Mondom neki, hogy Phnom Penh nevével hozzák újabban hírbe a kislányokat, nagylányokat. No problem, somolyog, megtekintjük. És megtekintettük a kis virágok utcáját. A város szélén egy hosszú utca nyújtózkodik, a takaró régen lecsúszott róla. Kétoldalt házak, a házak megnyíló rései előtt hervadt leányzók álldogálnak. Van kislányforma is, ők aprótemetű vietnámiak. Kókadtan nézelődnek, egyikük sem ma este nyílott. Elhalasztom a leszakajtást, bizakodom, jön még eső.
(Kurvák pedig mindenütt vannak, mondotta Napoleon, egy-egy jelentős győzelme után. Vlagyimir Iljics bólogatott. Szomorkásan. Ő tudta, miért.)
Elkocogtunk vidékre is, utcát keresni. A fővárostól egy hajításnyira - ha tudsz hajítani tizenegy kilométert - megpillanthatod a helybéli építészet remekét. Bájos, lefelé igyekvő utcasor. A házak előtt csoportosan álltak a lányok, s fáradtan integettek nekem, aki ezt viszonozta. Nagyon spórolós mosolyok.
Itt aztán láthattál mindent. (Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.) Volt aki szadira volt festve, jópofa volt kifehérített arccal. Voltak csizmások, bőrnadrágosok, voltak vékonyak és kissé dagadtak. Az ínyenceknek meg hetyke kakasokat kínáltak, ki voltak téve közszemlére, akár a lányok, csak épp kosarakkal leborogatva. Ferdén kuncogtak az őgyelgő férfiak, s mutatták, utána megeheted. Töltött kakas, á la Cambodia.
Épp nem volt gusztusom a kakasra, ezek a lányok meg sehogyan se akartak hasonlítani az apsarákhoz. Talán majd esküvő után... gyújtottam meg egy gyertyácskát reményeimnek. És elkocogtunk.
A vagány srác szerint - és esküdözött, hogy kipróbálta - az álldogáló hölgyek közül a vietnamézek a jobbak. Miért? - kérdezte, aki én vagyok. Komfortosabbak. Ezt a szót használta, komfortosabbak!
Jobban utánatekintve, és némileg mélyebbre is, azt hiszem ebben tévedett. De hát neki is idegen mezők virága kellett.
Kambodzsa barna bőrű. Árnyalt. Talán a tejeskávé a legjobb hasonlat. Egy délután alatt kikeverheted kávéból, tejből bőrük negyvenkét árnyalatát.
A városokban világosabbak. A hegyek között egész sötétek. A nép kilencven százalékban homogén. Khmerek.
Hasonlítanak a burmaiakra, a thaiföldiekre. Nem hasonlítanak a kínaiakra, vietnámiakra és az angolokra sem.
Van bennük egy kis indonéz. A szépségük, a finomságuk. Nagyobbak a vietnámiaknál. Sudárak, erősek. A szemük tágranyílt, rádcsodálkozik.
És gyakran rádmosolyog.
Akkorák nem tudnak lenni, mint a fehér ember. Talán nem is akarnak.
Sudárak, mondom. Néha nagyon soványak. Kövér kambodzsait nem nagyon láthatsz. Ritka, mint a fehér holló.
Fehér hollót errefelé egyet se láttak.
Kambodzsa szerencsés. Nem egyben - másban. Egyben.
Az egy szerencsét itt Tonle Sapnak hívják. Édesvízű tó, a hossza mintegy száz kilométer, és néhol negyven kilométer szélesre nyílik.
Közlekedő tó, egy folyót bocsát ki magából, a Tonle Sap Rivert. Elküldi a fővárosig, ott aztán beleömlik a Mekongba. Igazi közlekedés, határok nélküli. Közlekednek is fürge csónakok.
A nagy tóhoz közel épült fel Angkor, a Város. A khmer birodalom középpontja. Templomok bölcsője. Vízben, halban sohasem szűkölködött.
Az esős évszakban a tó feldagad, jól megszívja magát, árad belé a víz a Mekongból. Tartalékolja a vizet, szétteríti, elönti a rizsföldeket.
