Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Lőrincz László
Dzsingisz kán

Gondolat, Budapest, 1972
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

TARTALOM

Előszó
A nomádok útján
Út a semmiből
A lejtőn felfelé
Szövetségben mindenkivel, mindenki ellen
Dzsingisz birodalma
Viharfelhők Ázsia felett
Dzsingisz kán öröksége


ELŐSZÓ

Kevés vitatottabb személyisége van a történelemnek, mint Dzsingisz kán. Neve hovatovább egyet jelent a kegyetlenséggel, az esztelen vérengzéssel, a szadizmussal, egyet jelent a rombolással, a népirtással, a vandalizmussal. Nevével takarózva és azzal visszaélve próbáltak megalomániás, őrült kalandorok - mint Ungern báró is - fasiszta államot létrehozni Belső-Ázsiában, és saját nagyravágyó terveiket mint a nagykán akaratát akarták elismertetni a puszták lakóival. Ugyanakkor évszázadokon át Dzsingisz nevével zászlaján harcolt a mongol nép függetlenségéért a mandzsu hódítók ellen. Dzsingisz nevét még napjainkban is babonás tisztelet övezi, bár a nagykán alakja egyre messzebbre tűnik a legendák ködében.
Dzsingisz történelmi szerepének az értékelése nem egyszerű feladat, mivel bármiféle objektív igazságkeresés jegyében sem tudunk megfeledkezni a vérnek és könnynek arról a tengeréről, amely a hódítások nyomán tört fel Ázsia földjéből. A legszűkszavúbb keleti krónika fejezetei is hemzsegnek a hullahegyektől és a fehérre száradt csontvázak halmaitól. A mongol seregek tevékenysége nyomán pusztított az éhínség és a döghalál. A hódítások után azonban új államok születtek, melyek sajátosan egyesítették magukban a letelepedett népek szorgalmát a pusztalakók dinamizmusával. Az is sajátossága még a tragikus események elemzéseinek, hogy szinte kivétel nélkül nem mongol források alapján készültek, melyek tudatosan színezik az események valóban kegyetlen vonásait, s olyan rémtetteket is a hódítóknak tulajdonítanak, amelyek valójában meg sem történtek.
E könyv elsősorban mongol forrás - A Mongolok Titkos Története - alapján tárgyalja a nagykán életét s a mongol birodalom kialakulásának kezdeti szakaszát. Igyekszik néhány kérdésre választ keresni, amelyek még máig is vitatottak: mi volt az oka a hódításoknak, valóban létezik-e a legendás nomád kegyetlenség, mint a mongol népi lélek alapvető vonása stb. Igyekszik objektívan értékelni a történteket, nem feledkezve meg a valóban tragikus eseményekről, de kritikával fogadva a mohamedán források nyilvánvaló túlzásait is. Igyekszik - már amennyire az egyáltalán lehetséges - megrajzolni Dzsingisznek, az embernek a portréját a legendák Dzsingiszéé helyett.
A műhöz alapvető forrásként használtam fel A Mongolok Titkos Története szövegkiadását (A Mongolok Titkos Története, Mongol Nyelvemléktár III. Közzéteszi Ligeti Lajos, Budapest 1964 és Rasid ad-Dín krónikáját (Rasid-ad-Dín, Szbornyik letopiszej, Töm I, knyiga vtoraja, Moszkva-Leningrád 1952). A Kína elleni hadjárat leírásában elsősorban O. Franké Kína-történetére támaszkodtam (O. Franké, Geschichte des chinesischen Reiches, IV. Bánd, Berlin 1948), míg a Turkesztán elleni támadás részletes történetét
V. V. Bartold nyomán dolgoztam fel (V. V. Bartold, Turkesztan v epohu mongoljszkogo nasesztvija, Moszkva 1963). A felsoroltakon kívül haszonnal forgattam még Franz von Erdmann, Temüdschin dér Unerschütterliche, Leipzig 1862, és Pavel Poucha, Die Geheime Geschichte dér Mongolén als Geschichtsquelle und Literaturdenkmal, Prága 1956. című könyveit.
Végezetül szeretném megköszönni Ligeti Lajos akadémikus és Bese Lajos kandidátus segítségét, akik hasznos tanácsaikkal segítették munkámat.
Budapesten, 1971 márciusában
Lőrincz László


A NOMÁDOK ÚTJÁN

Az Úr 1162. esztendejében éppen olyan békés arcát mutatta a puszta, mint az elmúlt évtizedekben bármely tavaszon. Március végén, amikor már a napfény valamelyest erősödni kezdett, a frissen cikázó szél is megérkezett, s megduzzasztotta a patakokat. Ott pedig, ahol a zöld fű helyett a puszta fekete földje vagy az agyag és homok sárgája gyászolta az elmúlt télen kimúlott zöldet, sárga porszemek milliói emelkedtek a szél hátán a magasba, hogy parányi testüket elvitessék messze földre; s amikor a szél ereje már annyira csökken, hogy ez a kis teher is túl súlyossá válik, lehulljanak a fűre, fákra, emberekre vagy a jurtákra.
A patakok repedezett ágya s a dombok északi oldala a korán érkezett meleg ellenére is őrizte a tél nyomait; a sárgás-feketére színesedett, kemény hátú havat és az ártól kimart, meredek parton nőtt füzek ágairól lógó, töredezett, csepegő jégcsapokat.
A puszta nyugodt arcát mutatta az erősödő tavaszi napnak, amely most, hogy látótávolságba ereszkedett a föld fölé, kíváncsi sugaraival végigpásztázta az ismerős vidéket, melytől a télen olyan messze volt, hogy csak találgathatta a rövidlátó sugarak előtt felbukkanó árnyakból, mi is történik a pusztán.
Az Orhon-parti erdőkbe zajosabban érkezett a tavasz. A kanyargó folyó egész télen át vastag jégpáncélt borított testére, s a mindent elzáró hideg burok fölött még a madarak is megszüntették felderítő repüléseiket, hiszen hasztalan próbáltak volna a jég alól élelemhez jutni. A korán érkezett tavasz azonban megrepesztette a jeget, s amikor a repedések egyre szélesebb résekké tágultak, visszaérkeztek a madarak is, hogy sebes szárnycsapásokkal s a sikeres vagy sikertelen vadászatot értékelő kiáltozással suhanjanak a fehéret kékkel váltó sivatag felett.
A mozdulatlanul álló és félig hanyagul a földre könyökölő kőfigurák sem jegyeztek fel ezen a tavaszon semmit zuzmóval borított homokkőagyukba, csak álltak vagy hevertek a történelem által a földre döntve évszázadok hosszú sora óta. Mindentudó Buddha-mosollyal nézték a meg-megújuló s mindig meghaló világot, úgy, mint akik már mindent megértettek, s akik előtt nincs titok többé az idők végezetéig.
Valaha az emberiség hajnalán kerültek ide, a végtelen pusztára. Még akkor, amikor az emberek csak egyetlen istent imádtak: a bronzot. Gyalogos hordák használták őket primitív szertartásaikon, ők alkották saját képükre és hasonlatosságukra, hogy őrizzék halottaik hamvait, s hogy hirdessék a kék ég alatt az ember dicséretét, aki nemcsak társait vetette alá akaratának, nemcsak a puszta gyors lábú vadját csalta ravasz tőrébe, hanem meghódította, s szolgájává tette a fémet is.
A bálványok hallották és megmosolyogták azokat a zajokat, amelyeket alkotóik kései utódai okoztak körülöttük, ők bizonyára megértették, amit talán még ma sem ért senki, hogy honnan jöttek a körülöttük lovukat táncoltató, vezényszavakat rikkantgató s egymás ellen életre-halálra harcoló néptömegek a pusztára, honnan jöttek, s hova tűntek el, mialatt a történelem homokóráján lassan peregtek a szemek.
Mozdulatlan arccal, rezzenéstelen tekintettel nézték a csúcsos süvegű hunokat, amint végeláthatatlan sorokban hajtották szekereiket előbb keletre, majd nyugatra. Ha ismerték volna a csodálat érzését, megcsodálhatták volna a hiung-nuk - az ázsiai hunok - hadszervezetét, jurtáik formájának szépségét és belső gazdagságát. Megcsodálhatták volna a hús- és tejételek sokféleségét, az asszonyok ruháját és a férfiak fegyvereit. Részesei lehettek volna győzelmeiknek, tanúi vereségüknek. Tanúi lehettek volna a messzi keleti emberek rémületének, amikor a kémek hírül vitték császáruknak, hogy az északi barbár pusztákon új világbirodalom született, s a feketésbarna arcú, vágott szemű lovasok nyilaik hegyét s kopjáik öklelő vasát kelet felé fordítják. Tanúi lehettek volna a messzi keleti emberek szorgalmának, amikor a semmiből hermetikusan záró, óriási falat hoztak létre, melyet a kései utódok nemzedéke a Kínai Nagy Falnak nevezett.
A Fal mint óriási gát, megtörte a rácsapódó hullámokat, s a visszahulló áradat nyugatnak rontott, hogy az egyre szaporodó hullámtörőkön szelíd fodrokká csendesedjék.
Számukra - a bálványok számára - nehéz különbséget tenni. Nem tudják, amit a késői korok történészei is csak találgatnak, hogy a hunok után honnan érkeznek a zsuan-zsuanok, s az ő szétvert töredékeik tűnnek-e fel mint avarok Európában; honnan jönnek szolgáik és későbbi uraik, a türkök - akik tűzimádók voltak -, s honnan vettek új istent maguknak, az örök és változó isten, a tűz mellé egy újat, amelyet úgy hívnak: betű.
S az ősi bálványok új és veszedelmes vetélytársat kaptak, vetélytársat, mely örök, mint ők. Nincs ugyan ember formája és örök bölcs mosolya, mégis sokkal barátibb ölelésre tárja nem létező karjait a későbbi korok felé, mint amazok, akik mindent tudnak ugyan, de ajkukon csak megvető mosoly játszik a szent szó helyett.
Ezek az új, kőből készült, alaktalan bálványok pedig kar nélkül is ölelnek, száj nélkül is beszélnek. Testükre vésett girbegurba vonalkáik, pontjaik és köreik mindent elmondanak, amit láttak, amit alkotóik láttatni akartak, s amiről azt akarták, hogy ne tűnjön el nyomtalanul, mint az Orhon vizéből születő hajnali köd. Azt akarták, hogy amíg világ a világ, s amíg a tűz lángol és lobog cserjéken és fákon, pajzsok tükrén és kardok vasán, amíg lovasok vágtatnak az Orhon és Szelenga partján, ne feledje el senki halandó félni Tonjukuk, Kül-tegin és Bilge kagán nevét.
A kései korok fia, bár gyönyörködő szívvel hallgatja a kőkolosszusok regéit, lopva és a tudás szomjával szívében keletre is tekint, ahol a kő helyett egy másik anyagot - a papírt - tett élővé, s magát halhatatlanná az ember.
A kőbálványok - ha tudnának beszélni - elmondhatnák, hogy a sárga keleti emberek a Nagy Fal mögött - bár bezárkóztak, hiszen élni akartak - nem szemlélték tétlenül a látszólag álmos pusztát. Sőt, a népek legzajosabb viharában is kimerészkedtek, bátor katonák, kapzsi kereskedők vagy jól megfizetett kémek, hogy ha valamelyikük mégis hazatér életveszélyes utazásáról, jelentést tegyen mindenek urának, a Császárnak az északi barbárok erejéről s furcsa, vad szokásaikról.
Aztán a Nagy Fal sem volt mindig egyformán vastag és meredek. Voltak a falon kapuk is, melyeket a kereskedelem kulcsa nyitott vagy zárt a maga szabályai szerint. Ezeken a kapukon került Szibéria prémje, a puszták állatainak bőre és szőre, a nomádok lova Kínába, s másik irányban így jutott a porcelán és selyem s a selyembe burkolva nemegyszer élő áru is - rabok és rabnők - a pusztára.
A tudás pedig - az értesítések nyomán - egyre gyarapodott, szaporodott. Utazók és kémek, kereskedők és kalandorok mondták tollba a pusztákon vagy a kapuk körül nyert friss ismereteiket a barbárok szokásairól, öltözékéről, sőt uralkodóik nevét és vezéreik feleségeinek nevét is kikérdezték, s továbbadták a tollnokoknak.
A krónikaírók pedig a kínai dinasztiák évkönyveibe beleszőtték a barbárokról nyert értesüléseiket, s a fehéres-sárga papírra fekete tussal írt sokvonalú írásjegyek vetélytársaivá lettek a méltóságteljes kőemlékeknek.
Ahogy szaporodtak a fekete írásjegyek, úgy keltek életre új népek a puszta humuszán, és tűntek le a horizont mögött. A türkök után, akik hátrahagyták az utókor számára rovásba vésett történelmüket, a kitajok tűntek fel ugyanolyan titokzatosan és gyorsan, mint a többiek.
S valamilyen szorongató vágytól eltelve, talán az örökkévalóság, az örök élet vágyától hajtva, folytatták ők is elődeik munkáját: emeltek óriási erővel köveket a puszta földre, s vésőt csiszoltak, hogy meghódítsák a gránitot. Már nem rovásjelekkel, hanem írástudóik által a kínai jelekből alkotott, máig is megfejtetlen bonyolult írásjegyekkel vésték kőbe főembereik tetteit s katonáik harci erényét. Aztán el érték azt, amit csak nagyon kevés népnek sikerült elérnie: meghódították Kína nagy részét, s dinasztiát ültettek a császári trónra, melyet Liaónak nevez a történelem, s amely i. sz. 907-től 1125-ig uralkodott.
A szoros kapcsolat, amely Kínával összekötötte ezt a népet, magyarázza, hogy felirataik többnyire két nyelven, kínaiul és kitajul készültek. A kései korok kutatója érti a feliratok szövegét, hiszen a kínai nyelv már régen feltárta történetének legrejtettebb titkait is, s az avatott szakember nem áll idegenül a kuszának ható, de valójában gondosan megszerkesztett kínai írás sorai előtt.
S a kínai szöveg segítségével jelről jelre haladva a kitaj írás is felfedi néhány titkát, hogy újabb és újabb erőkifejtésre serkentse a régi korok szerelmesét. Hanyagul ejtett magánhangzók, mély torokhangok állnak össze szavakká, hogy bizonyítékot tárjanak a puszta lakóinak kései unokái elé: a zsuan-zsuanok s a türkök követői mongolul beszéltek!
S a bizonyíthatóan első mongol nyelvű népet elérte végzete, amely a győzelmet követte, s amely győzelem a kitaj ok halálos ítéletét hordozta magában. A győzelemtől és a dinasztiaalapítástól megrészegült kitaj csepp belehullott a kínai tengerbe, s megkísérelte a tengert magába olvasztani. Aztán már minden erejével csak arra törekedett, hogy molekuláit egybetartsa, ami ideig-óráig sikerült is, de végül a győztes csepp feloszlott, nyomtalanul eltűnt a békésen csapkodó tenger hullámai között, s alig őrzött meg a történelem mást a győztesek örökéből, mint a kőbe álmodott reményt.
A kitaj ok azonban nem tűntek el nyomtalanul a Nagy Fal mögött. Maradtak óvatosabb testvéreik, akik szívesebben éltek a tágas, szabad tereken, mint a népes kínai városok szűk sikátoraiban. Talán meg is tagadták az előkelő rokonságot, talán le is nézték a selymekben és napernyő alatt páváskodó városlakó távoli rokonokat, akiknek ajkán a durva, de mégis drága anyanyelv helyett mézédesen pergett az idegen szó. Ők nem cserélték volna fel semmi aranyért, semmi selyemért és porcelánért a tavaszi szél szúró hidegét, a szárított tevetrágya keserű füstjét s a friss kumisz savanykás, életet adó ízét. S testvéreik öngyilkossága után tovább őrizték évszázadokon át a kincset, melynek birtokában voltak, óvták a megfejtetlen feliratok nyelvét, az anyanyelvet.
S amikor beköszöntött az új évezred, s a régi aláhullott a semmibe, ismét kisebb törzsek, kisebb embercsoportok vándoroltak a mosolygó kőszobrok előtt.
A mongol nyelv és a mongol kultúra uralomátvétele előtt még átzúgott egy hatalmas vihar Belső-Ázsia felett. Végigszáguldottak rajta a dzsürcsik, s felirataik mellett hátrahagytak Kínában egy újabb dinasztiát, amely felváltotta a kitajokat. 1162 tájékán azonban már ismét nyugodtak a belső-ázsiai puszták, s csak a kisebb törzsek egymás közötti civódásai törik meg a csendet.

1162 kora tavaszán, a Bajkál-tó még nem vetette le jégruháját, hiszen a hatalmas víztömeg csak májusra melegszik fel úgy, hogy eltűnik róla a jégtakaró, s a sebesen haladó kora nyári felhők visszatükröződhetnek zavartalan kékjében.
A Bajkál-tó hatalmas víztömegével elválasztja egymástól Belső-Ázsia népeit. Az óriás tótól északnyugatra laknak az erdei népek, délre és délkeletre pedig a pusztai népek. E népeket elsősorban nem nyelvi különbségek választják el egymástól, hanem mindennapi életük formája s mindennapi tevékenységük. Az erdei népek legismertebbjei az ojrátok és a burjátok.
Az erdőlakók nem kedvelik a fényt, a puszták végeláthatatlan térségeit, a fű harsogó zöldjét s a kevés fával, lapos dombokkal, apró ligetekkel behintett síkságot. A síkságon védtelennek érzi magát az erdőlakó ember, kiszolgáltatottnak, s búvóhely híján úgy érzi, hogy az istenek kiteszik az ellenség kénye-kedvének. Jobban kedveli az erdők homályos tisztásait, az óriási fák törzse alatt falevelekkel és ágakkal mesterien eltakart fű- és fakunyhókat, a biztonságot adó cserjéseket. Az erdei ember sokkal magányosabb, mint a puszta embere, egyedül vagy nemzetsége, családja tagjaival jár vadászni, halászni, az asszonyok pedig bogyókat és fanyar gyümölcsöket gyűjtögetnek a bozótosok széleinél.
Nem állattartó, kivéve néhány nemzetséget, amelyek a pusztáról húzódtak fel északra, s magukkal hozták a háziállatok nevelésének tudományát; csak ezek tartanak néhány tehenet vagy rénszarvast - tejéért inkább, mint húsáért -, hiszen az erdei ember kiváló vadász, s ért a csapdák állításához is, s a mindennapi húst szinte tálcán kínálja neki az erdő.
A nemzetségi társadalom keretei között él, egy olyan társadalomban, amelyben a rokoni kapcsolatok még erősebbek a gazdasági kapcsolatoknál. A családok tagjai óvják egymást. A nemzetséget, amely általában több rokon családból tevődik össze, a nemzetség legöregebb tagjai vezetik, az ő szavuk a törvény. Jelentős vagyoni különbségek még nincsenek közöttük, a zsákmányból egyenlően részesülnek.
Az erdei ember hiedelemvilága homályos és borongós, mint maga a természet. A hatalmas faóriások tövét ritkán süti a nap, s a csepegő páfrányok és liánok kusza szövevénye mögött - hite szerint - mesebeli szörnyetegek lapulnak tátott szájjal és kimeresztett karmokkal, hogy a gyanútlan vadászt megöljék, s húsát szétosszák családtagjaik között.
Mesélik, hogy a vadász gyújtotta esti tábortűznél gyakorta megjelenik a mó sovó (rossz madár) gyönyörű fiatal lány képében, s ajkát eltakarva kínai selyemkendőjével, kéri a vadászt: kínálja meg vacsorája maradványaival, akkor hálából vele tölti az éjszakát. Kendőjét egy pillanatra sem veszi el szája elől, félrefordulva eszik, s a vadász kíváncsi kérdésére azt válaszolja, hogy érzékeny torkát félti az éjszakai gomolygó párától.
A gyanútlan vadász a leány ölében álomra dől, s nem sejti, hogy ebből az álomból nincs többé ébredés. Amint a leány megbizonyosodik arról, hogy "szerelmesét" elnyomta az álom, ledobja arca elől a selyemkendőt, s a hold sápadt fényénél láthatóvá válik rézcsőre, mely hegyes és kegyetlen, mint a ragadozó madaraké. Csőrét gyakorlott mozdulattal fúrja az alvó vadász nyaki-ütőerébe, s addig szívja a vérét, amíg egy csepp is marad a sápadt áldozatban. Aztán jóllakottan pihenni indul, hogy másnap este új tábortüzet s új áldozatot keressen magának.
A puszta embere nem szereti az erdőt. Idegenül érzi magát a lombkoronák összefüggő mennyezete alatt, amely nem engedi át a nap fényét, bőrét sértik a levelekről aláhulló piócák és élősdiek harapásai, lova lába meg-megbotlik az évszázadok hosszú sora alatt kidőlt óriás fák hulláiban.
A puszta embere állattartó. Sokezerszámra neveli állatait, tejéért, bőréért, húsáért s nem utolsósorban az állatok gyors lába miatt, hiszen a pusztán a közlekedés s az áruszállítás az állatok segítségével történik.
Egész Belső-Ázsiát elárasztják a lovak, juhok és szarvasmarhák csordái. De emellett szép számmal akadnak kecskecsordák, s délebbre, a Góbi sivatag környékén vagy nyugaton, a Hangaj hegység lejtőin büszkén emelik égnek karcsú nyakukat a tevék.
Történetünk idején a pusztai népek körében a nemzetségi társadalom végóráit éli, s a rokoni kötelékek - bár még igen sokat jelentenek - már nem az egyedüliek. A nemzetségek régen egyenlő tagjai közül egyesek meggazdagodnak, mások elszegényednek. A társadalmi differenciálódásban nagy szerepe van a természetnek is, hiszen a téli hideg, az állatokat sújtó éhínség s az éhínség következtében fellépő tömeges elhullás nem válogat az emberek képességei szerint. Aki elszegényedik, és állatok nélkül marad, kénytelen elszegődni élelemért és fedélért olyanoknál, akiknek barmai életben maradtak.
A nemzetségek homogén tömegéből kiemelkednek a gazdagok, akik hatalmat gyakorolnak más, szegényen maradt nemzetségek felett. A gazdagok az urak, akik parancsolnak, a szegények a szolgák, akik engedelmeskednek.
Aztán ott vannak a rabszolgák. A pusztai népek életéhez, mozgékonyságához hozzátartozik a háború, sőt olyan elválaszthatatlan tőle, mint a jurtától a füst. Háború a legelőterületért, háború a folyóért, a vízért, háború a mások állataiért - ott, ahol megjelenik a magántulajdon, mögötte elűzhetetlenül ott lopakodik a háború is. A háború vesztesei pedig vagy porladó maradványaikkal javítják a puszta humuszát, vagy pedig jogfosztott s kényre-kedvre kiszolgáltatott áldozatai lesznek győztes uraiknak. Az erdei népek egységével szemben a pusztán kialakulnak a vagyoni különbségeken alapuló osztályok: a gazdagok, a szegények és a jogfosztott rabszolgák osztálya.
A puszta emberének hiedelemvilága is részben az erdei emberétől különböző természeti feltételeket, részben pedig a társadalmi-gazdasági eltéréseket tükrözi. A pusztán is vannak emberfeletti teremtmények, akik az ember megrontására, elpusztítására törnek, ezek a szörnyek azonban nem fizikai éhségüket kívánják az emberrel csillapítani, hanem vagyon utáni éhségüket; elrabolják az embert, hogy szolgáljon nekik, elrabolják az ember lányát vagy feleségét, hegy asszonyukká legyen, elrabolják az ember szolgáit és vagyonát, hogy az ő gazdagságukat gyarapítsa.
A pusztai népek körében a nemzetségi társadalom bomlásával új társadalmi forma van megszületőben, amely vagyoni különbségeken alapszik, s amely létrehozta a vagyoni különbségek révén az egymásnak ellentmondó s egymástól különböző társadalmi osztályokat, s ezzel együtt létrehozta a vég nélküli háborúkat is. Ez a társadalom az állatállomány és a legelőterület magántulajdonára épült, s nomád feudalizmusnak nevezi a történettudomány.


