|
 Kambodzsa a hiányok földje.
Kambodzsa kő. Bármerre mégy, mindenütt templomok. Irdatlan kőtömbök kecsesre faragva. Lótuszrügyeket formázó kupolák. A világ legnagyobb templomai. Lenyűgöznek finomságukkal. Ezek a templomok asszonyok. A falakon aprócska lányok. Szívedig érő mosolyok. És majd mindegyik kő megcsonkítva, megvakítva, eleven arcocskáik letépve, kicsiny lábaik leverve bokáig.
És még így is, még így is élnek. Kambodzsa lány. Felédlibben. Rádmosolyog. Belészeretsz. Szerelmed reménytelen. Kambodzsa nem adja oda magát. De te talán még övé lehetsz. Kambodzsa öregasszony. Fogatlan szájjal vigyorog. Indaujjait nyújtja feléd. Nem simogat meg. Pénzt akar.
Kambodzsa koponya. Ezerszámra egymásra rakva. Meglepődsz, egynek sincs foga. Kitörtek a fejszék vasától. Szertegurultak a Mekong sarába. Csontvetések szétrohadt mosolyok földjén.
Kambodzsa földje vetemény. Vagy harmincféle akna találta itt meg puha fészkét. Van hosszúkás és szögletes, furfangos amerikai, van cakkos és lomha orosz, van sziporkázó kínai. Nem kell nekik szöges bakancs. A gyerekléptek is elegendőek.
A robbanáshoz.
Kambodzsa millió rovar. Egy éjjel élnek, reggelre holtak.
Itt könnyű buddhistának lenni.
Kambodzsa millió gyerek. Féltucatjával kóborolnak. Gondolnád, árvák. Másutt azok lennének. Itt nem. Estére mindegyik hazatalál. Oda, ahol még van szülő.
Úgy mondják errefelé, a kambodzsai embernek csak egyetlen szíve van. Nincs külön szíve a saját gyerekéhez.
Kambodzsa kavargó porvihar. Kráterekké vált útjain porfelhők száguldoznak. Az idő meg bivalyok hátán döcög. Azért eljuthatsz mindenfelé.
Ezernyi démon repít tova.
Kambodzsa száraz. Kiégett mezők, kiszáradt életek. Nincs víz sehol.
Kambodzsa nedves. Könnyekkel telve a vizesárkok.
Kambodzsa a hiányok földje. Egyetlen kincse van csak, a múltja. Ezer év szikrázó gyönyörűsége. Amit még meghagytak belőle. A világ minden tájára hordták szépléptű kőleányait. Khmer arcocskák sugározzák be a múzeumok komor sötétjét. Elrabolt leányok idegen tömlöcökben.
Kambodzsa millió sebhely. A letépett szobrok hiánya, a kitépett lábak, csonkolt kezek hiánya, a csonthalmok hús-vér-velő hiánya sikongat minden szögletéből.
Mégis mosolyog, s mindezek ellenében.
Mosolyok, lágyan tovaröppenő pillangók, aprócska életek.
Kicsiny szerelmeim.
Diszkréten vedlek. A bőr, amit elhagyok, ráncos és száraz.
Ne sajnáld, mondom. Régi volt.
Új arcom van, nyirkos, és fél a naptól. Esténként körbehordozom. Barátkozunk.
Az esték és a fények melegek, tompák. Az utcákon, a házak oldalában, gyékényeken, a porban, árusok kuporognak. Előttük főtt kukorica, sült banán, lótuszszirmok és néha egy-egy narancs. Olajmécses ég körülöttük.
Mécsesekbe öltözött kicsike város: Siem Reap. Angkor kinyíló kapuja.
Néha csúszom, néha kerengek. Bevillanó láng: egy mosoly fénye. Petárdaként szanaszét robban.
Holdújév Cambodiában. Robbanások riasztanak fel. Jó lesz, gondolom, ezt is megértem, közelről látom a harcokat... Kinézek, látom, a harcosok árnya mögött gyerekkéz hajít ezer petárdát. A robbanások igaziak.
