Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Tanidzaki Dzsunicsiró
谷崎潤一郎 Tanizaki Junichirō (1886-1965)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Tanizaki_Dzsunicsir%C3%B3
Tetoválás (刺青 Shisei, 1910, Hani Kjóko fordítása) Modern japán elbeszélők, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1967. (Dekameron sorozat); Egy magyar lelkű japán: Hani Kjóko, szerk. Hidasi Judit, Vihar Judit. Budapest: Balassi, 2018.
Korábban magyarul: A pók címen, Thein Alfréd fordítása, közrem. Kuni Matsuo, 1899-1975 & Serge Elisséeff, 1889-1975) Mai japán dekameron, szerk., bev. Thein Alfréd, Budapest, Nyugat, 1937, 245-261. o.
Sunkin története (Részlet. 春琴抄 Shunkinshō, 1933, Vihar Judit fordítása) Műhely/Japán 42. évf. 5-6. sz. / 2018
A kulcs (鍵 Kagi, 1956, Kolozsvári Papp László) Budapest: Európa Könyvkiadó, 1990.
Az álmok hídja (夢の浮橋 Yume no ukihashi, 1959, Félix Pál fordítása) Nagyvilág, 1973/11, 1615-1643. o.
Egy hibbant vénember naplója (瘋癲老人日記 Fūten rōjin nikki, 1961, Göncz Árpád fordítása) Budapest: Európa Könyvkiadó (Modern Könyvtár 397), 1980
Aki a keserűfüvet szereti (蓼喰う蟲 Tade kuu mushi, 1929, Kolozsvári Papp László fordítása) Budapest: Európa Könyvkiadó, 1986.Árnyak dicsérete (陰翳礼賛 Inei raisan, 1933), Varázsló Macska kiadó, Pécs, 2023, 120 o.
Ez a pici, maroknyi könyv a kiváló japán regényíró esztétikai esszéje valami olyasmiről, amit manapság észrevenni csak az igazán lecsendesedettek képesek. Ez alkalommal a csendesedés sokkal tágabb értelembe veendő. Mert nem csak a hangerőt kell levenni, hanem az élet minden területének harsogását ki kell zárni. Így a fényt és a csillogást is tompítani kell. Az ország, ahol járunk egyszerű és letisztult formákkal körülvéve igyekezett megragadni mindenben a lényeget. A japán építészet, térrendezés, ételkészítés, színház, enteriőr, kerttervezés egybehangzóan ennek a jegyében állt. A tradíció hozta magával ezt az átláthatóságot és tartotta magát egészen addig, amíg a nyugati hatás be nem szivárgott és el nem árasztotta keletet fénnyel, technikával és mindennel, ami sok.
Tanizaki könyve 1933-ban íródott, amikor már láthatóvá vált a repedés, de még a hagyomány is elevenen jelen volt. Pont ebben a kontrasztban tudott hangot kapni annak dicsérete, ami eddig természetes része volt az életüknek. Az esztétika már magában is túlmutat a tárgyi valóságon, hisz megragad valami magasabb lényeget, amit a materiális létező meg tudott jeleníteni. Az esztétikában az a varázslatos, hogy nem is kell tudni megmagyarázni, mi váltja ki a nézőben a rendezettség érzetét. Valahogy így van ez ebben az esszében is. Hiszen Tanizaki nem csinál mást, csak végigmegy egy házon, nézi az épületet, a tetőt, a fűtést, a konyhát, a fürdőzést, sőt az illemhelyet, és megpróbálja megérinteni azt a lényeget, amit a japán tradíció meg tudott jeleníteni, de a civilizáció ostrom alá helyezett. Hiszen a modern világítás, az elektromos vezetékek, a telefonhálózat, a modern tűzhelyek az új épületek részei lettek és takarásba tették a korábbi értékeket. S nem csak ezek az újdonságok vakították el az embert, hanem a nyomukban megjelenő fényerő is, ami eltüntette az árnyakat. A magyar nyelv szépen fejezi ki az „árnyal” szóval azt, hogy itt valami olyasmi van jelen, ami érzékenységet követel meg! Tanizaki írásának legszebb része az, amikor a japán lakozott dobozokról, tálakról mesél, aminek aranyfestéke válik az árnyékban a fény forrásává.
„A minőség, amit szépségnek hívunk, mindig a létezésből fakad.”
A japán otthonok szépségének kulcsa, hogy rabul ejtették az árnyékot, aminek játéka a fény változatosságán alapul. A halvány homály titokzatos és megunhatatlan. A sötét tónusok derengését a használati tárgyak patináján is bemutatja a szerző.