ÚT A SEMMIBŐL

Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni
és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy
szorgalommal tanítják. Természetük dölyfös,
lázadozó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt
a vadságot nevelik bele az asszonyokba, mint a férfiakba.
Mindig hajlamosak idegenek elleni vagy otthoni felkelésre;
természettől fogva hallgatagok, s készebbek a cselekvésre,
mint a beszédre.

(Regina prümi apát Világkrónikájából, i. sz. IX. sz.)

Amikor 1162 tavasza beköszöntött az Orhon és Szelenga vidékére, ezekkel a népekkel találkozott a Bajkál-tó két partján. A déli, délkeleti parttól a Nagy Falig a pusztalakó nomádok, a mongolok, a merkitek, a kereitek és a tatárok legeltették csordáikat.
A tatárok a Kerülen (Kerulen) és a rá majdnem merőlegesen folyó s közvetve beleömlő Halhin-gol folyók által bezárt háromszöget lakták. Mongol nyelven beszéltek, a mongolok nagy családjába tartoztak annak ellenére, hogy hosszú évtizedeken, de talán évszázadokon keresztül ellenséges viszonyban álltak a mongolokkal, illetve azzal a néppel, amelyet akkor mongolnak neveztek. Később a tatár nevet átvitték Dél-Oroszország nomádjaira, akik egy része a dicső ősök után tatárnak nevezte magát, és akik viharként zúdultak az amúgy is súlyos sebektől gyötört Európára. Bár ennek a népmozgalomnak közvetlenül vajmi kevés köze volt a Kerülen folyó tatárjaihoz, mégis ezt az Európa elleni nagyarányú hadi vállalkozást, elsősorban orosz források nyomán, tatárjárásként ismeri a történelem.
A Bajkál-tó déli partján éltek a merkitek. Ez a mongol nép volt talán valamennyi között a legnagyobb, de lélekszámára nézve semmi biztosat nem mondanak a krónikák. Annyit tudunk csak róluk, hogy bár a Bajkál déli partján laktak, mégis a parti erdők, ligetek jelentették hazájukat, s a gyenge állattartással szemben inkább a vadászat alkotta létük alapját. Ilyenféleképpen inkább az erdei, mint a pusztai népek közé számíthatjuk őket.
Az Orhontól és a Kerülentől délre, a füves puszták lakói a kereitek, bár tiszta mongol nyelvet beszéltek, vallásukban nem követték a mongol törzsek többségét, akik ebben az időben sámánjaik útmutatásai szerint végezték titokzatos szertartásaikat, a hegyek, folyók, iák szellemeit tisztelték, s a világ létrehozójának és igazgatójának az Örök Kék Eget tartották.
A kereitek keresztények voltak, méghozzá nesztoriánus keresztények. Kis-Ázsián keresztül jutott el a nesztorianizmus Belső-Ázsia nomádjai közé, török, ujgur közvetítéssel. A kereitek 1007 és 1009 között vették fel Nesztor pátriárka vallását, akit a konstantinápolyi pátriárkái tisztéből az epheszoszi zsinat tett le i. sz. 431-ben, mivel Krisztusban kettős személyiséget tételezett fel: egy istenit és egy emberit.
A nesztorianizmus révén terjedtek el egyes keresztény nevek a mongolok között, s a mongol krónikákban gyakran találkozunk Siremün (Salamon) vagy Kurcsakusz (Cyriacus), Jukunan (Johannes) nevekkel.
Az Orhon felső folyásánál laktak a najmanok. Valaha török nyelvűek voltak, de a XII. sz. tájon anyanyelvüket már nagyobb részben elvesztették, s átvették a mongolt, bár még akadtak közöttük szép számmal törökül tudók is. Személy- és törzsneveik a török nyelvű kor emlékét idézik.
Legutoljára hagytuk tulajdonképpeni főszereplőinket, a mongolokat. A mongol törzsek az Orhon és a Szelenga folyók vidéken s a Hentej hegység lábainál nomadizáltak. Eredetileg, egyes források szerint, nem mongolnak nevezték őket. Legerősebb és leghatalmasabb törzsüket vagy nemzetségüket bordzsiginnak hívták. A bordzsiginok lassan, módszeresen maguk alá gyűrték a többi, körülöttük vándorló kisebb-nagyobb nemzetséget, s egy hajdani legendás, hatalmas, mongol nemzetség nevéről mongolnak kezdték nevezni magukat.
Amikor a merkitek és a kereitek között élő valamennyi nemzetség, törzs és egyéb, részben katonai egység egy erős törzsszövetségbe tömörült, a bordzsigin nemzetség vezetője, Kabul, a XII. század legelső éveiben mint a törzsszövetség legfőbb uralkodója, felvette a kagán címet, s hogy hatalmát bizonyítsa, és gazdagságát gyarapítsa, több alkalommal rátámadt a kínai végekre is.
Kínában, pontosabban Észak-Kínában ez idő tájt, a Liao, azaz a kitaj dinasztia bukásától, 1125-től, az ugyancsak barbár dzsürcsi eredetű Kin (arany)-dinasztia uralkodott. A kínai császárt a mongol források a dinasztia nevéről Altan kánnak, azaz Arany-kánnak nevezik.
Ez a fent említett ellenségeskedés később hagyománnyá vált, amely végigkíséri a mongolok egész történelmét, s a mongol törzsek egymás közti viszonyára is döntő hatást gyakorol.
Kabul halála után fia, Kutula örökölte a kagáni címet s vele együtt a törzsszövetség vezetésének minden gondját-baját. Hogy kövesse az atyai hagyományokat, s hogy bebizonyítsa trónra termett voltát, hadjáratot szervezett az Arany-császár ellen. A hadjárat kimeneteléről nincsenek pontos értesüléseink, de ismerve az Arany-dinasztia jól szervezett katonai erejét, a nem túl nagy számú s nem valami kiválóan felfegyverzett nomád lovas támadása nem fenyegethette túlságosan a császárságot.
Kutulának több fia közül Bártan baaturt (katonai méltóság) kell kiemelni, őt is inkább csak azért, mert fiai közé tartozott Jiszügej baatur is. Jiszügej baatur és az uralkodó család, mint már említettük, a bordzsigin törzshöz tartozott, ennek kiemelkedő nemzetsége volt a kijat, amelyből Jiszügej is származott, s rövid időn belül barátai és ellenségei csak így emlegették; Jiszügej, a kijat.
Jiszügej baatur két testvérével, az idősebb Nekün-taisival és a fiatalabb Daaritaj-otcsiginnal élt együtt, s velük osztotta meg a nemzetség vezetésének nehéz dolgát.
Történt egy alkalommal, minden valószínűség szerint 1161 tavaszán vagy nyarán, hogy Jiszügej baatur két elválaszthatatlan testvére nélkül, egyedül solymászott az Onon-parti nádasokban, s a felröppenő víziszárnyasok után küldte idomított madarát, amikor kocsizörgésre figyelt fel. Behúzódott a sűrű nádasba, s midőn a kocsizörgés már egész közelről hallatszott, óvatosan kikémlelt a sűrűből; meglepetve s egyszersmind örömmel látta, hogy magányos, egy lóval vontatott, nagy kerekű szekér bukdácsol a folyópart hullámos talaján, a kocsi bakján pedig hosszú fekete varkocsú leány ül. A szekér mellett, óvatosan jobbra-balra tekintgetve, magányos férfi lovagolt, keze idegesen megremegett a ló kantárán, készen arra, hogy pillanatok tört része alatt előkapja oldalára függesztett íját s a puzdrából a vesszőket.
Jiszügej baatur óvatosan visszahajtotta az elhúzott nádszálakat, s visszavonult. Szívét öröm töltötte el. Bár a bakon ülő leány vagy asszony teljesen ismeretlen volt számára, öltözéke azt mutatta, hogy az olkunutok közül való, akik évszázada a Góbi vidékén ütötték fel tanyájukat. A férfit ruhája és fegyverei után merkitnek nézte. Feltételezte, hogy a merkit előkelő az olkunutok közül választott magának feleséget, s most kíséri éppen haza frissen szerzett asszonyát a merkitek szállásterületére.
Jiszügej baatur elhatározta, hogy megszerzi magának a kedvére való fiatalasszonyt. Igaz ugyan, hogy volt már otthon felesége, de neki mint főembernek, mint a pusztai arisztokrácia tagjának több feleség dukált. A feleségszerzés azonban nem volt valami könnyű dolog abban az időben. A mongol nemzetségek és törzsek körében az exogám házasság szokása uralkodott, ami tudva vagy tudat alatt, az egészséges vérkeveredés révén a harcosok minőségét volt hivatott megőrizni.
Az exogám házassági forma azt jelentette, hogy a nemzetség férfitagjai csak más nemzetség vagy törzs asszonyait vehették feleségül, szigorúan tilos volt a saját nemzetségből vagy törzsből való házasodás. Néhol az is szinte kötelező érvényű szokássá vált, hogy bizonyos nemzetségek vagy törzsek mindig meghatározott nemzetségekből vagy törzsekből házasodtak, így jöttek létre a rokon (sógor) nemzetségek és törzsek. Emiatt aztán sok nemzetség férfitagjára keserves várakozás napjai köszöntöttek. Találni kellett megfelelő törzset vagy megfelelő nemzetséget, s ezenkívül még ott volt a leány megváltási ára is, amit többféle módon egyenlíthetett ki a vőlegény rokonsága. Bevett szokás volt a mongol törzsek között a gyermekházasság vagy talán inkább a gyermekkori eljegyzés. Az apa magával vitte sokszor távoli rokon nemzetség lányos sátrába fiát, aki alig jutott túl a nyolc-tizedik életévén, s ott hagyta a lányos jurtában vőnek, hogy a gyermekifjú jövendő apósának végzett munkájával szolgálja le felesége vételárát.
Érthető hát Jiszügej öröme, amit a mit sem sejtő utasok megpillantásakor érzett. Itt az alkalom, hogy fizetség és megváltás nélkül új asszonyt szerezzen magának, s ha jól látta a copfost, nem is akármilyen asszonyt. Óvakodott hát, hogy megmutassa magát. Számára most nem személyes vitézségének fitogtatása volt a fontos, hanem hogy biztosan megszerezze a magát szinte önként felkínáló zsákmányt. Áldotta szerencséjét, hogy az olkunutok szállásterülete és a merkitek legelői között fekszik a mongol törzsek országa, s hogy a merkit, ha akart volna, sem tudott volna más utat választani magának.
Sólymát és a zsákmányt feledve felpattant lovára, s hazavágtatott a családi jurtához. Maga mellé vette testvéreit, Nekün-taisit meg Daaritaj-otcsigint; visszanyargaltak az Onon partjára, s követték a szekérnyomokat. Vágtató lovaik falták a távolságot, míg a nehézkes kocsi csigalassúsággal dülöngélt a hepehupás pusztán. Rövid idő múltán olyan közeire értek az üldözők, hogy a merkitnek és az olkunut asszonynak semmi kétsége sem lehetett a három fegyveres szándéka felől.
A merkit, Jeke-csiledü az ősi cselfogáshoz folyamodott; úgy tett, mintha sorsára hagyná a kocsit asszonyostul, s bevágott a folyóparton húzódó apró dombok közé. A támadók ügyet sem vetettek a kocsira és a kocsin ülő asszonyra, számukra a biztos zsákmánynál most sokkal fontosabb volt a menekülő. A zsákmányt már a kezükben érezték, az azonban lényeges volt, hogy ne maradjon élő ember, aki hírt vinne a rablásról. Minden ilyen rablás csak bosszút szül, s a bosszú a pusztán életet követel.
Az üldözött vágtatva megkerülte a dombokat, majd visszatért a kocsihoz, de ő maga és asszonya is tudta, hogy hiába, minden elveszett. Az asszony, ősi szokás szerint, átnyújtotta az ingét menekülő férjének, aki még egyszer, utoljára, beszívta a szeretett nő szagát, aztán csizmája sarkát lova véknyába vágta, s elvágtatott. A három testvér pedig még üldözte egy darabon, majd lassan felhagytak vele. Visszatértek a kocsihoz, s a rablott olkunut asszonyt, Höelünt, Jiszügej baatur a jurtájába vitte.
Néhány hónappal az asszonyrablás után Jiszügej baatur és az egyesült mongol törzsek háborúba indultak a tatár nemzetségek ellen.
Tudjuk, hogy Kína északi részén ebben az időben a Kin-dinasztia uralkodott. A dzsürcsi eredetű dinasztia, vagy mert már régen elfelejtette nomád eredetét, vagy pedig mert ellenkezőleg, túlságosan is jól ismerte nomád szomszédait, aggódva figyelte a Nagy Fal előtt játszódó eseményeket. Aggasztotta a mongolok erősödése, aminek érzékelhető példái voltak a Fal ellen indított újabb és újabb támadások. Az Arany-császároknak még élénken élt emlékezetében a kitajok példája és a sajátjuk, amely azt bizonyította, hogy a félelmetesre duzzasztott nomád haderőnek nem állhat ellent sem Fal, sem kínai hadsereg.
Akadt azonban a Kin-dinasztia fegyvertárában más is, mint fegyver vagy katona, akadt ott arany, selyem, porcelán és kínai hercegnő. S akadtak okos politikusok is, akik felismerték a "divide et impera" elv örök igazságát. Elhatározták, hogy a veszélyes barbárokat saját fegyvereikkel győzik le, más barbárok fegyverei által. Az Arany-császárok csak nyerhetnek e politika révén. Bárki is kerüljön ki győztesen a polgárháborúból, a háború a nomádokat, a barbárokat irtja, így fordult Kína figyelme a tatárok felé.
A tatárok pedig amúgy sem voltak különösebben barátságos viszonyban a mongolokkal, őket is aggasztotta a mongol törzsek és nemzetségek erősödése, s örömmel fogadták a Fal mögül kisurranó titkos követeket, akik az Arany-császár szövetségét kínálták a mongolok ellen. Az egyezkedés eredménye nem lehetett más, mint a háború megindítása, a Kin-dinasztia legőszintébb örömére.
A mongolok és a tatárok ellenségeskedése nem indult azonban háborúval; olyan bűntettel indult, amely az örök bosszú fáját ültette el a két nép viszonyának talajába. Kabul kán halála után ugyanis, annak nyomatékos kívánságára, nem fiára, Kutulára szállt a mongol törzsek feletti uralom és a kagáni cím, hanem unokatestvérére, Ambakajra. Ambakaj lett Kabul kagán halála után rövid időre a mongol törzsek ura, aki a tajcsiut nemzetségből származott, s az akkor még nem ellenséges ajriut-bujruut* nemzetség egy előkelőjéhez adta feleségül a lányát, az Ursiun-folyó vidékére, ősi mongol szokás szerint maga kísérte a lányt veje népéhez a tatár pusztákon keresztül.

A menyegző híre a puszta távíróján rövid idő alatt eljutott a Nagy Fal mögé is, ahol ecsettel és tussal, arannyal és selyemmel, rövid idő alatt kidolgozták a haditervet; a mit sem sejtő Ambakajra és kíséretére lecsaptak a dzsüjin tatárok, s a kánt átadták az Arany-kánnak, azaz a dzsürcsi dinasztia császárának.
A legenda szerint Ambakaj Kína felé vezető útjában titkos üzenetet küldött egy Balakacsi nevű ember útján a mongoloknak, s megüzente, hogy Kabul fiát, Kutulát kívánja utódaként a mongol kagán trónjára. A mongol törzsek engedelmeskedtek kánjuk utolsó parancsának, így lett Kutula Ambakaj rövid uralkodása után a mongolok kagánja, Ambakaj azonban Balakacsival más üzenetet is küldött. Megüzente, hogy "amíg a mongolok tíz körme el nem vásik, amíg minden harcosnak mind a tíz ujja el nem kopik, ne szűnjenek meg elrabolt kánjukért bosszút állni a tatárokon".
Ahogy Kutula elfoglalta a kagáni jurtát, elkeseredett ütközetek hosszú sora kezdődött a tatárok és a mongolok között. A krónikák szerint Kutula kánsága alatt tizenháromszor ütköztek meg a tatár és mongol seregek, de a végső győzelmet egyikük sem tudta megszerezni.

