川端康成 Kavabata Jaszunari (1899-1972) (Terebess Ázsia Lexikon)

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kavabata Jaszunari
川端康成 Kawabata Yasunari (1899-1972)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kavabata_Jaszunari

A gyönyörű Japán és én (美しい日本の私 Utsukushii Nihon no watakushi, Nobel-beszéd, 1968, Vihar Judit fordítása)

Az izui táncosnő (伊豆の踊子 Izu no odoriko, 1926, Vihar Judit fordítása) Nagyvilág, 2004, 10. szám, 779-836. o.

Lírai dal (叙情歌 Jojōka, Vihar Judit fordítása) Nagyvilág, 1978, 6. szám, 815-828. o.

Nyár és tél (夏と冬 Natsu to fuyu, Benkő István fordítása) Hajdú-Bihari Napló, 26. évf. 1969. október 26. 11. o.

A halott asszony arcának története (死顔の出来事 Shinigao no dekigoto 1929. Homoródy József fordítása) Dolgozók Lapja (Komárom megye). 23. évf. 1968. november 3. 5. o.

A tenger / A halott asszony arcának története (海 Umi, 1925 / 死顔の出来事 Shinigao no dekigoto 1929. Két karcolat Gellért Gyöngyi fordításában) Utunk, 1968/44. szám, 12. o.

A tenger (海 Umi, 1925, Benkő István fordítása) Hajdú-Bihari Napló, 26. évf. 1969. április 27. 10. o.

A tenger, Györgyjakab János fordítása. Előre (Bukarest). 22. évf. 1968. november 3. 5. o.

A tenger, Homoródy József fordítása. Dolgozók Lapja (Komárom megye). 23. évf. 1968. november 3. 5. o.

Szerelmi öngyilkosság (心中 Shinjū, 1926, Halla István fordítása) Egyetemi Lapok, 15. évf. 1973. 9. sz. (május 28.) 5. o.

A szemölcs (ほくろの手紙 Hokuro no tegami, 1940; Dudás Kálmán fordítása) Nagyvilág, 1970, 12. szám, 1808–1812. o.

Köszönöm (有難う Arigatō, 1925, Benkő István fordítása) Vigilia, 1970/6, szám, 390-391. o.

Arigato (難う Arigatō, 1925, Fazekas László fordítása) Életünk, 2000/3. szám, 234-236. o.

Ének Itáliáról (イタリアの歌 Itaria no uta, 1936, B. Fazekas László fordítása) Interpress Magazin 9. évf. 1983. 7. sz. (július) 164-168. o.

A kaktuszvirág (月下美人 Gekka bijin, 1963, Salló László fordítása) Utunk, 1989/26. szám, 12. o. [ua: Tubarózsa címmel is magyarul! Lásd a következő tételt!]

Leheletnyi történetek (掌の小説 Tanagokoro no shōsetsu) Nagyvilág, 1981, 1. szám, 64-73. o.
Elbeszélések: Gránátalma ざくろ Zakuro, 1945, Gergely Ágnes fordítása; Kamélia さざん花 Sazanka, 1946, E. Gábor Éva fordítása; Bambuszhajók 笹舟 Sasabune, 1950, Szilágyi Tibor fordítása; Tubarózsa 月下美人 Gekka bijin, 1963, Somorjai Szabó Mária fordítása.

Tenyérnyi történetek (掌の小説 Tanagokoro no shōsetsu; Josida Izumi és Pinczés István fordításai) Pannon Tükör, 2011, 4-5. szám
Elbeszélések: Napos part 日向 Hinata, 1923; Fotográfia 写真 Shashin 1924; Smink 化粧 Keshō, 1930; Különös eset a halott arccal 死顔の出来事 Shinigao no dekigoto 1929; Halotti maszk 死面 Desu masuku 1932.

Csipkerózsikák (眠れる美女 Nemureru bijo, 1961, Vihar Judit fordítása) Nagyvilág, 2012/7 szám 617–644. o.; 2012/8 szám 755–770. o.; 2012/9 szám 836–848. o.

