Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ezekben az években, 1207-1210 körül zajlott le az utolsó lázadás Dzsingisz birodalmában, amely ha nem is csapott át polgárháborúba, veszélyességével messze túlnőtt egy hagyományos törzsi felkelés keretein.
Emlékszünk még rá, hogy a kongkotan (a kijatokkal rokon nemzetség) nemből való agg Möngliknek, aki Temüdzsint Jiszügej halálakor hazavitte Dej-szecsentől, hét fia volt. A hét fiú közül az egyik híres sámánná lett, akit eredeti neve - Kököcsü - helyett Teb-tenggerinek hívtak (mongolul a tenggeri szó eget jelent). Teb-tenggeri valamilyen módon egyre jobban befolyása alá kerítette a különben babonás, de saját akaratának érvényesítéséért még az istenekkel is dacoló Dzsingiszt, s szinte mindennapos vendég lett a káni jurtában. Lassan elhitette a nagykánnal, hogy állandó, szoros kapcsolatban van az Örök Éggel, s befolyásolni tudja az Ég döntését. Dzsingisz, aki uralma kiterjesztése érdekében az Örök Kék Ég kegyelmére volt utalva, egyre inkább Teb-tenggerit tette meg bizalmasává, s a lényegbe vágó kérdéseket vele beszélte meg. Az arisztokraták egy része s az alattvalók is babonásán hittek Teb-tenggeriben.
Egyes vélemények szerint az ezután történteket nem Teb-tenggeri elszigetelt akciójának kell tekintenünk, hanem a sámán-arisztokrácia lázadásának, akik megpróbálták a katonai arisztokráciát kitúrni a hatalomból, és saját magukat tenni a birodalom legfelső rétegévé.
Az erdei törzseknél, a Bajkálon túli területeken, a nemzetségi társadalom keretei között élő népek körében a sámán-arisztokrácia nagy befolyásra tett szert, s mivel e törzsek jelentős részénél a katonák nem játszottak jelentős szerepet, a babonás hiedelemvilágot kihasználó sámánok döntötték el egy-egy nemzetség vagy esetleg törzs sorsát. A nemzetségfő mellett a sámán gyakorolta a legnagyobb hatalmat, sőt gyakorta a sámán egyben a nemzetség feje is volt.
Dzsingisz birodalmának kialakulása idején, bár a pusztai népek sem maradtak el a sámánok tiszteletében az erdei törzsek mögött, a sámánok rétege mégis háttérbe szorult, hiszen egyre inkább katonai kérdések kerültek előtérbe, a birodalom sorsa gyakorlatilag nem az emberek és a szellemek viszonyán, hanem a katonák nyílhegyein fordult meg. Valószínű, hogy ebbe a számukra kedvezőtlen változásba a sámán-arisztokrácia tagjai nem szívesen nyugodtak bele, minden lehető eszközt felhasználtak régmúlt hatalmuk visszaszerzése érdekében. Ami pedig Kököcsü akcióját illeti, így játszódtak le az események: Kököcsü elhatározta, hogy leszámol mindenkivel, aki a kán közvetlen környezetéhez tartozik, s megszerzi magának és a kongkotan nemzetségnek a hatalmat. A névtelen krónikás így meséli el a történteket:
Mönglik és hét fia egy alkalommal valamilyen jelentéktelen összeveszés ürügyén megtámadta, és megverte Dzsingisz testvérét, Kaszart. Ehhez részben nagy elszántság kellett, mivel Kaszar Dzsingisz testvére volt, részben pedig valóban hét ember, mivel Kaszar volt a káni család és szinte az egész birodalom egyik legerősebb embere és legpompásabb céllövője. Kaszar, miután elverték rajta a port, tudva, hogy támadói milyen hatalommal rendelkeznek, nem merte megszegni a szigorú fegyelmet, nem mert önkényesen igazságot szolgáltatni magának, hanem a kánhoz fordult panaszával. Véletlenül rossz időpontot választott azonban, mivel a kán valami miatt éppen bosszankodott, s ingerült hangon elküldte Kaszart. Dzsingisz szavai a krónikás szerint nemcsak méreggel, hanem keserűséggel is töltötték el Kaszar szívét, hiszen a kán pontosan ott sértette meg, ahol a legjobban fájt; a hiúságán. Kaszar rettenetesen hiú volt erejére, a nyíllövésben való ügyességére, s széltében-hosszában hencegett, hogy még ez ideig senki sem volt képes birkózásban és nyilazásban legyőzni. "Eddig egyre azzal dicsekedtél, hogy senki nem tudott legyőzni, most végre maga alá gyűrt valaki!" - mondta gúnyosan Dzsingisz, és hagyta, hogy Kaszar megbántottan s a krónika szerint sírva távozzék.
Kaszarnak, bár valóban megsértődött a nagykánra, esze ágában sem volt rosszat forralni Dzsingisz ellen. A ravasz Kököcsü azonban, aki röviddel a történtek után magától Dzsingisztől értesült a dolgokról, elhatározta, hogy végérvényesen leszámol a legveszedelmesebb ellenféllel. Kapóra jött neki az is, hogy a megbántott Kaszar három napig nem mutatkozott a nagykáni jurtában.
Három nap elteltével a fősámán a következő kinyilatkoztatást tette Dzsingisz előtt: "Meghallgattam az örök Ég akaratát, aki a következő jóslatot mondta nekem: lehet, hogy Temüdzsin fogja igazgatni az országot, lehet, hogy Kaszar, még nem döntöttem." S felhívta Dzsingisz figyelmét, hogy most már csak tőle függ a birodalom irányításának a sorsa. Ha nem csap le Kaszarra, lehet, hogy testvére rövidesen magához ragadja a hatalmat, s akkor vége Dzsingisz uralmának.
Dzsingisz vakon hitt a sámánnak, emellett maga is úgy érezte, hogy a megsértett testvér mindenre képes, s ezért kiadta a parancsot, hogy még azon az éjszakán fogják el Kaszart. Alig indult el azonban az elfogásra kiküldött osztag, a nagykán közvetlen környezetében élő másik Kököcsü, a sámán névrokona, üzenetet küldött Höelünnek, s részletesen beszámolt üzenetében a testvérek civakodásáról, Teb-tenggeri praktikáiról s a Kaszart fenyegető veszélyről. Höelün egy percig sem habozott, tevével vontatott kocsijára szállt, egész éjszaka utazott, s amint a hajnal beköszöntött, megérkezett ahhoz a jurtához, ahol éppen az elfogott Kaszart vallatták.
Az anya megdöbbent a látványtól. Kaszartól elvették övét és sapkáját, ami nemcsak annyit jelentett, hogy szabadságától, hanem annyit is, hogy összes méltóságától megfosztották. Berontott a sátorba, saját kezével bontotta ki Kaszar kötelékeit, felkötötte övét, s fejére tette sapkáját, visszaadta szabadságát és méltóságait is.
Amit a krónika elbeszél, erősen költői színezetű: az anya maga alá szedett lábakkal leült a földre, elöl feltépte ruháját, mellét elővéve, így feddte fiait: "Látjátok e mellet, ebből szoptátok az életet adó tejet, s míg Temüdzsin egyik mellemet szopta ki, Kacsiun és Temüge ketten nem tudtak eggyel végezni. Testvéretek, Kaszar mindkettőből könnyedén kiszívta a tejet, óriás lett belőle, rettenthetetlen a harcban, s tévedhetetlen a nyilazásban. Amikor ellenség támadott benneteket, akkor valamennyien mögéje bújtatok, amikor pedig béke van, elrúgjátok magatoktól! Miféle dolog ez?"
A jelenlevők megdöbbentek a jelenettől, s csillapítani akarták a valamennyiük által mélyen tisztelt anya haragját. Dzsingisz - bár meggyőződése ellenére tette - szabadon bocsátotta Kaszart, visszaadta szabadságát, címeit és méltóságait, az anyát pedig lágy szavakkal nyugtatta meg. "Nagyon szégyellem magam, hogy anyánkat így haragra gerjesztettem, induljunk hát vissza nagykáni sátramhoz" mondta, s valamennyien visszatértek, ki-ki, ahonnét elindult.
A nagykán, bár fogcsikorgatva, de belátta, hogy most jó darabig nem számolhat le Kaszarral, de amikor az anya látótávolságon kívül került, hogy mégis üssön egyet testvérén, a Kaszarnak adományozott négyezer testőrből elvett kétezer-hatszázat, s csak ezernégyszázat hagyott meg.
Az események ezután gyorsan kezdtek komolyra fordulni. A fősámán által megfélemlített és rettegésben tartott nép közül igen sokan önmaguktól Teb-tenggeri szolgálatába szegődtek, s otthagyták régi uraikat. S ahogy a nép szökdösni kezdett régi uraitól, a fősámán egyre követelődzőbb lett, s Kaszar után Dzsingisz fiatal öccsét, Temüge-otcsigint vette célba.
Történt pedig, hogy egy napon, amikor különösen sok alattvaló kerekedett fel, s hagyta faképnél Temüge-otcsigint, hogy Teb-tenggerihez csatlakozzék, a fiatal vezér követet küldött bizonyos Szókor személyében, s megparancsolta a fősámánnak emberei visszaadását. Teb-tenggeri azonban orcátlanul járt el. Azzal az indokkal, hogy Otcsigin megsértette, mivel fontos ügyben csak egy követet küldött, érdemben még csak nem is válaszolt Temüge-otcsiginnak, hanem a követtől elvétette a lovát, s a legnagyobb sértést követte el mind a követ, mind pedig küldője ellen, ami nomád lovast csak érhet: a követ hátára kötötte lova nyergét, s a nyereggel a hátán hazaűzette.
A felháborodott Temüge-otcsigin a következő napon maga ment a fősámánhoz, hogy visszakövetelje elcsalt alattvalóit. A hét kongkotan nembeli testvér, amikor Temüge a sátorba lépett, olyan fenyegető arccal fogta közre, hogy a fiatal vezér megrettent, s szabadkozni kezdett. "Tulajdonképpen helytelen dolog volt, hogy követet küldtem hozzátok" - mondta készen arra, hogy elmeneküljön. A hét testvér azonban nem adta olyan könnyen Temüge-otcsigin szabadságát. "Hát ha beismered, hogy helytelen dolgot cselekedtél, akkor most kérj bocsánatot tőlünk!" - kiáltozták, majd Teb-tenggeri háta mögé térdeltették, s úgy követeltek tőle bocsánatkérést. A fiatal Otcsigin úr nem tehetett mást: hogy életét mentse, teljesítette a testvérek parancsát, s elszenvedte a megaláztatást, amit közembernek is csak szinte halálos bűn esetén kellett elszenvednie, feljebbvalója háta mögött kellett bocsánatot kérnie.
Otcsigin úr, ahogy elbocsátották, zokogva Temüdzsinhez rohant, aki még reggeli álmát aludta, s a felriadónak elmesélte szomorú élményeit. Börte, aki Dzsingisz mellett feküdt, kipattant az ágyból, és átkozódni kezdett. Melleit hol eltakarta, hol pedig hagyta, hadd lássa mindenki, s keserű szemrehányásokkal illette a még mindig az ágyában kuporgó Dzsingiszt. "Nem veszed észre, hogy mit tesznek veled a kongkotanok - sziszegte dühtől fuldokolva a szavakat a kán felé -, minden cselekedetük arra irányul, hogy leszámoljanak öcséiddel, aztán veled is! Ki fogja kormányozni majd nehezen összegyűjtött népedet, amely olyan, mint a kenderkóc - úgy repül a szél legkisebb libbenésére is minden irányba -, ha majd eldőlsz, mint a korhadt fa? Ki fogja majd irányítani az országot - amely olyan, mint a szerteröppenő madárraj -, ha majd lehunyod a szemed? Talán bizony a kongkotanoknak tartogatod az országot, nem a testvéreidnek és fiaidnak?"
A dühös és mély igazságokat rejtő beszéd alaposan elgondolkoztatta a nagykánt, aki belátta, hogy törésre kell vinnie a dolgot, vagy a családjával szakít, vagy pedig a sámánnal. Bár rettegte Teb-tenggerit és annak hatalmát, mégis családja mellett döntött. Elgondolkozva nézte előtte álló és a megszégyenítéstől síró testvérét, majd úgy tett, mint ahogy általában tenni szokott: minden félelme ellenére a földöntúli hatalmakkal is szembeszegült, ha birodalma léte és saját uralma forgott kockán. "Kezedbe adom Teb-tenggerit - mondta Otcsiginnak rövid habozás után. Ha a mai napon idejön, azt tehetsz vele, amit akarsz!" Erre Otcsigin úr - a krónika szerint - letörölte a könnyeit, s elindult, hogy egy kis meglepetést készítsen elő a fősámán számára. Rövid habozás után maga mellé vette három legmegbízhatóbb és legerősebb emberét, s elrejtette őket a káni jurta bejárata közelében, míg maga bement a jurtába, és csendesen várakozott. Nem kellett azonban sokáig hiába töltenie az időt, mivel rövidesen megjelent Mönglik hét fiával; valamennyien olyan otthonosan mozogtak a káni jurtában, mintha máris saját otthonuk lenne. Otcsigin megvárta, amíg a fősámán leül, ekkor hozzálépett, megragadta a gallérját, magához rántotta, s ezt kiáltotta az arcába: "Nem is olyan régen követelted, hogy alázzam meg magam, és kérjek tőled bocsánatot. Most aztán rajta, döntsük el, ki fog letérdelni a másik előtt!"
A névtelen krónikás azt írja, hogy Teb-tenggeri felvette a harcot Temüge-otcsiginnal, s dulakodás közben leesett a süvege, ami kétszeresen is rossz jelnek számított. Rossz jelnek azért, mivel a verekedés közben leesett sapka az Örök Kék Ég akaratát mutatja: aki elhullajtja a süvegét, elhullajtja a győzelmet is. Mönglik, aki szívében szorongva szemlélte a jelenetet, rossz jelnek tartotta azért is, mivel a nagykán nem avatkozott a küzdelembe. Ha pedig tétlenül szemléli a történteket, s hagyja, hogy a fősámánt, legbensőbb bizalmasát Temüge-otcsigin ide-oda cibálja, ez annyit jelent, hogy a nagykán lelkében ingadozó mérleg a családtagok javára billent a kongkotanok ellenében. Ha pedig így van, akkor legkedvesebb s leghatalmasabb fiának, Teb-tenggerinek befellegzett.
Mönglik rövidesen meggyőződhetett róla, hogy rossz élőérzete nem csalta meg. Dzsingisz látszólag ingerülten kiáltott a huzakodókra: "Takarodjatok ki a káni jurtából, s verekedjetek kívül, ha mindenáron verekedni akartok!" Temüge-otcsigin ekkor az ajtó felé húzta a kapálózó Teb-tenggerit, s kivonszolta a szabadba. A testvérek mozdulatlanul figyelték az eseményeket, de nem mertek közbeavatkozni Teb-tenggeri oldalán, mivel érezték, hogy Dzsingisz már nem támogatja őket, s életük a nagykán kezében van.
Teb-tenggerinek ezekben a pillanatokban teljesedett be a sorsa: a lesbe állított vitézek az ajtó előtt eltörték a gerincét. Otcsigin rövidesen visszatért, s elégedetten mondta: "Az elmúlt napon arra kényszerített, hogy esdekeljek neki. Most birkózni hívom, de lefeküdt a földre, és nem akar megmozdulni. Nem rendes ember az ilyen!"
Mönglik és a testvérek ebből megértették, hogy mi történt, s puszta kézzel Dzsingiszre rohantak. A meglepett nagykánnak azonban sikerült valahogy kijutnia az ajtón, ahol testőrei körülfogták. Dzsingisz oldalra pillantva észrevette a tört gerinccel holtan heverő Teb-tenggerit, s parancsára holtteste fölé halotti sátrat emeltek. A sátor füsteresztő-nyílását bezárták, s őrzésére katonákat rendeltek ki, akik természetesen a káni testőrgárda tagjai voltak. Valószínű, hogy a fősámán halála, ill. meggyilkoltatása nagy visszhangot váltott ki a babonás tömegekben, ezért Dzsingisz jobbnak látta megszabadulni kimúlt ellenfele terhes maradványától. A testőrgárda tagjai által őrzött jurta fényeresztő-nyílása - a krónika szerint - a harmadik napon esti szürkületkor magától kinyílott, s Teb-tenggeri teste ismeretlen helyre távozott. Dzsingisz pedig - aki nem volt rest ugyanolyan eszközökkel harcolni, mint a megboldogult -, elhíresztelte a nép között, hogy mivel a fősámán viszályt szított az uralkodócsalád tagjai között, az Örök Ég megneheztelt rá, s életét testével együtt elvette. S bár még bizonyára sokáig élt a nép emlékezetében a fősámán varázslatos alakjának emléke, a pásztorok és harcosok lassan megnyugodtak, s a testvérek is összebékültek. Mönglik és fiai további sorsáról nem tudunk.
Ezzel az aktussal lezárult a birodalom történetének utolsó olyan szakasza, amikor valaki belülről megpróbálta megdönteni a Dzsingiszidák hatalmát. Helyreállt a birodalom töretlen egysége, amire az elkövetkező események miatt nagyobb szükség is volt, mint valaha, hiszen ezekben az években látott hozzá Dzsingisz régen dédelgetett tervének megvalósításához, Kína elleni hadjáratához.
Ha a Kína elleni támadó tervek okait vizsgáljuk, találunk objektív és szubjektív indítékokat egyaránt. Kétségtelen, hogy Dzsingiszre és az egész nomád mongol államra nagy hatást gyakorolt a kínai szomszédság. A régi összecsapások és ritka szövetségek eredményeképpen a mongol nomádok képet kaptak a kínai városlakók és földművesek "mesés" vagyonáról, s irigykedve gondoltak a kínai városfalak mögött rejtező kincseskamrák kimeríthetetlen gazdagságára. A selyem, a porcelán, a kínai hercegnők szépsége stb. ritkán elérhető ábrándja volt a puszta nomádjának. Most azonban, hogy a szétszórt mongol törzsek viszonylag egységes birodalomban egyesültek, felcsillant a sikeres támadás és gazdag zsákmányolás lehetősége.
Ezen túlmenően, úgy látszik, személyes indokok is vezették Dzsingiszt és a káni családot a nagy kaland felé. A kínai-mongol ellentétek gyökerei az évszázadok homályába vesznek, s ezt a homályt csak egy-egy baljós esemény fáklyája világítja meg. Ilyen szomorú esemény volt Ambakaj kagán elrablása és elhurcolása, úgyhogy a mongolok kánja a Kin-dinasztia börtönében pusztult el, távol hazájától. A kínaiak ezenkívül intenzív és szoros kapcsolatot tartottak fenn a tatárokkal, a mongolok esküdt ellenségeivel, s ez a meleg kapcsolat ugyancsak nem használt az amúgy is rendkívül feszült mongol-kínai viszonynak. Ezen az általános és kölcsönös gyűlöleten még az sem változtatott, hogy esetenként és szükségből szövetségre léptek egymással. Emlékszünk még Tooril és Temüdzsin szövetségére a kínai seregekkel, melyet a tatárok ellen kötöttek, s melynek eredményeképpen az Arany-császár Temüdzsinnek jelentéktelen rangot adományozott, Toorilt pedig hercegi címmel tüntette ki.
A korabeli krónikák szerint Dzsingisznek még egy különösen fájdalmas személyes oka is volt a gyűlöletre. Mesélik, hogy még azokban az időkben, amikor a mongol törzsek adózni tartoztak a kínai birodalomnak, Temüdzsin szállított egyszer nem is annyira adót, mint rendszeresített ajándékot az Arany-császár számára. Valószínűleg ő maga ajánlkozott erre az útra, mivel távoli tervei szempontjából hasznosnak bizonyulhatott megszemlélni az oroszlán barlangját. Az Arany-császár Vej hercegét bízta meg, hogy az ajándékot Senhszi tartományban egy erre a célra kijelölt városban átvegye. A krónika szerint, amikor a herceg kihallgatáson fogadta, Temüdzsin olyan dölyfösen és szemtelenül viselkedett, hogy a herceg futárt menesztett a fővárosba, s engedélyt kért a császártól a pimasz nomád fegyveres kiverésére. Hogy az engedély megérkezett-e, arról nem szól a krónika, de Temüdzsin viselkedéséből kitűnik, hogy valóban ismeretszerzés volt a célja kirándulásának, nem pedig az őszinte hódolat.
Évekkel később aztán a kínai császár meghalt, s új császár lépett az aranyos trónusra. 1208 ban követek érkeztek Dzsingiszhez, értesítették a hírről, s feltették a kérdést, hogy hajlandó-e elismerni az új császár fennhatóságát. A kérdés nevetséges volt, mivel ebben az időben Dzsingisz már csak az Örök Ég fennhatóságát ismerte el s azt is csak módjával. A nagykán mégis tiszteletre méltó önmérsékletről tett tanúbizonyságot, s rezzenéstelen arccal kérdezte a követtől, hogy ki lett az új császár. A követ büszkén felelte, hogy Vej hercege. Ekkor váratlan fordulat következett be: Dzsingisz indulatosan Dél felé fordította a fejét, és ki köpött. "Nagykánnak hívom magam, és alattvalóim is engem! Én vagyok a legnagyobb ember a Kék Ég alatt, s még nekem kellene tisztelettel viseltetnem egy ilyen nyomorult hülye iránt!" - rivallt a reszkető követekre. Ettől az időtől kezdve nyíltan ellenséges viszonyban állt egymással a két birodalom. S amikor Dzsingisznek fülébe jutott, hogy a császár kiadta a parancsot, melynek értelmében az esetlegesen ajándékkal jelentkező kánt el kell fogni és meg kell ölni, azon ritka pillanatok egyike következett be, amely csak néha fordult elő életében; kővé dermedt a csodálattól. Szomorúan rázta meg a fejét, pedig tulajdonképpen örülnie kellett volna, hiszen meggyőződött róla, hogy a szomszédos kolosszust valóban egy hülye igazgatja.
