáztak megtört testükre, hogy legyenek leltár szerint. Leltár a káosz termeiben. Egyszer talán majd szám szerint szólíthatod némelyiket, mint a lányokat Phnom Penh masszázsszalonjainak üvegfalai mögül. Egyszer talán. De most nem.
Belenéztem tátongó üregeidbe, ezer sikátor és odu, s mélyükön kínjaid bugyrai, és a szétfeslő bugyrok hasítékain emberek rajzanak kifelé, megkeresni az életet. Amit a portól tán sose látnak.
Őseik városokat emeltek, felépítették hitükre támaszkodva a világ legnagyobb templomait, megteremtették a kozmikus világkép középpontjaként Angkort, a Várost, amelyet látva oly sokan idézték döbbent csodálkozással az ezeréves kőtáblák igéit:
Amikor az Alkotó létrehozta e páratlan gyönyörűséget, így szólt magában, ha ez az a tárgy, amelyet hasonlítunk, mi lehet az a másik, amelyhez fogható?
Angkor Wat, Bayon, istenkirályok mérhetetlen hatalmának hírnökei. Hidak a menny és a föld között. Templomok. Gigantikusak. Miként a Birodalom.Templomok. Kecsesek. Finomak. Miként az asszonyaik.
Elmúlt idők és széthullott terek.
Maradt a por. És egy nép koldusszegényen.
Buddhista nép. Szelíd. Nem emlékezik a régi időkre. Megpróbál élni, elvánszorogva egyik naptól a másikig. A templomok közt bágyadt tehénkék keresgélik a fűszálakat. Kicsinyek. Véznák. Nem adnak tejet.
Gyermekeid bambuszrostokat rágnak, s oly korán jutnak a túlvilágra. Néped ott kuporog a portól vöröslő küszöbök előtt. Soványak, rongyosak, gyönyörűek. Elképesztően tehetségesek. Köveket forrasztanak, levegőt kalapálnak, szögekkel lukakat fúrnak vastag acélba, földjük sarából betont kevernek, szivárványt varrnak égselyemből.
Faszénparázson hegesztenek, minden elromlót megjavítanak, alkatrészeket gyártanak bambuszszilánkból. Japán csodákat gyógyítanak, megsántult kistigriseket, belázasodott kompjútereket, kergekóros színes tévéket, kificamodott videót.
Szerelik őket két kezükkel, hegyes szögekkel, többkilós kalapáccsal, dróttal, fogókkal, favillákkal. Valahogy minden működik. Működik, de nem a tiéd. Nem gyártod, csupán javítod őket. Pedig hát érted, nagyon is érted, miként fortyognak drótbeleikben a megvadult elektronok, miként mozdulnak, kapcsolódnak fogazott ízületeik. Miként is tudnád másként megjavítani a kisiklott modern csodákat?
De mert minden kívülről árad, foltozóvarga vagy csak szegénységed reménytelen, kavargó, fullasztó porában. Minden kívülről árad. Fogyaszthatod, s szegény maradsz.
Levágott tagjaiddal fizetsz. Odaadod erdőid fáit, és vele a friss és hűs levegőt. Elhordják ritka állataidat, csiszolatlan ékköveidet, kevéske olajadat, amit lehet, mindent elhordanak. Marad a por. Száguldozhatnál a drága robogókon. Robogók vannak. Utak nincsenek.
Szomszédaid szorgalmasak. Ügyesek, fürgék, tanulékonyak. Úgy fosztanak ki, hogy árut adnak. Minden kívülről árad. Az is, amivel még rendelkezel. A piacokon, az éttermek asztalain thaiföldi banán, vietnámi narancs, thaiföldi csirke és vietnámi disznó. És még a rizs is, amiben sohase volt hiányod... én istenem... thaiföldi rizst eszel.
Mindez benned is megterem, mindezt tőled is megvehetnék, csak éppen kevesebb lenne a haszna nyomorod vámszedőinek.
Látom, amint csonttá soványodsz, a kölykök pálmarostokat rágnak és gyakran éhesek. Már rizsből sincs elég! Utakat kellene építeni, gyárakat, kórházat, öntözőműveket.
Szegény az állam, mondják a helytartók.
A közmondás szerint akkor szegény az állam, ha gazdagok a hivatalnokok.
Ha csak egy csöppnyit is vetnének neked, csupán annyit, hogy élhess, hogy kölykeid szájában ne folyton por legyen, talán nem háborognék.
Semmid sincsen. Nem tehetem azt, hogy ne szóljak. És én, aki követ faragtam, fát véstem, kalapáltam, rakosgatom a szavakat.