A száraz évszakban a Tonle Sap River folyásiránya megfordul. Visszaadja a tó vizét a Vörös Folyónak. Közben megintcsak táplálja a rizsföldeket. Medréből apró erek, ezüstösvények viszik az életet Kambodzsa szomjas mezőire. (Most nem viszik, nincs víz, a mezők parázslanak.)
A cserélődő vízállások nyomán bőséges volt a rizsaratás, néha háromszor, négyszer is egy évben. Nem építettek öntözőrendszert. Nem volt miért. Isten magától létrehozta. S működött is ezer évig. Most nem működik.
Valamit elronthattunk mostanában.
A népesség igen nagy hányada a Nagy Tóból él. Hol így, hol úgy. Halászfalvak telepedtek a vízre, csónakokra emelt kunyhókban próbálgatják az életet. A vízen élnek, a vízben élnek, testüket hozzáigazítva a tóhoz, s szükségleteiket is oda - vissza.
Látom a ráncos öregembert, amint kannájával kissé megpacskolva a vizet, merít.
Tisztájából? Sűrűjéből?
Itt minden úgyis visszatér. A Nagy Tó, a Tonle Sap megszül és megemészt.
Majd egy napon beszélned kell a porról. Egy napon, mikor már nem könnyeztet, nem fojtogat, mikor a távolság és a por emlékképként lebeg közted és szerelmed között.
Emlék lesz majd a por. Most még nem az. Megpróbálsz nem lélegzeni, arcod elé kendőt borítasz. Sokat nem ér. Látod a teherautókat, amint versenyeznek az általuk kavart porfellegekkel, látod a fákat, a bokrokat, ahogy fuldokolva vöröslenek a portól.
És látod őket is.
Ott ülnek házaik előtt a porban, szemük sarkában porgöröngy, szájuk sarkából porpatak pereg, mosolyukat a nyállal kevert por arcukra kövesíti.
Az első templomokat a Khmer Birodalomban vörös téglákból építették. Oldalaikon és néha belül is, téglákból felrakott szobrok. Volt idejük egy ezredév alatt jónéhányuknak porrá omolva visszaszállingózni a földre, ahonnan vétettek.
Előtted is, mögötted is, talpad alatt, mindenütt templomok.
Meztelen kisfiú kuporog. Egyik markából homokot perget.
Ha elfogy, újra telemeríti. Sose fogy el.
Kambodzsa élő homokórái.
A száraz évszakban Kambodzsa köhög. Hiába terítesz kendőt a szád elé. Lélegezned kell előbb-utóbb. Ez itt szabály.
A por bemegy és visszajön.
A lény, aki itt bolyong, napjában többször is zuhanyozik. Testén vöröslő lé csorog. Ingein a ráncok felvöröslenek. Sajátos plasztika, gyönyörködöm.
Kiszáradtak a vizesárkok. A Város, Angkor, meghint porral és forrósággal. De néha ad árnyékot is. Az esős évszakban a víz rothadásszagú. A száraz évszakban a víznek is porfelhő szaga van. Melyik a jobb? Nem tudok dönteni.
Vietnami botladozásaimból megtérve, s előbbre lapozva az időt, már jobban értem a Phnom Penh melletti halászfalu szépségeit és iszonyatát.
Csónakra épült kunyhókat másutt is láthatsz, ott vergődnek a Mekong-Deltában, vagy errefelé a Tonle Sap vizén, s szakajtóval merik az életet.
De én először Phnom Penh mellett, a folyóparton láttam meg őket, innét cipeltem képüket tovább, csodálkozva és értetlenül.
Mászkáltunk egy rozzant tragacson Phnom Penh körül, hogy lássam, mi is a kantriszájd, aztán csak ott volt, balkézről. s oly pőrén és szemérmetlenül mutogatta nyomorúságát, hogy a gerincem beleremegett.
Összekoccanó fogakkal mondtam: stop!
(Ez az a szó, amitől megáll a tragacs.)
Mr. Soteph, aki mint mondtam már, igazi vagány, s olyan laza, hogy csak a veríték tartja össze, meg ócska farmergöncei, szóval a srác szerint nem biztos, hogy ez az, amit látni kívánok. Vagy látni érdemes.
