Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dzsingisz kán

eredeti nevén TEMÜDZSIN, (szül. 1155 vagy 1162 vagy 1167, a Bajkál-tó közelében, Mongóliában - megh. 1227. aug. 18.), mongol katona-uralkodó, a történelem egyik leghíresebb területhódítója; egységes Mongóliába tömörítette a nomád törzseket, azután kiterjesztette birodalmát, s egy ideig a Kínától az Adriai-tengerig terjedő földek ura volt.

Történelmi háttér. „A mongolok titkos története” (1240?) c. saga-szerű, névtelen szerzőtől vagy szerzőktől származó alkotástól eltekintve Dzsingisz kán életéről csupán nem mongol forrásokból szerezhető majdnem korabeli tájékoztatás. Szinte valamennyi szerző, még ha mongol szolgálatban állott is, a mongol támadások okozta óriási pusztítást hangsúlyozta. A mongolok hatókörén kívül élt történetírók közül a másodkézből származó információkra támaszkodó, XIII. századbeli Matthew Paris „utálatos, sátáni nemzet”-nek minősítette a mongolokat, „akik a Tartaroszból kitódulva, ördögök módjára özönlik el” a Földet, úgyhogy „találóan nevezik őket tatároknak”. A történész itt persze szójátékhoz folyamodik - egyrészt a poklot, az alvilágot jelentő klasszikus Tartarosz névvel, másrészt az egyik nomád törzs, a tatár elnevezésével manipulál -, beszámolója azonban híven tükrözi a mongolok okozta általános rémületet.

A mongol nemzet megalapítójaként s a mongol seregek megszervezőjeként Dzsingisz kánnak kényszerűen osztoznia kell népe kedvezőtlen hírében, még akkor is, ha hadvezérei gyakorta a saját szakállukra tevékenykedtek, mindenféle központi irányítástól függetlenül. Nem helytálló a feltevés, amely szerint a mongol hadjáratok egyszerűen vad martalócok vaktában végrehajtott rajtaütései voltak. Az sem igaz, hogy e hadjáratokat Belső-Ázsia fokozatos kiszikkadása okozta, mely új legelők megszerzésére kényszerítette a nomádokat. Egyébiránt az efféle inváziók nem mentek ritkaságszámba abban a korban, s nem csupán a mongolokra voltak jellemzők. Dzsingisz kán nem volt sem az első, sem az utolsó nomád hódító, aki a sztyepperől indulva terrorizálta az Eurázsia peremén letelepedett népeket. Az ő hadjáratai azonban nagyobb méretűek, sikeresebbek és tartósabb hatásúak voltak, mint más hadvezérek hasonló támadásai. Erőszakosabban zavarták meg azoknak a letelepedett népeknek az életét, amelyeknek némelyik tagja írásban szokta volt megörökíteni az eseményeket, s erősebben hatottak az eurázsiai szárazföld jóval nagyobb részeire és a társadalmak sokkal szélesebb körére.

Az akkori időket kétféle társadalom állandó érintkezése és tartós ellenségeskedése jellemezte. A kettő életmódja alapjában különbözött, ám ezek a társadalmak nagyon is egymásra voltak utalva. Kína letelepedett népeiről, ill. a nomád törzsekről van szó. Az utóbbiaknak szükségük volt a délvidék fő termékeire, és megkívánták a dél akkori luxuscikkeit. Kína népeinek kevésbé volt szükségük a sztyepp terményeire, de állandóan résen kellett lenniük, mert a normális kereskedelmi érintkezés mellett a barbár nomádok gyakran kellemetlenkedtek karavánok megsarcolásával, fegyveres rajtaütésekkel. Az erőviszonyok folyamatosan változtak, de a feszültség megmaradt. Dzsingisz kán életútját a politikai ellentéteknek és feszültségeknek ez a háttere teszi igazán érthetővé. Hadjáratai korántsem megmagyarázhatatlan természeti katasztrófák vagy istencsapások, hanem bizonyos körülmények összejátszásának a következményei, s e körülményeket ez a becsvágyó, határozott és kitőnő képességő katonaember sikeresen kihasználta.