Érted, szerelmem.
Századszor is: ez itt a száraz évszak. Battambang körül térdig sem érő kis patak vonszolja fáradtan magát. A nagy tó egyik lesoványodott karja. Épp hogy csak él. Néhány hónapja itt vizek zúdúltak, kiáradtak és élt a táj. Por mindenütt. Az útszéli fák, bokrok vöröslenek. Lélegzetüket visszafogva várják a kortynyi napsugarat. Akácsak mi a levegőt. Pórusaikat belepi a por. Bennünket is belep. Mondhatni, poroszkálunk az úton, elképesztő porfellegek mögött keresve folytatást. Az út helyenként láthatalan, a semmiből néha egy óriási track tűnik elő, porcsóvát vonszolva maga után. Apró csoda a rosszban. Egy portündér forog, illeg, kereng, s továbbhalad az út egyik gödréből megszületve. Lábacskái épp csak a földön. Oly sudár, hogy a mennyig ér. S mint minden más, eltűnik.
Marad, hogy láttam. Továbbviszem.
A víz olajos zölden, sűrűn és néha sárgán vánszorog a meder legalján. A meder nagyon mély. A meredélyt lépcsőzetesre szelídítve, káposztafélék, fűszernövények lassítják pillantásom zuhanását. A víz a lépcsőkön felkúszik, öblös és ősrégi csövek szállítják felfelé, nagyapó korú motorok emelik feljebb, egyre feljebb a maradéknyi sárga lét, a szinte már nem vizet, azt az iszapos valamit, ami itt mégiscsak az élet. Az élet egyik ága.
A másik ág most ontja a fényt, s vele a hőt a fulladásig. Egyik ág se bír el a porral.
Mindenütt emberek. Gyerekek, lányok, asszonyok. Mutatóba még férfit is láthatsz. Ha néznéd őket is. Szemeidet, egész a koponyád üregéig a lányok képe tölti be, több rétegben, egymásra rakva. Eleven árnyak templomod falán.
Mindegyikük a vízhez igyekszik, belegázolnak, merítenek, kiszippantják, kikönyörgik, kikényszerítik, kiszeretik medrükből a vízcseppeket. S úgy gondolom, saját testükön szűrik át, hogy éltető nedvvé legyen.
Hiszem, hiszen éreztem is bőrük finom páráiban a kristálytiszta harmatot. Igen, harmatot párolognak. Valami ködös melegség-illatot érzel, az ázsiaiak, mint fölös terhet, elhagyták a test szúrós szagát.
Én elmerültem testük minden létező hajlatában, úgyhogy hihetsz nekem. Meg aztán miért ne hinnél?
Mélyebbre és egyre mélyebbre kéredzkedem, fúrom magam, talán a forróság elől is menekülve, és menekülve annyi másféle forróság elől, megpihenek hajlataidban. Megpihenek tekintetedben, a szád ívében, ahogy elmozdul felfelé, Cambodia, kicsiny szerelmem.
És később máshol is. Tanulom a fortélyokat, miként tudok testedhez érni. Az nem lehet, hogy ne érintselek. Végigvánszorgok iszonyú útjaidon, átkapaszkodom gödreiden, szénné égek krátereidben. Megérintlek, bár jól tudom, ebből te semmit sem érzel.
(Megint tévedek, érzel te is.)
Néha felfeslik ravaszkodásod, és felfejtem csomóidat.
Battambang egyik hosszúkás terén sétálgatunk. Eléggé este van. Jobbra megvadult óriáskerekek repítik a repülni vágyót vidám parkjuk egeibe. Balról árusok, népség. Sokan vagyunk és mégse bántó a sokaság.
A tér szélén jónéhány kőpad. A padokon lányok. Ülnek, ölükben kis kupac narancs. Narancsot árul mindegyik. Melléjük ülhetsz, hiszen te is narancsra vágyódsz. És a narancs ölük felé gurul. Kiskomám, Thy szerint, csak a nagyvárosok padjain árulnak így narancsot.
Kár.
Kedves szokás.
Varázsold vissza gyerekkorod buborékjait. Kéklő lilán, opálosan körbesuhogják arcodat, tréfásan meglegyintenek, és elrepülnek egy ismeretlen, távoli égitest felé. Varázsold vissza, ami jó volt...
Ismét Pilinszky jut az eszembe... Eddig még mindenkinek sikerült - mondtad félrebillentett mosolyoddal, átnézve cigarettáid füstködén - eddig még mindenkinek sikerült, így még nekem is van reményem. És sikerült, végtére is, hiszen meg tudtál halni megfeszített hited hitetlen testkeresztjén.
