Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Az okos és sima szavai mögött egyrészt figyelmeztetés rejlett Temüdzsin számára, hogy hajlandó ugyan a szökést elfelejteni, de mégis neheztel érte, másrészt pedig csak úgy veszi le a felelősséget Temüdzsin válláról, ha bűnbaknak Altant és Kucsart teszi meg a kán. Dzsamuka sem óhajtott hát a megerősödött Temüdzsinnel ellenséges viszonyba kerülni. Ellenkezőleg, hogy jóindulatát még inkább megmutassa, Altannak és Kucsarnak küldött üzenetéhez még azt is hozzáfűzte, hogy amennyiben már elhagyták őt, és Temüdzsinhez pártoltak, legalább tartsák meg adott szavukat, és becsülettel szolgálják az andát, ne úgy, mint őt. Azt is lelkükre kötötte, hogy nyugtassák meg Temüdzsin szívét - e kijelentés nyilván azt jelentette, hogy mondják el Temüdzsinnek békés szándékait -, közöljék az andával, hogy Dzsamuka elismeri a kialakult helyzetet, és nem óhajt rossz viszonyba kerülni Temüdzsinnel.
A jó viszony azonban meglepően törékenynek bizonyult. Az történt ugyanis, hogy Temüdzsin és Dzsamuka népének néhány tagja kölcsönösen lólopással vádolta egymást. Hogy ki volt valójában a kezdeményező, senki sem tudta megmondani, s tulajdonképpen senki nem is tulajdonított volna nagyobb jelentőséget a dolognak, ha egy ilyen rutin jellegű összekoccanás során Dzsamuka közeli rokonát, Tajcsart a mongol Dzsocsi-darmala nem öli meg. Bár állítólag a rablásnak Tajcsar volt a kezdeményezője, a gyilkosság mégis bosszúért kiáltott. Dzsamuka táborában viharosan követelték a bosszút és a leszámolást a hűtlen andával, az izgága Temüdzsinnel.
Dzsamuka feltűnő gyorsasággal egyezett bele a hadjárat elindításába. Úgy érezte, talán most van itt a sorsdöntő alkalom arra, hogy megsemmisítse az egyre jobban erőre kapó kellemetlen szomszédot. Ha ma elszalasztja az alkalmat, ki tudja, lesz-e még valaha módja eltiporni a kígyót, amely már-már a lábára csavarodik, s kész arra, hogy belemarjon. Késlekedés nélkül hozzálátott a Temüdzsin elleni hadjárat megszervezéséhez, mivel megértette, hogy attól a naptól kezdve, amikor a mongolok kánná választották, nem Temüdzsinnel, szegény andájával, hanem veszélyes vetélytárssal áll szemben.
Dzsamuka azonban nem abból a fából volt faragva, akit a nevek és a címek megijesztenek. Tudta, hogy lényeges fölényben van Temüdzsinnel szemben, és fölényét igyekezett is kihasználni. 13 kerektábornyi emberét három tümenbe osztotta, s a Dalan-baldzsun hegység felé vonult katonáival. A történetírók szerint Temüdzsin is ugyanekkora sereggel rendelkezett, ezt a megállapítást azonban kétkedéssel kell fogadnunk. Valószínű, hogy Temüdzsin serege ebben az időben még meg sem közelítette Dzsamukáét.
Az újsütetű kán is felvonult hát seregével a Dalan-baldzsunhoz, ahol megütköztek. Az ütközet eredményeképpen az újonnan választott kán és megmaradt serege eszeveszett futásban keresett menedéket katasztrofális vereséget szenvedett Dzsamukától, s a vert sereg egészen az Onon folyó partja melletti Dzserene helységig futott.
Dzsamuka teljes győzelmet aratott, s itt kapta Temüdzsin első leckéjét a vereségből. A győztes bosszúja szörnyű volt. A csinosz nembeli vitézek közül - akik hűtlenül elhagyták, hogy Temüdzsinhez csatlakozzanak, és ráadásul még rablott s ellopott holmik tömegével vonultak az andához hetvenet katlanban, forró vízben megfőzetett. Egyik régi ellenfelének levágatta a fejét, lova farkához köttette, így távozott a csatatérről.
Temüdzsin sokkal gyorsabban és kevésbé látványosan hagyta el az ütközet helyét, mégis tulajdonképpen, ha a forrásoknak hinni lehet, ő lett az ütközet Valódi nyertese. Dzsamuka táborában ugyanis a győzelmi öröm pogromhangulattá fokozódott mindazokkal szemben, akik Kutula kán és Jiszügej baatur népéhez tartoztak valaha, és mind ez ideig még nem csatlakoztak Temüdzsinhez, sőt az ütközetben is Dzsamukát támogatták. A dzsadarat nembeliek megrohanták az említettek jurtáit, állataikat elhajtották, s mindenféle módon megalázták őket úgy, mintha ők lettek volna a csata vesztesei. Ezek számára aztán nem maradt más hátra, mint hogy elmeneküljenek, és Temüdzsinhez csatlakozzanak még akkor is, hogyha Temüdzsin csak éppen az imént vesztette el élete első önálló ütközetét jelenlegi urukkal szemben. A vesztes új urat kellett szolgálniuk, ha életben akartak maradni, ha nem akartak Dzsamuka katlanjaiban megfőni, mint a csinosz nembeli hetven legény.
Felkerekedtek tehát valamennyien, akik Jiszügej népéhez tartoztak, és Temüdzsinhez csatlakoztak. Csatlakozott hozzá Mönglik is - őt küldte régen Jiszügej Temüdzsinért hét fiával együtt. Az elveszett, kivégzett katonák helyett újak érkeztek, így a vereséget sikerült gyorsan kiheverni. El is határozta a kán, hogy az újonnan érkezettek tiszteletére, valamint annak örömére, hogy sikerült megmenekülniük az ütközetből, az Onon-parti erdőben lakomát rendez. A vesztes csata utáni lakoma azonban, ahelyett, hogy vidámságával feledtette volna az elmúlt napokat, tovább rontotta az újonnan érkezettek által is csak alig javított hangulatot. Kezdődtek a baljós előjelek azzal, hogy az asszonyok, akik nem voltak megelégedve a kiszolgálás sorrendjével, összeverekedtek, s végül is elverték a szakácsot, Sikiürt. A megdühödött nőket csak nehezen lehetett lecsillapítani, s a szakács óbégatása sem tette hangulatosabbá a lakomát. A java azonban még csak azután következett.
A lakomát tulajdonképpen a dzsürkinek rendezték, egy újonnan jött nemzetség, hogy így hálálják meg megmenekülésüket Dzsamukától az Égnek, s Temüdzsinnek azt, hogy befogadta őket. A nemzetségek akkor még alig ismerték egymást, az újonnan jöttek nem keveredtek a régiekkel, s az egész seregnek meglehetősen szedett-vedett jellege volt.
A lakomán a kán képviseletében Belgütej vállalt főrendezői szerepet. S mint ilyen, időt szakított magának arra is, hogy felügyeljen a ló- és a nyeregőrző állomásra, amely a táboron kívül foglalt helyet. Ide kötötte ki minden lakomára érkezett a paripáját, ide tette le nyergét és egyéb holmijait, amelyekre külön megbízottak ügyeltek, hogy lábuk ne keljen. Itt őrizték a kán lovait is.
Történt pedig, hogy a lakoma alatt egy, a dzsürkinekhez tartozó kadagin nembeli ember ellopott egy kötőféket, az ügyeletes Belgütej azonban elcsípte, vagy egyszerűen az őrök adták át neki a tolvajt, s aligha menekült volna Belgütej erős kezei közül, ha a dzsürkinek egyik vezető embere. Büri-bökö, azaz Büri, a birkózó, védelmébe nem veszi. Belgütej, jogos felháborodásában a tolvaj és pártfogója felett, Büri-bökőre rontott, és birkózni kezdtek. Büri-bökö letépte Belgütej válláról kaftánját, s a vállába vágott kardjával, úgy, hogy Belgütejnek széles sugárban omlott a vére a sárga avarra. Az éles fájdalom és az ellenfele kezében villogó kard, ahelyett, hogy még jobban felingerelte volna, váratlanul kijózanította. Most már arra vigyázott csak, hogy összevissza csapkodó ellenfele meg ne sebezze, s megpróbált Temüdzsin közelébe kerülni. Ekkorra azonban a lakoma már felbolydult méhkashoz hasonlított. Mindenfele előhúzott késű emberek rohangásztak, készen arra, hogy bármelyik pillanatban halomra gyilkolják egymást, s Temüdzsin is tökéletesen elvesztette a fejét. Felháborította az a tudat, hogy az ő, a kán testvérét orvul és aljas módon meg meri sebezni ez a szedett-vedett, jöttment társaság, amelyet csak az mentett meg Dzsamuka bosszújától, hogy ő nagylelkűen magához fogadta ezeket az árulókat, akik elhagyták törvényes kánjukat, s Dzsamukához csatlakoztak. Kivonta hát kardját, s jelt készült adni embereinek, hogy csapjanak össze az újonnan érkezettekkel.
Belgütej azonban szerencsére ebben a válságos pillanatban okosabbnak bizonyult, mint Temüdzsin. Bár neki aztán igazán lett volna mit számon kérnie Büri-bökötől, sajgó vállát feledve, tiltón felemelte a kezét, s harsány szavakkal kiáltotta a Temüdzsin körül tömörülők felé: "Hagyjátok abba, jól vagyok, nincs semmi bajom!" Aztán Temüdzsinhez fordult, s neki is így kiáltott oda: "Nem sebesültem meg! Nincs semmi baj, csak a testvéreinkkel ne vessz össze miattam! Most, hogy kissé jóba lettünk a testvérekkel, most vigyázzunk az egységre! Ne tégy, testvér, semmit!"

De hiába volt már a figyelmeztetés, pillanatok alatt kitört a tömegverekedés. Szerencsére, miután a fegyvereket a nyeregőrző állomáson kellett hagyni - csak a vezetők hozhatták magukkal kardjukat - a késeken kívül gyilkoló szerszám valójában kevés akadt, de így is a legtöbben szempillantás alatt felfegyverezték magukat. Lévén a lakoma az Onon erdejében, a résztvevők közül többen ágakat törtek maguknak, mások pedig a kumisztömlők keverőkanalait s a kondérok keverőit fogták marokra, a két táborra szakadt lakomázók csépelni kezdték egymást. A hosszú ideig tartó verekedésben végül is Temüdzsin emberei győztek. Kiverték a dzsürkineket az erdőből, ezek lovukra kaptak, s felszerelésüket, valamint előkelő asszonyaik közül néhányat hátrahagyva futásban kerestek menedéket. A bosszúálló és bosszúra szomjas mongolok még sokáig követték őket az erdőben, itt-ott tompa puffanások hallatszottak, s fájdalmas kiáltások a hatalmas keverőkanalak és fadorongok csattanása nyomán, de lassan elcsendesedett minden. A dzsürkinek elmenekültek.
Másnap reggel aztán, amikor a kumisz mámora elszállt a fejekből, a mongolok rájöttek, hogy micsoda ostobaságot követtek el a fakanál-háborúval. Szomorúan hallgatták a sebesült Belgütej korholását, aki jogosan szidta őket elhamarkodott cselekedetükért. Temüdzsin is keserű arccal hallgatta testvére rá nézve cseppet sem hízelgő szavait, majd elhatározta: ahogy lehet, jóváteszi a dolgot. Arra számított, hogy a dzsürkinek is valószínűleg kijózanodtak a tegnapi ivászat után, s ők is felülvizsgálták előző napi viselkedésüket. Kár lenne ilyen jelentéktelen ügy miatt a nagy erőt képviselő dzsürkineket Dzsamuka karjába taszítani.
Parancsára elővezették a dzsürkinek által hátrahagyott két előkelő asszonyt, Koridzsin-kadunt és Kuurcsin-kadunt. Szívélyesen üdvözölte a megrémült nőket, s Belgütej kíséretében békéltető üzenettel visszaküldte őket a dzsürkinekhez. Az expedíciót elnyelte az erdő, s csak néhány nap múlva adta vissza őket a dzsürkinekkel együtt. Büri-bökö és emberei visszatértek, készen arra, hogy újra Temüdzsinhez csatlakozzanak. A visszatérést ismét lakomával ünnepelték meg, de most már gondosan vigyáztak arra, hogy a fakanalakkal csak kumiszt keverjenek, a faágakkal pedig csak a tábortüzeket táplálják.
Úgy látszott, hogy mindenki elfelejtette már az elmúlt nagy verekedést, s a kanálharc során szerzett sebeket, az elmúlt napok menekülésének kellemetlenségeit; még az elrabolt asszonyok is csak mosolyogtak már a történteken. A dzsürkinekkel megerősödött sereg ismét jelentős erőt képviselt, s kész volt arra, hogy szembeszálljon Dzsamukával. Erre azonban már komoly események beköszönte miatt nem került sor.
A dzsürkinek és a későbben érkezettek viszonylag gyorsan beilleszkedtek a sereg életébe, együtt legeltették állataikat, együtt nevelték gyermekeiket, mindannyian elfelejtették már a testvérharc emlőkét. Egyvalaki volt csak, aki nem felejtett, akinek szeme a dzsürkinek láttára, mint vad bikáé, vérbe borult, aki legszívesebben valamennyi dzsürkint holtan látta volna, s ez az ember az volt, akire senki sem gondolt: a helyreállított béke bajnoka, Belgütej. Belgütej soha nem tudta elfelejteni, hogy Büri-bökö olyan eszközhöz folyamodott a becsületes birkózás helyett, amely a pusztai népek körében a legnagyobb sportszerűtlenségnek számított: fegyvertelen ellenfelére fegyverrel rontott. Az ilyen aljas tettet csak nehezen tudja az elfelejteni, aki szenvedő alanya volt a történteknek. Belgütej némán szívébe zárta sérelmét, senkinek egyetlen szóval sem hozta tudomására, hogy bármiféle kifogása is lenne a dzsürkinek ellen, sőt ha a régiek közül bárki is fitymáló szóval illette, s jöttmentnek nevezte az újonnan érkezetteket, Belgütej volt az, aki azonnal rendreutasította a csúfolódót. Az egység érdekében mindent eltűrt, csak magában melengette, élesztgette a bosszú parazsát. S azok, akik ismerték Belgütej konok természetét, ha ismerték volna frissen támadt zárkózottságának okát, s beláttak volna gondolataiba, egy törött nyílvesszőt sem adtak volna Büri-bökö életéért.

SZÖVETSÉGBEN MINDENKIVEL, MINDENKI ELLEN

Elvettük a birodalmat attól, akinek
birodalma volt, megfosztottuk kagánjától azt,
akinek kagánja volt, térdre kényszerítettük
azt, akinek térde volt, fejet hajtattunk azzal,
akinek feje volt.
(Kül-tegin türk hadvezér feliratából, i. sz. VIII. sz.)

Röviddel a dzsürkinekkel való összetűzés után történt, hogy váratlanul kínai katonák érkeztek Temüdzsin táborába. Nem voltak sokan, rendkívül barátságosan viselkedtek, s igen fontos üzenetet nyújtották át a kánnak. Az üzenet magát Temüdzsint is annyira meglepte, hogy tulajdonképpen nem is tudott határozott választ adni a követeknek, csak annyit tett, hogy megígérte: válaszáról tájékoztatni fogja Ongging-csingsziangot, a kínai császár hadvezérét.
Az események, amelyek miatt a kínai küldöttek Temüdzsin táborába érkeztek, valóban rendkívüliek voltak. Emlékszünk még rá, hogy Kína északi részén abban az időben a Kin-dinasztia uralkodott, amely maga is nomád - dzsürcsi - eredetű volt. Tudjuk azt is, hogy állandó aggodalomban élt a pusztai népek folytonos zaklatásai miatt, s ezért igyekezett, amennyire tudta, a pusztai népek hatalmi viszonyait befolyásolni. Hosszú ideig a tatárok voltak a dzsürcsik legmegbízhatóbb szövetségesei, hiszen a tatárok voltak azok, akik a mongol kánt, Ambakajt is elrabolták, s átadták a császárnak. A dzsürcsi dinasztia uralma csak Észak-Kínára terjedt ki, s a hódítók e terület lakosságának csak töredékét alkották. Az itteni kínai őslakók óriási számbeli fölényben voltak hódítóikkal szemben, s később maguk a dzsürcsik is elkínaiasodtak. Ha tehát a Kin (Arany)-dinasztiáról beszélünk, mindig hozzá kell érteni ehhez az általuk vezetett sok százezres kínai hadsereget. Ha pedig kínai hadseregről esik szó, tudnunk kell, hogy ez Észak-Kína lakóiból áll, s ezek felett a dzsürcsi (Kin)-dinasztia uralkodik. A mongolok mindig is az Arany-császárság legelkeseredettebb ellenségeinek számítottak. Most azonban - a követség ezt mutatta - fordult a kocka.
Ebben az időben a kínaiak és a tatárok között valamilyen oknál fogva megromlott a viszony, s az események oda vezettek, hogy nyílt összeütközés támadt. A tatárok egyik vezére, Megüdzsin-szeültü semmibe vette az Arany-császár utasításait, s úgy gondolta, itt az ideje függetlenítenie magát a kínaiak burkolt fennhatósága alól. Természetes, hogy volt szövetségeseik hűtlenségét a kínaiak nem nézték jó szemmel, s a fegyveres összetűzést elsősorban azért provokálták ki, hogy ezzel példát statuáljanak valamennyi ingatag szövetségesük számára: az Arany-császár mindenkire lesújt, barátra és szövetségesre egyaránt, aki áruló módon hátat fordít a közös zászlónak. Jelentős katonai erővel elküldte legkiválóbb hadvezéreinek egyikét, hogy tanítsa móresre az engedetleneket. Ongging-csingsziang meg is ütközött Megüdzsin-szeültüvel, megverte, s a vert népet az Uldzsa (Uldz) folyó mentén felfelé szorította. Jól tudta azonban, hogy ő maga egyedül nehezen tudna tökéletes vereséget mérni a tatárokra, mivel a nomád katonák jóval gyorsabb mozgásra képesek, mint a kínaiak, arról nem is beszélve, hogy esetleg üldözés közben régi ellenségek támadhatják hátba vagy oldalba. A tatárokat csak mások segítségével lehet tönkreverni.
Ongging-csingsziangnak ekkor ragyogó ötlete támadt. Ha a tatárok, a régi szövetségesek fellázadtak az Arany-császár ellen, a legokosabb olyan néphez fordulni ellenük, amely régtől fogva ellensége a tatároknak és a kínaiaknak is. Ha felajánlja nekik a tatárok fejét, bizonyára hajlandók lesznek elfelejteni a régi háborúságot, és barátságot fogadni az Arany-császárnak. Ebben az esetben elvesztettek ugyan egy hűtlen szövetségest, de nyertek helyette egy másikat, bosszút álltak a hűtlenen, példát mutattak mindenki számára, ugyanakkor megtartották pozíciójukat a pusztai népek között. Ezért fordult Ongging-csingsziang a mongolokhoz, a tatárok ősi ellenségeihez.
Temüdzsin boldogsága határtalan volt. Végre valaki egyenrangú szövetségesnek tekintette, akihez követeket kell küldeni, akinek tanácsát és válaszát kérik. S ha hozzászámítjuk, hogy ez a valaki maga Ongging-csingsziang volt, s személyében az Arany-császár kérte szövetségét, beláthatjuk, hogy öröme nem volt egészen alaptalan.
Minden büszkesége ellenére sokat tanult a Dzsamukától elszenvedett vereségből. Érezte, hogy csak akkor szabad támadnia, ha biztos túlerővel rendelkezik, s az ellenségnek legcsekélyebb esélye sincs a győzelemre. Nem nagyon ismerte a szétvert tatárok erejét, de sejtette, hogy az elkeseredett és sarokba szorított ellenség kemény ellenfélnek bizonyulhat, ezért úgy döntött, hogy megtámadja ugyan a tatárokat, de nem egyedül, hanem a szövetséges segítségével. S ki lehetne jobb szövetséges egy ilyen hadjáratban, mint a mindig tettre kész és tisztességes Tooril, a kereitek kánja?