Az i. sz. 1162. esztendőben még kora télen ismét hadba indultak a mongolok a tatárok ellen, s a hadsereggel tartott Jiszügej baatur is. A csata a szokások szerint végződött, mindkét oldalon ejtettek foglyokat, a tatár és a mongol jurták asszonyai egyaránt siratták elesett férjüket, gyermekeiket, a győzelmet azonban most sem tudta egyik fél sem kicsikarni. Jiszügej baatur számára mindenesetre annyiban pozitívan végződött a hadjárat, hogy elesett harcosainál több tatár hadifogolyra sikerült szert tennie. A hadifoglyokat már esze ágában sem volt kivégeztetni, ahogy régebben tették, hanem rabszolgák és háziszolgák gyanánt kívánta felhasználni őket. így érkezett meg Jiszügej baaturral a szállásterületre - igaz, a győztesek kengyeléhez kötözve más társaival együtt a tatár Temüdzsin-üge is.
Történt pedig még az 1161. évben, hogy Jiszügej baatur frissen szerzett felesége, a merkit Jeke-csiledütől rabolt Höelün, áldott állapotba került. Lehet, hogy a hazatérő harcosok visszaérkezésének öröme felett érzett felindulása következtében indult meg a szülés, lehet, hogy a véletlen, mint annyi más esetben, itt is közrejátszott, de tény, hogy amint Jiszügej baatur a jurtájához közeledett a foglyokkal, a sátorban felsírt Höelüntől született első gyermeke. Mivel ebben a pillanatban a hadifogoly Temüdzsin-üge állott valamennyi fogoly közül legközelebb a jurtához, ősi mongol szokás szerint róla nevezték el a gyermeket, hogy ha felnő, folytassa apja sikereit, s hozzon ő is foglyokat a nemzetségbe. így nevezték el 1162 tavaszán Jiszügej baatur, a kijat és az olkunut Höelün asszony fiúgyermekét a hadifogoly tatár Temüdzsin-üge neve után Temüdzsinnek*.

Az évek során Jiszügej baaturnak Höelüntől még három fia és egy lánya született. A három fiút Kaszatnak, Kacsiunnak és Temügének, a lányt pedig Temülünnek hívták, de a baaturnak a krónikák tanúsága szerint volt még egy második felesége is, aki két fiút szült urának és férjének: Bektert és Belgütejt.
Mondják, hogy Temüdzsin születését csodás jel kísérte. Amikor kibújt anyja méhéből, összeszorított jobbjában alvadt vérrögöt szorongatott, amely akkora volt, mint egy juh-bokacsont, amivel a gyermekek játszogatnak a jurták előtt a fűben.

Kilencéves koráig a krónikákban alig találkozunk Temüdzsin nevével. Élte a mongol gyermekek mindennapi életét, játszott a jurták körül, ha az időjárás engedte. A jurta résein át kívülről sokszor leste a vadászatok előtt vagy hadbavonulás idején összegyűlt szabad harcosok és előkelők csoportjait, akik énekesek komor regölése mellett, a kumiszos kupák sűrű emelgetése közben hallgatták rég múlt idők emberfeletti hőseinek történeteit. Az öreg, fogatlan, kopasz énekesek recitálása és a lófejű hangszer egyhangú zenéje álomba ringatta, s ugyanakkor szívébe csepegtette népe és a szabad pusztai élet elmúlhatatlan szeretetét.
Kilencéves volt, amikor apja, Jiszügej baatur útnak indult vele, hogy feleséget keressen számára. A szokás úgy kívánta, hogy abból a nemzetségből kell a fiúnak feleséget választania, amelyikből az anyja is született, így hát Jiszügej a Góbi sivatag felé vette útját a gyermekkel, hogy felkeresse az olkunutokat, sógorait, akiktől feleségét nem egészen tiszta módon szerezte. Anélkül, hogy ismert volna fiához való lányt, vállalkozott a hosszú útra, hiszen itt volt az ideje, hogy fiának megfelelő feleséget és illő rokonságot kerítsen, s reménykedett benne, hogy a számos olkunut jurta között akad majd olyan, amelyikben eladósorban levő lányt talál.
Az utazás hosszú volt és fárasztó. Röviddel a cél előtt, az utazás utolsó előtti napján, már az olkunutok vidékén köszöntött rá az este Jiszügej baaturra és Temüdzsinre. Az onggirat nemzetség jurtái közelében haladtak, akik az olkunutok egyik oldalágát alkották, és a kijatokkal régtől fogva sógor-nemzetségi viszonyban álltak. Itt a Csekcser és Csikurgu folyók partján fogadta el Jiszügej éjszakára egy onggirat, név szerint Dej-szecsen meghívását, s töltötte azt fiával együtt nyugalommal házigazdája jurtájában.
Másnap reggel az onggirat, amikor megtudakolta Jiszügej utazásának célját, meglepő ajánlatot tett vendégeinek. Felajánlotta Temüdzsinnél némileg idősebb lányát a fiú számára, hiszen hízelgett neki, hogy közvetlen rokonságba kerülhet a híres és hatalmas kijat nemzetséggel.
Jiszügej baatur csak rövid ideig gondolkozott. Végeredményben teljesen egyre megy, hogy a sógor-nemzetségek közül melyikben hagyja a fiát vőnek, az olkunutoknál-e, vagy az onggiratoknál, ráadásul Dej-szecsen megbízható rokonnak látszik, s jurtáján sincs szégyenleni való. Takaros kívül-belül. Alaposan szemügyre vette a lányt is. Amint később a diszkrét kérdezősködés nyomán kiderült, egy évvel volt csak idősebb Temüdzsinnél, Börtének hívták, nem volt beteges, s korához képest jól értett a házimunkához, a kumiszkészítéshez, szövéshez, fonáshoz.
Dej-szecsen pedig, hogy a számára mindenképpen előnyös üzletet realizálja, elmesélte Jiszügejnek és a fiúnak álmát, melyet még az éjszaka látott, amíg híres vendégeivel egy jurtafedél alatt aludt.
Elmesélte, hogy amikor elnyomta az álom, azt látta, hogy a jurta füsteresztő-nyílásán keresztül fehér sólyom ereszkedett le a jurta padlójára, karmai között tartva a napot és a holdat. Rövid pihenés után ismét szárnyra kapott, s a házigazda kezére szállt. Amikor reggel felébredt, első dolga volt, hogy megkérdezze a sámánoktól, mit is jelenthet furcsa álma. A sámánok azt felelték, hogy az álom valóban nagyon furcsa, hiszen a nap és a hold fenn trónol az örök Kék Égen, s csak tekintetünkkel láthatjuk, de senki emberfia kezével nem érintheti, most meg ez a fehér sólyom idehozta a jurtába. Ki értheti ezt?
A sámánok végül is megfejtették az álmot. Szerintük a furcsa vízió azt jelenti, hogy olyan vendég érkezett a házigazda jurtájába, aki még valaha nagy szerencsét hoz a házra és gazdájára, annak családjára és nemzetségére. Az álom azt is jelenti még, hogy valaki, aki a jurtában tartózkodik, hatalmánál fogva képes lesz arra, hogy az égitesteket fehér sólyommal raboltassa el az istenek országából, s az álom nem vonatkozhatok másra, csak Temüdzsinre.
Jiszügej baaturnak hízelgett Dej-szecsen álma, hiszen tudta, hogy fiának mint a kagáni nemzetség tagjának komoly esélyei vannak a kagáni cím megszerzésére. Igaz ugyan, hogy jobban örült volna valamelyik erősebb nemzetség rokonságának, mivel az onggiratok a harctereken nem vitézkedtek különösebben, a harcot asszonyaikra bízták. Persze nem úgy, mintha asszonyaik amazonokként maguk is fegyvert fogtak volna lusta, tehetetlen férjeik helyett. Nem, az onggirat asszonyok ilyesmit sohasem tettek, hanem más, komolyabb fegyvert szegeztek szembe a kopjákkal és a nyilakkal; a szépséget és a nőiességet. Mindenki tudta az onggiratokról, hogy ha minden óvatosságuk ellenére valamelyik törzs vagy nemzetség görbe szemmel tekint rájuk, az onggiratok felpakolnak egy tevével vontatott kocsira néhány hízelgő ajándékot, s az ajándékok tetejére felültetik a nemzetség legszebb, eladósorban levő leányát, így azután nincs az a törzs, amelyik sokáig tartaná a haragot. Az onggiratok maguk is úgy tartották, hogy nincs is szükségük fegyverekre, hiszen szép lányaik a nemzetség pajzsai, s asszonyaik fekete szeme súlyosabb sebet ejt, mint a legélesebb nyílvessző hegye.
Jiszügej baatur tudta, hogy mi az illem. Mivel fiának semmi beleszólása nem volt az alkuba, egyedül kellett döntenie. Mindent fontolóra vett, és úgy látta, hogy a lehető legokosabb, ha eljegyzi fia számára Börtét. Elhatározását azonban nem lett volna illő azonnal közölni a házigazdával. Nála töltötték még a következő éjszakát is, s csak másnap reggel kérte meg hivatalosan is Börtét fia, Temüdzsin számára.
Dej-szecsen is ismerte az illemet, de mivel őszinte ember volt, meg a lehetőség is, amely felcsillant előtte, hogy a kijatokkal közvetlen rokonságba kerülhet, igencsak megdobogtatta a szívét, félretette hát a ceremóniákkal terhes illemet, s őszinte szavakkal fordult Jiszügejhez: "Ha sokáig engedném, hogy rábeszélj a dologra, azt hihetned, hogy fennhéjázó vagyok; ha azonnal odaadnám, azt hihetned, hogy mindenáron szabadulni akarok tőle. A lány sorsa az, hogy ne öregedjék meg annál a jurtaajtónál, amelynél megszületett. Odaadom hát a lányomat!"
Jiszügej baatur, miután megkötötte az alkut, s eljegyezte fia számára a leányt, lassan hazakészülődött, míg fia Dej-szecsen jurtájában maradt, hogy leszolgálja apósának menyasszonya árát. Jiszügej utolsó figyelmeztetésként még elmondta Dej-szecsennek, hogy fia nagyon fél a kutyáktól, s kérte az onggiratot, hogy ha fia valaha is bármilyen engedetlenséget követne el, fenyítse bármilyen módon, csak kutyákkal ne ingerelje. "Itt hagyom hát, sógor, a fiamat vőnek, csak a kutyákkal ne ijesztgesd!" - e szavak kíséretében nekivágott immár egyedül a hazafelé vezető útnak.
Temüdzsin, aki az egész alku alatt jelen volt, mintha nem is az ő jövőjéről lett volna szó, hang nélkül szemlélte az eseményeket. Az, hogy más jurtájában kell ifjúságát eltöltenie, más nemzetség tagjai között, nem volt számára meglepő, hiszen idősebb rokonai, hajdani játszótársai valamennyien sorban eltűntek mellőle a hazai táborból, s miután egyre jobban eszmélni kezdett, megértette, hogy feleségért mentek messze földre, de valamennyien visszatérnek egyszer. Azt is tudta, hogy idősebb korában, rokonaihoz hasonlóan, neki is majd el kell mennie. Nem is lepődött meg, semmi fájdalmat nem érzett, amikor atyja jurtáját felcserélte Dej-szecsenével.
Gyermekkorának emlékei tulajdonképpen néhány mozaikból tevődtek össze. Mint minden nomád gyermekben, benne is soha ki nem törölhető nyomokat hagyott a zölden hullámzó, végtelen puszta-tenger, a pusztán vágtató, s harci kiáltásokat vijjogó harcosok látványa, az esti szürkületben serényüket lobogtató, vágtató ménesek. Ahogy növekedett, újabb és újabb hatások érték. Az öreg dalnokok éneke vadászatok előtt új érzéséket ébresztett lelkében, s talán amikor rég múlt idők istenné lett vitézeinek történeteit hallgatta, akkor gondol arra először, hogy egyszer majd felnőtt lesz, mint apja és idősebb rokonai, s az elhagyott hágón a hegyek között ő is szembekerülhet a démonnal, mint nemzetségének őse, a félszemű óriás, Dobun-mergen.
A hatalomról csak homályos sejtései voltak. A mindennapi élet gyakorlatán keresztül hamar megismerte a társadalmi különbségeket, megtanulta, hogy milyen mély szakadék választja el egymástól apját s az egyszerű pásztorokat, s a pásztorok mennyivel hatalmasabbak, mint a szolgák, nem is beszélve a legszerencsétlenebbekről, a rabszolgákról. Tudta, hogy belőle is hatalmas ember lesz, mint apjából, csak az idő valahogy végtelennek tűnt, mind a múltat, mind a jövőt illetően.
A Dej-szecsen jurtájában történt események azonban valami olyan új érzéssel ismertették meg, amelyet még soha nem érzett; a házigazda álmán keresztül most döbbent rá első ízben, hogy ő is részese lesz majd a hatalomnak, a törzs, a törzsszövetség vezetéséből neki is ki kell majd vennie részét, ha megnő, és a harcosok maguk közé fogadják. Lelkébe mélyen belevésődtek Dej-szecsen szavai, egész élete során visszaemlékezett rájuk, s ha döntő ütközetek előtt állt, vagy egész népét s később az egész birodalom sorsát érintő ügyekben kellett döntenie, egy-egy pillanatra lehunyta a szemét, s a semmiből előtűnt Dej-szecsen jurtája, látta a holdvilágos éjszakát, amint egyre fényesedik a füsteresztő nyíláson át berepül a jurtába a fehér sólyom, karmai között a nappal és a holddal. Most érezte első ízben, hogy nagyra hivatott, többre, mint testvérei vagy játszótársai, a rokon gyerekek, mert kinek jósolták meg még a sámánok rajta kívül, hogy hatalma lesz elérni a napot és a holdat? S ha a napot és a holdat el akarja érni, elsősorban az embereket kell meghódítania, hogy ne legyen többé senki ellenség, mindenki békében és egyetértésben éljen az ő hatalmának súlya alatt. Nem is bánta, hogy olyan ember jurtájában kell élnie, aki megálmodta a jövőjét.
1170 nyarán Jiszügej baatur hazafelé tartott az onggiratoktól, ahová fiát vőnek adta. Hazatérőben a Csekcser-folyó partján a Sira (sárga)-pusztában tatárokra bukkant, akik éppen lakomázni készülődtek. A pusztai népek szokása szerint minden arra haladónak részt kellett vennie a lakomán, s Jiszügej baatur sem utasíthatta vissza a meghívást. Átkozta ugyan figyelmetlenségét, hogy nem vette észre ellenségeit, de mivel fürkésző szeme egyetlen ellenséges-ismerős arcot sem fedezett fel a tatárok között, azt hitte, hogy sikerül megőriznie inkognitóját. A tatárok nem sokat kérdezgették, hogy kiféle-miféle, úgy tettek, mintha megtisztelve éreznék magukat, hogy vendég került a lakomához. Jiszügej bizonyára nem érezte magát kellemesen, hiszen esküdt ellensége volt a tatároknak, s Ambakaj elrablása óta nem egy tatárt küldött a másvilágra, úgyhogy az özvegyek és árvák átkozódva emlegették Jiszügej baatur, a kijat nevét.
A tatárok illendő módon megvendégelték Jiszügejt, s elbocsátották. Útközben azonban szédülés fogta el, s állapota gyorsan rosszabbodott. Szinte szakadatlanul ügetett, mégis túlságosan későn érkezett a kijatok szállásterületére. Annyi ereje maradt csupán, hogy hangos kiáltással felhívja a figyelmet érkezésére, majd összeesett. A kifutó szolgák és rokonok bevitték az ájultán heverő nemzetségfőt a jurtába, s lefektették, de hiába volt a sámánok és a csodadoktorok minden igyekezete, nem tudták megmenteni.
Jiszügej már az úton tisztában volt vele, hogy meg kell halnia, azt a büntetést szabták ki számára a ravasz tatárok, amit a mongolok is előszeretettel alkalmaztak, ha valamilyen kellemetlen ellenfelet csendes módon akartak eltenni láb alól: megmérgezték. Hiába volt hát minden reménykedése, hogy sikerül az ismeretlenség homályába burkolóznia, a tatárok felismerték, és halálra ítélték. A tatárok mérge ellen pedig nincs orvosság.
Gyorsan döntenie kellett tehát lényeges kérdésekben. Halálos ágya mellett állott a család közeli barátja, a rokon kongkotan nemzetségbeli Mönglik, Csaraka fia. Jiszügej végső erejével magához intette Möngliket, s megbízta: vágtasson lóhalálában az onggiratokhoz, Dej-szecsenhez, s hozza vissza tőle fiát, Temüdzsint, hogy a nehéz időkben anyja mellett legyen. Mönglik vágtató lovának dobogását azonban már nem hallotta, 1170 nyarának egy meleg estéjén megtért őseihez a másik világba.
Mönglik pedig ezalatt úgy hajszolta a lovát, mintha Jiszügej még élne, s attól függne élete és halála, hogy sikerül-e viszontlátnia idegenbe adott gyermekét. Útközben elhatározta, hogy nem közli a halál hírét a fiúval - minek elkeseríteni -, de nem közli Dej-szecsennel sem. A nemzetségfő halála után úgyis mindig átmeneti zavar támad, s ki tudja, hogy az onggirat hogyan fogadná Jiszügej baatur elmúlásának a hírét.
Az onggirat azonban nem volt ostoba ember, s Mönglik első szavai után megérezte, hogy tragédia történt. A fiatalember megpróbált ugyan kissé zavarosan valami érzelmes történettel előállni, hogy Jiszügej nagyon bánkódik a gyermek után, hogy látni szeretné, s hogyha már látta, majd visszaküldi - végül ő maga is belátta, hogy magyarázatának nem sok hitelt ad az onggirat, de nem kérdezősködik, s a gyermeket sem próbálja megakadályozni a visszatérésben. Nem magyarázkodott tovább, hanem csendesen várta az időt, hogy elindulhassanak.
Az onggirat tudta, hogy valami nagy baj történt, s kitalálta, hogy csak Jiszügejjel történhetett valami. Ha másvalaki, egy közeli rokon halt volna meg a nemzetségben, nem rendelték volna haza Temüdzsint, ha pedig anyját érte volna baj, maga Jiszügej jön érte. A rokon legény érkezése egyértelműen a nemzetségfő halálára utalt. Bántotta ugyan, hogy szépen kimunkált terve napok alatt összeomlott, de bölcs ember lévén megnyugodott mindenek igazgatója, a Kék Ég akaratában.