Tanizaki gondolatai olyan irányba is elmennek, melyek a nyugat behatása nélküli szuverén keleti fejlődés gondolatával játszadozik. Véleménye szerint kelet megtalálta volna a saját modernizációját. Ezek a vélekedések azt sugallják, hogy a nyugati civilizáció erőszakot tett a hagyományon. A majd száz évvel ezelőtt keletkezett írás jelenben való értelmezése több, mint érdekes, hiszen Japán technikai fejlettsége a világ élén áll. Ami mégis aktualizálja Tanizaki írását az éppen az a másik irány, mely mind a mai napig meg akar ragadni valamit a tiszta japán hagyományból, letisztult formavilágából, egyszerűségéből. Lényünk egy része vágyja ama bizonyos árnyak szépségét, hiszen a boldogság nem más, mint a jelenben feltűnő és érzékelhető szép és jó.
Olykor éreztem a szövegben egy kis mesterkéltséget, például akkor, amikor lázas igyekezettel akart eltüntetni minden szaniterféle dolgot, mégis volt bennem egy emelkedettség olvasás közben. Néha úgy hatott rám, mint egy ima, mely sorról sorra emeli a lelket. A könyv borítója éteri finomsággal jeleníti meg az árnyalatokban rejlő szépséget, érzékeltetve ezzel az életben megbújó mélységet is. Az alig száz oldalas kiadvány szövegének tagolását fekete-fehér kis fotók adják meg.
Idézetek az esszé-kötetből:
Milyen hihetetlen kínokat kell elviselnie a tradicionális építészet kedvelőjének, amikor fejébe veszi, hogy tiszta japán stílusban építsen házat.
---
Egy gyönyörű nőnek, bármilyen szép is a bőre, illetlennek számítana, ha mások jelenlétében megmutatná csupasz fenekét vagy lábát; ilyen durva és ízléstelen az illemhelyet túlzottan megvilágítani.
---
Amikor egy régi, gyengén megvilágított és hozzáteszem, kifogástalanul tiszta illemhelyet találok a narai vagy kyotói templomban, mindig lenyűgöznek a japán építészet egyedülálló erényei. A fogadóteremnek megvan a maga varázsa, de a japán illemhely valóban a megnyugvás tere. Mindig külön áll a főépülettől, egy folyosó végén, levél és mohaillattal belengett ligetben. Szavakkal nem lehet leírni azt az érzést, amint az ember ül a félhomályban, sütkérezik a shojiról visszaverődő halvány fényben, mereng vagy a kerten legelteti a szemét. Natsume Sóseki regényíró „nagy örömnek”, „fiziológiai élvezetek” nevezte a reggeli illemhely-látogatásait.
---
Véleményem szerint mi keletiek megelégedünk azzal a környezettel, amiben épp találjuk magunkat, elegendőek a dolgok úgy, ahogy vannak, ezért a sötétség nem ébreszt elégedetlenséget, elkerülhetetlenként törődünk bele. Ha kevés a fény, akkor kevés a fény; elmerülünk a sötétben és felfedezzük sajátos szépségét. De a haladó nyugati ember eltökélt szándéka, hogy mindig jobbítson során. A gyertyától az olajlámpáig, az olajlámpától a gázlámpáig, a gázlámpától az elektromos világításig, törekvése – az egyre ragyogóbb fény – sohasem szűnik meg. Fáradságot nem kímélve tünteti el a legapróbb árnyékot is.
---
A múlt idők nője valóban csak ingujjtól lefelé és gallértól felfelé létezett, a többi része rejtve maradt a sötétben, számomra mégis a valódiság mintaképe.
---
[…] mennyire más lenne minden, ha mi itt keleten fejlesztettük volna saját tudományunkat. Tegyük fel például, hogy mi dolgoztuk volna ki saját fizikánkat, kémiánkat, nem öltött volna más formát a rájuk épülő technika és ipar? Nem lettek volna olyan hétköznapi eszközeink, gyógyszereink, iparművészeti termékeink, amelyek jobban megfelenek igényeinknek, mint az övéik? Valójában magáról a fizikáról, sőt a kémia alapelveiről alkotott felfogásunk is valószínűleg különbözik a nyugatiakétól; és azok a tények, amelyeket most tanítunk, a fény, az elektromosság és az atomok természetére és működésére vonatkozóan, más formában is megjelenhetnek.