Azonnal futárt menesztett a kánhoz, aki igenlő választ adott. Tooril is felmérte a helyzetet, s úgy látta, hogy valóban itt az alkalom a mindig kellemetlenkedő tatárok összezúzására. A kínai, mongol és a kereit csapatok ellen hiába minden ellenállás, a tatárok az utolsó emberig el fognak pusztulni. Hogy a győzelmet tökéletesen biztosítsa, Tooril is, és Temüdzsin is külön-külön üzenetet küldött a dzsürkineknek, hogy csatlakozzanak a szövetségesekhez. Ők Temüdzsin névleges fennhatósága alatt ugyan, de teljesen különállón éltek. Miután azonban Tooril és Temüdzsin hat napig várta a gyülekezés helyén a dzsürkineket hiába, elhagyta a megbeszélt helyet, s elindult, hogy a tatárokat szembe támadja, míg az üldöző kínaiak hátulról verik őket. Ebből az élő harapófogóból egyetlen tatár sem bújhat ki élve.
A tatárok, amikor felismerték, hogy milyen veszélybe kerültek, az Uldzsa mentén eltorlaszolták magukat, s berendezkedtek a védekezésre. Temüdzsin és Tooril azonban betört a torlaszok mögé; elfogták őket, s nagy részüket leöldösték. Maga Megüdzsin-szeültü is áldozatul esett a támadóknak. A névtelen krónikás híradása szerint a tatár kán ezüstbölcsőjét és drágagyöngyös takaróját Temüdzsin kapta hadizsákmányként. Mondják, hogy a győzelem és a hadizsákmány jelentős felfedezéssel gazdagította Temüdzsinnek a világról nyert addigi ismereteit. Eddig világéletében a pusztán tartózkodott, s ha ellenségei leverése vagy barátai ajándéka révén sikerült is nagy néha kincstárát és háztartását új és gazdag holmikkal gyarapítania, egyik sem volt olyan szép és értékes, mint ez az ezüstbölcső és drágagyöngyös takaró. Ezek a kincsek pedig az Arany-császár birodalmából származtak, s még akkor kerültek a tatár kán udvarába, amikor a jó viszony töretlen volt a tatárok és kínaiak között. Temüdzsin az ezüstbölcső felett gondolkodott első ízben arról, hogy egyszer majd, ha ereje engedi, megsarcolja mostani szövetségeseit, s kifosztja az Arany-császár városainak kincstárait. Az ezüstbölcső felett ébredt rá arra, hogy ellenségeinek legyőzése a pusztán csak első lépés a világuralom felé. Ha a pusztai népeket, valamennyit legyőzte, s egy birodalomba egyesítette, csak akkor töltheti meg a nomád jurtákat ezüstbölcsőkkel és drágagyöngyös takarókkal. Addig azonban be kell érnie a tatárok állataival és nem túlságosan gazdag jurtáival.
A győzelem tökéletes volt, a tatár seregek megsemmisültek, a gyermekek, asszonyok és az állatok a mongolok és a kereitek birtokába kerültek. A kínaiak nem vettek részt tevékenyen a küzdelemben, csak a tatárok hátában álltak, s várták, hogy menekülés esetén kardélre hányják a futókat. Menekülésre azonban egyetlen tatárnak sem maradt ideje.
Úgy látszik, hogy Ongging-csingsziang szándékosan nem avatkozott a küzdelembe. Mégpedig nem azért, mintha óvni akarta volna emberei életét, vagy bizonytalan lett volna a győzelemben, hanem azért, hogy a tökéletes győzelmet a mongolok és a kereitek számára biztosítsa. Tudta, hogy szövetségesei számára sokkal értékesebb az egyedül kivívott győzelem, mint ha meg kellene osztaniuk vele a dicsőséget; ezzel a gesztussal is hízelegni akart nekik. A győzelem után aztán összetalálkozott a három sereg. Onggiag-csingsziang igen boldognak mutatkozott, amikor meghallotta, hogy Megüdzsin-szeültü elesett, s örömében ajándékokkal és kitüntetésekkel halmozta el szövetségeseit. Tooril megkapta a vang, mongolul ong, azaz hercegi címet, Temüdzsinnek pedig a dzsautkari címet - ez sokkal alacsonyabb méltóság volt - adományozta, s megígérte, hogy hazatérte után kéri az Arany-császárt, magasabb címmel is tüntesse ki a vezért.
A szövetségesek rövid együttlét után szétváltak, és hazatértek. A visszatérés után azonban közelről sem olyan idilli állapot várta Temüdzsint, mint ahogy azt a győzelemtől megittasult vezér elképzelte. Ahogy megérkezett szállásterületére, az otthon maradottak tépett ruhában, véres arccal, dühtől fuldokolva futottak elé, s közölték a győztesen bevonuló sereggel, hogy a dzsürkinek - inkább alattvalóik, mint szövetségeseik - a hadba vonulás után megérkeztek, de ahelyett, hogy az ellenség után vetették volna magukat, verekedést kezdtek az otthon maradottakkal, ötven jurtát kiraboltak, tíz, családját védő idősebb pásztort pedig megöltek.
Elképzelhetjük, mekkora volt a győztesek haragja, amikor meghallották a bűntett hírét, megtekintették a felperzselt jurtákat s a megöltek tetemet. Gyilkos harag szállta meg őket, s megesküdtek, hogy addig le sem szállnak lovukról, amíg meg nem bosszulják a dzsürkinek rémtetteit. "Miért tették ezt velünk? - kiáltott fel Temüdzsin is haraggal. - A lakománál, amit rendeztünk, megverték a szakácsunkat, Sikiürt, megsebesítették Belgütejt, ennek ellenére mi visszaküldtük az elfogott asszonyokat, s békejobbot nyújtottunk nekik. Hat napig vártunk rájuk, hogy megbosszuljuk a tatárokon azt, amit emberöltőkön át apáink ellen elkövettek. Ők voltak egyedül, akik nem jöttek el a találkozóra. Nem barátok többé, hanem ellenségek!"
Mint a vihar, rontott rá a bosszúra szomjazó mongol sereg az elégedett dzsürkinekre, akik ekkor a Kerülen folyó egyik szigetén ütöttek tábort. Megütköztek velük, jurtáikat felgyújtották, asszonyaikat elrabolták, a férfiak közül pedig sokat megöltek. A vezérek, akik felbujtották a népet a védtelenül maradt mongolok kirablására, Tajcsu és Szacsabeki elmenekültek, de rövid néhány óra múlva őket is elfogták az üldözők. Temüdzsinnek ekkor kellett először ítéletet mondania elfogott ellenfelei felett.
Inkább szemrehányóan és keserűen, mint haraggal kérte számon a két árulótól a történteket. "Miért szegtétek meg az egységet - kérdezte tőlük szigorúan -, miért bántok úgy velünk, mintha nem volnánk testvérek?" Temüdzsin nem tudott örülni igazán ennek a győzelemnek. A puszta törvényei azonban kérlelhetetlenek, nincs megbocsátás az áruló számára, nincs kegyelem annak, aki megszegte esküjét, s szövetségesére támadt. Intett katonáinak, hogy végezzenek az elfogottakkal, s holttesteiket, mint az árulókét és tolvajokét szokás, temetetlenül kivettette a puszta földjére. A megmaradt nagyszámú dzsürkinnek megkegyelmezett, de megszüntette eddigi különállásukat, s beosztotta őket egyszerű harcosnak a többi vitéz közé.
A dzsürkinek azonban nem nyugodtak bele alávetett helyzetükbe. Temüdzsinnek is a fülébe jutott, hogy a dzsürkin férfiak szemrehányásokat tesznek a mongoloknak, a háta mögött még ellene is áskálódnak, s az áskálódásban Büri-bökö jár elöl, aki egyedül maradt élve a dzsürkin vezérek közül. Büri-bökö, aki pedig jobban tenné, ha hallgatna azok után, amit azon a bizonyos lakomán Belgütej ellen elkövetett. Temüdzsin elvesztette türelmét, s elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon Büri-bökővel.
A tavasz már egyik meglehetősen meleg délutánján kihirdette, hogy vitézi játékokat rendez, birkózásban, lovaglásban és nyilazásban mérhetik össze erejüket a harcosok.
Össze is gyűlt a közelben tanyázók apraja-nagyja, hogy tanúja legyen a férfias vetélkedésnek. Amikor a birkózásra került a sor, Temüdzsin felszólította Büri-bökőt, hogy mérkőzzék meg Belgütejjel. Büri-bökö azonban nemcsak erőszakos és kegyetlen volt, hanem ravasz is. Megszagolta, hogy győzelme esetén nem kerülhetné el a halált, a dzsürkinek ellen hangolt mongolok meglincselnék, ezért elhatározta, hogy vereséget szenved. Hagyta is földhöz vágni magát, s várta a mérkőzés bírájának szavát, hogy felkelhet. A mérkőzés bírája azonban hallgatott, Belgütej pedig felpattant a fekvő dzsürkin hátára, és megragadta a vállát. A dzsürkin érezte, hogy kutyaszorítóba került, s megpróbálta Belgütejt levetni magáról. Belgütej azonban szívósan kapaszkodott, mint a pióca, s hátrapillantott Temüdzsinre. Temüdzsin a fák árnyékában állt, szó nélkül nézte a birkózást, nem intett, nem szólt egyetlen szót sem, Belgütej kérdő tekintetére csak igenlően összeharapta az ajkát. Belgütej ekkor rátérdelt a dzsürkin hátára, vállait felfele rántotta, s nagy roppanással eltörte a gerincét. Büri-bökőnek csak annyi ideje maradt, hogy fájdalmasan felkiáltson: "Sohasem győzött volna le, ha nem adom meg magam!" - s meghalt. Belgütej elhúzta a holttestet az ünnepség színhelyéről, s a puszta földjére vetette, így vesztették el a dzsürkinek utolsó főemberüket is.

Az egyre egységesebbé váló mongol népet azonban újabb veszélyek fenyegették. A tyúk évében, 1201-ben mindazok a maradék seregek, amelyeket Temüdzsin és Tooril megtanított a mongolok tiszteletére, utolsó kísérletet tettek, hogy ellenálljanak Temüdzsin növekvő hatalmi igényeinek. Az említett évben összegyűltek többek között a tatárok maradékai, Dzsali-buka vezetésével, a najmanok két törzse közül a gücsüüt-najmanok, Bujruk kán vezetésével; a szétvert merkitek maradékait Toktoa-beki fia, Kutu vezette, hozzájuk csatlakoztak még a tajcsiutok is Tarkutaj-kiriltukkal az élen. Az összegyülekezettek elhatározták, hogy ismét kísérletet tesznek Temüdzsin megsemmisítésére. Mivel azonban még így együttesen is gyengének érezték magukat, úgy döntöttek, hogy csatlakoznak Dzsamukához, aki amúgy sincs barátságos viszonyban Temüdzsinnel, s kánjukká választják.
Valahol a Ken és az Ergüne* folyók egybeömlésénél 1201-ben Dzsamukát gürkáni tisztre emelték, ami magasabb rangot jelentett, mint az egyszerű káni cím, amilyennel Temüdzsin rendelkezett. A szövetségesek ezzel is érzékeltetni kívánták, hogy többre tartják Dzsamukát és magukat Temüdzsinnel és népénél.
A kánválasztás helyén áldozatot mutattak be az Örök Égnek, fehér lovat vágtak le, s vérét kicsorgatták, hogy segítse őket az elkövetkező hadjáratban, s hogy a vércseppek kedvező irányba hangolják az Örök Eget.
Természetes, hogy Temüdzsin és Tooril ismét együtt lépett fel a támadókkal szemben. Nem is várták meg Dzsamuka támadását, hanem egyesítették seregeiket, s felvonultak a Kerülen folyó mellett a dzsadarat ellen. A Temüdzsin alá tartozó tümeneket nagybátyjai, Altan és Kucsar, valamint Daaritaj-otcsigin vezették, a Tooril fennhatósága alá tartozó tümeneket pedig Szenggüm, Dzsaka-gambu és Bilge-beki. A két tábor annak rendje és módja szerint felfejlődött egymással szemben, az ütközet előtt azonban váratlan dolog történt.
A Mongolok Titkos Történetének névtelen krónikása így meséli el a történteket: Estére hajlott már az idő, amikor a két sereg hadrendbe állt, s nekikezdett volna az erőpróbának. A nap azonban váratlanul gyorsan lebukott a környező hegyek csúcsai mögött, mire a seregek vezetői elhatározták, hogy másnapra halasztják az ütközetet. Másnap ismét hadirendbe állították a csapatokat, s Dzsamuka tábora felettébb vidám volt, mert még az éjszaka elhatározták, hogy varázslattal próbálnak csapást mérni Temüdzsinre. Dzsamuka táborában ugyanis Bujruk kán és az ojrát Kuduka-beki értett a varázslathoz, értett ahhoz, hogy bűvöléssel esőt és vihart fakasszon. Elhatározták, hogy közel engedik magukhoz Temüdzsinéket, s amikor azok éppen támadásra indulnának, jégesőt bocsátanak rájuk, és a megzavarodott sereget könnyűszerrel legyőzik.
Tervük első része könnyen sikerült is. Temüdzsin és Tooril katonái mit sem sejtve megközelítették az ellenséget, amikor villámsebesen sötét felhők érkeztek a csatamező fölé, s zuhogni kezdett a jégeső. Valami baj lehetett azonban a varázslattal, mivel a jégeső éppen csak hogy érintette Temüdzsin seregét, s egész erejével Dzsamuka katonáira zúdult. A szövetségesek, akiket a mongol és kereit nyilakon kívül még az Örök Ég nyilai is ritkítottak, menekülni kezdtek. A talaj azonban a felhőszakadásban annyira felázott, hogy egyre-másra elakadtak a buckákban, s a legkisebb ellenállást sem tudták tanúsítani. A vezérek leszűrték a tanulságot: "Nem szeret bennünket a Kék Ég!" - mondták, és szétszéledtek, ki merre látott.
Dzsamukát rettenetes düh öntötte el szövetségesei gyávasága láttán. Hiába akarta ugyanis a nehézségek ellenére Temüdzsin és Tooril ellen hajszolni őket, a najmanok és az ojrátok megtagadták a parancsot, és futottak, amerre láttak. Dzsamuka ekkor esztelen dühében megparancsolta katonáinak, hogy indítsanak támadást szövetségesei ellen, azok ellen, akik néhány nappal ezelőtt gürkánjukká emelték. A Dzsamuka-katonák és a hozzá hű nemzetségek megrohanták a menekülőket, legyilkolták és kirabolták őket, akit tudtak, azt rabságba hurcolták.
Temüdzsin és Tooril úgy döntött, hogy nem hagyja ki a kedvező lehetőséget, s megpróbálja a menekülőket megsemmisíteni. Elváltak egymástól, s míg Tooril Dzsamukát üldözte, addig Temüdzsin régi ellenségei, a tajcsiutok után vetette magát. A tajcsiutok azonban felvették az eléjük dobott kesztyűt. Különben mást nem is tehettek, hiszen nem menekülhettek örökké az üldöző Temüdzsin elől; ha akarták, ha nem, meg kellett ütközni üldözőjükkel. Az Onon folyó partján csatarendbe álltak, s megütköztek a kánnal. A csata egész napon át tartott, de még az este sem hozott döntést, a két sereg a csatamezőn éjszakázott egymással szemben.
Még valamivel az este beköszönte előtt Temüdzsin súlyosan megsebesült. Nyakán találta egy eltévedt nyílvessző, s feltépte nyaki ütőerét. Lezuhant lováról, s ott is maradt a csatamezőn. Testőre, Dzselme, aki mindig a közelében tartózkodott, ugyancsak levetette magát a földre, s amikor az éjszaka beköszöntött, gyógyítani kezdte a sebet. Száját a kán nyakára tapasztotta, s az eret megtisztította a földre eséskor belekerült piszoktól és a vérrögöktől.
Amikor a hűvös éjszakai levegő elömlött a csatatér felett, Temüdzsin, aki eddig kevés jelét mutatta az életnek, váratlanul jobban lett. Röviddel aztán azonban sebláz kezdett jelentkezni nála, s szörnyű szomjúság gyötörte. Tekintettel arra, hogy a senki földjén a két tábor között hevertek a halottak között, Dzselme legnagyobb jóindulata és a kán iránti őszinte rajongása ellenére is képtelen volt bármiféle italhoz juttatni vezérét. Váratlanul azonban vakmerő mentő ötlete támadt. Levette kaftánját és zekéjét, csak a nadrágot tartotta magán - nehogy öltözékéről felismerjék -, s a csatamezőn kúszva, megindult az ellenség tábora felé, hogy friss kancatejet szerezzen Temüdzsin számára. Kancatejet nem talált, hiszen a csata izgalmában senkinek sem volt ideje megfejni a lovakat, de talált egy vödör aludttejet, s azt vette magához. Később még vizet is lopott valahonnan, az aludttejet összekeverte a vízzel, s a kánnak adta, hogy ezzel oltsa a szomját. Amikor kivilágosodott, s Temüdzsin meglátta a vértócsát, amit Dzselme köpködött ki, rájött, hogy Dzselme megmentette az életét. Elszörnyedt, midőn testőre elmesélte, milyen vakmerő módon szerzett italt, hogy kánja szomját olthassa.
Temüdzsin, bármennyire is elámult testőre merészségén, nem állhatta meg, hogy próbára ne tegye a vitézt. "Hogyan futhattál át azalatt, amíg én így feküdtem itt? Ha elfogtak volna, elmondtad volna-e, hogy milyen állapotban fekszik kánod a csatamezőn?" - kérdezte, s kíváncsian várta Dzselme válaszát. Dzselme azonban, úgy látszik, nemcsak bátor, hanem okos is volt. Meglátta a mostani beszélgetésben a nagy lehetőséget, de a nagy veszélyt is. Megérezte, hogy az erős és hiú uralkodók nem szeretik, ha alattvalóik megmentik az életüket, s a jutalom ilyenkor gyakorta inkább büntetésnek számít. Dzselme azonban nem mondhatott mást, mint az igazságot. Elmondta a kánnak, hogy azért vetette le ruháját, hogy ne ismerjenek rá, ha meglátja valaki az ellenséges oldalról, de ha ráismertek volna, akkor sem történt volna tragédia. Felismertetése esetén azt mesélte volna, hogy szökni készült Temüdzsin táborából, de leleplezték. Elvették fegyvereit, ruháit és lovát, s éppen kivégezni vitték, amikor valahogy mégis sikerült megszöknie. "Elhitték volna, amit mondtam, adtak volna ruhát is, és más módon is gondomat viselték volna. Én akkor lóra ültem volna, s eljöttem volna érted, hogy a mieinkhez vigyelek!" - fejezte be elbeszélését Dzselme.
Amikor teljesen ki világosodott, csodálkozva látták, hogy nincs ellenség velük szemben, a tajcsiutok megfutamodtak, miután Temüdzsin megsebesülését követően katasztrofális vereséget szenvedtek. Legjobb vitézeik ott maradtak a csatamezőn, akik pedig elmenekültek a katonák közül, magára hagyták a nem fegyverforgató népet, azt a kerektábort, amelyik a harcosokat kísérte, s ahonnét Dzselme az aludttejet lopta. A kán a menekülni akaró kerektábort visszatereltette, s népéhez csatoltatta.
A táborban legnagyobb meglepetésére régi ismerősökre bukkant. Felfedezte a sírdogáló asszonyok között Szorkan-sira lányát, Kadaant, aki annak idején tulajdonképpen megmentette az életét, hiszen ő volt az, aki apja utasítására a gyapjú alá rejtett Temüdzsint ellátta étellel-itallal, s mélyen hallgatott a rejtőzködőről a tajcsiutok előtt. Mint a tajcsiutokhoz csatlakozott nemzetség tagjának, neki is röviddel ezelőtt megölték a férjét a győztesek. Temüdzsin vigasztalta, s feleségei között jelölte ki a helyét.
Másnap reggel, amikor már a mongolok lecsillapodtak, s nem öltek meg minden eléjük kerülőt, mint előző nap, első haragjukban, előbújt a környező erdőkből Kadaan apja, az öreg Szorkan-sira is. Magával hozott egy fiatalembert, akit Dzsirkoadajnak hívtak, s aki eddig a tajcsiut Tödöen-girtét szolgálta. Temüdzsinnek valahogy ismerősnek tűnt a legény arca. Aztán hirtelen minden megvilágosodott benne: még amikor az előző csatahelyen Dzsamuka ellen harcoltak, ez a fiatalember nyilazott rá közelről, s törte el egyik kedvenc paripájának a csigolyáját nyílvesszejével. Elhatározta, hogy próbára teszi a legényt, megkérdezte tőle: nem tudja-e, hogy ki volt az az ellenséges katona, aki megölte kedves lovát. A tiszta tekintetű fiatalember kertelés és félelem nélkül beismerte, hogy ő volt a tettes. "Ha a kán most parancsot ad, hogy öljenek meg, meghalok, s elrothadok egy tenyérnyi helyen, de ha a kán megkegyelmez, köveket zúzok szét a kán parancsára, s a legkeményebb gránitot is szétmorzsolom, mindent megteszek kánomért!" - mondta a névtelen krónikás szerint a legény.
Temüdzsin elcsodálkozott a fiú őszinteségén, s megjegyezte, hogy az olyan ellenséggel, aki mint ellenség vitézséget tanúsított, érdemes szövetséget kötni. Ott, azon nyomban új nevet adott neki, s mivel ő volt az, aki nyilával eltörte kedvenc paripája csigolyáját, egyfajta nyíl után Dzsebének nevezte el. S hogy a fiút magához fogadta, Temüdzsin sem járt rosszul, hiszen néhány év múlva a fél világ ismerte és rettegte a félelmetes mongol hadvezér, Dzsebe* úr nevét.
Temüdzsin a győztes csata után röviddel a tajcsiutok megmaradt táboraira zúdult, s kiirtotta ellenségeit. Ettől az időtől kezdve a merkitek, a dzsürkinek és egyéb kisebb törzsek után a tajcsiutok is megszűntek mint önálló nép, és beolvadtak Temüdzsin országába.