Egyedül Temüdzsin nem sejtett semmit. Még tele volt lelke az új benyomásokkal, melyeket a rövid néhány nap alatt az onggiratok között szerzett, s még mindig élénken kísértett emlékezetében a fehér sólyom, karmai között a nappal és a holddal. Nem is értette világosan, miért is akarja látni az apja, miért ez a sietős viszontlátás akkor, amikor csak néhány napja búcsúztak el egymástól, s apja igazán nem az az ember, aki ne tudna meglenni néhány napig nélküle. Ha nincs az a fehér madár, ha nincs Dej-szecsen álma, talán kitalálta volna a szerencsétlenséget, a jövendő hatalom mámorító lehelete azonban minden érzékén eluralkodott, s a hazafelé vivő utat is a szokatlan, furcsa várakozás állapotában tette meg.
Otthon aztán az égből lehullott a földre. Talán fel sem tudta fogni a történteket, ahogy mozdulatlan arccal állt a holttest mellett, ahova anyja és a rokon asszonyok vezették, s apja felett a nehéz szagú levegőben is csak egyre a fehér sólyommadarat látta. Álmaiban élt még, s nem volt tudatában azoknak a súlyos eseményeknek, amelyek Jiszügej halálát követték, s amelyek már előre vetették árnyékukat. Szinte kívülről nézte a temetési szertartást, mintha nem is a saját apját temetnék.
Aztán messzire repült a fehér madár, olyan messzire, hogy még az álmok sem érhették utol. Túl a tejtengeren és a mesék égig érő fáján ereszkedett le valahol, s csendben várta az időt, hogy hívják, hogy ismét felszálljon izmos szárnyaival az égre, s karmait előrenyújtva megragadja a világot.
A baljós jelek, anélkül, hogy Temüdzsin észrevette volna, sokasodni kezdtek. Jiszügej mint a nemzetség vezetője éppen elég nagy tekintélynek örvendett ahhoz, hogy a nemzetség tagjai tiszteljék és féljék, de a tekintély még nem jelent szeretetet vagy megbecsülést. Ugyanúgy akadtak ellenségei is, mint barátai. Akadtak olyanok is, akik egyszerűen elérkezettnek látták az időt, hogy a törzsben egyesült nemzetségek vezetését kivegyék a kijatok kezéből. A baatur halála után közvetlenül még nem mert senki szót emelni a kijatok hatalma s a hatalom örököse, Höelün ellen, de a jurták mélyén már megindultak a suttogó tanácskozások: hogyan tovább?
Höelün, akit annak idején Jiszügej erőszakkal rabolt el a merkit Jeke-csiledütől, a kijat mellett maga is kijattá vált, s most, hogy az ura meghalt, egyetlen cél lebegett szeme előtt: megtartani a kijatok hatalmát. Tekintettel azonban arra, hogy a nemzetség vezetésére jogosult Jiszügej-fiúk még valamennyien kiskorúak voltak, a hatalom megőrzésének csak egyetlen módja ígérkezett: ha ő maga veszi kezébe a nemzetség vezetését.
Terve elvileg nem lett volna lehetetlen, hiszen a mongol hagyományok úgy tartották, hogy rendkívüli események beköszöntésekor, ha egy nemzetségnek nincs a vezetésre érett vagy alkalmas férfitagja, ideiglenesen nő is gyakorolhatja e felelősségteljes funkciót. Az elv azonban nem mindig egyezett a gyakorlattal; Höelün esetében is így történt. A rokon nemzetségek, amelyek eddig feltétel nélkül elismerték a kijatok és Jiszügej jogát a vezetésre, lázadozni kezdtek, lázadozni, mégpedig azzal az indokkal, hogy a törzs vezetésére férfi hivatott, nem nő.
Höelün jól tudta azonban, hogy a támadásoknak nem személye a valódi célpontja, hanem a kijat nemzetség. Egyszerűen arról volt szó, hogy egyes nemzetségek elérkezettnek látták az időt a kijatok hatalmának felszámolására, s ezt csak Höelün eltávolításával érhették el. Közvetlen támadást kellett intézni tehát az asszony ellen, hogy rajta keresztül a kijatokon üthessenek.
A kijat nemzetség riválisa a nemzetségcsoporton belül a tajcsiut volt, amely egyszer már rövid időre üstökösszerűen felbukkant a törzsszövetség élén, s ugyancsak üstököshöz hasonlóan, gyors lángolás után el is tűnt a nemzetségek sűrűjében. A hajdani, a kínaiak által fogva tartott Ambakaj kagán a tajcsiut nemzetségből származott, s a tiszavirág életű kánság alatt a tajcsiutok jelentették a törzsi arisztokráciát. Kutula idején azonban fokozatosan háttérbe szorultak; hol a jürkinek emelkedtek a többiek fölé, hol pedig a kijatok. Most elérkezettnek látták az időt, hogy Jiszügej halála után magukhoz kaparinthassák a hatalmat, és a törzsi vezetés megszerzése után a törzsszövetség élén is jelentős szerephez jussanak.
Az ellenségeskedés, bár még csak burkolt formában, már azon a tavaszon megkezdődött, amikor Jiszügej lehunyta a szemét. Ambakaj kagán két felesége, Örbej és Szokataj felkerekedett, hogy a törzsi terület szélén levő áldozati helyen tavaszi áldozatot mutasson be az ősök szellemének. A szertartást sámánok végezték, egy frissen ásott gödörbe húst és tejételeket tettek, ezt meggyújtották, s a tűzre mágikus formulák és segélyt kérő imák kíséretében néhány csepp szeszt hintettek. Az áldozat bemutatása után a jelenlevők rituális lakomát rendeztek. Úgy illett, hogy az Ambakaj emlékére rendezett szertartáson Höelün is jelen legyen mint a leghatalmasabb nemzetség vezetője.
Örbej és Szokataj azonban - nyilván mások biztatására - megfeledkezett az illemről, s nem hívta meg Höelünt.
Az asszony még a szertartás ideje alatt értesült a történtekről, s azonnal megértette, hogy a sértés nem elsősorban ellene, hanem a kijat nemzetség ellen irányul; ezt természetesen nem hagyhatta annyiban. Lóra pattant, még az áldozati tejpálinka hintése közben megérkezett a sürgölődő asszonyokhoz, és ingerülten rájuk támadt. Megvádolta őket, hogy Jiszügej halála következtében ki akarják semmizni öröklött jogaiból, s megfenyegette őket: ha majd fiai felcseperednek, elégtételt vesznek az anyjukon elkövetett sértésekért. Később aztán maga is belátta, hogy ezzel a fenyegetőzéssel jóvátehetetlen hibát követett el.
A kitört perlekedésben Örbej és Szokataj sem kímélte a nyelvét. A vita már-már tettlegességgel fenyegetett, de a végén a két asszony visszavonult, s összegyűjtötte a tajcsiutokat, hogy megtanácskozzák a tennivalókat.
A tajcsiutok jurtáiban azon az éjszakán kegyetlen döntés született; elhatározták, hogy másnap reggel továbbvonulnak, s Höelünt és a gyermekeket magukra hagyják. Reggel aztán bekövetkezett az is, amit a nomád életforma irgalmatlan morálja diktál: valamennyi rokon nemzetség, sőt még maguk a kijatok is, szolgástul, rabszolgástul csatlakoztak a tajcsiutokhoz, mivel részben féltek a kegyetlennek ismert nemzetség hatalmától, részben pedig mellettük jobban biztosítva látták jövőjüket, mint a férfierényeket mutató, de mégiscsak nő Höelün mellett. Höelün iránti lenézésüket még azzal is tetézték, hogy elhatározásukról nem értesítették a családot, egyszerűen levegőnek nézték őket.
Azon a napon a hajnali órákban a tajcsiutok Tarkutaj-kiriltuk és Tödöen-girte vezetésével felszedték jurtáikat, minden ingóságukat kocsira rakták, s állataikat terelve megindultak az Onon folyó mentén lefelé. Az elvonulásnak egyetlen tanúja volt csak, a kongkotan nembeli agg Csaraka, annak a Mönglik nevű legénynek az apja, akit a haldokló Jiszügej a fiáért küldött az onggiratok földjére. Csaraka megpróbálta megállítani, s szép szóval visszatérésre bírni az elvonulókat, de Tödöen-girte dühösen így foglalta össze a távozók véleményét: "Mit intesz te itt bennünket, hát nem látod magad is, hogy kiapadt a folyó mély vize, a fényes drágakő meg darabokra törött?" - s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, intésére egyik embere dárdáját az öreg lapockájába vágta; ezután zavartalanul továbbvonultak.
Csarakának a vérveszteség ellenére volt annyi ereje, hogy hazatérjen, s riadóztassa az otthon maradottakat. Temüdzsin a hír hallatára sírva fakadt. Mondják, hogy akkor sírt utoljára, de azt senki nem tudta, hogy a fehér sólyommadarat siratja.
Höelün semmiképpen nem akarta beismerni, hogy a játszmát elvesztette, s kétségbeesett lépésre szánta el magát. Kezébe vette a nemzetség kibontott harci lobogóját, s a távozók után vetette magát. Hamarosan be is érte őket, hiszen a távozók a szekerek és a csordák miatt csak lassan haladhattak. A magányos asszony, kezében a kibontott harci lobogóval, Jiszügej baatur hatalmi örökének látható jelével elég megdöbbentő látványt nyújthatott. A krónikaírók egyhangú tanúsága szerint sikerült is rábírnia a nép egyik részét a visszatérésre, az otthon maradottak nagy örömére. Örömük azonban tiszavirág-életűnek bizonyult, mivel még azon a tavaszon ismét arra ébredtek egy reggelen, hogy a visszatérteknek hűlt helyük, az éjszaka folyamán felszedték jurtáikat, s követték a tajcsiutokat az Onon folyása mentén. Höelün így maradt egyedül gyermekeivel.
Hogy valójában hányan voltak a kiközösítettek, nehéz lenne megmondani. A hét gyermek mellett - Bekter, Belgütej, Temüdzsin, Kaszar, Kacsiun, Temülün, Temüge-otcsigin - Höelünnel maradt Jiszügej első felesége, Bekter és Belgütej anyja is. Rajtuk kívül még talán egy-két közeli rokon asszony maradhatott a családdal, férfi aligha, még Mönglik is elvonult a tajcsiutokkal, pedig Jiszügej esküt vett tőle, hogy halála után gondoskodik rokonairól, így maradtak reménytelenül egyedül. Most már szó. sem volt semmiféle hatalmi pozíció megtartásáról, a legfontosabbról, az életről kellett gondoskodniuk. Puszta jurtáikon kívül semmijük sem maradt, se barmuk, se lovuk. Nem maradtak fegyvereik, amivel vadat cserkészhettek volna, sem horguk vagy szigonyuk, amivel halat ejthettek volna zsákmányul, hiszen az elvonulók mindent elvettek tőlük. Höelün az erdőlakó népek jól bevált módszeréhez folyamodott, hogy megmentse a gyerekeket az éhenhalástól; az Onon-parti bozótosokban s az erdők szélein, ahol a csalit kezdődik, bogyókat és savanyú gyümölcsöket gyűjtött, a folyóparti zsombékokból és az erdei laza talajból gumókat ásott ki, ezekkel tömte be a fiókák mindig éhes száját.
Kétségtelen, hogy a kegyetlen mongol teleken súlyos nélkülözések közepette éltek még akkor is, amikor a fiúk lassan felcseperedtek, s az idősebbek segítették anyjukat az élelemszerzésben. Az Onon szerencsére elég bőkezű volt a családhoz, s a fiúk által készített horgok, nyilak és hálók friss húst is juttattak a jurta-tűzhelyre.
Talán a nélkülözések hatására, de valószínű, hogy inkább a mostohatestvérség következtében a fiúk között megromlott a viszony. Nem tudni, hogy ebben milyen szerepet játszhatott Jiszügej első felesége, talán ő bujtogatta fiait Höelün gyermekei ellen, talán nem, mindenesetre Bekter és Belgütej állandó terror alatt tartotta a kisebbeket, hol a frissen fogott halat rabolták el a többiektől lesből előrontva, hol pedig a lelőtt madarat ragadták el tőlük. A kisebbek hiába fordultak panasszal Höelünhöz, igazságtétel helyett csak szidást kaptak.
Höelünnek kisebb gondja is nagyobb volt annál ebben az időben, hogy a gyerekek látszatra veszélytelen civakodásaival törődjék, s amellett valószínűleg az is közrejátszott Bekter és Belgütej iránti türelmében, hogy nem akarta mutatni sem a többiek, sem Jiszügej első felesége előtt, hogy különbséget tesz a gyerekek között. Számára a hatalom visszaszerzése volt az egyetlen cél, életének értelme, s a hatalmat csak egységben, egymást segítő fiai segítségével képzelte visszaszerezhetőnek. Hiába panaszkodott hát Temüdzsin és Kaszar két féltestvérére, Höelün leintette őket, s az ősi közmondás ismételgetésével próbált nyugalmat teremteni. "Nincs más társatok, csak az árnyékotok, nincs más ostorotok, csak a lovatok farka!" - idézgette gyakran a mondást, bár még igen távol voltak attól, hogy sok ilyen ostoruk legyen.
Az anya különben éles szemét továbbra is elkerülte az egyre ellenségesebbé váló viszony a gyerekek között. Temüdzsin és Kaszar tudták, hogy anyjukhoz hiába fordulnak segítségért, hiszen inkább őket korholja, mint a mostohákat. Hiába volt a régi mondás ismételgetése, hiába hozta fel példa gyanánt a mongolok ősasszonyának, Alan-koának a történetét, aki nyílvesszők példázatával buzdította egységre torzsalkodó fiait, és elmagyarázta, hogy egyetlen nyílvesszőt könnyedén eltörhet bárki, de ha már öt vessző kerül egymás mellé, rendkívüli erejűnek kell lennie annak a férfinak, aki ketté tudja törni őket.

A pohár akkor telt be véglegesen, amikor Bekter és Belgütej ismét rabláshoz folyamodott. Kaszar és Temüdzsin madarat lőtt, s féltestvéreik erőszakkal újra elragadták tőlük. A testvérek ekkor úgy látták, hogy eljött az idő a bosszúállásra.
Anélkül, hogy Höelünnek egyetlen szót is szóltak volna az újabb erőszakról, elővették rejtekhelyükről maguk készítette íjaikat, s elindultak, hogy felelősségre vonják Bektert. Bekter éppen néhány lovukat őrizte, amikor megpillantotta fenyegető arccal közeledő féltestvéreit. Látta szemükben a kegyetlen végzetet, s könyörgőre fogta a dolgot. Bár ő volt minden erőszakos tett fő végrehajtója, most mégis az egységet kezdte emlegetni, melynek megbontásában éppen ő volt a főkolompos. "Hogyan tudnánk a tajcsiut testvéreken bosszút állni, ha egymásra acsarkodunk? Úgy néztek rám, mintha pilla lennék a szemetekben, s halszálka a torkotokon!"
Temüdzsin és Kaszar azonban nem kegyelmezett, s Bekter nyílvesszőkkel a testében, holtan terült el a földön.
Höelün szörnyű szidalmakra fakadt, amikor megtudta a kegyetlen valóságot, talán azért is, mivel Bektert valójában saját fiaként nevelte, de még inkább azért, mivel úgy hihette, hogy a gyilkosság újabb bosszút szül, s gyermekei egymás keze által hullanak el ahelyett, hogy a tajcsiutok hatalmát próbálnák megtörni s a kijatok uralmát visszaállítani. Szerencsére aggodalma feleslegesnek bizonyult. Az egyetlen féltestvér, Belgütej felhagyott az ellenségeskedéssel, bosszút sem forralt, és később is mindig Temüdzsin fő bizalmasai közé számított.
Ami magát a testvérgyilkosságot illeti, nem lehet egyértelműen Temüdzsint és Kaszart hibáztatni. Belgütej és elsősorban Bekter, nyilvánvalóan ugyanilyen leszámolásra készült a többi fiútestvérrel, hogy mint Jiszügej életben maradt fiúgyermekei a távoli jövőben a híres apa nyomdokaiba léphessenek. Temüdzsin tudatában volt a testvérek erőszakossága igazi okának, s tudta: ha nem számol le ellenfeleivel, s elsősorban Bekterrel, az nem fog habozni, hogy megszabaduljon tőle. Bekter és Belgütej is idősebb volt, mint ő, s ha Höelün meghal, ők is számításba jöhettek volna mint a kijatok vezetői. Nem volt más megoldás, valakinek el kellett tűnnie a porondról.
Hogy Bekter valójában olyan volt-e - erőszakos és kíméletlenül a hatalomra törő -, mint amilyennek a korabeli krónika ábrázolja, nem tudjuk, hiszen a krónika, nevezetesen A Mongolok Titkos Története, amely a Temüdzsin-ág dinasztikus törekvéseinek igazolásaként íródott, Temüdzsint állítja a középpontba, s minden eseményt az ő igazának oldaláról elemez. A krónika írói - már Temüdzsin halála után - mindenképpen igyekeztek megszépíteni az elmúlt évtizedek történetét, s a testvérgyilkosságot nem magyarázhatták másként, mint Bekter elviselhetetlen természetével.
A valóságban azonban valószínűleg másként történt a dolog, mégpedig úgy, hogy Temüdzsinnek legelőször a családon belül kellett elismertetnie a hatalomhoz való jogát, a két idősebb féltestvérrel, Bekterrel és Belgütejjel szemben. Bármelyiküknek ugyanolyan joga lett volna a kánsághoz, mint Temüdzsinnek, hiszen mindketten Jiszügej fiai voltak, bár idősebbek, mint Temüdzsin, ami az akkori szokások szerint hátrányt jelentett. Az akkori szokás szerint a legkisebbik fiú örökölte - többnyire - a káni trónt. Ha ő azonban valamilyen oknál fogva alkalmatlan volt a vezetésre, vagy meghalt, az adott hatalmi viszonyok döntöttek az új kán személyét illetően. Elsősorban hát a családon belül kellett eldönteni, hogy ki legyen a káni cím várományosa.
A krónikák homályos szavaiból annyi mindenesetre kiderül, hogy Temüdzsin nem állt egyedül, hanem fiatalabb testvére, Kaszar támogatta féltestvéreik ellenében. A harc Temüdzsin és Kaszar győzelmével végződött, Belgütej alávetette magát Temüdzsin és Höelün akaratának.
Tévednek tehát azok a szerzők, akik Temüdzsin felemelkedésének alfáját első katonai győzelmeiben vagy első szövetségkötéseiben látják. Itt született meg az első lényeges siker az Onon folyó partján, a nyomorúság mélyén, akkor, amikor még halvány reménysugara sem volt a jövőbeni felemelkedésnek. Ekkor aratta a későbbi nagykán legelső diadalát, amikor saját családján belül sikerült elismertetnie kizárólagos jogát a hatalomhoz mint Jiszügej baatur teljhatalmú örökösének.