Élet a maszk alatt (Részlet az író 山の音 Yama no oto — Hegydörgés — című regényéből, 1949–1954, Fukari Valéria fordítása) Irodalmi Szemle, 1969/2 szám

Tél van (冬近し Fuyu chikashi, 1926, in: 温泉宿 Onsen yado — Hőforrás fogadó — című kötetben, 1929, Thein Alfréd fordítása, közrem. Kuni Matsuo, 1899-1975 & Serge Elisséeff, 1889-1975) Mai japán dekameron, szerk., bev. Thein Alfréd, Budapest, Nyugat, 1937, 117-129. o.

Holdtükör (水月 Suigetsu, 1953, Sz. Holti Mária fordítása) Modern japán elbeszélők, vál. és életrajzi jegyz. Hani Kjoko, Budapest: Európa, 1967, 339-347. o.

Az ezerdaru-minta. Részletek. (千羽鶴 Senbazuru, 1949–1952, Hani Kjóko fordítása) Egy magyar lelkű japán: Hani Kjóko, szerk. Hidasi Judit, Vihar Judit. Budapest: Balassi, 2018.

Darvak serege. Regényrészlet. dé – el. [Dési Ábel fordítása] = 7 Nap (Szabadka). 23. évf. 1968. 48. sz. (november 22.) 10–11. o.

Kiotói szerelmesek (古都 Koto, 1962, Jászay Gabriella fordítása) 1975

A tó (みづうみ（みずうみ） Mizuumi, 1954, Göncz Árpád fordítása) 1978

Hóország (雪国 Yukiguni, 1935-1947, Jólesz László fordítása) 1969

Szépség és szomorúság (美しさと哀しみと Utsukushisa to kanashimi to, 1964, Tótisz András fordítása) 2004

Benkő István: Kawabata Yaszunári Vigilia, 1970/6, 381-389. o.

Kavabata Jaszunari: Szerelmi öngyilkosság
心中 Shinjū, 1926
Halla István fordítása
Egyetemi Lapok, 15. évf. 1973. 9. sz. (május 28.) 5. o.

Férjétől, aki meggyűlölte és elmenekült tőle, levél érkezett. Két év múltán idegen földről.
(A gyereket ne engedd gumilabdázni! A zaja ide hallatszik. A zaja a szívemet veri.)
Kilencévessé serdülő leányától a gumilabdát elvette.

Újra levél jött férjétől. A feladóhely az előző levelétől különbözött.
(A gyereket cipőben ne járasd iskolába! A zaja ide hallatszik. A zaja a szívemet tapossa.)
Cipő helyett nemezszandált adott leányának. A kislány sírt és nem ment többé iskolába.

Újra levél jött férjétől. A második levél után egy hónapra, de az írásról úgy érződött, mintha hirtelen megöregedett volna.
(A gyereket porcelán evőcsészéből ne etesd! A zaja ide hallatszik. A zaja a szívemet összetöri.)
Leányát, mintha hároméves kicsi lenne, saját pálcikájával etette. És visszagondolt arra az időre, amikor leánya valóban hároméves volt és férje boldogan állt oldalán. A kislány ügyesen kivette az ételszekrényből a maga csészéjét. Nyomban elkapta tőle, és indulatosan hajította a kerti kövek fölé. A férje szívét összetörő zaj. Hirtelen szemöldökét összeráncolta és kidobta a saját csészéjét. De ez a zaj vajon nem töri össze a férje szívét? Kirepítette a kertbe az ebédlőasztalt. Hát ez a zaj? Egész testével nekiesett a falnak és öklével verte. Úgy tűnt neki, mintha a paravánt egy dárdával átdöfték volna és elindult a túlsó oldalára. Hát ez a zaj?
„Anyuka, anyuka, anyuka!”
Leányát, aki sírva utánaszaladt, úgy pofon ütötte, hogy csak úgy csattant. Hát akkor, hallgasd ezt a zajt!

Mintegy visszhangként a zajra, újra levél jött a férjétől. A feladóhely megint egy új, távoli vidék.
(Ti! semmi zajt se csapjatok! A tolóajtót ne nyitogassátok, ne csukogassátok! Ne is lélegezzetek! Otthonotokban még az órának sem szabad hangot adnia.)
„Ó, ti, ti, ti!”
Miközben ezt motyogta magában, nagy cseppekben hullatta könnyeit. És semmi zajt nem csaptak, örökre elcsendesedtek. Ugyanis, az anya és leánya meghaltak.
És ami a meglepő, hogy férje is ott halt meg az oldalán.