A tajcsiutok közül egyedül Tarkutaj-kiriltukot nem sikerült elfogniuk a győzteseknek. Akadt azonban néhány más nembeli, régebben a tajcsiutoknak alávetett, ember, aki elfogta, s Temüdzsinhez akarta kísérni. Útközben azonban meggondolták a dolgot. Eszükbe jutott a puszta kemény törvénye: azt az alattvalót, aki törvényes kánjára emel kezet, még az ellenséges kán sem tiszteli, hanem kivégezteti, hiszen az ilyen embernek nincs becsülete; aki régi urát elárulta, ki tudja, mikor árulja el az újat is? A fogva tartók, a nicsügüt-baarinok közül való Sirgüetü és fiai, Alak és Najaa, rövid tanácskozás után szabadon eresztették foglyukat.
Később aztán bebizonyosodott, hogy helyesen gondolkoztak. Amikor elmesélték a történteket Temüdzsinnek - természetesen kissé megmásítva, úgy, mintha eszükbe sem jutott volna Tarkutajt elárulni -, a kán biztosította őket, hogy helyesen cselekedtek, amikor futni hagyták a tajcsiutot, s nem emeltek kezet törvényes kánjukra. Az apa és két fia áldhatták eszüket és szerencséjüket, hogy nemcsak megúszták a dolgot, de még a kán meg is ajándékozta őket hűségükért és állhatatosságukért.
Ebben az időben, míg Temüdzsin első győzelmeit aratta, megszaporodtak a bajok a kereitek között. A kereiteknek Tooril után második kiemelkedő vezetője, Tooril egyik öccse, Dzsaka-gambu, aki a merkit hadjáratban az egyik tüment vezette, összekülönbözött Toorillal, egész kíséretével együtt Temüdzsinhez csatlakozott, s elismerte fennhatóságát. Az újonnan jöttekkel tovább erősödött Temüdzsin serege. Aztán ugyancsak a tyúk évében történt, hogy Dzsakagambu kérésére legyőzték a merkitek összeverődött maradékait, s akit csak tudtak, Temüdzsin népéhez csatoltak. A merkitek azonban olyanok voltak, mint a százfejű sárkány, minden vereséget túléltek, néhány év múlva mindig újabb és újabb tömegeket tudtak felvonultatni. Most is nyomtalanul eltűntek a pusztáról, hogy évek múltán ismét előkerüljenek, és veszélyt jelentsenek az egyesült mongol törzsek számára.
A kereiteknél pedig Tooril családi viszályba keveredett egy másik öccsével Erke-karával, és állítólag meg akarta öletni. Az öcs a najmanokhoz, Inancsa kánhoz futott segítségért; ő helyt adott a kérésnek, s sereget indított Tooril ellen. Nem tudjuk pontosan, hogy sor került-e csatára, mindenesetre Toorilnak menekülnie kellett, s természetes, hogy a közben alaposan megerősödött Temüdzsinnél keresett menedéket. Az szintén bizonytalan, hogy miképpen, de Temüdzsin visszaállította Tooril uralmát olyannyira, hogy most már viszont Tooril másik öccsének, Dzsaka-gambunak kellett menekülnie; a najmanoknál keresett szállást. Tooril Temüdzsin segítségével leszámolt az ellene áskálódó nemesurakkal, s visszaállította a kereitek felett gyakorolt hatalmát.

A következő évben, a kutya évében (1202) először kényszerült Temüdzsin arra, hogy a kemény kéz politikáját alkalmazza nagybátyjaival szemben, akik névlegesen elismerték Temüdzsin kánságát és legfőbb parancsnoki tisztét, a hadjáratokban azonban külön vezették seregeiket, s éppen ezért nagyon nehéz volt velük közös taktikát kialakítani.
Ebben az évben történt, hogy Temüdzsin elhatározta, megtámadja a tatárok maradékait, s népéhez csatolja őket. Mivel terve az volt, hogy a felnőtt férfiakat kiirtja, az egész tatár népet pedig elfogja, és beolvasztja országába, nem tekintette elsődleges szempontnak a rablást. A nomád hadi szokások szerint ugyanis a győztesek előbb rabolnak, s csak aztán üldözik a menekülőket, most azonban meg kellett változtatni a hagyományt, hiszen az ellenség végérvényes felszámolása volt a cél, nem pedig egyszerűen kirablása. Kiadta tehát a hadiparancsot, hogy az ütközet után, amint a tatár harcosok menekülni kezdenek - abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy megveri őket -, addig kell üldözni őket, ameddig valamennyit el nem fogják; megtiltotta, hogy útközben megálljának rabolni az elhagyott tatár szállásterületeken, kerektáborokban.
Az ütközet lezajlott, a tatárokat megverték, s üldözőbe vették a menekülőket. Altan, Kucsar és Daaritaj azonban figyelmen kívül hagyva Temüdzsin utasításait, megállt a tatárok kerektáboránál, és kirabolta. Temüdzsin belátta, hogy a később alkalmazandó közös taktika érdekében nem hunyhat többé szemet a fegyelmezetlenségek felett még akkor sem, ha azokat rokonai követik is el. Egy tümennel körülfogta a zsákmány felett örvendező nagybátyjait, s mindent elvett tőlük, amit csak összeharácsoltak. Ezt a lépését úgy is tekinthetjük, mint első próbálkozását a központi parancsnokság létrehozására, s a seregen belüli kiskirályok hatalmának letörésére.
Az ütközet után a tatár foglyokat összeterelték, s őröket állítottak melléjük. Az ellenség közül sokan önként megadták magukat abban a hiszemben, hogy mint hadifoglyokkal bánnak velük a mongolok, s akik engedelmesek, beléphetnek Temüdzsin seregébe. Nem is kevesen voltak köztük olyanok, akik szívesen választották volna ezt a megoldást, mivel Temüdzsin seregében biztosítottabbnak látták jövőjüket, mint az állandó üldöztetések közepette.
Eközben a vezéri sátorban összegyűltek Temüdzsin nemzetségének képviselői, hogy megtanácskozzák a hadifoglyok sorsát. Elhatározták, hogy mivel a tatárok álnokok és megbízhatatlanok, nem veszik fel őket a seregbe - már ami a harcosokat illeti -, hanem minden hímnemű tatárt tengelyszöghöz állítanak, ami azt jelentette, hogy aki magasabbnak bizonyul, mint a jurtákat hordozó kocsik tengelye, azt felkoncolják; tehát lényegében csak a gyerekek menekülnek meg az ilyen vérfürdőből.
A tanácskozás eredménye azonban Belgütej indiszkréciója révén elterjedt a tatárok között. Belgütej ugyanis közölte az egyik elfogott tatár főemberrel a tanácskozás eredményét; s amikor a tatárok rádöbbentek, hogy már úgy is minden mindegy, elővették elrejtett fegyvereiket, s megütköztek a mongolokkal. Elsáncolták magukat szekereik mögött, és csak igen komoly véráldozatok árán sikerült megadásra kényszeríteni őket.
A tengelyszöghöz-állításnál ismét keményen ellenálltak. Ingeik alól előkapták késeiket, s újra rátámadtak hóhéraikra. Újabb mongol veszteségek árán sikerült csak megtörni ellenállásukat és tengelyszöghöz állítani őket.
Amikor valamennyi tatár férfit kiirtották, Temüdzsin kénytelen volt ismét kemény ítéletet hozni, most azonban már testvére, Belgütej ellen. Mivel Belgütej volt az okozója a tatárok kiirtása kapcsán feleslegesen elszenvedett súlyos mongol veszteségnek, örök időkre kitiltotta testvérét a nagytanácsból. Csak akkor léphetett be Belgütej ezután a tanács jurtájába, ha a résztvevők már befejezték a tanácskozást.

A kutya éve bővelkedett hadjáratokban. Először Temüdzsin, mint már annyiszor, ismét egyesült Toorillal, s a najmanok Bujruk kánja ellen vonult. Bujruk azonban nem vette fel a küzdelmet az egyesült seregek ellen, hanem elmenekült.
Ezután következett az a furcsa ütközet, amelyről előbb már beszámoltunk. A najmanok egyik hadvezére, Kökszeü-szabrak az egyesült seregek ellen indult, hogy megütközzék velük, de mivel beköszöntött az éjszaka, az egymással szemben álló csapatok letáboroztak, s tábortüzeket gyújtottak. Az éjszaka folyamán Dzsamuka, aki Tooril táborában tartózkodott, megvádolta Toorilnál Temüdzsint, hogy összejátszik a najmanokkal, s a kereitek, otthagyva égő tábortüzeiket, az éjszaka leple alatt elvonultak. Amikor felvirradt a hajnal, s Temüdzsin ráébredt az árulásra, nem tehetett mást, elmenekült. Szerencsére Kökszeü-szabrak nem a menekülő Temüdzsin, hanem Tooril után eredt. Bár Toorilt nem sikerült elfognia, rátámadt a kereitek táboraira, kirabolta, s nagy zsákmányra tett szert, mind állatban, mind pedig emberben, sőt Tooril feleségét és gyermekeit is magával hurcolta.
Tooril akkor, mintha mi sem történt volna köztük, ismét Temüdzsinhez fordult segítségért. Emlékeztette, hogy ő volt az, aki a szegény Temüdzsinből katonái segítségével kánt csinált, s kérte, hogy segítsen rajta. Temüdzsin, mit tehetett, hajlott a szóra, s bár személyesen nem vett részt a csatában, elküldte négy hadvezérét: Boorcsut, Mukalit, Borokult és Csilaun-baaturt, hogy vonuljanak fel a najmanok ellen. A seregek az ütközetben felmorzsolták a najmanokat, s visszaszerezték Tooril elrabolt népét.
Temüdzsin Tooril kérésére hozzájárult, hogy a kereit kán a győzelem után fiává fogadja. Ügy gondolta, hogy Tooril halála után így ő lehet majd a kereitek kánja is. Az aktusnak mindenki örült, kivéve Szenggümöt, Tooril fiát, aki veszedelmes vetélytársat látott - nem is alaptalanul - Temüdzsinben. Temüdzsin ugyanakkor, hogy az ő részéről komolyan vett aktust még jobban megerősítse, megkérte fia, Dzsocsi számára Szenggüm húgát, Csaur-bekit. Szenggüm azonban sértő módon visszautasította a tervezett házasság gondolatát, s ugyancsak visszautasította Kodzsin-bekit Temüdzsin lányát -, akit fiának szemeltek ki feleségnek. Temüdzsint a visszautasítás mélyen megsebezte, mert belátta, hogy bármit is tegyen a jövőben, a kereitek soha nem fogják magukkal egyenrangúnak elismerni. Megbántottan hazahívta csapatait, és a névtelen krónikás szerint ettől az időtől kezdve szívében eltávolodott a kereitektől.
Tooril fia, Szenggüm azonban nem nyugodott bele abba, hogy eltávolította Temüdzsint, és meghiúsította a tervezett házasságokat, hanem attól félt, hogy a semmirekellő igényt támaszt majd a kereit trónra, elhatározta, hogy koalíciót hoz létre Temüdzsin ellen, seregét szétveri, őt magát pedig megöli. E célból elsősorban Dzsamukát nyerte meg, aki nemcsak jó katona, hanem ravasz politikus is volt. Megszagolta, hogy Temüdzsin egységesítő s a helyi kiskirályokat letörni igyekvő politikájának kik a legfőbb ellenzői a mongolok között, s igyekezett felhasználni a friss ellentéteket. Magához édesgette Temüdzsin sértődött nagybátyjait, Altant és Kucsart, s velük együtt bevádolta Temüdzsint Toorilnál, hogy a najmanokkal szövetkezik a kereitek ellen. Tooril először visszautasította a koalícióban való részvételt, de később fia, Szenggüm rábeszélésére, vonakodva bár, de csatlakozott a Temüdzsin elleni táborhoz.
Szenggüm és Dzsamuka annyira tartott Temüdzsin erejétől, hogy elhatározta: csellel fogja el a kánt. Ravaszul megüzenték Temüdzsinnek, hogy meggondolták a dolgot, feleségül adják Dzsocsihoz Csaur-bekit, és arra kérték a kánt, jöjjön el az eljegyzési lakomára. Temüdzsin soha nem volt olyan közel a halálhoz, mint amikor meggondolatlanul elfogadta a meghívást. Szerencséjére azonban Mönglik - a hűséges Mönglik - lebeszélte a látogatásról, és meggyőzte, hogy valami egyszerű ürüggyel kérjen halasztást az eljegyzés időpontját illetően. A kán meg is üzente a kereiteknek, hogy meg kell várnia a tavaszt, mivel a ménesek nagyon soványak ahhoz, hogy illő nászajándékot vihessen belőlük.
A szövetségesek, miután látták, hogy tervük dugába dőlt, megállapodtak, hogy néhány nap múlva felkerekednek, s váratlanul rázúdulnak Temüdzsin táborára. Ekkor azonban ismét közbelépett a véletlen. A kereitek táborában élő Jekecseren két csikósa, Badaj és Kislik, meghallotta a készülő támadás tervét, s elhatározta, hogy. értesíti Temüdzsint az orvtámadásról. Éjszaka megszöktek a kereitek táborából, felkeresték Temüdzsint, és hírül adták a közeledő veszélyt.
Temüdzsin felmérte erőit, és úgy döntött, hogy nem bocsátkozik harcba a nagy erőt képviselő szövetségesek ellen. Sebtében felszedette táborait, s a nehezebben szállítható holmikat hátrahagyva, elvonult a támadók elől. Bár erőltetett menetben hajszolta népét, lassúbbnak bizonyult, mint az üldözők, s csak kémei szemfülességén múlt, hogy nem lepték meg mégis váratlanul Tooril és Dzsamuka katonái.
A támadó seregben közben váratlan dolog történt: a vezetők összevesztek. Tooril Dzsamukát bízta meg a sereg vezetésével s a fővezérséggel, bizonyára azzal a hátsó gondolattal, hogy mentesítse magát az esetleges felelősség alól. Ha netalán mégis Temüdzsin kerülne ki győztesen az ütközetből, könnyen Dzsamuka nyakába varrhatná az egészet, akinek rossz viszonya Temüdzsinhez közismert.
Dzsamuka körülbelül ugyanezeket gondolta magában, csak azzal a különbséggel, hogy ő viszont saját magát szerette volna menteni. Hogy biztosítsa a maga számára Temüdzsin jóindulatát, elhatározta, hogy szemrebbenés nélkül elárulja Toorilt. Követet küldött Temüdzsinhez a tervezett ütközet részletes haditervével.
Másnap aztán megtörtént az ütközet. Mindkét oldalról sok embert vesztettek, Szenggüm is súlyosan megsebesült. Mivel a helyzet teljesen áttekinthetetlen volt, különálló csoportok hajszolták egymást az erdőkben és a pusztán anélkül, hogy a csata lefolyásáról bárkinek is fogalma lett volna. Temüdzsin elhatározta, hogy a köréje tömörült vitézekkel visszavonul. Körülbelül ugyanez lehetett az elképzelése az ellenfélnek is, mivel Tooril is, Dzsamuka is elhagyta a csatateret, s várta, hogy a hadakozást túlélők összegyülekezzenek.
Temüdzsin táborában némi izgalmat váltott ki, hogy Boorcsut nem találták a visszavonulók között, de később előkerült, s ecsetelte megmenekülése izgalmas történetét: a támadáskor kilőtték alóla a lovát, gyalog maradt a csatatéren, és csak az éjszaka leszálltával tudott lopott ló segítségével megmenekülni.
Az ütközet végeredménye tehát eldöntetlen lett, mindkét oldalról komoly veszteségeket szenvedtek, de nem tudták döntésre vinni a dolgot. A névtelen krónikás szerint Temüdzsinnek kétezer hatszáz katonája maradt, s ez egyben az első számadat is, amelyet a krónikás a hadseregekkel kapcsolatban említ. Ebből az adatból is kiderül, hogy a tümenek létszáma nagyon-nagyon messzire állt a tízezertől, s a tümenek parancsnokai alig vezethettek többet néhány száz katonánál.

