Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

hírességek pozitív gondolkodás egészség

Tamkó Sirató Károly (1905-1980)
*1905. jan. 26-án – Bp., 1980. jan. 1-én. Költő, szakíró, József Attila-díjas (1976).

A soknyelvű Újvidéken született, ott volt iskolásfiú, egyforma biztonsággal tudott magyar anyanyelvén kívül szerbül, németül, és mire felnőtt az egyetemi évekig, már megtanult franciául is. Huszonöt éves korára Budapesten jogi doktorátust szerez és ügyvédjelölt lesz. A hazai avantgárd törekvések harcos folyóirata, a "Magyar Írás" köré csoportosuló fiatal költők benne ismerték fel az expresszionizmus egyik nagy ígéretét. Mire azonban első verseskötete, a "Papírember" (1928) megjelent, az előző évek irodalmi és művészi új formákkal kísérletező láza hullámvölgybe került. A költők és olvasóik jó részének túl politikamentes, túl formalista volt az az avantgárd, amely nem a baloldali, főleg munkásmozgalmi eszmék hirdetője volt. Másrészt a költők és olvasók szépségigénye egyre inkább visszafordult a Nyugat formai klasszicizmusának örökségéhez, a költői képek szemléletességéhez és ésszerűségéhez, a versformák lélekbeli harmóniát adó versrendjeihez. A harmincas évekre az avantgárd mámorában induló legjobb költőink - József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Vas István - a hagyományos formaművészet magas régióiig emelték költészetünket. Akik folytatva az avantgárd utat nem a szocializmus eszmevilágát és politikai harcát szolgálták, mint Kassák és köre, vagy éppen az emigrációban a kommunista politikai harcot, mint keleten Barta Sándor és nyugaton Komját Aladár, és nem tértek le az újra megtalált hagyományos formaeszmények útjáról, hanem töretlenül folytatták egy politikailag el nem kötelezett (bár általában baloldali-humanista) avantgárd kísérletezést - az menthetetlenül irodalmi légüres térbe került, mint a "Magyar Írás"-kör költő-műfordító-tudós szervező-főszerkesztője, Raith Tivadar (aki egyetemi tanárként az üzemgazdaságtan köztisztelt szakembere lett), mint a legtevékenyebb, legtöbb izgalmat keltő költő-rendező-koreográfus Palasovszky Ödön, vagy az éppen első sikerénél tartó Tamkó Sirató Károly. - A sok nyelvben otthonos, sokirányú műveltséget szerzett, a modern tudományos és irodalmi elméletekben otthonos jogász, aki még a könyvtárosság tudományát is kitanulta, 1930-ban hátat fordított ügyvédi irodáknak, könyvtáraknak, az egész országnak és elutazott Párizsba, hogy francia költő és szürrealista vagy azzal rokon elméletek kiáltvány-szerzője legyen. Hamarosan fel is tűnt a párizsi kávéházak művészköreiben. Odafigyeltek tudományos alapozottságú elméleteire. Ezekben esztétikai - irodalmi és művészeti - következményeit vonta le annak, hogy Einstein fizikája megváltoztatta a tér és az idő dimenzióinak összefüggését, Bergson filozófiája pedig időélményünket és időszemléletünket. Ő "dimenzionistá"-nak nevezte el ezt a tér-idő-kontinuumban látó művészetszemléletet, amelyben összekapcsolódott a vonalban megnyilvánuló vers és a síkban testet öltött kép. Tudományos színezetű, lendületesen, látomásosan megfogalmazott kiáltványait nevezetes szürrealista költők, absztrakt festők írták alá. Ismeretesek lettek túl a francia körök határain is, az egyik például Lisszabonban jelent meg. Így hat esztendeig otthonos volt a francia művészek és művészetek körében, megélhetést talált a sajtóéletben, költeményei, cikkei, kiáltványai ismertté tették nevét a modern irodalom művelőinek és kedvelőinek körében. Csakhogy a hat év leteltén, 1936-ban egy súlyos betegség tört rá, amely végtagjainak mozgását is akadályozta. Buda nevezetes gyógyfürdőitől remélt gyógyulást. Haza is jött. A fájdalmak közepette nem is gondolhatott irodalomra, a már merőben másfajta problémákkal gyötrődő irodalom meg régóta nem gondolt őrá. Gyógyulnia kellett, és ez nem volt könnyű. Sok kínlódás, sok keresés, sokféle tanulás után az ősi indiai gyógymódban, a jógában találta meg az üdvözítő lehetőséget. Párhuzamosan a fürdőkkel és a gyógyszerekkel, a jóga mozgási és lélekzési gyakorlatai, igen szívós kitartással követve a módszer javaslatait, a negyvenes években, a háború kellős közepén, végre meghozták a várt gyógyulást. Legalábbis ő úgy hitte, hirdette, hogy egészségét a jógának köszönheti. Annyi bizonyos, hogy valóban egész további életére erőt és egészséget adott neki, holott még közel negyven évig élt. Az alacsony, szikár testű férfi valószínűleg mindig mozgékony ember volt, de a jóga tudása és gyakorlata akrobatikus ügyességűvé tette, és látványosan szerette is mutatni, milyen rugalmas, és teste ugyanolyan friss, mint szelleme. Társaságban, nem ritkán szerkesztőségekben elegendő volt azt mondani neki: "No Károly, tudsz-e még fejjel lefelé elmondani egy verset?" - Ő azonnal két tenyerére bukfencezett, lábaival felfelé kalimpált és megkérdezte, hogy dekadens francia, régi szerb, orosz klasszikus, vagy egy régi középfelnémet lovagi dalt mondjon-e. De ha kívánják, akkor szanszkritül idéz a Mahábhárátából. Ugyanis a jóga tudományának búvárlása közben megtanult szanszkritül is.