A Kína elleni támadás lényegében véve 1210-ben kezdődött. A mongol csapatok nyugtalanítani kezdték a kínai határvidéket, a Senhszitől északnyugatra eső területeket. A fővárosba egyre-másra érkeztek a hírek a veszélyes és félelmetes nomádokról, akik már a tangut birodalmat is több alkalommal végigrabolták. A császár azonban nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, mivel azt hitte, hogy a nomád szomszédoktól megszokott mindennapos határincidensek egyikéről lehet szó.
A helyzet azonban kezdett egyre komolyabbra fordulni. 1211-ben, a juh évében Dzsingisz tovább terjesztette katonai övezetét Kelet felé, s elfoglalta a rosszul megerősített Jehuling erődöt, amely Kalgantól nyugatra terült el. Az erődnek és az erőd körül lerohant egyéb erősségeknek katonai ereje nem volt valami különösen jelentős, de elvesztésük mégis súlyos következményekkel járt a Kin-dinasztia számára: e helységeket és környéküket ugyanis a megbuktatott kitaj (Liao)-dinasztia leszármazottai igazgatták, akik örömmel csatlakoztak a bevonuló mongolokhoz. Úgy gondolták, hogy eljött a Liaót megbuktató új uralkodók elleni bosszúállás ideje. Örömmel és készségesen bocsátották a mongolok rendelkezésére tudásukat és tapasztalataikat, akár terepismeretről, akár a kínai közigazgatásról, akár pedig a kínai hadviselésről volt is szó. Ez pedig jelentős adatok birtokába juttatta a Kínát alapjában véve nem túlságosan ismerő bevonulókat.
Vej hercege, azaz már a császár, most rettent meg első ízben, de most alaposan. Követeket küldött a nagykánhoz békeajánlattal, amelyben már szó sem esett semmiféle adóról vagy ajándékról. Dzsingisz azonban azonnal elutasította az ajánlatot: nem békében akart élni a kínaiakkal, hanem le akarta igázni őket.
A mongol frontot egyre inkább délre terjesztette ki, s a sereg egy részével elfoglalta a "Nyugati Fővárost", Tatungot. Maga Dzsingisz innen továbbvonult délkeletre, s a Huj-folyónál, Kalgantól délre, tönkreverte az Arany-császárnak az ő feltartóztatására küldött hadseregét. A megvert csapatok rémülten özönlöttek visszafelé, s a hódítók martalékául hagyták a falvakat és az útba eső kisebb városokat.
1213 őszén a vereség, az egyre inkább felbomló hadsereg és közigazgatás eredményeképpen megjelentek az első mongol seregek a dinasztia fővárosa, Csungtu (Peking) falai alatt, hogy a következő években akadálytalanul száguldozzanak Hopei, Senhszi és Santung tartományok nagy részében. Magát a fővárost azonban nem sikerült bevenniük, mivel a mongolok haditudománya képtelen volt a nagyvárosok hatalmas védőfalaival megbirkózni, így a falakkal ugyancsak megerősített fővárosnak egyelőre nem kellett attól tartania, hogy a kegyetlen nomád lovasok lerohanják.
A körülzárt városban lázas tanácskozások kezdődtek a jövendőről. Két elképzelést vitatott meg a császár tanácsadóival. Az első értelmében a kínai seregeket és a tartományok lakosságát jól megerősített városok oltalmába kell visszavonni, és megvárni, míg a mongolok megunják a kalandot, s hazamennek végtelen pusztáikra. A másik javaslat szerint a dinasztiának el kell menekülnie, s oda kell húzódnia a kontinensnyi országban, ahová a pusztai ördögök keze már nem ér el. A határozatlan és habozó császár azonban egyik javaslat mellett sem mert dönteni. A birodalom ezekben az években a tökéletes anarchia és a felbomlás állapotába jutott. A "Nyugati Főváros" helytartója, aki kitaj származású volt, s a várost harc nélkül átadta a mongoloknak, saját véres uralmát vezette be a városban és környékén.
1214 elején Dzsingisz seregével Csungtutól északra táborozott, s olyan szoros gyűrűt vont a város köré, hogy azt senki nem hagyhatta el. A körülzárás eredményeképpen a városban éhínség ütötte fel a fejét, amely lázadáshoz vezetett, Vej hercegét - az Arany-császárt - megölték, és új császárt ültettek a trónra.
Amíg a városban éhínség és belső viszályok tizedelték az embereket, Dzsingisz egyik legfőbb vezére, Mukali lassan és módszeresen egyre nagyobb területeket hódított meg a mongol birodalom számára. Dzsingisz pedig csak ült és várt, bár vezérei nap nap után sürgették, hogy indítsanak rohamot a falak ellen. A nagykán azonban ellenállt a csábításnak, mert sejtette, hogy véráldozat nélkül is hamarosan érett gyümölcsként hull az ölébe Csungtu. Amikor aztán híre járt, hogy Vej hercegét megölték, a nagykán követet küldött a városba. Lehet, hogy a gyűlölt ellenfél halálhíre kielégítette bosszúszomját, mindenesetre a következő üzenetet intézte az új császárhoz: "Valamennyi részét elfoglaltam már birodalmadnak, egyedül csak Csungtut tartod a kezedben. Az Örök Ég gyengévé tett téged, s az én kezem által taszított a kétségbeesésbe! S ha ez így van, miért vezetném el seregemet falaid alól? Talán meg tudod tisztelni seregemet és vezéreimet valamilyen módon?"
A fővárosban ismét lázas tanácskozások kezdődtek, s az új császár arra a megállapításra jutott, amit tanácsadói is osztottak, hogy a mongolok szintén a háború végét kívánják. Részben a szokatlan klíma miatt lovaik lefogytak, a harcosok közül pedig sokan betegek, s az otthon és a széles ázsiai puszták utáni vágy is alaposan elvette harci kedvüket. Dzsingisz is bizonyára ezért tette alig leplezett ajánlatát, mivel, mint kiváló hadvezérhez illik, ismeri seregének hangulatát, s nem óhajtja tovább rontani a helyzetet, amely a seregben uralkodó zúgolódás miatt még veszélyessé is válhat. Most kell hát megegyezni a mongolokkal! S ha a nomádok elvonultak, számos alkalom nyílik, új lehetőségek birtokában, felrúgni a megállapodást.
El is küldte hát a frissen választott császár követét a nagykán táborába a békeajánlattal, s hogy ne menjen üres kézzel, az ajánlat mellett vele küldte a megölt Vej császár lányát mint az új császár személyes ajándékát a nagykán számára. A császárlánnyal együtt nagy mennyiségű arany, selyem, drágakő, ötszáz fiatal fiú és lány - mint a császárlány kísérete - is a mongol táborba érkezett. S ami a mongolokat különösen megörvendeztette, a császár még 3000 lovat is hozzátoldott az ajándékhoz, ezzel is bizonyítván, hogy sokkal uralkodásra termettebb, mint elődje - ő legalább igyekezett a mongolok fejével gondolkodni. Valószínű, hogy Dzsingisz és a hatalmas sereg egyaránt megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor az ajándékok megérkeztek, ami azt is jelentette, hogy az Arany-császár hallgatólagosan elismerte adózási kötelezettségét a mongolokkal szemben.
Az 1217-18-as éveket ismét a mongol seregek nagy győzelmei jelzik. 1218-ban a mongol csapatok egy része bevonult a messzi Kaoli országba, azaz Koreába. A koreai bevonulás története röviden így foglalható össze: Liu-ko kitaj származású hadvezér és városparancsnok, amikor a mongol támadás következtében a Kin-dinasztia trónja erősen megrendült, s a végrehajtó hatalom ereje a nullával volt egyenlő, régi működésének színhelyén, Mandzsúriában önálló államot alapított, magát a Kin-dinasztiától független államfővé deklarálta. Mivel azonban nemcsak katonának volt jó, hanem politikusnak is, belátta, hogy önállósági törekvései a szétesett dinasztiával szemben sikerrel járhatnak ugyan, a mongolokkal szemben azonban nem tudná fenntartani magát, ezért Dzsingisz fennhatósága alá helyezte országát, azaz a mongolok uralmát kiterjesztette Mandzsúria területére.
Egyik alkalommal azonban, amikor éppen Dzsingisz udvarában tartózkodott a Kin fővárosának közelében, Csungtuban, új országában lázadás tört ki, s addigi párthívei közül néhányan - akik úgyszintén kitaj származásúak voltak - megfosztották hatalmától, egy pedig közülük mint a régi kitaj dinasztia leszármazottja, császárrá kiáltatta ki magát. Természetes, hogy Liu-ko azonnal a mongolokhoz fordult segítségért, akik nem is tagadták meg támogatásukat hűséges csatlósuktól. Mukali vezetésével a mongol sereg balszárnya lerohanta Mandzsúriát, s megfosztotta hatalmától az új császárt és párthíveit. A kitaj előkelők elmenekültek a bevonuló mongol csapatok elől, s többen közülük Korea felé menekültek.
Liu-ko és Mukali teljes egyetértésben úgy határoztak, hogy üldözőbe veszik a menekülőket, s elrettentő példával szolgálnak mindenki számára, aki a mongolok hatalma ellen próbál lázadni. A menekülők közül mindössze egynek sikerült eljutnia Koreába, de egy Kin-san nevű kitaj banditavezér hamarosan megölte.
A probléma ezzel látszólag meg is oldódott, azonban a sikeres banditavezér merész lépésre szánta rá magát; a gyilkosság után most már ő kiáltatta ki magát Liao császárnak. Mit volt mit tenni, a mongol seregek és Liu-ko folytatták előnyomulásukat egészen addig, ameddig eljutott a hír hozzájuk, hogy Kin-sant is megölték párthívei. A kitajok azonban most már óvatosak voltak, senki sem kiáltatta ki magát császárrá, hanem örültek, ha elbújhattak Mukali és Liu-ko szemei elől.
Bár a lázadók okozta veszély elmúlt, a mongol seregek már nem álltak meg félúton. Rövid idő alatt, 1218 őszéig megszállták Koreát; az ottani uralkodó önként elismerte a mongol fennhatóságot, kötelezte magát, hogy a mongolok alattvalójának tekinti magát, és évente rendes adóval szolgál új urának. 1218 őszéig tehát a mongolok elfoglalták lényegében véve a Kin-dinasztia területét, azaz Észak-Kínát, valamint Mandzsúriát és Koreát.
Kína déli részében ebben az időben a Szung-dinasztia uralkodott. A Szungok elkeseredett harcban álltak a Kin-dinasztiával, a mongolok megjelenésekor azonban mérsékelték harci kedvüket. Felismerték ugyanis, hogy a mongol szomszédság veszélyesebb lehet számukra, mint a Kin-dinasztia, ezért nem is fogadták különösebb lelkesedéssel a Kin új döntését - amely még röviddel a mongolokkal való békekötés után született -, hogy a fővárost délre helyezik, távolabb a mongoloktól, s közelebb a Szung határokhoz. Ez a döntés a Szungokat is veszélyeztette, hiszen ha a következő háborúban - aminek valószínűsége elég nagy volt - a mongolok megverik a Kint, s elfoglalják a Kin új fővárosát, a Szungok új és félelmetes szomszédot kapnak. Ezért úgy határoztak, hogy megszüntetnek minden ellenségeskedést a Kin-dinasztiával, és azt kívánták, hogy a mongolok ne kerüljenek határaik közelébe.
Az új főváros kijelölésének hírét a mongolok barátságtalan lépésnek tekintették. Dzsingisz maga is haragra gerjedt, amikor meghallotta, hogy a ravasz kínaiak így próbálják magukat kivonni fennhatósága alól, s elhatározta, hogy fegyverrel tanítja ismét móresre őket. Ez az elhatározás 1214-ben született meg benne, kivitelezésére azonban mát nem volt ideje, mivel figyelmét erősen lekötötték a tangut földön lejátszódó események.
Emlékszünk még rá, hogy Dzsingisz több alkalommal vezetett hadjáratot a tangutok - kínaiul Szi-Hia - ellen, s többnyire győzelmeket is aratott. Ezek a győzelmek azonban nem voltak döntők és véglegesek; általában úgy játszódtak le, hogy a mongolok közeledtének hírére a tangut uralkodó elmenekült, néhány főúr pedig elismerte a mongolok uralmát. A mongolok távozta után azonban az uralkodó visszaérkezett, megölette a mongolokkal egy húron pendülő nemeseket, a mongol helyőrséget felkoncoltatta, s fütyült Dzsingisz átkozódására. Tehette ezt azért is, mivel vazallusa volt a Kin-császároknak, s bízott a kínaiak haderejében.
1214-ben azonban fordult a kocka, s a tangut uralkodó, Cun-hszü kénytelen volt felülvizsgálni politikáját. A Kin sorozatos vereségei következtében a tangut uralkodó már nem támaszkodhatott a kínai fegyverekre, a mongol szomszédok pedig egyre fenyegetőbben viselkedtek. Végül is Cun-hszü úgy döntött, mint korábban az ujgur kán, aki a kara-kitaj birodalom hűbérese volt: elárulta régi hűbérurát, s az újhoz, a veszélyesebbhez csatlakozott. Cun-hszü még trónra lépésének évében megszakította kapcsolatait a vereségek következtében teljesen elgyengült Kin-dinasztiával, s üzenetet küldött Dzsingiszhez, melyben elismerte a mongol fennhatóságot. "Jobb karod leszek, és erőmet neked szentelem" - ígérte a nagykánhoz küldött üzenetében.
A későbbiekből aztán kiderült, hogy a szövetséget komolyan is gondolta. Amikor a kínai seregek a Huj folyónál hatalmas vereséget szenvedtek az előretörő mongoloktól, a tangutok is megtámadták a Kint, s kirabolták a menekülőket. Sőt, a tangut uralkodó a továbbiakban is mindent megtett, hogy megfeleljen a mongolok bizalmának, s 1217-ben, amikor Hszüan-cung, a Kin-császár békeajánlattal fordult Cun-hszühöz, ő ezt azonnal visszautasította. Amikor pedig később - 1223-ban - fia, a trónörökös, aki inkább Kin, mint mongol orientációt képviselt, a béke mellett nyilatkozott, megfosztotta trónörökösi rangjától, s megfenyegette, hogy egy buddhista kolostorba záratja, ha nem hagyja abba a mongolellenes agitációt. Valamivel később, 1224-ben, az ellenségeskedések mégis megszűntek, a Kin-császár 1224 januárjában meghalt, a tangut uralkodó pedig, aki megunta a kettős játékot saját mongolellenes nemesei, valamint a folytonosan fenyegetődző mongolok között, lemondott trónjáról, fia javára. A fiú, az új tangut császár, Tőzsén, azonnal megkötötte a békét a Kin-dinasztiával, s a két állam között helyreállította a jó kapcsolatokat.
A Kin vereség oka részben külső, részben pedig belső körülményekben keresendő. A belső okok közül, melyek a dinasztiát gyengítették, kétségtelenül jelentős volt a nem egészen száz éve megdöntött Liao(kitaj)-dinasztia emléke, a kitaj lakosság és az államigazgatás kitaj emberei, akik a bevonulás hírére azonnal a mongolok mellé álltak, s teljes szívvel támogatták őket a dzsürcsik ellen. A száz éve még harcos nomád dzsürcsik teljesen elkínaiasodtak, s elfelejtették a nomád hadviselés tudományát. A mongol haditaktikával szemben tehetetlenek voltak, ahogy azt A Mongolok Titkos Története megemlíti: "A mongol seregek a Csabcsijal-hágóhoz érkeztek, ahol azonban az ellenség elsáncolta magát. Dzsebe ekkor a régi nomád taktikához folyamodott, melyet a dzsürcsi származékoknak ismerniük kellett volna - a látszólagos megfutamodás taktikájához. "Kicsaljuk őket a szorosból, megmozdítjuk őket; hagyjuk csak, hadd jöjjenek ki, majd akkor felvesszük velük a harcot" - adta ki a parancsot Dzsebe." Úgy is tettek. Elindultak visszafelé azon az úton, amelyen jöttek, mintha megrémültek volna a Kin-dinasztia hadseregének ellenállásától. A régi taktikát, úgy látszik, tökéletesen elfelejtett dzsürcsik természetesen kitódultak a szorosból, s hosszú sorokra szakadozva üldözni kezdték a "menekülő" ellenséget. Szöndejfu hegyének nyúlványánál azonban a mongolok váratlanul visszafordultak, s az üldözés lázában megbomlott hadrendű ellenség soraiban szörnyű pusztítást végeztek. A névtelen krónikás szemléletes hasonlata szerint Szöndejfu hegyétől egészen a Csabcsijal-hágóig úgy hevertek a megölt katonák holttestei, mint a ledöntött fatörzsek.
A hadjáratokban szerzett zsákmány jelentékeny volt. A Titkos Történet több alkalommal is megemlékezik a zsákmányolt javak hatalmas mennyiségéről. "Abban a hadjáratban, amelyet Dzsingisz kán a kínaiak Altan kánja ellen folytatott, mérhetetlen mennyiségű selymet zsákmányolt, amikor pedig a Kasin (a tangut birodalom mongol neve) Burkán kánját is meghódoltatta, számtalan tevére tett szert."
A krónika egy másik helyen belső viszállyal kapcsolatban világít rá a gazdag zsákmányra. Dzsingisz a Kin-dinasztia fővárosának meghódoltatása után Kadát hagyta hátra helytartónak, s amikor visszatért mongol területre, három felelős személyt küldött az elfoglalt fővárosba, hogy az ott felhalmozott drágaságokat számba vegyék. Kada ünnepélyesen fogadta az érkezőket, súlyos selymekbe öltözött, zsákmányolt drágaköves ékszerekkel díszítette fel magát. Az érkezőket ugyancsak gazdag ajándékokkal várta. A Dzsingisz vagyonára féltékenyen őrködő Sigi-kutuku azonban alaposan lehordta a nagykán vagyonának herdálása miatt. "Régebben a főváros Altan kán tulajdona volt, most pedig Dzsingisz káné! Hogy lophattad el Dzsingisz kán kincseit, hogy most idehordd nekünk ajándékba? Vedd tudomásul, hogy nem fogadom el!" - rivallt Kadára - Kada azonban, úgy látszik, fütyült Sigi-kutuku rosszallására, mivel a másik két számvevőt, Önggürt és Arkaj-kaszart gazdagon megajándékozta. Amikor aztán a történtek Sigi-kutuku jelentése révén Dzsingisz fülébe jutottak, szigorúan megfeddette hűtlen számvevőit, Sigi-kutukut pedig megdicsérte hűségéért. Hogy Kadával mi történt, arról nem szól a krónika.
Dzsingisz kán azonban szomszédai közül nemcsak a kínaiakat tartotta veszélyes ellenfeleinek, s nemcsak keletre, hanem nyugatra is ki akarta terjeszteni hatalmát és birodalmának határait. Temüdzsin azok felé a messzi és csodálatos országok felé tekintgetett, amelyek a mongolok szemében még rejtélyesebbnek tűntek, mint a Nagy Falon túli területek, s ahonnan néhanapján gazdag árukkal megrakott karavánok vonultak a belső-ázsiai puszták felé, hogy bebocsáttatást nyerjenek a Nagy Fal valamelyik kapuján.
Dzsingisz birodalmától nyugatra s az ujgur birodalom vazallussá válása után kézzelfogható közelségben volt a hvárezmi birodalom, amely eredetileg az Amu-Darja alsó folyása mentén terült el (ma Kara-Kalpak Autonóm Köztársaság, az Üzbég Köztársaság hvárezmi kerülete, valamint a Türkmén Köztársaság tasauzi területe). A régi időkben e nagy földművelő kultúrával rendelkező vidéken iráni nyelvű népek laktak, akiket 712-ben meghódítottak az arabok, s részben elpusztították ősi kultúrájukat. Később a terület a szeldzsuk birodalomhoz tartozott, amely a Szir-Darjától a Perzsa-öbölig, az Indus folyótól Irakig és Azerbajdzsánig terjedt.
A X. század végétől a hvárezmi birodalomban fontosságával kiválik Urgencs városa, ahol az emberi gondolkodás olyan kiemelkedő alakjai dolgoztak, mint Al-Biruni és Ibn-Szinna (Avicenna). 1043-ban a hvárezm sahok uralmát szeldzsuk hódítás törte meg, míg a XI. század végén Urgencsben ismét a hvárezmiek kerültek hatalomra s megalapították a hvárezm sahok új dinasztiáját.
A dinasztiaalapító Atszüz egyre inkább kiterjesztette befolyását Hvárezm egyéb területeire is, unokája Tekes Ibn Il-Arszlan pedig 1194-ben megszabadította Hvárezmet a szeldzsukoktól. Tekes fia, II. Mohamed, a nagy hvárezm sah (Hvárezm uralkodójának címe) pedig megalapította az új hvárezmi birodalmat, melyet előbb Urgencsből, majd Szamarkandból igazgatott. 1200 és 1220 között a hvárezmi birodalom a Kaspi-tengertől a Perzsa-öbölig, a Kaukázustól a Hindukusig terjedt.