Kavabata Jaszunari: A tenger
海 Umi, 1925

Benkő István fordítása
Hajdú-Bihari Napló, 26. évf. 1969. április 27. 10. o.

A hegyekben a júliusi fehér úton, egy csoport koreai ment, hogy letelepedjék valahol. Mikor a tenger előbukkant, már elég fáradt volt valamennyi.
A hegyet átszelő utat építették. Majdnem hetvenen voltak, három éve dolgoztak, és az új út elkészült a hágóig. A túlsó szakaszon másik vállalkozó dolgozott, így nem lehetett munkára átcsábítani az embereket.
Az asszonyok kora hajnalban elhagyták a hegyi falucskát. Mikor feltűnt a tenger, az egyik tizenhat vagy tizenhét éves leány elsápadt és leroskadt.
— A gyomrom fáj. Nem tudok menni.
— Mit csináljunk? Pihenj egy kicsit, és gyere azután a férfiakkal!
— Azok jönnek? A többiek?
— Hogyne. Olyan biztosan jönnek, mint ahogy a patak folyik.
Az asszonyok nevetve felszedték a fűzfavesszőből font útikosaraikat meg batyuikat, és elindultak lefelé a tenger irányába.
A leány letette, amit cipelt, és lekuporodott a fűre.
— Hé! Mi a bajod?
— Jönnek a többiek?
— Hogyne, jönnek.
— Fáj a gyomrom. Majd utánatok megyek.
Mikor a tengert, a nyarat nézte, feje elsötétült. A tücskök ciripelése járta át a testét.
A munkások a hegyi faluból négyesével, hetesével, kettesével szoktak elmenni, és mindannyiszor, amikor elhaladtak előtte, megszólították. ő mindig ugyanazt a választ adta:
— Hé! Mi bajod?
— Jön még valaki hátul?
— Igen, jön!
Az egyik platánerdőből egy nagy fűzfakosárral a vállán fiatal munkás bukkant elő.
— Oh, miért sírsz?
— Jön még valaki hátul?
— Ugyan ki jönne? Pont én maradtam utolsónak. Egy asszonyt hagytam ott lent, és nem tudtam elhatározni magam az indulásra.
— Biztos, hogy nem jön senki?
— De ki jönne?
— Biztos?
— Ne sírj! Mi bajod?
A férfi leült melléje.
— Fáj a gyomrom, és nem tudok menni.
— Figyelj csak ide! Karjaimba veszlek, és elviszlek. Légy a feleségem!
— Nem akarom. Az apám mondta. Ne menj férjhez ezen a földön, ahol engem megöltek! Sose menj férjhez egyikhez sem azok közül, akik itt élnek, eredj haza Koreába férjhez menni!
— Es azután ... látod, az édesapád meghalt. Nézd csak, mi van rajtad!
— Ez!
Lesütötte szemét és a japán ízlés szerinti őszi virágmintás könnyű ruhájára nézett.
— Úgy adták nekem. Szeretnék pénzt szerezni a vonatra és koreai ruhákra.
— Mi van ezekben a csomagokban?
— Egy lábas, egy teáscsésze.
— Légy a feleségem!
— Nem jön már senki?
— Utánam nem. Jó három évet is kellene várnod, mégsem jön ezen az úton koreai férfi.
— Biztos vagy benne, senki?
— Légy a feleségem! Látod, menni sem tudsz. Én megyek.
— Biztos vagy benne, senki?
— Mondtam már, nem. Azért mondom, hallgass rám!
— ...Igen.
— Jól van.
A munkás megfogta a vállánál, és felemelkedett. Mindketten felvették nagy csomagjaikat.
— Biztos vagy benne, nem jön már senki?
— Még mindig nem határoztál?
— Vigyél el anélkül, hogy lássam a tengert!

Györgyjakab János fordítása
Előre (Bukarest). 22. évf. 1968. november 3. 5. o.