A harcosokból trágya lett. Mindenből trágya lesz, csak úgy belefordulnak a földbe, ahogy te otthon, álmodban, a másik feledre hengeredsz.
Azért láthatsz harcosokat. Éppen a békénket védik, biztonságunk ketreceit. Mert a hír elszáll, a meglőtt turista ottmarad. Sorra állítják le a motorokat, fürge motozás... fegyvert keresnek. Az autókat hagyják továbbgurulni. Azokban kik lehetnek?
Mondják, mert holdújév, ezerszámra jönnek a fővárosból, meg innen-onnan. És akik jönnek, azoknál a fegyver megszokott viselet. És kézhez áll.
A megtapizottak szép sorban továbbhaladhatnak. Jómagam a stukkert inkább a motorok ülése alá tenném. A motorokat nem taperolják. Olajosak. A rendőrök jóképűek, tiszták és kinézetre harcosok. Egyenruhájuk katonai és szinte elegáns. És nem került elő a stukker, pedig már hajnalodik.
Az apsarák.
Szerelmeim, ezerszám adják mosolyukat, ahogy megpróbálnak kilépni kőágyaikból, templomaik forró falán. Mert ég a testük.
Ma este előttem táncikálnak élőn, lassúdad bájjal, olajmécsesektől fénylő új templomukban.
Az apsarák tánca Siem Reap vendégeinek. Lábuk alatt kő helyett deszkák, három oldalról asztalok. Az asztaloknál fehérek, sárgák, rózsaszínűek.
No kambodien. Kivéve a pincéreket.
Jómagam ötven méterrel hátrébb állok, itt feszítették ki a védőhálót. Beleshetek, de be nem eshetek.
És körülüttem toporog, áll, guggol a földön, vagy épp csak lépked és figyel Kambodzsa népe. Van aki gyerekforma, s elhozta szüleit apsarát nézni, vannak igencsak szép növendék boszorkányok, sokfélék vannak, vannak nők, férfiak. Öregek nincsenek. Itt a népesség fele tíz éven aluli.
Az apsarák. Ott táncikálnak, forgolódnak, lépkednek és toppantanak, apró ujjaik között ezer év pókhálószálaiból szőtt mozdulatok nyújtózkodnak a fény felé.
Olyanok ők, mint szerelmeid, csakhogy mára már felöltözöttek.
A romtemplomok apsarái fedetlen keblüket is odakínálták vágyódó tekintetednek.
Végtére is minden szál szétszakad, ellibbennek a pókhálószövedékek, az apró ujjak emléktárgyakat adnak az asztaloknál táplálkozó és műélvező kultúrembernek. A kultúrember fotóz, inkább csak alsó szögekből.
Az apsarák szétfoszlanak... az éjjelt talán kőágyaikban töltik Angkor tűzforró templomaiban. Meglehet, egyikük, s lehet hogy másikuk is, elröppen és elveszti szárnyait... Nemcsak olajmécsesek égnek.
A fehér vadász is tüzet rakott.
Szerelmeim, kicsiny tündérek... aprócska barnák... talán ott kellett volna maradni a templomok közt, elmerülve az emlékek káprázatában.
Itt szerteszét gurul milliónyi kólásdoboz...
Ragacsos lé húzza a mélybe bokáitok finom ívét. Ezer év útvesztőin átsuhantatok, ezer év sarából, porából könnyedén kiléptetek, hogy felfényesedjék tőletek Angkor, a Város...
De az a ti saratok volt, a Mekong és izzó földetek vörös sara, útvesztőitek a ti dzsungeleitekben kanyarogtak. Cambodia vörös sara, vörös pora úgy változott, ahogy az évszakok váltakoztak: esősre száraz, szárazra esős.
Ez már nem az...
Ez itt nem Thailand, mondjátok büszkén, és hogy ingyen van a mosolyotok, a testetek a párotoké lesz, és aztán és közben a gyerekeké...