1211-ben a mongol seregek megjelentek Belső-Ázsia nyugati részén, s az itt található országokat - a karlukok, ujgurok birodalmát - vazallusaikká tették. Ekkor még úgy látszott, hogy a mongolok töretlenül folytatják majd útjukat Nyugat felé, de a nyugati iszlám országok szerencséjére a Kína ellen indított hadjárat lekötötte Dzsingisz minden figyelmét és erejét. Nem felejtette ugyan el, hogy a najmanok és merkitek egyes maradékai nyugatra menekültek, de egyelőre félretette üldözési szándékát, és inkább Kína leigázásával foglalta el magát.
A közelgő turkesztáni hadjárat leírása előtt feltétlenül néhány szót kell még ejtenünk a kara-kitaj birodalomról, amely az Amu-Darjától a Hindukus keleti láncáig, valamint a Kis-Altáj nyugati vonulatáig terjedt. A kara-kitaj birodalmat 1120-ban a megbuktatott Liao(kitaj)-dinasztia menekültjeinek egy része alapította, s a főváros Balaszagun volt. A feudális állam élén 1208-tól régi ismerősünk, a najman Gücsülük állott, aki Dzsingisz elől a kara-kitajok országába menekült, ahol úgy hálálta meg befogadóinak

A Turkesztán* elleni hadjárat megindításában, bár a mongolok már régen szemet vetettek erre a területre, nem Dzsingisz kán volt a kezdeményező, sőt kezdetben igyekezett elkerülni a harcok megindítását. A kínai hadjárat befejezése idején, 1215 táján, egyre nagyobb számban jelentek meg muzulmán kereskedők a belső-ázsiai pusztákon, s kínálták a nomádoknak a közép-ázsiai feudális államok ipari termékeit. Ugyanezek a kereskedők ugyancsak a mongol pusztákon keresztül bonyolították le Kínával folytatott kereskedelmük jelentős részét is, úgyhogy a mongolok számára nem volt szokatlan az áruval megrakott tevekaravánok látványa. A karavánok az uralkodók engedélyével utaztak, s bizonyos védettséget élveztek. Az uralkodók szigorúan megbüntették a karavánok kirablóit; ezt saját érdekükben tették, mivel a karavánok elmaradása megfosztotta volna őket azoktól a gazdag ajándékoktól, amelyekkel a karavánok vezetői rendszeresen kedveskedtek a puszta urainak.
Dzsingisz is szívesen fogadta a mongol területen átutazó kereskedőket, s amikor 1215-ben gyakorlatilag győzelmet aratott Kína felett, figyelme nyugatra fordult, és elhatározta, hogy szoros kereskedelmi kapcsolatokat épít ki a hvárezmi birodalommal. E birodalom urát, Mohamedet azonban bántotta a szemtelen nomád próbálkozása, s dühét csak fokozta Dzsingisz kínai győzelmeinek híre, hiszen titokban ő is gyakran ábrándozott a mesés gazdagságú Kína elfoglalásáról. Most azonban terve megvalósításáról egyelőre le kellett mondania, hiszen a pusztai népek lerohanták a távoli kincsesbányát. Tudta, hogy előbb a mongolokat kell legyőznie ahhoz, hogy hozzáférhessen Kínához.
A mongolok erejéről ellentmondó hírek érkeztek hozzá. Egyes tudósítások szerint a mongol birodalom egymással állandó harcban álló törzsek laza szövetsége, ereje meg sem közelíti a jól szervezett hvárezmi erőket. Kína elfoglalása, a megerősített kínai városok eleste ugyanakkor azt mutatta, hogy nem szabad lebecsülni ezeket a marakodó törzseket. Hogy valóban hitelt érdemlően megbizonyosodjék a mongolok erejéről, elhatározta, hogy követet küld Dzsingiszhez, aki kipuhatolja a nomád államfő szándékait, nyitott szemmel és füllel felcsippent itt-ott egy-egy adatot, melyből következtetni lehet a nomád haderőre. A követség élén Behá ad-Dín Razí állt, aki Kínában talált rá a nagykánra. A művelt követ meglehetősen lehangoló képet festett a kínai állapotokról. Elmondta a hvárezmi történetíróknak, hogy a kínai császár fia Dzsingisz rabságában él, hogy a megöltek csontjaiból hegyeket lehet emelni, hogy a kínai föld csuszamlóssá vált a megölt kínaiak vérétől. A temetetlen holtak járványokat terjesztettek, s a hvárezmi küldöttség néhány tagja is halálát lelte a ragály következtében. Peking kapuja közelében a városfalak alatt fehér csontvázak halmai hevertek, s a kínaiak elmesélték a követnek, hogy Peking ostroma alatt, amikor már biztossá vált, hogy a védők nem tudják megakadályozni a város elestét, hatvanezer szűz ugrott a magas falakról a mélybe, nehogy a hódítók kezei közé kerüljön.
Dzsingisz, a források egybehangzó állítása szerint, igen kegyesen fogadta a követet, s kérte: adja át a hvárezm sahnak üzenetét, hogy nincs szándékában országára támadni, elismeri Mohamedet a nyugati világ uralkodójának, míg saját magát a keleti világ kánjának tartja. Hangsúlyozta a kereskedelmi kapcsolatok fontosságát, s közölte a sahhal, hogy a továbbiakban is szívesen fogadja az országán átutazó karavánokat s azokat még szívesebben, akik kifejezetten az ő birodalmát keresik fel áruikkal. Hogy valóban igazat mondott-e a nagykán, természetesen nehéz lenne megmondani, az azonban valószínű, hogy röviddel a kínai hadjárat után nem óhajtott katonai kalandba bocsátkozni, megtámadni a hvárezmiek általa is elismert nagy erejű hadseregét.
Mohamed, akinek még mindig nem voltak egészen pontos értesülései a mongolok erejéről, látszólag elfogadta Dzsingisz ajánlatát, s hatalmas karavánt indított a mongolokhoz. A karaván természetesen nem a sah tulajdonában volt, de tagjai között ott találjuk a sah kémeit is, akik a mongolokat fürkészték. A karaván Ahmed Balcsics vezetése alatt meg is érkezett Dzsingiszhez, ahol kellemetlen közjátékra került sor a nagykán és a kereskedők között. A kereskedők olyan szemérmetlenül magas árat kértek szöveteikért, hogy a kán áruik elkobzásával fenyegette meg őket. Ugyanakkor bevezette Balcsicsot kincstárába, s megmutatta a halomra rakott drága szöveteket, hogy a kereskedő fogalmat kapjon: a nagykán ismeri az áruk értékét. Az ijedt és ravasz Balcsics azonban kivágta magát szorult helyzetéből, s az egész karavánt felajánlotta ajándékként a nagykánnak. Dzsingisznek megtetszett a gesztus, s általa tisztességesnek tartott áron mindent megvásárolt az utolsó szegig.
Röviddel ezután Dzsingisz is karavánt indított a hvárezm sahhoz. A sahnak küldött személyes ajándékok között volt egy, a kínai hegyekből származó aranytömb, akkora, mint egy teve púpja. Mohamed látszólag kegyesen fogadta a kereskedőket, akik zömmel ugyancsak mohamedánok voltak, s úgy tett, mintha örömmel hallgatná Dzsingisz kán békés üzenetét. Éjszaka azonban magához hívatta a karaván egyik tagját, egy Mahmud nevű férfit, aki hvárezmi származású volt, s fenyegetéssel arra bírta, hogy adjon információkat a mongolokról. A megrettent kereskedő, hogy a sahnak hízelegjen, szándékosan lekicsinyelte Dzsingisz katonai erejét. Az elégedett Mohamed pedig elfogadta ugyan az ajándékokat, s szintén békés üzenetet küldött Dzsingisznek, de már azon törte a fejét, hogyan okozhatna kárt a mongoloknak.
1218-ban következett aztán az otrari katasztrófa, amely megindította Dzsingisz legnagyobb hadi vállalkozását, a turkesztáni hadjáratot.
Az említett évben hatalmas karaván indult mongol területről Hvárezmbe. A karaván tagjai többségükben mohamedán kereskedők voltak, akik mongol megbízásból szállítottak árut a sah földjére. Körülbelül 450 ember és 500 arannyal, ezüsttel, kínai selymekkel, prémekkel megrakott teve érkezett ezen a napon Otrarba*, amely a Szir-Darja jobb partján feküdt, s határváros volt a mongol puszták és a hvárezmi birodalom találkozásánál.
A karaván vezetői illő módon engedélyt kértek a továbbhaladásra Inalcsiktól, a város helytartójától, de ő megtagadta az engedély kiadását azzal az indokkal, hogy a kereskedők között mongol kémek rejtőznek. A tiltakozó kalmárokat éjszaka megrohanták, s az utolsó szálig lemészárolták a helytartó katonái.
A korabeli krónikák ezen a ponton ellentmondanak egymásnak. Nehezen dönthető el ugyanis, hogy maga a sah volt-e a véres események rendezője, vagy pedig Inalcsik a saját szakállára cselekedett-e, de a hvárezmi uralkodó mongolellenes beállítottságát ismerve, nem lehetetlen, hogy nagy szerepe volt a mészárlásban, sőt lehet, hogy személyes utasítására történt az. Mindenesetre a későbbiek során Inalcsik önállósította magát, s nem óhajtotta átadni a sahnak a karaván árukészletét, míg végül Mohamed fegyveres megtorlással fenyegette meg helytartóját. Inalcsik kénytelen volt átadni az árut, amit később a sah buharai és szamarkandi kereskedők útján értékesített.
Az egyik krónika arról is szól, hogy a vérfürdőt sikerült egyetlen embernek, egy tevehajcsárnak túlélnie, aki hosszú bujkálás után felbukkant a nagykán udvarában, s részletesen beszámolt a történtekről. Ekkor Dzsingisz belátta, hogy a hvárezmsah kezdettől fogva becsapta, s karavánjainak küldésében nem a kereskedelem elve, hanem a kémkedés vezérelte. A felháborító hír után is megőrizte azonban legendás önuralmát; követet küldött Mohamedhez, s közölte a sahhal, hogy hajlandó Inalcsik kiadatása fejében felújítani a régebbi barátságos kapcsolatokat. A hvárezm sah válasza egyértelmű volt: lecsapatta a követ fejét.
Dzsingisz ezt a sértést már nem tűrhette el, bármennyire is kedve ellenére volt rátámadnia Hvárezmre. Minden további huzavona birodalmának gyengeségét jelentette volna; meghirdette tehát a nagy hadjáratot.
Első lépésként nem Hvárezmre rohant rá, amint azt várni lehetett volna. Ekkor már egyetlen olyan birodalom létezett csak a közelben, amelyik esetleg megzavarhatta volna a hadjárat alatt, ez pedig az ellenséges kara-kitaj birodalom volt, melyet ekkor Gücsülük vezetett. A hvárezmi támadás előtt le kellett hát számolni a kara-kitajokkal. Jelentős hadsereggel, mintegy húszezer válogatott katonával egyik legkiválóbb hadvezérét, Dzsebét küldte ellenük. Dzsebe igen ügyes politikus is volt. A kara-kitaj birodalom határait átlépve, megtiltotta a keményen fegyelmezett hadseregnek a rablást, fosztogatást, és elhíresztelte, hogy visszaállítja a lakosok egy részének a keresztény Gücsülük által betiltott mohamedán vallását. A bevonuló hadsereget a lakosság örömmel fogadta mint felszabadítókat, élelemmel látta el, s eligazította az ismeretlen országban, 1217-ben meg is történt a döntő ütközet, amely Gücsülük tökéletes vereségét hozta. S bár a mongolok szigorúan megtartották Dzsebe utasítását, s nem nyúltak a lakosok vagyonához, mégis szép zsákmányra tettek szert, maga Dzsingisz ezer paripát kapott Dzsebétől ajándékba. A najmannak sikerült ugyan a csatából élve megmenekülnie, később azonban saját, uralmával elégedetlen alattvalói megölték. A kara-kitaj állam 1217-ben megsemmisült, s hozzácsatolták Dzsingisz birodalmához.
Dzsingisz maga igen magasra értékelte a hvárezmiek haderejét, ezért úgy döntött, hogy fiaival, legkiválóbb hadvezéreivel és seregének zömével vág neki a hadjáratnak, 1217-ben követei útján felszólította a csatlós ujgur és karluk országokat, hogy küldjenek katonákat seregébe, majd még ebben az évben meg is állapodtak a gyülekezés időpontjában. 1219 nyarán, amikor átkelt az Irtisen, az egyesült seregek létszáma mintegy kétszázezer lehetett, ami azt jelentette, hogy szinte minden fegyverforgató férfi résztvevője volt a hadjáratnak, kivéve Mukali 62000 emberét, akik Kínában maradtak.

A hadjáratban Dzsingisznek nagy segítségére volt az a gyűlölet is, amit Mohamed alattvalói uruk iránt éreztek. A közelgő mongol támadásra való hivatkozással, az utolsó évben már háromszor szedette be az évi adót, vajmi keveset tett azonban azért, hogy a beszedett pénzt valóban a védelem céljaira fordítsák. Bár seregének létszáma felülmúlta Dzsingiszét, fegyelem és harckészség dolgában mélyen alatta maradt. Hadvezérei között napirenden voltak a torzsalkodások, s a hangulatra mi sem jellemzőbb, mint a következő történet, melyet feljegyeztek róla: Mohamed rettegett a merényletektől - s a nép hangulatát ismerve, joggal -, ezért soha nem közölte senkivel, még vezéreivel sem, hogy melyik sátorban éjszakázik. Egyik este azonban, mintha csak véletlenül tenné, legszűkebb vezérkara előtt megjelölte hálósátrának helyét, de esze ágában sem volt abban éjszakázni. Reggel korán pedig a kijelölt sátorhoz kísértette magát, s legkevésbé sem volt meglepve, amikor látta, hogy a sátor telis-tele van belőtt nyilakkal, melyek halálra sebezték volna, ha valóban ott tölti az éjszakát.
1219 szeptemberében a mongol seregek átlépték a határt, és a bűnös város, Otrar falai alá érkeztek. A város hősiesen tartotta magát öt hónapig, a vár pedig még egy hónappal tovább. Otrar alatt Dzsingisz szétosztotta seregét; néhány tüment hátrahagyott az ujgur segédcsapatokkal együtt a város ostromára, egy másik rész fia, Dzsocsi vezetése alatt megindult lefelé a Szir-Darja mentén, a harmadik rész felfelé, maga pedig fiával, Tolujjal és a sereg fő erejével Buhara felé indult. Még a sereg szétválása előtt Otrar város egyik polgári vezetője Dzsingiszhez szökött, és hasznos tanácsokkal látta el mind geográfiai, mind pedig hadászati tekintetben. Röviddel elindulása után elesett az útjában álló legközelebbi város, Zernuk* is, mégpedig vér nélkül, mivel a hatalmas sereg láttán a város védői önként megadták magukat. A mongolok itt is megkímélték a lakosok életét és vagyonát, csupán a városfalakat és a város közepén található várat rombolták szét, s a fiatal városlakókból kényszersorozással várostromló alakulatot állítottak össze.
A következő erősség Nur* városa volt. A várost egy különálló mongol alakulat vette ostrom alá Dajir baatur vezetésével. A ravasz parancsnok éjszaka vétette körül a várost, emberei egy részét a helyi lakosoktól zsákmányolt ruhákba öltöztette, s midőn a reggeli derengésben a város felé közeledett, a védők kitárták a kapukat, gondolván, hogy karaván menekül a mongolok elől. Amikor feleszméltek, már késő volt, a mongolok egy része bejutott a városba, s a védőket megadásra szólította fel. A város lakói azonban azt a feltételt szabták, hogy a Dajir vezette kisebb katonai egység helyett a seregcsoport parancsnokának, Szübőtejnek adják csak meg magukat. Röviddel a feltételek közlése után megérkezett Szübőtej, s a városlakók megnyitottak minden kaput a hódítók előtt. Szübőtej megparancsolta a városi előkelőknek, hogy fizessenek életükért 1500 dinárt, ami nem volt nagy összeg; kihirdette, hogy minden lakos köteles igen rövid idő alatt elhagyni lakóhelyét, s csak minimális élelmet, földművelőszerszámait, valamint állatait viheti magával. Amikor aztán a város elnéptelenedett, Szübőtej elrendelte a szabad rablást.
Dzsingisz a fősereggel 1220 februárjában érkezett Buhara alá, melyet 25-30000 ember védett. A mongol csapatok megérkezésének hírére a védők pánikba estek; elhatározták, hogy elhagyják a várost, s kitörnek az ostromgyűrűből. Az ostrom harmadik napján Inancs kán vezetésével meg is kísérelték a kitörést, de csak kevés katonának sikerült átkelni az Amu-Darján, és elmenekülni. Nagy többségük holtan esett össze az üldöző mongol lovasok nyílzáporában. A cserbenhagyott lakosok követséget küldtek a nagykánhoz, s megnyitották a városkapukat. A város közepén elhelyezkedő citadella még 12 napig tartotta magát, s csak ezután esett el a várostromot a helyi lakosoktól lassan megtanuló mongol csapatok támadásai következtében.
Buhara sorsa megpecsételődött, a lakosok a váltságdíj lefizetése után kiűzettek házaikból, melyeket a hódítók kiraboltak; aki pedig nem volt hajlandó elhagyni hajlékát, azt a helyszínen megölték. A drága, arannyal borított mecsetekben a nomád harcosok lovainak patái tapodták az arannyal írt Korán-lapokat. Korabeli mohamedán krónikák elbeszélései szerint több városi előkelőt, akik megpróbáltak egy-egy helyi lakost bántalmazó mongollal szembeszegülni, a helyszínen megöltek, s fejüket kopja hegyére tűzték. A kirablás után Dzsingisz parancsára felgyújtották a bűnös várost - hiszen az Otrarban rabolt árut részben buharai kereskedők vették meg Mohamed sahtól -; csak néhány égetett téglából készült épület élte túl a tűzvészt.
Buhara után a keleti világ egyik legszebb városa, Szamarkand következett. A Szamarkandba vezető úton a mongol lovasokat már a gyalogos foglyok tízezrei követték, akiket a várostromoknál kívántak felhasználni. A raboknak elképzelhetetlen szenvedést okozott lépést tartani a lovasokkal, aki pedig a fáradtságtól elmaradt a többiektől, azt az utóvéd tagjai megölték.
Szamarkandban Mohamed hatalmas erőket vonatott össze. Dzsuvaini, perzsa történetíró szerint 110000 katona őrizte a várost, 60000 kipcsak-török, 50000 tadzsik és 20 elefánt.
Dzsingisz márciusban érkezett Szamarkand alá, s a város melletti Kök-szarájban* telepedett le. Hogy a város védőiben rettenetet keltsen, a foglyokat is katonás rendbe osztatta: minden tíz fogolyra jutott egy zászlótartó hadi lobogóval. A városból kikémlelő védőknek úgy tűnt ekkor, hogy a mongolok annyian vannak, mint az égen a csillag. Közben Dzsingisz fiai, Csagataj és Ögödej is megérkezett az elfoglalt Otrarból, nagyszámú hadifoglyot hajtva maga előtt. A visszatérők elmondták, hogy Otrar ostroma a védő Inai kán elszántsága miatt jelentős mértékben elhúzódott. Inai hallani sem akart semmiféle megadásról, hanem az utolsó házig védte a várost, majd az erődöt, s amikor már emberei sorban elhulltak mellőle, s nyílvesszei is elfogytak, téglákat ragadott fel a földről, azzal támadt a betolakodókra. Ögödej parancsára a harcosok nem ölték meg a vitézül verekedőt, hanem élve ejtették foglyul, s Dzsingiszhez kísérték Kök-szarájba, ahol válogatott kínzások közepette kivégezték.
A szamarkandi ostrom harmadik napján a védők végzetes hibát követtek el: elhatározták, hogy kitörnek a városból, s nyílt terepen veszik fel a harcot a támadókkal. A síkvidéki harchoz szokott nomádok azonban szokásos hadicseleiket alkalmazva megsemmisítették a kitörőket, s a kudarcba fulladt kísérlet következtében 70000 védő vesztette életét.
Az ostrom ötödik napján az életben maradt védők, valamint a városlakók együttesen arra az elhatározásra jutottak, hogy megadják magukat. Megnyitották a kapukat, s a mongol lovasok benyomultak Szamarkandba, amelyből ugyanúgy, mint Buharából, kiűzték a lakosokat; a házakat kirabolták, az épületek nagy részét pedig felgyújtották. A muzulmán papok vagyonát meghagyták, s nagy tisztelettel bántak velük, mivel a sámánokban babonásán hivő mongolok számára minden vallás papja egyformán a szellemek és az emberek közti összekötő kapcsot jelentette.
Néhány nap elmúltával elesett a citadella is: Alp kánnak ezt megelőzően sikerült mintegy 1000 emberével kitörnie onnan, s Mohamed sah főerőihöz csatlakoznia. Dzsingisz a helyi lakosok közül 30000-et, főleg iparosokat és kézműveseket, rabságba vettetett, és elhurcoltatott. A rabokkal részben a további várostromokat akarta végeztetni, részben pedig már arra is gondolt, hogy hazaviteti őket Karakorumba, s megteremti a mongol kézművességét, amelyre további hadjáratai és nagy tervei szempontjából óhatatlanul szüksége volt. A lakosoktól behajtott még 200000 dinár váltságdíjat, ennek fejében megengedte nekik, hogy visszaköltözzenek épségben maradt házaikba; a városfalakat és erődítményt azonban leromboltatta.