Fenn a hegyekben, június fehér útjain egy csoport koreai lépkedett. Útrakeltek, hogy máshol üssenek tanyát. Amikor a tenger megmutatkozott, eléggé fáradtak voltak már valamennyien.
A hegyeket átszelő utat építették. Hetvenen lehettek az építkezésen, három esztendőt dolgoztak, végre megnyílt az út is, elkészült egészen a tetőig. A túlsó lejtő más vállalkozóé volt, nem állhattak be oda is.
A nők hajnalban hagyták el a hegyi falut. A tenger látásakor egy tizenhat-tizenhét éves lány elsápadt, s összerogyott.
— Fáj a hasam, nem bírok menni.
— Mit csináljunk? Pihenj egy kicsit, s jössz később, a férfiakkal.
— De vajon jönnek-e a többiek ?
— Persze hogy jönnek, biztos, mint a folyam futása.
Az asszonyok nevetve vállukra vették csomagjaikat, batyuikat s lejteni kezdtek a tenger felé.
A lány mindent lerakott a hátáról és elhelyezkedett a pázsiton.
Vagy tíz munkás közeledett.
— Veled mi van?
— A többiek jönnek-e?
— Persze hogy jönnek.
—- Fáj a hasam, később majd én is megyek.
Nyár van, a tengerre pillantott, s úgy érezte, árnyékok vetődnek a homlokára. A tücsökciripelés átszúrta a testét. A munkások, ahogy kedvük tartotta, négyes, hetes, kettes csoportokban hagyták el a hegyi falut. Amikor a lány mellett elhaladtak, odakiáltottak, ő pedig minden alkalommal ugyanúgy válaszolt.
— Veled mi van?
—Jön-e még valaki utánatok?
— Persze.
Nagy batyuval a vállán, fiatal munkás lépett ki a szikomorfa erdőből.
— Mi történt, miért sírsz?
— Jön-e még valaki utánad?
— Ki jöhetne? Szántszándékkal maradtam utolsónak. Egy asszonyt hagytam ott a faluban, alig tudtam eljönni.
— Biztos, hogy senki sem jön már?
— Ki jöhetne?
— Csakugyan biztos vagy benne?
— Ne sírj már, mi lelt? S a férfi leült mellé.
— Fáj a hasam, nem tudok továbbmenni.
— Ide figyelj, ölbe veszlek, elviszlek. A feleségem leszel.
— Nem akarom. Apám azt mondta: e tájon, ahol engem elpusztítottak, ne menj férjhez. Soha ne menj idevalósihoz. Térj vissza Koreába, ha férjhez akarsz menni.
— Rendben van, de nem érted, hogy halt meg az apád? Nézd meg, milyen ruha van rajtad.
— Tudom, mi van rajtam.
A lány lesütötte szemét, s nézte japán divatú, őszi virágokkal díszített, könnyű öltözékét.
— Ajándékba kaptam. Szeretném, ha lenne pénzem a vonatra. Koreai ruhát szeretnék.
— S ezekben a csomagokban mi van?
— Egy serpenyő s egy teafőző edény.
— Légy a feleségem.
— Biztos vagy benne, hogy senki sem jön már utánad?
— Igen. Ha három évig vársz, akkor sem. Ezen az úton koreai ember nem jön már.
— Biztos vagy benne, hogy egy sem jön?
— Jobb, ha a feleségem leszel. Látod, járni sem tudsz. S én elmegyek.
— Egészen, egészen biztos vagy benne, hogy már senki sem jön?
— Megmondtam. Biztos, egészen biztos vagyok benne. Hallgass meg engem.
— Jól van.
— Jó.
A munkás átfogta a lány vállát és talpra állította. Mindketten felvették a nehéz csomagokat.
— Teljesen biztos vagy benne, hogy senki sem jön már?
— Hagyd már abba!
— Úgy vigyél, hogy ne láthassam a tengert.

