És a vörös khmerek?... kérdezem közbevetve, s gombolkozom, tárulkozom. Mert errefelé hírlenek, közel a thai határ. A koma szerint nem fogjuk látni őket. Erőltetem a sajnálkozást. Vörös khmert élő ember nemigen látott. Akik láttak, azok meg nem nagyon élnek.
A komám szerint, most, hogy meghalt a Főnök, szépen, lassacskán beszivárogtak a kambodzsai hadseregbe. Beoldalogtak, beácsingóztak, beillegették magukat. Éppen csak ruhát kellett cserélni.
Egyen-egyen... mondaná József Attila. Nem mondja.
(Akkor még nem tudom, hogy dehogyis szivárogtak, dehogyis oldalogtak. Szép feszes, katonás szertartás közepette vetették le a régi egyenruhát, s öltötték fel a kormányhoz hűet. Mindezt fotókon is láthatom, öles cikkek dicsérik a pompás taktikát, amivel az Első Miniszter, lám csak, megtörte az ellenfél katonai erejét.)
...Ruhát cserélek, de szívet soha! - mondta a kisnyilas, (nem, nem a Misi), de éppen hogy így volt jó. Nekik. Ahogy volt... Ez a szép itt Cambodiában. A gyilkosok is mosolyognak.
Phnom Penhben, ahol stílusosan egy iskolát rendeztek be Pol Poték szekuritének, nemcsak a halálra gyötörtek fényképei merednek rád a falakon. (Most múzeum.) Alattuk, szépen sorba rakva a vörös khmerek fényképei. Akik az őrök voltak. A vallatók. A végrehajtók. Egészséges vidéki gyerekek. A mosolyuk vakító. Tudják, hogy mi a dolguk. Jól végzik. Elégedettek.
Képek a furfangos ötletekről. Hogyan lehet a testet jól darabolni, vízbe lógatni, székhez kötözve árammal ingerelni, doronggal korholni, vasrúddal fenyíteni, fogókkal csontikázni, a húst a csontokról lemállasztani, koponyát puhítani, az eszmének a jó, porhanyós talajt előkészíteni és a maradékot erős láncokkal a lebetonozott vaságyakhoz illeszteni, hogy a test meg ne szökjön.
Egészséges vidéki gyerekek, önfeledt mosolyok.
Most meg a kambodzsai hadseregben... A ruha más, a mosolyuk ugyanaz. Katonák. Ruhát kapnak, fegyvert, s havonta tíz dollár zsoldot. Tíz dollárból te sem élnél meg, miért várnád el tőlük?
Kiállnak hát az útkanyarba, és mert a stukker az mindig előjön, hozzászerzik, amit lehet. Néhol csak cigarettát, pár ezer rielt. Másutt egy-egy jópofa motorkerékpárt, csirkét, malacot, ezt-azt, amit épp arra visznek azok a nem katonák.
Most éppen nem kerítik be a várost. Van idejük. Türelmesek. Teszik a dolgukat. Hol így, hol úgy.
(Akkor még azt sem tudom, hogy Pol Pot hamvai fölé síremléket emelnek, s hogy pénzért mutogatják külföldi érdeklődőknek. A hivatalos hadsereg mutogatja. Attrakció. Pénzt hoz a házhoz.)
Van mit tanulnod Cambodiában.
Dolgunkat végezvén, megyünk a sűrűjébe. Gödrök, buckák, porfellegek. Egy porkupacon megcsúszunk. Nagy a motor, nagyot borul. A lábamon bakancs, ez jó most, csak az alkaromból ömlik a vér. Illik a porhoz, szép, vörös sár lesz.
Előszedem a Betadint. Jódkészítmény, trópusi antibakter, mint a Vörös Könyv, mindenre jó. A sebre öntöm. A seb bebarnul. Vigyorgok Thyre, mutatom, kezdek hasonlítani. Új játékunk van: színre színt.
Végre felenged kiskomám, mert az eséstől beléfagyott, összekotorja magát a csomagokkal együtt, a motor is feltápászkodik mindkét kerekére. Továbbmegyünk, vidáman, miként a mókus annak idején.