Még mondjátok, még hiszitek...
Ragacsos lé tapasztja össze szárnyaitok és hitetek, azt, ami megmaradt, amit nem égettek le a thai barbárok, nem rágtak szét a szorgos franciák, nem robbantottak rommá, gödörré még nem is oly régen Amerika hős fiai és a kedves vietkong barátok...
A ragacsos lé körbefolyik. A meggyalázott álmok helyett az adok-veszek az megvalósul, s ti, kedvesek, nem gazdái, csak tárgyai lehettek ennek a mindent elöntő adokveszeknek.
Látjátok, drágák, hóhérotok, Pol Pot, a szörnyeteg, a saját népét megharmadoló, szétlövető, agyonverő, a koponyahalmok mestere, jól tudta ezt, ezt tudta jól, és szörnyű, vöröslő görcseiben benneteket mart szét, mintegy a saját testét kiirtva, hogy ne érje el a ragacsos áradat...
Nem volt remény... akkor már nem volt. A megvalósult szocializmus utolsó iszonyataként gúlákat rakott csontjaitokból, hogy emlékezzünk: ZSÁKUTCA VOLT!
Cambodia... Cambodia... termékeny földed a világ legsűrűbb aknamezeje. Jól beültetett taposóaknák robbannak szét lábad alatt, gyermekeid lába alatt, gondosan elhintett gyilokmagok fröccsennek hús-csont-agyvelő veteménnyé.
Szép fehér ember, sehol nem láthatsz ilyen sok nyomorékot. Lábatlanok, kezetlenek, műlábaikon bicegnek, lökődnek... a gyerek ugyan felnő, de művégtagja nem nő vele... pénzük meg másra sincs. És nem hinnéd, de mosolyognak, rádnevetnek, felédbicegve.
Hogy végre megtudd, mi is a pokol...
(Láttam sok fehér autót. Zászlóik vöröskeresztesek. Nemzetközi szervezetek aknákra vadásznak Cambodiában. Sikerrel teszik. Aknákra itt vadászhatsz mindenütt. Vagy harmincfélét lehet találni.
A kambodzsaiak nem nagyon ismerik fel őket. Az aknákkal való találkozásuk meglehetősen egyoldalú. És egyoldalú emberek vonszolják, húzzák magukat. Odébbre, valamerre. Az élet megy tovább.
Kinek ide, kinek oda.)
...Akkoriban még több időnk volt komoly dolgokra. Nem szivaroztunk, nem szivaroztattuk Monikát, nem dorgálgattuk az arabot, nem kóstolgattuk a szerbeket, nem annyira védtük az emberi jogokat, nem alapítottunk nemzetekfeletti ítélőszékeket.
Volt időnk másra is.
Furfangos aknákat rakosgattunk, hintettünk, szórtunk, lombtalanítottunk, tüdőtlenítettünk, eredményesek voltunk. Kivörösítettük a sárgát, dzsungelharcosokká képeztük magunk, bombázgattunk, pacifikáltunk, apró falvakat gyújtogattunk, meglángszóróztuk a kölyköket, nemzeti történelmet gyarapítottunk, hogy ki is a jó indián, csak át kellett sárgítani...
Kitakarodtunk... és visszajöttünk...
Markunkban emberi jogok: hazug, véres és kólás okádék.
Adok-veszek... A pénz robban a legnagyobbat... Hirosima kutyafasza, bár talán az sem volt semmi... kutyafasza, váltok csúnyára, hogy némiképp szelíd maradjak... a pénz az igazi durranás...
Kis apsarák, széthasadt dobhártyáitokkal miként halljátok majd a zenét... ha ugyan lesz zenész...
Három muzsikus kuporog Angkor Vat lépcsőin.
Az egyik vak, a másik csonkolt kezű, a harmadiknak lába tőből hiányzik. És muzsikálnak, gyönyörűen, azzal amivel még lehet.
