Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

BEVÉGEZTETETT
A magyar jezsuiták kiűzetése Kínából

Terebess Kiadó, Budapest, 1999
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF



Tartalom

Koch István naplója, 1945-1947
- Az ellenséges megszállás vége és az üldözések kezdete
- Az összeomlás
- A mi Robinson életünk

Maron József töredékes naplója a fogságban töltött napokról

Szajkó József két rövid írása a misszionáriusok meneküléséről

Cser László tudósítása az 1947. januári visszatérésről, majd a misszió végleges elhagyásáról

 

AZ ELLENSÉGES MEGSZÁLLÁS VÉGE ÉS AZ ÜLDÖZÉSEK KEZDETE

1945. Az elmúlt évben az ellenséges megszálló csapatok [a japánok] átadták Pujangot és Csingfenget az általuk szervezett bennszülött segédcsapatoknak (a rövidség kedvéért csak janicsároknak nevezem őket ezentúl).1 A vörös gerillák (nyolcasok2) nemsokára csellel elfoglalták Csingfenget. November elsején pedig a pujangi janicsárok feladták a várost, és biztosabb vidékek felé vették útjukat.
Azóta a hódítók ereje mind jobban a sorvadás képét mutatta. Katonáik szelleme ugyan ezentúl is a régi volt, de a Csendes-óceáni és délkínai háború sok erőt kötött le. A bennszülöttekből toborzott janicsárokat mind nagyobb mértékben vették igénybe. Azok [a japán oldalon harcolók között a kínaiak] száma rövidesen messze túlszárnyalta a saját katonáik számát. A janicsárok a népnek nem a legjobb rétegéből kerültek ki, de meg mint kínaiak is, [a japánok számára] nem voltak megbízható katonák. A japánok nem merték őket bőven ellátni lőszerrel, mert ami lőszert kaptak, hamarosan eladták a nyolcasoknak. Árulás árulást követett.
Támingban tavaly nyár óta csak egészen kicsiny japán őrség volt. A garnizon nagy többségét egy három rablóbandából összeszervezett janicsár sereg képezte. Vezérük, Vang Tien-hsziang, művelt és jóindulatú katonatiszt volt, de ő is hamarosan összeütközött a japánokkal. Leváltották, és egy nagyvárosi parancsnokságnál adtak neki beosztást. Ezzel azután titkos ellenségükké tették Vangot, aki lesett az alkalomra, hogy boszszút állhasson azért, hogy az ő hadseregét másnak adták át.
Idén januárban Vang a nyolcasokkal szövetkezve puccsot készített elő Támingban. Szolgálati helyén szabadságot kért. Támingba jött, és inkognitóban a Nankuanban (déli külváros) kapcsolatot keresett a városban levő katonái közül azokkal, akik a legközelebb állottak hozzá. Az egyik éjszaka későn jöttek haza portyázásukról. Magukkal hozták a városba régi vezérüket és a nyolcasok egy válogatott osztagját. Minden akadály nélkül bejutottak a városba, és egyenesen a laktanyába mentek. A kapu zárva volt. Kopogtatnak. A kérdésre, hogy ki van kinn, nevetve felelik, hogy "a nyolcasok". A bentiek nagyot néznek, mikor valóban a nyolcasok állítanak be. Nagy zűrzavar keletkezik. A janicsárok egy része mindjárt átpártol a jövevényekhez, más osztagok ellenszegülnek. Pontosan előkészített terv szerint sebtiben agyonlövik a parancsnokokat, és megkezdődik a harc. Nem is annyira harc, mint inkább szökés és bujkálás. De azért egyes osztagok hűek maradtak, és komolyan harcoltak, és némelyik meg is védte
a saját laktanyáját. A fontosabb stratégiai épületeket felgyújtották. A japánok látván, hogy árulás van, virradatig laktanyájukban maradtak. Reggel néhány bátrabb kiment az utcákra nézelődni. Persze életükkel fizettek.
Délelőtt tíz óra körül a nyolcasok az árulókkal együtt kivonultak a városból. Erre bezárták a kapukat, és estig ki sem nyitották, amíg a környéken tartózkodó janicsárok és más japán különítmények meg nem érkeztek.
Én a jezsuiták városon kívüli tanyáján vészeltem át a kalandot. Ahogy az első kézigránát-dörrenésekre felriadok, első gondolatom az, hogy talán P. Molnár1 dobott kézigránátot, aki a nővérek iskolájában aludt az éjszaka a leromlott közbiztonsági állapotok miatt. De mikor nem csak két kézigránát durrant - P. Molnárnál ugyanis csak kettő volt -, hanem egész sorozat, azonnal tisztában voltam, hogy a nyolcasok csetepatéznak. Nemrégiben volt egy ilyen kaland. Influenzás voltam, és éppen izzadtam. Feleslegesnek látszott, hogy felkeljek. F. Fekete2 izgatottan beszól, hogy hallom-e a zenebonát. "Hogyne hallanám! Maradjon nyugodtan, és ne menjen ki a házból! Ide biztosan nem fognak bejönni." Valóban úgy volt. Puhatolódzás kedvéért a nyolcasok az udvarban lőttek egy-kettőt, de mikor látták, hogy senki sem viszonozza a lövést, a kerítésen kívül (a tanya kerítései a nyári árvízben mind ledőltek) a telek sarkán egy rajt helyeztek el, és nem foglalkoztak tovább velünk.
Ez az esemény igen nagy arcvesztés volt a japánok számára. A nép bizalma hatalmasan megingott. A következő hónapokban a közhangulat mind bizonytalanabb lett. A vidéken szerteszét épített őrtornyokat egymás után foglalták el a nyolcasok. Többnyire árulással, de néha harccal is. A nemrégiben épített fahidakat is minduntalan felégették szerte a vidéken. Így azután a jezsuita tanyán és a nővérek anyaházának udvarán levő fák igen kapósak voltak a hatóságoknak hídépítés számára. Az árát rendesen megfizették. Nekünk jó anyagi segítség volt a faeladás. Áprilisban egy újabb, az eddigieknél nagyobb méretű farendelést kaptunk, éspedig ez alkalommal parancs formájában. Új autóutakat és hidakat terveztek a hódítók.
Mi nem kis kétkedéssel fogadtuk a dolgot. Hisz a nyolcasok az egész vonalon előnyomulásban vannak, és a beszivárgás minden jele kézzel fogható. A fadöntő munkások igen barátságtalan magatartást tanúsítottak, és rosszindulatú megjegyzésekkel sem fukarkodtak. Nem kétséges, hogy egy részük kommunista kém.
Egy szép nap azután nem nyitják ki a városkapukat. Napokig zárva vannak. A vidéki forgalom és hírszolgálat úgy leállt, hogy ilyet még nem láttam tíz éves itt-tartózkodásom alatt. A nép szinte nem mozdul ki házából, még kevésbé falujából. Kétségkívül a vörösök közel vannak, és nem engedik ki a népet a megszállt területről.
Majd meg kinyitják a kapukat, de csak különleges protekcióval lehet ki- és bemenni. Így azután sikerül egy ízben nekem is bejutnom. Majdnem bentrekedtem. P. Szajkó1 is éppen aznap jött be a vidékről. Nála már mindenütt nyolcasok az urak. Állítólag egy óriási különítmény készül Táming elfoglalására. Délben hirtelen bezárják a kapukat. Egy rendőr megüzente a dolgot, és így az utolsó pillanatban sikerült még kisurrannom. P. Szajkó csak sok utánjárásra tudta kinyittatni a kaput.
Ilyen körülmények között feladtam a városban való munkáimat, és a tanyán beálltam F. Fekete munkásai közé dolgozni. Egészségi szempontból egészen kapóra jött. Csak néha kockáztattam meg, hogy a gondjaimra bízottakat a városban meggyóntassam. Utolsó alkalommal bennrekedtem. Szegény nővérek kétségbe estek, hogy mi lesz velük. A telefon-összeköttetésünk még megvolt, így sikerült őket megnyugtatnom, ha ma nem, holnap biztosan kijutok a városból. Másnap fél délelőtt szaladgáltam, míg végre a japánoktól kaptam szóbeli engedélyt, hogy kiengedhet engem a kínai őrség. Egy katonát is adtak mellém, aki igazolja az engedélyt. A janicsárok nagy patáliát csaptak, és kicsi híja, hogy meg nem verték kísérőmet. No, rosszul állhatnak az ügyek, ha így bánnak már a hódítókkal... Kint azután megtudtam, hogy Nanlo elesett. Éjszaka [a kommunisták] árulással bejutottak a városkapun, és egy éjszakai harc után bevették a japánok által épített belső várat is. Monseigneur Szarvas2 éppen azon este jött el a városból bérmakörútjáról. Ő persze nem jött ide, hanem kiment további körútra P. Kerekeshez3 és Szajkóhoz.
Ezentúl nem láttam többé a japánokat. Még vagy egy hétig eltengődtek, de a kapukat többé nem nyitották ki másnak, csak saját csapataiknak, akiknek még volt mersze a vidéken portyázni. Ilyenkor kaptunk mi is engedélyt, hogy a városból a misszió küldhessen ki nekünk élelmet. Gyönyörű májusi idő járta. A tanyának tavaly ledőlt földkerítései gyors iramban készültek. Szükség lesz rájuk hamarosan. A tanyánk mellett minduntalan elsiető vörös kémek nagy szemeket meresztettek, amikor "a nyugati ördögöt"1 kopott munkásruhában kapálni és más kerti munkában foglalatoskodni látták.
Közben megérkezett P. Kékessy2 Pujangból ingóságaival együtt. Ide kapott áthelyezést. Minthogy nem tudott bejutni a városba, volt alkalma elbeszélni pujangi tapasztalatait az ottani vörös-világról. Nem sok jót tudott mondani. A pujangi kommunista országgyűlésen elhatározták, hogy a külföldieket nem űzik ugyan el nyíltan, de addig kell őket zaklatni, míg szépszerével maguktól odébbállnak. A zaklatásban nincs is hiány. Vang úr, világi papunk, nemrégiben megszökött félévi vörös fogságából, és most Honanban segít egy más egyházmegyében. [A kommunisták] mindent elkövettek, hogy megnyerjék maguknak, mert művelt emberekben nagy a hiány náluk. Minden jobbérzésű ember inkább a központiaknál érvényesíti tehetségét. A végén már alig őrizték. Egy szép nap meglépett.
A városból telefonon nem kaptunk semmi biztosabb hírt. A hatóságok hallgatnak. Itt kint Aloysia nővér3 nem szűkölködik hírekben, mert a janicsár tisztek minden nap megfordulnak betegkezelőjében. Hírei rosszak. Fel fogják adni Támingot. Én hitetlenkedem.
Egyik délután P. Havas4 - aki bentrekedt a városban - telefonon megerősíti a hírt. Egy jóakaratú hatóság[i személy] titokban közölte a misszióval, hogy a japánok ma éjjel elhagyják a várost. A városban levő janicsárokat tegnap éjjel előre továbbküldték, mert megtudták, hogy távozásukkor ki akarják rabolni a missziót. Most már csak a japánok vannak a városban.
Még mindig nem akartam hinni. Hisz a közelben sehol híre-hamva sincs nagyobb nyolcas haderőnek. A japánok fesztelenül járnak ki a vidékre portyázni.
Éjfél előtt szól a telefon. Felkelek.
- Halló! Ki van ott? Itt P. Koch.
- P. Rektor. Közlöm önökkel, hogy a japánok valóban elhagyták a várost. Parancsot kaptak felülről, hogy fontosabb okokból ezt a vidéket fel kell adniuk. P. Németh5, P. Pál6 és P. Litványi7 sok más néppel együtt velük ment. A városban plakátot ragasztott ki a parancsnok, melyben bocsánatot kér a város lakosságától, amiért védtelenül hagyja itt őket. De neki engedelmeskednie kell a felsőbb parancsnak. Hogy mi lesz ezentúl, nem tudjuk. Isten kezében vagyunk.
Utána a főnöknő hívott fel. Hallotta a beszélgetést. Aggódva kérdezi, hogy mi lesz most...? Nem volna-e jó a kis templomból az oltáriszentséget bementeni a házikápolnába? Félti a vörösöktől. Megnyugtatom, hogy csak aludjék nyugodtan, ő is, meg a többiek is. A vörösökre várhat még egy ideig.
P. Németh jobbnak látta a távozást, mert ő volt a misszió összekötője a hatóságokkal. Nagy önfeláldozással teljesítette ezt a mellékes hivatalát, és felhasználta sok kínai életének megmentésére is. A városi hívei nagyon tisztelik és szeretik, de a nyolcasok állásfoglalása bizonytalan vele szemben. Amúgy is elnyűtte idegzetét az elmúlt nyolc év sok zaklatása és túlfeszített munkája. Ráfér egy kis pihenés nyugodtabb vidéken.