Görbülthátú hidak, néhány ócska pallót hordozó csontvázak meredeznek a mélységek felett. A vizek eltünedeztek, a mélység itt maradt. Az egyik palló odébbcsúszik, borulunk irgalmatlanul, a motor is kap egy jókora pofont, ernyedten lóg a meder felett. Három, négy srác jön segíteni, valahogy felegyengetjük. Thy nézi, könnyes a szeme. Érthető, a motort csak kölcsönbe kapta. A srácoknak pénzt adunk. Elégedettek. Azt mondják, szívesen, máskor is. Gyanítom, volt közük a pallócsúszáshoz. Mégis, valami megélhetés. Több más hídon is látunk kölyköket, de most már jóelőre leszállunk, s ketten vonszoljuk tovább a motort. Megátkozom az órát. Később a napot és az évet. Már nem reménykedem. Jobb is így, többet nem borulunk.
Estefelé, véresen és vöröslőn, tépett zászlók alatt, bevonulunk Battambong városába. Szálló. Szoba. Meleg víz. Egyetlen görcs vagyok. Thy, a kiskomám okít: a kambodzsai ember nem utazik. A kormány sem utazik. A kormány repül. A turista is repül.
Te meg valami közvetlenebbre vágytál.
Magasabb mint hittem, vékonyabb mint gondoltam.
Nagyon fél, piciket kopogtat. Várakozásom túl hirtelen mozdulatra vált, nem nyitom, kitárom az ajtót. Beröppen.
Kismadár Vietnámból... Melyikünk fél most jobban? Szárnyacskáit összecsukja, talán így már túl rózsaszín. Kényesen az ágy sarkára libben.
Gondolom, valamit old a névcsere. Mosolygok, ez eddig mindig bevált. Most ideges a mosolyom. Zaklatottan visszanevet. Nem mosolyog... vibráló, ideges kacaj. A mosoly odaát van. Meg ideát az apsaráknál. Ő nem apsara. Kismadár Vietnámból.
Kérdezheted, hogy mit akarhat az illető egy kismadártól. Eddig az apsarák szőtték körbe mosolyukkal... most meg egy kismadár...
Ez itt a száraz évszak. Árnyékban negyven fok, a napon olvad. Minden. Te is. És fázol. Trópusi égöv. Iszonyatos hiány. Itt minden felerősödik.
A lény tudja, nincsenek egyenes utak. Neki meg végképp nincsenek.
Egy masszázsgörlt hívok. Ez itt nem Thailand, itt a masszázs az masszázst jelent.
Prűd ország. Gyönyörű.
Így repül be a kismadár. A kép szélére, akkurátusan. Illedelmesen leül rózsaszín nadrágkosztümében, formás, kicsi vietnaméz. Nevet cserélünk, de ezt már mondtam, a zavar lassan oszladoz. Próbálkozom a mutogatással, már csak koromnál fogva is.
Itt Battambangban nem nyüzsögnek az idegenek, egy szót sem ért angolul.
Mutatja: masszázs. Mutatom, felemelve mind a tíz ujjamat (éppen nálam van mind a tíz) masszázs: tíz dollár. Aztán felemelek még ötöt kuncsorgó ujjaimból. Felrajzolok egy plusz jelet, a jel kicsit billeg a ventillátor léghuzatától, de végül is megáll. Tizenöt dollár, mutatom bőszen, és nem kell masszázs. No masszázs, így kell ezt mondani.
Most egy percig nagyon riadt. Megnyugtatom.
No fak, mondom határozottan, s mutatom is, mint gyerekkorunkban. Szemei kissé megpihennek, viszont nem érti.
Vissza a kezdetekhez. Tizenöt, és no dressz. Ezt is mutatom.
Nem lehet könnyű csukott szárnyakkal fejest ugrani. Mérlegel és dönt. Bólint, hogy megteszi.
Leveszi kiskabátját, aranyos fekete melltartót mutat és itt megáll. Most már nyeregből intek továbbot, és feloldom egy biztató mosollyal. Kikapcsolja. A melltartó alatt alig van melle, de mit akarsz, hiszen nem apsara.
A kambodzsai lányok elképzelhetetlenül szép melleket kaptak az ég urától. Formásak, és igen fenn hordják őket, szinte a válluk vonalában. Ennek meg szinte semmi van.
Vietnaméz, ő így szép, mondom, meg látszik is.
Kezd rajtam látszani.
A nadrággal vonakodik, de aki Á-t mond, az leveszi. Pillanatnyilag egy csöpp bugyi marad. Elszálló pillanat.
Kilépek gönceimből, elkezdem simogatni. Nyirkos, rebbenő kezével próbálkozik, és nem hiába.