Dob, furulya, kéthúrú hegedű. A zene lelkükből fakad, elrontott tagjaik éppen csak körbefonják a már önmaguktól szóló hangszereiket. Mit is tehetnék... pénzt adok... megmártózom a kínban és a gyönyörűségben... és meghagyom nekik.
Kiömlenek a könnyeim. Továbbmegyek.
(Levélféle a pénz urához)
Engedelmet, hogy megszólítalak, s épp tégedet, a vizek túloldalán...
Jómagam is ültem az asztalodnál, törtem a kenyeredből, ittam finom borodból, illik hát megköszönnöm, bár meglehetősen vadóc vagyok, s nehezen jön a számra köszönet. S jóllehet vénülök - talán lassabban, amint illenék - azt semmiképpen nem gondolhatom, hogy a világnak így kell maradnia, s hogy másképp nem lehet.
Látom amint töpörödik, fogatlanodik, szárad és fonnyad ez a világ, valaha tó volt, ittál belőle, meglehet néha zavarosra váltott, de nem volt ragacsos okádék. Többféle volt, a rosszban jó, a jóban rossz, váltakozott, reménykedett, evett, emésztett, szeretkezett, felnevelte a kölykeit...
De nem fogyasztott, csak hogy fogyjon az áru, s nem hajigált követ a parittyából, csupán azért, mert túl sok volt már a kő.
Te, aki hívő vagy és hitetlen, adakozó és uzsorás, mindazt tudod, amit már én is, meglehet, nem onnan, ahonnan én, tudod és néha beszélsz is róla, bár nem ugyanazért, amiért én teszem.
Furdalgatja a lelkiháború, s valamit jóvátesz belőle - mondanák mások Rólad. Én ezt nem gondolom, inkább csak azt, mert benne vagy, így hát belülről tudod: iszonyatos a pénz hatalma, és egy napon szétrobbantja önmagát, mert nincs hová és nincs már semerre.
Mindig a körhöz érünk, a kígyó önnön farkába harap és a skorpió körré feszülve halálra marja önmagát.
Te is tudod, hogy egyszer vége lesz, gondolom előbb még megvalósul mindenfelé ez az iszonyat, amit az ember kitalált önmaga, s kultúrája ellen. És kifordulva önmagából, ezer szilánkká hasadozva majd megszüli a valamit, egy társadalmat, amiben élni is lehet, mert különben nem lehet élni.
És bár nem tudjuk a mikéntet, a miként nem már kirajzolódott.
Mert a falu nem keríti be a várost (ámbátor néha legyilkolássza), és nem a géppuska a legjobb iskolamester.
S bár Cambodiában ezt könnyű megtanulni, ez csak a miként nemre jó.
Meg arra, hogy tudd, nem kívülről, a végső harcban, hanem belülről, saját iszonyatától robban. Az egyszer nincs továbbtól.
És akkor előlép az angyal - kérdezheted - talán előlép. Lucskosan, maszatosan, maga után vonszolván köldökzsinórját, amin ott lógunk méhlepényként. A köldökzsinór pedig elvágatik, a méhlepény a szemétre vettetik.
A reggeli zuhany után - és istenem, miért ne pont az úton - heves vágyaim vannak. A kezdődő, még csak lágy meleg, az enyhe rothadás szaga, vagy csak a kelő nap teszi? Ki mondhatná meg?
Kerülgetem a kását... Épp csak a széléről csipegethetek, mélységeinek finomságait talán soha nem ismerhetem.
Ez itt nem Thaiföld. Itt a lányok csak esküvő után. Addig meg kínálgatják mézízű mosolyaikat. Az asszonyoknál más a helyzet, csillantottak barátaim némi reményt.
Ám nem sikerült mélyebbre mennem. A girbegurba kis ösvényekről, amik a kertek alján vezetnek, akkoriban még semmit se tudtam.
Sétáljunk egyet... lódítom fel magam tunyaságom melegágyaiból. Kíváncsiságom legalább kielégül. Egy igencsak vagány sráccal mászkálok a főváros sikátoraiban.
|
|