Az ilyesmire azonban csak a hatvanas években kerülhetett sor. Az ötvenes években - se Rákosiék süket kultúrpolitikája idején, sem 56 és a rákövetkező rémségek izgalmai közt - nem lehetett itt avantgardizmusból megélni. A sok nyelven tudó, modern tudományokban járatos, és ráadásul jogászmúltú álláskereső találhatott magának megélhetést. Leginkább gyárak vették hasznát, ahol fordíthatott szakszövegeket és fogalmazhatott reklámokat, jó kapcsolatban volt az Orion Rádiógyárral is, ahol közvetlenül a háború után évekig volt a reklám- és propagandairoda vezető tisztviselője. Az ilyen munkák közben, és a jógázó életmódot egy pillanatig sem hagyva abba, felismerte a nagy lehetőséget: a jóga nemcsak gyógyít, de megélhetést is ad. Jógaiskolát szervezett, ahol ugyanúgy tanította az egészségőrző és gyógyító mozgást, a lélegzési technikát, mint azokat az indiai filozófiai tanításokat, amelyeknek bölcsei kifejlesztették a jóga tudományát és gyakorlatát. Ez az iskola nemcsak ismert, de divatos is lett. A költő mindhalálig igen tisztességesen megélt belőle.

A költészetet azonban soha nem hagyta abba. Ha másoknak nem kell, hát űzte magának, és a legközelebbi érdeklődőknek. Bizonyos volt benne, hogy belátható időn belül irodalmi szükséglet lesz, hogy az avantgárdot újra felfedezzék, folytassák, és visszaadják a kezdeményezők becsületét. És ahogy megjósolta, ez a hatvanas évek elején be is következett. Tamkó Sirató még csak nem is csodálkozott, hogy egyszerre népszerű, élő hagyomány, keresett költő lett. Egész életműre való kiadnivalója gyűlt össze fiókjaiban. Most az egészet átnézte, átjavította, ahogy ő mondta: "Az eleve korszerűt, haladva az idővel, még korszerűbbé tette". - Kitűnően érezte saját költészetének másokhoz nem hasonlító sajátosságát. Költeményeinek és szabad versekbe rejtett kiáltványainak olyan a közös jellege, mintha minden pillanatban nyilvántartaná a világmindenséget. Csillagászat, geológia, fizika keveredik itt filozófiával, humorral, pátosszal. Egészen egyéni az a hang, amely megszólal "A Vízöntő kor hajnalán" című válogatott költeményes kötetében (1969). Ugyanebben az évben jelent meg "A három űrsziget" című tudományos-fantasztikus regénye, amely a jövő társadalmáról, a győzedelmes emberboldogító technika küzdelméről a visszahúzó erők ellen, és végül diadalmas győzedelméről szól egyszerre ifjúsághoz szóló romantikus kalandossággal és képzett elméket továbbtanító szakértelemmel. Jókai "A jövő század regénye" óta ez a legokosabb és legszebb magyar utópista-tudományos-fantasztikus regény. - És még mindig volt egy jó évtizede. Felépítette látomásos érett kori költeménygyűjteményét, a "Cosmogrammok"-at. Közben azonban a most már széles körben divatos költő a himnikus szabad versek mellett mestere a csengő-bongó gyermekverseknek is. Óvodások és kisiskolások örömmel mondogatták a mindig tréfás bácsi pattogó rímeit. - És talán a gyermekeknek, talán a gyermeki emlékeket sosem felejtő felnőtteknek írta a leglíraibb vallomását magáról, a világcsavargóról, akit a régi játékos kiszámolóról Ecki-Becki-Tengerecki Pál-nak nevezett. Első nagy szakaszát még régen írta, majd évekkel később második szakasszal folytatta, és a végső években a harmadik szakasszal befejezte. Csengő-bongó, vidám-kesernyés vallomás ez a háromrészes költemény a világ mulatságos változatosságáról és valójában örök magányáról.