Pedig a hatalom ekkor még nagyon messze volt, olyan messze, mint a távolba tűnt évezredek. A kis család életét újabb veszélyek fenyegették, nagyobbak, mint az éhínség vagy a tél hidege.
Hosszú évek múltak el azóta, hogy a törzs kitaszította magából Höelünt és gyermekeit. A család tökéletesen elszigetelődött a puszta eseményeitől, nem látogatták ismerősök, nem riasztotta ellenség. Embert csak nagy ritkán láttak, ha néhanapján egy-egy lázasan siető nomád, lovát hajszolva elrobogott rejtekhelyük előtt. Látogatójuk azonban a hosszú évek alatt nem akadt egy sem. Hogy a tajcsiutok és az elszakadt nemzetségek miképpen éltek az elmúlt évek alatt, arra nehéz lenne választ adni. Úgy látszott, hogy tökéletesen megfeledkeztek a kitaszított családról, amely már nem jelentett többé veszélyt számukra, s végérvényesen magára hagyták. Ezt hitték a gyermekek és Höelün is, s vajmi kevés figyelmet fordítottak áruló rokonaikra.
A tajcsiutok azonban sokkal óvatosabbak voltak. Talán még megjelent előttük néhanapján Höelün vágtató alakja, kezében a kibontott harci lobogóval, talán még visszaemlékeztek az akkor még kicsiny gyermekek haragos, gyűlölettől izzó arcára vagy Csaraka apó vádló tekintetére, amint hátában a lándzsával, roskadozó léptekkel siet Höelün jurtája felé - mindenesetre úgy döntöttek, hogy megakadályozzák az esetleges bosszút, s leszámolnak a kitaszítottakkal.
Egy nyári nap hajnalán, amikor még a korán kelő nap első sugarai alig simogatták végig a világot, elindultak, hogy a legidősebb gyermekeket magukkal vigyék a törzsi területre, s saját maguk gondoskodjanak neveltetésükről. Nem tudták még akkor, hogy Bekter halott, Belgütej pedig alávetette magát Temüdzsin akaratának. Lovaik patájára rongyot csavartak, s szellemárnyakként suhantak végig a Sárga-pusztán.
A családot azonban nem sikerült meglepniük. Talán valamelyikük rosszul aludt ezen az éjszakán, talán a tajcsiutok nem voltak elég óvatosak, s egy magányos lónyerítés árulta el a közeledőket - csak annyit tudunk, hogy az asszonyoknak és a gyerekeknek az utolsó pillanatban alkalmuk nyílott a menekülésre, hiszen évek hosszú sora óta olyan helyeket választottak nyári és téli táborhelyül, hogy bármelyik pillanatban, bármiféle ellenség közeledtére eltűnhessenek az Onon-parti, a felületes szemlélő számára áthatolhatatlannak tűnő bozótban. Magukra hagyták hát keservesen összekapart holmijaikat, jurtáikat, nehezen Összegyűjtött élelmiszer-tartalékaikat; üres kézzel mentették az életüket. A tajcsiutok azonban hamarosan felfedezték azt a helyet, amelyet a fiúk jól elrejtettek, s amelyen keresztül be lehetett furakodni a szinte áthatolhatatlan bozótosba, de amikor megkísérelték a behatolást, váratlan ellenállásba ütköztek. Bár a család mindent a táborhelyen hagyott, ruhát és élelmiszert, nem hagyta hátra számos fegyverét, amelyet az elmúlt évek alatt gyűjtött össze, gondos munkával. Belgütej baltájával fákat döntött, s torlaszt emelt a bozótos bejáratánál. Kaszar egymás után lőtte ki vesszeit a tajcsiutokra, a kicsik pedig - Kacsiun, Temüge és Temülün - egy sziklahasadékban rejtőztek el.
Tarkutaj-kiriltuk, aki a tajcsiut testvéreket vezette, belátta, hogy nem is olyan egyszerű dologra vállalkozott. A gyermekek elhatározták, hogy élve nem kerülnek rokonaik kezébe. A bozótosban különben is sokkal jobban kiismerték magukat, mint a sík terephez szokott tajcsiutok, gyerekjáték volt számukra kámforként eltűnni az egyik helyről, hogy percek múlva jóval odébb tűnjenek fel, váratlanul és meghökkentő módon, mint az erdei szellemek.
Tarkutaj-kiriltuk ekkor ősi módszerhez folyamodott. Elhatározta, hogy megelégszik Temüdzsinnel, s a többieket sorsukra hagyja. Jól visszaemlékezett még az évekkel azelőtti csillogó szemű fiúcskára, s úgy gondolta, hogy nagyobb veszélyt jelenthet majd számára, mint a kissé nehézkes Belgütej vagy Bekter.
Óvatosan, fától fáig lopózva, nehogy valamelyik kölyök nyílvesszejével megsebesítse, előresettenkedett egészen a Belgütej emelte torlaszig, s tenyeréből tölcsért csinálva előadta feltételeit; ha kiadják Temüdzsint, a többieknek nem lesz semmi bántódásuk.
A kis család gyorsan haditanácsot tartott. Valamennyien egyetértettek abban, hogy Temüdzsinnek menekülnie kell. Ráültették hát legjobb lovukra, s várták a kedvező pillanatot. S amíg Tarkutaj-kiriltuk torkaszakadtából ordítva ismételgette feltételeit, Temüdzsin csizmája sarkát lova véknyába vágva, elpárolgott a Tergüne-ündür erdejének sűrűjében. Amikor a tajcsiutok később rájöttek, hogy becsapták őket, Temüdzsin már messze járt.
Tarkutaj-kiriltuk azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Körülfogta lovasaival a Tergüne-ündürt, s türelmesen várakozott. Tudta, hogy a madárnak előbb-utóbb bele kell repülnie a hurokba.
A Mongolok Titkos Története csodás elemekkel átszőtt leírása szerint Temüdzsin három napot töltött étlen-szomjan az erdőben, amikor végre elhatározta, hogy kilopódzik belőle. Óvatosan maga után vezette a lovát, és egyszerre csak azt érezte, hogy a nyereg lefordul paripája hátáról, bár a hasló meg a szügyellő szorosra volt csatolva. Nem értette a dolgot. Hogyan tudott leesni a nyereg anélkül, hogy a hasló vagy a szügyellő megoldódott volna? Bizonyára az égi hatalmak akarják óvni a szerencsétlenségtől. Elhatározta, hogy vár még három napot, s csak aztán merészkedik ki az erdőből. Három nap elmúltával, amikor ismét az erdő széle felé járt, hófehér szikla ereszkedett le előtte, és eltorlaszolta az utat. Ügy érezte, hogy az Örök Ég akadályozza útjában. Mi lehetne különben más a hófehér szikla, mint égi jel? Visszafordult, s még újabb három napot töltött az erdő sűrűjében, összesen kilenc napot volt így az erdőben élelem és ital nélkül, amikor a kilencedik napon úgy érezte, hogy elpusztul, ha nem hagyja abba a kényszerű koplalást.
Ugyanazon az úton indult el, mint három napnak előtte. A sátor nagyságú, hófehér kő ismét csak útját állottá, körülötte pedig olyan sűrűn nőtt a bozót, hogy nem tudta rajta átvezetni a lovát. Elővette hát bozótvágó kését, s irtani kezdte az ágakat, ahogy csak bírta, de így is este lett, mire befejezte a munkát. Ahogy a búcsúzó nap utolsó sugarai végigsimították a leveleket, sikerült olyan széles alagutat vágnia a sűrűben, hogy lovát vezetve, kijuthatott a sztyeppre.
Az erdő szélén minden csendes volt. Boldogan kapaszkodott fel paripájára, hogy végre megmártsa fejét az alkonyi szélben, amikor hirtelen zengő nyíl süvítésére ocsúdott, majd sziszegő pányva csavarodott az oldalára. Leesett lováról, s hiába igyekezett feltápászkodni, erőlködése nem járt sikerrel. A bokrok mögül tajcsiutok futottak elő, s összekötözték kezét-lábát, így esett Temüdzsin rokonai fogságába.
Tarkutaj-kiriltuk jól számított. A család, amelyet a törzs kivetett magából, Temüdzsin nélkül nehezen lett volna képes a bosszúra, Temüdzsin pedig most a markában volt. A tajcsiutok feltehetően ismerték a családi viszonyokat Höelünéknél, s Temüdzsint tartották legveszedelmesebb ellenfelüknek. Elpusztítani ugyan nem akarták, mivel tudták, hogy a kijatok és a kijatokkal rokon nemzetségek nem néznék jó szemmel Jiszügej örökösének erőszakos halálát, ugyanakkor szabadon hagyni Temüdzsint beláthatatlan veszélyt rejtene magában. A legjobb megoldás az, ha Tarkutaj-kiriltuk veszi kezébe a fiatalember nevelését, azaz egy szerűen a fogságában tartja, mert ki tudja, egyszer nem lesz-e még valamiben hasznára Jiszügej örököse.
Tarkutaj-kiriltuk, aki Jiszügej halála után a törzsszövetségbe tömörült nemzetségek és törzsek jó része felett rendelkezett, a fogságban tartásnak egy sajátos módját eszelte ki Temüdzsin számára. Megparancsolta a jurták tulajdonosainak, hogy minden jurta köteles egy-egy éjszakára befogadni Temüdzsint, s egy napig ellátni étellel-itallal. Hogy meg ne szökhessek, külön őröket rendelt mellé, akik ugyancsak váltották egymást.
Jiszügej fiának azonban még ennél nagyobb megaláztatást is el kellett tűrnie. Tarkutaj-kiriltuk annyira tartott ugyanis a fiatalembertől, hogy fából nehéz kalodát készíttetett, s Temüdzsin nyakára szereltette. A kalodáról kötél lógott le az őr számára, így vezették szégyenszemre, mindenki csúfjára a leghíresebb nemzetségfő fiát jurtáról jurtára.
Temüdzsin, aki a fehér madárról ábrándozott, a napról és a holdról, lenn hevert a porban. Büntetlenül csúfolhatták, belerúghattak, leköphették, nem kérhette számon senkitől a rajta esett sérelmeket. Ez a néhány hónap, amelyet a legnagyobb megaláztatások között töltött rokonai fogságában, végleg megérlelte jellemét. Ezek alatt a nyári hónapok alatt vált férfivá, s határozta el a könyörtelen bosszút. Belátta, hogy ha uralkodni akar, nem szabad olyan végzetes hibát elkövetnie, mint a türelmetlenség (kuksolnia kellett volna még az erdőben), de olyat sem, mint amilyet Tarkutaj-kiriltuk követett el azzal, hogy őt életben hagyta. Ha a tajcsiut valaha a kezébe kerül, az lesz élete utolsó napja. Érlelte a bosszút magában, s mint a pók a hálójában, csak az alkalmas pillanatot várta, hogy rávesse magát ellenfeleire.
A rabság hosszú napjai alatt volt ideje elgondolkodni, s felvetni magában a hogyan tovább? kérdését. Még a régi táborhelyen, Höelünnel is meghányták-vetették a dolgot, s hogyha nem jön közbe a váratlan tajcsiut támadás, ma már nagy terveinek a végrehajtásán munkálkodhatna. Most azonban ismét életéért és szabadságáért kellett harcolnia. Rezzenéstelen tekintettel és mozdulatlan arccal viselte el "vendéglátóinak" gyűlölködően rosszindulatú vagy éppen szánakozó pillantásait, s arcizmának egyetlen rándulásával sem árulta el, hogy készül valamire. Pedig a jurtákban ellesett beszélgetésekből, a halkan, suttogva kimondott félszavakból úgy érezte, hogy hamarosan lehetősége nyílik a szökésre. Addig azonban várni kell s úgy tenni, mintha nem sértenék az eléje dobott koncok, a rongyos takarók, amivel vendéglátói betakarták, a zsírtalan hús, amivel megetették, s a híg kumisz, amivel megitatták. Ügy nézett alázatos arccal a világba, mintha Jiszügej baatur fiából kihalt volna minden büszkeség.
Csak ha valaki éjszaka felfigyelt volna a rongyos takaró alatt hánykolódó fiatalember dühödt fogcsikorgatására, értette volna meg, hogy a gyűlöletben fogant vetést gyűlölettel is aratják.


A LEJTŐN FELFELÉ

Aki apámmal esküvel fogadott testvérséget,
az olyan nekem, mintha tulajdon apám volna.

(A Mongolok Titkos Története c. mongol krónikából, XIII. sz.)

A tajcsiutok a nyár első havának tizenhatodik napján teleholdkor lakomát rendeztek az Onon partján. Temüdzsin már korábban ellesett félmondatokból értesült a rituális lakoma időpontjáról és részben a helyéről is, s mivel tudta, hogy a tajcsiutok s általában a mongolok nem vetik meg az alkoholt, remélte, hogy a lakoma zűrzavarában alkalma nyílik a menekülésre. A lakoma napján az arra a napra kijelölt jurta tulajdonosa még megebédeltette Temüdzsint, majd rábízták egy suhancra, akinek a kezébe nyomták a kalodáról lelógó kötél végét.
A lakoma annak rendje-módja szerint folyt, ittak, ettek, táncoltak a résztvevők, így köszöntötték a nyár érkezését, amely megszabadította őket a téli hidegtől s a kellemetlen tavaszi széltől. Temüdzsin is részt vehetett a vigasságban, csupán hátul a gyermekek és a szolgák között kellett helyet foglalnia, s meg kellett elégednie az eléje vetett ételmaradékokkal. A legényke, akinek a gondjaira bízták, hamarosan elmerült az énekesek és táncosok bámulásában, s az eléje tett kumiszos kupát is kiadósán ürítgette.
Temüdzsin nyugodtan várt. Bár több alkalommal is módja lett volna a lakoma alatt a szökésre, nyugalmat erőltetett magára, s csendben a helyén maradt. Tudta, hogy most biztosra kell mennie, nem szabad kockáztatni. Egyetlen elrontott szökési kísérlet több évre visszavetheti nagyra törő tervei végrehajtásában. Meg kell várnia, amíg a lakoma résztvevői valamennyien lerészegednek.
S amire várt, viszonylag hamar be is következett. Alig bukott le a nap a folyóparti erdők csúcsai mögött, a lakomázók mind felöntöttek a garatra. Senki sem figyelt már a csendesen heverő fogolyra, valamennyien az énekesek hallgatásával vagy részeg társaikkal folytatott vitákkal voltak elfoglalva. Amikor aztán Temüdzsin úgy látta, hogy elérkezett az idő a menekülésre, pillanatig sem habozott. Felugrott ültéből, nyakának erőteljes rántásával kiszakította a kötelet őrzője kezéből, s a kötél végéről lecsüngő fafogantyúval úgy sújtotta fejbe a legényt, hogy az eszméletét vesztve lerogyott a földre. Temüdzsin még látta a feléje meredő részeg arcokat, majd beleveszett az erdő sűrűjébe.
Rövid ideig tartózkodott csak a parti bozótosban, aztán a folyó felé vette útját. Tudta, hogy a bozótosban nem maradhat, hiszen ha aznap nem is, de másnap reggel a kijózanodott tajcsiutok megtalálják, arra pedig végképp nincs semmi esélye, hogy gyalogosan átvágjon a pusztán. Egyedüli reménye a folyó maradt. Szerencsétlenségére felkelt a hold, és nappali világossággal árasztotta el a folyópartot. Mielőtt azonban a keresésére indulók a nyomába szegődhettek volna, leszaladt az Onon vizéhez, belegázolt a folyóba, hátára feküdt, a béklyót pedig hagyta, hadd vigye a víz. A fakaloda még hasznára is volt, hiszen a száraz deszka nem merült el, s arca így szabad levegőn maradhatott. Mozdulatlanul feküdt a vízben.
Az üldözők az éjszaka folyamán többször is végigkutatták az erdőt, és a folyóparti bozótost, de nem sikerült Temüdzsin nyomára bukkanniuk. Ugyanakkor egy szuldusz* nemzetségbeli ember, bizonyos Szorkan-sira véletlenül megpillantotta a tejfehér folyóban fürdő Temudzsint. A fiú már-már azt hitte, hogy elveszett, amikor a szuldusz suttogva megszólította, s biztosította róla, hogy nem árulja el a tajcsiutoknak. "Olyan a szemed mint a parázs, arcod mint a napfény! Ezért is utálnak ennyire a rokonaid! Csak maradj nyugodtan, nem árullak el!" - suttogta.
Az üldözők még két alkalommal rendekek el azon az éjszakán általános kutatást, de Szorkan-sira kivételével senki sem bukkant rá Temüdzsinre. Szorkan-sira javaslatára ugyanis minden kereső mindig ugyanazt az erdőrészt kutatta át, amit már egyszer átnézett, így rajta kívül senki még csak véletlenül sem bukkanhatott a fiúra. Hogy Szorkan-sira valójában miért nem árulta el Temudzsint, miért nem akart ezáltal a tajcsiutoknál előnyökhöz jutni, nem tudjuk megmondani. Temüdzsinhez intézett szavaiból mindenesetre kiderül, hogy gyűlölte a tajcsiutokat, s örült, ha valaki borsot tört az orruk alá. Személye egyben azt is példázza, hogy nem mindenki volt barátja vagy jóakarója Tarkutaj-kiriltuknak, aki elhagyta Jiszügej családját, és nem mindenki gyűlölte Temudzsint és Höelünt az eltávozottak közül. A legtöbben bizonyára féltek az erőre kapott tajcsiut nemzetség későbbi bosszújától, ezért jobbnak látták, ha Jiszügej halálakor azonnal alávetik magukat a tajcsiut testvéreknek, s várják sorsuk jobbra fordulását, míg másoknak nem tetszett az asszonyuralom, s ezért határozták el, hogy a tajcsiutokhoz csatlakoznak.
Amikor ismét, csend borult az Onon-parti erdőre, Temüdzsin kikászálódott a vízből, s erősen töprengett a megoldáson. Fülében még ott égtek Szorkan-sira utolsó mondatai: "Várd meg, ameddig valamennyien szétszéledünk, aztán menj, és keresd meg a családodat! Ha valaki meglátna, és elfognának, el ne mondd, hogy én láttalak, és nem szóltam róla!"
Bármennyire nem volt tisztességes a dolog, amit tenni készült, más választása nem volt, hiszen az élete volt a tét. Pontosan Szorkan-sirának ezeket az önmagát mentő szavait akarta felhasználni, s éppen megmentője ellen. Tudta jól, hogy a pusztán ló és fegyver nélkül nem tud átvergődni, a portyázó tajcsiutok előbb-utóbb megtalálnák, de mindenképpen még azelőtt, mielőtt elérte volna anyja és testvérei jurtáit. Világosan megértette Szorkan-sira lelkiállapotát is. Tudta, hogy a szuldusz túlságosan gyáva ahhoz, túlságosan fél a tajcsiutoktól, hogy segítsen neki, s már az is szép teljesítmény volt tőle, hogy nem kezdett el rémületében kiáltozni, amikor megpillantotta a vízben. Ügy látszott, a tajcsiutok iránti gyűlölete kiegyenlítette a félelem okozta engedelmességet, s ezért hallgatott Temüdzsinről. A szuldusznak ezt a félelmét kell tehát kihasználnia, csak így tud megmenekülni, ha ez egyáltalán lehetséges.
Volt aztán még egy ütőkártyája. Még régebben történt egyszer, amikor az őrzésére kirendelt legény jurtáról jurtára cipelte, hogy Szorkan-sira sátra került sorra. Míg más jurtákban többnyire ügyet sem vetettek rá, úgy bántak vele, mint rabszolgával szokás, Szorkan-sira vele körülbelül egykorú fiai, Csimbaj és Csilavun levétették az őrzővel a nyakára erősített kalodát, hogy nyugodtan ehessen, s nyugodtan tölthesse az éjszakát. Számított tehát most erre a régebben megnyilvánult szimpátiára is, így aztán minden logikával ellentétben - legalábbis a tajcsiutok logikájával szemben - nem menekült, hanem éppen a tábor irányába lopakodott. S mivel a tajcsiutok hatalmas körben csak az erdők kivezető útjait őrizték, fel sem tűnt senkinek a jurták között kiegyenesedve, minden óvatosságot mellőzve sétáló legény.
Mindenesetre így is szerencséje volt, hogy baj nélkül elérte Szorkan-sirát. Könnyen megtörténhetett volna, hogy valaki megszólítja a jurták között bolyongót, s felfedezi, hogy éppen azzal találkozott, akit keresnek, vagy hogy a jurtákat őrző hatalmas kutyák rántják le, és marják össze, mint ismeretlent. Szerencsére semmi kellemetlensége nem történt, baj nélkül érte el Szorkan-sira jurtáját. A krónikák azt mondják, hogy Szorkan-sira és családja kitűnően értett a tejtermékek készítéséhez, s egész éjszaka a köpülőfák ütemes csattogásától volt hangos a jurta környéke. Nem okozott hát nehézséget odatalálnia.
A fogadtatás azonban nem volt túlságosan melegnek mondható. Szorkan-sira rémületében dührohamokat kapott, amikor rájött, hogy jótettével tulajdonképpen Temüdzsin kezébe adta magát, s ez a hálátlan fickó szemrebbenés nélkül ki is használja helyzetét. Korholó és káromló szavaira Temüdzsin méltóságteljes némasággal válaszolt, mivel érezte, hogy szavai csak olajat öntenének a tűzre, s különben is úgy viselkedett, hogy a szuldusz is érezze: jövőbeni urával beszél.
Nem tudni, hogy Szorkan-sira is megérezte-e a jövőt, vagy csak félelme késztette a cselekvésre, de tény, hogy abbahagyta az óbégatást, s fiai segítségével - akik már az első pillanatban Temüdzsin pártjára álltak - leverte nyakáról a béklyót, és elégette, Temüdzsint pedig egy gyapjúval megrakott kocsihoz vezette, amely a jurta mögött állt, s elrejtette a kocsira szórt gyapjú alá. Leányának, Kadaannak meghagyta, hogy viselje gondját a rejtőzködőnek, de senki emberfiának ne szóljon az éjszaka történtekről.
A tajcsiutok pedig, mint a megszállottak kutattak még két teljes napon át, majd a harmadik napon tanácskozásra gyűltek össze. Megvizsgálták a feltételezett menekülés minden lehetőségét, s amikor valamennyit elvetették, arra a megállapításra jutottak, hogy a fiút bizonyára elrejtette valaki. Tudták jól a tajcsiutok, hogy elegen akadnak a hozzájuk csatlakozott nemzetségek között olyanok, akik örülnének az erőszakos tajcsiut testvérek bukásának, s ismét szívesen kötnék sorsukat a kijatokhoz. Elképzelhető tehát, hogy valamelyik ilyen nemzetségbeli ember bújtatja Temüdzsint. Elhatározták, hogy sorban átkutatják mindenkinek a jurtáját, legyen az bármilyen nemzetségbeli, s megpróbálják ismét hatalmukba keríteni az elveszett kijatot. Nem vettek most már maguk mellé senkit, csak tökéletesen megbízható tajcsiut nembelieket, s elkezdték a módszeres kutatást. Természetes, hogy nem maradt ki Szorkan-sira jurtája sem. Felforgatták az egész berendezést, belenéztek a tömlőkbe, sajtárokba, megnézték a jurta-kocsit, sőt még az ágy alját is. Amikor pedig a gyapjúval rakott kocsihoz értek, s le akarták hányni a kocsit, Szorkan-sira csodálatos lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, odafordult a keresőkhöz, s szinte vidáman, kötekedve kérdezte tőlük, hogy mit gondolnak, ebben a hőségben kibírná-e emberfia a gyapjú alatt? A tajcsiutok, akik bizonyára már maguk is unták a hiábavaló keresést, magukban igazat adtak Szorkan-sirának, s eltávoztak.
Még azon az éjszakán a szuldusz elküldte magától Temüdzsint. Idegeit, úgy látszik, alaposan megviselte a rejtegetés és a kutatás, s most már mindenképpen meg óhajtott szabadulni kellemetlen vendégétől. Adott neki egy lovat, íjat s néhány nyílvesszőt, ellátta enni-innivalóval, majd útjára bocsátotta.
Temüdzsin óvatosan lovagolt, vigyázott rá, hogy a kiállított őrök s az ide-oda portyázó nyomolvasók fel ne fedezzék, s néhány napi rejtőzködés és erőltetett lovaglás után sikerült is elérnie azt a helyet, ahol Belgütej torlaszt emelt, ahol Kaszar nyilazott, egyszóval, ahol megakadályozták a tajcsiutokat, hogy fogságba ejtsék az egész családot. A nyomokat, bár már régiek voltak, mégis a pusztai ember éles szemével könnyedén tudta követni őket, s hamarosan rá is talált családjára a Kimurka patak partján.
Az egymásra talált család rövid ideig még úgy folytatta életmódját, ahogy addig a pillanatig éltek, amikor a tajcsiutok támadása érte őket; mezei pockokat ejtettek csapdába, s mormotákat lőttek nyíllal. Valószínű, hogy ez alatt az idő alatt Temüdzsin kipihente magát, s anyjával még egyszer alaposan megtanácskozta azokat a módokat, amelyek segítségével kiemelkedhetnének jelenlegi nyomorúságukból. A módok kiagyalásában csak Höelün segíthetett Temüdzsinnek, hiszen Jiszügej halálakor Temüdzsin olyan kicsi volt, hogy még apja közeli ismerőseiről is alig volt emléke, hát még a bonyolult politikai viszonyokról, amelyek apját a puszta egyik vagy másik nagyságához fűzték.