Homoródy József fordítása
Dolgozók Lapja (Komárom megye). 23. évf. 1968. november 3. 5. o.
(Megjelent a párizsi Le Monde 1968. október 19-i számának mellékletében)

A hegyek közt, a fehéren szikrázó júliusi napon egy csapat koreai vándorolt. Mire megpillantották a tengert, mindannyian nagyon elfáradtak.
Ők építették a hegyeket átszelő utat. Vagy hetvenen lehettek egy csapatban, három éve dolgozlak együtt, az új út már a csúcsig ért. Ugyanaz a vállalkozó építette az utat a hegy túlsó felén is, de még nem találkoztak össze.
Az asszonyok már hajnalban elhagyták a kis hegyi falut. Amikor fölsejlett a tenger, egy tizenhat vagy tizenhét éves kislány elsápadt és összecsuklott.
— Fáj a hasam. Nem tudok továbbmenni.
— Mit csináljunk? Pihenj egy kicsit, aztán gyere utánunk a férfiakkal.
— Jönnek majd?
— Persze. A patak mentén.
Az asszonyok nevetgéltek, fölvették a batyujukat és leereszkedtek a tengerhez.
A kislány lerakta a. csomagját és lefeküdt a fűbe.
Tucatnyi munkás haladt el mellette.
— Hé! Mi a bajod?
— Fáj a hasam. Majd később utánatok megyek.
Ahogy nézte a tengert, a lángoló nyarat, elhomályosult a szeme. A tücsökzene átjárta egész testét.
A munkások úgy távoztak a faluból, ahogy éppen adódott: kettesével, hármasával, ötösével bandukoltak, s amikor elmentek a kislány mellett, mindegyikük megszólította, és ő mindegyiküknek ugyanazt válaszolta.
— Hé! Mi bajod?
— Jön még valaki utánatok?
— Persze!
Hátán hatalmas batyuval fiatal munkás zökkent le egy szikomorfa mellé.
— Hé! Miért sírsz?
— Jön még valaki utánad?
— Ki jönne? Én vagyok az utolsó. Asszonytól búcsúztam, nehezen szántam rá magam.
— Biztos, hogy senki sem jön már?
— Ki jönne?
— Biztos?
— Ne sírj! Mi bajod?
A férfi leült a lány mellé.
— Fáj a hasam. Nem tudok továbbmenni.
— Nézd csak, a karomba veszlek és viszlek. Légy a feleségem.
— Nem akarok. Apám mindig mondta. Ne menj férjhez ezen a földön, ahol megöltek engem. Ne menj feleségül senkihez az itteniek közül. Házasodni menj vissza Koreába.
— Hát... apád meghalt. Magadra gondolj. Nézd csak, mit viselsz.
— Ezt.
Lesütötte a szemét. Őszi virágokkal mintás, japán divatú, könnyű ruháját nézte.
— Úgy kaptam. Pénzt kértem a vonatra, meg koreai ruhákra.
— Mi van a batyudban?
— Egy fazék, meg egy teásáscsésze.
— Gyere hozzám feleségül.
— Nem jön már senki?
— Utánam senki. Akár három évig is várhatsz, akkor sem jön több koreai erre.
— Biztos?
— Legyél a feleségem.
Nem tudsz továbbmenni. Én is elmegyek.
— Biztos, hogy senki sem jön már?
— Megmondtam. Éppen azért. Hallgass rám.
— ... Igen.
— Rendben van.
A munkás átölelte a vállát, felálltak. Fölvették a batyujukat.
— Biztos vagy benne, hogy már senki sem jön?
— Nem tudsz belenyugodni?
— Vezess el innen, hogy ne is lássam a tengert.

Kavabata Jaszunari: Nyár és tél
夏と冬 Natsu to fuyu,
Benkő István fordítása
Hajdú-Bihari Napló, 26. évf. 1969. október 26. 11. o.

1.