Így együtt a kozmikus látomások himnuszai, a tudományos-fantasztikus regény, a gyermekversek - és mindennek ötvözete. Tengerecki Pál kalandjai - ez az az egyszeri jelenség, aki Tamkó Sirató Károly volt.

Hegedüs Géza

Gyermekversei
Rövid versei: Egysorosak; Kétsorosak; Háromsorosak
Tamkó Sirató Károly jógázik az egészségért
Dimenzionista manifesztum
Petőcz András: A Dimenzionista Manifesztum születése (1)


Szilágyi Ferenc: Tamkó Sirató Károly ismeretlen versei
Confessio, 1995/3, 19-27. oldal

„A kálvinista boltívek alól...„
A 90 éve, 1905. január 6-án született költő emlékének

A harmadik költő, akivel megismerkedtem s emberi közelbe is kerültem, Szabó Lőrinc és Áprily Lajos után Tamkó Sirató Károly volt. Kissé későn történt ez a találkozás, majdhogynem a huszonnegyedik órában, s mint annyi mindent, ezt is iskolámnak, a Mezőtúri Ev. Református Főgimnáziumnak köszönhettem.

A nagykun város 1978-ban ünnepelte várossá nyilvánítása 600. évfordulóját: 1378-ban kapta címerét Nagy Lajos királytól az Anjou-liliommal, amely odakerült iskolai jelvényünk pajzsába is, kék alapra fehérrel, s mi büszkén viseltük a cserkészliliom párjaként. Látva a város áldozatkészségét, amellyel múltját megbecsüli (az évfordulóra megjelent a kétkötetes várostörténet két túri öregdiák tollából), elhatároztuk, hogy megünnepeljük az iskola 1980-ban esedékes 450. évfordulóját, s kiadjuk jubileumi emlékkönyvét. Ekkor, az emlékkönyvírás s -szerkesztés munkája közben tudtam meg, hogy Tamkó Sirató Károly is mezőtúri diák volt; a gimnázium másik két országos nevű költője, Szép Ernő és Erdélyi József után a harmadik, akinek diákként, tizenhat évesen jelent meg Az élet tavaszán című kötete 1921-ben, Mezőtúron. Míg azonban a másik két költő többször is vendége volt az iskolának, Tamkó Sirató Károly neve kihullt az emlékezetből (bár Papp László tanár úr gondosan őrizte kis diákkori versfüzetét a dedikálás dátumával: „Papp László tanár úrnak tisztelettel Tamkó Károly. Mezőtúr 1921. dec. 6." s ezt több mint fél évszázad múlva megújította a szerző, alája írva: „1975. dec. 6.") - ennek oka lehetett hosszabb párizsi tartózkodásán kívül a hagyományostól nagyon is elütő költői stílusa. De hiszen a 60-as években úgy kellett őt újra fölfedezni a magyar irodalom számára is, és sajátos módon a gyermekversek költőjeként tűnt föl s vált ismertté. Én is csak így ismertem őt, mikor az óbudai népművészeti múzeumot alapító Kun Zsigmond (102 évével ma a legidősebb mezőtúri öregdiák) közvetítésével becsöngettem az óbudai lakótelepi ház IX. emeletén levő otthonába, melynek ablakából a Remetehegyre lehetett látni, arra a kis tisztásra, ahol telke volt s jógagyakorlatait tartotta a még egészen el nem rontott természetben.