Höelünre hárult tehát a feladat, hogy bevezesse Temüdzsint a puszta hatalmi viszonyainak ismeretébe, bár ezek az ismeretek kissé már elavultaknak számítottak, hiszen az elmúlt évek során igazán nem volt az asszony abban a helyzetben, hogy figyelemmel kísérhette volna pusztai viszonyok alakulását. Mégis, amit a régi időkről mesélt fiának, rendkívül hasznosnak bizonyult.
Mielőtt azonban Temüdzsin és Höelün hozzákezdhettek volna hatalmi ábrándjaik valóra váltásához, baleset történt, amely ideig-óráig alaposan megingatta a szegény család létalapját.
Történt egy napon, hogy valahonnét ismeretlen vidékről rablók érkeztek, s szinte a jurta bejárata elől rabolták el a közelben legelésző nyolc lovukat, melyeket a száműzetés évei alatt szerezhettek. Valamennyien látták a tolvajlást, s gyalogosan a rablók után eredtek, de hasztalan; egyenként elmaradoztak a vágtató tolvajok mögött. Szerencsére Belgütej azon a napon éppen mormotavadászatra indult, s este mit sem sejtve betoppant a megmaradt egyetlen lóval, amelyet ő vitt magával, hogy a zsákmányt hazáig cipelje. A vészhír hallatára ledobálta a lova oldalára kötött mormotákat, s fel akart pattanni, hogy üldözőbe vegye a tolvajokat, de a többiek nem engedték. Rövid vita után abban állapodtak meg, hogy Temüdzsin indul a tolvajok üldözésére. Ebből a rövid jelenetből is - a testvérek szenvedélyes vitájából, hogy ti. ki menjen a rablók után - ismét világosan kiderül, hogy a testvérek Temüdzsint ismerték el a család vezetőjének, s az ő szava volt a döntő lényeges kérdésekben. Temüdzsin átvette Höelüntől a család iránti felelősség és a vezetés minden terhét, s ettől kezdve mint a család vezetője és teljhatalmú ura szerepel.
Temüdzsin pihenés nélkül követte a rablókat, de azt még talán maga sem sejtette, hogy egyedül, rossz minőségű fegyvereivel hogyan fogja felvenni a harcot a túlerővel szemben. A szerencse azonban most is segítségére sietett. Az üldözés második napjának reggelén ugyanis jurtát pillantott meg a pusztán, a jurta körül ménest, s a lovak között pedig egy vele körülbelül egykorú legényt, amint egy kancát fejt. Óvatosan megközelítette a jurtát, s amikor meggyőződött róla, hogy ellopott lovai nincsenek a ménes között, közel lovagolt, s információért fordult a fiúhoz, hogy nem látta-e a tolvajokat és az elorzott lovakat.
A tejet fejő fiú rendkívül barátságosnak bizonyult, s felvilágosította a kérdezősködőt, hogy alig néhány órával ezelőtt, napfelkelte körül hajtották arra ismeretlen emberek a keresett paripákat. Készségesen megmutatta az utat Temüdzsinnek, hogy milyen irányban távoztak a tolvajok. A nagy mutogatásnak és a barátkozásnak aztán az lett a vége, hogy a legény előtt is felcsillant a nagy kaland lehetősége, s elhatározta, hogy Temüdzsinnel tart. Kicserélte Temüdzsin fáradt lovát egy friss paripára, s most már ketten indultak a tolvajok üldözésére. Az újonnan csatlakozott fiatalember Naku-bajannak volt a fia, és Boorcsunak hívták.
A nyomokat követve a harmadik nap délutánján egy táborhelyhez érkeztek, ahol a jurták mellett felfedezték az ellopott lovakat. Megvárták, amíg besötétedik, akkor berontottak a táborba, kihajtották a lovakat, s terelni kezdték őket visszafelé, de a tábor őrei felfedezték az idegeneket, s üldözésükre indultak. Boorcsu megfordult nyergében, s nyilazni kezdett az üldözőkre. Még így is rosszul végződhetett volna a kaland, mivel a tábor lakói sokan voltak, a jótékony nap azonban éppen ezekben a percekben bukott le a környező dombok mögött, és sötétségbe burkolta a vidéket. A kerektábor* lakói felhagytak az üldözéssel, s visszavonulót fújtak.
Három nap elmúltával Temüdzsinék is visszaérkeztek az elhagyott jurtához, ahol Naku-bajan nagy örömmel fogadta elveszettnek hitt fiát s az újonnan szerzett barátot. Különösen akkor kezdte becsülni Temüdzsint, amikor az felajánlotta, hogy osztozzanak a frissen szerzett lovakon, hiszen úgy illik, hogy a szövetségesek megosztozzanak a zsákmányon. Boorcsu és Naku-bajan is önérzetesen visszautasította Temüdzsin lovagias ajánlatát. A visszautasításnak több oka lehetett. Lehetséges, hogy egyszerűen nem tartottak igényt a néhány, nem túlságosan értékes, kimerült lóra, de sokkal valószínűbb, hogy a hatnapos út alatt Temüdzsin részletesen elmesélte Boorcsunak, hogy kiféle-miféle. Boorcsu is és Naku-bajan is ismerte Jiszügej és fia szomorú történetét; az is valószínű, hogy Temüdzsin beszélt jövendő terveiről is új ismerőseinek, s hogy ezek a tervek reménykeltők lehettek az egyedül élő, senkihez nem tartozó apa és fiú számára. Boorcsu nyilván úgy érezte, hogy most, ha Temüdzsin tervei sikerülnek, megcsinálhatja a szerencséjét. És tulajdonképpen miért ne sikerülnének? Jiszügej neve és rokonainak katonai ereje hozzájuttathatják Temüdzsint a hatalomhoz, s akkor számukra is megnyílna az út a felemelkedés felé.
Ez lehetett az oka aztán annak, hogy amikor kellő pihenés után Temüdzsin elhatározta, hogy visszatér családjához, Naku-bajan hozzájárulásával Boorcsu vele tartott.
Így lett Boorcsu Temüdzsin első társa még abban az időben, amikor a nagy tervek éppen hogy megszülettek. Boorcsu később is jó érzékkel ítélte meg az események alakulását, s nem véletlen, hogy magas rangra emelkedett a későbbi nagykán seregében.
Pár nappal később a két barát visszaérkezett a Szenggür patak partjára, s Temüdzsin haladéktalanul hozzákezdett tervei megvalósításához. Részben még maga is emlékezett Dej-szecsenre, az onggiratra s Börtére, eljegyzett menyasszonyára vagy inkább feleségére. Visszaemlékezett az onggiratoknál töltött napokra, azonban, mintha köd mögül köszöntöttek volna rá az emlékek. A hosszú, nélkülözésekkel terhes évek, a tajcsiutoknál töltött rabság, rettegés a rablóktól és a tél hidegétől úgy megfakították emlékeit, mint a puszta földjére vetett színes rongyot a tűző nap sugarai. Most minden Dej-szecsentől függött.
Anyja elbeszélése nyomán úgy élt emlékezetében az onggirat, mint egyenes és nyíltszívű férfi, aki maga volt a kezdeményezője Börtével kötött házasságának. Remélte, hogy Dej-szecsen még visszaemlékszik ígéretére, s jelenleg is, mikor a vőlegény vagyoni helyzetében, sajnos, lényeges változás következett be, megtartja adott szavát.
Mindezek ellenére szorongó érzésekkel lovagolt Belgütej kíséretében a Csekcser és Csikurgu folyók partján. Az onggirat azonban minden várakozáson felül szívélyesen fogadta a testvéreket. Vigasztalta Temüdzsint, s elmondta neki, hogy hallotta a tajcsiut testvérek bűntettének hírét, de nem tehetett semmit Temüdzsin megsegítése érdekében. Temüdzsin nem szólt, nem említette, hogy ezt az onggiratoktól nem is várta volna senki, számára most csak az az egy volt fontos, hogy az onggirat adja neki Börtét.
Dej-szecsen nem vonakodott ígéretét megtartani, sőt maga ajánlotta fel, hogy ígéretéhez híven odaadja a menyasszonyt, illő hozományt is ad vele, s eltekint attól a ténytől, hogy Temüdzsin annak idején nem szolgálta le az árát. Temüdzsin és Belgütej úsztak a boldogságban, hogy feladatukat sikerrel teljesítették, mivel Börte és Dej-szecsen nászajándékai lényegesen megnövelték a család gazdasági erejét.
Dej-szecsen, hogy még jobban kifejezze tiszteletét Temüdzsin iránt, hosszú darabon elkísérte a fiatal házasokat, csak körülbelül a félútról fordult vissza szállásterületére. Börte anyja, Csotan azonban velük tartott, hogy beavassa a fiatalasszonyt a házasélet s a háziasszonyi szerepkör titkaiba.

Itt kell megjegyeznünk, hogy míg Temüdzsin és Belgütej az onggiratok földjén járt, Boorcsu visszatért apja jurtájába, hogy az öregember oldalán várja ki az időt, amikor a tervezett nagy események megkezdődnek Most azonban, mivel szükség volt rá is, Temüdzsin érte küldte Belgütejt, akivel együtt hamarosan megérkezett, hogy nekikezdjenek a nagy terv végrehajtásának.
Elöljáróban el kell mondanunk, hogy Dej-szecsen ajándékai között, melyeket bőkezűen küldött Börte szekerén a szegény családnak, hevert egy csodálatosan szépen szabott cobolyprém-ködmön is, amelyet Dej-szecsen Höelünnek szánt. Höelün azonban nem fogadta el az ajándékot a maga számára, mivel Temüdzsinnel folytatott megbeszélései szerint ennek a dakunak jelentős szerepet szántak a jövőt illetően.
Történetünk idején a mongol törzsektől délre a kereitek éltek, kiknek a kánja abban az időben Tooril volt. Tooril bizonyos szolgálataiért - amelyeket később a kínai császároknak végzett - megkapta a vang, azaz a hercegi címet Ongging-csingsziangtól, a dzsürcsi dinasztia miniszterétől. A kereit volt az egyik leghatalmasabb mongol nyelvű törzs, s harcosainak a száma több tízezerre volt tehető.
Történt pedig egyszer, nagyon régen, akkor, amikor Jiszügej mint a káni család jelentős tagja, hatalmának csúcsán állt, hogy szövetséget kötött a fiatal Toorillal, azaz andaságot fogadtak egymásnak. Az andaság az egyik legrégibb és legszebb mongol népszokás, s lényege a következőkben foglalható össze: fiatal mongol legények, szövetséges törzsek fiai, testvériséget fogadnak egymásnak, megfogadják, hogy életük végéig testvéreknek tekintik egymást, és sem örömben, sem pedig bánatban el nem hagyják fogadott testvérüket. Az andasági fogadalom aktusa vagy ceremóniaideje alatt - ez többnyire egy-két nap - a fogadott testvérek megajándékozzák egymást, lakatlan vidéken töltenek egy-két napot, kemény fekhelyen alszanak, s egy takaróval takaróznak. Ezzel is bizonyítják harci erényeiket, s hogy egymás mellett, vállt-vállnak vetve képesek elviselni az előttük álló hosszú hadjáratok s egyéb megpróbáltatások viszontagságait. Ilyen andaságot fogadott még fiatal korában Tooril, a kereitek kánja és Jiszügej baatur, a mongol fejedelmi ág kiemelkedő tagja.

Temüdzsin és Höelün terve nem volt rossz. Arra számítottak, hogy a fogadott testvérségnek megfelelően Tooril nem utasíthatja vissza andája fiának kérését, tekintettel arra, hogy az andasági fogadalom az utódokra is érvényes. Temüdzsin úgy tekinthetett a kereitek kánjára, mint második apjára. Azonkívül itt volt még a coboly-daku, amelyet Dej-szecsen küldött Höelün számára. Temüdzsin úgy gondolta, hogy a szép daku talán elég lesz ahhoz, hogy meg lágyítsa Tooril szívét, ha az különben nem akarna emlékezni a már túlságosan régen kötött fogadalomra.
Hazaküldte hát az öreg Csotant és testvérével Kaszarral és Belgütejjel elindult, hegy megkeresse a kereiteket a Tola folyó partja menti erdőségben. Hosszú és fárasztó út után meg is érkeztek a testvérek, s a dakut átnyújtották Toorilnak. Aggodalmasan lesték a kereitek kánjának szavait, hogy vajon milyen álláspontra helyezkedik jövőjüket illetően.
Nem tudni, hogy Tooril valóban nagyon komolyan gondolta a már régen kötött andasági szerződést, vagy meghatotta a fiatalember gesztusa, aki nászajándékát ajánlotta fel neki. Mindenesetre örömmel fogadta a dakut, és Temüdzsint fiaként a keblére ölelte. "A vese helye hátul van, a vágyaké a szívben!" - mondotta, ami annyit jelentett, hogy Temüdzsin méltó népe vezetésére, míg a tajcsiutok a ,,vese", azaz arra valók, hogy rajtuk uralkodjanak. Megígérte világos szavakkal is, hogy leszámol a tajcsiutok uralmával, és visszahelyezi Temüdzsint Jiszügej örökébe.
A hadjáratra azonban várni kellett. Toorilnak össze kellett szednie haderejét, s kilesni az alkalmas pillanatot, hogy rátámadhasson a tajcsiutokra. Meg kellett azt vizsgálnia, méghozzá óvatosan, hogy tajcsiutok elleni "büntetőexpedíció" nem vonja-e maga után esetleg egyéb törzsek vagy nagyobb erővel rendelkező nemzetségek bosszúját, ezért ezt megelőzendő hírnököket küldött a szélrózsa minden irányába, hogy Temüdzsin mellett agitáljanak.

Temüdzsin ezalatt a Kiril; folyó forrásánál élt családjával együtt. A krónikák következőképpen mesélik el az egyik legszörnyűbb nap történetét amely itt virradt rájuk, és amely még az oly sokat megélt család történetéből is ki emelkedik iszonyatával. Történt egy hajnalon, hogy Koakcsin anyó, aki Höelün szolgálóasszonya volt, lópaták dübörgésére ébredt. Nem tudta ugyan, hogy kik jönnek, de mivel tulajdonképpen barátaik nem is voltak, csak ellenségeik, lovasok okozta lárma csak rosszat jelenthetett. Kiugrott az ágyból, és kiáltozni kezdett, hogy felriassza az alvókat. Valamennyien azt hitték, hogy a tajcsiutok tértek vissza, mivel megszagolták, hogy Temüdzsin tervez ellenük valamit Tooril segítségével.
Kirohantak hát valamennyien a jurtákból, s lovaikra kaptak, de a nagy kavarodásban, mivel kevesebb volt a ló, mint az ember, Börtének nem jutott hátasló. A szolgálóasszonyokkal együtt ott maradt a sátrak mellett, míg a többiek lóhalálában vágtattak a Burkan-kaldun hegység irányába. Koakcsin anyó, hogy Börtét megmentse, fekete ponyvával borított szekérre ültette, s elindult vele a Tönggelik patak partján.
A marhák vontatta szekér azonban lassan haladt, s éppen pitymallani kezdett, amikor a lovasok beérték a szekeret. Koakcsinnak feltűnt, hogy a lovasok nem tajcsiutok, de igen kegyetlen kinézetűek, s Temüdzsin iránt érdeklődnek. Koakcsin megpróbált hazudni, s azt mondta, hogy bár Temüdzsin háza népéhez tartozik, juhnyírás miatt járt a közelben, és nem tudja, hogy a gazdája otthon tartózkodik-e. Mindenesetre megmutatta Temüdzsin jurtáját, s továbbhajtotta a szekeret. A lovasok el is vágtattak a mutatott irányba, de az öregasszony tudta, hogy hamarosan visszatérnek. Megverte hát az ökrök hátát ostorával, s erőltette a gyorsabb menetet.
A menekülést azonban most az egyszer nem kísérte szerencse: a kocsi egy nagyobb kövön megbillent, s eltörött a tengelye. Már éppen elhatározták, hogy gyalog menekülnek tovább, amikor a harcosok visszaérkeztek, s egyikük lován már ott ült, a katona előtt, Jiszügej első felesége, Belgütej anyja.
Koakcsin anyó még megpróbált tagadni, de a lovasok átkutatták a kocsit, s a ponyva alatt megtalálták Temüdzsin feleségét, Börtét. Koakcsinnal együtt felkapták a nyeregbe, és néhányan elvágtattak velük, míg a többiek folytatták az üldözést a Burkan-kaldun hegység irányába. Háromszor kerülték meg Temüdzsin mögött a Burkan-kaldunt, de nem tudták elcsípni a menekülőket.

Mielőtt folytatnánk az események tárgyalását, térjünk vissza arra a furcsa jelenetre, melynek során a családfő felesége ló hiányában az elhagyott táborhelyen maradt, kiszolgáltatva a támadó ellenség kénye-kedvének, a szolgákkal együtt. Valóban a kavarodás okozta figyelmetlenség következtében maradt-e le, vagy pedig más oka volt a történteknek?
A Mongolok Titkos Történetének névtelen krónikása kilenc lóról beszél, s pontosan felsorolja a személyeket is, akik lóra kaptak - ez nyolc személy -, míg egy lovat tartaléknak vittek magukkal a menekülők. Ha világosan nem is mondja ki a krónikaíró, szavaiból kiérzik, hogy Börte nem véletlenül, hanem szándékosan maradt a szolgákkal, szándékosan hagyta el a család. A megoldás a nomád élet kegyetlen, de racionális törvényeiben keresendő: fontossági sorrend van menekülés esetén a család tagjai között. A legfontosabbak természetesen a harcosok, a fiútestvérek, hiszen elsősorban tőlük lehet várni, hogy kiszabadítsák az elfogottakat, s bosszút álljanak értük. Sorrendben a következő helyen a vérrokonok, a testvérek, s a szülők állnak, s csak ezután következik a fiatal feleség. S miután a legfontosabb tárgyakat - fegyverek, tartalék élelmiszer, edények - is magukkal kellett vinniük, hogy ideig-óráig nehéz viszonyok között is fenntarthassák életüket, nem jutott ló Börtének. Ezért hagyták el a fiatalasszonyt - nyilván nem könnyű szívvel, de szándékosan - a menekülők.