P. Litványi az iskola japánnyelv-tanára volt. Kétséges, hogy a politikai jogutódok hogyan gondolkoznak majd erről. Végtére ők is tanulják az ellenség nyelvét, és keresik is azokat, akik tudnak az ellenség nyelvén beszélni, mert ma még arra szükség van Ázsiában. De a páter egyszersmind katolikus hithirdető is, aki ellen kapós minden lehetséges vád.
P. Pál jobbnak látta szintén tovább indulni, mert egyik régi kerületében néhány vörös érzelmű híve vagy aposztatája1 már régóta pályázik rája, hogy bosszút állhasson. Missziós vidéken nem ritkán kerül sor arra, hogy egyes híveket el kell tiltani a szentségektől. Az illetők rendesen nem minta-keresztények. Bosszúállás dolgában sem aggályoskodnak. Nekem magamnak nemrég üzente meg egyik volt csingfengi virgo tanítónőm2, hogy ha keze közé kerülök, majd lesz rám gondja, amiért régebben rossz híre miatt töröltem őt a misszió tanerői sorából. Most már hónapok óta vörös amazon őkelme. Vannak barátai, akik szívesen áldoznak ilyen célra egy töltényt... No, de innét jó messze esik Csingfeng. (Néhány hét múlva láttam őkelmét Táming utcáin katona mundérban, bubifrizurában. Vagy nem ismert fel hamarjában, vagy meggondolta a dolgot, de nem lett bajom.)
Tehát ide jutottunk. A jó Istennek majd ezután is lesz ránk gondja, ahogy eddig is feltűnően őrködött felettünk. És ha nem is úgy látja Ő jónak, akkor Ő jobban tudja, hogy mi előnyös az Ő egyháza számára.
Másnap nagy csend ült a vidékre a nap első felében. A nép alig tudott ámulatából felocsúdni. Erre mégsem számított komolyan. A városkapuk tárva nyitva, de a forgalom szinte semmi. A városban megalakul egy kis ideiglenes polgárőrség és valami városi tanácsféle. Előkerül egy szerencsétlen koreai kereskedő, akit a japánok elfelejtettek értesíteni távozásukról. Majd megőrül szegény feje a kétségbeeséstől. Nem bántja senki sem. Mondják neki, hogy csak nyugodtan öltözzék parasztruhába, senki sem fogja felismerni, ha az eltávozott ellenség után indul.
Az ideiglenes hatóság embereket küld, hogy keressék meg az óriási nyolcas unitást, mely a város elfoglalására készül. 30 li1 távolságra híre-hamva sincs nyolcas csapatnak. Valami kis vidéki kanput (kanpu: alsóbb fokú néphatóság) találnak, aki megüzeni a hadseregnek, hogy Táming az övék. Délután előkerül végre egy kis számú szabadcsapat néhány magasabb hatósággal. Az északi kapunál egy kis küldöttség üdvözli. Válaszában megnyugtatja a népet, sőt a misszió felé is szól egy megjegyzése a "feltétlen vallásszabadságról". Ugyanakkor máshonnét is kerültek elő hasonló "hódító csapatok". A keleti kapunál egy mohamedán olyan dicshimnuszt zengett a nyolcasok előtt, hogy a jelenlevők alig tudták elfojtani nevetésüket annyi valótlanság hallatára. Vörösék azután kicsi híja, hogy hajba nem kaptak a prédán. Mert a japánok hirtelen távoztak, és sok holmit hagytak szövetkezetükben [kínai szövetségeseiknél]. Joghatósági vitájuk azután a szokásos kompromisszummal fejeződött be, hogy ki-ki annyit visz, amennyit tud, a maradékról azután majd döntenek a főhatóságok.
A nép ezenközben megrohanta az elhagyott középületeket, és alapos rombolást vitt végbe. A tetők faanyaga éjfélre a nép kezébe került.
Közben a mi telefonvezetékünk is a nép zsákmánya lett.
A póznákat és a huzalokat olyan sebtiben elhordták, hogy mire észrevettem, már csak néhány póznát tudtam megmenteni. Az új idők jele, hogy még csak nem is mentegetőztek; viszont a maradékra vonatkozólag még nem vonták kétségbe tulajdonjogunkat. Ez is valami.
P. Kékessy a nyitott kapukon most már akadálytalanul be tudott költözni a városba, ahol szükség is volt rá. Orvos lévén mindjárt kapcsolatba tudott lépni az új hatalommal. Meg gyakorlata is volt már Pujangból a velük való tárgyalás modorát illetőleg.
Ma utoljára jártak gépeink. A villanyfejlesztő, a gépmalom, a fűrészgépek késő estig búgtak. A jövevények nagy örömmel nézegették ezeket a pompásan működő gépeket, és megjegyezték, hogy nekik éppen ilyesmire van legnagyobb szükségük. P. Kékessy elmondta, hogyan rekvirálták el a pujangi gépet. Másnap azután megkezdték a gépek a lassú, észrevétlen felszívódást.
Május 15. Ma megindult a forgatag. A vörös hatóságok berendelik a falusi szervezeteket, hogy megnézzék a "meghódított város" minden csodáját. Hiszen valami sok csodálatos magában véve nemigen van itt. De viszonyítva ahhoz, hogy a falu az elmúlt nyolc évben milyen elképesztően lerongyolódott, valóban látványosságszámba megy ez a város a falu népének. És a misszió főként. A keresztények szoktak bejárni a városba. A nép többi része inkább csak keresekdelmi ügyben, vagy a hatóságoknál való ügyei elintézésére jár be. Az ifjúság és asszonynép igen ritkán. A megszállás idején a szabadcsapatok hatalmában levő nép igen nehezen juthatott be a városba. Így az ő sárputrijaikhoz képest a misszió pompás épületei a katedrálissal együtt valóban látványosságszámba mennek. Mint valami forgatag rontanak be hős győzőkként. Egész modorukon meglátszik a büszke öntudat, hogy ők szabadították fel mindezt, és azért magukénak is tekintik. Felemelt fővel éneklik harci dalaikat, és vagy átnéznek a misszionáriuson, vagy kiüt arcukon a gondolat, hogy "most még megtűrünk benneteket, de nem sokáig". Goromba megjegyzésekkel sem éppen okoznak maguknak aggályokat.
Ha valaki be tud illeszkedni ebbe a hetyke modorba, és találó, szellemes fordulatot tud adni a beszélgetésnek, akkor a helyzet ura marad. Ha nem, megkezdődik a nézeteltérés, mely ma társadalmi osztályokat és népeket választ el egymástól. A mieinknek ma otthon nehéz napja van. Ez a beszervezett falusi nép elözönli a missziót, melyben olyan otthonosnak és úrnak érzi magát, mintha ott nőtt volna fel.
A hadsereg és a párt emberei inkább a műhelyek körül okvetetlenkednek. Az esztergapad egyelőre a favorit. Ki kell szolgálni minden kíváncsiságukat. Meg is jegyzik mindjárt, hogy erre nekik okvetlen szükségük lesz gépfegyverek készítéséhez. Tény, hogy az elmúlt években falusi műhelyekben készültek gépfegyverek nem kis számmal. Működnek is, de nem megbízhatók, és nem tartósak, mert az anyag sem jó, a kidolgozás sem precíz. Amíg ők főként erre irányítják figyelmüket, addig a többi gép egyes részeit el lehet tűntetni, ami nélkül azok nem használhatók.
A város népe egyelőre teljesen passzív. Csak az utcagyerekek jó része dől be első nap, éspedig a középületek szabad kifosztása alkalmából. Másnap már tudják a vörös nóták egy részét. A nép maga nem érzi otthon magát ebben a légkörben. Idegen neki ez a modor. A vörösöknek itt nem voltak eddig szervezeteik, hanem csak titokban egy-egy megbízottjuk, kémjük. Az embereket előbb még át kell gyúrni. A tehetősebbek szöknek is csapatszám, éjjel-nappal, amíg a kapuk nyitva vannak. A bevonulással egyidőben plakátozzák ki az új hatóságok a tengely összeomlását, Németország és Olaszország fegyverletételét és a szövetségesek győzelmét, legalább is Európában.
Ma különben lezárják, vagy legalábbis mindig őriztetik a kapukat, és letiltják a középületek fosztogatását. A tegnapi rombolás illetéktelen volt. A zsákmány a "győzteseket" illeti meg, nem a hazaáruló várost. Nagyban folynak a tanácskozások, hogy mi legyen a várossal. A vidéki szervezetek azonban még szabadon jöhetnek be nézelődni. Az utca képe változik óráról órára. Forradalom van. Vér nélkül, de forradalom. Bizonyos réteg eltűnik az utcáról, a jó ruha nem lép ki a kapun, az értékesebb áru eltűnik... Az utcák néha feltűnően néptelenek. Orkánszerű forró szél hajtja végig a napsütötte utcák porát, melyet azután kíméletlenül vág a járókelők arcába. Egyelőre leállítanak minden közlekedést. Őrzik a kapukat, szinte jobban, mint a japánok idejében.
Ezzel a nappal egy új élet veszi kezdetét. Új légkörbe kerültünk: "a szabadság és egyenlőség" légkörébe. De hogyan értelmezik ezt a szabadságot és egyenlőséget...? Úgy, hogy az valójában nem szabadság és egyenlőség, hanem a legmegalázóbb szolgaság és elnyomás.
A győzők csak két embercsoportot ismernek: azokét, akik benne vannak a szervezeteikben, és azokét, akik kívül állnak. Az előbbieknek megvan minden joga, az utóbbiak minden jogon kívül állnak.
Mától kezdve minden ajtónak nyitva kell állnia bámészkodó idegenek előtt. Ha valaki beköti fejét a bolyhos kínai törölközővel (ez a párt jelvénye, amellyel persze bárki vissza is élhet, ha ráviszi kalandos kedve), akkor tetszés szerint beállíthat akárhová, minden ajtót kinyittathat, és bemutatkozás nélkül végigbámészkodhatja bárkinek családi otthonát, mintha az múzeum volna. Kinyittathat minden szekrényt, ládát stb.
A jogon kívül álló egész nyugodtan beállhat saját házában idegenvezetőnek. Ezer botor kérdésre udvarias feleletet kell adnia, és nem mondhatja, hogy "nem érek rá", hanem udvariasan el kell magyaráznia, hogy ez az én szobám, ez az én asztalom, ezeket a könyveket én olvasom, ez a én cipőm, amiben járni szoktam. Ha megkérdezik, hogy mi van abban a könyvben írva, amit olvasok, akkor el kell magyaráznom töviről hegyére. Ha egy levelet látnak az asztalodon, megkérdik, hogy ki írta, mit írt az illető, és neked udvariasan kell felelned. Ha elfut a méreg, akkor a népfelség ellen vétkezel. Ha összehúzod a szemöldöködet, akkor megmondják neked, hogy "ezentúl nem szabad ilyen ábrázatot ölteni!". Ha "kölcsönkérik" cipődet stb., akkor legjobb esetben valami szellemes tréfával ütheted félre a kérdést, de nem szabad kereken megtagadnod, mert akkor "reakcionárius" vagy, "fasiszta" vagy. Egyszóval, ha nem vagy benn a szervezetekben, akkor ki vagy szolgáltatva annak - védtelenül, fellebbezés nélkül -, akinek kedve kerekedett keszkenőt kötni fejére, és téged bosszantani. Mert hogy a győzők "felszabadítottak mindent", a te hajlékodat is, meg a te idődet is... Ez most mind
a népé. Ha nem tetszik, akkor szedheted a sátorfádat, és elköltözhetsz más vidékek felé.
Mindennek oka csak kisebb részben a nép és vezetőinek politikai éretlensége, mely még csak nem is pedzi, hogy mi is a demokrácia... Sokkal inkább abból forrásozik, hogy az elmúlt évek gerillái jobbára a népnek abból a rétegéből kerültek ki, akik béke idején - kalandos természetüknél fogva - a rabló életet választották hivatásul. Aki nem önként állt be közéjük, hanem egyszerűen bekényszerítették, az vagy alkalmazkodott a környezethez, vagy megszökött. Ezt a tömeget azután körülöntötték mindenféle tetszetős és főként modernnek nevezett jelszavakkal, melyek mindenható jogigazolást jelentenek arra, ami régen becstelenségnek számított. Mert ők a "diadalmas győzők", a haladás zászlóvivői. Aki nem ért egyet velük, az fasiszta és reakcionárius.
Ezeknek a nézelődéseknek természetesen más célja is van. Többnyire irányított dolog az egész. Oda megy a "nép" nézelődni, ahova küldik a vezetői. Azok pedig oda küldik, ahol kiszemelt áldozatok vannak. A nép "nézelődve" megkívánja más házát, mezejét és mindenféle jószágát... És az ismételt nézelődés után már tudja is, hogy a házban mi hol van, merre van a járás... A magánjellegű lopás ugyan szigorúan tilos, és ha tetten éred, és elfogod a tettest, meg is büntetik, vissza is adják a lopott holmit. De a feljelentő ezzel bizonyságát adta annak, hogy reakcionárius... Később tízszeresen fog lakolni jogvédelméért. Kezdetben persze nincsenek szervezetek... De éppen így könnyű azokat létrehozni.