A legelső összemosolygás és kézfogás barátokká tett, s ennek tudat alatti mélyén ott volt az a nyolc-nyolc év, amelynek során a közös Alma Mater formált bennünkez hasonlókká. (Angoltanárunk, a nyaranta ösztöndíjjal Angliát járt Kelléri Lajos írta egyik úti beszémolójában, hogy a híres angol kollégiumok diákjai az iskola színeit hordozó nyakkendőjükről rögtön fölismerik egymást. Nekünk nem volt fehér-kék nyakkendőnk: de bárhol, idegenben is, fölismertük egymásban a túri diákot, az első szemvillanásból.)

Indító gesztusként leemelte az íróasztala fölötti kis polcról a magyar szókincsről írt könyvecskémet (A magyar szó regényé-t), s nemcsak megvolt neki, forgatta is: „Egy nagyobb bölcselő verset tervezek a magyar nyelvről." Fölcsillant a szemem, s nem győztem biztatni: írja meg mielőbb. De, mint mondta, ahhoz idő kell (s végül, nagy veszteségünkre, ez a nagyszabásúnak szánt filozófiai verse, vallomása tollában rekedt). Helyette - ahogy a mezőtúri évfordulóra terelődött a szó - egy másik filozofikus versét vette elő, akkor még csak gépeletlen kéziratban. !tarU za kujdámi le ketejjöJ! - ez állt fölötte címül, oly ismerősen. S mindjárt eszembe villant, honnan is ismerem: alsós kisdiákként ezzel az „idegen nyelvű„ szöveggel ugrattak a felsősök: - Na, tudod-e, milyen nyelven van ez?! - A dór oszlopú túri Nagytemplom visszájára fordított, keletiesen hangzó felirata volt. Ebből írt vallomás erejű nagy verset a városról, a várost s a hazát magasba emelő hitről, hiszen Mezőtúron (a „kis Debrecen"-ben, ahogy a Tudományos Gyűjteményben is emlegették az Alföld második legerősebb kálvinista fellegvárát) a reformációnak kezdettől mély gyökerei voltak (Wittenberget már Luther idejében látogatták a túri diákok), s a világi és egyházi vezetés eggyéforrt a színmagyar s kálvinista város életében. (Mária Terézia szét is akarta négy pusztára telepíteni a protestáló szellemű, függetlenségi lelkű várost.) Így válhatott Túr ősi kálvinista temploma a nemzeti s az egyetemes haladás, az örök magasba törés jelképévé. (A nagyívű gondolati vers - nem az eredeti címével - megjelent az Új Aranyhárfa kötetben, 1987-ben; szerk.: Tenke Sándor.) A költő apai nagyapja, dédapja s ükapja különben református lelkész volt a borsodi Mezőkeresztesen (ezért nevezi magát egyik versében „három papok unokájá"-nak).

Én a diákkori versekről, az önképzőkörről, az általa alapított diáklapról, a „Pax„-ról faggattam, hogy mindezt belefoglalhassam az emlékkönyvbe.