Hogy valóban sokat jelentett-e a menekülők számára a vezeték ló, nem tudtuk, de mindenesetre nem sikerült őket elfogni. Nem hiába járta ki Temüdzsin a mocsárba gázolás, a zsombéktaposás és a bozótosban rejtőzködés iskoláját, most is sikerük úgy elrejtenie családját a Burkan-kaldun bozótosaiban, hogy az üldözők, bár több alkalommal szinte kézzelfogható közelségben voltak hozzájuk, nem tudták kézre keríteni őket.
Koakcsin anyó már menekülés közben megfigyelte, hogy a támadók nem tajcsiutok, hanem náluk semmivel sem veszélytelenebb ellenfelek, merkitek.
Emlékszünk még rá, hogy sok évvel ezelőtt a merkit törzsbeli Jeke-csiledütől rabolta el fiatal feleségét Jiszügej baatur és három testvére. Bármennyire is igyekeztek ugyan, hogy a rablás egyetlen tanúját, a fiatal, kárvallott férjet elfogják, és megöljék, végül is ez nem sikerült. Sejtették, hogy ezután hosszú időkig engesztelhetetlen gyűlölet és vérbosszú uralkodik majd a mongolok és a merkitek között, s mindez az asszonyrablás miatt. Most aztán megérett az asszonyrablás gyümölcse. Akkor rohanták meg a merkitek Temüdzsin családját, amikor arra a legkevésbé sem számítottak, amikor minden figyelmüket a kereitekre s rajtuk keresztül a tajcsiutokra összpontosították. A tényeken azonban nem lehetett változtatni, Höelünön kívül valamennyi asszony a merkitek fogságába került.
A korabeli krónikák szerint a támadást három merkit hajtotta végre embereivel: az udujit-merkitek közül Toktoa, az uvasz-merkitek közül Dajir-uszun, s a kaat-merkitek közül Kaataj-darmala. Hogy a támadók valójában mennyien lehettek számszerűen, nem tudjuk, de feltétlenül nagy fölényben voltak Temüdzsinékkel szemben.
A merkitek, miután belátták, hogy a bozótosban hasztalan próbálják Temüdzsint kézre keríteni, visszavonultak. Megelégedtek azzal, hogy a bosszúnak lényegében eleget tettek, az elrabolt Höelün helyett elragadták Temüdzsin feleségét néhány szolgálóasszonnyal együtt. Megfordultak, és hazavonultak.
Temüdzsin pedig a biztonság okából felderítőket küldött a merkitek után - Belgütejt, Boorcsut és a nemrég hozzá került fiatal Dzselmét -, és csak amikor a felderítők visszatértek, s jelentették, hogy elvonult a veszély, mertek előjönni a bozótból, s pihentek el a puszta zöld füvén: ismét élvezték a visszanyert életet.

Temüdzsin felemelkedésének kezdetét néhány apró jelből már ebben az időben is meg lehetett figyelni, s látni lehet azt is, hogy a puszta drótnélküli távíróján a legfontosabb események híre milyen gyorsan terjed, s mekkora sebességgel jut a fülébe a kedvező vagy kedvezőtlen hír annak, akit érint. Annak a híre, hogy Tooril megígérte Temüdzsinnek a segítséget, s hogy a kereit követek vagy kémek a tajcsiutok után kémleltek, eljutott a valaha a kijatokkal szövetséges mongol nemzetségek közé, s ezek a nemzetségek most úgy érezték, hogy a tajcsiutoknak ütött utolsó órájuk. Ha egyszer a kereitek a kijat fiát, Temüdzsint támogatják, a tajcsiutoknak nincs sok esélyük, hogy Tooril fölé kerekedjenek, még szövetségesek segítségével sem. A mongolok, vagy legalábbis közülük egyesek megpróbáltak tapogatódzó lépéseket tenni Temüdzsin felé, s ahogy lehet, biztosítani maguk számára a jövőt. Így történt, hogy még mielőtt a merkit támadást el kellett volna szenvedniük, amikor a Bürgi folyó partján volt a szállásuk, megjelent körükben egy urjangka nembeli ember, kovácsfújtatóval a hátán. Ez a tény a nomádok között élő, de nem, vagy csak részben állattenyésztő mesteremberek jelenlétére utal. A vándor magával hozta Temüdzsinnél néhány évvel idősebb Dzselme nevű fiát. Az öreg, aki közeli viszonyban volt Jiszügej baaturral, s közvetlenül Jiszügej kíséretében szolgálhatott, elmondta Temüdzsinnek, hogy amikor meghallotta annak idején, hogy Jiszügej baaturnak a tatárok elleni hadjárata után fiúgyermeke született, cobolyprémből való bundát adott ajándékba Jiszügejnek, s ajándékba akarta adni Dzselmét is, hogy majd a felnövő Temüdzsin kíséretében szolgáljon. Mivel akkor még Dzselme is nagyon kicsi volt, mindössze négy-öt éves, az ajándékozás csak jelképesnek volt mondható, s végrehajtása arra az időre halasztódott, mikor Temüdzsin is, Dzselme is megnő. Most azonban itt az ideje, hogy akkori tervét végrehajtsa, s íme elhozta a fiát, "hogy a nyerget feltegye a lovad hátára, hogy ajtónállód legyen!" - mondta az öreg, s hátán a fújtatóval eltávozott, így került a családba Boorcsu mellé második idegenként Dzselme is.

Amikor pedig a felderítők s köztük Dzselme visszatértek az örömhírrel, hogy a merkitek végérvényesen eltávoztak, Temüdzsin úgy érezte, meg kell köszönnie a hegy szellemének s a Kék Égnek megmenekülésüket a biztos haláltól vagy még a halálnál is rosszabb merkit fogságból. Felment hát a Burkan-kaldun hegyre, szembefordult a nappal, süvegét levette, övét pedig a nyakába akasztotta. Ez a legteljesebb megalázkodást jelképezte, hiszen a süvegétől, az övétől megfosztott ember elveszti szabadságát, és mások kezébe adja magát. Most Temüdzsin is rabnak vallotta magát, a Kék Ég rabjának, az ő kezébe tette le sorsát és szabadságát, hálából azért, hogy megmentette a merkitek nyilai elől. Kilencszer leborult a nap felé fordulva, áldozatot mutatott be, s meghagyta családjának, hogy halála után utódai az idők végezetéig naponta áldozzanak a Burkan-kaldun védőszellemének.
Az áldozat bemutatása és néhány napi pihenés után ismét csak a jövővel kellett foglalkozni. De mennyivel másképpen, mint még néhány nappal ezelőtt, amikor minden biztatónak látszott, s azt hitték, hogy a kezdeményezés Temüdzsin és Tooril kezében van. Most ismét vereség után kellett lélegzetet venniük.
Temüdzsin lassan már annyira megszokta a menekülést és az üldöztetést, hogy még Börte elrablása sem rázta meg annyira, hogy ne látta volna át azonnal világosan, mi is a teendő. Egyetlen megoldás van csak: Tooril kán! Irány tehát a kereitek tábora!
Maga mellé vette Kaszart és Belgütejt, s felkerekedtek a kereitek felé, ahol, amint az várható volt, Tooril most sem fogadta őket barátságtalanul. Megismételte előbbi esküjét, hogy a tajcsiutokat Temüdzsin kezébe adja, Jiszügej szétszaladt népét összetereli, s ezt most még kiegészítette azzal, hogy a merkiteket pedig írmagostul kiirtja. Hogy szavának nagyobb nyomatéka legyen, azonnal parancsot is adott a készülődésre.
Toorilnak, úgy látszik, a merkitek támadása adta meg a végső lökést, hogy leszámoljon ellenségeivel. Régtől fogva esedékes volt már a merkitek elleni hadjárat, de mindez ideig kellő nyomós ok hiányában nem került sor rá. Nem mintha okot olyan nehéz lett volna találni, de jobb az, hogyha a maga számára is elfogadhatóvá tudja tenni az ember a rablóháborút. Most azonban, hogy andája fiának az ágyát üressé tették, minden régi sérelem ismét a felszínre került, itt volt az alkalom, hogy megmutassák a merkiteknek a kereitek erejét.
Tooril azonban, bármennyire erősek is voltak a kereitek, nem vállalkozott egyedül a hadjáratra. Azt tanácsolta Temüdzsinnek, hogy keressék fel a dzsadarat nemzetségbeli Dzsamukát, s reá hivatkozva nyerjék meg őt is a hadjárat számára. Dzsamuka, akit Tooril csak öccseként emlegetett, ebben az időben a Korkonak-dzsubur patak vidékén táborozott nemzetségével és katonáival. Tooril Temüdzsinre bízta, hogy értesítse Dzsamukát a közeli hadjáratról.
Temüdzsin testvéreit, Kaszart és Belgütejt küldte a Korkonak-dzsuburhoz, Dzsamukához. Tooril már kész haditervvel is szolgált Dzsamuka számára; megüzente, hogy az elkövetkező csatában ő, Tooril vezetné a két tümen emberből álló jobbszárnyat, míg Dzsamuka két tümen katonája a balszárnyat alkothatná.
Dzsamuka szívélyesen fogadta Kaszart és Belgütejt úgy is mint Tooril követeit, s úgy is mint Temüdzsin testvéreit és Jiszügej baatur fiait, hiszen a régi időkben, amikor Jiszügej baatur csillaga még fent ragyogott, a dzsadarat nembeli Dzsamuka is andaságot fogadott Jiszügej baatur fiával, Temüdzsinnel. Temüdzsin akkoriban hét-nyolc éves lehetett, s őz bokacsontjából* készült játékkal ajándékozta meg andáját, míg Dzsamuka rézből készített bokacsontjátékkal viszonozta az ajándékot.
S mivel éppen tél volt, s az Onon folyót vastag jégpáncél borította, az Onon jegére ültek, s ott játszottak a bokacsontokkal. Később aztán, amikor tavasz idején, folytatták az ajándékozást, Dzsamuka kétéves borjú szarvából készített zengő nyilat adott Temüdzsinnek, Temüdzsin pedig másfajta nyilat adott érte cserébe, így erősítgették barátságukat egészen addig, amíg a balsors Temüdzsint el nem sodorta andája közeléből.
Most azonban, hogy ismét hírt hallott fogadott testvére felől, s miután értesült róla, hogy Tooril ugyancsak támogatja Temüdzsint, természetes, hogy készségesnek mutatkozott a háborúban való részvéteire, mivel az érzelmi okokon túlmenően úgy látta, hogy a merkiteknek nincs sok esélyük a győzelemre az egyesült seregek ellen, és tekintélyes mennyiségű zsákmányt lehet rabolni tőlük. Igenlő választ adott tehát Kaszarnak és Belgütejnek, s még egy olyan dologra is vállalkozott, ami tulajdonképpen nem az ő feladata lett volna, de ezzel a lépésével végérvényesen megindította Temüdzsint a hatalom fele vezető úton. Azt ígérte ugyanis, hogy a ráeső részként kért két tümen katonát úgy állítja össze, hogy a két tümenből egy az ő katonáiból álljon, a másik pedig olyan harcosokból, akik Temüdzsin népét jelentik, tehát Jiszügej baatur volt vitézeiből.
Mivel e helyütt a történeti források meglepően szűkszavúak, két lehetőségre kell gondolnunk. Az egyik az lenne, hogy Jiszügej baatur volt alattvalóinak nagy része Dzsamuka és a dzsadaratok fennhatósága alá került. Ebben az esetben érthető lenne Tooril lassúsága és habozása, hogy ti. ígérete után nem igyekezett viharsebességgel visszaadni Temüdzsinnek jogos örökségét; nem akart ugyanis ujjat húzni Dzsamukával. Ha azonban Dzsamukát sikerül megnyernie szövetségesnek a merkitek ellen, s Dzsamuka vállalja a Temüdzsinnel kötött andaságot, a probléma önmagától megoldódik; ebben az esetben ugyanis Dzsamuka az andaság elismerése mellett kötelezettséget vállal Temüdzsin népének visszaszolgáltatására is. Ha a dolog valóban így volt, Tooril meglepő diplomáciai érzékkel oldotta meg feladatát: vér nélkül visszaszerezte Temüdzsin elveszett örökségét, s ráadásul még Dzsamukát is megnyerte szövetségesnek a merkitek ellen, s nem utolsósorban barátnak Temüdzsin számára.
Lehetséges azonban egy másik megoldás is. Ebben az esetben Temüdzsin népe a tajcsiutok vezetése alatt a dzsadaratoktól, azaz Dzsamukától függetlenül élt volna, és Dzsamuka vállalta azt a feladatot, hogy a gyülekezőhelyre mentében elűzze a tajcsiutokat, s összeállítson egy tüment a tajcsiutok alól frissen felszabadítottakból.
Bármelyik lehetőséget fogadjuk is el, a tény az, hogy ettől a pillanattól kezdve Temüdzsinnek népe van, katonái vannak, s ő maga is katonai vezetőnek tarthatja, s érezheti magát még akkor is, ha katonai ereje megközelítőleg sem ér fel Tooriléval vagy Dzsamukáéval.
A katonai erőt és a harcosok számát rendkívül nehéz ebben az időben még csak hozzávetőlegesen is felbecsülni. A krónikák a katonai egység mértékeként a tümen, azaz a tízezer embert tartalmazó egységet használják. Ebben az esetben a két-két tümen összesen mintegy negyvenezer embert jelentene, ami elképzelhetetlen még akkor is, ha ebbe a számba a harcosokon kívül az esetleg a sereghez csapódott családtagokat és gyerekeket is beszámítjuk. Arra kell hát gondolnunk, hogy a tümen csak elvileg jelentett tízezer katonát, a gyakorlatban jóval kevesebbet, esetleg csak egy-két ezret.

A hadba vonulás és a találkozás helyére érkezés idejét és módját a különböző források és a forrásokat értelmező kutatások különféleképpen mondják el. Nehezen követhető ugyanis a hadba vonuló csapatok útja, néha még nehezebb összeköttetést találni az egymással látszólag össze nem függő helynevek között. Az értelmezésben és a felsorolásban azért találkozhatunk ellentmondásokkal, mert a források jóval az események után készültek, s a krónikások csak hallomásból értesültek a hadjárat történetéről. Mindenesetre a krónikákból ki lehet hámozni, hogy miután Tooril megkapta Dzsamuka igenlő válaszát, magához vett két tümen lovast, s elindult, hogy a Dzsamuka által meghatározott helyre a megjelölt időben odaérjen. Temüdzsin közben átvette a Dzsamuka által adományozott tümen feletti parancsnokságot, s másik útvonalon indult a találkozás helye felé. A Tooril kán által állított két tümen közül az egyiket Tooril öccse, Dzsaka-gambu vezette; még mielőtt elérték volna a találkozásra kijelölt helyet, Temüdzsin is csatlakozott hozzájuk, s így a három tümen a Kimurka patak menti Ajilkarakana nevű helyen vert tábort.
A merkitek elleni támadást azonban kellemetlen incidens előzte meg. Hogy miképpen történt, ma már kideríthetetlen, de tény az, hogy a három tümen a három parancsnokkal éppen három napot késett. Dzsamuka, aki pontosan az általa megjelölt napon szállt táborba, a három tümen érkezése láttán csatarendbe állította embereit, úgy, hogy a három vezér azt hitte, Dzsamuka a késés feletti dühében meg akar ütközni velük. Erre azonban végtére is nem került sor, és csak huzamos rábeszéléssel sikerült rábírni a dzsadaratot a hadjárat folytatására s lebeszélni arról, hogy hazatérjen. Temüdzsin, aki csak hálával tartozhatott Dzsamukának, s maga is bűnösnek érezte magát a hosszú készülődés miatti késésért, keveset szólhatott, így végül is Toorilnak kellett megmenteni a helyzetet: ünnepélyesen bocsánatot kért Dzsamukától a késedelemért. Ezután a kényelmetlen és kínos társalgás után folytatták a seregek taktikai felkészítését, ami tekintettel a katonák harckész állapotára, lényegében csupán a haditerv megbeszélésére korlátozódott, majd elindultak, tutajokat készítettek, átkeltek a Kilko folyón, és rázúdultak a Buura-pusztára.
S itt ismét adjuk át szót a krónikának, A Mongolok Titkos történeték, s hallgassuk meg, a névtelen szerző miképpen látta az eseményeket.

Toktoa-beki éppen aludt, amikor az egyesült seregek rázúdultak a merkitek saját területére. Toktoa szerencséjére azonban az éjszaka halászok és cobolyvadászok foglalatoskodtak hálóikkal és csapdáikkal a Kilko folyó partján, s már jó előre meghallották az ellenség közeledtét. Néhányan közülük elbújtak, néhányan pedig lóra pattantak, hogy megvigyék Toktoa-bekinek a baljós; hírt: ellenség közeledik a Buura-puszta felé.
Hajnalban ébresztették a rémült halászuk Toktoa-bekit, aki hálát adhatott a Kék Égnek, hogy nem is olyan régen engedélyt adott néhány semmittevőnek, hogy elfogják a Kilko folyó árva halait és cobolyait. Most engedékenysége mentette meg az életét. Az utolsó percekben még sikerült értesítenie az uvasz-merkit Dajir-uszunt, s együtt menekültek tovább a Szelenga folyó mentén felfelé.
A magára hagyott nép ugyanakkor a támadók prédájául esett. Hiába kapták meg ugyan ők is jó előre az értesítést a közeledőkről, hiába harsogtak a támadást jelző kürtök, valamennyien menteni akarták, ami menthető, cókmókjaikat, állataikat, házi eszközeiket, ezért aztán hosszú szalagként elhúzódva kocogtak a Szelenga folyó mentén lefelé. Az üldözők pedig, akik gyors lábú paripáik hátán megelőzték még a szelet is, fogukat vicsorgatva csaptak le rövid kardjukkal a menekülők fejére. Hullt a vér, és hulltak a merkitek, de a megvadult mongolok csak nem fáradtak bele az öldöklésbe. Egész napon át űzték és ölték a merkiteket, míg végre beköszöntött az este. Más háborúban ilyenkor a támadók aludni térnek, hogy másnap friss erővel folytassák az öldöklést, Temüdzsin azonban nem adott pihenőt tümenjének. A vezér és emberei vértől megittasulva nem ismertek akadályt maguk előtt. Temüdzsin most ízlelte meg először a fegyveres hatalmat s a kiontott ellenséges vér szagát. Aztán még Börtére is gondolnia kellett. Tudta, hogy Börtének valahol ott kell lennie a menekülők között, s nem akarta addig letenni vértől csöpögő kardját, amíg feleségét ki nem szabadította a fogságból.
Már éjfél felé járt az idő, amikor egy kocsikkal menekülő nagyobb csoport merkitet értek be. A mongolok azonnal nekiláttak a rablásnak, Temüdzsin pedig sorban feltépte a kocsik ponyváit, s belenézett a halálra szánt asszonyok arcába. Börte nem volt sehol. Már-már elvesztette a reményt, hogy feleségét megtalálja a menekülők között, amikor egyszerre egy nagyobb csoport asszonnyal találta szemben magát. Szinte már csak megszokásból kiáltotta felesége nevét, és maga is meglepődött, amikor a merkit asszonyok közül, a többieket félrelökve eléje futott egy nő. Börte volt. Megragadta Temüdzsin lovának a kantárszárát, s hangosan felzokogott.
Temüdzsin megállította a lovát, s hangos kiáltással tudatta embereivel, hogy erre az éjszakára befejezték a menekülő merkitek üldözését. Futárt küldött Toorilhoz és Dzsamukához, hogy a maga részéről befejezi a háborút, mivel meglelte Börtét. A másik két vezér is belefáradt már a két napja szinte megállás nélkül tartó harcba, és megkönnyebbülten fogadták Temüdzsin értesítését. Üldözők és üldözöttek azon a helyen aludtak el a fáradtságtól félholtan, ahol legutoljára felemelték kardjukat, megfeszítették íjuk húrját, így ért véget a merkitek elleni hadjárat.
Másnap aztán még néhány merkit vitéz lelkének egyesülnie kellett a Kék Éggel ahhoz, hogy véglegesen véget érjen a háború. A legutolsó vérontás kezdeményezője az elkeseredett Belgütej volt, akinek, mint tudjuk, Börtével együtt rabolták el az anyját. Mondják, hogy az asszonyt egy igen szegény merkit kapta feleségül, s rongyokban tartotta szegényes jurtájában. Az anya, a győzelmet követő éjszakán szégyenében bemenekült a Szelenga-parti erdőbe, s ott öngyilkos lett. S bár Belgütej erről mit sem tudott, és abbeli fájdalmában, hogy nem találja az anyját, jó pár száz merkitet levágott embereivel. Akkor hagyta csak abba az öldöklést, amikor fizikai ereje is elhagyta, s nem tudta feje fölé emelni a kardját.
Mindazok a merkitek, akik rátámadtak Temüdzsinre, s körülkergették a Burkan-kaldun körül, már régen halottak voltak, ideje volt hát a háborút abbahagyni. Reggel megszólaltak a csatakürtök, s gyülekezőt hirdettek. Hivatalosan is véget ért a merkitek elleni hadjárat.