Az ember végül eljut Waterlooba, intettél vissza egy képeslapon, valakinek, aki kedves volt neked, mert hát végül is eljutottál. A világ egy másik szögletéből most én is visszainthetek. Neked? Nekik? Ki dönthetné el ily messziről?
Végül is eljutsz Cambodiába.
Könnyű vagyok. Tán boldog is. Csak éppen nem tudom visszahozni, visszahozni azt, ami jó volt...
(Hát ne hozd vissza. Menj el te is. )
A téren, mint mondtam, kőpadok. Apró narancsok kacérkodása, amint éppen vevőre várnak. Próbálkozom. Beleillett a tenyerembe. Döntöttem, megveszem. A narancsnak itt ára van, ez nem narancspiac, a költészetet elfelejtheted, mivel hogy itt mászkálsz a porban, markodban egy apró naranccsal. Mondhatnám úgy is, a narancs mellé vettem egy zsákbamacskát
Egy zsákbalányt.
A szépsége, az kívül volt a zsákon. És nem volt a tudatában. Csak létezett, egyként a sok közül, s hogy pont ő olyan, mint az apsarák, honnan is tudhatta volna. Sohase látott apsarát.
Kiskomám, Thy, mielőtt elment, felrajzolta a khmer nyelv puhán kanyargó íveivel azt a pár mondatot, amire szükségem lehet. Szeretnék veled lenni... - és egy cím, ahol most éppen lakom.
Kis apsarám a narancsot becsomagolja gyöngymosolyába, így nyújtja át, én meg a narancs árát burkolom be khmer mondatokba. Szeretnék veled lenni. Aprócska lány, nevet és mérlegel. Egy barang ugye mégiscsak egy barang. Míg tétovázik, fogom kezét. Narancsunk már közös.
Összenevetünk, dönt, int, igen.
Felírom: Angkor Hotel, elég közel van és felírom a délutánt. A holnapot. Az időt aztán odébbtolom a megbeszéltig, öt és hat között délután.
Az idő engedelmes, csak épp öt óra körül megáll. Áramszünet. Battambangban ez gyakori, de hogy épp ötkor... (Mellesleg ma láttam egy égő házat. Nem oltották el, nem volt mivel. Rengeteg rohanó ember, rendőrök, katonák. Az itteniek kíváncsiak.)
Az öt lassacskán hatra fordult, és hét felé a hét is előjött. Locsolgattam szomorúságom, virágozzék már valami.
Kop... kop... kop... kop... aprócska kopogások. Fülembe jutva már dübörögnek.
Ajtót nyitok. Ott áll, kicsinosítva, haját teljesen hátrasimítva, ott áll és ragyog befelé.
Beengedem. Bejön. Nem röppen, mint a Kismadár. Ő csak bejön. Apróbb, mint a vietnaméz, mégis súlyosabb léptű.
Leírhatatlanul feszes. Úgy értem, hogy teste körül, arca körül minden feszül, bőrét oly szorosan húzták rá formáira, vélnéd, ha hozzáérsz, szétreped. Az álmélkodó térbe belefeszülnek a mellei, kitágítva minden határt.
Szája szinte belerobban a számba, így indít.
(Thy komám, édesem, azt mondtad, hogy itt nem csókolóznak, és ez a lány kambodzsai.)
A narancs íze mellé finom és erős ízeket kapok, egyszerre édes és erős.
Olvastam, mondták, soha ne csókolózz egy félig prostival - félig prosti, vagy tán egészen az - soha nem is jutott eszembe, amúgy sem kenyerem az ilyesmi, most meg kenyerem, italom.
Nem tehetem, hogy nem teszem.
Kambodzsai lány, egészen sötét. A szoba hirtelen kifehéredik. Ott áll a fehér térben, és a tér hátrál, alkalmazkodik. Sötét lány és sötétbe öltözött. Végigsimítok kicsiny ruháján. Valamit mond khmerül, aztán lassan vetkőzni kezd. Kezébe vesz egy törölközőt és kimegy a fürdőszobába. És kijön kissé vizesen, és mosolyog. Azzal a mosolyával, ami tükre az apsaráéknak. És ettől kezdve minden olyan magáértvaló, minden éppen csak így lehet, és egy ideig nincs idő.
Aztán az idő visszaszivárog, a tér újból markába fog. Mosolya még védőhálót von kettőnk köré, néhány percre még szelídek lehetünk.