Egységesítésre, egyesítésre kész állapotban találta a maga törzsi világát, mégpedig olyan időszakban, amikor egyszerre voltak hanyatlóban Kína és más, már megállapodott államalakulatok.

A kezdeti küzdelmek. Temüdzsint édesapja, Jiszügej (Jeszügej) az egyik legyőzött ellenfeléről nevezte el. A fiú kilencéves volt, amikor a mongolok a Bordzsigin nemzetségéből származó Jiszügejt egy régi családi viszály fejleményeképpen valamelyik tatár banda tagjai megmérgezték. Jiszügej nemzetségének megmaradt része, a rivális Tajcsiut (Tajcsut) család vezetésével, magára hagyta özvegyét, Höelünt és gyermekeit. Minthogy gyöngéknek vélték őket a hatalom gyakorlására, maguk ragadták kézbe a gyeplőt. A magára maradt kis család igen nagy szegénységben élt, gyökerekkel és halakkal táplálkozott a szokásos birkahús és kancatej helyett. Temüdzsin azonban már egész fiatalon felhívta magára a figyelmet ügyességével, testi erejével és határozott fellépésével. Következésképpen megnövekedett a család tekintélye is. A fiatalember harcba szállt azért a lányért, akit Jiszügej - röviddel halála előtt - fia feleségéül szemelt ki, de akit az észak-mongóliai Merkit nemzetség nem akart hozzáadni, minthogy tagjai haragudtak Jiszügejre: Temüdzsin apja ugyanis egy nemzetségükbeli férfiútól rabolta el későbbi feleségét, Höelünt; bosszúból aztán elrabolták Temüdzsin Börte nevű asszonyát. Börte visszaszerzéséért Temüdzsin a kereit (karait) törzs kánjával, Toorillal (Toghril) szövetkezett, akit ajándékokkal nyert meg magának. Toorilnak sikerült a királyi Bordzsigin nemzetség szétszórt csoportjait egyesítenie, és Temüdzsin gyerekkori barátját, Dzsamukát is a maga, ill. Temüdzsin oldalára állítania.

A hatalom megszerzése. Tooril és Dzsamuka hadainak segítségével, a maga időközben megszervezett seregei élén, Temüdzsinnek sikerült legyőznie a Merkit nemzetséget. Ekkor alakította ki később is eredményesnek bizonyult stratégiáját: hátországában sohase hagyott számba jöhető ellenséget. Évekkel később, Kína megtámadása előtt, egyetlen nomád vezért sem hagyott életben, így senki sem döfhette hátba.

A Merkit nemzetség felszámolása után Temüdzsin hasonlóképpen bánt el a Dzsürkin nemzetség előkelőségeivel. Miközben Temüdzsin a tatárok ellen szállt harcba, távollétét felhasználva a Dzsürkin nemzetségből származó fejedelmek - állítólagos szövetségesei - fosztogatni kezdték vagyonát. A rövidesen visszatérő Temüdzsin kiirtotta a klán nemességét, a közemberekkel pedig katonaságát és szolgaseregét gyarapította. Amikor aztán elég erősnek érezte seregeit, elszánta magát a tatárokkal való végső leszámolásra: előbb katonai vereséget mért rájuk, azután lemészárolta közülük mindazokat, akik magasabbak voltak a keréktengelynél. A gyermekek - vélhetően - úgy nőttek fel, hogy nem tudtak származásukról, és hűséges mongol alattvaló lett belőlük. A kereit törzsbeli Toorillal kötött szövetség megszüntetése és a törzzsel való leszámolás volt a hatalmi harc következő szakasza. A törzs életben maradt tagjait Temüdzsin szétszórta a mongolok között, s katonaként vagy szolgaként alkalmazta őket. Könyörtelensége nem volt pusztán holmi kegyetlenkedő önkény: nem kívánta életben hagyni a régi, rivális arisztokráciát, amely esetleg központja lehetett volna az ellenállásnak; minél erősebb hadsereget akart szervezni; és - legfőképpen - szét akarta zúzni az egységre káros törzsi öntudatot vagy nemzetségtudatot, a maga és családja javára óhajtotta egyesíteni az összes nomád népet. S amikor 1206-ban a sztyepp minden népe elfogadta őt uralkodójának, a családok ezreit bízta meg a maga rokonainak és barátainak az oltalmazásával; szétforgácsolván ily módon a törzsi szerkezetet és a nemzetség-struktúrát, s a feudális rendszert megközelítő uralmi rendet alakított ki.