Dzsocsi serege eközben a Szir-Darja mentén lefele haladt, s Szügnak* városához érkezett. Dzsocsi nem akart feleslegesen ostromba kezdeni, ezért a városba küldte Hasszán-hadzsit, egy kereskedőt, aki már hosszú ideje a mongolok szolgálatában állott. A város védői azonban elutasították az ajánlatot, s a kereskedőnek levágatták a fejét. Hétnapos ostrom után a város elesett, lakosait pedig a bosszúszomjas hódítók felkoncolták. Dzsocsi új városparancsnokká a megölt Hasszán-hadzsi fiát neveztette ki.
Néhány kisebb jelentőségű város elfoglalása után a mongol sereg Dzsend* városa alá érkezett. Dzsocsi az önggüt nemzetségbeli Csing-temürt küldte a városba, hogy a megadásra való felszólítást átadja a védőknek. A lakosok azonban durván bántalmazták a követet, aki csak úgy tudott élve megmenekülni, hogy Szügnak sorsára emlékeztette a feldühödött lakosokat. A rosszul sikerült követjárás után Dzsocsi körülvette a várost, amelynek kapuit a lakók gondosan eltorlaszolták, de melynek védelmére kezüket sem emelték fel. Az ostromlók létrákat készítettek, megmásztak a falakat, s elfoglalták Dzsendet, majd lassan elindultak, hogy csatlakozzanak a fősereghez.
Egy másik különálló egység, amely Dzsocsi seregéből vált ki, s melynek főparancsnoka Alak volt, mintegy ötezer emberrel Benaket* elfoglalása és megsarcolása után Hodzsend* felé vette útját. A sereg érkeztének hírére a város parancsnoka, aki csak mintegy tízezer fegyveres felett rendelkezett, belátta, hogy tarthatatlan a helyzete, s katonáival a Szir-Darja egyik szigetére vonult vissza. A sziget olyan messze volt a parttól, hogy sem nyílvesszőkkel, sem pedig kőhajító gépekkel nem lehetett elérni. A mongolok ekkor a magukkal hurcolt rabokból tízes osztagokat szerveztek, s minden két osztag élére mongol parancsnokot állítottak. Az így létrehozott egységeknek az volt a feladata, hogy a környező hegyekből köveket hordjanak, melyeket a vízbe vetettek. Töltést kezdtek építeni, ezen keresztül akarták elérni a szigetet. Timur-melik, a volt városparancsnok ekkor tizenkét hatalmas csónakot ácsoltatott, nyers bőrrel, valamint réteges agyaggal vonatta be őket, így nyíl, tűz és égő olaj egyformán hatástalannak bizonyult ellenük.
Az egyik éjjel aztán a hajnali szürkületben a csónakokba harcosok szálltak, csendben a parthoz eveztek, s rátámadtak a töltést őrző mongolokra. Sokat megöltek közülük, a töltést pedig tönkretették. Néhány nappal később azonban Timur-melik mégiscsak kénytelen volt elhagyni a szigetet, mivel mind az élelmiszer-, mind pedig a hadianyag-tartalékok végüket járták. Éjszaka szállt az egység hajóra, s a tizenkét gályából álló kis flotta fáklyák fénye mellett megkezdte a leereszkedést a Szir-Darján. A menekülés hírére a mongolok is azonnal felkerekedtek, s a folyó mindkét partján követni kezdték a karavánt.
A Benaketnél táborozó mongol egységek rövidesen hírt kaptak a menekülő hodzsendiekről. Benaket felett köteleket feszítettek a folyó fölé, remélvén, hogy a hajók elakadnak, s alkalom kínálkozik majd a leszámolásra. A hajósok azonban, amikor meglátták a veszélyt, előkapták kardjaikat; vagy a borotvaélesre köszörült szablyák, vagy pedig a nehéz hajótestek végeztek a kifeszített kötelekkel. A mongolok terve kútba esett, Timur-melik szabadon folytathatta útját tovább. Dzsendnél azonban ismét kellemetlen meglepetés érte a flottát. Ulusz-idi dzsendi helytartó a Szir-Darja mindkét partját telerakatta hajítógépekkel, a folyón pedig csónakokból és zsákmányolt szállítóhajókból hidat építtetett. A hajóhíd előtt a hodzsendiek a mongol hajítógépek és nyílvesszők záporában kénytelenek voltak partra szállni, és mind halálukat lelték. Egyedül Timur-meliknek sikerült valamilyen szerencsés véletlen folytán megmenekülnie, és elérnie Hvárezmet.
Dzsebe és Szübőtej, a mongol hadvezérek legkiválóbbjai kapták azt a megtisztelő feladatot a nagykántól, hogy véglegesen leszámoljanak a hvárezm sahhal. Hírek érkeztek ugyanis napról napra arról, hogy a sah elvesztette tényleges uralmát birodalma felett, helytartói és vezérei nem engedelmeskednek neki, a közelgő ellenség hírére megromlott a sereg fegyelme, egyszóval a birodalom a felbomlás állapotába jutott. Dzsingisz elhatározta, hogy maga nem követi az ügyesen manőverező, itt-ott feltűnő sahot, hanem kisebb, de rendkívül mozgékony sereggel, 20-30000 emberrel Dzsebét és Szübőtejt küldte utána.
A két hadvezér átkelt az Amu-Darján, mint néhány hónappal előbb a Szir-Darján. Ibn al-Aszír történetíró szerint a mongol seregek minden tagja fából ládát készített, a ládát bőrrel vonta be, hogy a víz ne hatolhasson a belsejébe. Ezekbe a ládákba helyezték el aztán a harcosok fegyvereiket, használati tárgyaikat, ruháikat s a nyerget, majd lovuk nyakát átölelve s a ládát maguk után húzva átúsztattak a folyón.
1220 áprilisában a sah Nisápurba* menekült, s rövidesen továbbindult, hogy hadsereget toborozzon. Kincstárának jelentős részét a bevehetetlennek hitt Ardahán várában helyeztette el, de amint később kiderült, nagyon rosszul választott, mivel a vár rövid ostrom után megadta magát a mongoloknak, a sah kincstára így Dzsingisz birtokába került.
Mohamed kétségbeesett, amikor meghallotta, hogy a mongol csapatok átkeltek az Amu-Darján; fiának, Irak kormányzójának, Rukn ad-Dínnek a tanácsára elhatározta, hogy Irakba fut, s ott próbál jelentős haderőt állítani a mongolok ellen. Rövid vándorlás és vezéreivel való tanácskozás után Bagdad felé vette útját. A mongolok félelmetes gyorsasággal követték, s ezt annál is inkább tehették, mivel szigorú parancsot kaptak Dzsingisztől, hogy a lakosságot kímélni kell, csupán annyit szabad elvenni tőlük, amennyi a sereg élelmezéséhez feltétlenül szükséges. Nem is okoztak jelentős károkat Horaszan területén, csak ott gyújtottak fel egy-egy kisebb helységet, ahol a sah hátrahagyott megbízottai merényleteket követtek el az üldöző sereg ellen. Hogy a mongol seregben mennyire szigorúan vették a fegyelmet, arra mi sem jellemzőbb, mint Dzsingisz vejének, Tokucsarnak az esete. Tokucsar nem tartotta be a nagykán parancsát, halomra ölette az embereket, felgyújtatta a városokat, ezért Dzsingisz magához rendelte, hogy kivégeztesse. Csak rokonai hosszas könyörgésére kegyelmezett meg neki, de megfosztotta tümen-parancsnoki tisztségétől, s elűzte színe elől.
Dzsebe és Szübőtej, amikor kémeik útján értesültek róla, hogy a sah Nisápurban tartózkodik, nagy gyorsasággal a város alatt termettek, s felszólították a védőket a megadásra. Nagy volt azonban a meglepetésük, amikor a kapuk megnyitása után megtudták, hogy Mohamed már régebben elhagyta a várost, és ismeretlen irányban folytatta útját. A város kifosztása után Dzsebe és Szübőtej szétvált, hogy a kósza híreknek megfelelően több irányban is folytathassák a sah üldözését.
Röviddel a Nisápurból való kivonulás után kémek jelentették Szübőtejnek, hogy a sah Rej* városában bujkál. Amikorra azonban Szübőtej a városhoz érkezett, a sah az ellenkező irányban éppen elhagyta azt, így a mongol csapatoknak nem sikerült bekeríteniük, csupán nyilaikat lőtték a menekülők után. A nyílzáporban megsebesült maga a sah is, de ismét sikerült elmenekülnie üldözői elől. Neszevi perzsa történetíró szerint a sah kísérete mintegy 20000 főből állhatott; Daulatabad körzetében kénytelen volt megütközni a két oldalról közeledő mongol seregekkel. Ez volt az első és egyben az utolsó ütközet, amelyet Mohamed a betolakodókkal szemben vívott, és ebben is alulmaradt. Hogy állandó menekülésében csupán a belső problémák, a birodalom rendkívüli gyengesége vagy pedig az ő személyes gyávasága játszotta-e a főszerepet, nehéz eldönteni. Mi úgy hisszük azonban, hogy mind a kettő. Gyávasága nagymértékben saját gyengeségének ismeretén alapult.
Az üldöző mongol csapatok Hamadán körzetében végérvényesen elvesztették a menekülő sah nyomát, aki szűkebb kíséretével a Kaspi-tenger egyik közeli szigetén húzta meg magát. A sziget a források szerint olyan közel volt a parthoz, hogy a helyi lakosok naponta friss élelmiszert szállíthattak uruknak. 1221 januárjában azonban a mongol csapatok is elérték a Kaspi-tengert, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a mongol birodalom nyugaton immár idáig terjedt.
A már idézett perzsa történetíró, Neszevi szerint Mohamed már a szigetre érkeztekor súlyos tüdőgyulladásban szenvedett, s feltehetően már nem sokáig élt. Halála előtt még kitüntette hűséges kísérőit, de ennek az aktusnak nem volt gyakorlati jelentősége, hacsak annyi nem, hogy fia, Dzselal ad-Dín később elismerte az apja által adományozott rangokat. 1221 januárjában aztán, körülbelül egyidőben azzal, hogy a mongolok megjelentek a Kaspi-tenger partján, a hvárezm sah, Mohamed elhalálozott. Mondják, hogy akkor már olyan szegény volt, hogy kísérői nem tudtak halotti leplet venni számára, s egyik hű embere áldozta fel köpenyét erre a célra.
Elhunyt tehát a hvárezm sah, aki jelentéktelenségével és gyávaságával rítt ki a mongolok többi ellenfele közül. Olyannyira jelentéktelennek tartják a későbbi források is, hogy időnként összekeverik személyét fiával, Dzselal ad-Dínnel, aki viszont gyökeresen elütött bátortalan apjától, s a mongolok kemény ellenfelének bizonyult.
A Kaspi-tenger partján a mongolok harcos néppel találkoztak, s több összecsapás során megismerték a vad, fekete hajú emberek vakmerő bátorságát. Itt került kapcsolatba Dzsingisz a grúz állammal.
Dzsingisz, ahogy a birodalom határai elérték a Kaspi-tengert, rövid időre megálljt parancsolt, s hozzálátott új, hatalmas birodalmának megszervezéséhez. A nagyobb városok - pl. Buhara és Szamarkand - helytartókat' kaptak mongol helyőrséggel. 1220-21 telét a nagykán az Amu-Darja mentén töltötte, ahol később a Csagatajidák birodalmának egyik fővárosa, Szali-szaraj épült.
Mohamed sah felesége Lardzsan, majd Hal erősségében húzta meg magát, de az erődök eleste után 1220 táján a mongolok kezére jutott kiskorú fiaival és leányaival együtt. Kiskorú fiait a nagykán parancsára megölték, a legkisebb kivételével, akit később fojtottak meg, leányait pedig a mongol vezérek szétosztották maguk között.
1221 tavaszán a mongol seregek Hvárezm fővárosa, Gurgandzs (Urgencs)* ellen vonultak. Gurgandzs védelmét körülbelül 100000 katona látta el, s 1220 nyarán megérkezett Timur-melik is, aki az ismert kalandok után nehezen jutott csak be a városba. Timur-melik, ismerve a mongolok erejét, arra gondolt, hogy addig kellene megtámadni őket, ameddig valamennyi sereg nem egyesül Gurgandzs körül. Rábeszélésére a védősereg kivonult a városból, s rátámadt a közeledő seregek egyikére, melyet Dzsocsi vezetett. Az ellentámadástól megzavarodott mongolok vereséget szenvedtek, s Janikét városát is sikerült visszafoglalniuk a támadóknak. Timur-melik azonban nem folytatta támadásait, hanem visszavonult Gurgandzsba. A visszavonulás oka feltehetően a hadvezérek közti állandó és intenzív marakodásban keresendő.
Eközben megérkeztek a városba Mohamed életben maradt fiai is, akik apjuk halála után elhagyták a Kaspi-tenger szigetét. Meghozták atyjuk utolsó üzenetét, amelyben utódjául, régebbi döntését megváltoztatva, Ozlag sah helyett Dzselal ad-Dínt jelölte ki. A hír ismét erősen felkavarta a kedélyeket. Egyes csoportok Dzselal ad-Dín mellett törtek lándzsát, mások pedig ellene szövetkeztek. Az ellenpárt végül is elhatározta, hogy leszámol Dzselal ad-Dínnel. Ő azonban idejekorán értesült az élete ellen irányuló merénylet tervéről, s Timur-melik kíséretében elmenekült Hvárezm városából. Röviddel ezután követték testvérei is, a letett Ozlag sahhal együtt.
Amikor az uralkodó fiai elhagyták Gurgandzsot, a különböző pártok félretették ellentéteiket, egyesítették erőiket a város megvédése érdekében, mert a különböző irányból érkező mongol seregek egyre inkább megközelítették a várost. Délkeletről, Buharán keresztül jött Csagatáj és Ögödej, északkeletről, Dzsend felől pedig Dzsocsi. A Dzsingisz vezette központi hadseregcsoport Boorcsu közvetlen parancsnoksága alatt ugyancsak közeledett. Néhány nap leforgása alatt fel is vonultak a seregek végeláthatatlan hosszúságban, s amikor legutolsónak Dzsocsi is megérkezett, a város a mongol csapatok halálos ölelésében ébredt.
Az ostromló seregek létszáma feltehetően meghaladta a 100000 főt, nem számítva a rabokból kialakított várostromló alakulatokat. Ennek ellenére nem intéztek azonnal nyílt támadást a város ellen, hanem ismét cselhez folyamodtak, mint már annyiszor a turkesztáni hadjárat történetében. Kis létszámú csapatok jelentek meg a városfalak tövében, s a magukra hagyott házakból és apró településekről kezdték összegyűjteni a jószágot, maguk előtt hajtva abba az irányba, amerről jöttek. A hvárezmiek, úgy látszik, semmit nem tanultak a mongol haditechnikából; fellelkesülve a mongolok kis számán, megnyitották a kapukat, és jelentős erővel a rablók üldözésére indultak. Az állatokat hajtó nomádok az üldözők láttán fejveszetten menekülni kezdtek, s eltűntek a várost övező ligetek fái között. Az üldözők még erőteljesebb vágtatásra ösztökélték lovaikat, és mire felocsúdtak, annyi nomád lovas gyűrűjében találták magukat, amennyit a menekülők kis száma után semmiképpen nem vártak. Naplementéig folyt a harc, s csak naplementekor sikerült a hvárezmieknek kitörniük a gyűrűből, s visszamenekülniük a városba, miután 1000 halottat hagytak a csatamezőn.
A következő napon Csagatáj és Ögödej felszólította a védőket a város megadására. A védők elutasították az ajánlatot, s tovább folytatták a harcot. A mongolok ekkor üzembe helyezték kőhajító gépeiket; csalódottan tapasztalták azonban, hogy nincs a közelben olyan hely, ahonnan megfelelő köveket nyerhetnének a harci eszközök számára. A tisztek parancsára a közkatonák és a rabok szederfákat döntöttek ki a környező ligetekből, golyókat faragtak belőlük, vízben áztatták, hogy megfelelően kemények legyenek, s ezeket a furcsa golyókat használták fel hajítógépeik számára. Mondják, hogy az ágyúzás annyira megrémítette a főparancsnokot, Humar-tegint, hogy elhagyta a várost, és a mongolokhoz szökött.
Az áruló parancsnok tette, bár megdöbbenést keltett a lakosok körében, csak tovább növelte a védők elszántságát, de a támadók sem pihentek, hanem komolyan nekiláttak az ostromnak. A rabokból kialakított különleges osztagok megkezdték a város árkainak feltöltését s utána a falak bontását. A létrás osztagok létráikat a falhoz támasztották, s a rabokat maguk előtt hajtva maguk is szaporán felfelé kapaszkodtak. Néhány nappal az ostrom megkezdése után a falakon itt-ott már a jakfarkas lobogók lengtek.
A többi várral ellentétben Gurgandzs még most sem adta meg magát. Utcáról utcára folytak a harcok. A mongolok kezdték felgyújtani a házakat, hogy a tűzvész vessen véget az ostromlottak ellenállásának. A házak felgyújtása azonban túlságosan lassan haladt, ezért Csagatáj úgy döntött, hogy a másik elemhez folyamodik, s vízzel árasztja el a várost. Gurgandzson folyt ugyanis keresztül abban az időben az Amu-Darja, melytől széles gátak védték a várost. Csagatáj utasítására három ezred indult el utcáról utcára harcolva, hogy szétrombolja a töltést, s vízzel árassza el az épületeket. A válogatott ezredek már a töltés közelébe értek, amikor erős hvárezmi tartalék csapatok csaptak le rájuk, s megsemmisítették őket az utolsó szálig.
Az ostrom tovább húzódott tehát, amiben nem kis szerep jutott az ostromló vezérek ellentéteinek. A két vezér, Csagatáj és Dzsocsi között alapvető ellentétek merültek fel a város elfoglalását illetően. Dzsocsi, aki tudta, hogy Hvárezm környékét és a Kaspi-tenger vidékét ő kapja majd apjától örökségként, minden eszközzel igyekezett megóvni mind a lakosok életét, mind pedig azok javait. Jó néhány alkalommal intézett megadásra szólító felhívást a védőkhöz, akik azonban figyelemre sem méltatták a városba juttatott üzeneteket. Ezzel szemben Csagatáj, akinek semmiféle érdeke nem fűződött az ostrom elhúzásához, szeretett volna minél gyorsabban túl lenni a huzavonán, és sürgette testvérét, hogy vegye komolyabban az ostromot. Az érdekellentétek civódássá fajultak, amelynek csak az ostromlottak látták hasznát. Dzsingisz végtére is megelégelte az ostrom lassúságát, valamint az állandó civakodásról kapott híreket, s a három hadseregcsoport parancsnokságát Ögödejre bízta.
A krónikák szerint végül is elkeseredett harcok után 1221 áprilisában elesett Gurgandzs, s a mongolok kezére került az annyira áhított hvárezmi birodalom nagy része. A győzelem után a győztesek kiválogatták a lakosok közül a kézműveseket - mintegy 100000 embert -, s keletre irányították őket, a mongol birodalom belseje felé. Az asszonyokat és a kiskorú gyermekeket rabságba hurcolták, a felnőtt és számukra hasznavehetetlen ellenséges katonákat pedig megölték, mintegy egymillió embert (a mohamedán krónikák szerint).
Ögödej "áldásos" tevékenysége következtében Gurgandzs sorsa is beteljesedett: a győzelmi mámorban égő mongol csapatok Ögödej parancsára, s Dzsocsi nagy bánatára szétrombolták az Amu-Darja gátjait, s a vizet ráeresztették a városra. A mesterségesen előidézett árvíz kimosta a vért és a holttesteket a városból, de sajnos, többnyire a házakkal együtt. A halottak között heverő élők pedig, akik azt hitték, hogy más városokhoz hasonlóan a rablók hamarosan odébbállnak, a hirtelen rájuk törő vízben lelték halálukat.
Gurgandzs eleste után rövid időre térjünk vissza a hvárezmi trónörökösre és testvéreire, akik Irakon keresztül folytatták menekülésüket. Dzsingisz Horaszan határán mintegy 700 lovasból álló egységet helyezett el, hogy feltartóztassa őket. Dzselal ad-Dín azonban - aki jóval ügyesebbnek és bátrabbnak bizonyult apjánál - 300 lovasával rajtaütött az őrökön, s megfutamította őket, majd folytatta útját Nisápur felé. Timur-melik janiketi győzelmétől eltekintve ez volt az első - ha jelentőségében nem is nagy - győztes csata a mongolokkal szemben. Ugyanakkor Mohamed másik két fiának, Ozlag sahnak és Ak sahnak az útja már nem volt olyan szerencsés, mint testvérüké; bár sikerült keresztülcsúszniuk Horaszan határán, kóborló mongol csapatok kezébe kerültek, akik lemészárolták őket.
A mongol fősereg közben lassan folytatta a továbbvonulást. Dzsingisz az egész fő erővel átkelt az Amu-Darján, s a túlsó parton elfoglalta Balh* városát. Közben Dzselal ad-Dín Gazna* városába érkezett, hogy megszervezze az ellenállást.