Ez az utána is természetes, kedves és alig hihető. Nincs kiábrándultság, nincs csömör. Kezem a mellére teszi, arcát az arcomhoz szorítja, aztán megkérdi a nevem. Megmondom, ő meg leírja a magáét. Ékes khmer rajzolat.
Kiejtve: A PHIE.
Könnyű vagyok és talán boldog is. Holnap egy másik városban leszek, fényévnyire apsara mosolyától. És mégse fáj.
Az ember végül eljut Cambodiába.
Tizennyolc üléses, törpenövésű gépre szállok. Pilótája barang: orosz talán. Gagarin féle kényelem. Imádom, pont jó.
Nehezen indul, botladozik, végül is erőt vesz magán, felemelkedik. Ráül egy nagyobb felhőgomolyra, aztán csak néha imbolyog.
Halad valami cél felé.
Egy vagyok a tizennyolc közül.
Repedezett, száraz a föld. Fájdalmasan vöröslik felfelé.
Kiszáradt árkok, néha sarat mutató pocsolyák. Összegyűrt térkép a táj. Kígyóbőr testén millió ösvény kanyarog.
Fentről nézve az ösvények, utak nem visznek sehová. Kanyarjaik oly kiszámíthatatlanok, rohangálnak és visszatérnek.
Vissza... hová?...
Ez itt a száraz évszak. Mondják, hogy szárazabb, mint bármikor. A fák, bokrok még néhol zöldek, vagy inkább csak sötétlenek ilyen magasból. Rizs nincs sehol.
Azelőtt nem csak pocsolyák ültek itt, döbbenten meredő béka-szemeikkel. Régebben kitartott a víz. Csermelyek, erek, patakok adták tovább a nedveket, emlékezve az áradásra. Most csak száraz gödröket láthatsz, szikkadt medret, poros vízágyakat. Csak a folyó küzd még az életért, de a vize zöldes, olajos massza.
Kis gépen ülsz, géped a felhőhegyek alatt halad, ködcsomókon egyensúlyozva. Sok mindent átlátsz. Madarak távlata. Néha egy apró felhőgomoly suhan épp csak a föld felett. Elkésett angyal? Vagy kerge démon?
Cambodia annyi sokféle angyal és szörny között a démonok földje is. Füstbőlszőtt, könnyű lidércek követnek útjaidon, és hosszúlábú portölcsér boszorkák.
Jó így neked a föld fölött.
Később a síkok felgyűrődnek, dombokká ráncosodnak, púpokká lesznek isten vállain.
Lehetnél éppen esőcsináló, szerezhetnél egy jó esőt, szeretnének a rizspalánták. De hát nem vagy esőcsináló, s azt hiszem, már nem is leszel.
Phnom Penh felé nagyobbodnak a pocsolyák. Megvillan némi zöld. Pocsolyacsináló még lehetsz. Vénülő békaherceg.
A többi tizenhét a gépen egy híján mind kambodzsai. (Az egy híján egy japán leányzó.)
Lenyűgöz kapcsolatteremtésük közvetlensége. Csak odafordulnak, odaszólnak és már beszélgetnek mosolyogva. Fűről, fáról, virágról, hatkerekű bicikliről. A romák közt láttam ilyesmit. Ők sem csak oldalognak. Itt sem csak csoszorásznak. A férfiak, ha módjuk van rá, csoszognak. Gumiszandáljuk miatt megbocsájtanád, de beriszál a hátsófelük. Nem éppen gusztusod szerint.
Na és?...
A nők lépnek, a lépésük viszi előre őket. Csípőjük éppen annyit mozdul, amennyit illik a gyönyörűséghez. Gyönyörödhöz, hogy járni látod őket.
Csak hozzád képest aprók. Izmosak és sudárak. Csípőjük néhány árnyalattal feljebb került a nálunk megszokottnál, így az is érthető, hogy mellecskéik is felsodródtak, válluk gödréből integetnek.
Testük megrepeszti a teret, a tér templommá változik. Ha sötét van, mosolygyertyákat gyújtanak. Egyszerre látsz fényt, sötétet. Formáik, dombjaik, hajlataik egyazon síkra illesztik a kitágult teret, és a pillanattá sűrített időt. Magukkal visznek égbenyújtózó pálmáik alá, ernyőleveles bokraik közé, bozótjaikba, bőrük alatt burjánzó dzsungeleikbe. Ott állhatsz velük Angkor lépcsején. Nem botladozol.
Most már megtartanak.
Ha egyszer eljutottál Cambodiába.