Dzsamukával felújított barátsága nem tartott sokáig. A mongolok titkos története utalásaiból kikövetkeztethető, hogy mindketten kezükbe akarták kaparintani a mongolok fölötti uralmat, s felesége, Börte tanácsára Temüdzsin kenyértörésre vitte a dolgot. Dzsamuka emberei közül egyre többen pártoltak át az erősebbnek érzett Temüdzsinhez. Megbízható és erélyes hadvezért láttak benne, kezdetben tehát nem azt a legfőbb hűbérurat, aki lett belőle. Még mint afféle nemzetségfő, szövetkezett a kínaiakkal, s közösen bántak el - még Toorillal együtt - a kínaiak egykori szövetségeseivel, a tatárokkal. Ezután számolt le Temüdzsin a vetélytársaival, s 1206-ban az Onon folyónál tartott gyűlés résztvevői Temüdzsint Dzsingisz kánná kiáltották ki. Ennek jelentése valószínűleg: egyetemes uralkodó, a világ ura.

A mongolok egyesítése. Az 1206-os esztendő fordulópont a mongolok történetében, sőt a világtörténelemben is: ekkor álltak első ízben készen a mongolok a sztyepp határainak átlépésére. Mongólia teljességgel újjáformálódott. Véget értek immár a kicsinyes törzsi civódások, s a rajtaütések is a múlt emlékei közé tartoztak csupán. Eltűntek a törzsek és nemzetségek elnevezései, maguk a törzsek és nemzetségek pedig szétszóródtak a mongol világ egész területén. Dzsingisz kán uralma alatt létrejött az egységes mongol nemzet, amely sok-sok hányattatás (feudális széttagolódás, a törzsek újraéledési kísérletei, gyarmatosítás) közepette a jelenkorig megmaradt. A XIII. század kezdetére új nemzet szerveződött - elsősorban háborúra. Dzsingisz kánnak fegyelmezett, jól felszerelt hadsereg állt a rendelkezésére. Hadvezérei a fiai voltak vagy a hozzá feltétlenül hűséges, kiválasztott főurak.

Dzsingisz kán kezdetben csakis lovasokat vetett be a harcokba; a fűvel táplálkozó, edzett lovaknak nem volt szükségük külön takarmányra. Később a megállapodott hatalmak elleni harcokból Dzsingisz kán sokat tanult, és muszlim tanácsadói ráébresztették „a városok fontosságára”. Egy kínai tanácsadó pedig elmagyarázta neki a parasztok és a kézművesek jelentőségét az árutermelésben. Az utolsó nagy mongol törzs, amelyet Dzsingisz kán legyőzött, a najman törzs volt, egyik kánjuk papja tanította meg Dzsingiszt írni-olvasni, s ennek nyomán alakult ki a mongol nyelv írásbelisége. Muszlim tanácsadókra egyébként Horezm, a belső-ázsiai muszlim birodalom (a mai Üzbegisztán) valószínőleg 1222 végén történt meghódítása után tett szert Dzsingisz kán. Már jóval korábban, 1211-ben megtámadta Kína északi részét; 1214-ben - tetemes hadisarc ellenében - egy időre beszüntette a harcokat, majd 1215-ben elfoglalta Pekinget, s leigázta a hanyatló Kínát. A Kína északnyugati részén fekvő Hszincsiangot 1226-27-ben hódította meg, hadvezérei pedig perzsa (iráni) és orosz területeket támadtak. Seregei ekkor már fejlett haditechnikával (kőhajító szerkezetekkel, ostromgépekkel stb.) harcoltak. Minthogy alattvalóitól megismerte a városok és a földművelés jelentőségét, Dzsingisz kán javított kormányzati rendszerén. Államfelfogása egyszerű volt: a harcos, nomád elit maradjon a sztyeppen, a leigázott, civilizáltabb királyságok pedig adózzanak neki. Végső fokon azonban visszájára fordult a dolog: a nomádok a leigázott országok felé (Kína, Perzsia stb.) orientálódva csoportokra szakadtak szét, a helyőrségekbe és a közigazgatásba kirendelt embereket pedig az alattvalók korrumpálták (vagy civilizálták).