Mindenütt vannak rosszlelkű emberek, szenvedélyes emberek, akik rendezett társadalomban kénytelen-kelletlen követik "a társadalmi előítéleteket" a magántulajdon, a nemi erkölcs, az igazmondás, a bosszúállás meg nem engedett voltát illetőleg... De ha rájuk kényszerítik azt, hogy kóstolják meg a semmi korlátot nem ismerő fesztelen szabadságot, akkor észre veszik, hogy így is lehetséges... Kezd is ízleni a dolog... És megjön a kedvük, hogy támogassák azt a mozgalmat, amelyik ilyen korlátok ledöntésére vállalkozik, és mindenféle szabadságot és mindenható privilégiumokat ígér.
A pogány gyerek is például természetszerűleg követi bizonyos mértékig szülei akaratát, elismeri azok fegyelmét - de ha felcsillantják előtte a reményt, hogy ezentúl ő lesz az úr a házban, és szülei fognak rettegni tőle, sok kapható erre a kalandra... Belép a gyermekszervezetekbe.

*

A következő néhány nap azzal telt el, hogy tanácskoztak a város és a vár sorsáról. Sok véleményeltérés után úgy döntöttek az illetékesek, hogy egyelőre csak nagy réseket törnek az erős várfalon, amelyen szükség esetén hirtelen el lehet tűnni a városból. A várárokban kevés víz van. Helyenkint a vízbe szórt téglahalmazon lehet átkelni.
Hamarosan megláttuk, hogy hogyan tudnak a vörösök szervezni, és a nép felett uralkodni. A kitűzött határidőre rengeteg nép került elő faluról csákányokkal s más alkalmatossággal. Szédítő hőségben, fullasztó, forró szélviharokban szüntelenül csattognak a csákányok és kalapácsok, míg az előírt húsz-harminc hatalmas rés el nem készül a várfalon.
Azalatt a missziónak megint mozgalmas napjai vannak. Megindul megint a nézelődő csoportok áradata. Felnőtt aszszonyok, gyermekek, fiúk, lányok, fiatalasszonyok rendezett csoportjai zúdulnak végig a városon és a missziós telepen. Felvetett fejjel dalolnak, döng a talaj lépteik alatt, "megnézik" a missziót, átnéznek a misszionáriuson, és vagy elvonulnak, vagy egy kis időre elszélednek nézelődni, utána megint sorakoznak, és odébb állnak.
A rekvirálás egyelőre beéri az esztergapaddal. Félhivatalos puhatolódzás után kijelentik, hogy nekik arra okvetlen szükségük van. "A vörösök szegények, semmijük sincs. Onnét visznek, ahol van. Ha kívánjuk, kifizetik pénzzel vagy gabonával, vagy ha akarjuk, adjuk "kölcsön"." Végül azt a választ kapják a missziótól, hogy mi is szegények lévén, szükségünk van a gabonára. Azért megkapják. De ők maguk szabják meg az értékét. Ezt azután úgy értelmezték, hogy a misszió odaajándékozta nekik a gépet. P. Kékessyt és Havast meghívták egy bankettre, és a népgyűléseken elmondták, hogy a misszió milyen nagylelkű volt velük szemben. Azzal napirendre tértek efölött a pont felett.
Egyidejűleg megismertetnek bennünket az ő sajátos manővereikkel is. Egymás után jönnek a pártbeli "keresztények", hogy négyszemközt akarnak tárgyalni az elöljárókkal. Előadják, hogy a missziót a napokban a vörösök meg akarják semmisíteni. Ezen és ezen a gyűlésen eldöntötték a dolgot. Nincs kiút. Azért jóakaratúlag azt tanácsolják, hogy mentsük, ami menthető, és magunkra is gondoljunk, hogy nem volna-e jobb másfelé elhurcolkodni.
A majdnem kétévi vörös megszállás alatt nem tudtuk eldönteni, hogy ezek a besúgások való döntéseket közöltek-e, melyeket (más besúgás szerint) NN jóakaró főhatóság letiltott, avagy csak manővernek voltak-e szánva, amennyiben a hatóságok maguk küldték ezeket a besúgókat, hogy a miszszionáriusokra ráijesszenek, és azokat önkéntes távozásra késztessék. Igen sok ilyen besúgás történt az idők folyamán, és csak a végén mutatkozott igaznak, amikor már szinte senki sem hitte el.
A misszionáriusok nem gondoltak távozásra. De a misszió vagyonának egy részét kocsikra raktuk, és elszállítottuk a határon túli Anjangba1. Ott előbb-utóbb jó áron értékesítettük, és így a misszió további pénzügyi fennállásában jelentős része volt ezeknek a besúgásoknak.
Minthogy egyelőre nem került sor a misszió elpusztítására, és a misszionáriusok sem mutattak távozó irányzatot, egyrészt folytatták az állandó kicsinyes zaklatást, másrészt vásárolni kezdtek a misszióban. Gépek, szerszámok, vasanyagok, gyógyszerek voltak a kelendők, és a műhelyekben is rendeléseket eszközöltek. Feltűnő rendesen fizettek. Magyarázata az, hogy a vásárlók nem helybeli vörös hatóságok voltak. A helybeliek nem vásároltak, hanem "kölcsönkértek" örök vissza nem adásra. Legalábbis Támingban így viselkedtek a hatóságok. Akik vásároltak, azok nem idevaló hatóságok voltak, akiknek az ő szabályzatuk szerint itt nem lett volna szabad szerezniük semmit; sem ingyen, sem pénzért, mert ez nem az "ő életterük". Hogy ki ne tudódjék a szabályszegés, titokban, feltűnés nélkül, gyorsan és jó áron vettek. Ez is egy eszköz volt a Gondviselés kezében, hogy a misszió létét tovább biztosítsa, épp azok révén, akik legnagyobb ellenségei voltak a missziónak.
A zaklatások hullámokban jöttek, és nem kizárólag a miszszió ellen irányultak, hanem mindazok ellen, akik akár vagyonuk, akár vallási, akár politikai világnézetük révén nem az ő táborukba tartoztak.
Az első hullám követte a bevonulást. A második június elejére esett, a harmadik októberre, a negyedik a kínai újév tájékára1, az ötödik 1946 nyarára, melyet követett rövidesen a misszió elpusztítása.
Az első és második hullám a városban inkább csak abban állt, hogy tolakodó elemekkel árasztották el a missziót, akik nézelődés címen állandóan zavarták a misszionáriusokat, és szinte minden munkájukat megakadályozták. Hogy csak egy példát említsek: a nővérek svájci tehene nagy termete és
a kínai tehénnél ismeretlen nagy tőgye miatt szenzáció volt számukra. Aki véletlenül útjukba tévedt, azt nyakoncsípték, hogy "gyerünk, mutasd meg a tehenet!". Hiába szabadkozott az illető, hogy "nem érek rá". Olyan nem létezik, ha a nép látni akar valamit. Akkor azután jött a sok oktalan kérdés, ami egy értelmes embert kihoz a sodrából. De türelmetlenkedni sem szabad. Sőt akkor is jó arcot kell mutatni, ha az ember felismeri az illetőt, hogy most már harmadszor vagy negyedszer jön megtekinteni a tehenet. P. Kékessy volt a legtalálékonyabb, hogy az oktalan kérdésekre oktalan választ adjon, amire a tolakodó zavarba jön, és a vezetőnek alkalma van meglépni. Egy ízben majd holtra nevettem magamat találékonyságán, mikor egy jól ismert tolakodónak odamondta: "Ugyan hagyj már békét! Mit akarsz azzal a tehénnel? Az a tehén az én édes öcsém! Punktum! Volt szerencsém!" Azzal faképnél hagyta az illetőt, aki meg csak nem is panaszkodhatik udvariatlanság miatt, mert hisz a páter önmagát szólta le. Hírhedt csavargó volt az ipse. Én kerültem a kezébe. Végighurcolt a házon vagy másfél óráig, és már negyedszer magyaráztatott el mindent. Végre azzal szöktem meg, hogy az egyik raktár előtt azt mondtam, hogy a kulcsért megyek. Egyenesen a porta felé vettem utamat, és kimentem a városból. A rendház négy klauzúraajtajánál az embernek órák hosszat kellett lesnie, míg egy szabad ajtót talált, ahol óvatlanul be tudott surranni. Az ajtókat, ablakokat állandóan zörgették, úgyhogy komoly munka lehetetlenné vált. Így ment ez néha öt, tíz, tizenöt napon át is, néha a jobbérzésű vörösök maguk is sajnálkozni kezdtek rajtunk. Ez volt a nép által való zaklatásunk.
A hatóságok sem feledkeztek meg rólunk. Mindjárt az első napokban kommunista diákgyűlést tartottak diákjainkkal. Azok ugyan mindvégig a jobbérzületű családok gyermekei voltak, de nagy részük végtére is pogány. Sohasem voltak kaphatók a misszió komolyabb természetű zaklatására, de sokszor részt vettek apróbb bosszantásokban. Az első gyűlés mindenesetre jól sikerült. Ezek értelmesebb fiúk voltak, mint a falusi legények. Egy-két óra alatt beletanultak a demokráciába. A szónokok hihetetlenül igénybe veszik a hallgatók koponyáját véget nem érő tüzes beszédjeikkel és öndicséretükkel. A fiúk már elfásultak, de megértették, hogy most a nép az úr. Néhány órai szónoklás után énekeltettek a fiúkkal. Ez kapóra jött. Nem akarták abbahagyni. Hiába volt minden erőlködés. "Most énekelni akarunk, és énekelni fogunk!" Azzal azután figyelemre sem méltatva a szerepükre várakozó szónokokat, énekeltek rendületlenül. Énekeltek addig, amíg kedvük tartott, amíg belé nem fáradtak. Az egyik vörös katona nevetve megjegyzi, hogy "ezek a fiúk hamarabb beletanultak a demokráciába, mint a falusi nép fél év alatt". Mit volt mit tenni, meg kellett nekik várni, míg a diákok megunták az éneklést, és hajlandók voltak tovább hallgatni a szónokokat. Ez a tapasztalat azután kissé mérsékelte a vörösök buzgalmát a diákok körül. Észrevették, hogy azok tudnak élni a szabadságukkal - mint tömeg eredményesen is - olyan módon, ahogy az nekik kellemetlen lehet.
Az első zaklatási hullám alatt már kitűnt, hogy a templom szálka a szemükben. Ott rakoncátlankodott a nép legjobban. Beleköptek a szenteltvíztartókba, felugráltak az oltárokra, kiáltoztak, cigarettáztak, kedélyesen eltereferéltek órák hoszszat. Egyre hangoztatták, hogy "a vörösöknek milyen nagy érdeme, hogy ezt a gyönyörű templomot is FELSZABADÍTOTTÁK". Miután rákaptak erre, nemcsak mi nem bírtunk többé a néppel, hanem még azok a vörös hatóságok sem, amelyek irántunk való némi udvariasságból mérsékelni akarták őket. Úgy visszavágtak, hogy a hatóság szerényen eltűnt mindannyiszor a színtérről, még ha igen magas rangú hatóság volt is. Tekintélyüket őrizték arra az időre, amikor a népnek
a harctérre kell menni. Mert akkor azután nem ismertek demokráciát. Akkor nem kérdezték, hogy van-e hozzá kedve, kívánja-e a háborút. Akkor menni kellett fellebbezés nélkül.
Az első és második hullám közé esett egy nagyobbszabású katonai vállalkozásuk, amely a tankokon csúnyán elvérzett. Több tízezer ember vesztette ott életét. Pejkao vásárhelyet elfoglalták ugyan csellel, és ki is fosztották alaposan. De amíg ők győzelmi torukat ülték, tankosztag vette körül őket, és csak kevesen menekültek meg élve. Akkor azután zsákmányul ejtett motorkerékpárokkal zaklatták F. Herholdot1, hogy javítsa meg, ha lehet, ha nem. Ha nem javítja meg, akkor ő fasiszta. Néhány parancsnok testőrét is ki kellett képeznie motorvezetésre, akár alkalmas volt az illető arra, akár nem. Ha a boy nem fog jól vezetni, akkor a testvér fasiszta.
A második szekatúrahullám ugyanúgy telt el, mint az első, de itt már volt visszhangja a vereségnek. Ez a második politikai kampány győzelmi ünnepnek volt szánva, katonai ünnepnek. Azonban az ünneplők közben meghaltak vagy úgy megkevesebbedtek, hogy nem merték őket összehozni, nehogy egymást látva tudtára ébredjenek a veszteség nagyságának. Az ünnepet ugyan megtartották, de nem katonai ünnep volt, hanem népünnep, melyen az "összesen elesett hét hős emlékének" is áldoztak. Katona kevés volt. Amikor ezek a megvert hősök a templomban nézelődtek, és látták a pátert az oltár előtt térdet hajtani, megjegyezték: "Ugye megint a te szellemedet kéred, hogy öljön meg bennünket!" Tapasztalatuk kissé szerényebbé tette őket.