Miután Temüdzsin tábort ütött a Töngge pataktól keletre eső pusztákon, közel a Kalka folyóhoz, követeket küldött ellenfeleihez. Szemrehányással illette Toorilt árulásáért, Dzsamukának és Szenggümnek békülékeny üzenetet küldött. Békülékenységének az volt az oka, hogy úgy érezte, alaposan meggyengült a harcokban, s időre van szüksége, míg ismét összeszedi magát. Ellenségei azonban nem hagytak lélegzetvételnyi időt sem.
Tooril fia, Szenggüm durva szavakkal utasította vissza Temüdzsin békülési kísérletét, s a harc folytatása mellett döntött; apja is, bár elítélte az andája fia elleni harcot, kénytelen volt Szenggümmel tartani. Temüdzsin pedig, bár óvatosságból nem akart harcba bocsátkozni, felderítői biztatására - ezek azt állították, hogy kinyomozták Szenggüm és Tooril szálláshelyét, akik gyanútlanul sebeiket nyalogatják - megrohanta a kereiteket. Sikerült is ekkor, még a kutya évében, nagy győzelmet aratnia ellenségei felett, s a győzelem örömét csak az árnyékolta be, hogy Szenggüm és Tooril ismét egérutat nyert. Az immár végérvényesen levert kereiteket felosztotta vezérei között, és e nép így mint önálló egység 1203-ban megszűnt létezni, beolvadt Temüdzsin birodalmába.
Röviddel ezután a kereit főnököket, Toorilt és Szenggümöt is elérte végzete. Nem sokkal élték túl a kereitek pusztulását. A csatavesztés után sikerült ugyan kivágniuk magukat a Temüdzsin vezette csapatok gyűrűjéből, s lóhalálában elmenekülni, hogy valamilyen eldugott helyen magukhoz térjenek, s megpróbáljanak ismét felvergődni a hatalom csúcsára. Persze akkor még nem tudhatták, hogy nincs már népük, amelyet összegyűjthetnének, nincsenek harcosaik, akiknek parancsot adhatnának. Amint a hiú reményt dédelgették magukban, vigyázatlanul najman előőrsökbe botlottak, akik elfogták a menekülőket. Szenggümnek valahogy sikerült elvágtatnia, Toorilt azonban a najman előőrs parancsnoka, Kori-szübecsi megölte, s levágta a fejét.
Tooril megölésének a híre ismeretlen csatornákon eljutott a najmanok kánjának, Tajangnak az udvarába is, s Tajang anyja, Gürbeszü megparancsolta, hogy amennyiben valóban Toorilt ölték meg az előőrsök, s az ő fejét őrzi Kori-szübecsi, ha megbizonyosodott a kereitek kánjának személyazonosságáról, köteles elküldeni a levágott fejet a najman kánok udvarába, hogy megadhassák a végtisztességet a nagy ellenfélnek. Kori-szübecsi, aki a krónika szerint nem volt egészen biztos benne, hogy ki a levágott fej tulajdonosa, azonosítgatás helyett becsomagoltatta a véres fejet egy zsákba, s Tajang kánhoz küldette.
Tajang és Gürbeszü felismerte Toorilt; a fejet fehér nemeztakaróra helyezték, s áldozati szertartást mutattak be az elesett szellemének tiszteletére, ősi szokások szerint énekesek énekelték a halott kán vitézi tetteit, míg erre az aktusra külön betanított asszonyok italáldozattal hintették meg Tooril földi maradványait.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. A névtelen krónikás elbeszélése szerint, amikor az áldozati szertartás legkomolyabb részéhez, az áldozat kumisszal való behintéséhez érkeztek, a fej elvigyorodott. A résztvevők valamennyien észrevették, hogy a levágott fej arca keserű fintorba torzul, de meg sem mertek moccanni. Tajang azonban felugrott, s rekedt kiáltozás közepette széttaposta a fejet. Ebben a szempillantásban a jurtán kívül a kutyák rémületes vonításba kezdtek, orrukat a föld felé tartották: halált éreztek.
Kökszeü-szabrak merkit vezér tért magához legelőször a vérfagyasztó jelenet után, s Tajangra támadt. Elmondta mindennek, s kihasználva Tajang lelkiismeret-furdalását és védekezését, igyekezett lebeszélni a Temüdzsin elleni hadjáratról; máskor talán sikerült volna, tekintve Tajang gyáva természetét, most azonban sikertelennek bizonyult, mivel Tajang így igyekezett jóvátenni, amit a fej ellen, hirtelen rémületében elkövetett. Inancsa-bilge najman kán is ellenezte a hadjáratot Kökszeü-szabrak mellett, mivel már a saját bőrén is tapasztalta a Temüdzsin-harcosok vakmerőségét. Tajang azonban váratlan támogatóra lelt anyjában, Gürbeszüben, aki ugyan elismerte, hogy a mongolok messze vannak, nem veszélyesek, ráadásul mocskos a ruhájuk, maguk pedig büdösek, ugyanakkor lányaikról, asszonyaikról az a hír járja, hogy szépek és dolgosak, s ha megmosnák a kezüket, és tiszta ruhát adnának rájuk, talán meg lehetne bízni őket a tehenek fejesével.
A hetvenkedő Tajang megörült anyja támogatásának, s fennhéjázón kijelentette: ahogy az égen is csak egy nap van, ugyanúgy egyetlen kán uralkodhat csak a pusztai népek felett is. Természetesen magára gondolt. Hiába volt tehát Kökszeü-szabrak figyelmeztetése, a najmanok hadjáratra készültek Temüdzsin ellen. A patkány évét írták ekkor.
Tajang kán követet küldött az önggüt nemzetséghez s vezetőjéhez, Alakus-digit-kurihoz, és kérte, hogy csatlakozzon a hadjárathoz. Ebben az időben azonban már nem volt olyan könnyű Temüdzsin ellen szövetségeseket találni. Alakus-digit-kuri is visszautasította a "megtiszteltetést", s hálából a bizalomért értesítette Temüdzsint a készülő hadjáratról.
Temüdzsin, aki még nem érezte magát elég erősnek a kereit győzelem után, ki akart térni az ütközet elől, mondván, hogy a hosszú kemény tél miatt lovaik soványak, s nem bírnák el a hadjárat fáradalmait. Harcosait azonban elragadta a hév. Fia, Otcsigin és testvére Belgütej harcra tüzelték őt is, a harcosokat is. Temüdzsin, aki maga is szívesen indult volna harcba a fennhéjázó najmanok ellen, rövid ideig tétovázott, majd engedett a követelőzőknek, s kihirdette a hadjáratot. Tábort veretett a Kalka folyó mellett, s régi tervének megfelelően nekilátott a sereg újjászervezésének. A katonákat ezredekbe, századokba, tizedekbe osztotta, s élükre ezredeseket, századosokat és tizedeseket nevezett ki. Nappali és éjszakai testőrséget szervezett magának, ezzel lerakta a későbbi gárdatízezred alapjait.
A sovány lovú hadsereg elindult a patkány évének nyarán, s letáborozott a Sárga-pusztában*.
Rövidesen össze is csaptak a felderítők a najmanok felderítőivel, akik csatározás közben elrabolták a mongolok egy görhes lovát. Örömmel látták, hogy a mongolok lovait nagyon megviselte az elmúlt tél, s most már kétszeresen bíztak a győzelemben.
A mongolok táborában ezalatt lázas tanácskozások folytak. Dodaj-cserbi, az egyik újonnan kinevezett testőrosztag-parancsnok ravasz tanácsot adott Temüdzsinnek; ez a tanács döntően befolyásolta később az ütközet kimenetelét. A csavaros eszű parancsnok is rádöbbent, hogy a fáradt, kiálló bordájú lovakkal valóban nehezen lehet ütközetet nyerni, valahogyan ki kell húzni az időt, ameddig gyorsan felhizlalják őket. A következő tanácsot adta ezért a hadvezérnek: minden éjszakán gyújtson minden mongol harcos öt tábortüzet a Sárga-pusztán, hogy a tábortüzek száma annyi legyen, mint az égen a csillag, így a najman kémek, akik éjszakára felkapaszkodnak a pusztát övező dombok tetejére, hogy a felvonult seregek tábortüzeinek a számából a harcosok létszámára következtessenek, azt jelentik majd kánjuknak, hogy a mongol seregek annyian vannak, mint a fűszálak a Sárga-pusztán. A vezérek majd bizonyára gondolkodóba esnek, s azalatt a néhány nap alatt, amíg vitatkoznak, hogy támadjanak-e vagy sem, a mongolok lovai meghíznak, megerősödnek, alkalmasak lesznek arra, hogy hátukon hordozzák gazdáikat a csatában.
Rövidesen kiderült azonban, hogy a najmanok sem ostobák, ha hadicselek kitervezéséről van szó. Tajang kán és fia, Gücsülük elhatározta, hogy mivel a mongolok annyian vannak, mint a csillag az égen, s így, még ha soványak is paripáik, majdnem legyőzhetetlenek, ostobaság lenne megütközni velük a Sárga-pusztán. Ellenben a régi najman haditaktikát alkalmazzák majd, s ennek segítségével letörlik Temüdzsint a föld színéről. A taktika lényegét a következőkben határozták meg: nem ütköznek meg a mongolokkal, hanem megfutamodást színlelnek. Felvonult seregeiket visszavonják az Altáj láncain keresztül, de néha-néha visszafordulnak, s mint a menekülő kutyák, belemarnak üldözőikbe. A hosszú üldözés alatt, bár a najmanok kövér lovai is lefogynak majd, a mongolok sovány gebéi egyenesen beledöglenek a túlhajszoltságba; ekkor pedig az ütközet már egyértelműen a najmanok javára fog eldőlni.
Dzsamuka - ismét Dzsamuka - azonban közbelépett. Felbukkant Gücsülüknél, s rábeszélte: vesse el Tajang javaslatát. Tajang seregének egyik magas rangú vezetője, Kori-szübecei ugyancsak a visszavonulás ellen tört lándzsát. A nemesek közül is sokan sértésekkel halmozták el Tajangot, s azt mondták: hogy bár inkább idős anyját, Gürbeszüt bízták volna meg a sereg vezetésével, bizonyára sokkal férfiasabban viselkedne, mint hitvány fia. Tajang most már, a sértések hallatára nem tehetett mást, mint hogy hadrendbe állította seregét, s leereszkedett a Sárga-pusztára.
Dzsamuka ekkor ismét közbelépett. Hogy valójában Temüdzsinnek akart-e segíteni, vagy csak véletlenül történt a dolog, nem tudjuk, a tény mindenesetre az, hogy a támadni készülő mongol vezérek nevének és tetteinek felsorolásával halálos rémületbe ejtette a nyúlszívű Tajangot. Az elővéd élén közeledő négy vezérről elmondta, hogy a homlokuk rézből van, nyelvük hegyes, mint az ár, a szívük pedig olvaszthatatlan vas. Ostor helyett kivont kardjukkal verik lovukat; ha nincs élelmük, a fűre fagyott dérrel is jóllaknak, s ha nincs paripájuk, meglovagolják az égben süvítő vad forgószelet is. Ha csata után elfogy az élelmük, megeszik a holtak húsát, sőt hosszú útra napon szárított emberhúst visznek magukkal. Mesélik - mondta Dzsamuka -, hogy Temüdzsin láncon tartja őket, s ha eloldja a láncot, vérebekként tajtékozva rontanak az ellenségre. Ez a négy véreb Dzselme, Dzsebe, Kubiláj és Szübötej.
A megrémült Tajang ekkor végzetes hibát követett el. Fittyet hányt már a csúfolódóknak, nem gondolt másra, csupán saját bőre megmentésére. Parancsot adott, hogy a sereg vonuljon vissza a pusztáról, s kapaszkodjék fel a környező dombok tetejére. Amikor a najman ezredek vezérei meghallották az ostoba parancsot, tiltakozni próbáltak ugyan, de hasztalan, kénytelenek voltak a fővezért követni a visszavonulásban.
Dzsamuka ekkor ismét működésbe lépett. Üzenetet küldött Temüdzsinnek, hogy szavaira Tajang kán elvesztette a fejét, s rémületében a dombok tetejére menekült. "Megöltem a nyelvemmel Tajangot!" - üzente a mongol kánnak. Megüzente még azt is, hogy otthagyta a najmanokat, mert képtelen fegyvert fogni andája ellen. Temüdzsinnek most nem volt ideje Dzsamuka szavainak mély értelmén töprengeni, egyelőre elégnek bizonyult a segítsége; ha a najmanok valóban felmásztak a dombokra, mi sem mentheti meg őket a vereségtől.
Amikor leszállt az éjszaka, seregével körülvette Nakukun hegyét, amelyen Tajang tartózkodott. A hegyen levő ellenség ezalatt tanácskozásra gyűlt össze, s amikor felfedezték, hogy a hegyet körülfogták a mongolok, elhatározták, hogy kitörnek a gyűrűből. A sötét éjszakában felbúgtak a kürtök, s a najmanok támadásra indultak. A természet azonban most is Temüdzsin segítségére sietett, mivel a Naku-kun hegye telis-tele volt magas szirtekkel, mély szakadékokkal s szurdokokkal, amelyeket hamarosan megtöltötték a beléjük zuhanó vigyázatlan najmanok hullái. Ott pusztult el a vaksötét éjszakában a najman sereg színe-java. A megmaradtakat elfogták a mongolok, s maga Tajang is fogságba esett. Egyedül Gücsülüknek sikerült elmenekülnie: az Altájban hagyott kerektáborai felé vette útját. A mongolok azonnal üldözőbe vették; bár őt magát nem sikerült elfogniuk, a najmanok népét bekerítették, és Temüdzsin népéhez csatolták az utolsó emberig.
Furcsa bosszút állt Temüdzsin Gürbeszün, Tajang kán anyján. Amikor az elfogott asszonyt eléje hozták, szemrehányóan kérdezte tőle: "Még mindig az a véleményed, hogy a mongolok büdösek? Ha ez a véleményed, akkor minek akartál velünk találkozni?" - és sajátos mosoly kíséretében sátrába vitette az asszonyt.

1203 után a patkány éve is (1204) a nagy győzelmek éveként vonult be a mongolok történetébe. Ebben az évben a najmanok is megszűntek létezni, azaz eltűnt a pusztáról az utolsó nagy nép is, amely még veszélyeztethette volna Temüdzsin egyeduralmát. Nem maradt már senki, aki ellen hadat kellett volna viselni, csak az ezerfejű hidra, a merkitek maradékai s az innét-onnét összesodródott nemzetségek és törzsek konglomerátumának vezetője: Dzsamuka.
Még ugyanebben az évben Temüdzsin hadjáratot vezetett a merkitek ellen, kirabolta őket, s nagy részüket népéhez csatolta. Csatlakozott hozzá a három merkit kán egyike, Dajir-uszun is, aki lányát feleségül adta Temüdzsinhez.
Az ökör évében (1205) ismét háborút kellett viselnie Temüdzsinnek a merkitek ellen. Az utolsó merkit kán, Toktoa-beki és a najman Gücsülük kán egyesítették maradék erőiket, hogy megütközzenek vele. A csatában az egyesült seregek vereséget szenvedtek, maga Toktoa-beki is elesett; fiai, mivel menekülés közben nem vihették magukkal apjuk holttestét, levágták a fejét, s azt vették magukhoz, hogy majd kellő áldozat bemutatása mellett eltemessék. A köznépet a mongolok beosztották Temüdzsin seregébe. Toktoa-beki fiainak, Kudunak, Kainak és Csilaunnak azonban sikerült elmenekülnie, ezért Temüdzsin sereggel küldte utánuk Szübötejt, hogy addig ne térjen vissza, amíg meg nem hozza az utolsó merkitek halálhírét.
A najmanok népének megszűnte egyúttal Dzsamuka végóráit is jelentette. Népét elvesztette, hiszen Temüdzsin nem vette figyelembe a félig ellenséges anda érdemeit, s a najmanokkal együtt Dzsamuka népét is beosztotta seregébe. Dzsamukának a monda szerint csak öt kísérő bajtársa maradt, akikkel együtt felmenekült Tanglu hegyére; vadkecskéket ejtettek el, s azok húsát fogyasztották. Az öt bajtárs azonban, úgy látszik, hamarosan megunta a kecskehúst, gondoltak egyet, megrohanták volt kánjukat, összekötözték, s Temüdzsinhez vitték. Temüdzsin azonban ahelyett, hogy megjutalmazta volna őket, hogy kellemetlen "barátját" a kezére adták, úgy járt el, ahogy azt a puszta törvénye megkívánta: kivégeztette a lázadókat. Aki törvényes kánjára kezet emel, nem érdemelhet jutalmat, de még kegyelmet sem. Dzsamuka szeme láttára koncoltatta fel a hűtlen alattvalókat Temüdzsin.
Dzsamuka és Temüdzsin viszonyának további alakulását így mondja el A Mongolok Titkos Történetének, névtelen krónikása: A kán azzal az ajánlattal fordult foglyához, hogy legyenek ismét barátok és bajtársak. Emlékeztette ugyan rá, hogy volt idő, amikor eltávolodtak egymástól, amikor Dzsamuka másokkal szövetkezett, mégis békejobbot nyújtott, hiszen emlékezett még rá, hogy mind a kereitekkel vívott ütközetben, mind pedig a najmanok elleni csatában Dzsamuka nagy szerepet vállalt, hogy az ellenséget elveszítse, s hogy andája győzelmét elősegítse. Temüdzsin, úgy látszik, meg akarta hálálni andája segítségét.
Dzsamuka azonban visszautasította a számára kedvező s az életet jelentő ajánlatot. Elmondotta, hogy nem tudna nyugodtan élni a mongolok táborában, mivel örökké furdalná a lelkiismeret, hogy fellázadt andája ellen, és ellenfeleivel szövetkezett. Különben is Temüdzsinnek sem tetszene később, hogy visszafogadta barátságába, hiszen az olyan barátnak, aki már egyszer áruló lett, nem lehet megbocsájtani. Arra kérte hát a kánt, hogy miután nem kíván andája útjában állni, ölesse meg, de mivel előkelő származású ember, úgy végezzék ki, hogy ne folyjon vére, holt testét tegyék magas hegy tetejére; megígérte, hogy szelleme Temüdzsin mellett marad, segíti győzelmeiben. Temüdzsin először semmiképpen nem akarta elfogadni Dzsamuka áldozatát, majd kénytelen-kelletlen beletörődött, megölette a dzsadaratot anélkül, hogy vére folyt volna, magas hegy csúcsán temettette el, nem vettette holttestét a puszta földjére.
Eddig a névtelen krónikás története. Alapos a gyanúnk azonban, hogy az események megközelítőleg sem úgy játszódtak le, ahogy azt a krónikás leírta. Nehéz lenne elképzelni a ravasz és minden csapdából kibúvó Dzsamukáról, hogy most az egyszer saját jószántából dugta hurokba a fejét. Sokkal valószínűbb, hogy, bár Temüdzsin a látszat kedvéért valóban kivégeztette Dzsamuka áruló alattvalóit, s esetleg valóban felajánlotta a büntetlenséget andájának semmiképpen sem gondolta komolyan ajánlatát. Most végre egyeduralkodóvá vált a mongol pusztákon, valamennyi ellenfele eltűnt: vagy beolvadt a seregébe, vagy pedig - s ez volt a gyakoribb eset - elköltözött abba a világba, ahol a Kék Ég segítségével folytathatja harcát, amelyet ebben a világban a Kék Ég kegyelmének megszűnése miatt abba kellett hagynia. Feleslegessé, sőt teherré vált a régi társ, a ravasz és gyakran áruló anda, el kellett hát küldeni abba a másik világba. A legvalószínűbb az, hogy Temüdzsin egyszerűen kivégeztette Dzsamukát, s elterjesztette a hírt, hogy a dzsadarat maga kérte megöletését.
Akárhogyan is történt a dolog, Temüdzsinnek sikerült megszabadulnia ellenfeleitől, megalapítania birodalmát, amely most már a Bajkál-tótól egészen a Sárga-folyóig s az Altáj hegységig terjedt. Ezen a hatalmas területen - leszámítva a szétvert törzsek és népek bujkáló maradványait - nem élt már más, csak Temüdzsin alattvalói.
Az 1204 és 1205-ös években a mongol puszták népei mint önálló egységek megszűntek, s beolvadtak Temüdzsin kánságába. Eltűntek a merkitek, a tajcsiutok, a dzsürkinek, a tatárok, s beolvadtak a hatalmas törzsek, a kereitek és a najmanok is. Egységes birodalom volt kialakulóban: Temüdzsin birodalma.
A tigris évében (1206) az Onon forrásánál összegyűltek a mongol törzsek és nemzetségek, s kánt választottak a birodalom élére, aki nem is lehetett más, mint Temüdzsin, Tooril és Dzsamuka volt andája, a nagy mongol kánok utóda, Jiszügej baatur fia.
A nagy kurultajon kitűzték a jakfarkas zászlókat*.
Egyhangúlag Temüdzsint emelték a káni trónra, aki új címe mellé (minden mongolok kánja) új nevet vett fel - a Dzsingisz* kán nevet. 44 éves volt ekkor, és egy világbirodalom megalapításának a küszöbén állt.