Az önképzőkörnek 1920/21-ben az irodalomtörténetből is ismert Szelényi Ödön és Borsos Károly volt a tanárelnöke, majd 1921 őszén Papp László vette át a vezetőtanár tisztét. Az élet tavaszán 300 példányban megjelent kötetéből egy dedikált példány a költőnél is megvolt: a megajándékozott neve áthúzva, csak az aláírás s a keltezés olvasható: „... ... Kari, Pusztaföldvár 1921. dec. 23." (A kis kötet borítójának linóleummetszetét a szomszédos Gyoma orgonista kántorának fia, a különc Illéssy Máriusz készítette, aki később a pesti főiskolán tanult képzőművészetet. Ő nem mezőtúri, hanem szarvasi diák volt, akárcsak a kötet prológusul szánt „Epilógus"-át író Oravecz István, aki Orosz Iván néven adott ki később versesköteteket.)

Otthon, Pusztaföldváron, ahol édesapja, „A sártól ősz falusi doktor" járta a betegeket, „Vacatio" címmel szintén szerkesztett egy diáklapot. (Pusztaszöllősön, ahol Bartók Béla édesanyja élt, szintén édesapja volt az uradalmi orvos.) Az első irodalmi élmények s próbálkozások voltaképp ide nyúlnak vissza (s mivel magam is Békés megyében születtem s édesapám ott volt orvos, újabb fogódzót talált barátságunk).

„Apám - mesélte - nagyon sok verset tudott, és meg is taníttatta őket velem. Énekelt is nagyon sokat: a nótákból - amelyeket szintén megtanultam - a vers lényegéből nagyon sokat megismertem. Volt egy óriási könyvtára: a 100 kötetes Jókai, a Pallas-lexikon, azonkívül a könnyebb műfajok is: Rinaldo Rinaldini kalandjai stb. A magyar költők közül: Endrődi, Reviczky, Kozma Andor, Kiss József. Őket tanítgatta nekem. Pefőfit már nem kellett tanítania: azt kivettem a könyvtárból s elolvastam elejétől végig. Így lassan belekerültem a költészetbe: észrevétlen magam is elkezdtem verselni. A legelső verseim helyi történetek voltak, a 'Harangos kút' legendája, amelyből Darvas József később regényt is írt. Meséltek róla, megmutatták, láttam is a helyét. Harangos kút címmel erről írtam meg az első versemet." (Ez bele is került - némileg átdolgozva - a Tengerecki-kötetbe.)

Aztán két gyerekkori verset említett még: az egyikből néhány versszakot el is idézett; ballada (ő ugyan „legendá"-nak nevezte) egy selyemhernyótenyésztő szegény parasztasszony haláláról, aki eperlevélszedés közben lezuhant az útmenti fáról:

Bolláék előtt az utcán
állt egy öreg eperfa,
ahhoz fűződik ez a
valószínű legenda...

„A harmadik gyerrekkori versem A posta-ló címet viselte. Pusztaföldváron nem volt vonat, mindig Orosházára járt be a szekérposta, egy rettentő rossz bőrben levő kis gebével. Róla szólt ez a versem. amely megvan valahol leírva is, az emlékeim között" - tette hozzá.

Ez nem került elő, de egy kopott barna papírbőröndből néhány későbbi, diákkori verse igen, a mezőtúri évekből. Az ifjúság mulandósága című fordítása az ógörög Mimnermoszból belekerült A hegedű vőlegénye című műfordításkötetébe is, de abból nem derül ki, hogy olyan korai, mint az 1922-ben Mezőtúron írt Ködfejfa, s mindkettőben ott a halál gondolata. A Ködfejfa (eredeti címével A béna indulás) a régi bőrönd mélyéről került elő, s a vers után írt érdekes magyarázattal nyújtotta át az iskolai emlékkönyv számára (amelynek 1980-ban csak I. kötete jelent meg: az önképzőköri, a művészeti, a sport- és ifjúsági életet tárgyaló II. kötet még nem; jövőre, a jubileumi 1996-i évre tervezzük kiadását):

A béna indulás

Ködfejfa

Leszaladok én minden ágról
mint testekről letépett fátyol.
Az emberbánat értem eljő
- magával visz egy őszi felhő!
(Meggyilkol a gondolat-erdő)

Vagy szétszaggat egy nyári orkán
vagy kés leszek egy hóhér torkán!
Talán nem is gyűlölök senkit,
De szeretni sem tudok semmit.

