Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Sankarácsárja (788-820)

A monizmus filozófáját hirdető tanító. Nyolcéves korára áttanulmányozott minden szentírást, és belépett a szerzetesek lemondott rendjébe. Szannyász-avatását Govindától, a Narmadá folyó partján élő szannyászitól kapta. Néhány napig lelki tanítómesterével maradt, azután engedélyt kért tőle, hogy Varanasziba, majd Badrináthba mehessen. Itt tizenkét éves koráig maradt, s ez idő alatt magyarázatokat írt a Brahma-szútrához, a tíz legismertebb Upanisádhoz és a Bhagavad-gítához. Rövid élete alatt beutazta egész Indiát, s harminckét éves korában halt meg. Két főbb művet írt, a Saríraka-bhászját és a Vivekacsudanit. Sokak számára a Saríraka-bhászja című műve jelenti a Védánta végleges tolmácsolását. Puríban, Josimathban, Dvárakában és Sringeriben megalapított négy fontos kolostort. Sankara azt tanította, hogy az élőlények maguk az Abszolút Igazság, Isten, s hogy végső soron nincs semmi változatosság, egyéniség vagy személyiség a lelki létezésben. Úgy tartotta, hogy mind a Legfelsőbb Lény, mind pedig az élőlény személyisége hamis, csupán az illúzió tárgya.
A Kr. e. VI-V. század során a buddhizmus ateista filozófiája egész Indiában elterjedt. Sankara a Buddha által teljesen elutasított védikus szentírások tekintélyének visszaállításával a vallásos életet akarta megújítani és megtisztítani. Mivel lehetetlen lett volna a védikus irodalom teista felfogását közvetlenül Buddha ateizmusa után visszaállítani, Sankara kompromisszumot kötött, hogy a kornak és a körülményeknek megfeleljen. Magyarázatai a buddhizmusra hasonlítottak, de a buddhizmustól eltérően a védikus irodalom hitelességén alapultak. Filozófiája teljesen elutasította a perszonalista filozófiai iskola tanításit, amelyet Rámánudzsácsárja, Madhvácsárja és Srí Csaitanja Maháprabhu hirdettek.

Sankara: A Brahma-szútra magyarázata (Ruzsa Ferenc fordítása)
Shankara: Vivekachundamani (Hetényi Ernő fordítása)
Sankarácsárja: Átma Bódha (doc) > (PDF) (Malik Tóth István fordítása)

 

Sankara

más néven SANKARÁCSÁRJA (szül. kb. 700. Káladi falu? India - megh. kb. 750. Kédárnáth), indiai filozófus, az advaita védánta iskola legnagyobb alakja, a mai indiai gondolkodás valamennyi fontosabb irányzatának közös előfutára. A Brahma-szútrához és az upanisadokhoz írt kommentárjai az egyetlen örök és nem változó realitásról, a Brahmanról, valamint a különféleség és a változékonyság illuzórikus voltáról szólnak.

Legalább tizenegy olyan munka ismeretes, amelyet szerzője Sankara életrajzának nyilvánít, de mindegyik századokkal Sankara után jött létre, legendákból és egymást cáfoló, hihetetlen történetekből áll. Olyan anyag, amelyből Sankara életét bizonyossággal lehetne rekonstruálni, nem létezik. Születésének és elhalálozásának az időpontja is vitatott, a korábbi felfogás szerint 788-tól 820-ig élt volna, de a XX. századi tudományosság által feltételezett 700-750 elfogadhatóbbnak látszik.

Az egyik hagyomány szerint a jámbor Nambúdiri bráhman családban született, a Csúrná (Púrná, Périjár) folyó melletti Káladi falucskában, amely a dél-indiai Keralában található. Apja, Sivaguru, korán meghalt, a gyermek visszavonult a világi élettől és anyjának akarata ellenére szannyászin (aszkéta) lett. Mestere, Góvinda, korábban Gaudapáda tanítványa volt. Góvindáról semmi bizonyosat nem lehet tudni, Gaudapáda neve alatt viszont fontos védánta szöveg maradt fenn, a Mándúkja-káriká, amely, kivált az utolsó fejezetével egyértelmű és kivételesen erős hatást gyakorolt a mahájána buddhizmusra, tehát a buddhizmusnak arra az ágára, amely valamennyi lény megváltását tűzi ki céljául, és nem dualisztikus, más szóval monisztikus ontológiát tanít.