DZSINGISZ BIRODALMA

Előre a napkeltéig, jobbra a nap deleléséig,
hátra a nap nyugtáig, északra az éjszaka
közepéig reám tekint minden nép,
birodalommá szerveztem minden népet,
mely e tájakon él.
(Kül-tegin türk hadvezér feliratából, i. sz. VIII. sz.)

Dzsingisz élettörténetének vizsgálatán s országának létrehozásán kívül viszonylag kevés szó esett a pusztai birodalom szervezetéről s szerkezetéről. Milyen is valójában egy ilyen nomád birodalom, hogyan fejlődött ki, és mi alkotta az alapját? Milyen társadalmi forma érvényesül benne, milyen gazdasági rugók mozgatják, s tulajdonképpen hogyan is lehetne elnevezni? Mind fontos és ugyanakkor még egyáltalán ki nem kutatott kérdések, amelyekre máig sem tud pontos választ adni a tudomány. De menjünk sorjában.
A Dzsingisz fellépését megelőző időkben, tehát a XI-XII. sz.-ban a mongol törzsek két nagy csoportját különböztethetjük meg: a pusztai népeket és az erdei népeket. Életkörülményeik különbözőségén kívül ezeket a népeket társadalmi szempontból is éles szakadék választja el egymástól. Az erdei népek a nemzetségi társadalom keretei között éltek, azaz a társadalom olyan, rokoni kapcsolatban álló csoportokra épült fel, amelyek minden tagja közös ősapára vezette vissza eredetét. Az ilyen rokoni csoport, azaz nemzetség élén a nemzetségfő állt, aki a leggyakrabban a nemzetség legidősebb vagy vezetésre legalkalmasabb tagja volt. A nemzetségen belül nem voltak gazdasági különbségek, tehát általában nem volt gazdag és szegény nemzetségtag, mivel minden vagyon a nemzetség közös tulajdonát alkotta, kivéve bizonyos használati tárgyakat, melyek egyes személyekhez tartoztak, tehát személyi tulajdonban voltak. A nemzetségek között azonban természetesen voltak különbségek, a nemzetség közös vagyonának mennyiségétől függően voltak szegény és gazdag nemzetségek. Egy nemzetség vagyoni állapota több tényezőre, elsősorban természeti, földrajzi tényezőkre vezethető vissza.
A mongol népek másik csoportját a pusztai népek képviselték, akik már részben túlhaladtak a nemzetségi társadalmi formán. A nemzetségi társadalom bomlásnak indult, megjelent a magántulajdon, a nemzetség tagjai között vagyoni különbség támadt, amely természetesen hatalmi-politikai tényezőként is jelentkezett. A nemzetségek harcba kezdtek egymással, a győztesek a legyőzötteket megfosztották szabadságuktól, és arra kényszerítették őket, hogy uraik számára dolgozzanak. Egyfelől tehát kialakul a gazdagok és a szegények közti vagyoni különbségen alapuló ellentét, másfelől viszont a szabadok és a rabok közti, jogi különbségen alapuló ellentét. Ezek az ellentétek egyre növekedtek, felbomlasztották a nemzetségi társadalmat, s létrehozták azt a társadalmi formát, melyet nomád feudalizmusnak vagy pusztai feudalizmusnak nevezünk. Dzsingisz kán fellépésének az idején ez a nomád feudalizmusnak nevezett társadalmi forma még csak a kezdeti stádiumát élte, ezért a leghelyesebb, ha a korai nomád feudalizmus névvel illetjük, s ezzel elkülönítjük e társadalmi forma későbbi szakaszaitól, amelyek már lényeges eltéréseket mutatnak a Dzsingisz korabeli társadalomhoz viszonyítva.
A nomád feudalizmus korai szakaszának az a jellegzetessége, hogy tulajdonképpen a nemzetségi társadalom és a már felbomlott nemzetségi rend, azaz a feudalizmus keverékéből tevődik össze. Léteztek még szép számmal nemzetségek, de ugyanakkor a nemzetségek egy része - melyek nem különültek el a többiektől - szövetséget alkotott, a szövetség törzzsé szélesedett, melynek élére a leghatalmasabb nemzetségfőt választották vezérnek, azaz kánnak. A nemzetség mint mikroegység tehát lényegében megmaradt, azonban egy nagy egység tagjává vált, s kénytelen volt alávetni magát e nagy egység vezetőjének. A kánnak jogában állt a nemzetséget feloszlatni, tagjait szétosztani más nemzetségek között, azaz a nemzetséget megszüntetni. A nemzetségeket ebben az időben még rendkívül laza kötelékek fűzték egymáshoz, s igen rövid időközönként váltogatták szövetségeseiket.
A nagyobb egységek - a törzsek és törzsszövetségek állandó harcban álltak egymással. E harcok oka is elsősorban gazdasági tényezőkre vezethető vissza. A nomád feudalizmus gazdasági alapját az állattartás jelentette, kizárólag erre épült az egész társadalom; a földművelés és a kézműipar csaknem teljesen ismeretlen. A települések egymástól elszigetelten állítják elő termékeiket állati nyersanyagokból, saját használatukra. Később aztán kialakul bizonyos egyfajta termékeket előállító egyének rétege - pl. fegyverkovácsok -, akik kizárólag termékeik készítésével foglalkoznak, s termékeikért csere formájában jutnak olyan produktumokhoz, melyekre létfenntartásuk érdesében szükségük van. Mivel a nomád feudalizmus kezdeti szakaszán nem ismeri a pénzt, a belső áruforgalom kizárólag termékcsere formájában bonyolódik le.
A társadalom gazdasági alapját tehát az állattartás alkotja, de a társadalom permanens válságát mutatja az a tény, hogy az állatállomány mindig jóval kisebb annál a mennyiségnél, amely a társadalom táplálását biztosítani tudná. Az állatállomány a mai szemmel nézve helytelen tartási módok, valamint a természeti csapások következtében nagy részben elhullik, emiatt a lakosság képtelen olyan mennyiségű állatot birtokolni, hogy azok biztosíthatnák nyugodt életfeltételeit. E permanens válság megoldásának viszonylag kevéssé sikeres módja a vadászat - a kör- vagy csoportos vadászatok - úgy-ahogy, de nem állandó jelleggel valamit enyhítenek az állandó élelemproblémán. E permanens válság miatt kénytelenek aztán állandó belháborúkat* vezetni más törzsek és törzsszövetségek ellen, hogy elrabolják annak állatait, legelőit - bár itt a hangsúly elsősorban az állatokon van -, az ellenség személyi állományát pedig valamilyen módon felhasználják saját érdekükben.
Az állandó belső háborúnak tehát szinte kizárólagos célja a rablás vagy a rablás elhárítása.

A nomád társadalom legnagyobb politikai egysége az ulusz, magyarul ország, a törzsszövetség területe. Az ország élén a kán áll; ő a legmagasabb úr. Később, amikor kialakul a világbirodalom, a birodalmat ugyancsak országokra osztják s mindegyik élén mint a legfőbb uralkodó a kán áll, aki azonban alá van vetve - legalábbis elméletileg - a birodalom központjában székelő nagykánnak. Dzsingisz fellépésének idejében a belső-ázsiai pusztákat részben ilyen uluszok, részben pedig törzsek és nemzetségek népesítették be. A tajcsiutok, a dzsadaratok és a dzsürkinek nemzetségek voltak, igaz, hogy létszámban jelentősen különböztek egymástól, míg a kereitek és a najmanok, de főleg a najmanok törzsszövetségbe tömörültek, melyek uluszt alkottak. Ezeket az adminisztratív egységeket olvasztotta be Dzsingisz egy még nagyobb egységbe, saját uluszába.
1206-tól, Dzsingisz minden mongolok kánjává választásának időpontjától egyetlen adminisztratív egység létezik csak a pusztán: Dzsingisz országa. 1206-ban, miután a mongol nemesurak és törzsfők nagykánná választották, kezébe került a legfőbb hatalom. Még így is kénytelen véleményt kérni a legmagasabb katonai és polgári méltóságok viselőitől vagy legalábbis meghallgatni őket, ha nem akarja, hogy a törzsek és nemzetségek esetleg cserbenhagyják. Persze az egységes ulusz kialakítása után ez a cserbenhagyás már gyakorlatilag lehetetlenné válik, hiszen a pusztákon már nincs senki, akihez csatlakozni lehetne Dzsingisz ellenében.
A nomád feudális társadalomban a káni tisztség elvileg nem örökölhető - az új kán személyéről a nemesekből és legfőbb katonai vezetőkből álló kurultaj, nagygyűlés dönt -, mégis az elhunyt kán végakarata a döntő. Ritkán fordul csak elő, hogy a kán utolsó akarata ellenére mást választanak a káni trónra.
A társadalom tehát két alapvető osztályra bomlott, a kizsákmányolok és a kizsákmányoltak osztályára, bár e korban a társadalmi ellentmondások nem nyilvánultak meg rendkívül éles formában, mivel a külső hódítások során az országba áramló zsákmány mindenki számára prosperitást hozott, s némiképpen elmosta az osztályellentéteket.
A nomád feudális ranglétra legtetején tehát a kán állt a családjával egyetemben. A családhoz tartoznak a vérrokonokon kívül a vők is (a család leánytagjainak férjei) s a családba fogadott idegenek, akiket a család nőtagjai vérrokonként nevelnek. A káni család körül helyezkedik el a káni kíséret, azaz a testőrgárda: a személyi testőrök, az éjszakai és nappali őrök. A feudális létra felső fokán állnak, közvetlenül a káni család alatti fokon a nemesek, azaz egyes törzsek és nemzetségek kiemelkedő tagjai, valamint a káni nemzetség tagjai, akik nem tartoznak közvetlenül a családhoz, a gazdag feudális urak, valamint a magas rangú katonák, a tümenek és az ezredek vezetői. A szabadok legalsó rétegét az egyszerű pásztor-katonák tömege alkotja, akiknek nincs semmiféle befolyásuk az uralkodócsalád politikájára, nincs beleszólásuk az ország irányításába. Kötelesek katonáskodni és uraiknak bizonyos szolgálatokat teljesíteni. Jogilag azonban szabadok, s ugyanolyan jogok illetik meg őket, mint a nemeseket, kivéve az államirányítás jogát. Elvileg szabadon költözhetnek egyik uluszból a másikba, vagy elkülönülhetnek mindenkitől, s családjukkal együtt külön vándorolhatnak a pusztákon. E jog a későbbiek során formálissá válik, hiszen minden terület valamelyik ulusz urának a tulajdonába kerül, s a tulajdonos elűzheti legelőterületéről a neki engedelmeskedni nem akaró idegeneket. A társadalom legalján a jogtalan rabszolgák álltak, akik a leigázott népek tagjaiból, a hadifoglyokból tevődtek össze. Többnyire a jurták körül és a jurtákban teljesítettek szolgálatot, úgyhogy e forma a házi rabszolgaságra emlékeztet.
A rabszolgák elvileg teljesen jogtalanok voltak, azonban sok példa van rá, hogy a harcokban tanúsított vitéz magatartásuk következtében jogokat, sőt kiváltságokat kaphattak. A szolgák és a rabszolgák kategóriája összefolyik, néha nagyon nehéz köztük különbséget tenni. A rabszolgák vagy szolgák viszonylag könnyen felszabadulhattak, s gyakorta előfordult, hogy volt szolgák vagy rabszolgák kiváló hadvezérekké váltak. A későbbi hadjáratok során, amikor a hadifoglyokat szinte kivétel nélkül besorozták a győztes hadseregbe, a felemelkedés útja származástól függetlenül mindenki előtt nyitva állt. A társadalomra azonban mégsem a rabtartás a jellemző, hanem a feudális formák. A társadalom alapját az állattulajdon alkotta, a földnek, azaz a legelőnek mint tulajdonnak kevés szerep jutott. Egy uluszon belül a legelő, azaz az egész ország a káni család tulajdonában volt, mégis ez a tény csak elvi jelentőségű, hiszen a legelő- vagy földajándékozás e korban még ritka. Minden törzs, nemzetség vagy katonai egység ott táborozik, amely területet az évszázados hagyomány számára kijelölt, illetve ahol a természeti vagy katonai-politikai viszonyok megengedik, s az a legelőterület, amelyen éppen él, használati birtokát alkotja, amely ugyan a káné, de amelyért kezdetben semmiféle adózással nem tartozik. A föld tehát elvileg magántulajdonban van, lényegében azonban társadalmi tulajdonban, mivel a kánnak eszébe sem jut bárkitől is számon kérni - még ebben az időben -, hogy milyen jogon tartózkodik egy meghatározott területen.
Az állatállomány azonban ténylegesen is magánkézben van. Az állatok kizárólagosan annak a tulajdonát alkotják, akihez tartoznak, legyen az a társadalomnak bármelyik lépcsőfokán. A szegény szabadoknak ugyanúgy magántulajdonában vannak az állataik, mint a nemeseknek. A vagyoni különbséget tehát nem a földtulajdon különbsége, hanem az állattulajdon különbsége határozza meg.
A társadalom egyes rétegei között feudális kapcsolatok vannak, az alacsonyabb lépcsőfokon levők személyi függésben vannak a magasabb pozíciót betöltőktől, végső fokon a kántól. Kénytelenek a felettük állók parancsainak engedelmeskedni, annak kívánságára hadba vonulni. A feudális kapcsolatokban természetesen szerepet játszik a gazdasági kényszer is, hiszen az állattulajdonnal nem rendelkező szegény szabadok kénytelenek a gazdagabbak szolgálatába állni, hogy létfenntartásukat biztosíthassák. A gazdagok pásztorai és kísérői általában ilyen szegény szabadokból tevődnek össze, akik állattulajdonnal nem rendelkeznek, s eltartásuk fejében munkájukkal vagy fegyverrel szolgálják urukat. A legjellemzőbb forma mégis a gazdaságon kívüli kényszer, hiszen az állig felfegyverzett társadalomban a rendfenntartó erők, hadsereg (állandó!) s a testőrségek erejével kényszeríteni lehetett bárkit, hogy a feudális urak parancsának eleget tegyen.
A feudális függőség kiterjedt természetesen a feudális urakra is, nemcsak az alattvalókra, ők viszont a kántól, ill. a káni családtól függtek, és alattvalóikkal együtt követniük kellett a kán utasítását. Kialakult tehát egy bonyolult függőségi rendszer, amely a gazdasági és a gazdaságon kívüli kényszert egyaránt alkalmazta a társadalmi forma fenntartására.
A nagyobb feudális urak mindig igyekeztek maguknak minél nagyobb jogokat biztosítani; a korai nomád feudális társadalom így a széthúzó és az összetartó erők bonyolult hálójában vergődött.
Végezetül a társadalmi viszonyok rövid ismertetése után el kell mondanunk, hogy e társadalmi formának a vizsgálata s általában annak a társadalmi formának a vizsgálata, amely az ázsiai pusztákon a középkort jelentette, és amelyet egy fokán katonai demokráciának is nevezhetnénk, még egyáltalán nem történt meg megnyugtató alapossággal; a kevés forrás birtokában inkább csak jótékony homályban tapogatódzik a tudomány. Talán a kínai társadalom vizsgálatán alapuló ázsiai termelési mód kutatása nyitja meg majd az ajtót a nomád feudalizmus vizsgálata előtt is.
Tudjuk, hogy a nomád társadalom létéhez nemcsak a permanens válságot megoldani hivatott belső háborúk, hanem legalább ilyen mértékben a külső expanzió is hozzátartozott. Óhatatlanul felmerül a kérdés: ha a korai feudális társadalom lényegesen nem kívánta földterületét gyarapítani, miért volt szükség feltétlenül a hódító háborúkra? A kérdés régóta vita tárgya, s a megoldás lényege talán így foglalható össze: az egységes birodalom létrehozásával nem nőtt fikarcnyit sem az állatállomány, s az állatok és az emberek között levő s az emberek kárára negatív mérleg ezzel a politikai aktussal sem vált pozitívvá, a kevés állat miatt fennálló válság nem nyert megoldást. Sőt, az egységes birodalom létrehozása után a válság elmélyült, mert most már nem lehetett megoldani egy törzs vagy törzsszövetség belső problémáit belháborúkkal, hiszen az ország egymással szövetséges, sőt egymáshoz tartozó katonai és politikai egységek láncolatából állt. Ugyanakkor a korai nomád feudális társadalomban megrekedt a termelőerők fejlődése. A gazdaság ugyanazon a szinten maradt, mint évszázadokkal korábban, és semmi remény nem is volt belső fejlődésre. Az árucsere és önellátás nem volt alkalmas a lakosság eltartására, s a termelőerők fejlődése stagnált.