A Bon ünnepe* is ezen a napsütéses vasárnapon ért véget.
Reggel a férj a középiskolai sportpályára ment megnézni a városiak base-ball mérkőzését; délben rövid időre hazajött, majd ismét elment.
Kajokót lassanként a vacsora foglalkoztatta. De közben kellemes gondolatok jutottak eszébe, mert a felvett háziruháját a lakása közelében levő egyik üzlet kirakatában álló bábun látta.
Mivel naponta, mikor el kellett mennie hazulról, mindig a villamosmegállóig ment és onnan jött vissza, azt a kirakatot nézegette, amelyben egyedül álldogált a bábu.
Az évszakok maguktól változtak ugyan, de a kirakatbábu testtartása mindig ugyanaz volt. Kajoko sokat kezdett gondolni a külvárosi üzletre, mert a mindig azonos testtartásra kényszerült kirakatbabát szerencsétlen elhagyatottnak tartotta.
Minden nap magányosnak látta őt maga előtt odahaza is, a baba arckifejezése mindig közömbösnek tűnt előtte, ha visszagondolt rá.
De egyszer csak a baba arckifejezésében Kajoko saját szíve aznapi érzelmeinek kifejezését látta. Kajokóban pedig nemsokára a bábu arckifejezésc nyomán ébredtek aznapi saját érzései.
Éjjel-nappal, kísértethez hasonlóan szokta látni a bábu arcát.
Amikor Kajoko elhatározta magát a házasságra, a bábun levő házi ruhához hasonlót vásárolt. Erre is emlékeztette őt a bábu.
Ebben az északban állandóan a derű és ború váltogatta egymást. Kajoko sokat foglalkozott gondolataival.
A lenyugvó nap fényében férje a meleg miatt hátul felhajtott kabátban, szalmakalapban, rákvörös arccal jött haza.
- Jaj, de nagy a hőség! Úgy szédülök!
- Nagyon izzadok, jó volna gyorsan fürdőbe menni.
- Az jót tenne?
A férje nem volt jó hangulatban, de Kajoko kezébe adta a törölközőt és a szappant és el is ment a nyilvános fürdőbe.
Maga pedig megint tojásgyümölcsöt sütött dróthálón, ami mindig felvidította. Egyébként bármikor is veszi le a lábos fedőjét és emeli fel a légyfogóhálót, a tojásgyümölcs sütési módjának magyarázata jut eszébe. Kajoko most mégis kissé elkedvetlenedett.
Amikor férje a fürdőből megjött és a szappant meg a törülközőt ledobta, a nappali szobában férje úgy elterült, mintha összeesett volna. Arca néhány pillanat alatt vörössé vált és fulladt. Kajoko vánkost tett a feje alá és azonnal férje állapotát kezdte figyelni.
- Hideg borogatást adjak a fejedre?
- Igen.
Egy kifacsart törülközőt tett férje homlokára, a papír tolóajtót az egyik oldalon beljebb húzta, légvonatot csinált, a konyhai munkájánál használt legyezővel hajtotta a levegőt és mellette állt.
- Ugye jobban vagy már? Jó, ha folyton legyezlek?
Férje mindkét kezét mellére fektette, homloka közepén a ráncok összehúzódtak.
Kajoko halkan letette a kerek legyezőt, és elrohant jégért. A jégből lenyelhető kis darabkákat tördelt.
- Jég? Túlságosan is hideg.
De mivel nem utasította vissza, az asszony megint adott neki. Egy idő múlva férje kiment a folyosóra és hányt. Fehér habszerű folyadék volt. Kajoko egy pohár sós vizet hozott, de férje körül sem nézett, ismét lefeküdt és felfelé fordította arcát.
- Édesem, jó volna, ha rizst ennél. Fogadj szót nekem.
Férje arcának piros színe kékké változott.
- Amit az előbb hánytam, egy vödör vízzel mosd fel - tette hozzá a férfi, aztán nyugodt lélegzetekkel elaludt.
Kajoko rögtön alvó férje arcát figyelte. Magában suttogva beszélt, és elkezdett enni.
A bádogtetőn a szemerkélő eső zaja hallatszott, nemsokára megeredt a zápor.
- Jaj, hátul az udvarban nincsenek kitéve száradni fehérneműk?
Az eső zajára a férj kinyitotta szemét és megszólalt. Kajoko sietve letette az evőpálcikákat. A fehérneműket behozta és így szólt:
- A melegítő üvegben levő rizsbort jó lenne bedugaszolni ugye?
Így is tett. A férje arca meglepetést mutatott, egyet sóhajtott és szemét ismét becsukta.
Rossz napon semmi sem sikerül. A moszkitóhálóba moszkitó akadt. Kajoko nyugtalanul hunyta le szemét. A villanyt meggyújtotta, ágyára ült, várta a moszkitó közeledtét, de moszkitót nem látott. Kerek legyezőjével a kezében a szoba minden zegét- zugát átkutatta, de nem látta. Talán a zaj irányában lesz, gondolta, s a villanyt leoltotta, mikor a moszkitó hirtelen a homlokára szállt, és azt rögtön agyon is nyomta. Az volt a gondolata, hogy férjét ezzel felzavarta.
Miután az felébredt, Kajoko felkelt, kiment a folyosóra és kissé kinyitotta csendesen az üvegajtót.
Holdvilágos éjszakának kellett volna lennie, de mégis felhős, sötét volt.
- Mondd csak, nem aludtam el, vagy talán korán ébredtem? - kiáltotta férje az ágyból erős hangon.
Kajoko bebújt a moszkitóháló alá.
- Szóltál valamit?
- Nem szóltam semmit.
- Milyen furcsa! Tényleg nem szóltál?
- Miért szólnék?
Férje megfordult az ágyban és hátat fordított neki.