Ekkor bukkant elő ismét a téli kaland Vang vezére. A miszsziónak ő szinte barátja volt. Kereste az alkalmat, hogy velünk egyedül lehessen. Ebédre is meghívatta magát. De neki is kellett tapasztalnia, hogy "fogtam törököt, de nem enged". Egy szót sem szólhatott, egy lépést sem tehetett anélkül, hogy
a misszió egyik legádázabb ellensége mellette ne legyen. Cao politikai népbiztos mint árnyék követte mindenhova. Ez az úr nem átallotta, hogy gyűlöletének ilyen kifejezést adjon. Kilátogatott a nővérek anyaházába, és ott a nővérek klauzúraajtaja előtt öklét rázva kiáltozta: "Nyugati ördögök! Hazaárulók! Halálra méltó népség!" Kétszer is megismételte ezt a dühkitörést. Harmadszor egy század katonával jött. Feltörték a klauzúra ajtaját, és végigrohanták a folyosókat, benéztek minden zugba... Majd nagy csalódottan megállapították, hogy érthetetlen ezeknek a nyugati ördögöknek az észjárása. Nincs ezekben a szobákban még csak egy teáscsésze sem. Hát akkor ugyan miért zárkóznak úgy, mintha Dárius minden kincse itt volna felhalmozva? Persze az apácabecsület a számukra szanszkrit.
Az illető úr azután néhány nap múlva pácba került ezen kalandja miatt. Történetesen neki is el kellett mennie ugyanoda egy tárgyalásra. A hatóságok ugyanis a nővérek üresen álló iskolaépületeit "kölcsön" akarták "kérni" a missziótól propaganda-középiskolájuk (terroristaképző) számára. Nem tudni mi okból, udvarias formában akarták az egészet nyélbeütni. (Egyes verziók szerint a Magyarországon akkor aktuális politikai kurzusra való tekintetből.) Az érdekelt hatóságok - magasrangú katonai és politikai személyek - két páter kíséretében elmentek megtekinteni az épületeket. Cao úr is ott kellett legyen. Kalapját mélyen szemébe húzta, hogy meg ne ismerjék. A teánál nem lehetett kapacitálni, hogy a többiekkel leüljön a portaszobában. Kint sétált az ajtó előtt, amíg P. Kékessy cinikusan leadta, hogy míg mi annyi szívességet teszünk nekik, addig "bizonyos urak" hogy viselkednek a védtelen nővérekkel szemben. Persze volt nagy felháborodás. Valahogy a jelekből rájöttek, hogy kire vonatkozik a célzás. Néhány nap múlva a hadsereg egyik párttitkára megkérdezte, hogy miért nem követeljük az illető megbüntetését. Találgatta, hogy ki lehetett. Mikor nem voltam hajlandó nyilatkozni, megkérdezte, hogy nem Cao úr-e. Mikor kérdései nem vezettek eredményre, kért, hogy legyünk elnézéssel. Ma sok ember szenvedélyesen gyűlöli az idegeneket. Nem lehet róla tenni. Ez a párttitkár egy hónapig üdült a jezsuita tanyán. Jól összeismerkedtünk. Kantoni fiatalember, igen sokat szenvedett már eszméiért. Volt benne egy jó adag idealizmus is. A misszió jóakarója lett. Később hallottam, hogy emiatt el is gáncsolták karrierjét. Másik két együtt üdülő kollegája közül az egyiket nemsokára agyonütötte a nép. A másik még sok kellemetlenkedéssel viszonozta neki tett nem egy szívességünket.
Ezen második zaklatási hullám alatt történt, hogy egy ízben a nép már nem tudta türtőztetni magát, hogy neki mindig csak engedéllyel lehessen nézelődnie a misszióban. Betörték a konyhakert hátulsó ajtaját, és elözönlötték a kertet. Végre tanú nélkül garázdálkodhattak. Persze lekopasztották F. Lindenberger1 veteményeit, és kifosztották a meteorológiai állomást.2 Azóta - műszerek hiányában - szünetel a meteorológiai megfigyelés.
Ez a második szekatúrahullám egy kiadós dorgálással fejeződött be. Az egyik katonai parancsnok magához hívatta P. Szun bennszülött pátert, és kijelentette, hogy nemtetszésüket váltotta ki viselkedésünk. Az első hibánk az, hogy nem szívesen láttuk, hogy a nép két hétig múzeumképpen nézelődött a misszióban. Jegyezzük meg, hogy most a nép minden. Egyenlőség van. Nincs az a hely, ahova a népnek nem volna szabad bemennie. Minden ajtóbezárás és magánélet fasizmus. Második kifogása, hogy P. Kékessy diagnózisával demoralizálja a hadsereg tisztikarát. Ez az oka a katonai vereségüknek is. Ezzel ugyan felsült, mert az egyik megnevezett tisztje, akinek beteglétszámba való állítását kifogásolta, épp aznap délután vért hányt, lévén erősen előhaladott tüdővésze. Megtiltotta, hogy P. Kékessy ezentúl az ő embereit kezelje. De azért délután már több magasrangú tisztje jött ismét vizsgálatra. A délelőtti dorgatóriumra vonatkozólag megjegyezték, hogy nem kell komolyan venni. A harmadik panasza az volt, hogy frátereink és műhelyeink nem szolgálják ki a hadsereget. Ezentúl - vegyük tudomásul! - minden rendelésüket el kell fogadnunk, és le kell bonyolítani, ha törik, ha szakad. Ha nem, fasiszták vagyunk. Délután azután ő maga is eljött a misszióba. Nemrég zsákmányolt motorkerékpárjainak megjavítása ügyében járt. Sejtelmem sem volt róla, hogy ő az, akivel beszélek. Megmagyaráztam neki, hogy milyen készséggel teszünk eleget igényeiknek, ha lehet, de egyes tisztek minden technikai tudás híján lehetetlenségeket követelnek tőlünk, és ha nem teljesítjük, akkor "fasiszták vagyunk". Megmagyaráztam neki, hogy az egyik kerékpárja jó, hamarosan gurulni fog.
A másik kettő megjavítása csak akkor volna lehetséges, ha Pekingből egy-két pótalkatrészt meg tudnánk hozatni. Postán lehetetlenség a két ellenséges fél közötti határzárlat miatt; majd ha valami alkalommal egyikünk Pekingbe megy, akkor utánanézünk. Vagy még jobb, ha ők maguk beszerzik a holmit az általunk megadott pekingi magyar cégnél. A negyedik kerékpár ócskavas, legjobb, ha kilószámra kiárusítja az utcai kiskovácsoknak. Utána P. Kékessyt kereste. Megjegyeztem, hogy N. katonai parancsnok tilalma folytán nem rendelhet többé. Kísérői gyorsan megjegyezték, hogy azt nem kell szó szerint venni. Ő maga hallgatott. Miközben kísérem őket kifelé, az egyik udvari ajtót nem tudja kinyitni. Felháborodva fordul felém, hogy "Lám, még mindig zárjátok az ajtókat!" Nevetve mutatom neki, hogy még zár sincs az illető ajtón, csupán csak hogy az esőtől kissé bedagadt a két ajtószárny. Utána tudtam meg, hogy ő volt az, akitől a ma reggeli dorgálást kaptuk. Miután nem egy, hanem két motorkerékpárját sikerült karbahoznunk, megbékült a misszióval.
Gyakori tapasztalatunk volt, hogy leggaládabb ellenségeink is megszelídülnek, ha velünk kapcsolatba kerülnek. Rájönnek tapasztalatból, hogy nem vagyunk olyan vademberek, mint ahogy ők propagandairataikból és előadásaikból bennünket ismernek. Nem változik meg irányunkban azoknak a hangulata, akik elvből gyűlölik az egyházat és a vallást, és akiknek elhatározása az egyház minden eszközzel való üldözése. Akik szociális elveiket komolyabban veszik, azok hamarosan rájönnek, hogy ezen a téren mi előbbre vagyunk, mint ők. Ez az úr egy későbbi alkalommal kifogásolta, hogy munkásaink az esti munka után közösen elvégzik az esti imát. Helytelenítette ezt termelési szempontból. F. Herhold tudtára adta, hogy a nyolc órai munkaidőt mi megtartjuk. Utána aki akar, imádkozik, aki akar, színházba megy. Ha a színházlátogatás (elsőrendű vörös erény!) nem akadályozza a termelést, akkor az ima ellen sem lehet senkinek kifogása, lévén vallásszabadság.
A második szekatúra- és propagandahullám után néhány hónapi csend következett. A templomban még az oltáriszentséget is ott mertük tartani.
Közben azért akadtak kisebb incidensek. A jezsuita tanyán üdülő egyik katonai megbízott később sok magánzaklatással viszonozta vendégszeretetünket. Mint "a japán foglyok táborparancsnoka" ki akart lakoltatni bennünket a rendházból, hogy a japán tisztifoglyoknak megfelelő lakást tudjon biztosítani. Minthogy a vörös polgármester illetéktelennek minősítette ezt az akciót, és bevallotta, hogy egyelőre még nincsenek kezükben foglyok, mert a japánok nem akarják magukat nekik megadni, mi megtagadtuk követelésének teljesítését. Volt persze egetverő dühroham. Az illető (régebben janicsár volt maga is) erősen neuraszténiás és beképzelt úr, imponálni akart a japán tiszteknek, hogy nekik milyen előkelő fogolytáboruk van. A sikertelenség és az a tény, hogy a japánok nem akarták megadni magukat, nagyon bosszantotta. Elég sok kellemetlenséggel viszonozta követelésének megtagadását.
A vége az lett, hogy áthelyezték, mert kisült róla több más szabálytalanság is a városban. Az ilyen alakok azután a miszsziók esküdt ellenségeivé lesznek, akárhová veti is őket a sors.
A harmadik szekatúrahullám az őszi munkák vége felé kezdődött, a bérmunkástörvény végrehajtása körül tört ki. Ami azt a törvényt illeti, el kell ismerni, hogy van benne szociális érzék. Ha a szöveget tekintjük, megközelíti a kis szociális fejlettségű kapitalista államok törvényeit. A múlt században Európában tapsoltak volna hozzá. A végrehajtás azonban egészen más. A cél, hogy a munkást és munkaadót örök ellenségekké tegye. A munkásnak a munkaadó tönkretevőjévé kell lennie, akár tetszik neki, akár nem. Aki egyszer a szakszervezet tagjává lett, annak szabadságát eltemették. Fasiszta terror béklyóiba verik szegény áldozatukat. A vége persze az, hogy az így "felszabadított" és meggazdagított munkástól elvárják, hogy önként jelentkezzék katonának, amikor a pártérdekek véres hekatombákat1 követelnek. Így frissül fel a párt. Mert a régi tagok egy részét vágóhídra hajtják, másik része megszökik a vidékről, a többi pedig mindenféle kínai furfangokkal lassankint kivonja magát a szervezetből.
A misszió munkásainak ügyét szintén ismerni kell. Vannak műhely-napszámosok, akik napi- vagy órabért kapnak a törvény előírása szerint, sőt azonkívül is több kedvezményt. Vannak továbbá szép számmal minden misszióban olyan állandó jellegű munkások, akiknek fizetése valóban alacsony. Többnyire nem rendes munkások, hanem olyan - munka szempontjából - értéktelen emberek, akiket a misszió inkább könyörületből, mint szükségből alkalmaz. Vagy gyámoltalan öreg, vagy béna, vagy esetleg politikai menekült, aki egy ideig a misszióban akarja meghúzni magát. Többnyire hosszú könyörgés után veszik fel őket. Rimánkodnak, sírnak, földre borulva esengenek, hogy vegyük fel őket. Dolgozni is akarnak, sőt, fizetés sem kell nekik. Végén megesik rajtuk valamelyik elöljárónak a szíve, és befogadja az illetőt, kosztot és szerény fizetést is kap, és komoly munkát senki sem vár tőlük. Minthogy többnyire ilyenek végzik a ház körüli munkát, néha háromszor annyian vannak alkalmazva, mint amennyire szükség van. Érthető, hogy fizetésük is arányos helyzetükkel. Ezekbe kapaszkodott bele a szakszervezet. Mint afféle bukott egzisztenciák, többjük nem elsőrendű jellembéli tulajdonságok boldogtalan tulajdonosa. Némelyik hajlik az uszításra, mások megvetően ellenszegülnek.