Az igények ezzel ellentétben viszont növekedtek. A birodalom kialakulása után a mongolok egyre több kézzelfogható jelét tapasztalták keletre és nyugatra élő szomszédaik magas gazdasági fejlettségének, s olyan produktumok kerültek a pusztára, amelyek rendkívül értékesek voltak számukra, s amelyeket a nomád gazdaság képtelen lett volna előállítani. A kínai selyem és a porcelán, az arany-, ezüst- és elefántcsonttárgyak, a nyugati mohamedán államokban készült fegyverek és edények nehezen elérhető ábrándot jelentettek a lovas-nomád társadalom embere számára. Elérhetetlen ábrándot - de csak abban az esetben, ha azokat maga próbálta volna elkészíteni; viszont kevéssé elérhetetlent akkor, ha ezeket az irigyelt holmikat fegyverrel akarta megszerezni. S bár kísérletek történtek arra is, hogy külföldi rab kézműveseket alkalmazzanak a nomád gazdaságban, a sóvárgott kincsek megszerzésének módját mégiscsak inkább a rablás jelentette. A nomád feudális állam, amely képtelen volt magát eltartani, kénytelen volt külső expanzió útján biztosítani nemcsak luxusát, hanem gyakran - természeti csapások esetén - életfeltételeit is.
A hódítások megkezdése újabb hiányosságra döbbentette rá a birodalom vezetőit: a hódításokhoz szükséges emberek hiányára. A lovas-nomád birodalom ugyanis, bár a pusztán félelmetes erő, túl kevés emberrel rendelkezik ahhoz, hogy legyőzze, és megszállja a már letelepült országokat. Háborúkat kell indítani tehát emberekért is, ha úgy tetszik, rabszolgákért vagy szegény vazallus szabadokért, akik kénytelenek részt venni a nomádok harcaiban, s ezt gyakorta nem is akaratuk ellenére teszik. Így fordul aztán elő, hogy a mongol háborúkban a mongol etnikum néha olyannyira kevés katonával képviselteti magát, hogy a támadókat a la kosság nem is tartja mongoloknak. Ezért nevezték el a magyarországi hadjáratot is tatárjárásnak az útközben felszedett, támadó kipcsak törzsekről, amely támadásban a részt vevő mongolok száma alig néhány százra vagy ezerre volt tehető.
Ha Dzsingisz korának mongoljairól beszélünk, akkor ezen elsősorban és szinte kizárólag a pusztalakó népeket értjük. Dzsingisz birodalmának és a kán hódításainak a hatására ugyanis az erdei népek is lassan meghódolnak, s pusztai szomszédaik hatására átveszik azok kultúráját, gyakorta annyira, hogy ők maguk is kiköltöznek a pusztára.
Tudjuk, hogy a pusztai népek állattartással foglalkoztak elsősorban. Lovat, juhot, kecskét és szarvasmarhát tartottak, de nem voltak ismeretlenek a mongol puszták főleg sivatagosabb részein a tevecsordák, a Tibettel határos területeken pedig a jakcsordák sem. Az állattartás mellett az élelemszerzés másik módja - mint már említettük - a vadászat volt. A nagyvadak mellett - medve, szarvas, különféle antilopok - vadászták a kis állatokat is, elsősorban a cobolyt, a mókust és a nyestet, melyek prémjéből drága dakukat készítettek. Ilyen drága cobolydakuval vásárolta meg Temüdzsin is Tooril jóindulatát. Gyakoriak voltak a nagyobb embertömeget megmozgató körvadászatok, melyekre a felkészülés egy kisebb háborúéval is felért. A zsákmány a tartott állatokból nyerhető hús kiegészítésére szolgált.
Nem volt ismeretlen a mongolok előtt az idomított madarakkal való vadászat sem, mint ahogy azt A Mongolok Titkos Történetének névtelen krónikása Temüdzsin egyik ősével kapcsolatban leírja. A mongolok egyik ősanyjának, Alan-koának öt fia volt, egyikük a kissé ostobának tartott Bodoncsar-mergen. Anyjuk halála után a négy testvér összefogott, s elűzte a szállásterületről Bodoncsart. Bodoncsar-raergen kénytelen volt örökrésze nélkül elhagyni a szülői házat, s mivel lován kívül nem volt semmije, az Onon folyó partja közelében, Baldzsun szigetén vert tanyát. Egyszer azt látta; hogy egészen közel a kunyhóhoz, amelyben lakott, egy sólyom fácánmadarat ejtett el, s mohón lakmározott belőle. Bodoncsar lova farkának szőréből hurkot készített, elfogta a sólymot, s idomítani kezdte. Amikor kitavaszodott, megjöttek a vadkacsák meg a vadlibák; Bodoncsar rájuk eresztette madarát, s ettől kezdve a sólyom tartotta el őt is élelemmel. A körülötte elvonuló nomádok mesélték, hogy ha lakóhelye felől fújt az északnyugati szél, úgy szálltak-keringtek a fehér tollak a levegőben, mint a hópelyhek.
Ismerték a nomádok, vagyis legalább azok, akik nagyobb tavak vagy folyók vidékén éltek, a halászatot is; a három merkit főnököt is halászok riasztották a Kilko folyó mentéről, értesítvén feljebbvalóikat Temüdzsin és Tooril seregének érkezéséről. Belső-Ázsia lovas-nomádjai ismerték a földművelést is, elsősorban és szinte kizárólag a gabonatermelést, melyre táplálék kiegészítésként volt szükség. A régészeti leletek egyértelműen azt igazolják, hogy a legtisztább nomád társadalmak is ismerik primitív formában a földművelést. A magvakat megőrölték, és lisztet készítettek belőle, melyet elraktároztak nehéz időkre, akárcsak a vadászatokon elejtett állatok húsát, mely szárítás és porrátörés után leves formájában volt fogyasztható.
A férfiak vadászata és halászata által termelt élelmet a nők még gyűjtögetéssel is kiegészítették, hiszen a folyók menti bozótosok, a dombok lankái s az erdők mélye egyaránt széles skáláját kínálta a vad gyümölcsöknek, bogyóknak és gombáknak.
A húsételek mellett főleg a tejtermékek biztosították a mindennapi megélhetést. Többféle tejterméket - túró, tejfel, vaj, tejszín, sajt, különféle szárított tejételek - ismertek és fogyasztottak. A húst sütötték és főzték, s fontos szerepet töltött be a húsban gazdag leves is.

Belső-Ázsia nomádjainak lakóhelyéül a kör alakú sátrak, jurták, szolgáltak, melyek nemezből készült oldalfalait fából összeállított vázra feszítették rá. A jurtának azt az oldalát, amely egy bizonyos időszakban állandó széljárásnak volt kitéve, külön szélvédő nemezlappal erősítették meg. A jurta csúcsán található a füsteresztő-nyílás, amely a jurta-tűzhely füstjének elvezetésére szolgál. Pontosan a kör formájú alap közepén, tehát a kör középpontjában helyezkedik el a főtartóoszlop, amelyről az a hiedelem járta, hogy ha valaki kidönti, az a jurta lakói számára rosszat jelent, s a lakók hamarosan el fognak pusztulni. Az ajtó délre néz, s éppen ezért a jurta tiszteleti helye az északi fal mellett, a bejárattal szemben van. Az ajtónyílást a hideg és a legyek elleni védekezésül nemezfüggönnyel zárták le, melyet ki- és belépéskor félre kellett lebbenteni. A küszöb, akárcsak a főtartóoszlop, szent, tilos rálépni, minden érkező óvakodik még csak megérinteni is. A jurta alapzata régebben ledöngölt földből készült, később nemez- majd deszkaborítást kapott.
A vezérek jurtája általában egy kör középpontjában helyezkedett el, középpontjában annak a körnek, mely a kíséret embereinek és a családtagoknak a sátraiból állott. A jurtában találunk fekvőhelyeket, ládákat a háztartási cikkeket, fegyverek stb. számára s kultikus eszközöket, melyekkel a földöntúli lényeknek áldoznak.
A jurta nem életszínvonalat, hanem életmódot testesít meg egészen napjainkig. Nem a szegénység bizonyítéka, hanem egy olyan életmód egyik megnyilvánulási formája, amelyben a lakosok állandó vagy gyakori helyváltoztatásra kényszerülnek. Miután a csorda vagy a ménes viszonylag rövid idő alatt lelegelte a közeli füvet, tovább kellett hajtani új, friss táplálékot nyújtó legelőkre. Fel kellett szedni a "sátorfát", s továbbvonulni a ménes után. Ebbe az állandó vándorlásba csak a téli hónapok vittek bizonyos állandóságot, mivel általában a telet egy helyen töltötték, egy szálláson teleltették át a jószágot. Ez a vándorlási kényszer hozta létre a legmegfelelőbb lakóhelytípust, melyet gyorsan lehetett szétbontani és összeállítani - viszonylag kevés munkával -, s könnyen volt továbbszállítható, felállítása és szétbontása nem igényelt különösebb kollektív erőfeszítést.
A vándorlás során a helyváltoztatás eszközéül a lovak és szarvasmarhák vagy tevék által vontatott szekerek szolgáltak. A lovaknak többféle típusát különböztették meg, többek között a hátaslovat, mellyel a személyek változtatták a helyüket, s a málháslovat, mely a jurtához tartozó eszközök szállítására szolgált. A szekér általában fedett volt, s hátul, ajtón keresztül lehetett a belsejébe jutni. A kocsikon szállították az asszonyokon és gyermekeken kívül ruháikat és személyi tárgyaikat is.
A nomádok, férfiak és nők egyaránt, hosszú, színes kaftánt, mongolul "del"-t viseltek, melyet derékban színes, szorosra tekert övvel fogtak össze. Fejükön általában prémes sapkát hordtak, alóla kilógott kétoldalt - férfiaknál és nőknél egyaránt - két varkocsuk. Általában csizmát viseltek a lábukon, alsóneműiket vékony posztóból készítették. A viselet népenként és időnként színben és formában változott, ezek a vonások azonban többé-kevésbé állandó jellegűek voltak.
A nomádoknál gyakoriak voltak az ünnepek, melyeket együttesen ültek meg, mint pl. a lakomák, melyeket általában szövetségkötéskor, kánválasztáskor, vadászatok előtt, győzelmek után stb. rendeztek. A Mongolok Titkos Történetéből tudjuk, hogy voltak bizonyos szerencsés napok, melyeket ugyancsak ünnepi lakomával tiszteltek meg. Szerencsés nap pl. az első nyári hónap 16-ik napja, azaz az első nyári holdtölte. Ilyenkor rendszerint valamelyik közeli erdő tisztásain gyűltek össze, dallal, tánccal ünnepelték a nyár beköszöntét. Ezen a napon hintették be rituális szertartás közepette a harci zászlókat megszentelt pálinkával, szedték fel a télire levert sátor cölöpjét, s bontották le a jurtákat. Ilyen ünnepélyes alkalmakkor került sor a várva várt birkózóversenyekre is, hogy eldöntsék: ki a bajnoka egy-egy nemzetségnek vagy törzsnek.
A lakomákon az étkezést az ivás egészítette ki; főleg a kancatejből készített savanykás, erjesztett italt, a kumiszt fogyasztották, de tejből pároltak ennél sokkal erősebb italt, tejpálinkát is. Az ünnep nemegyszer a túlzott alkoholfogyasztás következtében verekedéssel ért véget, sőt sokszor vérbosszú sarjadt a békésnek indult lakomából.
A pusztai nomádok ősi vallásáról, amelyet az egyszerűség kedvéért sámánizmusnak nevezünk, nem sokat tudunk. Az a sajátossága, hogy nem tételes vallás, nincsenek általánosan kidolgozott és lefektetett hitelvei. A sámánizmus papjai, a sámánok hivatottak narkotikumok és más izgatószerek által előidézett transzállapotban összeköttetést teremteni az emberek és a természetfölötti lények között, ezért a "tulajdonságukért" aztán megkülönböztetett tiszteletnek örvendenek.
A nomád mongol törzsek mindenek létrehozójának, a világ legfőbb igazgatójának az Örök Kék Eget, a Földanyát és a Napot tartották. Tisztelték ezeken kívül a hegyek, folyók, fák és egyéb helyek védőszellemeit, s áldozatokat mutattak be nekik. A helyeket, ahol ilyen védőszellemek lakoztak, szenteknek tartották, s megkülönböztetett tisztelettel illették. Hitték, hogy a holtak az Örök Égben új hazát lelnek, s azok, akiket a földön megöltek, szolgáik lesznek a másvilágon. Ezért harcoltak a reménytelenül sarokba szorított harcosok utolsó leheletükig, hogy legalább egy valakit megöljenek haláluk előtt, aki majd "párnául" szolgál számukra a sírban, a másvilágon pedig szolgájuk lesz.
A belső-ázsiai pusztákon végigvonuló nomádok közül sokan ismerték az írásnak valamilyen módját: vagy rovásjeleket véstek kőoszlopokra (türkök), vagy pedig a kínai írásból készítette sajátos jeleiket írták kőre vagy papírra (kitajok). A mongolok Dzsingisz kán fellépése előtt nem ismerték a betűvetés tudományát; amikor azonban Dzsingisz kiépítette államszervezetét, szükség volt a szóbeli hagyományozáson kívül a törvények, parancsok, utasítások maradandó rögzítésére is. A hagyomány szerint egy najman törzsbelitől tanulták meg a mongolok az írást, annak úgynevezett ujgur-mongol változatát; ez betűírás, s felülről lefelé olvasandó. Az írás maga sémi* eredetű, s szogd közvetítéssel került Belső-Ázsia török népei közé, hogy azoktól továbbterjedve és némileg átalakulva a mongol népek máig is használt írásává legyen.
Igen fejlett fokot ért el Dzsingisz korában a mongol népköltészet is, hiszen a híres krónikának, A Mongolok Titkos Történetének sok helye tanúskodik arról, hogy alkotói ismerték a vitézi énekeket, s a nagykán cselekedeteit húros hangszerek kíséretében énekelték hosszú estéken a tábortűz mellett, vagy a jurták jótékony homályában.
Mind ez ideig nagyon kevés szó esett azonban arról a jelentős tényezőről, amely megteremtette Dzsingisz birodalmát, meghódította és kirabolta a környező - sokszor nem is annyira közeli - országokat, nevezetesen a hadszervezetről, Dzsingisz hadseregéről.
A nomád hadsereg, így a mongol is, lovas hadsereg, a harcosok a gyalogos harcmodort nem vagy csak alig ismerik, s ha ismerik is, nem gyakorolják. A ló a lovastól elválaszthatatlan, a nomád úgy szereti kedvenc lovát, mint családtagjait, s a ló elhullását ugyanúgy meggyászolja, mintha családjának, nemzetségének tagja hunyt volna el. A ló az életet jelenti, hiszen háborúban támadáskor és visszavonuláskor, békében vándorláskor csak a lóval együtt tudja életét fenntartani. A ló a gyors helyváltoztatás biztosítéka, s éppen azért volt olyan félelmetes a letelepült feudális államok hadserege számára a nomád hadviselés, mivel a nomádok lovaikon száguldva, kiszámíthatatlan gyorsasággal tudták helyüket változtatni; látszólagos menekülésből egyetlen kürtszóra fergeteges támadásba lendültek.
A mongol harcosok szorosan a testhez simuló zekét s fölötte bőrből készük páncélt viseltek. Ugyancsak páncéllal - bőrpáncéllal - borították a lovak egyes, könnyen sebezhető részeit is. A páncél tenyérnyi vastagságú, összefűzött bőrszeletekből készült. Piano Carpini, a szerzetes-utazó aki a XIII. sz.-ban IV. Ince pápa üzenetét vitte Güjük nagykánhoz - megemlíti, hogy fémből készült páncélt is látott a mongolok közt, ilyen azonban nagy értéke miatt csak az uralkodó réteg egyes tagjainak birtokában lehetett. A köznép marhabőr páncélt használt, melyhez többnyire ugyancsak bőrből készült sisak és nyakvédő kapcsolódott.
A nomád harcosok legfőbb fegyverei az íj és a nyílvesszők voltak. Az utóbbiaknak több fajtáját ismerték, legnevezetesebb közülük az un. zengő vagy fütyülő nyíl, mely éles hangjával rémületbe ejtette az ellenség lovát. A nyílvesszők hegye készülhetett fából, csontból vagy fémből. Az íj ugyancsak fából vagy csontból, állatok szarvából készült; különböző alkalmakkor, pl. vadászaton madár vagy nagyobb állat elejtésére, csatában, különböző nagyságú és erősségű íjat és hozzá megfelelő vesszőket használtak. A vesszőket általában fából készült tokban tartották, melyet fa- vagy nemeztetővel fedtek le.
A nomád férfiak - és sok helyütt az asszonyok is - már kora gyermekségüktől gyakorolták a nyilazás művészetét, s igen magas fokra fejlesztették ügyességüket. Nagy erővel és nagy pontossággal használták fegyverüket, jelentős távolságról is leterítették ellenfelüket.
A nomád lovas gyakorta használt lándzsát is, amelynek hegye horog alakban hajlott vissza, hogy megszúrt ellenfelét könnyedén leránthassa a nyeregből. A lovas fel lehetett szerelve még karddal is, amely vagy hajlított, vagy egyenes. Néha gömbölyű, kis átmérőjű pajzsa is volt az ellenfél csapásainak felfogására.
Felszereléséhez tartozott még ezenkívül a korbács, amellyel lovát ösztökélte, a tűzszerszám, a lova oldalára szerelt tömlő, amelyben felfogta a kifejt kancatejet, vagy vizet vitt, továbbá pányva az állatok, főleg a lovak elfogására. A lovon fából készült nyereg - elől-hátul magas kapával könnyítette meg a lovasnak a lovon való huzamosabb tartózkodást, bár Ázsia lovas-nomádjai nyereg nélkül is kitűnően lovagolnak. Ha a sereg erdőn vonult keresztül, a lovasok felfegyverezték magukat a fa- és a bozótvágáshoz szükséges eszközökkel is: fejszével, fűrésszel és kisebb-nagyobb késekkel, melyeket részben maguk állítottak elő, részben pedig Kínából és Turkesztánból vettek termékeikért cserébe.
Az első háborúk, amelyeket a mongol törzsek folytattak, egymás közötti rablóháborúk voltak, s vég nélküli vérbosszúkkal kapcsolódtak egymáshoz. Nem is igényeltek különösebb szervezettséget, a lovasok lavinaként zúdultak az ellenségre, a meglepetés ereje, esetleg a támadók nagyobb száma biztosította a győzelmet. A későbbi - külső - háborúk, melyekben egyre nagyobb számú csapatok vettek részt, s amelyek jól szervezett hadak ellen irányultak, a mongol seregek nagyobb szervezettségét követelték meg. Már nem volt elég az ösztönösség a támadásban, a sereget az új és szigorúan meghatározott haditaktikának megfelelően újjá kellett szervezni. 1206-ban, röviddel a kánválasztás után Dzsingisz, minden mongolok kánja, hozzákezdett a sereg újjászervezéséhez. Legnagyobb katonai egységnek megtartotta a tüment. A tízezredek parancsnokai Dzsingisz legkiválóbb katonái és leghűségesebb emberei voltak, mint pl. Boorcsu, Mukali és a nagykán fia, Dzsocsi. A tízezredeket ezredekre osztotta fel, s 1206-ban 89 személyt tüntetett ki ezredesi ranggal. Ezredesek lettek a már általunk ismert személyek közül Dzselme, Dzsebe, Kököcsü, Mönglik, Szorkan-sira stb.
Az ezredeket századokra bontorta, élükön a századosokkal, a századokat pedig tizedekre, élükön a tizedesekkel. Az ilyenformán kiépített hadseregen kívül igen fontos szerep jutott a testőrségnek, továbbá a kán közvetlen kíséretéül szolgáló katonáknak meg a különböző őröknek. A Mongolok Titkos Történetéből értesülünk arról, hogy Dzsingisz testőrsége az 1206-os év környékén már tízezer főt, azaz egy tüment számlált. A testőrség tagjai sorába tartoztak az éjszakai őrök, akik a káni jurta környékén vigyázták a kán álmát, a nappali testőrök és a fegyverhordozók. Közvetlenül a testőrgárdához számítottak az ajtóőrök, a szakácsok és a káni paripák gondozói is.
A testőrgárdában rendkívül szigorú fegyelem uralkodott, s 1203-ban Dzsingisz aprólékosan meghatározta a gárda tagjainak szolgálati rendjét. Az őrségnek például, akik a káni jurta körül teljesítettek szolgálatot, s az ajtó mellett álltak őrt, három napon és három éjszakán át tartott a szolgálata egyfolytában. Leváltásuk után három éjszakán pihenhettek, méghozzá a jurta körül. A testőrgárdába csak a legügyesebb és legtehetségesebb fiatalembereket vették fel. Elsősorban a tümenek, ezredek, századok parancsnokainak fiai jöhettek számításba, de bekerülhetett egyszerű katona fia is, ha ügyesnek mutatkozott a fegyverforgatásban, és külső megjelenése ellen sem merült fel kifogás.
Az állandó és már nem alkalomszerűen a szabadokból összeválogatott hadsereg kiegészítése kötelező bevonulás formájában történt; a tümenek parancsnokaitól lefele egészen a legegyszerűbb emberekig köteles volt mindenki a legidősebb fiát a seregbe küldeni. Békés időkben a katonák elvileg hazatérhettek volna, és csak a testőrgárdák alkották volna az állandó jelleggel fegyverben álló hadsereget, ilyen békés idő azonban Dzsingisz uralkodása idején ugyancsak ritkán fordult elő.
Tekintettel azonban arra, hogy csak a legidősebb fiúk bevonulása számbelileg nem töltötte ki a szükséges létszámot, a bevonulóknak kísérőket kellett magukkal vinniük; akik természetesen ugyancsak katonák lettek. A testőrgárdába való bevonuláskor például egy tümen-parancsnok fiának magával kellett vinnie egyik fiatalabb testvérét tíz kísérő katonával együtt. Ha ezredes fia vonult be, öccse mellé már csak öt kísérőt kellett állítania, egyszerűbb ember fiának esetében az öcshöz csak három kísérőnek kellett csatlakoznia.
Különleges helyet foglaltak el a kán mellett a tegezhordozók. Tegezhordozónak nem lehetett bevonulni, a tegezhordozókat a kán nevezte ki, ezzel a címmel jutalmazta a szolgálatban kitűnt hűséges embereit. A cím nem járt a szó értelmének megfelelő tevékenységgel.
A testőrgárdának és a tegezhordozóknak általában olyan funkcióik voltak, amilyenekkel a nem nomád államokban külön apparátus foglalkozik; ezekben az államokban nem katonai, hanem polgári személyek végzik az ilyen irányú ügyek intézését. Az éjszakai testőrök feladatai közé tartozott például az őrködésen kívül az is, hogy a káni jurta - nagysága szerint palotajurta - szolgálóira felügyeljenek, a palotajurta férfiszolgáit igazgassák, rajta tartsák szemüket a káni állatállomány (teve, ló, szarvasmarha) pásztorain, és felügyeljenek a palotajurtát hordozó kocsira. Felügyeltek a harci zászlókra, a dobokra, edényekre és a káni fegyverekre, egyszóval a kán jurtájához tartozó felszerelési tárgyakra. Az éjszakai testőrök kötelessége volt, hogy ügyeljenek a káni jurta élelmiszertartalékaira, a szakácsok munkájára; ők ellenőrizték a káni jurta életét.
A tegezhordozók még ennél is fontosabb hatáskörrel rendelkeztek, az ő feladatuk volt az étel és az ital kiszolgáltatása, s ügyeltek arra, hogy az étel- és italosztást az éjszakai testőrökön kezdjék.
A testőrgárda ellenőrizte a belépést a káni jurtába, és szolgálta a nagykánt vadászatok idején. Ha a sereg csatába indult, a testőrgárda általában nem vett részt az ütközetben, csak rendkívüli veszély esetén került bevetésre. A testőrgárda és a közönséges katonaság között a viszony néha, úgy látszik, feszült volt, s szükségessé vált bizonyos rangsor megalkotása. Dzsingisz rendelkezése szerint a testőrgárda tagjai magasabb rangot képviseltek, mint a közönséges hadsereg ezredesei. Dzsingisz hadseregének szerkezeti felépítése tehát a következőképpen alakult: a legfőbb főparancsnok a nagykán, Dzsingisz; közvetlenül alája tartoznak a kíséret tagjai: a tümenek parancsnokai és az adjutánsok - mongolul cserbi -, a tegezhordozók és a testőrség. Utánuk következnek az ezredek parancsnokai, ezek alatt közvetlenül a testőrgárda sorába került férfiak kísérői állnak. Legalul foglalnak helyet sorrendben a kisebb rangú katonai parancsnokok, a századosok és a tizedesek, majd a legénység.
Piano Carpini így írja le a hadba induló mongol sereg szerkezeti felépítését: "Dzsingisz kán elrendelte, hogy minden tíz embert egy vezető igazgasson, egy tizedes, latinul decanus, minden tíz decanus felett egy centenarius (százados), minden tíz centenarius felett egy millenarius (ezredes), minden tíz ezredes felett egy még magasabb rangú vezető álljon (tümen-parancsnok)." A sereg élén két vagy három, a káni család tagjai közül kikerülő vezető volt, akik közül az egyik a főparancsnok tiszttel bízatott meg. Ez természetesen csak abban az esetben történt így, ha nem Dzsingisz vezette a hadjáratot, ha ő nem vett részt benne, különben ő volt az állandó főparancsnok.
Az ázsiai puszták mongolok előtti lovas-nomádjait Leíró krónikák híradásai alapján tudjuk, hogy Dzsingisz egyszerűen átvette a hunok és a türkök hadrendjét és államszervezetét, de okosan és rugalmasan átdolgozta vagy továbbfejlesztette a szükséges helyeken.
Ami a hadsereg fegyelmét illeti, arról a krónikások egyértelműen felsőfokú jelzőkkel nyilatkoznak. Igaz, a fegyelmet rendkívül kemény eszközökkel tartották fenn, s A Mongolok Titkos Története gyakorta említ intézkedéseket a hadsereg fegyelmezésével kapcsolatban; így pl. Dzsingisz parancsot adott, hogy az az ember, aki a parancsot megtagadja, a fegyelmet áthágja, tíz botütést kapjon a hátára. A büntetések közé tartozott a testi fenyítésen kívül a száműzetés és súlyos esetekben a kivégzés is.
A csata napját a vezérek határozták meg, s adott jelre megindították a támadást, illetve még a támadás előtt felvonultak a csata színhelyére. A felvonulás rendje a következőképpen határozható meg: legelöl több hullámban felderítők és őrök haladnak, akiknek részben az ellenség felderítése a feladatuk, részben pedig az, hogy amikor a sereg már letáborozott, biztosítsák a tábort a meglepetésszerű támadás ellen. A kémeket és biztosító őröket az elővéd követi, amely Piano Carpini szerint kizárólag az ellenség fizikai megsemmisítését végzi. Az elővéd harcosai nem fosztogatnak, nem gyújtják fel az ellenség jurtáit, nem tesznek egyebet, csak ölik az ellenséges férfiakat. Utánuk következik a tulajdonképpeni sereg, amely három részből áll: a sereg törzséből, a jobb szárnyból és a bal szárnyból.
Magának a harcnak a lefolyásáról sajnos nagyon keveset tudunk mondani. A névtelen krónikás megemlíti, hogy a sereg egy alkalommal "fúró" majd "tó" és "bokor" alakzatban támadott, nem tudjuk azonban pontosan, hogy e kifejezések valójában mit takarnak. Tudjuk viszont, hogy a mongol sereg kedvenc taktikai fogásai közé tartozott a látszólagos megfutamodás és a lóhátról való hátrafelé nyilazás. Ennek következtében a taktikai fegyelmét vesztett üldöző hadsereg anélkül, hogy maga is észrevette volna, elvesztette emberanyagának jó részét, s amikor az üldözött és "megfutamodott" sereg adott jelre visszafordult, képtelen volt ellenállni a nomád lovasok rohamának. Később, az ázsiai és kínai hadjáratok során a mongolok belekóstoltak az ettől eltérő harcmodorba is, a városok ostromába s a megerősített helyek lerohanásába. Megtanulták a nagyobb folyókon való átkelést is. Ez a tanulékonyság és gyors helyzetfelismerés segítette a mongol seregeket számtalan elfoglalhatatlannak hitt erősség bevételéhez, s a hadsereg néha kegyetlennek tűnő fegyelme és szigorú szervezettsége következtében lengett nem sokkal az ostrom megkezdése után, bevehetetlennek tartott erődítmények és városfalak felett a győzelmet hirdető jakfarkas lobogó.
A győzelmet természetesen rablás követte. A zsákmányt meghatározott sorrend szerint osztották fel, a hadifegyelem a zsákmányelosztásra is kiterjedt.
Az 1206-os kánválasztás után röviddel Dzsingisz hadseregének létszáma 150-160 ezerre tehető, s ez egyben a mongol hadsereg legmagasabb létszáma. Ezzel a jelentős sereggel alapította meg a nagy mongol birodalmat.