2.

Mivel a tegnap esti osztrigák állottak voltak, Kajokónak megfájdult tőlük a gyomra. Azonban mégsem feküdt le az ágyba, hanem a hordozható kiskályha mellett ült férjével szemben. Ismét Micsikóról igyekezett szóra bírni férjét, és kissé kellemetlenkedve érdeklődött. Férje lassan és nyugodt hűvösséggel beszélt.
- Igen, azért mentem, mert Micsiko szeret engem. Akármikor is kérdeztem, „Miccsán, lassan férjhezmenő korban leszel, egy jó férjjelöltet kellene bemutatni neked, ugye. Milyen típusú férfi tetszik is neked tulajdonképpen, mondd csak." Ő éppen rántottát sütött nekem, de nem válaszolt. „Na, nézd csak, akkor én nem tudlak megérteni, ha te hallgatsz” - mondtam neki. Anélkül, hogy arcát felém fordította volna, gyorsan válaszolta: „Olyan típusút szeretek, mint te vagy.” Azt mondod, hogy olyan férfi, mint én vagyok, tetszene neked? Én azonban elég sok rizsbort iszom, válaszoltam, mire ő: „Az még csak megjárja, ha egy férfi annyit iszik, mint te” - és eltűnt, felment az első emeletre.
Kajoko ezt a beszélgetést már előzőleg is hallotta és nagyon boldog volt. Micsiko ugyanis, akiről szó volt, a férje unokahúga.
Tekintettel arra, hogy az elbeszélés alatt gyomorfájása megszűnt:
- És azután mit gondoltál Micsikóról?
- Sose izgasson, ő mégiscsak az unokahúgom, nem igaz?
- A viselkedésedről szóló eddigi elbeszélésed nagyon jól esett hallanom. Te mégis hűvös maradtál ezek után, ugye?
- De hiszen egészségileg egy kissé rossz állapotban volt. Ez volt az érzésem. A férjhez menni nem szándékozó nőbe meg nem is érdemes szerelmesnek lenni, ez mégiscsak úgy van.
- Milyen volt a rántotta, amit Micsiko készített?
- A rántotta? Ne beszélj ostobaságokat! Mindenesetre megettem.
Mikor Kajoko arra gondolt, hogy férje Micsikónál előadást tartott a rántottasütés fogásairól, ami után Micsiko felment az emeletre, és valószínűleg a férjének magának kellett megsütnie a rántottát, nevetnie kellett.
- Ha ezek után valami bevásárolni való van, gyorsan menj el. Már négy óra van — mondotta a férje.
Kajoko fülét hirtelen a téli szél süvöltése ütötte meg. A gyomra fájt.
Mivel férje tudta, hogy ő rosszul van, kegyetlennek tartotta őt, hogy ebben a hideg időben bevásárolni küldi. Férjének az elbeszélése alatti sugárzó arca és az a közötti ellentmondást, hogy mégsem akart elmenni helyette bevásárolni, Kajoko nem tudta mire vélni.
Kajoko a bevásárlás alatt is egész testében remegett, és a keskeny kis utcákon gyorsan ment hazafelé.
Tehát hidegszívűségből Micsiko szerelmét határozottan visszautasította - gondolta magában. De egyszer majd jöhet olyan idő, amikor férjem azt gondolja, csak Micsiko szereti őt. Igen, a jellemét tekintve ez nagyon is lehetséges.
Hazaért. Férje pedig elment a nyilvános fürdőbe.
Kajoko a konyhában volt, vizet öntött ki a hideg fagyba, de a derekát hajlítva fájást érzett a gyomrában. Esti ruháját levetette és ágyba feküdt.
Férje hazajött a fürdőből.
- Rosszul vagy? - kiáltott az fel. - Talán egy zsebhőmelegítö kellene?
Kajoko a fejét rázta. Férje jó meleg zsebhőmelegítőt hozott. Kajoko a vacsorára gondolt.
- Nekem mindegy - mondotta a férje és az opálszínű papír tolóajtót behúzva kiment.
Nemsokára a rizses teakeverék készítésének zaja hallatszott. A probléma megoldódott, a főzést magyarázó férj már ott volt vele, de tekintete zavart volt. Tényleg, a szokásos egyszerű étel zaja ez.
- Ha a fényképalbumban látott Micsikóval összehasonlítom magam, vele szemben semmi előnyöm nincs, valószínűleg azért, mert még egészséges vagyok, és mert a felesége lettem. Ezért azt hiszem, holnap fel is kell kelnem. De szívem sugallására is, amely valahogy nem tudott megnyugodni, ropogós ecetes retket vágtam, és a retekvágás hangja mellett nagyobb volt biztonságérzetem. Férjem zsémbeskedése nem olyan gyakori, mint nyáron.