Volt közöttük egy Pan nevezetű fiatalember. Meg volt keresztelve gyermekkorában, sőt azt sem lehet mondani, hogy elvesztette volna hitét. De beteges hajlamokat örökölt őseitől, amiken nem tudott uralkodni. Betegesen befolyásolható. Egy év előtt még rabló volt őkelme. Utóbb az egyik vörös szervezet irányítója lett falujában. Majd annak pénzét elsikkasztotta, amiért néptörvényszék köröztette. Ekkor szökött hozzánk, jó messzire falujától. Gyámoltalan társadalom-kivetettjének színlelve magát addig rimánkodott a portánkon, míg a nővérek szíve megesett rajta, és befogadták a kertjükbe. Hamarosan kiderült, hogy nem ügyefogyott őkelme, sőt dolgát is elég jól tudja végezni, és mindenek felett pompásan tud szimatolni, kémkedni és uszítani is, ha arra kerül a sor. Társa is akadt másik körözött fiatalember személyében, akinek még valami nagyobb dolog volt a rovásán. Egy kínai pap ajánlotta be a nővérekhez, hogy csak legfeljebb két hónapra kér hajlékot, hogy meghúzhassa magát. Addig is dolgozgat valamit a kertben.
Történt azután, hogy a nővérek egyik öreg munkásuknak, akinek állítólag már senkije sem volt, készítettek téli ruhát - fizetésén kívül - alamizsnaképpen. Erre a mi két fiatalemberünkben felébredt az "egyenlőség" érzete. Ők is követeltek ruhát, és ha nem kapnak, feljelentéssel fenyegetődztek. Ezzel robbant ki a misszió "munkáskérdése". P. Kékessy elment a mandarinhoz1, és bemutatta neki munkásaink személyi adatait. Megkérdezte, hogy véleménye szerint ez az ínséges nép, mely többnyire csak télen húzza meg magát a misszióban, mikor nincs sok munka, és máshol nem találnak alkalmazást, nyáron meg, amikor szükség volna munkájukra, odébb állnak - avagy sem nyáron, sem télen nem képesek komolyabb munkára, hanem a misszió inkább menhelyet jelent számukra, néha meg gyermekeikkel együtt is, akik itt ingyen kosztolnak és tanulnak -, hogy ezek vajon olyan munkásoknak tekinthetők-e, akikre a munkástörvény fizetési előírásai alkalmazhatók? A mandarin úgy válaszolt, mint ahogy minden józan ember válaszolt volna az ő helyében. Helyeselte a misszió karitatív felfogását. Ők a munkásnyúzó kapitalisták ellen vannak. Ezek miatt mi nyugodtan lehetünk. Nem kell attól tartanunk, hogy ilyen irgalomból befogadottakra alkalmazzák a munkástörvényt, hogy bennünket megzsaroljanak. De ha akarjuk, el is küldhetjük őket. Ez a mandarin különben jóérzésű, fél-egyetem végzettségű úriember volt, de papucshős, kinek felesége minden misszió esküdt ellensége. Őnagyságának állítólag egyetemi diplomája is lett volna (mások kétségbe vonták), de tanult asszony volt, és műveltségénél nagyobb a szenvedélyessége. Férjeurával sem áll egészen jól az ügye. Mikor a férje "elvette" (vörös házasság), nem tudta, hogy férjének már van más törvényes neje. Később rájött. Nagyon sértette önérzetét. Állítólag pekingi egyetemi tanár volt az édesatyja, és - saját állítása szerint - a nép szeretete miatt szökött meg hazulról. Ezek az emberek különben úgy állnak az igazmondás szempontjából, hogy szavukat legkevésbé saját párttársaik hiszik. A nép és mi hithirdetők csak lassan tudtunk rászokni arra, hogy "a nyolcasok nem képesek igazat mondani". Idővel a tények meggyőztek bennünket arról. Így hát Csang mandarin úr feleségének, Csen őnagyságának története sem szükségképpen igaz. Tény, hogy okos asszony volt, szenvedélyes, eszközeinek megválogatásában jellemtelen, és a munkásosztályt illetőleg el tudom hinni róla, hogy tényleg szerette azokat, és önfeláldozó is tudott lenni érdekükben. Energia volt benne. Mint sok más társa, ő is sokkal többet tehetett volna a szociális reform érdekében, ha jellemes lett volna, és nem gyűlölte volna a jellemet saját bukottságának minden ressentiment-jával1.
Őnagysága a támingi munkásszakszervezetek szövetségének elnöke volt. Egy ízben érdeklődött Aloysia nővér az ő kis fiacskája után, akit nemrég beadott a vörös bölcsödébe. Hihetetlenül zokonvette a kérdést. (Valószínűleg törvénytelen házassága miatt, amiért is nem tűrte, hogy a mandarin feleségének szólítsák, hanem csak "Csen titkárnak".) Sohasem volt képes leplezni ellenszenvét irántunk. Ahogy most megtudta a misszió munkáskérdésének állását, papucs alá vette a mandarint. Jó alkalomnak kínálkozott ez, hogy régi gyűlöletének a missziók és külföldiek ellen érvényesülést szerezzen. Sok hercehurca, gyűlésezés, a gyűléseken galád kirohanások és uszítások következtek a misszió ellen. Messze terjedne annak részletes ismertetése. A lényege ez: az összes munkások, tekintet nélkül alkalmasságukra és szükségességükre, rendes bérmunkásnak számítanak. Rendes tarifa szerint kell őket fizetni, visszamenőleg is több hónapra és előre február végéig, két öltözet ruhát kell nekik adni stb. stb. A munkások egy része, kinek helyén volt a szíve is, meg a nyelve is fel volt vágva, kereken megtagadta a közreműködést, vagy beteget jelentett, és kiállt a munkások közül. A többi kötélnek állt. Ki szívesen, ki meg vonakodva, de félve a vörös terrortól. Végre elő is adták követelésüket, mert a szakszervezet, főként Csen őnagysága szigorúan megtiltotta nekik, hogy őket akár csak meg is említsék. A nővéreknél levő sejt még sokat fontolgatott, amivel sok időt elvesztegettek. A szakszervezet ezt arra véve, hogy a misszió nem teljesíti a követeléseket, titkos gyűlést hívott össze, ahol a szövetkezeti szakszervezeteknek kiadták a rablási parancsot. Ha a misszió két napon belül nem teljesíti kötelességét, akkor holnapután éjjel a város munkásai karszalaggal ellátva megrohanják a missziót, és ki fogják rabolni. Elég durva és méltánytalan intézkedés, miután nem is a misszión múlott a késlekedés. Erre Msgr.1 megbízásából én vettem kezembe az ügyet, és kényszerítettem a sötétben bujkáló Pan barátunkat, hogy követeléseiket azonnal adják át nekem, mert különben feljelentem őket. Ez hatott. Este megkaptam írásban a követelést, másnap reggel, mielőtt a szakszervezettel érintkezésbe léphettek volna, ujjlenyomatos nyugta ellenében2 megkapták, amire igényt tartottak. Így ez alkalommal meghiúsult Csen őnagysága fondorkodása. Pedig ő maga személyesen ugyancsak suttogott a munkás-szobák sötétjében.


AZ ÖSSZEOMLÁS

P. Superior3 Pekingből hazajövet nem jó híreket hozott. A közeli két egyházmegye, Suntöfu és Jungnien4 területén a terroristák (fansentuj5) megkezdték működésüket. Működésük abban áll, hogy egyedül a proletárokkal közreműködve végleg leszámolnak a birtokosokkal. A tódzsangnak6 az eddiginél kegyetlenebb formát adnak. A vádlottat asztalra állítják, néha két, három, sőt több asztalt állítva egymás tetejére. Az áldozat onnét hallgatja az ellene elhangzó koholt vádakat, melyek között sosem szerepel az, hogy az illető birtokos. Ha ellenkezés nélkül beismeri a koholt vádak igazságát, akkor még enyhén megússza, azaz csak teljes vagyonelkobzás a büntetés. Ha vonakodik, akkor feldöntik az emelvényt, hogy az illető a földre zuhanjon, és ezt néha ötször-tízszer is megismétlik, míg az illető agyonzúzza magát. Avagy megverik, megkínozzák, és a végén megölik. A népnek aktív részt kell vennie az egész eljárásban. Ha nem, akkor ők is asztalra kerülnek. Végtére minden községben van söpredék, aki a prédáért szívesen vállalkozik ilyen kalandra. A cél kettős: egyrészt így kényszerítik a nem kommunista érzelmű réteget arra, hogy más vidékek felé vegye útját. A másik cél az, hogy a nép egy része örök bosszút vonva fejére tűzön-vízen keresztül legyen kénytelen szolgálni a párt érdekeit, mellyel együtt áll vagy bukik.
A másik hír közvetlenül reánk vonatkozik. A hantani1 tartományi kormány elhatározta, hogy a szovjet fennhatósága alá tartozó külföldi misszionáriusok vagyonát kommunizálják. Mi is ebbe a csoportba tartozunk. A hírből még nem világos, hogy az eljárás tócsang lenne-e, vagy más úton végzik-e majd a kommunizálást.
A szomszédos jungnieni egyházmegye egyes területein már régóta folyik a papok üldözése. Mind bennszülött lévén, könynyebben mozognak, és a nép is könnyebben óvja, rejtegeti őket. Suntöfuból a lengyel Monseigneur Krause jelzi, hogy nála már megkezdődött a kampány. A nép nem akar ujjat húzni a katolikus misszióval, de a vörösök minden eszközt felhasználnak arra, hogy a népet belehecceljék vagy belekényszerítsék a vállalkozásba. Jótékonyságáról messze vidéken híres szemkórházuk és háromszáz árvát illetőleg lelencleánykát nevelő intézményeik ellen a leggaládabb rágalmakat szórják: a betegek szemét kiveszik, hogy gyógyszert készítsenek belőle; az árvákat megölik stb. Mindenki tudja, hogy rágalom az egész, de az nem tesz semmit. Itt nem igazságot keresnek, hanem a misszió vagyonára áhítoznak, és a külföldiek elűzésére vagy megölésére. Fellebbeztek már a tartományi kormányhoz. Az látszatra igazat is adott nekik, amikor kijelentette, hogy a missziók nem a "birtokos" kategóriába tartoznak. Azokat tehát nem lehet tódzsangolni, hanem ha valakinek panasza van a misszió ellen, az a néptörvényszék kikapcsolásával a hatóságokhoz forduljon. Ez a döntés némiképp megnyugtatna bennünket. De ugyanakkor hírek jönnek, hogy a suntöfui egyházmegye nem egy misszionáriusát mégis elűzték, és a misszionárius házát, telkét, templomát, ingóságait elkobozták. A hírek hitelesek.
Az itteni vörös hatóságok nem mutatnak semmi kifejezett ellenségeskedést velünk szemben. De közben tudomásunkra jut, hogy kurzusaikon az előadók - ugyanazok, akik velünk szemben a legbarátságosabb hangot használják - igen gonosz megjegyzéseket tesznek a misszióra vonatkozólag. Régi, megszokott vádak: imperializmus, idegen hatalmak mögött való bujkálás stb.
Bennünket azonban félrevezetett a külső csend, ami a miszszió körül csaknem zavartalannak látszott. A fouron (így nevezzük a nővérek anyaházát a városon kívül) a régi okvetetlenkedések a szokott mederben folytak, sőt némi enyhülés is mutatkozott. Ezért azután mosollyal fogadtuk P. Havas SOS-stílusú levelét, melyben Anjangból jelenti, hogy a miszszió sorsa meg van pecsételve, minél gyorsabban mentsük ki embereinket és felszerelésünket a vörös zónából. De hisz a dolog nem is könnyen lett volna lebonyolítható feltűnés nélkül a jelenlegi leépített közlekedési viszonyok között. És ha sikerült volna is, előbb-utóbb kitudódott volna és előidézte volna azt, ami ma még csak bizonytalan veszélynek látszott. Mennyi ilyen vészhír zaklatta fel eddig is a misszió békéjét...! Nem egyszer maguk a hatóságok gondoskodtak róla, hogy azokat nekünk besúgják... Egyik sem vált valóra. Az irányzatosság sejthetőleg az volt, hogy a misszionáriusok megijedve kereket oldjanak. Akkor azután ingyen az ölükbe hullik a misszió, minden épületével és felszerelésével együtt. Ki tudja, vajon most is nem ilyen mesterkedés rejlik-e a hírek mögött? Nem kis felelősség elhagyni egy missziót nyilvánvalóan bizonyítható okok nélkül, csak puszta szállongó vészhírek alapján. Nem is csoda, hogy P. Havas levele is eredménytelen maradt, sőt püspök úr1 le is intette és meghagyta neki, hogy minél előbb jöjjön vissza Anjangból Támingba. Szerencsére a levelet megkésve kapta meg.
Szeptember 20. Támingba is megérkezett a rettegett fansentuj. Másnap az egész város tudta már, de kissé ferde beállításban. Híre ment, hogy a fansentuj felszólította a város szegényeit, hogy rabolják ki a várost. A hír szerint - ami ilyen formában különben is valószínűtlenül hangzott - a nép megtagadta a közreműködést. Erre a kedélyek lassankint meg is nyugodtak.