Bennem tűzhányók tüze lobban
s özönvizek hullnak rá nyomban.
Hej, így van ez minden világgal,
ha telt sok beteg igazsággal.

Pajtás, nézd meg, hogy merre mentem
s ha eltűnök, ne kutass engem.
Írd rá a ködre, szent fejfámra:
Protagoras kihajtott ága
(Vén szadisták fiatal ága).

Mezőtúr, 1922

„Ebben az egész fiatalkori versemben már szerepet kapott az az 'alternativizmus', amelyről életrajzomban Aczél Géza oly részletesen ír; a cím is kettős, az első és utolsó versszak utolsó sora is kettős, vagylagos. Az olvasóra bízom, hogy a nem tetsző sor törülésével magához alakítsa a verset, társszerzőként. Természetesen meghagyni mindkét sort, egyforma erővel, folytatásként, úgy is lehet. A vers nem készült el teljesen, nem is jelent meg sehol. Most jutott eszembe, amikor... végre volt időm arra, hogy a válaszok előtt gondolkozzam is egy kicsit (sem a Rádió, sem a Telvízió interjúi közben erre sohasem volt időm), most jutott eszembe ez a vers és felkutattam irataim közt. Nem is találom rossznak."

Majd másnap egy másik nekem szóló levele tette teljesebbé ezt a háttérrajzot:

„Mikor a levelemet már feladtam, akkor érett meg bennem az a sok gondolat, amit diákkori verseim olvasása, másolása közben éltem át újra. S amik mind fontos magyarázatát adhatják költészetem kialakulásának. Aczél Géza kérte éntőlem a diákkori verseimet is, az életrajz megírása előtt, de én annyira gyengéknek tartottam ezeket, és csak kéziratban voltak meg egy példányban, hogy kértem, tekintsen el tőlük. El is tekintett s az Élet Tavaszán-tól kezdte boncolásomat. Holott éppen ezek a versek magyarázhatják meg azt, hogy miként kerültem én szoros kapcsolatba az - öngyilkosság kényszerképzetével.

Aczél Géza írta, hogy az öngyilkosságot senki sem járta nálam jobban körül verseiben. És valóban, utólag most, a Vízöntő-kor kötet előtt megszámoltam: 18-szor fordult elő a Papírember-ben az öngyilkosság szó. Ezek a versek, ezek a diákkoriak, pontosan megmagyarázzák: az egyedülség, a céltalanság, a teljes tanácstalanság, az élet semmiféle értelem-felfogása, a szofizmus és az anarchizmus, illetőleg mindezeknek az etikai alapbeállítottsággal is mérlegre kerülése - ez volt a közvetlen betorkollás.

A Vízöntő-kor kötet kidolgozásakor az ifjúkori verseimben - miután már a sírköltészet megjelenése után és Párizsba menetelemmel célt, kifejezett egyéni célt találtam az életemben, és miután a jógával még jobban átalakultam, kifejezetten pozitív beállítottságúra fejlődtem - restellettem az állandó öngyilkosság-mítoszt, és igyekeztem kihagyni még a szót is az átvett versekből.

Pedig utólag éppen arra lettem figyelmes, hogy a magyar etnikum az öngyilkossági lista élén halad a világ államai közt, és ezt a beállítottságot éppen én fejeztem ki a legerősebben. Ekkor tehát kételkedtem benne, hogy helyesen tettem-e az öngyilkosság szó kiretusálását. Most már mindegy.

Csak azt akarom még megírni, hogy ezeknek a kiadatlan diákkori verseimnek a publikálásával Te óriási segítséget fogsz nyújtani részint a további életrajzíróimnak, részben magamnak is, ha önéletrajzomat megírhatom majd még, mert ezek tiszta magyarázatot adnak erre a problémakörre."