De azért leszáll velem.
Értheted szó szerint: vagy húszméternyi meredély alján fortyog, zsibong a halászfalu, a kambodzsai pokol egyik kis bugyraként.
A lény úgy dönt, belémerül. Megteszi, s ez sem képletes. Vékony deszkák vezetnek át a dagadozó, süppedő mocsáron, s persze, hogy mellélépek. Apró kunyhókból meg disznóólakból folyik a lé, híg és sűrű vegyest, s igyekszik lefelé.
Szemétkupacok, rothadó halcafatok, döglött rákok, csigák, kagylók között térdig a mocsokban: gyerekek. Bűzlenek, iszaposak, néha lemennek egész a vízig, akkor egy percre felragyog mindegyik.
A deszkák elvezetnek a folyóig. A vízen bárkák, a bárkákon kunyhók. Levelekkel, rongyokkal, műanyag zsákokkal vannak lefedve. A jobbmódúak rozsdás bádoggal büszkélkednek.
Mint egy felkavart szemétkupac, úgy billennek meg ferdén a házak, egyikük sem emlékezik a függőlegesre.Vízszintet itt csak a vízen találsz.Feljebb az is hasraesik.
A kunyhók falai félig nyitottak, a bent lakók élete kifelé csordogál. Ott kuporognak kunyhóik előtt, vagy kicsit feljebb, a padlón. Főznek, beszélgetnek, zöldséget puhítanak, kagylót beleznek, halat metélnek.
A szemét, bárhová is kerül, rossz helyre nem kerülhet. Némelyik ház oldalát szemétkupacok tartják, s óvják az összeroskadástól.
Millió légy rajzik fölöttünk, s mindegyik a szemünk körül gyanítja a legjobb leszállóhelyet.
Mindent felveszek videóra, bőszülten keresem a nyílásokat, amiken beljebb tolakodhatok. És rés a résre, pőrén, ruhátlanul kínálkozik minden odú, eszükben sincsen rejtekezni.
Mindenütt kedves arcok, ránk nevetnek, beszélgetnek a sráccal, a kölykök próbálgatják a kamerát. Közéjük ülhetünk, nem vagyunk betolakodók.
Lassan rájövök, hogy nekik mindez természetes, ez az otthonuk, mindig is ez volt, és itt, a belátható távolban mindenki így él. Hajnalban kelnek, vízre szállnak, kivetik a hálót. A halak javát piacra hordják. Később békáznak, csigáznak, kagylókat gyűjtögetnek.
A megmaradt halakat vékonyra szeletelik, s a napon szárogatják. Megtudom, jó részük vietnami. Együtt élnek a kambodzsaiakkal. Szemük állása különbözik. Nyomoruk ugyanaz. Megférnek egymással.
Hirtelen minden kifényesedik, a legyek döngése megáll egy pillanatra, a bűzlő mocsár deszkái kiegyenesednek, puha szőnyeggé válnak.
Kim lépdel rajtuk. Tündér a poklok hajlataiban. Ruhája tiszta, arcocskája kimosdatva, szája kifestve, haja illatába beleszédülök.
Megáll előttünk, bemutatkozik, csak nekem, a srácot már régről ismeri.
Kérdezgetem, forgolódok körülötte. Nem mindennap láthatok én se tündért. Tizenhat éves. Vietnámból jött, itt él, egy mulatóban dolgozik. Táncol. És ha kell, elmegy a vendégekkel.
Oly természetesen mondja mindezt, mosolyog, ragyog, tündérsége egy cseppet sem kopik szavaitól.
Két éve jött át. Kérdezem miért, hiszen Kambodzsa szegény, Vietnám sokkal gazdagabb.
Itt jobb az élet, mondja. (Már Vietnámból visszatérve, tudom, hogy így igaz.)
Szabad vagyok, nevet felém, én meg körbenézek, szemétkupacok szabadsága, gondolom. (Később megértem, hogy ez mindent megér.)
Beszélgetünk. Elbúcsúzik. Vele mennék, de vendég van nála. Máskor talán, igazít egy vékony deszkát lábaim alá.
Máskor talán...
A legyek újult erővel kóstolgatnak, mindkét lábam ganajba gázol.