Titokban azonban P. Szun, akivel a kínaiak - honfitársuk lévén - észrevétlenebbül tudtak érintkezni, megtudta, hogy a titkos pártgyűléseken ádáz aknamunka folyik a város vagyonosabb rétegei és a misszió ellen. A mi ügyünket természetesen a Keleti utcában kezdték tárgyalni a pártszervezetek, minthogy a misszió a Keleti utcában van. Azt is megtudtuk egyszersmind, hogy az utca népe ellenáll, nem hajlandó ilyen kalandba keveredni. Ezzel azután ismét megnyugodtak a kedélyek. Arra senki sem mert gondolni, hogy a kommunisták illetékességi gyakorlatán ez alkalommal törést eszközölnek és egy falut fognak tudni beugratni a kalandba. Ellenőrizhetetlen besúgások ugyan még azt is tudni vélték, hogy három fázisa lesz a misszió elleni tódzsangnak: az első a vagyonkommunizálás, a második a politikai tódzsang, azaz politikai vádak, melyek már életveszélyesek lehetnek; és a harmadik a világnézeti tódzsang, azaz az egyházüldözés. P. Szun hitt ezeknek a híreknek, és mikor látta a mi kétkedésünket, szinte búskomorrá és hallgataggá lett. Látta a misszió sorsát, és nem tehetett semmit. Hiszen, ha mi is hittük volna, akkor mi sem éltünk volna olyan gondtalanul.
Szeptember 28. A Kang-csung (katonai középiskola neve alatt álcázott terroristaképző intézet, mely a nővérek anyaházával összefüggő iskolában lakott már egy éve) néhány üstöt akart "kölcsönkérni" a missziótól. Én személyesen adtam át nekik a választ, hogy kaphatnak üstöt, de tekintettel a misszió szűkös anyagi helyzetére, ne kölcsönkérjék, hanem vegyék meg méltányos áron. Az igazgató leplezetlen kárörömmel felnevetett: "Megvenni? Nagyon jó! Úgy is jó! Épp ma mentünk a havi illetékért, mihelyt megérkezik a pénz, azonnal kifizetjük." Engem valahogy igen megütött a hang, ahogy ezt mondta. Itt van valami a fülük mögött. Épp abban a percben érkezett meg a diákjaik egy csoportja a nyári szünidőről. Ahogy elmentek mellettem, cinikus vigyorgással mértek végig. Nem lepett meg, hisz régi zaklatóim voltak, de a mód mégis valamit sejtetni engedett... Itt valami nincs rendben...
Szeptember 29. Vasárnap. Reggel a nővérek intézeti kápolnájában miséztem - néhány lépésnyire az igazgató szobája mellett. A miatyánk szavai képezték a prédikáció tárgyát: "Jöjjön el a Te országod." Az árvák figyelmesen hallgatták. Magam sem gondoltam, hogy szinte apokaliptikus gondolataim annyira közel vannak a valósághoz, és püspök urunk ideiglenes börtönéhez olyan közel hangzanak el szavaim az egyház üldöztetéséről és végső győzelméről.
Mikor bemegyek a városba, a rendház kapuján éppen vonul az ifjúság a nagytemplomba vasárnapi misére. Feltűnik a portán a szokatlan gyorsaság és szótlanság, mintha valami szokatlan volna a levegőben... Egy percre megállok a kapuban, és végignézve az utcán megkérdezem püspök úr katekistáját1 Vangot (régen szeminaristám volt, később japán janicsár, most ismét püspöki katekista és mellesleg vörös kém):
- Mi újság?
- Senfu2 még nem tudja...?
- Ugyan mit?
- Még nem is tud róla, hogy az éjjel elfogták a püspököt és P. Maront?
- Ne mondd! Ki fogta el? Miért?
- Éjfélkor a nanliucsuangi3 minpingek4 házkutatás címen kinyittatták a kaput, és elfogták őt.
- Hogy jutnak hozzá a minpingek, hogy a püspököt elfogják... Micsoda joghatóságuk van azoknak? És miért pont a nanliucsuangiak? Nemde az a Tungkuan (keleti külváros) melletti falu? - faggatom az én emberemet. Kérdéseim inkább csak palástolni akarják igazi gondolataimat. Ha Kínában elfognak és megkötöznek egy püspököt, méghozzá külföldit, akkor nem babra megy a játék. Hogy éjjel csinálták, azt megértem, mert a város nem érett még az ilyen radikális egyházzaklatásra. "Sej csetao"5 - mondja az én emberem vállat vonva. Válasza annyit jelent, mint "bajos volna megmondani", azaz nem tudom.
Bent a házban sápadt arcokkal találkozom. Mindenki tisztában van a helyzet komolyságával. P. Superiort is el akarták fogni, de minthogy nem került hamarosan elő, siettükben kettővel is beérték. Izgatottan mondják el az éjszaka eseményeit, melyekből még a humor sem hiányzik. P. Lischerong1 katekistája, Csao késő este érkezett, úgyhogy nem lehetett bejelenteni. A házkutatás hallatára, hogy bajba ne hozzon bennünket - mert hite van a fiúnak -, ruhástól belebújt a tóba, hogy csak az orra hegye látszott ki. A veszély elmúltával P. Szun alig tudta megtalálni a szokatlan rejtekhelyre bújt őkelmét. Az elfogatás után P. Superior azonmód felkereste a mandarint, aki nem fogadta, azzal, hogy "nincs itthon". Majd a megyei rendőrfőnökhöz ment. Annak legalább az adjutánsát megtalálta. Úgy beszélt, mint aki nem tud a dologról. Azt válaszolta, hogy ha katonai fórum keze van a dologban, akkor ők nem tehetnek semmit. Ha azonban néptörvényszék intézi a dolgot, akkor ők illetékesek, és el is fognak járni érdekünkben. Oda tartozott, de azért semmit sem tettek, amint később kitűnt, sőt az ő megyei mandarinja is ott volt a déli népítéleten.
Mi itt a városban éppoly vegyes érzelmekkel hallgatjuk a vasárnapi harangszót, mint Monseigneur, aki a nanliucsuangi börtönében várja a déli tizenkét órakor tartandó néptörvényszéki támadást. Minthogy a városi mandarin nem fogadott bennünket, a megyei mandarin hatóságai hűvös semmitmondó válasszal intézték el a dolgot, világos, hogy itt helyben semmit sem tehetünk. P. Horváth2, aki tegnap este érkezett Támingba, vállalkoznék, hogy azonnal indul Hantanba a tartományi kormányhoz. Annak döntését ismerjük Suntöfuval kapcsolatban, de az is csak papír-megoldásnak bizonyult, sőt még a püspök által megbízott pátert is elfogták. Így nem látszik célszerűnek, hogy foglyaink számát és nehézségeinket szaporítsuk. Az elmúlt napok hírei most úgy is világossá tették, hogy miről van szó.
Én közben visszamegyek a nővérek anyaházába és a jezsuita tanyára, hogy körülnézzek, hogy is állnak ott a dolgok. Épp akkor jönnek vissza az árvák és öregasszonyok, az aggok menhelyének lakói, sírva, mert hogy nem tudták kiszabadítani a püspököt, sőt majdnem megverték őket. Két tanítónőt el is fogtak, és kikötötték őket. Hm! Nem jól állnak az ügyek. Útközben vigyorgó arcokkal találkozom a várkapunál. Mások meg megütődnek, hogy engem nyugodtan járni-kelni látnak meg az utcán. A Kang-csung diákjainak egy csoportja nagy vihogással robog el mellettem. Épp az érdekelt, hogy az utca hogy reagál az eseményekre. No, hát megláttam. Nem szolgált vigasztalásomra. Egyelőre nem tehetünk semmit. Várni kell a fejleményeket. Közben egy-egy riadt keresztény besurran, és elmondja azt a keveset, amit éppen hallott.
Délben tizenkettőkor lesz a néptörvényszék ülése. Csak színtelen vádakról hallottak: a püspök úr sok alamizsnát oszt, de nem az ő szegényeiknek stb. A gyűlésre keresztényt nem engednek oda, sem tisztességes népet. De azért a városban nem ismerős keresztények majd elmennek oda bepiszkolt arccal és kommunista módra törölközővel bekötött fejjel.
Az ebéd nemigen ízlett senkinek. A délutáni áldás előtt Csang Ho-ming, a püspök úr boya szinte nekem ront a templomkapuban, hogy semmit sem teszünk a püspök úrért, mikor már félig agyonverték? No hiszen tennék én, csak tudnám, hogy tehetek. No meg hát most hallom először ezt a hírt. Közben odalép hozzám valaki, hogy a jezsuita portán hívat valaki engem sürgősen.
Egy feltűnően elegánsan öltözött kikent-kifent hölgy vár rám a porta beszélőszobájában. Szavai közben derengeni kezd, hogy erről a személyről én hallottam már egyet s mást. Ez lesz a megyei mandarin párttitkárának magán-barátnője… Befolyásáról is hallottam egyet s mást. Előadja, hogy ő a héten ötször kereste a püspök urat, hogy jóakaratúlag figyelmeztesse őt a fenyegető veszélyre, de a püspök úr nem fogadta. (Magamban megállapítom, hogy a dolog - ha nem is szerencsés - egyáltalán nem meglepő.) Így ő mit tehet?
- Engem most inkább az érdekelne, hogy én mit tehetnék...?
- Keresd fel a városi mandarint.
- Nincs itthon.
- Akkor a megyei mandarint vagy párttitkárt keresd fel.
- Ilyen körülmények között azok külföldi számára mind nincsenek itthon. Nincs semmi értelme, hogy zárt ajtóik előtt pironkodjak.
- Akkor talán P. Szun elmehetne hozzájuk.
- Tajtaj! (Nagyságos asszonyom!) Te talán nem tudod, hogy ők maguk is ott vannak most a gyűlésen, ahol a püspököt bántalmazzák...?
Kérdésem talált. Tisztában van ő a dolgokkal, jobban mint én. Nem kételkedem, hogy megint valami ugratásról van szó, hogy a "nyugati ördög" arcát jobban lehúzhassák.
- Akkor azt ajánlom, hogy kérdezd meg Vang katekistát, hogy a múltkor ki szabadította ki őt(!), és kérd meg, hogy járjon el barátainál. Ő majd módját ejti, hogy áttegye az ügyet a Keleti utcához. Ott azután majd simábban megy a dolog.
-Nagyon köszönöm. De most, miután körülbelül talán vége is van az első néptörvényszéknek, még egy újabb ítélkezést provokáljunk...?
- Jaj Istenem (őnagysága ugyanis régebben keresztvizet látott), hát akkor mi lesz...?
- Azt én is szeretném tudni.
Megkérem, hogy várjon egy keveset, majd felkeresem előbb az ügyben P. Superiort. A templomban ugyancsak hosszúnak tűnnek a szokott énekek. Sehogy sem akar véget érni az áldás. Átadom az ügyet P. Superiornak. Ő is tanácstalanul hagyja ott kétes jóakarónkat. Közben jönnek az első hírhozók. Elmondják, hogy hogyan folyt le a gyűlés. P. Maron mint szemtanú és vádlott más helyen bővebben beszámol róla.1
A város figyelmének középpontjába kerültünk. Mindenki figyeli arckifejezésünket, kihallgatni igyekszik beszédünket, nyomon kísérik minden léptünket. Meglepi őket nyugalmunk. Azt persze nem tudják, hogy bent a szobákban nem ez a nyugalom az uralkodó hangulat.
Vörösék nagymesterek a néphangulat irányításában. A néptörvényszék lezajlása után az egyik direktóriumi tag megnyugtatta a népet, hogy ne aggódjék a püspök bántalmazása miatt. Nem lesz annak semmi nemzetközi következménye. Még ha agyonütnek is néhány külföldit, az sem volna tragikus. Egy másik a hangulatot csitította: "Most kiöntöttétek a szívetek keserűségét. Nem kell semmi oktalanságot csinálni. Majd a hatóságok tárgyalnak a misszióval a kártérítés ügyében. Azokra kell bízni a dolgot. Senki ne ragadtassa magát tettlegességre."
Este szokás szerint a jezsuita tanyán aludtam, a nővérek anyaháza mellett. Lefekvés előtt elküldtem az egyik alkalmazottat Nanliucsuangba, hogy szondázza kicsit az ottani körülményeket és hangulatot. Elég jó benyomásokkal jött vissza.
A nép nem örül a mai eseményeknek. Szemrehányást tesznek a fiatalságnak, hogy miért tűzött össze a misszióval. A misszió sok jót tett, kár volt így bánni vele. Egyes öregek emlegetik
a boxerlázadás utáni retorziókat. "Ha majd megjönnek a központiak2, akkor megritkul a falunk népe...!"
Minthogy a Kang-csung aktív részt vett a néptörvényszék lefolytatásában, és ők ott laknak a nővérek anyaházának egyik udvarában, P. Superior az éj sötétjében kiment hozzájuk, és a nővérek éttermében őrködött egész éjjel, ha netalán valami inzultus történnék... Még nem vagyunk egészen jogon kívül állók, talán lehet még tenni valamit.