Sajnos, az önéletrajz megírása is elmaradt (1977-ben az Új Írás „Pályám emlékezete" sorozatában jelent csak meg rövidebb „curriculum vitae", a költő tollából).

Azután még egy kiadatlan verset adott át iskolavárosáról:

A kisvárosban

Hideg télen, vagy forró nyárban
e zug utcákban annyit jártam.

Napsütésben, vagy halvány esten
és mindig valakit kerestem.

Sok szárnyaló év sokat elvitt...
- Nekem nem hozott senkit, semmit!

Éltem kriptázva, alig élve
a kisvárosi szürkeségbe.

Itt minden bokor ismerős már...
- Kihunyt az ige, unt a zsoltár!

Kóbor szelek is unt dalt súgnak!
Meddőn szomjazom itt az újat

Csatangolok... Az utca hallgat...
Csitt!... - Kopognak a csizmasarkak!

Ott van benne az elvágyódás a 20-as évek nyomasztó, fullasztó vidékiességéből a tágabb szemhatár, Európa után; az a vágy, amely az egykori túri diákokat Wittenbergbe, a tanárokat Oxfordba, Heidelbergbe, Amerikába vitte tanulmányútra, őt meg a „szent ámulások városába", Párizsba. Erről így vallott beszélgetésünkben:

„Én Mezőtúron nem Mezőtúrral találkoztam, hanem Európával. Ahogy Petőfiről írják, hogy a pápai Kollégiumra nagyon büszke volt, úgy voltam, vagyok büszke én is a mezőtúri iskolára. Mert Petrovics Sándor Kiskőrösön született, de Pefőfi Sándor Pápán, a Kollégiumban. Az után az iskolai miliő után van nosztalgiám, nem a város iránt, bár a Berettyó-partot szerettem, a gáton nagyon sokat sétáltunk. Én Európába vágytam, és Európa nekem Párizs. De először Mezőtúron, az iskolában találkoztam vele is."

(S tegyük hozzá, nemcsak Európával, hanem az ősi Kelettel is itt találkozott először: túri diákként mélyedt el a buddhizmusban s olvasta végig az ókori keleti filozófiák műveit, amelyek rejtve-rejtetlen át- meg átszőtték költészetét.)

A 450. évforduló ünnepségeit, nagy fájdalmunkra, már nem érhette meg, pedig lendületes szép verses köszöntőt írt a jubileumra (s Csenki Imre, az iskola egykori tanára meg is zenésítette: mindkettő belekerült a Túri Alma Mater című emlékkönyvünk 1980-ban megjelent I. kötetébe). 1980 januárjában a hófüggönyű Farkasréti temetőben vettünk végső búcsút tőle, a mezőtúri Nagytemplomról írt versével, a túri öregdiákok nevében.

S az Alma Mater és a város nem feledkezett meg diákfiáról, akinek ott jelent meg első verseskötete: halála ötödik évfordulóján, 1985-ben, nem sokkal azután, hogy a szép összefogással megújított Nagytemplomot fölavatták, emléktáblát helyeztek el egykori iskolája falán, amely 1992 óta újból református gimnázium, s fölvette a tudós első rektor, a könyvíró Szegedi Kis István nevét. A kívül-belül megújhodott gimnázium múzeumában ott látható egy újdonság is: összegyűjtött versei I. kötete, 1993-ból (Tóth Gyula gondozásában, az Alfa Kiadó közreadásában Az élet tavaszán, a Papírember és a Kiáltás című versesköteteit tartalmazza.) S ott a szülőfalu, Pusztaföldvár kiadványa, A rögtől - a Kozmoszig, alcíme szerint „pusztaföldvári kötődésű költők kisantológiája", szintén 1993-ból. Ebben kiemelt helyet foglalnak el a költő versei: benne van a mezőtúri kiadású Az élet tavaszán címoldala is, Illéssy Máriusz metszetével, s a Harangos kút, játékos rajzokkal illusztrálva. S itt olvashatók az Előhang nyitó sorai is:

Honnan jöttem?

Az Alföld forró mélységeiből
Békés, Borsod modern földjéről
a kálvinista boltívek alól...