---
Az arannyal díszített lakktárgy nem olyasmi, amit a ragyogó fényben lehet nézni, egyetlen pillantással befogni; sötétben kell hagyni, egy darabot itt, egy darabot ott, és halvány fényben részesülhetünk a látványból. Virágos mintáik visszahúzódnak a homályba, a mélység és titokzatosság megfoghatatlan hangulata varázsolódik elő. A lakk éjszakai fénye imbolygó gyertyafényt tükröz, a fuvallat, mely időről időre a csendes szobában áramolva álmodozásba ringatja az embert. Az álomvilágból – amelyet a gyertya és lámpa különös fénye teremtett, a hullámzó láng, amely az éjszaka pulzusát veri –, ha elvesszük a lakkot, a varázslat nagy része eltűnik. A vékony testtelen, ingadozó fény, úgy tűnik, mintha kis folyóként ömölne át a helyiségen, itt-ott kis medencéket gyűjtve, mintát lakkozva magának az éjszaka f, azonak, akik a modern fényes megvilágításban dicsérik a test szépségét, nehéz elképzelni a régi korok nőinek illuzórikus kellemét. Lehet, hogy azzal érvelnek, a szépség, aminek gyenge részeit sötétbe kell burkolni, nem is lehet igazán szép. Mi keletiek, ahogy már korábban mondtam, szépséget teremtünk az árnyakból, amiket eldugott helyeken hozunk létre.
---
Úgy vélem, azonak, akik a modern fényes megvilágításban dicsérik a test szépségét, nehéz elképzelni a régi korok nőinek illuzórikus kellemét. Lehet, hogy azzal érvelnek, a szépség, aminek gyenge részeit sötétbe kell burkolni, nem is lehet igazán szép. Mi keletiek, ahogy már korábban mondtam, szépséget teremtünk az árnyakból, amiket eldugott helyeken hozunk létre.
---
[…]a szépséget nem magában a dologban találjuk meg, hanem az árnyék mintázatában, a fényben és a sötétben, amit egyik a másikkal szemben teremt.
---
Az „antik ragyogás”, amiről olyan sokat hallunk, valójában a maszat fénye. Mind a kínai, mind a japán nyelvben ezt a fajta ragyogást leíró szavak a fényezésre utalnak, amelyet az ismételt érintés okoz. Az olajok által kiváltott fény, amely hosszú éveken át tartó tapogatás során természetes módon tölti be a tárgyat, valójában szennyeződés.[…]
Lehet, hogy ideorganizálódnak tűnik, ha azt mondom, a nyugatiak minden foltot megpróbálnak felkutatni és megsemmisíteni, míg mi keletiek gondosan megőrizzük, sőt felmagasztaljuk őket.---
Legfontosabb a fegyelem!
Fordította: Gellért György
Népújság (Heves megye). 35. évf. 1984. május 8. 4. o.
A Hét (Pozsony). 29. évf. 1984. 13. sz. (március 23.) 22. o.Egy fiatal francia nő, aki tűrhetően beszélt japánul, autóbuszon Tokióból Simoniszekibe utazott. Errefelé minden új és érdekes volt számára. Még az olvasást is abbahagyta, a könyvet letette a térdére, és az ablakon keresztül kíváncsian nézegette a festői vidéket.
Hirtelen egy messze-távol felsejlő különös épület keltette fel a fiatal nő érdeklődését. Messzelátót vett elő a retikiüljéből, és alaposan szemügyre vette. Csak nem ez a híres nagojai pagoda, amelyről olyan sokat olvasott? Mivel szeretett volna meggyőződni feltevésének helyességéről, elhatározta, hogy megkérdezi valamelyik utastól.
A vezető volt hozzá a legközelebb, de őt nem merte zavarni. A kalauz édesdeden szundított a kocsi végében, öt felkelteni szintén udvariatlanság lett volna. Utas pedig olyan kevés volt, hogy egy kézen is meg lehetett számolni. Mögötte egy öreg, vak japán ült, belőle sem lett volna sok haszna, a bal oldali ülésen pedig mint valami császár a trónusán, egy kövér turista terpeszkedett el, akiről könnyen kti lehetett találni, hogy bajorországi német. A francia nőnek nem volt más választása, minthogy mégis a vezetőt háborgassa.
— Bocsásson meg, sofőr úr, hogy zavarom. Nem kell megfordulnia — hiszen vezet. A kiejtésemből már kitalálhatta, hogy külföldi vagyok. Először járok ezen a vidéken. Nem tudná megmondani, hogy az ott, messze jobbra, vallóban a híres nagojai palota?