Gaznában és környékén már gyülekeztek a hvárezmi csapatok, hogy a végre magukhoz tért emírek és vezírek vezetése alatt szembeszálljanak a fenyegető veszedelemmel. Mohamed hajdani hadseregparancsnokai, barátai, kritizálói és ellenfelei, úgy látszik, elfelejtették vagy félretették ellentéteiket, s közös erővel próbálták útját állni az áradatnak. A perzsa történetírók szerint mintegy 130000 ember állhatott készenlétben, hogy a mongolok ellen vonuljon. A sereg vezetői látszólag elfogadták Dzselal ad-Dínt főparancsnoknak és a halott sah utódának, kezébe tették le a még megmaradt országrészek sorsát. Dzselal ad-Dín pedig elhatározta, hogy nem várja be a mongol támadást, hanem hatalmas seregével maga vonul ellenük, és védekezés helyett végre támadással pecsételi meg a nomádok sorsát. A sereg vezetői most mindenbe beleegyeztek, s elhagyták Gaznát, hogy Pervan* környékén foglaljanak állást. Vonulásuk közben visszafoglaltak egy kisebb várost, a benne tanyázó mongol helyőrséget pedig - mintegy 1000 embert - kardélre hányták.
A néhány nap múlva sorra került pervani csatában a hvárezmi seregek első nagy győzelmüket aratták a mongolok felett, kiket Sigi-kutuku vezetett; a had létszáma kb. 45000 főre rúgott. A kemény és nagyszámú ellenséggel szemben Sigi-kutuku nemcsak erejét, hanem találékonyságát is bevetette, de úgy látszik hiába. Mesélik, hogy éjszaka nemezből emberformájú bábukat készíttetett, gazdátlan lovakra ültette őket, s ide-oda vonultatta, hogy az ellenség azt higgye, a mongolok az éjszaka erősítést kaptak. A ravaszsággal szerzett előny azonban kevés volt a győzelemhez, a hvárezmi lovasság döntő rohama elsöpörte Sigi-kutuku seregét, s a vezér is csak nehezen menekült el a vesztett csatából, főembereivel együtt.
A győzelem egyelőre csupán egyetlen előnnyel járt; a mongolok időlegesen abbahagyták Balh ostromát, s az ostromlók, főleg a seregben levő karlukok, a fősereghez igyekeztek, hogy egyesüljenek a hvárezmiek ellen. Ezek azonban addigra már legyőzték önmagukat. A fényes pervani győzelem megpecsételte a győztesek sorsát: a vezérek összevesztek a zsákmányon, s a sereg háromnegyed része szétszéledt. Dzselal ad-Dín jelentéktelen erőkkel magára maradt. A hvárezm sah nem tehetett egyebet, mint nem is olyan régen atyja: serege maradékaival elfutott a mongolok elől, s az Indus folyó felé vette útját.
Mesélik, hogy amikor Dzsingisz meghallotta Sigi-kutuku vereségének hírét, felvonta szemöldökét, s csendesen csak ennyit mondott: "Sigi-kutuku megszokta a győzelmeket, s még soha nem szenvedett a sors kegyetlenségétől. Most, hogy megismerte az élet keserű oldalát is, a jövőben majd óvatosabb lesz!" A nagykán, úgy tetszik, egyáltalán nem vesztette el a fejét a vereség hírére, kémei révén pontosan ismerte Dzselal ad-Dín ingatag helyzetét, a körülötte uralkodó zavaros állapotokat, s ugyanakkor tisztában volt a saját seregének vasfegyelmében rejtőző erővel is. Valószínűleg belátta, hogy a győzelmeket időnként vereségek is követik, s nem is olyan nagy baj, ha elbizakodottá vált parancsnokait néha móresre tanítja az ellenség.
Amikor aztán meghallotta a hvárezmi sereg feloszlásának hírét, nem tudta leplezni elégedettségét, s azonnal kiadta a parancsot az indulásra; Dzselal ad-Dínt, a legveszélyesebb ellenfelet élve vagy halva kézre kell keríteni! A sereg azonnal felkerekedett, s Kabulon keresztül Gazna irányában vonult előre. Dzsingisz a fősereggel erőltetett vágtában a várost vette célba, s jelentős csapatokat küldött Ögödejjel az élen sebes tempóban előre, hogy igyekezzenek még a városban érni a sahot, aki a kémek jelentése szerint ott bujkál. Gazna ellenállás nélkül megadta magát, a sah azonban már tizenöt napja elhagyta a várost, s így nem került az üldözők kezére. Gaznát a szokott módon kirabolták, a kézműveseket elhurcolták, a használhatatlan ellenséges katonákat pedig megölték, s folytatták Dzselal ad-Dín üldözését.
A sah eközben megérkezett az Indus folyóhoz, s átkeléshez készülődött. Elhatározta, hogy hatalmas gályákat építtet, s a gályák fedélzetén elszállíttatja katonáit és családját minden holmijukkal együtt a biztos menedéket nyújtó Indiába. A mongolok azonban közbeszóltak. Dzselal ad-Dín is, aki pedig jól ismerte a nomád lovasok ördögi gyorsaságát, elámult, s nem akart hinni kémeinek, akik jelentették, hogy a mongol előőrsök felbukkantak az Indus partjai mentén, s bár kevesen vannak, tönkreverték az ellenük vonult hvárezmi egységeket, és. egyre közelebb merészkednek. Ekkor még csak egyetlen gálya volt kész. Dzselal ad-Dín villámgyorsan döntött, s kiadta a parancsot, hogy a család nőtagjait rakják a hajóra, s indítsák útnak a túlsó part felé. A természet vagy az Örök Ég azonban most is közbeszólt; hatalmas hullámverés támadt a folyón, parthoz vágta a gályát, amely nyomban elsüllyedt.
Az átkelésre tehát nem lehetett többé gondolni, ezen a parton kellett fogadni az ellenséget. A döntő csata 1221. november 24-én zajlott le az Indus partján. Az ütközet Neszevi történetíró szerint kezdetben hvárezmi sikereket hozott, s egy alkalommal a mongol derékhadra olyan súlyos hvárezmi nyomás nehezedett, hogy maga a nagykán is futásban keresett menedéket. Persze ma már nehéz eldönteni, hogy ez a "futás" valóban menekülés volt-e, vagy pedig a nomád lovasok kedvenc taktikai fogása, hogy megzavarják az ellenfél haderejét. Ezt az utóbbi feltételezést támogatja az a tény is, hogy a döntő győzelemben a legfontosabb szerep 1000 lovasnak jutott, akik váratlanul derékba kapták az üldöző hvárezmi sereget, és súlyos vereséget mértek Dzselal ad-Dínre. A sah nyolcéves fia is fogságba került, s a győztesek azonnal megölték. Anyját és feleségeit saját maga dobatta az Indus vizébe a sah, nehogy a hódítók kezére kerüljenek, míg maga lova nyakát átölelve átúsztatott a folyón. Hatalmas seregéből mintegy négy és fél ezer ember érte csak el a túlsó partot, s tűnt el India rejtelmes földjén, hogy később visszatérjen, s még sok kellemetlenséget okozzon a mongoloknak. Az üldözésére küldött két tümen kevés sikerrel járt, egy darabig még követte a menekülők nyomát, majd végérvényesen elvesztette, s dolgavégezetlenül fordult vissza Dzsingisz főseregéhez.
Még 1221 elején Talkanból* indította útnak a nagykán fiát, Tolujt, hogy foglalja el, s csatolja a meghódított területekhez a hvárezmi birodalomnak a főváros, Gurgandzs után legnagyobb déli városait. A Toluj vezette hadsereg kb. 40000 főt számlált, s fel volt szerelve a várostromhoz szükséges legmodernebb hadieszközökkel, hajítószerkezetekkel és létrákkal a falak megmászására. A sereget nagyszámú muzulmán fogoly követte, akiket az árkok betemetésénél s a falak bontásánál kívántak felhasználni. 1221. február 21-én rövid ostrom után elesett Mérv*, amelynek lakosai közül 400 kézművest magukkal hurcoltak, a várost pedig kirabolták. Április elején ismét bevették Nisápurt, s tekintettel arra, hogy a város falai alatt lelte halálát Dzsingisz veje, Tokucsar 1220-ban, Toluj a legkegyetlenebbül leszámolt a várossal; 400 kézműves kivételével valamennyi lakosát lemészároltatta, a házakat leromboltatta, és a város helyét a rabságba döntött kézművesekkel felszántatta, hogy semmi se emlékeztessen többé Tokucsar halálára. Röviddel ezután elesett Hérát városa is, ahol már kisebb pusztítást végeztek a bevonulok, csupán a várost védő 12000 kipcsak katonát ölték meg, s mongol helytartót állítottak a város élére.
Dzselal ad-Dín időleges győzelmeinek hírére felkelések törtek ki Hvárezm néhány városában, s rövid időre megszüntették a mongol uralmat, néhány helytartót elzavartak, néhány száz vagy ezer katonát megöltek, lényeges változást azonban nem tudtak előidézni. A sah elmenekülése után a mongol csapatok számára gyerekjáték volt visszafoglalni a falak és várak nélküli védtelen városokat s visszaállítani uralmukat. Dzsingisz parancsára - aki utasítást adott a hadvezéreknek, hogy a további lázadások elkerülése végett egy visszafoglalt városban példát kell statuálni -, Dörbej baatur vérfürdőt rendezett a fellázadt Mérvben, amely kb. 100000 ember életébe került.
Dzselal ad-Dín elmenekülése után Dzsingisz még három hónapot töltött az Indus mellett, és sorban legyőzte az ellene támadó vezíreket, akik nem is olyan régen hűtlenül elhagyták sahjukat, s most maguk akartak trónra ülni. Egyesülésre képtelenül s egymásra vadul féltékenyen, sorban támadtak a dölyfös nomádra, hogy legyőzése által feltornásszák magukat a trónra. Próbálkozásaik azonban gyászosan végződtek, valamennyien elhullottak a mongol túlerővel szemben.
A fényes győzelmek után a nagykán elhatározta, hogy Indián keresztül hazatér fővárosába, Karakorumba. Utjának békés jellegét biztosítandó, követet küldött Delhibe Semsz ad-Dín Iltutmis szultánhoz, hogy értesítse békés szándékáról. Hogy a követ végül is milyen válasszal tért vissza, senki nem tudja, de az események szempontjából teljesen egyre megy, mivel Dzsingisz értesítést kapott, hogy Tibetben leesett a hó, s a hágók járhatatlanok nagyobb seregek számára, így hát arra az elhatározásra jutott, hogy azon az úton megy vissza, amelyen elindult Turkesztán felé.
1222 őszén Dzsingisz átkelt az Amu-Darján, és megérkezett Szamarkandba, ahol a telet töltötte. 1223 tavaszán hosszas vadászatok után, amelyek főleg élelemszerzésre szolgáltak, fiaival egyetemben nagy kurultájt rendezett a Szir-Darja partján; itt halálra ítéltek néhány ujgur vezért, akik közelebbről nem ismert módon, állítólag elárulták Dzsingiszt.
1223 tavaszán egy kínai utazó feljegyzései szerint Dzsingisz halálos veszedelembe került. Egy vadászat alkalmával ugyanis lezuhant lováról, az űzött vaddisznók ellene fordultak, s csaknem megölték.
1224 nyarán az Irtis partján találjuk, ahol valószínűleg a telet is töltötte. A nyugati országokat, amelyeknek alávetését tervezte, végérvényesen nem igázta le; e feladatot részben fiára, Dzsocsira, részben pedig néhány hadvezérére hagyta.
A legjelentősebb nyugati hadjáratok egyike - amelyben maga Dzsingisz ugyan nem vett részt, de melyet ő kezdeményezett - az Azovi-tengertől délnyugatra eső területek elleni hadjárat volt. A támadás 1222-ben kezdődött, s a már ismert legtehetségesebb hadvezérek, Dzsebe és Szübőtej vezették. A hadjáratban kb. 20000 lovas vett részt, ez alkalommal azonban hiányoztak a rabok és a várostromok szakértői, akik a turkesztáni és iráni hadjáratok során nélkülözhetetlenné tették magukat. A sereg gyors mozgású lovasokból állt; egészen más céllal tört előre nyugatra, mint néhány évvel ezelőtt Hvárezm felé. A had viszonylag kis létszáma is azt az elméletet igazolja, hogy Dzsebe és Szübőtej támadása nem hódító, hanem felderítő jellegű volt, elsődleges céljának azt tekintette, hogy új ismereteket szerezzen a világuralomra törő nagykánnak a délorosz területek lakóinak erejéről. Ezért hiányoznak e hadjáratból a várostromok, a megerősített városok elleni támadások; a hadjárat éle elsősorban nem is az orosz lakosság, hanem a délorosz pusztákon nomadizáló kipcsak törzsek - polovecek vagy kunok - ellen irányult. 1222 telén, miután már a Kaspi-tenger nyugati partjain teleltek át, továbbhaladtak, s Gandzsa* városáig nyomultak előre. Itt azonban, miután komoly ellenállásba ütköztek, továbbá mivel sem erejük, sem pedig kedvük nem volt hosszas ostromba bocsátkozni, megelégedtek azzal, hogy megsarcolták a várost, s továbbvonultak Grúzia felé. Kotman vidékén megütköztek az ellenük vonult grúz seregekkel, melyeket Iván Mhargdzeli, a király fővezére vezetett, és súlyos vereséget mértek rá. A győzelem azonban a csatában nyert szegényes zsákmányon kívül nem járt lényeges előnyökkel. A hatalmas hegyek közé ékelődött erősségekkel, az égbe nyúló csúcsok között elbújt apró hegyi falvakkal csak nagy nehézségek árán s rengeteg időveszteséggel birkózhattak volna meg, kitéve magukat a hegyi terepet kitűnően ismerő grúzok orvtámadásainak, melyek a vezérek felmérése szerint jelentős veszteségeket okozhattak volna, jelentősebbeket, mint a nyílt csatatéren vívott ütközetek.
Dzsebe és Szübőtej gyors tanácskozás után úgy döntött, hogy kihasználatlanul hagyja a hegyi népek ellen aratott győzelmet, inkább visszavonul a hegyek között a sík terepre, s továbbnyomul a kipcsak síkságon nyugat felé.
Nyugat felé haladva néhány kevéssé megerősített városon kívül, amelyek közül egyet-kettőt gyors ostrommal elfoglaltak, útjukban állt Derbend városa; ennek lerohanására nagyon kevés volt a remény. A mongolok ekkor a szokásos módon cselhez folyamodtak; sikerült is átkelniük a derbendi sziklaszorosokon és megerősített átjárókon. A derbendi átkelés történetét így mesélik el a korabeli források: Amikor a mongolok tudomást szereztek róla, hogy a Kaukázus nyúlványai között vezet a legrövidebb út a kipcsak sztyeppére, úgy döntöttek, hogy mindenképpen átkelnek a hegyeken. A Derbend vidékén fekvő átjárók közül a könnyen felfedezhetőket a helyi lakosok megszállták, a rejtett átkelőhelyeket pedig a hegyi viszonyok között nehézkesen mozgó nomádok nem tudták felfedezni. Ezért Dzsebe és Szübőtej úgy határozott, hogy "nyelveket" fognak, s megtudják tőlük a rejtett átkelőhelyek titkát. Szerencsétlenségükre az elfogottak valamennyien olyanok voltak, akiknek fogalmuk sem volt az államtitokként kezelt átjárók elhelyezkedéséről. Ekkor Dzsebe úgy döntött, hogy taktikát változtat, s maga veszi kezébe az ügyek intézését. A sereget Derbend előtt megállíttatta, maga pedig követeket küldött Feriburzához, a derbendi kerület sahjához, s követeket kért tőle, hogy a békéről tanácskozzanak. A megrémült sah készséggel tett eleget a kérésnek, s Dzsebe titkos reményének megfelelően olyan nemeseket küldött a tárgyalásra, akik, mivel az ország vezetői közé tartoztak, ismerték az átkelőhelyek titkát. A békéről tárgyalni akaró nemeseket kellemetlen meglepetés fogadta; Dzsebe és Szübőtej megkötöztette őket, s egyet közülük a többiek szeme láttára kivégeztetett. A halálra rémült követek ekkor könyörögni kezdtek életükért, míg végre a vezérek "megszánták" őket, s felajánlották szabadságukat a derbendi átjárók titkáért. Az árulóvá vált nemesek útmutatásai nyomán aztán a mongol seregek átkeltek a derbendi hegyeken, s Észak-Kaukázusba értek, ahol az alánok és kunok felett aratott győzelmeik után nyugatra fordultak.
A vereség után a tönkrevert kunok ugyancsak nyugat felé vándoroltak, illetve menekültek, s felkeresték nyugati testvéreiket, akik a Volga és a Dnyeper környékén nomadizáltak, hogy velük egyesülve megpróbáljanak ellenállni a mongoloknak. A győztesek pihenés nélkül üldözték a megvert ellenséget, s a Krímben rövid ostrom után bevették Szudak* városát.
A kunok vagy más néven polovecek utoljára a Krímben kísérelték meg összegyűjteni erőiket. A legerősebb kán, Koncsak fia vezetése alatt összegyűlt kun seregek azonban, elsősorban a vezér gyávasága miatt, megfutottak, s meg sem álltak a Dnyeperig. Az előretörő mongol seregek útközben az Azovi-tenger közelében megverték a különböző kun törzsek, jászok, cserkeszek stb. egyesült seregeit, s elérték az orosz határt. Az üldözöttek közül sokan vagyonukkal és ingóságaikkal együtt kijevi területre menekültek. A menekülők által hozott friss hírek, amelyek a támadó mongolok kegyetlenségéről és vérszomjáról beszéltek, kétségbe ejtették, s védekezésre kényszerítették a kijevi állam lakosságát. Misztyiszlav kijevi fejedelem vezetésével a hercegek és nemesek tanácskozásra gyűltek össze Kijevben, hogy megtárgyalják a mongolok elleni küzdelem módjait és lehetőségeit. A sokféle bátor és gyáva vélemény közül a kijevi fejedelem képviselte a legbátrabbat és legokosabbat. Véleménye szerint mindenképpen szövetséget kell kötni a kunokkal, és segíteni kell nekik, hiszen ellenkező esetben maguk taszítják a kunokat a mongolok karjába, akkor aztán együttesen fognak az orosz föld ellen támadni. Segíteni kell tehát a kunoknak, velük együtt erős hadsereggel kell kivonulni az orosz területről, s az orosz állam határain kívül fogadni az ellenséget. A gyűlés végül is - amelyen többek között Misztyiszlav Romanovics kijevi, Misztyiszlav csernyigovi és Misztyiszlav halicsi fejedelem elnökölt, s amelyen részt vettek még a híresebbek közül Danyiil Romanovics volhiniai, Vszevolod Misztyiszlavics novgorodi fejedelem elfogadta a kijevi fejedelem indítványát, elhatározta, hogy fegyveres segítséget nyújt a poloveceknek, s az orosz határok előtt szembeszáll a mongolokkal. A krónikák szerint a polovecek annyira megörültek az orosz fejedelmek támogatásának, hogy egyik kánjuk, Batu, felvette a keresztény hitet.
A villámgyorsan felállított és felkészített orosz-kun seregek elindultak a mongolok ellen; a Dnyeper partján a Varég-sziget környékén táboroztak, amikor állítólag mongol követek keresték fel őket. A követek közölték az összegyűlt fejedelmekkel, hogy szándékaik békések, nem akarnak orosz föld ellen támadni, csupán elmenekült rabjaikért, a polovecekért jöttek, hogy visszahurcolják őket; amennyiben kérésüknek eleget tesznek, nincs szándékukban továbbfolytatni útjukat nyugat felé, s összeütközésbe kerülni az orosz fejedelmekkel.
Ha a forrásoknak hinni lehet, az orosz fejedelmek - feltehetően a kunok követelésére, tőlük teljesen szokatlan módon - szerencsétlen lépésre szánták rá magukat: megölették a követeket. Ha valóban megtörtént ez az esemény, amelyről a mohamedán források tudósítanak bennünket, ennek elsősorban a már említetteken kívül az lehetett az oka, hogy a fejedelmek a valószínűleg ravaszságból tett békeajánlatot a mongolok gyengeségének tekintették, s el akartak utasítani minden tárgyalást a hódítóval.
A sereg vonulásának tizenhetedik napján, amikor a Dnyeper partján táboroztak, ismét csak mongol követek keresték fel a hadat a következő üzenettel: "Ti megöltétek követeinket, s csatázni akartok velünk! Hát akkor rajta! Mi nem forraltunk ellenetek rosszat, de most valamennyi nép közös istene ítélni fog felettünk!"
A fejedelmek nem ölették meg az újabb követeket, hanem vártak türelemmel, hogy a még utánuk késve érkező fejedelmek csapatai is csatlakozhassanak a fő erőhöz. A sereget Misztyiszlav Romanovics és Vlagyimir Rurikovics vezette, s zászlóik alá tömörítették Kijev, Szmolenszk, Kurszk stb. harcias lakosait. Az őket követő csapatok volhiniai és halicsi egységekből álltak, mellettük pedig egyre nagyobb számban jelentek meg a kunok, meglehetősen laza csatarendben. Ide-oda vágtattak, egymás között állandó súrlódások közepette szervezték naponta újjá hadrendjüket, s az orosz fejedelmek növekvő aggodalommal figyelték egyelőre legalábbis hasznavehetetlennek látszó szövetségeseiket.