Tooril is, Temüdzsin is tökéletesen elégedett volt a győzelemmel. Tooril tekintélyes zsákmányra tett szert, ezenkívül teljesítette Temüdzsin kérését, s megtartotta andájának adott szavát. Ugyanakkor egy csapásra megszabadult a merkitek jelentette veszélytől is. Hosszú időnek kell elmúlnia, míg a merkitek úgy összeszedik magukat, hogy bárki ellen is hadjáratot merjenek kezdeni.
Természetesen Temüdzsin is elégedett volt kettejük együttműködésével. Tooril visszaszerezte feleségét, visszaadta népét, s hatalmat adott a kezébe, méghozzá olyan hatalmat, amely már számított valamit a pusztán. El is határozták mindketten, hogy szövetségüket fenntartják, megerősítik, és nagy birodalmat hoznak létre a pusztai népekből; ennek vezetése Toorilt illeti majd, de Temüdzsin is részt kap a hatalomból.
Nem tudjuk pontosan, hogy Temüdzsin milyen hátsó gondolatokkal fogadta el Tooril örök időkre nyújtott baráti jobbját, de az bizonyos, hogy elképzeléseik - már ami a jövőt illeti - merőben különböztek egymástól. Temüdzsin arról álmodott, hogy olyan birodalmat hoz létre, amely a vezetése alatt olyan erős lesz, hogy rajtaüthet a kínaiakon, s a nyugati országok mohamedán népein. S ebben a hatalomban nem kívánt osztozni senkivel. Hogy mégis elfogadta Tooril ajánlatát, az helyes ítélőképességét bizonyítja. Józanul felmérte a merkitek felett aratott győzelem után kialakult helyzetet, s belátta, hogy Tooril nélkül még túlságosan gyenge ahhoz, hogy önálló akciókat kezdeményezzen, nem is beszélve arról, hogy esetleg hatalmas barátja is ellene találna fordulni. Mindenképpen szüksége volt tehát Toorilra.
Ez a vélemény csak megerősödött benne, amikor a kereitek kánja új háborúba hívta Temüdzsint, méghozzá nem is akármilyen háborúba. Tooril hadjáratot kívánt indítani a kereitek és a merkitek melletti leghatalmasabb és legerősebb mongol nép, a najmanok ellen.

A najmanok ebben az időben, bár hatalmasak, gazdagok voltak, nem voltak egységesek. Tulajdonképpen két különálló törzsre szakadva éltek a Hangaj hegységen túli területeken, az egyik törzset Tajang kán, a másikat pedig öccse, Bujruk kán vezette. Tooril értesült róla, hogy a két testvér között az utóbbi időben megromlott a jó viszony, ezért a juh évében (1198-1199)* az egyesült mongol és kereit seregek megrohanták Bujruk szállásterületét, aki ekkor az Altáj vidékén ütötte fel tanyáját. Azok a najmanok, akiknek a vereségét a testvér törzs közönyösen szemlélte, ideig-óráig tudtak csak ellenállni az egyesült seregek támadásának, s végül is mindenüket hátrahagyva menekültek az Altáj hegyei közé. Bujruk is csak nehezen tudta megmenteni puszta életét: kénytelen volt a kirgizek földjére futni.
A győzelem után azonban megromlott a viszony a győztesek között. Tudomásukra jutott ugyanis, hogy a najmanok egyik vezetője, Bujruk alávetettje, Kökszeü-szabrak a Hangaj lejtőin összegyűjtötte Bujruk szétvert csapatait, s újraszervezi őket Tooril és Temüdzsin ellen. A két vezér, akik már az Altáj és a Hangaj vidékét lényegében véve meghódítottnak vélték, nyugtalanul szemlélte az eseményeket, s elhatározta, hogy sasként lecsap Kökszeü-szabrakra.
Tervük azonban csak részben sikerült. Társuk és rokonuk, Dzsamuka, aki eddig mindenben támogatta Toorilt és Temüdzsint, váratlanul közbelépett. Nem tudjuk pontosan, hogy mi ingerelte fel Temüdzsin ellen, csak annyit tudunk, hogy az ütközet előtt megvádolta Temüdzsint Toorilnál, hogy Temüdzsin árulásra készül. Tooril, annak ellenére, hogy vezérei közül többen figyelmeztették Dzsamuka intrikus természetére, s ő maga is ismerte Temüdzsin egyenes jellemét, hitelt adott a rágalmazónak, megszakította kapcsolatán Temüdzsinnel, s visszavonta csapatait a harcmezőről. Temüdzsin sem tehetett ekkor már mást, követte Toorilt és Dzsamukát: magyarán mondva az egyesült seregek megfutamodtak az ütközet elől. A források egybehangzó tanúsága szerint Dzsamuka volt a felbujtó: ha azonban az események mélyére nézünk, elég nagy felelősség hárul a hajdani jó viszony megromlásáért Temüdzsinre is. Hogy a három szövetséges kán viszonyának alakulását megértsük, kanyarodjunk vissza oda, amikor Temüdzsin visszaszerezte a merkitektől elrabolt feleségét, Börtét, s a csontkürtök a csata végét jelezték. Ekkor jó viszonyuk még töretlen volt. Sőt, a győztes ütközet után Temüdzsin és Dzsamuka kettesben maradt, mert Tooril ügy döntött, hogy a zsákmánnyal és a rabszíjra fűzött merkitekből reá eső résszel visszavonul a Tola menti parti erdőbe.
Temüdzsin és Dzsamuka együtt maradt, s elhatározták, hogy együtt vészelik át a közelgő telet. Elhatározták azt is, hogy az andaságot, amit gyermekkorukban kötöttek, most megújítják, megerősítik testvéri barátságukat. A régi ajándékozási ceremóniára emlékezve Temüdzsin Dzsamukának adta azt az aranyövet, amit a merkit Toktoától zsákmányolt, míg Dzsamuka Dajir-uszun aranyövét ajándékozta Temüdzsinnek, sőt még rablott paripákat is cseréltek. Egész napon át együtt ettek, ittak, mulattak, éjszaka egy nagy fa alatt háltak, egy takaróval takaróztak.
Két évig voltak így egyetértésben, a harmadik év nyarán azonban kenyértörésre került a sor közöttük. Hogy valójában mi okozta szakításukat, nehéz lenne megmondani. A krónikák olyan egyértelműen Dzsamukát marasztalják el a rossz viszony kialakulásáért, hogy szinte már gyanússá válik a kutató előtt, vajon nem történtek-e Temüdzsin részéről is nem egészen tisztességes lépések, melyeket a későbbi krónikaírók éppen Dzsamuka áskálódó természetével próbálnak takarni? Gondoljunk csak arra, milyen egyértelműen feketítik be a források Bektert, Temüdzsin testvérét a gyilkosság előtt.
Lehetséges az is, hogy szakításukat feleségeik civódása vagy éppen Börte áskálódása idézte elő. Börte, aki Temüdzsin mellett ugyanolyan mongollá vált, mint annak idején Höelün Jiszügej baatur mellett, nem nézte jó szemmel ura és Dzsamuka barátságát. Attól tartott ugyanis, hogy Temüdzsin Dzsamuka befolyása alá kerül, s az ügyes dzsadarat esetleg a saját céljainak megfelelően használja fel; így Temüdzsin élete végéig csak másodrangú szereplő lehet Dzsamuka mellett. Nyilván sokféle módon megpróbált viszályt szítani a fogadott testvérek között, s próbálkozása végül is sikerrel járt.
A krónika szerint a nyár első havának tizenhatodik napján Dzsamuka magához hívatta Temüdzsint, s a következő, Temüdzsin számára nem világos javaslatot tette neki: "Szorosan a hegy lábánál telepedjünk le, hadd találjanak csikósaink ott megfelelő helyet a csikók számára; szorosan a pataknál telepedjünk le, hadd leljenek juhászaink ott élelmet juhaink számára."
Temüdzsin meghallgatta a javaslatot anélkül, hogy értette volna a lényegét. Nem volt világos előtte, hogy miképpen lehetne egy tábornak egyszerre két helyen letelepedni, a hegy lábánál is és a patak partján is. Nem akart azonban Dzsamuka előtt ostobának mutatkozni, helyeslőn biccentett csak a fejével, s mint nehéz helyzetben mindig tenni szokta, felkereste anyját és feleségét, hogy tanácsot kérjen tőlük. Mielőtt azonban még Höelün szóra nyithatta volna a száját, megszólalt Börte, aki látni sem bírta a szerinte öntelt Dzsamukát. A példabeszédnek is beillő javaslatot úgy fejtette meg, hogy abból világosan kiderüljön Dzsamuka rossz szándéka. Megfejtése szerint az allegorikus javaslat azt jelentette volna, hogy a két tábornak - Temüdzsin és Dzsamuka táborának - el kell válnia egymástól. Ahogy egyetlen tábor nem tud egyszerre két helyen letelepedni, a hegy lábánál is és a folyó partján is, ugyanúgy nem lehet tovább erőltetni a terhesnek látszó együttlétet. Dzsamuka javaslata Börte értelmezésében tehát azt jelentette volna, hogy a dzsadarat meg akar szabadulni tőlük. Ha pedig így áll a dolog, kár erőltetni a további barátságot.
Továbbra is nyitva marad a kérdés, hogy tulajdonképpen végül is ki volt az oka kettejük szakításának. Lehet, hogy valóban Dzsamuka akart végre finoman megszabadulni megunt barátjától, vagy esetleg Temüdzsin elégelte meg, hogy jótevőjét naponta maga mellett lássa, vagy az asszonyok áskálódása rontotta meg a viszonyt; ez ma már kideríthetetlen. Mindenesetre a barátok, ha szokatlan módon is, de elváltak egymástól. Börte javaslatára, aki Dzsamuka kijelentését sajátságosán értelmezte, elhatározták, hogy éjszaka csak látszólag térnek nyugovóra, s amikor meggyőződtek róla, hogy Dzsamuka táborában már mindenki aludni tért, továbbvonulnak, és messze Dzsamukától telepednek le. Így is tettek. Egész éjszaka vonultak; reggelre már olyan messzire voltak, hogy nem kellett tartaniuk Dzsamuka esetleges bosszújától. Éjszaka a tajcsiutok legelőterülete mellett haladtak el, akik Temüdzsin érkezésének a hírére eszeveszett futásban kerestek menedéket, azt hitték ugyanis, hogy Temüdzsin az elszenvedett sérelmeket jött megbosszulni. Temüdzsinnek azonban esze ágában sem volt most a tajcsiutokkal törődni, vonult tovább, amilyen gyorsan csak tudott, hogy elkerülje andája bosszúját. Talán azért is sietett annyira, mert lelkiismeret-furdalása volt, hogy jótevőjét oktalan asszonyi szóra cserbenhagyta.
A tajcsiutok területén keresztülvonulva, a sebtében lebontott jurták elhányt darabjai között elhagyott kisfiúra találtak, akit a harcosok a szokásoknak megfelelően átnyújtottak Höelünnek, hogy majd ha megnő, a nemzetségfői család számára teljesítsen szolgálatot. Höelün elfogadta az ajándékot, s a kisfiút Kököcsünek nevezte el. Kököcsü családja pedig - és általában a tajcsiutok - nagy ívben megkerülték Temüdzsin népét, majd visszafordultak, s Dzsamukánál kerestek menedéket.
A szakítás után röviddel megindult a polarizáció a mongol törzsek és nemzetségek között. Temüdzsin fontos tényezőként lépett fel a belső-ázsiai puszták életében, s a merkitek felett aratott győzelem után híre úgy terjedt, mint a sebesen száguldó szél a bokrok felett. Az eddig Dzsamukánál és Toorilnál szétszórtan élő mongol nemzetségek úgy érezték, eljött az idő, hogy Temüdzsinhez csatlakozzanak. Éjszakánként csoportosan szöktek el Dzsamukától és Tooriltól, hogy Temüdzsin mellé álljanak. Eljöttek az évtizedek óta bujkáló, senkihez nem csatlakozott nemzetségek vitézei is, akik Temüdzsinben látták a jövendő nagy mongol vezért. Özönlött a nép Temüdzsinhez. Jöttek gyalog és lóháton, kocsikra szerelt jurtáikat hozva, és üres kézzel, abban azonban valamennyien megegyeztek, hogy reményeik beteljesülését csak Temüdzsin mellett látták biztosítottnak. A nagyszámú érkező között volt Boorcsu öccse, Ögölencserbi s Dzselme öccse, Szübötej baatur, az európai krónikák félelmetes Szubotáj kánja, aki természetesen még igen messze volt a kánságtól, s attól, hogy valaki egyetlen árva betűt is pazarolt volna még Európában nevének leírására.
A frissen jöttek hűséget esküdtek Temüdzsinnek. Kissé szégyenkezve jöttek ugyan, de lelkes hűségesküjükkel feledtetni akarták azokat az időket, amikor hűtlenül elhagyták a családot Jiszügej baatur halála után. Esküjük mellé általuk kitalált vagy jósaik által sugalmazott jövendölésekkel biztosították Temüdzsint nagyra hivatottságáról s arról, hogy rövidesen a világ ura lesz. Jóslataik mögött ott lapult a félelem is, hogy vajon Temüdzsin megbocsátja-e régi hűtlenségüket.
Temüdzsin természetesen mindent megbocsátott. Napok alatt szétfoszlott a keserű évek minden emléke és megpróbáltatása, a múlt elmerült a semmiben, egyedül csak a jövő számított. Mindenki bűntelennek érezhette magát, tiszta lappal indulhatott a jövőbe.
Néhányan az érkezettek közül minden ékesszólásukat elővették, hogy biztosítsák Temüdzsint legyőzhetetlenségéről, s arról, hogy velük együtt és a Kék Ég segítsége által nincs az a hatalom, amely megállíthatná őket. A baarin nemzetség tagja, Korcsi így mondta el Temüdzsinnek, hogy miért hagyta el Dzsamukát, s csatlakozott a mongolokhoz: Álmában égi jelet kapott, amely arra utasította, hogy hagyja el testvérét, Dzsamukát, és fusson Temüdzsin táborába. Álmában megjelent egy fakó tehén, s előreszegzett szarvakkal Dzsamukára rontott. Dzsamuka azonban bemenekült jurta-kocsijába, mire a tehén szarvával a kocsiba döfött. A döfés következtében letörött a fél szarva, a tehén váratlanul bőgni kezdett, s bőgve követelte vissza fél szarvát Dzsamukától. Ekkor a távolban megjelent Temüdzsin, mögötte egy csonka szarvú tehén maga után húzva egy egész jurta-alsórészt, szüntelenül bőgött, és ezt üvöltötte: "A Kék Ég és a Földanya úgy döntöttek, hogy Temüdzsin legyen az ország ura, ő legyen minden mongolok kánja, íme, a hátamhoz kötve hozom az országot!"
Temüdzsinnek természetesen jólestek a merész jóslatok még akkor is, ha tudta, hogy nagy részüket a bűntudatból fakadó hízelgés diktálja s nem az őszinte hit. Mindenesetre az egyszerű pásztorokra nagy hatással voltak az ilyen jóslatok, s egyre erősebb lett bennük a babonás hit, hogy az Ég valóban Temüdzsint jelölte ki minden mongolok uralkodójának. S az is természetes volt, hogy Temüdzsin sem maradt hálátlan, úgy hullottak a hízelgőkre és jósokra a jövőbeli méltóságok - amelyeknek jelenleg csak elvi jelentősége volt -, mint a tavaszi eső. Korcsi is tümen-parancsnokságot kapott elhangzott jóslatáért, ő azonban a krónika szerint kitért a megtiszteltetés elől, vagyis elfogadta ugyan, ha nem is nagy lelkesedéssel, a felajánlott katonai méltóságot, ugyanakkor ráadásnak azt kérte Temüdzsintől, hogy sorolja be majdani tanácsadói közé, ezenkívül engedje meg neki, hogy harminc feleséget választhasson az ország legszebb asszonyai közül.
A sereg és a nép pedig csak nőtt, növekedett. Eljöttek a régi nagy kánok fiai és rokonai is, magukkal hozva nemzetségüket, eljött Kutula kán fia, Altan és Nekün-tajsinak, Jiszügej baatur testvérének a fia, Kucsar is, akik előkelő származásuk miatt ugyancsak igényt tarthattak volna a mongol káni trónra. Miután valamennyien összegyülekeztek, s tábort vertek a Szenggür patak közelében, a Kukunor, a Kék Tó partján, elhatározták, hogy Temüdzsinnek a káni címet adományozzák, s megteszik a mongolok kánjának. Ezzel az aktussal tulajdonképpen Temüdzsin hivatalosan is Jiszügej baatur és nagy elődei, Kabul és Kutula örökébe lépett, mivel azok a törzsek, amelyek régi elődeik akaratánál fogva mongolnak nevezték magukat, valamint a kisebb nemzetségek valamennyien elismerték uralkodójuknak. A mongoloknak tehát Kabul, Kutula és Jiszügej baatur halála után ismét volt kánjuk Temüdzsin személyében.
Temüdzsin követet küldött fogadott atyjához, Toorilhoz az örömteli hírrel, s megüzente, hogy a mongolok kánjaként is tovább akarja erősíteni győzelemmel megszentelt barátságukat. Az üzenetben éreztette a kereit kánnal, hogy továbbra is atyjaként tiszteli, s kész alávetni magát akaratának. Hogy valóban így gondolta-e, s hogy Tooril valóban elhitte-e az üzenetet, abban alapos okunk van kételkedni, mindenesetre Toorilt kielégítette az a tudat, hogy fogadott fia nem tervez semmit ellene, egyelőre elégedett friss címével és frissen kovácsolt országával. Az a hír is mély elégtétellel töltötte el, hogy Temüdzsin elvált Dzsamukától, s így esetleg felléptetheti Temüdzsint Dzsamuka ellen, ha valaha erre lenne szüksége. A legbölcsebb dolog hát - úgy gondolta -, ha áldását adja az új kán tisztségére és sikereire.
Meg is üzente a követekkel, hogy örömmel tölti el szívét andája fiának kánná választása, hiszen ahogy a kereiteknek van kánjuk - ő, Tooril -, a mongolok sem lehetnek meg hosszú ideig kán nélkül. Annak különösen örül, hogy Temüdzsin lett a kán, hiszen úgy ismeri, mint aki képes vezetni a népet a legnehezebb időkben is, s aki mindenképpen méltó a magas tisztségre. Figyelmeztette még üzenetében a mongolokat, hogy vigyázzanak, fel ne borítsák megállapodásukat, ne szegjék meg szövetségüket, ne lázadjanak fel választott kánjuk ellen, s ne kövessenek el olyan törvénytelen dolgokat, melyek a pusztai népek hagyománya szerint az ország bukásának kezdeteit szokták jelenteni.
A három egykori szövetséges közül kettő maradéktalanul elégedett volt a történtekkel: Temüdzsin és Tooril. A harmadik azonban, Dzsamuka keserűen értesült a kánválasztás híréről. Elkeserítette, hogy andáját anélkül választották kánná, hogy őt erről előzőleg értesítették volna, s hogy éppen azok emelték Temüdzsint erre a magas méltóságra, akik nem is olyan régen még az ő alattvalói voltak. Bosszantotta az is, hogy a Temüdzsinnek ajándékozott tümennyi népen kívül egyre többen hagyták el táborát, és csatlakoztak andájához. Ennek ellenére nem táplált ellenséges érzelmeket Temüdzsinnel szemben egészen addig, ameddig a tőle való szökdösés nem kezdett veszélyes méreteket ölteni. A kánválasztás hírével később hozzáérkezett követeket szemrehányásokkal halmozta el, amelyek közül persze hiányoztak a valódi sérelmek.
A hazatérő követekkel azonban nemcsak Temüdzsinnek küldött üzenetet, hanem Altannak és Kucsarnak is, akik elhagyták őt, és embereikkel Temüdzsinhez menekültek. Burkoltan ugyan, de figyelmeztette őket, hogy a szökést és a Temüdzsinhez pártolást nem felejti el, s valaha még számon kéri hűtlenségüket. Szavakkal csak annyit üzent, hogy őket teszi felelőssé a Temüdzsinnel való szakításért. Úgy állította be a dolgot, mintha Altan és Kucsar lenne a felelős azért, hogy Temüdzsin elhagyta őt azon a nyári éjszakán. Kérdőre vonta őket üzenetében, hogy miért nem akkor tették meg andáját kánnak, amikor még együtt voltak, hiszen ő abba is beleegyezett volna.

folytatás