•A halottak ünnepe

Kavabata Jaszunari: A halott asszony arcának története
死顔の出来事 Shinigao no dekigoto 1929.
Homoródy József fordítása
Dolgozók Lapja (Komárom megye). 23. évf. 1968. november 3. 5. o.
(Megjelent a párizsi Le Monde 1968. október 19-i számának mellékletében)

— Nézze. Itt van. Mennyire szerette volna viszontlátni még magát, legalább egy pillanatra.
Az anyósa mondta ezt, és magával vonla a szomszédos szobába. A ravatalnál minden szem rászegeződött.
Az anya imát mormolt, és fel akarta lebbenteni a halott arcát takaró fehér leplet.
Ekkor hirtelen szavak tódultak az ajkára, maga is meglepődött rajta.
— Várjon! Szeretném egyedül viszontlátni. Hagyjanak magamra.
A halott asszony szüleit, fivéreit és nővéreit mintha megdöbbentették volna ezek a szaruk. Hangtalanul húzták félre az ajtót takaró drapériát, és kimentek.
Felemelte a fehér szemfödőt.
Halott felesége arcára fájdalom dermedt. Orcái beestek, szikkadt ajkai közül kivillantak elszíneződött fogai. Szemhéja kiszáradt, a szemgolyóra tapadt. Homlokán, megkövült fájdalom, szinte csupaszon domborodtak az erek.
Behunyta a szemét a halott asszony arcának láttára, fejet hajtott előtte, egy pillanatig mozdulatlanul állt.
Aztán, szüntelenül remegő kezekkel, megérintette felesége ajkát, megpróbálta összezárni a száját. Ahogy elhúzta a kezét, az összekényszerített ajkak ismét lágyan szétnyíltak. Újból összezárta. Ismét szétnyíltak. Mozdulatait ismételgetve úgy látta, mintha kissé kisimultak volna a kemény vonások a száj körül. És úgy érezte, hogy az ujjai hegyébe átíramlik a szenvedés. Szerette volna elsimítani az arcot fölbarázdaló ereket, gépiesen simogatta a halott homlokát. Tenyere lángolt.
Az ujjak érintésére megenyhült a halott asszony arca; ismét behunyta a szemét, egy pillanatig újból mozdulatlanul állt.
— Bizonyára elfáradt a vasúton. Ebédeljen, pihenje ki magát.
A halott asszony anyja és nővére szólt így.
— Ó.
Az anya felzokogott.
— Rettenetes az emberi lélek. Amíg maga meg nem érkezett, a kislányom nem tudott egészen meghalni. Érthetetlen. Maga föléje hajol, ránéz, és íme, már megváltozik, megnyugszik az arca — Csak ennyi kellett hozzá. Ennyit kívánt, semmi többet.
A férfi szemét iszonyat árnyékolta be, a felesége nővére azonban földöntúli tiszta és gyönyörű pillantással válaszolt erre, aztán felsírt, és összerogyott.