E sorokkal - s kiadatlan verseivel - emlékezünk az Európába vágyott s oda meg is érkezett „három papok unokájá"-ra, aki formabontó, lázadó avantgard költőből gyerekköltőként vonult be az irodalomba, mint a tisztaszívűek és a bölcsek, s aki tizenöt éve távozott el körünkből és éppen idén töltötte volna be kilencvenedik évét.


Tamkó Sirató Károly

MAGYARORSZÁG DICSÉRETE

Most már örülök
hogy itt születtem és éltem
a Duna könyök Tisza hajlatvidékén
és nem másutt
például Afrikában
a Zambézi torkolata táján
vagy a Pamiron Tibet határán
vagy Kamcsatkában
a hideg horizont alatt
egy országban
amely az élő eszmélő emberiség
új korszakának csúcsa lehet
a múlt óriás örökségével
és új Kultúrát, Spengleri 800 évet
fejleszt a világtörténelembe.

Sokáig fájt

amíg kullogtunk, sántán ballagtunk
minden irányból lemaradva
de mégis
behoztuk a késést, ha nem is teljesen
de már csak pár vakkanásnyi közzel
maradva el az éltől.

Budapest, 1977


A NÉMÁK VÁROSA

A sok sivár beszéd meghalna
a száj csak csókra s ízre várna,
hangulatok, gondolatok közt
a szőke halál kocsikázna.

A kacagást a múzeumban
egy vén gramofonlemez őrzi,
melegfényű halk szempillangók
szebben tudnának kergetőzni.

A sok gúnyos hazugság vérén
beszédes rossz unalmak hátán
állna egy titkos, hallgatag
isten-őből vert Buddha-bálvány.

Pusztaföldvár, Mezőtúr 1928


ÜNNEPI FÁJDALOM

Nagyon szerettem
Benjamin Péret
óriási műgonddal logikasiklasztott
„automatikus" verseit
és a lettrizmust
(új világnyelv csíráit benne!)

A ma felfutott
vakszöveg-versek tömegét
bár ünneplem
de fájlalom is!

Gyorsan kapcsolt híg áramkörükből
hiányolom:
a zajszint hőt
saját zűr-fokuk forróságát
a hangok-szavak életét
a kiáramlás boldogságát
a kinemviselt terhességet
a tassista ihlet-ösztönt
az élmény ritmus-rianását
hiányolom:
remekmű-robbanásukat!

Mert
még desztillált víznek képzelve
is nehéz
élvezettel felszívni őket
csak rágom-rágom
a sokszoros űrt
mint légnemű rágógumit.

Pedig
én ott voltam
Párizsban
az ellenköltészet születésénél
s a magam módján
romboltam én is!
Ám Benjamin Péret-vel együtt mondtuk:
nem elég, ha „értelme" nincs
- művészet azért legyen benne!
És én még hozzátettem:

Sőt!

[a 70-es évekből]


EURÓPA KÖZEPÉN

Ahogy itt állok
Európa közepén
ötödmagamban:
betegséglyukgatta alapember
négyszínű költő
elhontalanult művészetkonstruktőr
agyországút-jövőbúvár
idővesztett egészségsakter
érzem
már - végem
végem... - mindenképen!

Sokaságom interferenciái
kioltják egymást
és magamat.
Saját utaimon is
már csak
felváltva lopódzom
lábujjhegyen!

És
önmagamtól
rész-surranásra sincs időm!
Miközben barátaim
Párizsban és Budapesten
- akik még nem költöztek térképekre -
önsínjükön
kétszázötvennel vágtatódznak...
Engemet
csendben
eltemetnek
hamv-szirmaim.

És az Utókor
úgy intéz el
ahogy majd tud.
Számára
sem rajzra-képre
sem hangzatokra
nincs-nincs időm!

Szép Utókor
boncolj hát fel
és trancsírozz
tetszés szerint
kedved szerint.

Itt Európa közepén
hazarogyva
háromszor is újjá éledve
amit tudtam - mindent megtettem.

Igényem semmi!

Éltem.
Virultam.
Megnyugodtam!

Óbuda, 1976