A sereg első győzelmét a halicsi Misztyiszlav aratta, aki harcosaival tönkreverte a Dnyeper partján felbukkanó mongol előőrsöket. A győzelem után a hadak átkeltek a Dnyeperen, és kilencnapi keletre tartó menet után elérték a Kalka folyót; mivel a mongolok is itt csoportosították fő erőiket, itt ütköztek meg velük.
1223. június 16-át írtak. A krónikák festői színekkel ecsetelik a szövetséges csapatok hősiességét, az ellenség sűrűjében óriásként verekedő Danyiil Romanovics volhiniai fejedelem vagy Oleg kurszki fejedelem hőstetteit, akik vérző sebükkel mit sem törődve forgatták fejük felett rémítő súlyú buzogányukat.
Az ütközet ott dőlt el a mongolok javára, ahol az orosz fejedelmek közül többen már előre sejtették a veszélyt. A mongolok ellentámadására ugyanis a fegyelmezetlen polovecek megfutamodtak, megfordultak, s menekülő tömegeik áttörték a mögöttük vonuló fegyelmezett orosz hadrendet. A polovecek félelmükben ellenségként zúdultak az orosz katonákra, szétszórták őket, majd gyors lovaikon eltűntek a távolban. A megzavarodott, szétzilált orosz seregekre ekkor rácsaptak a mongolok: a vereség még ekkor sem lett volna biztos, ha a szövetséges sereget nem osztották volna meg súlyos, belső ellentétek. A két legerősebb orosz fejedelem, Misztyiszlav Kijevből és Misztyiszlav Csernyigovból mit sem sejtve táborozott viszonylag messze a Kalka folyótól, s fogalma sem volt róla, hogy több mérfölddel odébb elkeseredett küzdelem folyik szövetségesei és az ellenség között. A nagyravágyó halicsi fejdelem, a harmadik Misztyiszlav ugyanis megrészegülve első sikerétől, magának akarta megkaparintani a biztosra vett győzelmet, s nem értesítette a békésen táborozókat a csata kezdetéről. Elképzelhetjük aztán azok meglepetését, amikor hirtelen feltűntek a tábor előtt a rémülten, egymással összekeveredve vágtató kunok csoportjai, s rávetették magukat a táborra. A kijeviek hirtelen nem is tudták, hogy baráttal vagy ellenséggel van-e dolguk, s mikorra kinyílt a szemük, áruló szövetségeseik már kirabolták a tábort, és sokat megöltek közülük. A megzavarodott kijeviekre ekkor rárontottak a mongolok.
A Kalka menti csata az orosz seregek és szövetségeseik teljes vereségét hozta, s a mongolok által rendezett vérfürdőből alig menekült meg a felvonultak tíz százaléka; csak a kijeviek 10000 embert hagytak a csatatéren. A fejedelmek közül, aki életben maradt, elmenekült, egyedül Misztyiszlav Romanovics sáncolta el magát egy szekértáborban a Kalka mellett, s vette fel a harcot. Három napig támadták a mongol csapatok a kilátástalanul védekező kijevieket, a negyedik napon aztán meglepő javaslattal fordultak a szekértáborban rekedtekhez. Tekintettel arra, hogy miután a poloveceket megfutamították, s a Dzsingisz által rájuk bízott feladatot, a kunok földjének kikémlelését megoldották, nem óhajtottak feleslegesen időt vesztegetni értelmetlen háborúval, azonkívül a hosszú távollét és az állandó megfeszített vonulás következtében a csapatok harci szelleme is erősen csökkent, megelégedtek azzal, hogy váltságdíjat követeljenek a kijeviektől, s ennek fejében biztosították szabad elvonulásukat. Ez alkalommal azonban a mongolok szegték meg esküjüket; a kijevi nagyfejedelmet két vejével együtt elfogták, megölték, az elvonuló sereget pedig megtámadták, s egy szálig kiirtották.
A Kalka menti vereség két alapvető okra vezethető vissza: elsősorban a polovecek és az orosz csapatok közötti összhang hiányára, illetőleg a két harcmodor közti alapvető különbségre, másodsorban pedig az orosz seregek megosztottságára. Az orosz sereg felépítése a hagyományos feudális tagozódást követte, nem volt egységes főparancsnokság, a fejedelmek között nem voltak jók a kapcsolatok, mindegyik fejedelem saját csapatával, a saját maga által kidolgozott haditaktikát követte; ha akarta, akár el is hagyhatta a csatamezőt. Természetes, hogy az egységes taktikát alkalmazó, rendkívül fegyelmezett mongol seregekkel szemben ezek a hiányosságok döntőnek bizonyultak.
Dzsebe és Szübőtej nem is időzött tovább orosz földön, hanem amilyen gyorsan csak tudott, kisebb ütközeteket és vereségeket nem számítva, még 1223-ban visszatért az ősi szállásterületre, miután kisebb, vereséggel végződő kirándulást tettek a volgai bolgárok földjére.
Dzsingisz ezalatt alaposan kipihente seregével együtt a turkesztáni és afganisztáni hadjárat fáradalmait, s új harcokra készítette elő katonáit. Alighogy megtért nyugatról, máris új feladatok állták előtte immár keleten: az ismételten fel-fellázadó Szi-Hiát, azaz a tangut birodalmat kellett ismét meghódítania.
1225 februárjában érkezett vissza Tola-parti szálláshelyére, immár pihenten, mivel Turkesztánból a központi szállásterület felé vezető útjában hosszú időt töltött több alkalommal is mulatozással vagy vadászattal, míg a birodalom hadügyeit kiemelkedő képességű vezéreire s távolról sem ilyen képességekkel rendelkező fiaira hagyta. 1225-ben azonban ismét fel kellett kerekednie a tangut birodalom ellen, mert a tangutok, mint már annyiszor, ismét csak az alkalmat keresték, hogy megszabaduljanak. Dzsingisz utált uralmától. A fiatal és tapasztalatlan De-vang, az új tangut uralkodó, aki a Kin-dinasztia felé fordult, s a Kin állam és a tangutok szövetségét igyekezett létrehozni Dzsingisz ellen, újabb veszélyes lépésre szánta el magát: ígérete ellenére sem küldte el Dzsingisz Tola-parti táborába azokat a túszokat, akiket a nagykán követelt az előkelők gyermekei közül, hogy ezáltal is féken tartsa a zabolátlan tangutokat. De-vang követei útján elutasító választ küldött Dzsingisznek, s megtagadta fiának, Zsen hercegnek a kiszolgáltatását is. Amikor aztán egy najman herceg Dzsingisz elől menekültében De-vang védelme alá helyezte magát, s a tangut uralkodó az ő kiadatását is megtagadta, Dzsingisz belátta, hogy nem halogathatja tovább a dolgot, meg kell indítania a háborút Szi-Hia ellen.
1226 tavaszán felkerekedett a Tola partjáról, hogy személyesen vezesse a sereget, annál is inkább, mivel a tangut és kínai hadviselés legnagyobb szakértője, e területek főparancsnoka, Mukali, már néhány éve halott volt. Ő maga állt hát a sereg élére, s indult hadjáratba; nem sejtette, hogy ez lesz életében az utolsó.
A mohamedán történetírók szerint megismétlődött vele az a szerencsétlenség, amely már egyszer Turkesztánban majdnem végzetessé vált az öregember számára: levetette a lova. Bár Turkesztánban veszélyesebb körülmények között történt a baleset, hiszen vaddisznóvadászat közben esett a szerencsétlenség, s majdnem a támadó vadkanok áldozatává lett. Tangut földön ilyesmiről nem volt szó - vadlovak űzése közben érte a baleset -, de ez a bukás bizonyult súlyosabbnak. Valószínűleg belső zúzódásokat is szenvedett, mert szörnyű fájdalmai voltak, és belázasodott. Felesége, Jiszüj, akit magával vitt tangut földre, másnap reggel magához hívatta a nemeseket, s elmondotta nekik, hogy a nagykán lázasan, önkívületi állapotban töltötte az éjszakát, s valószínűleg nem tud sem részt venni a csatában, sem pedig irányítani a hadjáratot. Az összegyűlt vezérek két táborra szakadtak; egyik részük a hadjárat folytatása mellett tört lándzsát, úgy hogy Dzsingiszt hazaküldik a Tola parti szállásterületre, s kineveznek a tangut hadjárat élére egy új főparancsnokot, míg másik részük Tolun-cserbinek, a testőrség főparancsnokának vezetésével azt a véleményét hangoztatta, hogy a hadjáratot el kell halasztani. "A tangutoknak szilárd fallal épített házai és városai vannak, ezeket pedig nem tudják a hátukra venni és odébb szállítani. Itt maradnak ezek még jó sokáig! Forduljunk vissza gyorsan, nyerje csak vissza urunk egészségét, s akkor jöjjünk ide ismét vissza! Megtaláljuk majd e városokat, és leromboljuk őket!"
A nagykán azonban másképpen döntött. Meglepetésszerűen, nagy fájdalmai ellenére is megjelent a tanácskozáson, s kijelentette, hogy a hadjáratot folytatják, mivel a visszavonulást a tangutok a gyengeség jelének vennék. Ahhoz azonban hozzájárult Tolun-cserbi erősködése miatt, hogy még egy utolsó kísérletet tegyenek a hadjárat megindítása előtt a békés meghódoltatásra. Követeket küldött a tangut uralkodóhoz abban a reményben, hogy az árulóvá vált hűbéres, De-vang - akit a mongol források Burkán néven emlegetnek - ismét elismeri a mongol fennhatóságot. A követek kemény hangú üzenetet vittek Dzsingisztől, aki szemrehányásokkal illette Burkant a turkesztáni hadjárat előtt elkövetett szószegése miatt. "Azt üzented, Burkán, hogy a mongol sereg jobbszárnya leszel, ha arra kerülne a sor. Erre én röviddel üzeneted után hadjáratot indítottam a mohamedánok ellen, s kértelek, hogy küldj segédcsapatokat, légy a sereg jobbszárnya. Te erre nemhogy csapatokat nem küldtél, hanem még sértegettél is. Nem indulhattam akkor hadba ellened, de nem felejtettem el hetvenkedő beszédedet! Elindultam harcolni a mohamedánok ellen, az örök Ég segítette utamat, uralmam alá hajtottam őket; most pedig elérkezett az idő, Burkán, amikor eljöttem megtudakolni, hogy miképpen is értetted azokat a szavakat?"
A követek, amikor átadták a fenyegető üzenetet, látták, hogy De-vang, azaz Burkán megretten, s mentegetődző szavakba kezd. "Nem én küldtem a fennhéjázó üzenetet..." - kezdte volna mondani, amikor seregének főparancsnoka és feltehetően a hatalom tényleges birtokosa, Asa-gambu ingerülten félbeszakította, s ellenséges hangon válaszolt a követeknek: "Én küldtem nektek az üzenetet olyan hangon, amilyet megérdemeltek. S ha azért jöttetek, mongolok, hogy szavaimat számon kérjétek tőlem, hát nosza, gyertek csak. Alasajban lakom, ott vannak jurtáim, és várnak benneteket tevéim is, drágaságokkal a hátukon! Ha aranyat és ezüstöt akartok, miért haboztok? Gyertek, és vegyétek el tőlem!"
A követek szó nélkül megfordultak, és visszatértek a nagykánhoz. Dzsingisz, aki lázas betegen feküdt, az üzenet hallatára kikelt ágyából, s ingerülten förmedt a körülötte állókra, akik még most is a visszafordulást sürgették: "Ebből aztán elég legyen! Hogy tehetném, hogy visszafordulok, amikor ezek nyíltan fittyet hánynak hatalmamnak, s nyíltan fellázadtak ellenem. Az Örök Égre esküszöm, hogy számon kérem rajtuk ellenséges szavaikat!"
Az ütközetre a Huang-hótól nyugatra került sor az említett Alasaj vidékén. A mongol csapatok döntő győzelmet arattak a tangutok felett, Asa-gambu, a nagy ellenfél, aki, úgy látszik, semmit sem tanult Dzselal ad-Dín sorsából, fogságba esett, s más harcosokkal együtt a csata után kivégezték. A tangutokat kirabolták, az előkelőket megölték, az egyszerű népet pedig a mongolok szétosztották maguk között.
A sereg ezután pusztítva vonult végig a mai Ordosz és Kanszu területén, sorban elfoglalva a városokat, s legyőzve az eléje kerülő kisebb-nagyobb tangut seregeket. Kínai források szerint Dzsingisz nem tanúsított kíméletet az elfoglalt ország lakosaival szemben, "a tangutok elbújtak a földbe és a kövek alá, hogy elkerüljék a nyilakat és a lándzsákat, de még így is fehér volt a föld mindenütt az elesettek csontjaitól."
1226-27 telét Ordoszban töltötte a mongol sereg, s itt értesült Dzsingisz, hogy a tangut uralkodó - Tő-zsen - még 1226 nyarán, a mongol seregek közeledésének hírére megbetegedett és meghalt, utódjaként testvére, Hien foglalta el a trónt. Az ország akkor már katasztrofális helyzetben volt. Az újonnan megválasztott uralkodó, ahelyett hogy nevének tisztaságát felhasználta volna a békekötés érdekében, folytatta testvére mongolellenes politikáját, s csak az újabb mongol győzelmek, majd a tangut főváros körülzárása bírták rá politikája megváltoztatására.
Amikor a körülzárt fővárosban 1227 nyarán szörnyű éhínség tört ki, az uralkodó nem tehetett mást, mint hogy személyesen adta fel a várost, s mesés kincsekkel maga jelent meg Dzsingisz előtt, hogy visszaállítsa a régi vazallusi állapotokat. Ezzel azonban néhány hónappal elkésett.
A Mongolok Titkos Történetének krónikása így beszéli el az utolsó tangut uralkodó szomorú történetét: Hien, a tangut uralkodó 1227 nyarán megjelent Dzsingisz táborában, hogy megadja magát a nagykánnak. Amikor Dzsingisz táborába ért, átnyújtotta ajándékait, aranyos Buddha szobrokat, arany- és ezüstedényeket, paripákat és tevéket, valamint kilenc fiút és kilenc lányt az előkelők gyermekei közül. Az új Burkan kánnak* ajándékai ellenére súlyos megaláztatást kellett végigszenvednie; Dzsingisz nem nyittatott előtte kaput, hanem a zárt ajtón keresztül kellett megadási és meghódolási szándékát közölnie a nagykánnal.
A zárt ajtó története régóta találgatásra ad alkalmat. A kutatók zöme úgy értelmezi a nagykán tettét, hogy ilyen módon is meg akarta alázni a tangutot, aki ellene és az Örök Ég akarata ellen lázadni mert. Lehetséges azonban az is, hogy a fáradt és fájdalmaktól gyötört Dzsingisz nem óhajtott elesetten mutatkozni legyőzött ellenfele előtt.
Akárhogyan is legyen azonban a dolog, Hien meghódolása már nem okozott különösebb örömet a halálra készülő nagykánnak.
A Titkos Történet krónikása szerint Dzsingisz undort érzett a meghódolt tangut uralkodó szavai hallatán, s a "Meghódolt" nevet adta neki, majd megparancsolta Tolun-cserbinek, hogy saját kezűleg végezzen vele. Tolun a parancsnak engedelmeskedve a táboron kívülre kísérte Hient, kardjával leszúrta, majd levágta a fejét, így pusztult el az utolsó tangut uralkodó a tangut birodalommal együtt, amely 1227-ben megszűnt létezni.
A győztes Dzsingisz sem sokkal élte túl azonban a tangut birodalom bukását, s 1227, a disznó éve őszén megtért őseihez az Örök Kék Égbe.

DZSINGISZ KÁN ÖRÖKSÉGE

Én pedig szomorkodom, látó szemem mintha
nem látna, gondolkodó elmém mintha
semmit sem értene, bánat borul reám. De
az ember fia mind arra teremtetett, hogy
meghaljon, mikor az Ég az időt kijelöli számára.
(Kül-tegin türk hadvezér feliratából, i. sz. VIII. sz.)

1227-ben, a disznó évében "eldőlt a korhadt fa s teljes hosszában végigfeküdt a földön, összeomlott a régi oszlop a terhek súlya alatt" -, ahogy a Mongolok Titkos Történetének krónikása Dzsingisz jövendő halálát látnoki módon még évekkel az esemény beköszönte előtt megénekelte. Halála ugyanolyan rejtélyes és ködös volt, mint élete, semmi biztosat nem hagytak ránk az elmúlt évszázadok krónikaírói vagy az utódok. Sírját nem jelzi felirattal gazdagított kőkolosszus, és arról sincs tudomásunk, hogy hol helyezték örök nyugalomra sokat átkozott testét, hazai földön nyugszik-e valahol a Tola partján, vagy pedig a meghódoltatott ellenség földjén temették el örök figyelmeztetésként. Temetéséről nem keltek szárnyra legendák, mint Attiláéról, észrevétlenül hagyta el a világot, úgy, ahogy megszületett. Az 1228-as kurultájon fiát, Ögödejt választották utódjául azzal a céllal, hogy folytassa apja politikáját, tartsa meg a meghódított területeket, s ha lehet, még gyarapítsa is azokat, egyszóval lépjen Dzsingisz örökébe. De milyen is volt az az örökség, amit a nagykán utódaira hagyott?

Területét tekintve a mongol birodalom soha nem látott kiterjedést ért el, magába foglalta Észak-Kínát, Mandzsúriát és Korea egy részét, Afganisztán és Irán területét. A mongol birodalom nyugati határa valahol a Kaspi-tengernél húzódott, míg északon a Bajkál-tó felett találjuk a határt. Ebben a kontinensnyi országban a mongol etnikum azonban csak igen kevéssé képviseltette magát, s becslések szerint nem is valószínű, hogy elérte az egymilliót (1 2%-át az összlakosságnak). Míg a mongol törzsek továbbra is megmaradtak lovas-nomádnak, addig az általuk legyőzött és leigázott területeken magas színvonalú földművelő kultúra volt, virágzott az ipar és a kereskedelem.
A hódító háborúk megindulásával a feudalizálódás egyre nagyobb mértékben haladt előre. A hadizsákmányt nem egyenlő módon osztották fel, hanem különböző kritériumoknak megfelelően, meglehetősen bonyolult szempontok alapján, amelyek között a nemzetségi kapcsolatokon nyugvó különbségek nem mutathatók már ki. Előtérbe kerülnek a katonai és feudális különbségek, azaz az ezredesek zsákmányrésze jóval nagyobb, mint például a századosoké, akkor is, ha köztük kizárólag katonai kapcsolat áll fenn.
A további rabló hadjáratok, amelyek keretében már nemcsak egyszerű, könnyen elosztható javak kerülnek zsákmányként a hódítók kezébe, hanem országok és népek is, amikor a leigázottak már nem válnak a birodalom egyenrangú részeivé és polgáraivá - mint ahogy régebben a belháborúk következményeképpen még a kezdetben ellenséges és félig kiirtott nemzetségek vagy törzsek tagjaival történt -, tovább élezik ennek a mesterségesen kialakított katonai demokráciának a válságát, s fejlesztik a feudális viszonyokat. A leigázott népeket és országokat - mint területet és mint népességet - nem osztják fel a győztesek között a belháborúk során megszokott hierarchiának megfelelően, hanem kezdetben a nagykán megtartja őket magának, mint aki amúgy is az egész birodalom tulajdonosa, később aztán felosztja fiai között. Megszűnik a katonai rangok szerinti elosztás, a zsákmányból nem a magasabb katonai rang kapja a többet, hanem a káni család tagja, függetlenül a hódításban betöltött szerepétől és a hadseregben viselt funkciójától. A kiosztott országot a kánfi tovább osztja nökürjei, kíséretének tagjai között, őket nevezi ki helytartóknak az elfoglalt városokba, s az adókból is nagyobb a részesedésük, mint az alacsonyabb beosztásúaknak. Később aztán a polgári közigazgatás bevezetésekor a katonai szervezet rangjainak a jelentősége erősen lecsökken, s a katonai demokráciának mint döntő formának a megszűnésével együtt a feudális kapcsolatok kerülnek az első helyre.
A mongol társadalom történetének főbb vonásait a nagykán haláláig a következőkben összegezhetjük: a Dzsingisz fellépése előtti időkben a mongol társadalom a nemzetségi társadalmi forma felbomlásának állapotában volt, ez a forrna azonban még nagyon sokáig igen erősen tartotta magát. Ha egy, a nemzetségi társadalomtól leginkább eltávolodott mongol nyelvű népet vizsgálunk meg, például a najmanokat, arra a következtetésre jutunk, hogy az "ország" csak kívülről nézve egységes, de tulajdonképpen a nemzetségek és törzsek kusza hálója szövi át. Igaz ugyan, hogy elméletileg az ország élén egy kán áll, ennek hatalma azonban erősen korlátozott, ugyanolyan módon, mint a királyoknak a feudális anarchia idején.
Az anyagi javak egyenlőtlen elosztásának következményeképpen a nemzetségi-törzsi szervezetben megjelennek a feudalizmus csírái, melyeknek kifejlődése elsősorban az alapvető gazdasági okok mellett a belső háborúkkal függ össze. A háborúkban győztes nemzetségek uralmuk alá vetik a legyőzőiteket, s ez mind anyagi, mind pedig emberi erő szempontjából megnöveli hatalmukat. Az állatállomány és az emberek száma közti ellentmondáson alapuló permanens válság megoldására irányuló törzsi háborúk korszakában erősödik meg a feudalizmus.