Szeptember 30. P. Cser3 visszaindul Csiencsuangba, hogy értesítse P. Nagyot4 a történtekről, hogy ott is megtehessék a szükséges előkészületeket, ha tódzsang készülne ellenük. Civilbe öltözve minden nehézség nélkül kijutott a városból. Kevésbé szerencsés volt P. Horváth, aki biciklin és a szokásos kínai talárban indult ki a kapun. Ahogy kiér az utcára, belebotlik a nanliucsuangi minpingek parancsnokába, Miao Csu-zsenbe. Miao úr régebben talicskázó fuvaros volt. A vörösök bejövetele után eleinte a külvárosi fekál-trágyatelepek trágyahordó fuvarosa volt, később azonban igen "progresszív adottságú" tagja lett a helyi direktóriumnak, amiben nem kis előnyökhöz juttatta ifjú kora óta megnyilvánuló rabló temperamentuma. Ő a misszió második számú közellensége, mióta egyik éjszakai rablókalandja közben lövéssel ráijesztettünk, és a kaland meghiúsult.
Az összetalálkozás eredménye az lett, hogy P. Horváthot elfogta, és a Monseigneurrel együtt lecsukta. Úgy látszik attól tartott, hogy ha hazajutna Csingfengbe, oda is elvinné a tegnapi események hírét, ami a nemzeti csapatok közelsége mellett nem jelent előnyt nekik. Így hát P. Horváth is fogoly lett, biciklije pedig a vörösök zsákmánya. Katekistája közben észrevétlenül elinalt, és hazament biciklijén Csingfengbe, hogy az ottani vörös hatóságok révén próbálja meg kiszabadítását. P. Horváth azután zavartalanul elmondhatta Monseigneurnek a misszió jelenlegi helyzetét. F. Benczének1 megengedték, hogy Monseigneur sebeit bekötözze, de nem engedték meg, hogy magyarul beszéljen vele.
Déltájban repülő jött, és a város felett és a nővérek anyaháza felett géppuskázott. A Kang-csung rossz előérzetében még reggel kivonult a vidékre, így senki sem sebesült meg. Tegnap a gyűlésen nagyon gonosz felkiáltásokkal botránkoztatták a népet. Követelték, hogy a főnöknőt is hozzák el a gyűlésre, hogy levetkőztethessék, és megláthassák, hogyan fest az európai nő ruha nélkül. Szegény nővérek halálra rémültek volna, ha tudták volna, hogy miféle nép lakik udvarukban.
A mai géppuskázás talán jó figyelmeztetés lesz nekik. Az igazgatójuk otthon volt, és eszeveszetten keresett oltalmat a nővérek kertjében. A vörösök különben minden félelmetes hírük ellenére sem hősök. Ateista és kommunista világnézetükből természetszerűen folyik, hogy nem szeretnek meghalni, mert az ő paradicsomuk a földön van - nem az égben -, és ezt a paradicsomot szeretné mindannyiuk előbb kiélvezni. Érthető a félelmük a haláltól, mely akkor sem jelent nekik semmi előnyt, ha "hősi halál" volna.
Este a hazatérő terrorista növendékek légoltalmi gödröket ásnak a nővérek kertjében. Egyébként is úgy viselkednek, mintha a nővérek már ott sem volnának. Egész éjszaka pakoltak, és hajnalban a fiúk kisebb korosztályai elkocsikáztak észak felé, mert állítólag a nemzeti csapatok közelednek. Este futár jött a hírrel. Paripája úgy ki volt fáradva, hogy kutya módjára összekuporodott, és még lélegezni is alig volt ereje.
Október 1. Ma visszajött a város régi mandarinja, a misszió régi, esküdt ellensége, akit tavasszal leváltottak, mert kapzsiság, autokrácia és nepotizmus vádja alól nem tudta magát kellőképpen igazolni. Most a tajhangi2 bányáknál gazdagszik. A tódzsangról, úgy látszik, előre értesült, és most mézes-mázas udvariassággal érdeklődik gépeink után. De még inkább szeretné F. Herholdot leszerződtetni az ő gépeikhez. Ezek a szegények azt hiszik, hogy a jezsuiták is olyanok, mint ők, hogy a süllyedő hajóról ki-ki elsősorban a saját bőrét menti. P. Szunt és F. Herholdot meghívta ebédre. El is mentek. De P. Szun ez alkalommal félretette a hagyományos kínai udvariasságot, és visszautasította a megvesztegetésnek szánt terítéket azzal, hogy "van még betevő falatunk". Sz. úr nem mutatott sértődöttséget, sőt délután még segített is a rovancsolási1 tárgyalásoknál. Az volt ugyanis tegnap az egyik vádpont, hogy Pan úr könyvtára a jezsuita könyvtárban van. Pan úr a vád közben igen durván ütlegelte püspök urat. Én megmutattam Sz. úrnak a szóban forgó könyvtárat, megjegyezve, hogy a család ajándéka volt az a missziónak. Viszont-ajándékot kaptak. És amikor idén tavasszal Pan úr kívánta, hogy fizessük meg családi könyvtárának árát, én mint P. Superior helyettese megmondtam neki, hogy megvenni nem tudjuk, de kívánságára szívesen visszaadjuk neki. Sz. úr megnézte a könyvtárat, és fitymálva megjegyezte, hogy még mint papír sem képez komolyabb értéket. Mi viszont történelmi értékére való tekintettel nagy gonddal őriztük egy külön arra készített állványon. Így ezt a vádpontot ki is kapcsolták a kártérítési jegyzékből.
Pan úr családja katolikus, ő maga pogány. A család szörnyű felháborodással tiltakozott a családfő galád viselkedése ellen a vörös hatóságoknál, és semmiképpen sem azonosította magát vele.
Ma hozta el egy fényes deputáció a kártérítési követelést. Ha a helyzet megengedte volna, fényképre kívánkozott volna az a társaság. Igazi Lombroso-típusok. Mindennél jobban bizonyította volna, hogy az itteni demokrácia nem méltó emberekre bízta a nép képviseletét, hanem rablókra. P. Superior nem volt hajlandó végigvenni a kártérítési számadást, hisz az csak elismerése lett volna galád vádjaiknak. Csak
a végösszeget jegyeztük fel: 45 millió vörös piaszter. Hogy a jelenlegi pénzügyi összevisszaságban reális képet adjak erről az összegről, megjegyzem, hogy kb. 1300 jó ökörnek vagy kb. 1000 métermázsa búzának árát képviseli ez az összeg, az itteni, mai árak mellett. Mint utóbb megtudtuk, arra számítottak, hogy mi alkudni fogunk. A távolabbi előzmények és a tegnapi események után egyrészt semmi értelme sem mutatkozott annak, hogy alkudozzunk, hisz világos, hogy itt nem másról van szó, mint a misszió teljes tönkretételéről. Ha egyszer nekifogtak, úgy is megteszik azt alaposan. Másrészt meg az alkudozás mintegy elismerése volna követeléseik jogosságának.
A bizottság látva, hogy semmi kedvünk sincs a tárgyalásra, mindjárt felvetette a kérdést, hogy mikor fizetjük ki az összeget. Válaszunk az volt, hogy fizetésről szó sem lehet, mert még tízezer piaszter sincs a kezünkben, nemhogy 45 millió. (Az különben úgy is világos volt mindenki előtt, hogy fizetés esetén azonnal következik a második tódzsang. Mert ennek az ügynek addig nem lesz vége, amíg áll a misszió.) Fizetés helyett felajánlottuk a misszió aktuális vagyonát. Épp erre vártak. Hogy rablás jellege ne legyen, felszólítottak, hogy állítsunk össze leltárt, és melléje az árakat. Majd ők azután felülvizsgálják ajánlatunkat. Némi huzavona után öt napot engedélyeztek erre a műveletre. Sikerült időt nyerni. (Közben hamis hírek jöttek, hogy Pujangot már elfoglalták a nemzetiek.) Kijelentették, hogy ingatlannal nem lehet törlesztenünk kötelezettségünket. De ebben nem mind értettek egyet. Az optimisták kacsingattak a misszió kertjei felé.
Tárgyalás után elég fáradtan kimentem a fourra. Elképesztő zenebonát találtam. A Kang-csung növendékeinek, mintegy ötven-hatvan fiatalembernek, az a gondolata támadt, hogy
a nővérek klauzúrájában költik el vacsorájukat. Kinyittatták az ajtókat, és a zárda minden helyiségét ellepték, mint a hangyák. Kezükben az evőcsészéjükkel és evőpálcáikkal végigkurjongatják a nővérek magánszobáit, az éttermet, a konyhát, a kápolnát, az éléskamrát stb. Szegény nővérek sápadtan támolyognak ide-oda, nem tudva mitévők legyenek ilyen szokatlan látogatás közben. Ha nem volna bekötött fejük, bizonyára meghuzigálták volna a hajukat és fülüket. Erre a látványra világossá lett előttem, hogy hogy áll a misszió ügye. Nemcsak a misszió vagyona kell nekik, hanem távozásunkat is várják.
Az udvaron az egyik terrorista egy csomó árva lányka közepén szaval:
- Tudjátok-e mi a külföldi ember?
- Mi?
- Ellenség!
Ahogy odatoppanok, elhallgat. Régebben a mi diákunk volt. Szegény szívbajos An Jozefa nővér ágyban fekve kénytelen eltűrni molesztálásaikat. Egyre-másra fenyegetik: "ma elbánunk veled". Kerülő úton megtudtam, hogy azért gyűlölködnek ellene, mert kínai létére szívvel-lélekkel a külföldiekkel tart. A terroristák szakácsa titokban odasúgta neki: "Nővér, menekülj!" Én türtőztetem magamat, pedig ugyancsak forr az epém. Ilyenkor csak ront a heveskedés. A nővéreket megkérem, hogy csak tűrjenek megadással. Nem fog már sokáig tartani. Jókora kerülővel az igazgató szobája előtt megyek át a jezsuita tanyára. Az igazgató és titkára mindig színlelték, hogy ők művelt úriemberek, eszmei kommunisták. Hadd tudják meg, hogy láttam csemetéik fair viselkedését. szokásuk ellenére nem ültek az ajtó előtt... A mi tanyánkon civilbe vágom magam. Cserkész munkaruhámban nem vadítom annyira a fiúkat, mint "csuhás" öltönyömben.
Vacsora előtt erős csöngetésre a kapuhoz sietek. An nővér egy tanítónő kíséretében kér bebocsájtást. Kéri, hogy rejtsem el, mert fél, hogy megölik. Sebtiben betuszkolom a régóta üres tyúkólba, rázárom az ajtót, és tanakodni kezdek. Jó ötletem támad. Visszaküldöm a tanítónőt a zárdába, hogy hozzon neki civil női ruhát, olyan parasztasszonyfélét. Még sötétség beállta előtt öltözzék át, azután majd jön a többi. Míg én F. Feketével megvacsorázom, ők elkészülnek a toilet-tel. Az átöltözés olyan jól sikerült, hogy én magam sem ismertem volna rá, ha nem tudtam volna, hogy ő az. Vállamra dobok két paplant és egy derékaljat, és a kis erdőnkbe vezetem. Nincs az egy fél hold sem, de olyan sűrű akácbozót, mint egy őserdő. Még nappal sem igen találnák meg itt, nem hogy éjjel. Kísérője vacsoráért megy. Ahogy elviszem neki a vacsorát, már késő este van. Langyos őszi este, otthon nyárinak is beillenék. Nem fázik a nővér, de fél, mert a kerítésen kívül sírok vannak, azoktól pedig minden kínai igen retteg. Hozzam el neki a tanítónőt. Nem kis feladat. A nővérek kutyái már szabadon vannak, felcsaholják jöttömre a vörösöket... Az apácák és házinépük is már mind bezárkózott... No nem baj, majd megpróbálom. Magam mellé veszem Hszintöt, fráterjelöltünket társnak, és átmegyek a zárdába. A kutyák szerencsére az ajtó közelében találtak rám, és mindjárt felismertek. Feltűnés nélkül jutunk át a kerten. Míg a főnöknőt felzörgetik, két öreg munkásuk vigasztalni próbál: "Ne szomorkodjál, senfu! Ha a vörösök kifosztják a missziót, én magam eltartom őket néhány hónapig." Szegény feje. Pedig szintén benn van a szakszervezetben, és a misszionáriusok nagy része gyanúval kezeli... Mégis együtt érez a misszióval.
Közben előkerül a főnöknő is, meg a tanítónő is. Nem túlságosan lelkesedik a kalandért, hisz épp ma szabadult ki a börtönből, ahol nagyon keményen bántak vele: kikötötték, megrugdalták, szennyes szidalmaikkal zaklatták... De azért készségesen velünk jön.