A vezető szomorúan sóhajtott, és így válaszolt:
— Nagyon sajnálom, kedves kisasszony, de nem válaszolhatok önnek. Illetve, jobban mondva — nekünk nem szabad válaszolni. A távolsági autóbuszsofőrök éppen tegnap kaptak szigorú írásbeli utasítást, amely szerint nekünk vezetés közben tilos másra figyelnünk, az utasok kérdéseire válaszolnunk. A rendelkezés megszegőjére súlyos pénzbírság, vagy még szigorúbb büntetés vár: elbocsátás.
Ezért meg kell értenie, kedves kisasszony, hogy nem felelhetek a kérdésére, bár, őszintén szólva, a nyelvem hegyén van a válasz. De nagyon félek attól, hogy elveszíthetem az állásomat, mivelhogy el kell tartanom a feleségemet, az anyósomat, meg az öt gyerekemet... Értse meg hát, és ne vegye rossz néven!
— Ide hallgasson! — kiáltott fel az ifjú francia hölgy. — Maga az imént egy roppant hosszú monológiát vágott ki, ahelyett, hogy néhány szóval válaszolt volna a kérdésemre!
— A dolog úgy áll, tisztelt kisasszonyka, hogy a monológra egyelőre még nem kaptunk írásbeli tilalmat a főnökségtől.
Gyilkosság a pagodában
Magyar Szó (Újvidék) 39. évf. 1982. április 18. 16. o.
[Az elbeszélés fordítója ismeretlen.]Az öreg Akira gazdag és istenfélő életet élő ember volt. Minden lehetséges módon igyekezett eltitkolni jólszituáltságának jeleit és kincseit, vallásos megnyilvánulásai azonban nem ismertek határt. Nagoja külvárosában nap nap után betért egy kis pagodába, és hosszú időn át imákat mormolt. Általában akkor érkezett, amikor a többi hívő távozóban volt. Ezzel egy csapásra két legyet ütött: sokan látták, hogy mennyire istenfélő lelkületű, másfelől emberekkel találkozott.
Történt egy napon, hogy a pagoda gondnoka súlyos fejsérülésekkel vérbe fagyva találta az öreg Akirát, mégpedig éppen azon a helyen, ahol vallási rituáléit végezni szokta. Mellette egy kisebb, tömör anyagból készült, álló Buddha-szobor feküldt. Kézenfekvő volt a feltevés, hogy a tettes azzal ütötte le az öreget.
A gondnok, miután utasította unokaöcesét, hogy amíg ő távol lesz, álljon a pagoda bejáratához és senkit se engedjen be, a rendőrségre futott. Röviddel később néhány rendőr érkezett, hogv elvégezze a helyszínelést.
Miután ez megörtént, a rendőrök magukkal vitték Okirát és unokaöcesét. hogy tanúvallomást tehessenek Kodo őrnagynak.
Kodo őrnagy figyelmesen meghallgatta a helyszínelést elvégző Kavasima törzsőrmestert, majd Okirát és Uszukit, az unokaöcssét. Befejezvén dolgát Kodo Okirára pillantott és így szólt:
— Azt momdia, hogy miközben Akira a pagodában imádkozott, általában más hívők nem tartózkodtak odabenn...
— Igen őrnagy úr, rendszerint mindig akkor jött. amikor mások távoztak, mert... — válaszolt Okira, majd megint elmesélte a történetünk elején már ismertetett részleteket.
— Ebből egyenesen következik, hogv a számba jöhető gyanúsítottak köre igen szűk — tette hozzá az őrnagy megtoldva a következőkkel: — Mennyi idő telt el a hívók túlnyomó többségének a pagodából való kimenetele és az önök oda való belépése között?
— Körülbelül 20 percnyi idő.
— Tehát kezdetben és később is Akira teljesen egyedül tartózkodott odabent. Milyen magyarázatot tudna adni erre a 20 perces időszakra?
— Aligha tudnék valamit, nagyon nehéz lenne hozzászólni. Ami engem illet, Uszukival elmentünk teázni. Valójában visszatérőben voltunk, amikor csak úgy bepillantottam a pagodába és volt mit látnom.
— Miért tette ezt?
— Megszokásból. Ha ugyanis akármilyen rövid időre eltávozok és visszatérek, az első dolgom, hogy egy röpke pillantást vessek az épület belsejébe.