Tekintettel azonban arra, hogy törzsi háborúkkal a válságot nem lehet megoldani - a szükség évről évre visszalátogat -, meg kell kísérelni, hogy valamilyen módon megnyugtató megoldást találjanak. A megoldás egyik gyakori módja a letelepedés, áttérés a földművelésre s ezzel együtt a feudális társadalmi forma kifejlesztése, amely aztán hosszú évszázadokra uralkodóvá válik e népek történetében.
A letelepedésre alkalmas terület megszerzése azonban nem mindig jelent egyszerű feladatot. Belső-Ázsia pusztái még a modern kor technikai vívmányainak birtokában sem kecsegtetnek a földművelés számára kiváló lehetőségekkel, hát még a kor emberének, aki a földművelést alig-alig ismerte. A kor technikai színvonalán lehetetlen lett volna a földművelésre való áttérés a belső-ázsiai pusztákon még akkor is, hogyha abban az időben a mongol népek megpróbálták volna ezt a lehetőséget is.
A válság másik lehetséges megoldásának a külső expanzió mutatkozott, azaz csupán más, letelepedett vagy állattenyésztő népek kifosztása révén volt csak lehetséges az élelmiszerbázis kiszélesítése s az emberanyag (elsősorban kézműves) utánpótlás biztosítása. Ezeket az erős, részben letelepedett s a haditechnikát is magas színvonalon ismerő népeket a nemzetségi-törzsi anarchikus társadalom erejével azonban lehetetlen lett volna kirabolni, éppen ezért a társadalom gyökeres átalakítására volt szükség. Ezt a szükségszerűséget ismerte fel Dzsingisz, s a módot is megtalálta rá, hogy felismerését a gyakorlatban alkalmazza.
A külső terjeszkedés útjában elsősorban maga a nemzetségi-törzsi rendszer állt, hiszen még az expanzió céljának a megértetése, s a némileg egységes fellépés szükségességének az elfogadása is szinte lehetetlen feladat elé állította volna azt, aki megkísérelte volna, hogy a széthúzó, egymással ellenséges viszonyban álló népeket egy cél érdekében tömörítse. A különböző nyelvű és kultúrájú, a nemzetségi társadalom más-más fokán álló népekből csak egyetlen módon lehetett egy viszonylag egységes országot létrehozni; ha valamennyi nép és törzs feladja függetlenségét, s egy közös, irányító akaratnak rendeli alá magát. Erre azonban békés úton természetesen egyik egység sem volt hajlandó, így a megoldást csak egyetlen módon lehetett elképzelni: a különböző egységeket legyőzve, eltekintve azok etnikai, nyelvi, kulturális színvonalától, különállásukat megszüntetve, egyesíteni őket egy közös birodalomban, amelyet már egészen más elvek kormányoznak, mint amelyek a nemzetségi társadalomban uralkodók voltak.
Dzsingisz kán, a felismert szükségszerűség birtokában elkezdte az első lépéseket; a mikroegységek megszüntetését s a nem nemzetségi-törzsi alapokon nyugvó egységes birodalom létrehozását. A nagykán élettörténetéből világosan kiderül, hogy ez nem is volt valami egyszerű és veszélytelen feladat. Fanatizmust, személyes bátorságot és kiváló politikai érzéket kívánt Dzsingisztől, az örök Ég kegyeltjétől; az örök Ég nemcsak az utat mutatta meg a fiatal Temüdzsinnek, amelyen haladnia kell, hanem a szerencsét is biztosította számára, amely a végcél elérését lehetővé tette. Az első feladat, mint mondottuk, a mikroegységek felszámolása volt, ezt Dzsingisz kiváló politikai érzékkel, érzelgősség nélkül oldotta meg, szövetségben mindenkivel mindenki ellen, elárulva a barátot és keblére ölelve az ellenséget, mindig úgy, ahogy a cél leginkább megkívánta. Semmi sem volt szent előtte ebben a küzdelemben, sem az emberi élet, sem vagyon, sem személyes érzelmek, egyformán feláldozta testvérét és felesége nászajándékát, ha a körülmények úgy kívánták. Szövetkezett a kínaiakkal, az ősi ellenséggel a másik ősi ellenség, a tatárok ellen, a kereitekkel a merkitek ellen, majd megverte a kereiteket, a najmanokat, volt szövetségeseit megölette, a legyőzőiteket kirabolta.
A hangsúly azonban ezekben az úgynevezett rabló hadjáratokban nem a rabláson van, az elsődleges cél nem az anyagi javak eltulajdonítása, hanem a különállás megszüntetése, a legyőzött egység beolvasztása a birodalomba. Aki ellenáll, és bosszúra esküszik, azzal nincs mit tenni, annak pusztulnia kell, aki pedig hajlandó csatlakozni, annak alkalmazkodnia kell az új feltételekhez; elsősorban fel kell adnia önállóságát. Dzsingisz már nem elégszik meg a legyőzött nemzetség vagy törzs megsarcolásával, hanem a törzset gyakorlatilag megszünteti, a nemzetségeket felosztja a mongolok között, a volt vezetőket és az ellenálló harcosokat pedig kivégezteti. Nem vazallus uralkodókat akar, hanem lelöki az uralkodókat, s maga ül a trónjukra, többé nem téve különbséget saját népe és a legyőzöttek között, akik valamennyien az új birodalom egymástól el nem különülő, egymáshoz ezer szállal kapcsolódó részeivé válnak; megszűnnek kereitek, najmanok, tatárok lenni, az uralkodó mongol birodalom katonáivá lesznek.
Hogy a belső háborúk során a legyőzött ellenséggel szemben kíméletlen, sőt, sokszor embertelen magatartást tanúsított, annak az a magyarázata, hogy az adott viszonyok között a birodalom egyesítését szelídebb eszközökkel megoldani képtelenség lett volna, s ezt el sem várhatjuk senkitől a XIII. sz. első felében. Hallatlan szigorral és vaskövetkezetességgel lehetett csak a széthúzó, életét és különállását menteni akaró törzsek egységét megvalósítani. Ebben a küzdelemben az ajándékozás, a megvesztegetés, a kitüntetés, a méreg, a megfojtás és a lefejezés egyenrangú eszközökként szerepeltek.
Hogy Dzsingisz tudatosan törekedett a nemzetségi-törzsi különállás végleges felszámolására, azt mi sem bizonyítja jobban, mint politikája, amelyet a nemzetségekkel kapcsolatban folytatott. Elsősorban is a legyőzött nemzetségeket szétosztotta, s a csatlakozott nemzetségeket is csak igen ritkán hagyta meg különálló egységként. Természetesen időnként bizonyos kompromisszumokat kellett tennie, főleg önként csatlakozott nagyobb nemzetségek esetében, ha nem akarta elforgácsolni erejét a végtelennek tűnő belháborúkban. A csatlakozás után azonban igen rövid idő alatt megszüntette a nemzetségi különállást, s mire a becsapottak felocsúdtak volna, már régen nem a nemzetségükhöz tartozó parancsnokoknak voltak alárendelve. Ez a törekvés magyarázza azt is, hogy Dzsingisz foggal-körömmel ragaszkodott a legyőzött törzs vagy törzsszövetség vezetőjének, sőt vezetőinek megöléséhez, sokszor még külországban is üldöztette őket, nagy erővel. Nem kegyetlenségből, nem is személyes hiúságán alapuló bosszúvágyból nem kegyelmezett a menekülőknek, hanem azért, mert tisztában volt vele, hogy ameddig az elmenekült vezetők élnek, a leigázottak nem adják fel a visszatérésükbe vetett reményt s ezzel párhuzamosan széthúzó szándékaikat sem. A vezérek elpusztításának híre általában apatikus belenyugvást váltott ki a leigázottakból, felhagytak elszakadási kísérleteikkel is. Ezért kellett elpusztulnia Dzsamukának, Toorilnak, Gücsülüknek és a többieknek.
A mikroegységek legyőzése után Dzsingisz hozzálátott a legyőzöttek összegyúrásához, egységes birodalommá szervezéséhez. A nemzetségek és törzsek megszüntetése, a törzsi előkelők fizikai megsemmisítése után új, a nemzetségi társadalomtól elütő módon kellett átszerveznie a közigazgatást, amit tulajdonképpen a hadsereg végzett. A különböző lélekszámú törzsek és nagyobb nemzetségek helyébe olyan katonai egységeket kellett állítani, amelyek számban azonosak, katonáit nem - vagy csak ritkán - fűzik össze rokoni kapcsolatok, vezéreiket pedig csak saját kiváló tulajdonságaik, valamint a nagykán akarata állította az egység élére, számot adni a nagykánnak és nem a nemzetség tagjainak kötelesek. Mint szempont nem jön többé számításba, hogy a nagyobb katonai egység élére állított parancsnok milyen nemzetségből való; lehet mongol, kereit, de lehet merkit és tatár is. Az évek és a birodalmi tudat kialakulása elmosta a régi törzsi emlékeket, csak a kiszemelt vezető kiválósága és a nagykán akarata volt a döntő a pozíció megszerzése szempontjából.
A katonai rendszer kialakítása, még inkább annak fenntartása azonban kemény, mondhatni vasfegyelmet követelt mind a birodalom szervezése, mind pedig a hódítások idején is. A nemzetségi-törzsi társadalom rendszere helyett, amely általában a szokásjogon, a vének tiszteletén és a sámánoktól vagy varázslóktól való félelmen alapult, s amely hosszú évszázadok alatt elfogadottá vált ugyan, de nem mindenkire nézve volt egyértelműen kötelező, olyan törvényeket kellett létrehozni, amelyek az új viszonyoknak megfelelően a társadalom minden tagja számára helyzetének megfelelő jogokat biztosítanak, s ami a fő, elfogadásuk mindenki számára egyformán kötelező.
A nemzetségi társadalom törvényei - már amennyiben törvényeknek nevezhetjük ezeket az előbb említett, szokásjogon alapuló normákat - íratlanok, és a helyi viszonyoknak megfelelően változtatják formáikat. Az egyik nemzetségben a gyilkosságot halállal büntetik, a másikban száműzetéssel, a harmadikban pedig a gyilkos kártérítést tartozik fizetni a meggyilkolt nemzetségének. A szétrombolt nemzetségi formákkal együtt nem szűntek meg ezeknek az erkölcsi normáknak különböző értelmezései, s bár a katonai rendszer lényegében új emberi viszonylatokat hozott létre, az ősi szokásjog megmaradt. Dzsingisz tagadhatatlan érdeme, hogy felismerte a társadalom újjászervezésének új módszereit, és az erkölcsi normák közti antagonisztikus ellentmondást, s a régi normák szétzúzása után az új formákat új tartalommal töltötte meg.
Az új törvények létrehozása tisztán katonai síkon is kényszerítő szükségszerűség volt. A nemzetségi társadalom hadviselését elsősorban a rokoni kapcsolatok vagy a törzsi összetartozás érzése határozták meg. A nemzetség vagy a törzs tagja képes volt életét áldozni közössége érdekében, képes volt mindent megtenni rokonaiért, s a rokoni kapcsolatoknak ez a mindent maga alá rendelő rendszere biztosította a nemzetségi-törzsi társadalom hadviselésének primitív egységét.
Az átmeneti időszakban azonban megváltozik a helyzet. Megszűnnek a nemzetségek, de legfőképpen a törzsek, ezek eltűntével gyengül a törzsi, nemzetségi tudat is, a rokoni kapcsolatok többé-kevésbé elvesztik jelentőségüket, s mivel a nemzeti tudat még nem alakult ki, a nagykán tiszteletén és a zsákmány sóvárgásán kívül nincs olyan erkölcsi indok, amelynek alá kellene rendelni az egyéni érdekeket. Dzsingisz világosan látta ezt a folyamatot, s a szétvert törzsi viszonyok idejétmúlt erkölcsi normái helyébe újakat állított, amelyekből kiküszöbölte a rokoni kapcsolatokat, s amelyek kizárólag a tekintély uralmának feltétlen elismerésén és félelmén alapultak. Ezt, a szétzúzott nemzetségi viszonyokon létrejött új, átmeneti társadalmi formát s ennek a társadalmi formának új erkölcsi-jogi vetületét nevezzük, legalábbis mongol viszonylatban, katonai demokráciának.
A mongol katonai demokrácia elsősorban és kizárólagosan a szabadok demokráciája volt, bár a szolgák és rabszolgák sokkal kevésbé voltak valójában azok, mint másutt.
A katonai demokrácia fogalma elsősorban azt jelentette, hogy - a szolgák kivételével - a katonai rendszerbe tömörült harcosok valamennyien jogilag egyenlők voltak, s egységes jogi normák szabályozták mozgásukat. A magasabb rendfokozatot elértek természetesen nagyobb hatalommal rendelkeztek, ami elsősorban beosztásukból s nem gazdasági erejükből adódott, ugyanakkor beosztottjaikhoz fűződő viszonyukat törvények szabályozták. Az ország egyesítésének s a katonai demokrácia kibontakoztatásának korában készült törvénykönyv tartalma teljesen nem ismeretes, csak utalásokból vagyunk kénytelenek legjellemzőbb tulajdonságait összeszedegetni. Anélkül, hogy sokat tudnánk a nemzetségi-törzsi társadalom szokásokon alapuló jogrendszeréről, mégis elmondhatjuk, hogy e társadalom erkölcsi kódexe íratlan formában a nemzetség vagy törzs érdekeit tükrözte igen egyszerű módon, s általános erkölcsi elvek leszögezése nélkül, gyakorlati síkon mindent a saját nemzetség, a saját törzs szemszögéből nézett.
A katonai demokrácia törvényei ezeknél egyrészt sokkal általánosabbak, másrészt sokkal konkrétabbak. Az új törvénykönyv leszögez bizonyos általános erkölcsi normákat, elítéli pl. a lázadás minden formáját a parancsnokok ellen, elítéli az önbíráskodás elvét általában, ugyanakkor rendkívül aprólékosan foglalkozik a konkrét problémák egész halmazával. Leszögezi, hogy nem szabad lopni az országon belül senkitől, függetlenül annak nemzetségétől, nem szabad hazudni, nem szabad a feljebbvalóra kezet emelni stb. A normák megsértői számára egységes büntetésrendszert dolgoz ki a törvény, a fegyelmezetlenségek konkrét, pl. meghatározott számú vesszőcsapásból álló büntetést vontak maguk után.
A militarizált állam és annak erkölcsi kódexe mellett Dzsingisz megteremt egy, a saját személyéhez kötött végrehajtó hatalmat is, azaz mai kifejezéssel élve, a hadsereg és a bíróság mellett megteremti a belbiztonsági alakulatokat, amelyek saját, személyes irányítása alatt állnak. Ezek a személyéhez kötött erők - a nappali és éjszakai testőrök, azaz a testőrgárda - hivatottak az ország belső biztonságára ügyelni, míg a katonai egységek csak külső expanzió esetén kerültek bevetésre.
A testőrgárda annyira a nagykán személyes irányítása alá tartozott, hogy sem a hadsereg legmagasabb rangú vezetői, sem pedig a család tagjai nem avatkozhattak a gárda ügyeibe, a testőrök nem fogadtak el utasításokat senkitől sem, csak parancsnokaik által magától a nagykántól. Mindig és minden esetben a nagykán mellett léptek fel, gondoljunk csak a sámán, Kököcsü Teb-tenggeri támadására, amikor is a testőrgárda tagjai mentették meg a nagykánt.
A testőrgárda Dzsingisz életének védelmezése és a káni család tagjainak oltalmazása mellett az ország legmagasabb ellenőrző testületének funkcióját is gyakorolta. A testőrség tagjainak felvételénél érvényesültek legerősebben a lassan kialakuló feudális viszonyok, mivel ide csak beosztottakkal együtt vétettek fel a jelentkezők. Modern kifejezéssel élve a belépőnek bizonyos kauciót kellett letennie emberanyagban, hogy a gárda tagjává válhasson. E kauciótól ritka esetben el lehetett ugyan tekinteni, de a gyakorlatban erre csak rendkívüli esetekben került sor, így lassan a testőrgárda arisztokratikus szervezetté alakult, amelynek soraiba csak bizonyos vagyoni minimummal rendelkezők kérhették felvételüket. A testőrgárda tagjai természetesen igen előnyös módon részesültek a hadizsákmányból a katonai és ebben az esetben a katonaival egybeeső feudális fokozatnak megfelelően, s egyre növekvő szerepük és súlyuk a többi harcos kárára - biztosan jogi vonalon is - a katonai demokrácia ideális szabályai elleni támadásként értékelhető.
Ez a testőrgárda vált a későbbiek során olyan funkciók végzőjévé is, amelyeket az európai középkorban az erre a célra kialakított szakemberek rétege végzett. Az ellenőrzéssel párhuzamosan ugyanis a gárdának kellett gondoskodnia az ország ügyeinek viteléről, az egyes országrészek között a kapcsolatok tartásáról; ők alkották a törvényeket és a jogszabályokat - tehát a kancellária kialakulásáig a testőrgárda végezte a kancellária feladatait is.
Ez az állapot tulajdonképpen csak a nagy hódítások elkezdéséig állt fenn, mivel a feudális viszonyok előretörése és előtérbe kerülése a külföldi országok leigázása után következett be. Ha a mongol társadalom fejlődésének kezdeti szakaszait a Dzsingiszida világbirodalom kialakulásával párhuzamosan és kissé sematikusan próbáljuk ábrázolni, akkor azt mondhatjuk, hogy a mongol nemzetségi társadalom bomlása és a katonai demokrácia kialakulása a törzsi háborúk befejeztével s a birodalom, vagy jobban mondva az egységes ország kialakulásának idején következett be, természetesen már a feudális viszonyok csíráitól terhelten, hogy azután a külföldi hódításokkal együtt megszűnjön ez az átmeneti forma, s átadja helyét az úgynevezett nomád feudalizmusnak.
Az egységes mongol állam megszervezése - most elsősorban nem katonai szempontokra gondolunk - ugyancsak Dzsingisz éleslátását bizonyítja, s ha nem is személy szerint ő volt a törvénykódex és ezen kívül az út- és postarendszer megalkotásának kitalálója, kétségtelen, hogy felismerte a közlekedés és hírközlés kifejlesztésének nagy jelentőségét, s minden erővel támogatta a váltott lovakkal dolgozó postaállomások létrehozásának gondolatát. Mivel azonban ezeknek az új vívmányoknak a bevezetésére többnyire a külső expanzió után vagy azokkal egyidőben került sor, kanyarodjunk vissza a külső hódításokhoz.
Tudjuk, hogy a hódításokra a nomád társadalom permanens válsága miatt volt szükség. Dzsingisz idején, miután a nemzetségi-törzsi társadalmat szétzúzták, a katonai demokrácia bevezetésével az ország militarizálása révén olyan ütőképes állam jött létre, amely a hagyományos nomád haditechnika művészetté fokozott ismeretében már felvehette a harcot a letelepedett államok hadseregével. A mongol állam Kína és Turkesztán ellen fordult. A letelepedett népek ellen aratott győzelmek oka elsősorban nem a nomád haditechnika magasabb rendű voltának - habár ez sem elhanyagolható! - volt köszönhető, hanem éppen ellenkezőleg, a letelepedett, feudális államok gyengeségének. Akár Kínát, akár pedig Hvárezmet nézzük, vagy később a kalkai csata kapcsán az orosz fejedelemségeket, e jól felfegyverzett, nagy emberanyaggal rendelkező hadseregeknek szükségszerűen el kellett bukniuk a mongol csapatokkal szemben, elsősorban azért, mivel az utóbbiakat a kialakított fegyelem és egységes vezetés vasláncai fűzték egybe, a feudális hadseregek egymással rivalizáló vezetői viszont néha nagyobb veszélyt láttak szövetségesükben vagy a másik hadvezérben, mint a mongol ellenfélben. Dzselal ad-Dínt cserbenhagyták vezérei az első ígéretes győzelmek után, a halicsi Misztyiszlav pedig nem értesítette a kijevieket a Kalka melletti csata megkezdéséről. A feudális anarchiába süllyedt államok hadserege tehát ugyanolyan ütőképtelen volt, mint a nemzetségi-törzsi társadalom hadserege, s a sorozatos győzelmek nem a katonai demokrácia hadszervezetének felsőbbségét hirdetik a feudális hadszervezet felett, hanem a fegyelmezett, egységesen vezetett hadseregét az anarchia seregével szemben.
A győzelmek másik alapvető oka az volt, hogy a hódításokkal párhuzamosan éppen a szigorú fegyelemnek és a nemzetségi formák eltűnésének hatására kialakul a mongol birodalom, a mongol birodalmi érzés, amikor is a leigázott szibériai nomád népektől eltekintve, a feudális államok már nem tatárokkal, merkitekkel, mongolokkal, kereitekkel vagy éppen najmanokkal találják szembe magukat, hanem Dzsingisz mongoljaival, akik megközelítőleg egy nyelvet beszélnek, egy társadalom azonos színvonalán állnak.
A feudális államok ilyen szempontból sem egységesek. Kínában a bukott Liao - kitaj - dinasztia tisztviselői boldogan csatlakoztak a mongol hódítókhoz a Kin-dinasztia ellenében, s a soknemzetiségű hvárezmi állam is gyakorta szolgáltatott árulókat. A feudális anarchiának is, bizonyos esetekben, az alapvető gazdasági okokon túlmenően nyelvi és más okai is voltak.