Ez már a jó... valami mégis... két meztelen test, hajlatok, kezek, nedvesség és párás lehelet. Lélegzetünk összesimul, a lassúság gyönyörűsége, nagyon apró, nagyon finom, értő, értető mozdulatok, érintések újra és újra, kezek és ujjak ölelkezése, a bőr íze, finom párája, nem magában, kezében tart, így tart magában. Most minden kölcsönös, egészen aprókat sikong, a sikolyokon csodálkozó hangsúlyok ülnek. Felfigyelek, mert ez szokatlan.
Nyögdécselése megpihen, a ventillátor kavarta örvény egymás után elnyeli őket.
Ennyi volt. Már nincs. Kereng a ventillátor, szerteröpíti hímporom. Ásít a lány. Aztán végigsimít a testén. Leér, rámnéz, és most először, úgy igazából rámnevet. Aztán a hasára mutat, jelzi, hogy éhes. Édesem. Néhány banán az asztalon, odaadom. Majszol, nevet, rázza fejét, mint aki hitetlenkedik. Megmosdik, kijön, megrázza magát.
Szállnak a cseppek, ráülnek perceimre. Lehullanak.
Lassan felveszi szárnyait. És elrepül.
Emlékeimet kavargatom. Kártyalapok, szétosztom őket.
Rámenős kirakósdi. Rá én megyek.
Talán még korai, még mindig nem vagy erre se érett, pedig megérsz visszafelé, hogy ne rakosgasd lapjaidat. Elég lenne csak szétteríteni.
Talán úgy harmincas lehet. Kicsinyke testével elősiet, csípőjére tekert ruhája nem elfed, inkább megmutat.
Kambodzsai - kínai keverék. Bőre világos, arca finom, formái kambodzsai módra feszülnek. Ugyanakkor kínai vére kissé már fáradt, ernyedni kész. Az öregedés küszöbén álldogál - itt a küszöböt korábbra rakták - még küzdene, még tétovázik. Az idő majd tovább taszítja.
A lény, aki mindezt szemléli, nem igazán fogékony a hervadó szépségek iránt. Most mégis megragadja ez a még igen, de már a nem felé tartó varázslat.
Köré rakom a kellékeket: alacsony asztalt, bambuszkeretes papírszobát, selyemlámpákat, füstölőt, néhány gyékényt és illatokat. Hervadó kínai szirmok egy földközelibb vázába téve.
Körbeöntözöm mosolyommal, életre kap. Visszafordul a küszöbéről.
Leül az asztalunkhoz.
Battambang porlepte éttermeibe egyszerre megyek és jövök. Felkínált ételei már szememnek is túl vizenyősek. Úgyhogy bolyongok Thy nevű kiskomámmal és mondom neki: akarok kínai resztorant.
Végül, a külvárosban, nagyon a széleken, mindenféle kacat között, az egyik étterem kínai névvel integet. Bemegyünk, és mint fent, ő elénksiet. Száját még szebbre alakítja, aprócska ráncai köré is mosolyt igazít. Kellékei kissé hervasztók, műanyag székek között illeg, forog. A falakon olcsó, giccses plakátok, a polcokon néhány sorbaállított kólásüveg, s mindenféle sörösdoboz. A házioltár helyén egy tévékészülék, felette a királyi pár mereng. Olcsó nyomat. Mégis úgy döntök, maradunk.Talán arcának oly sokféle izgalmai marasztalnak - még nem tudom.
Jó döntés volt, de más miatt.
Beszélgetünk. Először csak kiskomám vált néhány szót vele, azután én is, mert hajlandó angolul. Tétován formálja, gyöngyfogai mögött lágyítja, kicsiny nyelvével kerekíti, így teszi még éppen elviselhetővé a szigetország mogorva hangjait. A kambodzsaiak ezt úgy oldják meg, hogy néhány hangzót ki sem ejtenek. Úgyhogy Thy komám kásás öblögetése után mondatai zeneként csengenek. Bonganak.
Elmondom, hogy a kocsonyás, poros, fonnyasztott zöldség illatú, mocsárban párolt, rizzsel hígított levesfélék helyett szeretnék valamit igazi kínai módra. Beszélek egy kínai étteremről, valahol Szentmihályon, aminek ízei idáig elkísértek.
Lassan egész famíliája körénk telepszik. Nők mindenütt. Hasonlítanak, csupán szirmaik kora, s színe különbözik. Az egyik széken ott ül ugyanő, tíz évvel fiatalabban. Gerincem szikrázni kezd, gyorsan másfele nézek. Sikerrel. Amerre fordultam, ott éppen gyereket hordoz, egynéhány évvel öregebben. Kissé megnyugszom, a konyhaajtóban jó ötvenes mami áll, igazi kínai öregasszony.