Dzsingisz élettörténetét születésétől, 1162-től egészen az 1206-os évig nem tudjuk évszámokhoz kötni. Nem tudjuk pontosan, hogy melyik évben mi történt vele, hány éves volt, amikor bizonyos események végbementek, 1206-tól azonban már pontosan megállapítható a hadjáratok időpontja, s ezt elsősorban a mongol, kínai, de a mohamedán forrásoknak is köszönhetjük. A krónikák azonban nem mindig tájékoztatnak bennünket hűségesen és egyforma részletességgel Dzsingisz életének különböző mozzanatairól. A krónikaírók természetesen saját szájízüknek megfelelően rostálják az eseményeket, és csak azokat veszik be művükbe, melyeket valamilyen szempontból lényegesnek tartanak.
Érdekes megfigyelni, hogy A Mongolok Titkos Története rendkívüli alapossággal foglalkozik a még Temüdzsin néven élő Dzsingisz életének minden apró eseményével, amikor azonban, mint hadvezér lép elénk a tegnap még gyerekember, megszűnik a magánélete, s jóformán semmiről sem értesülünk, ami a jurtájában vagy családjában történik. Pedig a háborús évek alatt új feleségek kerülnek palotajurtájába, gyermekei születnek, akik majd öröklik a hatalmas birodalmat.
Rasid ad-Dín, a XIII. századi perzsa történetíró szerint Dzsingisznek körülbelül ötszáz felesége és ágyasa volt. Feleségei között rangban az első Börte. Két tatár származású feleség követi Börtét a sorban, két testvér, Jeke-cseren tatár vezérnek a lányai: Jiszügen és Jiszüj. Feleségül vette Kadaant, Szorkan-sira lányát is, aki élelemmel gondoskodott róla, amikor a tajcsiutok rabságából menekült. Általában a különböző mongol népek ellen viselt hadjáratai után feleségül vette a legyőzött nép valamelyik főemberének lányát, így került jurtájába a kereit Ibaka-beki, Tooril testvérének, Dzsaka-gambunak a lánya, a merkit Kulankatun, Dajir-uszunnak, a merkit főnöknek a lánya s Gürbeszü a najmanoktól. Két értékes feleséget kapott még későbbi hadjáratai után is, Güngdzsüt, az Arany-császár lányát és a tangut Burkán kán leányát, Csakát.
A Titkos Történet, a feltehetően sok közül, Dzsingisznek csak négy fiáról emlékezik meg, akik a későbbiek során nagy szerepet játszanak, ezek Dzsocsi, Csagatáj, Ügödej és Toluj. Számtalan lánya közül ismét csak néhányat említenek a krónikák, Alaka-bekit, Csecsejgent, Altanit Al-altunt és Kodzsin-bekit. Leányai közül többet később szomszédos országok vezető embereihez adtak férjhez.
Az 1206-os év olyan értelemben is döntő fordulatot jelent Dzsingisz életében és a birodalom sorsában, hogy már mint a viszonylag egységes mongol birodalom kánja, egy jól szervezett, 150 160000 főt számláló hadsereg parancsnoka, először vet szemet a szomszédos gazdag országokra. Belül egyelőre még tovább szervezi birodalmát, kancelláriát hoz létre írástudókból, akiknek száma az írás megjelenése után egyre szaporodik, s székhelyét állandó jelleggel a Tola partjára helyezi. Kiépíti a hírközlés új formáját, a váltott lovakon utazó küldöncök számára postaállomásokat létesít, és már fél szemmel országán kívülre tekint. Sem az Arany-császár, sem pedig a mohamedán államok urai nem vették azonban még észre, hogy a viharfelhők lassan és fenyegetően tornyosulni kezdenek Ázsia egén.

VIHARFELHŐK ÁZSIA FELETT

Nem láthat az ember szomjúhozót, aki
hevesebben vágyódnék egy korty hideg víz
után, mint ahogy ez a nép vágyódik, az
ütközet napja után; ugyanis másban nem leli
kedvét, csak a harcban.
(A longobard Liudprandnak Antapodosis c. művéből, i.sz. VIII. sz.)