A győzelmekhez sokban hozzájárult a mongolok kiváló politikai érzéke is. Gondosan keresték az ellenfél egységének falában a repedéseket, hogy oda behatolva mint a vízcsepp, ha megfagy, szétfeszítsék az egész építményt. Jelentős politikai sakkhúzásnak számított az általuk gyakorolt nagyarányú vallási türelmesség, hiszen bár ellenségeiknek nem kegyelmeztek meg a mecsetekben sem, megkegyelmeztek mindenütt a papoknak, vallásuktól függetlenül; sőt egyes esetekben mint pl. a kara-kitajoknál, ahol az odamenekült Gücsülük betiltotta az iszlám gyakorlását, a mongol hódítók vallási felszabadítók köntösében hivalkodhattak. Ebben a nagyfokú vallási türelmességben, a józan politikai érzéken kívül, közre játszott a mongol hitvilág is, amely lényegében véve nem tett különbséget vallások között, és mivel saját maga számára nem alkotott olyan tételeket, amelyek a többi vallástól elválasztották volna, minden más hitet a magáénak is érzett, más vallások papjait ugyanúgy tisztelte, mint a mongol sámánokat, hiszen a papok a közvetítők az istenek és az emberek világa között, függetlenül a papok öltözékétől, nyelvétől és az isten elnevezésétől. A mongolok számára teljesen mindegy volt, hogy az istent az Örök Kék Égnek vagy pedig Allahnak hívják. Ugyanannak a lénynek hitték különböző nevek alatt, s míg valamelyik nem keresztezte kifejezetten érdekeiket, úgy tisztelték és félték, mint a saját istenüket. A Kalka menti csata előtt a mongol követek röviden így foglalták össze filozófiájuk lényegét: Harcolni akartatok, hát akkor jertek! Valamennyiünk közös istene dönt majd köztünk! Az iszlám és a nesztoriánus kereszténység vallási türelmetlenségével szemben a mongol sámánizmus a megbékélést és a papok tiszteletét hirdette. Nem utolsósorban ez a mindent befogadás s ez a más vallásokkal szembeni erélytelenség és abszolút bizalom lett később a mongol vallás gyilkosa; ahogy később a mongol etnikum felolvadt a legyőzött, de számban óriási népek tengerében, a vallás is megadta magát, feloldódott a legyőzöttek kíméletlen, harcos vallásában, az iszlámban.
A mongol hódítók, miután legyőzték a kínai és a hvárezmi birodalmat, a hadizsákmány nagyszerűsége mellett olyan problémák özönével találták szemben magukat, amilyenekről az Orhon és a Szelenga partján még csak nem is álmodhattak. Nagy kultúrájú, nagy műveltségű, a feudalizmus viszonyai között élő, ősi hagyományokra támaszkodó népek mérhetetlen tengerébe kerültek, s Dzsingisz zsenialitását bizonyítja, hogy ezek között az új feltételek között is fel tudták találni magukat.
A legelső és legnagyobb probléma a hódítók és a meghódítottak számában keresendő. Említettük, hogy optimális becslések szerint sem lehetett több a mongolok száma a XIII. század elején egymilliónál, a tényleges fegyverforgatóké pedig talán három-négyszázezerre volt tehető. Ezek a számok pedig eltörpülnek a meghódított birodalmak modern szemmel is hatalmas arányai mellett. Ha a korabeli forrásoknak hinni lehet, óriási számokkal van dolgunk, hiszen egyedül. Hérát ostrománál, illetőleg az azt követő megtorlás során egy-, másfél millió ember vesztette életét. Ezért a későbbi győztesek egyedül nem is mertek nekivágni sem a Kína, sem pedig a Hvárezm elleni hadjáratnak, hanem szövetségesül magukkal vitték a nemrégen meghódított, pontosabban vazallus sorba taszított országok - kirgiz, ujgur, kara-kitaj - hadseregének jelentős részét, amely a viszonylag alacsony létszámot volt hivatott emelni. Előfordult persze, hogy a vazallusok megtagadták az engedelmességet, mint például a tangut Burkán kán, aki a hvárezmi hadjárat céljaira kért fegyveres támogatást megtagadva okot szolgáltatott Dzsingisznek a tangut birodalom megszüntetésére. Még a szövetségeseket magával hurcoló hadsereg is alacsony számot képviselt azonban a kínaiakkal vagy a hvárezmiekkel szemben, s ha ezek a népek egységesen léptek volna fel hódítóik ellen, alighanem keserű vereségek során kellett volna Dzsingisznek lemondania világuralmi terveiről.
A győzelmek után, melyek a felsorolt okok miatt következtek be, a mongolok számára az első feladat a meghódított területek megtartása volt. Tekintettel azonban csekély számukra, a vidéket figyelemre sem méltatták, kizárólag a nagyvárosokban hagytak hátra mongol helyőrséget a rend fenntartására, de ez a hátrahagyott helyőrség is többnyire csupán jelképes volt, hiszen néhány száz, a nomád pusztai harcmodorhoz szokott lovas aligha tudott volna hosszabb ideig ellenállni a nagyvárosok házai között valamiféle támadásnak. A ritkán előforduló lázadások, főleg a hódítások első éveiben, szalmaszálként fújták el a kisszámú mongol helyőrségeket, s állították vissza szinte órák alatt a mongolok által megdöntött sah uralmát. A helyőrségek hátrahagyása tulajdonképpen nem is volt más, mint figyelmeztető ujj a lakosság számára, hogy ha új uraik nincsenek is mindenütt jelen félelmetes hadseregükkel, mégis a nagykán minden pillanatban, minden lakoson rajta tartja a szemét, s adott időben mindent megtorol, mindenért fizetni kell. S amikor a lázadások folyamán erről a figyelmeztető ujjról többször nemcsak hogy megfeledkeztek, hanem el is törték azt, a nagykán keze előbb-utóbb lesújtott, s akkor jaj volt annak, aki semmibe vette a garnizon jelenlétét.
Dzsingisz éleslátását bizonyította, hogy a garnizonok nem avatkoztak a város életébe, csupán jelenlétükkel figyelmeztettek, míg a város polgári közigazgatásának az élére városparancsnokokat nevezett ki, s többnyire nem mongolokat, hanem mohamedánokat azok közül, akik régtől fogva neki szolgáltak.
Már az otrari incidens kapcsán említettük, hogy a nagykán és általában a mongolok kellőképpen értékelték a kézműipart és a kereskedelmet, s minden eszközzel azon voltak, hogy a hódításokon kívül tisztességes úton is növeljék jövedelmüket. Dzsingisz számtalan üzenetben, melyeket Mohamedhez, a hvárezmi sahhoz intézett, foglalkozott a kereskedelem kérdésével, s szívesen vette, ha a hvárezmi, pontosabban a buharai és szamarkandi kereskedők a mongol pusztákon keresztül bonyolítják le kereskedelmüket Kínával. Az ujgur, karluk, stb. hódítások nagyszámú mohamedán kereskedőt és kézművest juttattak Dzsingisz uralma alá, akik ugyanolyan módon szolgálták új urukat, mint a régit. A hvárezmi kereskedők is olyan biztonságban érezhették magukat mongol földön, mint maguk a mongolok, s többet tartózkodtak Kínában és Dzsingisz országában, mint saját hazájukban.
Miután Dzsingisz, a nagykán a fejlett országokat meghódoltatta, újjá kellett szerveznie a megingott és feloszlott közigazgatást. Legokosabbnak látta, hogy a harcon kívül semmihez sem értő mongol katonákat meghagyja a katonai pályán, s hozzá hű mohamedánokat nevez ki a közigazgatás élére, akik többé-kevésbé értettek is ahhoz a feladathoz, amivel megbízták őket, de mindenesetre sokkal jobban ismerték a helyi viszonyokat, mint a puszta gyermekei. A mohamedánok kinevezését nemegyszer személyes bosszúval is kombinálta, hiszen például Szügnak városában annak a Hasszán-hadzsinak a fiát nevezte ki helytartónak, akinek az apját mint követet a szügnaki lakosok ölték meg néhány nappal azelőtt. Képzelhetjük, hogy a szügnakiaknak okuk lett megbánni elhamarkodott cselekedetüket. A feudális anarchia eredményeképpen igyekezett kihasználni az egymást gyűlölő mohamedán csoportok ellentéteit is, s azokat, akik hvárezm sah ellenfelei voltak, és neki meghódoltak, magas méltóságokkal tüntette ki. Lényegében ezt a politikát alkalmazta Kínában is, azzal a különbséggel, hogy ott még a Hvárezmben talált nyelvi, származási és más ellentéteknél is nagyobbakat talált a megbuktatott Liao- és a megbuktató Kin-dinasztia népei között. A kitajok egy emberként a mongolok mellé álltak, s a frissen meghódított városok tényleges vezetői is köreikből kerültek ki, bár később úgy látszott, hogy kevésbé értenek a városok ügyeinek igazgatásához, mint a tapasztalt mohamedánok, hiszen a forrásokból tudomásunk van arról, hogy a nagykán a meghódított kínai városok élére Hvárezmből hozatott parancsnokokat, például Mahmud Jalavacsot.

A mongolok tehát igazi, okos hódítóknak bizonyultak, nem próbálták meg saját mintájuk szerint átszervezni a közigazgatást, saját akaratukat ráerőltetni az évszázadok hosszú sora alatt kifejlesztett kormányzási módszerekre; egyszerűen betelepedtek a városokba, s a közeli nagy létszámú hadsereg rémképével megadóztatták a lakosságot.
A mongol hódítás után rövid idővel a mongol etnikum végnapjait élte, a mongol harcosok fiai és lányai a meghódítottakból választottak maguknak élettársat, s néhány emberöltő elmúltával már csak az uralkodók nevei őrzik mongol eredetüket. A mongoloknak sikerült, ami nagyon kevés népnek a történelem folyamán, meghódoltatni az említett hatalmas területeket, de mivel semmi más nem fűzte össze a gazdaságilag különálló országokat, mint a hódítók nyilaitól való félelem, törvényszerű volt, hogy a birodalom ugyanúgy darabokra hulljon szét, mint ahogy darabokból is lett összerakva.
Dzsingisz életében azonban még nyomait sem találjuk a széthullásnak, ellenkezőleg, mindenünnen ömlik a gazdag zsákmány a birodalom belseje, Karakorum és a hódítók jurtái felé. A vazallus országok és a meghódított területek városparancsnokai, közigazgatási vezetői, a kinevezett kánok küldik az évi adót a nagykánnak; aranyat, ezüstöt, selymet és lovakat. A jurták soha nem látott gazdagságot rejtenek, a birodalom számára beköszöntött az igazi aranykor. Vége az éhínségeknek, mivel a vazallus országok karámjai és magtárai ontják az élelmiszert. Lehet, hogy onnan, ahonnét elküldték, nagyobb szükség lenne rá, hiszen még a gazdag hvárezmi vidéken is éhínségek pusztítanak, de a nagykán székhelyének - a Tola-parti városnak - nem szabad szükséget látnia.
A jurták mellett lassan kőből és fából készült házak emelkednek, árulerakó helyek létesülnek, ahol elraktározzák az átmenő forgalmat lebonyolító karavánok áruit; megjelennek az első buddhista kolostorok és szerzetesek is. A gazdagok házaiban írástudók körmölik a frissen szerzett javak leltárát, a katonai táborokban pedig számvevők számítják a fizetendő zsoldot, amit a katonák természetben kapnak a rablott zsákmányból.
A békés, munkás hétköznapok csendjében kivirágzik a kereskedelem mellett a kézműipar is. Emlékszünk rá, hogy a kegyetlen várostromok és városok lerohanása idején néha nem is kegyelmeztek másnak, csak a kézműveseknek, akiket két célra használtak fel. Az egyik belföldi volt, s mindjárt a helyszínen adódott: nekik kellett a következő város ostrománál az ostromlóknak segédkezniük, betemetniük a városok körül ásott árkokat, s a védők kő- és égő szurok-záporában lebontaniuk a várfalakat. A másik feladat hazájuktól távol, Mongóliában várt rájuk; ők biztosították a mongol kézműipar kialakulását és fejlődését, a művészetek előrevitelét. A mongol birodalomra tehát szép napok köszöntöttek, s virulónak, gazdagnak látta országát halála előtt a nagykán, Dzsingisz is, bár a mongol világbirodalom ezekben az években még nem érte el későbbi nagyságát, amelyet Dzsingisz halála után teljesítettek ki fiai és unokái. A nagykán halálának idején még a birodalomról is szinte csak idézőjelben szabad beszélni, hiszen Dzsingisz tulajdonképpen csak megszerezte a keleti és nyugati területeket; ezek megszervezése utódaira várt. Fiainak, unokáinak és dédunokáinak uralma alatt virágzó kultúra fejlődött ki Irán és Afganisztán területén, s alakult meg az Aranyhorda Dél-Oroszország földjén.
Dzsingisz a nagy mongol birodalom kialakításának csak első fázisát végezte el, ő volt a kard, de a kardot letenni, s a birodalom megszervezését tökéletesen végrehajtani már nem volt ereje.
Mindazokat, amiket a nagykán életéről elmondottunk, vagy elmondani igyekeztünk, szorosan összefonódnak a mongol birodalom kialakulásának történetével, a nagykánról nem lehet beszélni anélkül, hogy ne beszéljünk a birodalomról is. És ha a birodalomról beszélünk, Dzsingisz személye ugyan elénk kerül, de mindig kissé elvont formában, s mint emberről alig tudunk meg róla valamit. A korabeli források sovány adatai nagyon keveset árulnak el: megemlítik furcsa, rőtes haját és világos szemét (ami meglehetősen szokatlan a mongolok között) s zseniális hadvezéri képességeit. A szakirodalomban könyvek és tanulmányok százai elemzik tevékenységének negatív és pozitív oldalait, elítélik a kultúrállamok ellen intézett barbár támadásait, s dicsérik államalapító tevékenységét. Mi a magunk részéről csak annyit fűznénk ezekhez, hogy lehet Dzsingisz személyét csodálni vagy szenvedélyesen gyűlölni, egyről azonban nem szabad megfeledkezni: a korral együtt kell vizsgálni, amelyben élt, s amely döntő módon meghatározta jellemét és erkölcsét. Azért volt olyan, amilyen volt, mert a nomád társadalom súlyos gazdasági problémái között olyannak kellett lennie, s mindenki olyan is lett volna, aki hasonló feladatra vállalkozik. Rettegett és véres tetteivel - melyeket soha nem a személyes vérszomj, hanem a kegyetlen szükségszerűség diktált - végrehajtotta nehéz feladatát: Belső-Ázsia szétszórt törzseiből kialakította a mongol államot, és jelentős szerepe volt a mongol állam létre jöttében. Elsősorban ebben rejlik Dzsingisz kán történelmi jelentősége.
Dzsingisz halálával lezárult a mongol történelem egyik nagy szakasza: a jelentős hódítások kora. Később csak kivételesen folytak nagyobb mongol hódítások: az Aranyhordát létrehozó nevezetes kán, Dzsingisz unokája, Batu idején, aki Dzsingisz halála után hozott létre hatalmas pusztai birodalmat a mai Dél-Oroszország kipcsak-török törzseiből. E kivételtől eltekintve Dzsingisz halálakor a mongol birodalom majdnem elérte legnagyobb kiterjedését, a hódítások kora lényegében befejeződött.
A nagykán halála után röviddel a hatalmas birodalom egymástól meglehetősen különálló részekre szakadt, melyet még sokáig, legalábbis elvben, összetartott a Karakorumban, a mai Mongólia területén, a birodalom fővárosában székelő nagykán személye és névleges hatalma. Néhány évtizeddel Dzsingisz halála után azonban ez a központi hatalomtól való függés már névlegesnek is alig mondható. A birodalom egymástól különálló egységekre, országokra esett szét, melyek között a kapcsolatok egyre lazábbak lettek, s végül, miután a mongol etnikum nagy részben felolvadt a legyőzött népek tengerében, már semmi nem kötötte össze ezeket az országrészeket. A birodalom központja továbbra is Karakorum maradt, melynek romjai ma is megtalálhatók Ulánbátortól mintegy 600 kilométerre északnyugatra. Itt uralkodott a nagykán, aki hivatott volt ellenőrizni az egész birodalmat, s aki tulajdonképpen Dzsingisz első számú örökösének tarthatta magát. Mint már említettük, a Dzsingisz halálát követő kurultájon Ögödejt, Dzsingisz harmadik fiát választották nagykánná.
Ögödej személye sajátos módon kapcsolódik népünk történetéhez. A hagyomány szerint Batu kán, aki 1241-ben csapataival egészen a dalmát tengerpartig jutott, Ögödej halálának a hírére visszafordult seregével, hogy részt vehessen a kánválasztó kurultájon, Karakorumban. Lehetséges, hogy ha Ögödej néhány évvel tovább él, hazánk hosszú időre az Aranyhorda uralma alá került volna. Hiába volt azonban Batu minden sietsége és reménye, útközben kapta a hírt, hogy a sebtében összehívott kurultáj Ögödej fiára, a kiskorú Güjükre ruházta a nagykáni hatalmat, Ögödej felesége, Töregene régenssége alatt. Güjük mindössze két évig uralkodott, 1246-48, majd halála után a nyolc évig uralkodó Möngke kánra szállt a hatalom. Möngke Dzsingisz unokája volt, de nem Ögödejnek, hanem Tolujnak (Dzsingisz negyedik fia) volt a gyermeke. Möngke halála után testvére, Kubiláj került a nagykáni trónra, aki a fővárost Pekingbe helyezte át; megtartván nagykáni tisztét, felvette a kínai császári címet is, s új, mongol dinasztiát alapított Kínában, a Jüant.
A Jüan-dinasztia megalapításával és a főváros áthelyezésével egyidőben a központi terület jelentősége erősen lecsökkent, s a nemrég még zajos belső-ázsiai pusztákon lassan kihunyt az élet. A Jüan-dinasztia tagjai és a Kínában letelepedett mongolok fokozatosan elkínaiasodtak, elvesztették nyelvüket, pusztai kultúrájukat. A történelem jelentős szerepet tulajdonít Kubilájnak a belső-ázsiai útrendszer és postarendszer kiépítése terén. Mindenesetre Kubiláj átvette a sokkal fejlettebb kínai társadalom számos vívmányát (pénzforgalom, posta stb.), s alkalmazta a belső-ázsiai sajátos viszonyokra. A Jüan-dinasztia azonban mindvégig idegen anyag maradt Kína testében, 1308-ban felkelés űzte el az utolsó mongol eredetű kínai császárt, Togon-temürt; a Jüan-dinasztia megbukott, megszűnt a mongolok uralma Kínában.
Turkesztán meghódított területét Dzsingisz még életében fiának, Csagatájnak adományozta. Csagatáj 1242-ben meghalt, ezután fiai, majd unokái örökölték a hatalmat. A Csagatajida-ház uralma mintegy száz évig állt fenn, 1338 körül a mongol eredetű kánok hatalma megszűnt Turkesztánban, ez az állam is kisebb egységekre hullott szét.
A központi terület, valamint Kína és Turkesztán mellett a birodalom negyedik önálló része, a mai Irán volt. Itt Möngke nagykánnak és Kubilájnak, a Jüan-császárnak testvére, Dzsingisz unokája, Hülegü alapított birodalmat, az un. il-kánok birodalmát. Az il-kánok uralma alatt felvirágzott a kézművesség és a kereskedelem, s a néhai hódítókból alattvalóik iránt felelős uralkodók váltak. A legnevezetesebb il-kánok Argun, Abaga, Gazán és Öldzsejtü voltak. Élénk diplomáciai tevékenységet folytattak, a Vatikáni Titkos Levéltárban őrzik a római pápákhoz és Szép Fülöp francia királyhoz írott leveleiket. Az il-kánok birodalma a XIV. század közepe táján szűnt meg, hogy más dinasztiának adja át a helyét.
Végül a Dél-Oroszország területén fennállott Aranyhorda birodalmáról kell beszélnünk. Az Aranyhorda megalapítása Dzsocsi (Dzsingisz legidősebb fia) nevéhez fűződik, valójában azonban csak ennek fia, Batu kán alatt érte el a Horda igazi nagyságát. Az Aranyhorda területéről indult el az 1241-es tatárjárás is, hogy a már ismertetett okok következtében Batu sietős visszavonulásával érjen véget. Az Aranyhorda kánjai Batu halála után fél évszázaddal már tökéletesen eltörökösödtek, a török lakosság tömegébe került kisszámú mongol katonával együtt.

A XIV. század második harmadában a mongol világbirodalom nincs többé, s az egymással marakodó uralkodók és kánok még nem sejtik, hogy hamarosan méltó utóda támad a legendás mongol kánnak, utód, aki maga is a Csagatajida-ház, azaz Dzsingisz leszármazottjának tartja magát: Timur, vagy másképpen Tamerlán (1370-1405). Ebben az időben azonban már szinte lehetetlen nyomon követni a Dzsingiszidák családfáját, így Timur Dzsingisztől levezetett származása is erősen kétséges.
A hódítások jellegéről pedig csak annyit, hogy alapvetően retrogádnak kell tekintenünk, hiszen az expanzió, történeti szükségszerűsége ellenére is, objektíve akadályozta Ázsia társadalmi és gazdasági fejlődését, s a meghódított területeken hosszú időre visszavetette a termelőerők fejlődését. A birodalom bukása után Belső-Ázsia mongoljai visszahullottak a jelentéktelenség homályába, s csak hosszú évszázadok múlva tűnnek fel újra egy immár dicsőséges korszakot: a szocialista építés korszakát nyitva meg saját maguk s Belső-Ázsia népei számára.