Dzsingisz kán jellemzése. Erős férfi volt, céltudatos és törhetetlen akaratú. De makacs nem volt, és hallgatott másokra is, főleg feleségei és édesanyja jótanácsaira. Értett a megtévesztéshez, a félrevezetéshez és az intrikához, de nem volt kicsinyes. Könyörtelenül bánt az árulókkal, de jól kiaknázta az árulásukat. Vallásos volt, és szilárdan hitte, hogy isteni küldetést teljesít, imádta az Örök Kék Égboltot, a mongolok e legfőbb istenségét. Egy ideig csak a mészárlás és a rablás közvetlen hasznát tartotta szem előtt, s időnként bosszúvágy főtötte. De rugalmas volt és alkalmazkodó, és az idők folyamán sokat tanult. Sok hívet szerzett magának mind a nomádok, mind a civilizált népek körében. Ami hadi sikereit illeti, a katonai fegyelem, a seregek mozgékonysága és a kíméletlenség voltak a legfőbb tényezői. A politikában a kegyetlen terrort a fenyegetéssel és az ígérgetéssel vegyítette.

Az erős Horezm államot és a még hatalmasabb Kínát aránylag csekély létszámú hadsereg bevetésével igázta le. A hadsereg nem merült ki a harcokban, Dzsingisz fia, Ögödej, és az apai akarat szerint neki engedelmeskedő többi fiú gyarapította a mongol birodalmat, az utódok pedig kiterjesztették a mongolok uralmát egész Kínára, Perzsiára (Iránra) és Oroszország nagy részére (egyik unokája, Batu kán vezette az 1241-ben Magyarország ellen indított hadjáratot). Leszármazottai véghezvitték azt, amit Dzsingisz kán nem ért el, és talán nem is akart elérni: a területi hódításokat feszesen megszervezett birodalommá formálták.

Jan, Vaszilij Grigorjevics: Dzsingisz kán. (Ford. Semtei Róbert.) Budapest 1988, Európa, 394 p.

Kovács Fréda B.: Rohanó áradat. [Regény.] (3. kiad.) Budapest [1941], 287 p. (Turul szépmíves könyvek 2.)

Lamb, Harold: Dzsingiz khán. [Regény.] (Ford. Náday István) Nyíregyháza 2000, Kötet K., 250 p. ill.

Lőrincz L. László: Dzsingisz kán. (2. átd. kiad.) Budapest 1991, Panon, 174 p, ill., térk. (Szivárvány.)

Lundkvist, Artur: Az Ég akarata. [Történelmi regény.] (Ford. Csatlós János, ill. Szántó Piroska.) Budapest 1978, Európa, 196 p., 10 t.

Stickelberger, Emanuel: A sárga lovas. [Regény] Dzsingisz khánról és európai kortársáról. (Ford. Kutassy Gyula.) Budapest [1942], Szőllősy, 328 p.

Bereczki Zoltán: Dzsingisz kán kultusza, 2003

Bereczki Zoltán: Darhatok - Az ordoszi Dzsingisz-kultusz letéteményesei, 2003

http://www.dzsingisz.hu/

Dzsingisz kán: A bölcsesség kulcsa (Obrusánszky Borbála fordítása)