A beszélgetés végre konkrét formákat ölt: mondom, hogy sült kacsát szeretnék. Hosszasan tanakodnak szokatlan óhajomon. Ez sem kínai étterem, csupán a család kínai, felében, néha harmadában.
Kapok egy füstölgő, hideg sört, ők meg elmennek kacsát szerezni.
Élő kacsát! Az idő persze továbbhalad, a kacsák se élnek örökké.
Kedvességük a konyhába invitál. Hatalmas serpenyőben pirul a tűz fölött mai áldozatom, zöldségfélékkel, hagymákkal és más földi jókkal igencsak körberakva. És végre, végre, Cambodiában most először, igazi pirított rizs. Amit más helyeken e néven elédraknak, az csak azon pironkodik, hogy vízben főtt.
Falunk. Az ízek lenyűgöznek, és ez igencsak meglátszik rajtam. A mama boldogan vigyorog. Én is vissza, meg át. A hölgyek cikáznak, mint a fecskék, leszállópályájuk más térben lehet.
Még két napon át visszajárunk.
Már tudom, varázsserpenyő izzik, pörög a nyitott tűz fölött. Öreg boszorka főzi, párolja emészthetővé álmaimat. Vadat, halat, rizst és az életet. Leányai, növendék boszorkányok, tükröt feszítenek a falra, halpikkelyekből, ezüstös nyál-csigákból. Illegnek a tükör előtt. Próbálgatják, hogy is kellene tündérnek lenni.
Vagy inkább látszani.
Nincsenek öregek.
Néha vannak, felsejlenek a piacok mélyén, kókuszhéjak közé guggolva, két kezüket felkiáltójellé tapasztják, kikönyörögnek a szemétkupacból. De igazából nincsenek. Elmennek jóelőre, ki tudja, végleg-e, vagy talán újjászületnek, kis gyíkként, hangyaként. És hát az öregekről szólva, beszélnem kell Battambang Öreg Mesteréről. Az olmasze, ahogyan ők nevezték. A pagodák ura. A monkok mestere.
Egyre inkább beteljesítem, amit kívánok. Kívánságaim véznák, soványak, de ez itt Cambodia, és hozzájön még a száraz évszak.
Volt ennek előzménye is, de most egy hatalmas pagoda udvarán rohangálunk durrogó masinánkon. Őrült kereszteslovag vagyok a béke vallásának küszöbén.
A pagoda élő, teli és teli monkkal. Százszámra, sárguló, meddő virágok. Szárítják ruháikat. A pagoda mélyén egy régi múzeum rejtőzik, vaspántok mögé elzárva, többszörösen lelakatolva, megbilincselve, sötétségbe taszítva.
Jó néhány kört megtettünk érted, vén múzeum. Sehogyse akarózott kinyílnod. Errefelé igencsak sok az illetékes, és mind azt mondta, nem lehet megtekinteni. Miért nem? kérdezi a barang. Mert zárva van, kapja a választ.
Végül az egyik, ki nagyon illetékes, kezünkbe ad egy szálat. A berozsdált lakatok kulcsa az old masternél található. Oly tekintélyes, hogy említésekor a szájak áhítatosra kerekednek. Hívők közt járunk.
A szálhoz kiskomám, már az ő nyelvükön, kap még némi eligazítást. A kulcsot meg kell olajozni. Kell némi pénz.
Szemem se rebben, megkeressük az öreg mestert. Ha rá nem is, egy jóvágású ifjúra lelünk, aki, mint mondják, az old master segítője. Miben vajon?
Fiúcska van, az old master sehol. A mester jelenleg pagodán kívül található. A mondat egész otthonias. Megnyugszom. Sokára.
Holnap reggel majd visszatérünk.
A holnap mába fordult, felkelt a nap. Ráér, fél hét körül mászik csak elő. Ott állunk tágas udvarán a hatalmas pagodának.
Megint a jóképű fiatalember. Kezd bennünket emberszámba venni. Mély szomorúsággal ingatja fejét, úgy fuvolázik: az old master, hiába ily korán, már dolgozik. Ellenőrzi a pagodákat. Így ismét pagodán kívüli.
Én meg magamon kívüli. Megkérdezzük, mikor, s hogyan... s hogy még életünkben visszatér-e. A derék ifjú bólogat, hogyne, itt lesz úgy délidőben. Itt költi el szerény ebédjét.
Átszervezzük az életet. Más utak, más vidék, más régi templomok. Végtére is ez már valahol ugyanaz. Valakiben. Bennem.