Még néhány mondatot váltottak, miután a pagodagondnok és unokaöccse engedélyt kaptak a távozásra. Éppen indulni akartak, amikor a mindvégig hallgató Kavasima a következőket kérdezte tőlük:
— Milyen teát szoktak fogyasztani és hol?
— A teázó a pagoda közelében van, minősége és a felszolgálás is kitűnő — válaszolta Uszukl.
Amikor távoztak, Kodo Kavasimához fordulva így szólt:
— Nos, mi az ön véleménye, törzsőrmester úr?
— Részint egyszerűnek, részint szövevényesnek tűnik az eset — válaszolta.
— Ki lehet a tettes? — kérdezte Kodo.
— Most még nem tudnám határozottan megmondani, ha azonban ellenőriztem a tényállást, erre a kérdésre is feleletet adhatok.
— Rendben van, törzsőrmester úr, ha végzett, jöjjön el, hogy összehasonlítsuk következtetéseinket.— ooo —
A törzsőrmester felkereste Akira özvegyét. Megtudta, hogy az idős házaspár magányosan éL Az özvegy higgadt volt, és készségesen válaszolt a kérdésekre. Csupán az volt a kérdéses, vajon Akira a legutolsó alkalommal magával vitte-e drága ékszereit, illetve volt-e nála nagyobb összeg. Erre a kérdésre az asszony így válaszolt:
— Pénzt úgyszólván sohasem vitt magával, legfeljebb kis összeget. Ékszere volt jó néhány... — mondta az özvegy, s külön is megemlítette az aranygyűrűiket. A rendőrség ezeket nem találta az áldozat kezén.
A törzsőrmester ezek után a pagodagondnok által említett teázóba ment. A tulajdonos közölte, hogy a szóban forgó napon Okira és Uszukl a jelzett időben valóban ott teáztak, csupán annyit fűzött hozzá, hogy Uszuki a húszperces időszakban egyszer elhagyta a teázót, és körülbelül 8—10 percig távol volt. Amikor visszatért, kissé ziláltnak látszott.
A törzsőrmester megköszönte a tulajdonosnak a felvilágosítást és távozott. Csakhamar megért benne, mi a teendő. Kézenfekvő volt ugyanis: meg kell kérdeznie Uszukit, vajon miért távozott a teázóból, és miért látszott visszatértekor ziláltnak. Mégsem emellett döntött. A pagodába ment, s üdvözölvén Uszukit és Okirát így szólt:
— Egy jó futóra lenne szükségem. Cuboi kollégám ugyanis megbetegedett, helyettesíteni kellene valakinek. Úgy látom, Uszuki alkalmas lenne erre a feladatra.
— Rendben is volna a dolog, de vajon szabad-e neki a rendőrség színeiben a sportjátékokra benevezni? Hiszen ő nem rendőr... — mondta Okira.
— Ez nem jelenthet akadályt — válaszolta Kavasima.
— Milyen távon indítaná és melyik sportjátékokon? — tette hozzá Okira.
— Hát előzetesen fusson például az önök kedvenc teázójáig és vissza. Nézzük, meg, vajon milyen teljesítményre képes!
Alighogy ezek a szavak elhangzottak, Okira revolvert szegezett Kavasima mellének, Uszuki pedig kereket akart oldani. Kavasima törzsőrmester azonban nem hiába volt a japán rendőrök országos bajnoka dzsiu-dzsi cuban. Pillanatok alatt mindkettőjüket ártalmatlanná tette.— ooo —
Az őrszobán beismerő vallomást tettek, azt azonban mindketten tagadták, hogv meglopták volna áldozatukat. Ám minthogy az ékszerek értéke, amelyeket Akira meggyilkolása alkalmával magán viselhetett, igen tekintélyes összegű volt, több százezer jen, a következő feladat volt kinyomozni, vajon hová tűnhettek.
Éppen úgy az öreg Akira meggyilkolásának okát is fel kellett deríteni.
Ez utóbbira sohasem derült fény, mert Okira és Uszuki a vizsgálati fogságuk második napián megszöktek és sohasem sikerült a rendőrségnek nyomukra bukkanni.
Kavasima az első talányt könnyen megfejtette, mert eszébe jutott, hogy Akira meggvilkolásáпaк napia a takarékosság ünnepnapja volt. A hívők pedig ezen a napon sohasem viselnek ékszert, és ruházatuk is rendkívül szerény kell hogy legyen.
Akira özvegve úgy gondolta, ha már elvesztette a férjét, legalább a gyűrűje eltulajdonításával pótolja valamelyest e súlyos veszteséget.