Azzal az aktussal, hogy a nagykán lett, lényegében azok is, akik e rangra emelték, s ő is, aki elfogadta a felajánlott címet, befejezett ténynek tekintették korlátlan és feltétlen uralmát a belső-ázsiai pusztákon. A puszta elcsendesedett, jelentéktelen és bujkáló ellenfeleken kívül nem volt komolyabb erő, amely akár rövid ideig is ellenállhatott volna a nagykán hatalmának. A szétvert najman sereg néhány vezetője elmenekült, és más, nem mongol birodalmak vezetőinek fennhatósága alá helyezte magát, ők azonban nem jelentettek potenciális veszélyt Dzsingisz számára, inkább csak bosszantották, hogy kicsúsztak a karmai közül. A puszta elcsendesedett, egy uralkodó alatt egyesültek a mongol és elmongolosodott török törzsek, amelyek hosszú évszázadokig kíméletlen élethalálharcot vívtak egymással.
Dzsingisz seregében megfértek egymás mellett a tatárok, a merkitek, a kereitek, a tajcsiutok és a mongolok, s az évszázados gyűlölködést félretéve alávetették magukat egy, a törzsi kapocsnál sokkal erősebb kényszernek, a katonai fegyelemnek. A törzsi hovatartozás lassan elvesztette jelentőségét, s nem számított már, hogy ki tatár, ki merkit vagy kereit, egy számított csak, hogy valamennyien Dzsingisz seregének katonái, s az ellenséget már rég nem egymás között, hanem az ország határain kívül keresték.
Az ország egyesülése, az egységes birodalom létrehozása azonban eddig soha sem látott problémákat vetett fel. Említettük már, hogy a nomád feudális társadalom, legalábbis kezdeti szakaszán, a permanens válság éveit éli, melyet csak belháborúkkal lehet ideig-óráig megoldani. A birodalom létrejötte után azonban belháborúkra már nincs lehetőség, mivel valamennyi nép és törzs szövetséges viszonyban van egymással, s már nem mint törzsek vagy nemzetségek szerepelnek, hanem egy-egy Dzsingisz által kinevezett vezető alá tartozó beosztottak.
Miután belháborúkra már nincs lehetőség, egyetlen megoldása kínálkozik csak a válságnak: a külső expanzió. Ugyanazt kellett folytatni, amit eddig tettek az állandó válság leküzdésére, azzal a különbséggel, hogy megtanultak nagyobb egységekben gondolkodni. Már nemcsak a szomszéd törzs jelentette a szolgák és élelmiszerek pótlásának forrását, hanem a szomszédos, nem mongol népek; ezek kirablása és megadóztatása volt hivatott pótolni a belháborúkban nyerhető javakat.
A külső háborúk mindenképpen jobb üzletnek mutatkoztak a belháborúknál. Míg a belháborúkban szerezhető javak mennyisége, éppen azért, mert valamennyi törzs a nomád feudalizmus korai szakaszának fejletlen gazdasági bilincsei között vergődött, erősen korlátozott volt, a külföld felé terelődött konfliktusok a megszerezhető javak korlátlan tömegével kecsegtettek.
Röviddel Dzsingisz nagykánná választása után kezdetét is vették a hódító háborúk Ázsia nem mongol nyelvű népei ellen. Egy évvel a kurultáj után, ahol az egységes birodalom megszületett, a nagykán hadjáratot indított a tangutok ellen. A tangutokról csak annyit, hogy nyelvük a tibeti nyelvvel rokon, s az 1207-es évben, a hadjárat idején a Huangho nagy kanyarulatától balra, a Kuku-Nor tótól északra, a Lop-Nor tótól pedig keletre laktak. Ezekben az években nem képviselhettek valami nagy katonai erőt, mert amint a krónikákból kiderül, Dzsingisz már a nagy kurultáj előtt meghódította őket, s adófizetésre kötelezte a tangut uralkodót.
A tangutok azonban nem nyugodtak bele helyzetükbe, lázongtak, megtagadták az adófizetést. Az adók elmaradása felingerelte Dzsingiszt, s 1207-ben hadjáratot indított ellenük. A sereget maga vezette, s igen rövid idő alatt leverte a tangut hadakat, melyek létszáma jóval kisebb lehetett az övénél; visszaállította hatalmát felettük, és győztesen tért haza.
Figyelme ezután első ízben fordult nyugat felé. A Bajkál túlsó partjától húzódó erdőségekben laktak az ojrátok, az erdei népek. Ezek nyelvileg a mongol népek családjába tartoztak, életmódjuk azonban a már említett formában eltért a puszta mongoljainak életétől.
Az erdei népek nem túlságosan törődtek Dzsingisz birodalmával. Az erdők homályába húzódva, nyugodtan figyelték a pusztán játszódó eseményeket, s még az éhség sem gyötörte őket, hiszen a pusztai népekkel ellentétben számukra tökéletes kielégülést kínált az erdő, vadjaival és gyümölcseivel egyaránt. Híre járt annak is, hogy a pusztai népek által primitívnek tartott erdei emberek drága prémekben járnak; fütyültek Dzsingisz felszólításaira és fenyegetőzéseire. Most úgy érezte a kán: itt az ideje, hogy móresre tanítsa őket.
Az erdei népeken túl, a mai Krasznojarszk és Minuszinszk környékén a török nyelvű kirgizek éltek, akik részben állattartással, részben pedig vadászattal és gyűjtögetéssel foglalkoztak. Mivel ők sem képviseltek jelentős erőt, egy csapással el lehetett intézni mindkét engedetlen társaságot. Viszonylag jelentős haderővel Dzsocsit, legidősebb fiát küldte ellenük Dzsingisz.
Dzsocsi 1207-ben indult, nem kellett azonban seregével harcba bocsátkoznia. A bevonuló csapatok láttán az ojrátok részben bevették magukat az erdőbe, részben pedig békésen meghódoltak. Felismerték mindenféle ellenállás teljes kilátástalanságát, ugyanakkor csábította őket a lehetőség, hogy tagjaivá lehetnek az óriási hadseregnek. Dzsocsi rövid időre megállt az erdei népek között, s katonai egységekbe szervezte őket. A szervezés ideje alatt lassan előbújtak azok is, akik első rémületükben elrejtőztek az erdőben; most önként jelentkeztek a seregbe.
A rövid ideig tartó szervezés után a nagykán fia továbbindult a kirgizek ellen; ezek sem tanúsítottak ellenállást. A hatalmas sereg megérkezte előtt követeket küldtek Dzsocsihoz, s felajánlották, hogy elismerik Dzsingiszt feltétlen uruknak. Mint A Mongolok Titkos Története leírja, a kirgiz nemesurak fehér paripákat, fehér sólymokat, fekete cobolyokat vittek ajándékba, s adót ajánlottak fel Dzsingisznek.
Mondják, hogy Dzsocsi a kirgizek tízezredeseit, azaz tümen-parancsnokait és ezredeseit magával vitte a fekete cobolyokkal, valamint az adózás ígéretével együtt. Ezzel az aktussal egyrészt megfosztotta a kirgizeket legkiválóbb vezéreiktől, s meggyengítette őket, másrészt tapasztalt parancsnokokat juttatott a mongol seregnek.
A következő évben, 1208-ban, a sárkány évében elsőnek Gücsülüköt és Bujruk kánt próbálta hatalmába keríteni Dzsingisz, akik a najmanokat ért sorozatos vereségek és a törzs gyakorlati megszűnése után nyugatra menekültek, s a kisszámú najman maradékkal az Irtis partvidékén, a kirgizektől délre telepedtek le.
Komoly ütközetekre itt sem került sor. A sereg elővédje egyedül elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy megfutamítsa a najmanokat, akik egészen idáig azt hitték, hogy kikerültek Dzsingisz hatósugarából, s végleg megszabadultak kegyetlen ellenfelüktől. Az ojrátok pedig, akiket Dzsocsi támogatásul ismét magához hívott, dolguk végezetlenül térhettek haza, hiszen az elővéd szétverte a najmanok és a merkitek szállását, állataikat elragadta, sokukat megölte. Gücsülüknek, Tajang kán fiának azonban sikerült megmenekülnie, s a kara-kitajok védnöksége alá helyezte magát. Még ugyanebben az évben ismét hadjárat indult az erdei törzsek földjére is. Bár az erdei népeket nagyobb részben sikerült meghódolásra bírni - ez elsősorban az ojrátokra vonatkozik -, az egyik legnagyobb létszámú és legharcosabb erdei nép, a kori-tümet visszautasított mindenféle mongol expanziós törekvést, s az alávetésükre küldött kisebb mongol egységeket - amelyek inkább követségbe érkeztek hozzájuk, mint tényleges katonai erővel, hódítani - elfogták, s részben ki is végezték. Dzsingiszt felháborította a kori-tümetek ellenállása, s elhatározta, hogy megtöri őket. Ez gyakorlatilag annyit jelentett volna, hogy a kori-tümetek meghódolásával hatalma alá hajtja az egész erdőlakó területet, amely a Bajkál-tó nyugati partjain terül el. A sereg vezetésére a dzsürkin származású Borokul-nojant nevezte ki, aki Höelün asszony jurtájában nevelkedett, s később ezredesi rangot kapott.
Amikor a még mindig nem túlságosan nagyszámú mongol sereg a kori-tümetek országának központja felé közeledett, Borokul néhány emberével előrelovagolt. Nehéz lenne eldönteni, hogy vajon az ellenséget kikémlelni indult-e előre, vagy pedig követként békés eszközökkel óhajtotta megkísérelni az erdeiek meghódítását. Mindenesetre kirándulása szerencsétlenül végződött; az erdei ösvények egyikén a kori-tümetek előőrsei rajtuk ütöttek, s hiába volt minden ellenállás, maga Borokul is halálát lelte az összecsapásban.
Amikor az esemény híre Dzsingisz fülébe jutott, annyira feldühödött, hogy személyesen akarta a hadjáratot a kori-tümetek ellen vezetni. A két legfőbb parancsnok, Boorcsu és Mukali azonban lebeszélte róla, mivel alighanem tudták, hogy az erdei törzsek ellen intézett hadjáratok rendkívüli veszélyeket rejthetnek magukban még akkor is, hogyha az ellenség katonai ereje különben nem nagy. Tudták, hogy az erdő a kori-tümetek barátja és az ő ellenségük. Az erdőben sohasem érezheti magát biztonságban a pusztai ember, a fák és a bokrok birodalma különösen alkalmas arra, hogy merényleteket kövessenek el a betolakodók ellen.
A két tümen-parancsnok rábeszélésére a nagykán letett a hadjáratban való aktív részvételről, s egyik legkegyetlenebb ezredesét, Dörbejt, akinek a neve mellé a források mindenütt odaillesztik a "gyilkos" jelzőt, bízta meg a hadi vállalkozás vezetésével. Dörbej azonnal meg is kezdte tevékenységét. Rendbe szedte a hadseregét, s amikor az erdőzóna kezdetéhez ért, fogságba ejtett néhány kori-tümetet, de hírével ellentétben nem ölette meg őket, hanem szigorú őrizet alatt tartotta.
Hogy, hogy nem, a rabok őrzésére, úgy látszik, fecsegő katonákat rendelt ki, mivel azok hangosan és dicsekedve, félig részegen hetvenkedve, kikotyogták a rabok előtt a támadás haditervét. Elmondták, hogy ugyanazon az úton fognak támadni, amelyiken Borokul is haladt, s úgy kiirtják a kori-tümeteket, hogy írmagjuk sem marad. Az igazi csoda azonban akkor következett be, amikor az őrök nemcsak fecsegőknek, hanem vigyázatlanoknak is bizonyultak, egyik alkalommal óvatlanul élesre fent kést felejtettek a foglyok közelében, míg maguk az összekötözöttektől jelentős távolságra lakomázni kezdtek. Csak akkor rebbentek fel, s kezdtek éles kiáltozással látszólag vad üldözésbe, amikor az élelmes foglyok már messzire jártak a bokrok sűrűjében. Dörbej ekkor munkához látott. Emberei között fűrészeket, fejszéket és bokorvágó késeket osztatott ki, s egészen más úton indult el, mint ahogy a "fecsegő őrök" az ellenséges foglyok előtt megtárgyalták. A kitaposott erdei ösvény helyett állatok csapásán haladt a sereg, s a fejszék és fűrészek pillanatnyi szünet nélkül irtották az erdőt a vonuló csapatok előtt.
A kori-tümetek pedig hiába várták előőrseik jelzését, akik a hagyományos úton lesték a mongolok érkezését, készen arra, hogy az erdő sűrűjében elintézzék őket, a jelzések csak nem jöttek. Jöttek viszont Dörbej emberei, s szélvészként rontottak rá a mit sem sejtő kerektáborra. A jurtákat felgyújtották, s a kori-tümetek apraját-nagy ját rabságba hurcolták, így álltak bosszút Borokulért.
A kori-tümetek között találta a győztes hadsereg Korcsit is, aki még valaha régen megjósolta Temüdzsinnek a világuralmat, s megjövendölte Dzsamuka pusztulását, Korcsi akkor ezredesi kinevezése mellé azt kérte a kántól, hogy hadd válogasson az ország legszebb asszonyai közül háromszázat magának. Az asszonybolond Korcsi most, amikor kedvezően alakultak a birodalom dolgai, mást sem tett, csak feleségeket gyűjtött magának. S amikor néhány évvel ezelőtt a kori-tümetek egy része hűséget fogadott Dzsingisznek, Korcsi kiterjesztette vadászterületét az erdei népek földjére is. A kori-tümeteknél tett kutatóútját azonban nem kísérte szerencse. Néhány hónappal a Dörbej vezette támadás előtt ugyanis azzal a szándékkal utazott az erdei emberek szállásterületére, hogy kiválogat vagy harmincat a kori-tümetek lányai közül, s a nagykáni engedélynek megfelelően feleségei közé helyezi őket. Szerencsétlenségére azonban a tümetek éppen akkor lázadtak fel, amikor körükben tartózkodott, s feleségek helyett be kellett érnie a ritkán eléje vetett sovány hússal, amivel fogvatartói "megörvendeztették".
Korcsi már-már arra gondolt, hogy soha többé nem fogja viszontlátni tekintélyesre duzzadt háremét, amikor Dörbej támadása véget vetett a tümet lázadásnak. Végül is aztán Korcsi nem bánta meg kissé hosszúra nyúlt kirándulását, mivel magával vihette a már előbb kiválasztott nőket.

Az erdei népek meghódoltatása és megadóztatása után Dzsingisz az ujgur birodalomra vetette tekintetét, amely valaha - a VII. században - igen hatalmas volt, a XIII. század elején azonban meglehetősen gyenge lábakon állt. Bár jellegét tekintve ugyancsak állattartó birodalom volt, a földművelés és a kézműipar, valamint az ezekkel együtt járó kereskedelem sokkal nagyobb fejlettséget ért el, mint a mongolok birodalmában. Az ujgurok országának területe a Tarim medencéje felett, a Lop-Nor és a Balkas-tó között terült el, a najmanok hajdani szállásterületétől délnyugatra. A najmanok beolvasztása után a mongolok az ujgurok közvetlen szomszédságába kerültek, de mind ez ideig nem volt komoly összecsapás közöttük. Kémeik jelentései révén az ujgurok tisztában voltak szomszédaik félelmetes erejével. Ugyanakkor természetesen Dzsingisz is tisztában volt az ujgurok gyengeségével. El is határozta, hogy a kirgizek és az erdei törzsek meghódoltatása után továbbterjeszti birodalmát délre és nyugatra. Minthogy azonban az ujgurok a kara-kitajok hűbéresei voltak, meghódoltatásuk egyet jelentett a kara-kitajok elleni hadüzenettel.
Amikor az ujgur kémek beszámoltak az uralkodónak, Barcsuk-art-tiginnek a mongolok erejéről, a fővárosban, Besbalikban lázas tanácskozások kezdődtek. Az ujgur arisztokraták világosan látták, hogy erejük túlságosan kevés ahhoz, hogy önállóan meg tudjanak állni a két hatalmas szomszéd, a mongolok és a kara-kitajok között, ezért is csatlakoztak régebben a kara-kitajokhoz; most azonban úgy érezték, hogy rossz lóra tettek: a mongolok erősebbek, mint gondolták, s elsöpréssel fenyegetik nemcsak őket, hanem hűbéruraikat, a kara-kitajokat is. A lázas tanácskozások gyors eredményre vezettek. 1209-ben, a kígyó évében, lázadás tört ki Besbalikban a kara-kitajok uralma ellen. Az ujgur uralkodó - török nevén idi-kut - megölette az állandó jelleggel Besbalikban tanyázó kara-kitaj helytartót, és kész volt rá, hogy követeket küldjön Dzsingiszhez, és bejelentse meghódolását. Dzsingisz kiválóan kifejlesztett kémszolgálata révén azonban már a követek elküldése előtt értesült a Besbalikban lejátszódott eseményekről, s ő maga küldött követeket az idi-kuthoz. Barcsuk-art-tigin olyan tisztelettel fogadta a követeket, mintha maga Dzsingisz érkezett volna hozzá, gazdag ajándékokkal halmozta el őket, s hízelgő üzenetet küldött a nagykánnak. "Hallottam a vándoroktól, akik jönnek és mennek a pusztákon, hogy új birodalom született keleten a világ bölcs urának vezetése alatt, hallottam a nagykán hatalmáról és szilárdságáról. Amikor mindezeket meghallottam, úgy éreztem, hogy mellette a helyem, s fellázadtam a kara-kitajok ellen. Éppen követeket akartam küldeni, hogy értesítselek a történtekről s arról, hogy a kara-kitaj gürkán helyett téged akarlak tiszta szívvel szolgálni. Most úgy érzem magam, mintha az égről eltakarodtak volna a felhők, s Napanyánk kibújt volna mögülük, mintha elolvadt volna a folyókon a jég, s előcsillogna a víz vakító kékje. Ezért most a követekkel együtt elküldöm neked az országom feletti uralmat is, szolgálni akarlak, s kérlek, engedd meg, hogy a fiad lehessek!"
A követek távozása után röviddel be is kellett bizonyítania az ujgur uralkodónak, hogy hűséges Dzsingisz kánhoz. Emlékszünk még rá, hogy Toktoa-beki fiai: Kudu, Kai, CsiLaun, Madzsar és Mérgen megmenekültek az utolsó belháborúból, s az Irtis partján telepedtek le. Innen küldtek követet az ujgur idi-kuthoz, s felajánlották szövetségüket Dzsingisz és a mongolok ellen. Az idi-kutnak éppen kapóra jött az ajánlat. Hogy szép szavai mellett igaz akaratát is bebizonyítsa, Toktoa fiainak követét megölette, maga pedig a merkit-najman töredékek ellen vonult, s két csatában szétverte őket.
A Toktoa fiai ellen aratott győzelem után ismét követeket küldött Dzsingiszhez, s megerősítette hűbéri esküjét. Dzsingisz azonban személyesen is meg akarván bizonyosodni az idi-kut hűségéről, magához rendelte az ujgur kánt. ,,Ha valóban hűséges vagy hozzám, személyesen hozod el azokat az ajándékokat, melyeket nekem szánsz!" - üzente a megrémült ujgur uralkodónak.
Barcsuk-art-tigin nem rajongott különösképpen a Dzsingisszel való személyes találkozás gondolatáért, de belátta, hogy a parancsot nem lehet elutasítani. Vagy nyugatra menekül, s elhagyja országát, vagy pedig eleget tesz Dzsingisz felszólításának, s meglátogatja hűbérurát. Élete semmiképpen nincs biztonságban, de ha megtetszik Dzsingisznek, esetleg megúszhatja a dolgot. Kinyittatta ezért kincstárait, s drága ajándékot küldött a kánnak azzal az üzenettel, hogy rövidesen érkezik ő is. Útja azonban váratlanul közbejött akadályok miatt több mint egy éves halasztást szenvedett, mivel a ló évében, azaz 1209 őszén Dzsingisz ismét büntető hadjáratot vezetett a tangutok ellen, s nem tartózkodott otthon. Miután a tangut uralkodó megrettent, ismét elismerte Dzsingisz fennhatóságát, sőt lányát is hozzáadta feleségül, Dzsingisz visszafordult, és letelepedett Karakorum környékén. Ide érkezett hozzá az idi-kut, s a megfelelő ajándékok ellenében megfelelő fogadtatásban részesült: a nagykán fiává fogadta, s hozzáadta feleségül leányát, Alaltunt.
Még 1207-ben, a nyúl évében történt, hogy Dzsingisz hadjáratot indított egy, az ujguroknál jelentéktelenebb nomád török nép, a karlukok ellen, akik a kirgizek szomszédságában éltek. A sereg élére ezredesét, Kubilajt állította. A karlukok kánja, Arszlan, szomszédaihoz hasonlóan belátta, hogy minden ellenállás céltalan, ezért a Kubilaj vezette sereg elé vonult, s ünnepélyesen fogadta a mongol vezért. Elismerte országa felett Dzsingisz fennhatóságát, és megfelelő évi adót ajánlott fel a mongoloknak.
Kubilaj nem is tett kárt a karlukokban, s Arszlant megfelelő kísérettel Dzsingiszhez küldte, hogy ott elismételhesse a hűségesküt. Dzsingisz kegyeibe fogadta a harc nélkül meghódolt kánt, s ugyanúgy, mint az ujgurok kánjának, neki is egyik lányát adta feleségül.
Ezzel az aktussal lényegében befejeződött Szibéria török népeinek meghódítása, akik a felduzzadt és kitűnően szervezett mongol sereggel szemben aligha tudtak volna, s többnyire egyáltalán nem is akartak ellenállást tanúsítani. A mongol törzseken kívül 1209 táján Dzsingisz szilárdan megvetette a lábát a Tibettel határos vidékeken, s hatalma majdnem a Balhas-tóig, a kara-kitajok országának határáig terjedt.
Szibéria népeinek meghódítása több szempontból bizonyult rendkívül fontosnak. Részben állandó nyersanyagforrásul szolgált a mongolok számára, az állatadó s az elhajtott csordák enyhítettek valamit az élelmiszergondokon, részben pedig az erdőlakó vadászok szállították a prémeket a drága dakuk számára. A török népek ezenkívül a kara-kitajokon keresztül állandó kereskedelmi kapcsolatban voltak Turkesztánnal, ahonnét selymeket, brokátokat s egyéb drágaságokat szerezhettek uraik számára.
A mongolokat hódításaikban mindenkor a legteljesebb célszerűség vezette Téves az a felfogás, hogy a mongol hadak vérszomjas tigrisekből állottak, akik a vér szagától megvadulva halomra gyilkolták a világot. A fejletlen gazdasági viszonyok következtében kénytelenek voltak belső problémáikat külső expanzióval megoldani, a megoldás módja szempontjából azonban általában nem a meghódított terület lakóinak kiirtását, hanem meghódoltatását tartották elsődlegesnek. Felismerték, hogy a legyilkolt lakosságot csak egyszer lehet kirabolni, ha viszont hűbéres országokkal veszik körül magukat, a javak állandóan és vég nélkül áramlanak az országba. Ezért nem gyilkolták le a leigázott török uluszok lakosságát, sőt még ki sem rabolták, hanem megelégedtek azzal, hogy az ottani országok urai elismerték függőségüket, ezzel együtt adókötelezettségüket.
A legendás kegyetlenség általában akkor nyilvánult csak meg, amikor ellenséges, elkeseredetten védekező ország vagy erősség ellen arattak győzelmet. Ilyenkor a győzelem felett érzett öröm vérfürdőbe csapott át, s a szigorú természeti körülmények között élő népek halálmegvetése és babonás túlvilághite szabad utat nyitott a szadista hajlamok teljes kiélésére. Az öldöklés emellett valószínűleg a legyőzöttek megfélemlítését is szolgálta. Ennek ellenére - s ez a nomád katona jellemzője - soha nem gyilkoltak önmagáért a gyilkolásért. Számos, halálosnak tartott ellenségüknek bocsátottak meg, s emelték őket magas méltóságra, ha elismerték korlátlan és feltétlen uralmukat. Semmivel sem voltak kegyetlenebbek, mint a középkor európai katonái - a német zsoldosok vagy az egyházi lovagrendek -, csupán a hagyományostól eltérő harcmodoruk és "kutyafejük" tette őket az ördöggel egyenlővé a középkori Európa történetírásában.
A török népek és az erdei törzsek meghódoltatása után Dzsingisz elhatározta, hogy a tízezer testőrön kívül, akik személyes parancsnoksága alatt állottak, tovább duzzasztja a testőrséget, családjának minden tagját ellátja saját, személyi gárdával. Erre elsősorban a növekvő birodalom adminisztratív igazgatása miatt volt szükség. A hatalmas területen a káni család tagjai szétszórva, egymástól néha nagy távolságra éltek, s az esetleges lázadást vagy támadást már nem lett volna idő a nagykáni testőrség odarendelésével elfojtani, annál is inkább, mivel a hadsereg szinte állandóan a birodalom határain túl tevékenykedett.
A Mongolok Titkos Történetének, krónikása szerint anyjának, Höelünnek legfiatalabb testvérével, Otcsiginnal együtt összesen tízezer embert adott, legidősebb fiának, Dzsocsinak kilencezret, Csagatájnak nyolcezret, Ögödejnek ötezret és Tolujnak is ötezret juttatott. Természetes, hogy az osztással senki nem volt megelégedve, mindenki a másikhoz viszonyította ajándékba kapott embereinek számát, s kölcsönös vádaskodások kezdődtek. Lassan azonban új, fontos események beköszönte révén háttérbe szorultak az ellentétek.

folytatás