Családjának védőistene a hagyomány szerint Siva volt, maga Sankara pedig sáktának, Sakti-követőnek született; Sakti nem más, mint Siva felesége s az isteni energiák női megszemélyesítője. Később Sankarát Siva-követőnek, sőt egyenesen Siva megtestesülésének tekintették. Tanításai mindamellett messze állnak a saivizmustól vagy a sáktizmustól, munkáiból éppenséggel az derül ki, hogy inkább a vaisnavizmussal, Visnu isten követésével rokonszenvezett. Fölöttébb valószínű, hogy nem volt ismeretlen számára a jóga (az ind filozófia egyik klasszikus rendszere és a megváltás elérésének egyfajta technikája). Egy szöveg szerint pályafutásának elején Sankara formálisan is jógakövető volt, s csak később vált advaitinná, azaz monistává.

Az életrajzírók beszámolói szerint Sankara előbb Kásíba (Benaresbe), a műveltségéről és szellemi értékeiről messze földön híres városba költözött, majd beutazta egész Indiát, és a legkülönfélébb irányzatok gondolkodóival vitatkozott; például heves vitát folytatott a mímámszá iskolához tartozó Mandana Misrával, akinek bíró volt a felesége (ez a történet akár igaz is lehet). Az éles konfliktus lényege az, hogy Sankara szerint a végső megszabaduláshoz a Brahman megismerésén át vezet az út, a mímámszá követői számára viszont a vallási kötelességek teljesítése és a védikus szertartások a fontosak.

Sankara politikailag zavaros korban működött. Városokban nem tanított, mert ott még erős volt a (másutt már hanyatló) buddhizmus befolyása, a kereskedők és az iparosok körében pedig az aszketikus irányultságú dzsainizmus volt népszerű. A hinduizmus a közemberek vallása volt, a városlakókat inkább a jólét, a szórakozás vagy éppenséggel a konyhaművészet érdekelte. Sankara ilyen emberekkel a védánta filozófiájának tárgyában nem tudott szót érteni, ezért inkább szannyászinok és falun élő szellemi emberek előtt hirdette a tanításait, amelyek idővel a brahmanok és a vidéki birtokosok érdeklődését is fölkeltették. Az ortodox brahmanizmus hagyományrendszerének visszaállítása érdekében dolgozott, viszont hidegen hagyta az érzelmi alapú bhakti mozgalom, amely az egyszerű hindukra abban az időben mély hatást gyakorolt.

Vélhetőleg sok tanítványa volt, de csupán négynek a neve (azaz munkássága) ismeretes: Padmapáda, Szurésvara, Tótaka (vagy Trótaka) és Hasztámalaka. Sankara állítólag négy kolostort alapított, ezek a következők: délen Sringéri, keleten Purí, nyugaton Dváraka és északon Badarínátha, ezzel valószínűleg a buddhista vihárarendszert utánozta. Sok tekintetben e kolostorok létrehozásának tudható be, hogy Sankara rendszeréből India vezető filozófiája lett.

Több mint 300 szanszkrit nyelvű munkát - értekezést, kommentárt, költeményt - tulajdonítanak neki, de ezeknek a zöme nem tőle származik. Főműve a Brahma-szútra-bhásja, a Brahma-szútra kommentárja, a védánta iskola alapszövege. Bizonyos, hogy ő írta az upanisadok kommentárjait is, talán a Svétásvatara Upanisad kivételével, továbbá tőle való a Mándúkja-kárikához főzött magyarázat. Igen valószínű emellett, hogy a jógaiskola egyik alapszövege, a Jóga-szútra-bhásja-vivarana (a Jóga-szútrához Vjásza-féle kommentárjának magyarázata) szintén az ő műve. Az egyetlen nem kommentáló jellegű, viszont kétségkívül eredeti szöveg az Upadésaszáhaszrí, Sankara filozófiájának tömör összefoglalása.

Sankara gondolkodásmódja mély, stílusa világos, írásai éleselméjűek és briliánsan elemzők, módszerük azonban inkább lélektani és vallási, semmint logikai, ezért Sankara a szó XX. századi értelmében nem annyira filozófus, mint inkább vallási tanító. Írásaiból kitűnik, hogy nemcsak az ortodox brahmanikus hagyományban volt otthon, de a mahájána buddhizmust is kiválóan ismerte. Ellenfelei éppen ezért álruhás buddhistának titulálták, kimutatván, hogy tanításai több ponton a buddhizmusra emlékeztetnek. Valójában Sankara, buddhista műveltsége révén, épp a buddhista tanításokat támadta, vagy a maga nem dualista rendszerébe konvertálta őket, közben pedig igyekezett megtisztítani az idegen hatásoktól a védánta filozófiát, amely elődeinek hatására fölöttébb buddhista jelleget öltött. Rendszere jóval közelebb áll a szánkjához, az ateista dualizmus filozófiai rendszeréhez, és a jógához, mint a buddhizmushoz. Sankara állítólag Kédárnáthában halt meg, a Himalája hegyei között. Az általa alapított advaita védánta iskola India művelt köreiben azóta is mind közül a legnagyobb tekintélynek örvend.