Kezdek idetartozni, mondom, s leballagok a vízhez. Nadrágosan belémegyek, így tesznek mások is. Kijőve kicsit tisztább vagyok.
Üldögélek Siem Reapben, forró estékkel, hideg sörökkel körbekínálva. Még tavalyról van itt egy kiskomám, Mr. Veng So Thy.
Szólítsd csak Thynek. Az a neve.
Sörözgetek. Nincs többesszám. Thy csak teázik. Igaza van.
Battambong, mondom. Cambodia második legnagyobb városa, szobrokkal, múzeumokkal. S még mennyi mással, ami egy városban megterem...
Sohase ítélj a főváros után, altatgatom felcsukló rémületemet, ami a város szóra előjött. (Phnom Penhben néha félhettem volna. De hát akkor már nem volt mit féltenem.)
Jó, nem ítélek, mondja a rémület, és visszamászik. Battambong úgy kétszáz kilométerre lehet. Odarepülhetnék, de valami közvetlenebbre vágyom.
Thy szürcsöl. Talán figyel is, nem tudom. Arcát feloldja a sötétség.
Motoron. Nem érti. Motoron, mondom, motoron megyünk. Enyhe szellőket fúvok köréje. Mi az neked a kétszáz kilométer. Vittél te már engem a dzsungelben is, ázott, csúszós ösvényeken, egyenes s görbe utakon...
Azt mondja, nem lehet. Nincs út. Mutatom friss térképemet. A hatos számú nemzeti főút Siem Reaptól Sisophonig, onnan meg az ötös számú nemzeti fővonal Battambongba.
Nincs út.
Mi van hát?
Mutatja, néhány méteres gödrök és dombok, fel és le, le és fel, szétrobbantott holdbéli táj, megsemmisült aknamező.
Nemzeti főútvonalak.
Akkor? Csónakon, talán... próbálgatja a szavakat... motoros csónakon.
A Tonle Saptól a vizek elszivárognak Battambong köré. Jó lesz. Velük szivárgunk.
Másnap estére a tea mellé kibontogatja szomorúságát. Nem lehet menni csónakon. Rettentő szárazság van. A vizek éppen csak csordogálnak. A csónak meg nem megy laposkúszásban.
Jó, rágom a szót, s ki is köpöm, akkor mivel?
Nagy terepjáró, ébresztgeti bizakodásom, a nagy terepjáró az elmegy ilyenkor, mert a gödrök legalább szárazak. Felragyogok. Ragyogásom ragyássá válik, miként a vak tükör. A nagy terepjáró bérletéhez mindhárom pénztárcámat ki kéne üríteni. Nekem meg csak egy van. Az is soványka.
Rámnéz. Lányos arca keménnyé válik, úgy vágja ki: Megyünk motorral.
Amivel lehetetlen? Bólint, hogy általában lehetetlen. De nem nekünk. Mert ő kerít majd egy erős motort. Ami majd bírja. (Akkor még nem tudom, hogy nem is a motornak kell ezt kibírnia.)
Másnap reggel elindulunk. Ingeket kötök ülepem alá, hogy valamit mégis puhítsak. Sorra elvesztem őket. Pedig ez még csak az eleje, hígja. Megyünk a sűrűjébe.
Az út: gödrök látszólag összefüggő szövedéke. Nem összefüggő. Alattomos. A motor jó hozzánk, igyekezik. Lefelé fékez, felfelé kapaszkodik. Oldalra dőlve kecmereg. Megcsúszik egy-egy porkupacon. A gödrök és a púpok iszonyú ütéseket mérnek gerincemre. Feldobnak, s mikor visszazuhanok, az ütés nyakszirtemig hatol.
Nyakadon érzed, hogy segged mily nehéz, idéződik fel a késő középkor, vöröslő, duzzadt fenekem alól. Előmásznak a könnyeim, kimossák a port szememből. Araszolunk. A motor bőg, ordít, ocsmányakat durrantva káromkodik. Utazunk Battambong felé.
Vörösek vagyunk az út porától. Beleillünk a tájba, errefelé minden vörös.Túl sok a por, megállunk egy kis sarat csinálni.