A sűrű erdőben alig találjuk meg a nővért, pedig én rejtettem el. Késő van már. Nekem is elkelne egy kis pihenés. De előbb meg kell tanácskoznunk a holnapi teendőket, mert ez az elrejtés nem lehet végleges megoldás. Csao munkásunk vállalkoznék, hogy talicskán eltolja - mint betegeket szokás - Csiencsuangig, ahol tudakozódik Dr. Havas után. Nem lévén otthon P. Havas, feltűnés nélkül tovább tolja Pujangig mint beteg asszonyt, és ott a nővérek rendelőjében a sorsára bízza. Több nehézsége is van ennek a megoldásnak. Inkább amellett döntünk, hogy az öreg Csaj holnap így civilben bekíséri a városba, és saját házában elrejti, amíg valami okosabbat tudunk kigondolni.
Október 2. Az éjszaka zavar nélkül múlt el. A szöktetés is sikerült. Hajnalban Aloysia nővér is feltűnés nélkül beszökött a városi zárdába. P. Horváthot szabadon engedték, miután semmi érdemlegeset nem tudtak megállapítani személyét illetőleg. Ez a "támingi püspök tódzsangja", ő meg csingfengi illetőségű hithirdető. Elmondja, hogy a dutyi azonos a falusi bíró szobájával. Ott folyik le minden mesterkedés a misszió ellen. A mieink minden nehézség nélkül hallják a vörösök beszélgetését, mely néha igen őszinte, mikor nincsenek ott a fejesek. Megtudta, hogy kb. tíz napig tartott, míg a városi direktóriumnak sikerült beugratnia a falut a kalandba. Egy részük már bánja a vállalkozást, de nincs kiút. "Fogtam törököt, de nem enged." Nincs más választásuk, mint végigcsinálni a vállalkozást, és ha már nem lehet kitérni előle, akkor minél nagyobb anyagi hasznot húzni belőle. Pogány lelkület.
A házban a testvérek és az elöljárók egész nap a leltározással és ármegállapítással vannak elfoglalva. Este a fouron enyhébb alakban megismétlődik a tegnapi zenebona. A Kang-csung néhány leánynövendéke barátságosan vigasztalja a nővéreket, hogy ne féljenek, a fiúknak nincs semmi rossz szándékuk, csak nézelődnek, és sajnálkoznak, hogy mindez a nemzetieké lesz...
Október 3. Míg a nővérek kápolnájában Kis Szent Teréz miséjét mondom, valahogy az az érzésem, hogy ez itt az utolsó misém. Mások sincsenek rózsásabb hangulatban. Reggeli közben izgatottan jön P. Szajkó, hogy siessek a városba, mert el akarnak fogni. Ezzel az elfogással talán meg lehet akadályozni az általános felfordulást. Ugyanis a misszió környékén levő öt utca vérszemet kapva, vagy jobban mondva megirigyelve Nanliucsuang "szerencséjét", valamennyi külön tódzsangot tervez a misszió ellen. Sőt a nankuani (déli külváros) mohamedánok tódzsangja is fenyeget. Ha a Keleti utca engem elfoghat, akkor az ő előjoga címén megakadályozhatja azt, hogy a többi utcák elfogjanak egy-egy pátert, és a misszió őrizetlen maradjon. Ezen célból a Keleti utca már tegnap este elfogta F. Benczét, de kiengedi azonnal, ha engem elfoghat helyette. Őt ugyanis a nép nem ismeri el "felelős" személynek.
A várfalon már jönnek velem szemben a Keleti utca minpingjei. Jó benyomást tesz rájuk, hogy nem szököm, sőt elébük megyek P. Szajkóval, aki előre értesített engem az ügyek állásáról. Az utcabírót és az utca bizalmiját a szobámba vezetem, hogy nyugodtan előadhassák ügyüket. Nagy mentegetődzés közben előadják az ügyet, úgy, ahogy P. Szajkó már elmondta. De azért szavaikból kitűnik, hogy nem csak a miszszió védelme vezeti őket, hanem valójában "előjogaik" védelme is, azaz a prédából való részesedés is.
Kezembe veszek egy kötet Magyar Kultúrát1, fogom az aktatáskámat és indulok. A kapunál azt indítványozzák, hogy ezeket a holmikat mégis inkább hagyjam itt, mert így nem elég komoly az elfogás látszata. Fegyveres kíséretet is akarnak mellém adni, de a bizalmi leinti őket. A négy minping kísérete fegyver nélkül is hivatalos jelleget ad a dolognak. Az utcán nagy a reggeli forgalom. Mindenki visszafordul a menet után. A város tudomásul veszi, hogy a Keleti utca él jogával, egyelőre tehát a többi utcának várnia kell az újabb elfogatással.
A Keleti utca bizalmijának lakására vezetnek. Tulajdonképpen nem is az övé a ház, hanem egy Hszüe nevű elmenekült gazdag úré. Most a Keleti utca kommunista szervezete költözött be, azzal a szándékkal, hogy így megőrzi a lerombolástól, és sorsfordulat esetén ebből hasznot húzhatnak. Az udvarban van egy "lou", azaz tipikus kínai emeletes ház; négyzet alakja és magas bástyajellege miatt kapja a lou, azaz torony nevet. Lapos teteje mellvédekkel van körülvéve, és valóban védelmet nyújt a gyors rablókalandok esetében. Ez az úr már modern kínai, akinek a tornya alatt légvédelmi pince is van. Szükség esetén valóban szóba jöhet mint légvédelmi óvóhely, legalábbis a falak alatti boltívek biztosak. Kijárata viszont csak egy van, éspedig rossz helyen, mert az omladék biztosan eltemeti. Ebben a házban lakik a bizalmi és családja. Nem egészen nyilvános jellegű gyűléseiket is itt tartják, míg a nyilvános hivatalos helyiség a Keleti utcában van.
Engem egy másik épületben helyeznek el. Közönséges kínai ház, valószínűleg szolgalakás volt, zsúfolt és piszkos. F. Benczét éppen lelkiolvasmánya között lepjük meg. Őt hazakísérik, engem meg egy fegyveres őrre bíznak. Az utca képviselete még egyszer megnyugtat, hogy nincs semmi rossz szándékuk, sőt meg akarnak védeni a nankuani mohamedánok ellen, akiknek tódzsangjai félelmetesek, gyakran emberhalállal végződnek.
Pár perc múlva küldöttség jön, hogy mit kellene nekik gyorsan őrizetbe venniük. Felhívom figyelmüket a misszió igásteheneire és szamarára. Kissé meg is késtek. Nanliucsuang éppen el akarta hajtani valamennyit. Sikerült egyet otthagyatni a diákok gabonaőrletései céljára - a tódzsang ugyanis nem az iskolák, hanem a misszió mint ilyen ellen irányul -, egyet pedig nekik őrizetbe venniük. El is hozták ide az udvarba.
A házban nem jól állhatnak az ügyek, mert a toronyban összevissza kongatnak, ami olyankor szokott történni, amikor a misszióban megengedték a hatóságok a népnek, hogy tetszés szerint kóboroljon és nézelődjön. No, szegény misszionáriusok, ma kemény napjuk lesz megint. Az ilyen "nézelődés" különben azt a célt szolgálja, hogy a nép megkívánja a prédát, és tájékozódjék a külföldi embernek számukra bonyolult házában.
Kiülök a napra, és beszélgetni kezdek az őrömmel, aki a puskájával játszik. Barátságos fiatalember. Engedi, hogy megvizsgáljam a puskáját. Régi, kiszolgált muskéta, de van hozzá öt tölténye, ami nem kis szó ilyen töltényínséges időkben. Elmondja, hogy a Keleti utca gyenge, mert ők "nem számítanak haladó néprétegnek", minthogy a misszió közelsége inficiálta1 őket. Ezért csak öt puskát kaptak a direktóriumtól. Ők most azon lesznek, hogy időt nyerjenek velem, mert a nemzetiek közel vannak már.
-Mi a foglalkozásod?
-Hentes vagyok. Tavaly a misszió juttatott tőkéhez, amikor két nagy sertését hitelre eladta nekem. Csak a kimérés után kellett megadnom az árát, és így tőkéhez jutottam. Abból élünk most valamennyien.
- Jól megy az üzlet?
- Magában véve mehetne jól, mert nyerni lehet jól, de örökké szolgálatban kell lenni. Így nem lehet kereskedni.
- A szolgálatért mit kaptok?
- Eh, mit...? Jómódú embereket kell tódzsangolnunk, és az ő vagyonukból kapunk mi is kis osztalékot.
Mosolygok. Megérti a gondolatomat.
- Ej, senfu, ti nem tudjátok, milyen nehéz most a nép sorsa. Belekényszerítik minden piszkos vállalkozásba. Nem lehet ellenszegülni. Azt mondják, hogy "demokrácia", pedig a népnek semmi szabadsága nincs. Szívesebben kereskednék, mint téged őrizlek. De hát mit tehet a gyámoltalan nép? A direktóriummal nem lehet kukoricázni. ha nem alkalmazkodsz, besoroznak a hadseregbe. Pedig ki akarna meghalni?
Beszélgetésünket a bizalmi kis leánykája zavarja meg. Egy kancsó teát hoz.
- Senfu, igyál! Nem szabad szomorkodni! Meg ne betegedjél nálunk!
- No, ez ugyan szép fogság! Még teával is traktálják a foglyot...!
- Ej, senfu, ne mondj ilyet! Püspök úr mennyi jót tett velünk. Egész télen az ő köleslevesét ettem.
- Hogyhogy?
- Hát nem ismersz? Már évek óta a püspök úr portáján járok iskolába, ott kaptam a köleslevest. Ez is oda jár - mutat ki unokaöccsére -, de most a püspök úr nem tehet már semmi jót.
Őrömet megnyugtatom, hogy nyugodtan mehet az üzlete után, én ugyan nem szököm meg.
- Azt tudom. De ha észreveszik, hogy nem őrizünk, akkor más utcák vád alá helyeznek bennünket, sőt talán téged el is rabolnak innét.
A bizalmi helyettese idegesen berohan.
- A misszióban nagy felfordulás van. A nép mindenütt tetszés szerint kóborol. Már a toronyórát is elrontották, meg az orgonát is. Mit lehetne tenni...?
- Állítsatok őröket.
- Azt már megtettük. Nem sokat ér. A nép ránk sem hederít. A direktórium küldi őket. Mit tehetünk mi akkor? Csak nem pörölhetünk össze a néppel!
- Tudod mit? Pecsételjétek le a raktárakat és a fontos helyeket. A templomban pedig legyen valaki, aki a népet mérsékletre inti.
- A lepecsételésre mi is gondoltunk. De nem veszi-e zokon a misszió?
- Hogy venné zokon? Különben is ti vagytok a "jogelsők"…
- Ej, ne mondj ilyent! De valóban nem lesz más megoldás.
Neki is állnak mindjárt, megírják a papírszalagokat, és lepecsételik mindegyiket. "A Keleti utca népbiztosa zárlat alá helyezte ezen helyiséget" - hangzik a felirat. Őrségváltás. Új őröm hasonló természetű. Egy ideig beszélgetünk, majd exkuzálja magát, hogy éjjel nem aludt, álmos. Puskáját ajtómhoz támasztja, nyugodtan elterül az udvar közepén levő priccsen, és horkolni kezd. Én meg előveszem F. Bencze itthagyott könyvét, és olvasni kezdek. Fázom. Inkább imádkozom a napsütéses udvaron. Míg az udvaron sétálgatva morzsolom az olvasó szemeit, kiszól a bizalmi felesége:
- Ha valamire szükséged van, csak szólj. Nem szeretném, ha nálunk rosszul éreznéd magad. Csak ne szomorkodjál. Hamar vége lesz a vörösöknek. Az a hír jött az éjszaka, hogy a nemzetiek már Pujangnál vannak.
Így fest a demokrácia Támingban. Míg a rakoncátlan nép összevissza kongat a toronyban, csöndesen szégyenkezem magamban, hogy mennyivel nyugodtabb sorsom van nekem itt, mint a mieinknek a misszióban. Csang, a portásunk jön. Hozza a Magyar Kultúra kötetét és az aktatáskámat. (Ez az ember is egy érdekes sors. Kétszáz éves keresztény család tagja. Jobb időket látott valamikor. Mint kisfiút bandérium hozta Támingba iskolanyitásokkor, és vitte haza évzáráskor. Nagyapja egy pekingi nagy katolikus napilap szerkesztője volt. Mostohaanyja meglehetősen kinullázta őt az örökségből, de még úgy is jómódú ember. Tavaly megtódzsangolták. Most alig van már valamije. Őt magát otthon - körülbelül kilencven kilométernyire északra - halál várná, ha hazamenne, mert úgy tudják róla, hogy Tiencsinben van a nemzetieknél. Már egy éve nálunk lappang két diák fiával, akik a középiskolába járnak mint "lógós diákok". Ingyen kapnak ellátást a missziótól, és annak fejében szabadidejükben boyok a ház körül. Tehetséges, szolgálatkész és megbízható család. Mind egy szív, egy lélek a misszióval.) Elmondja, hogy P. Szajkó meglépett. Egy vörös ismerőse figyelmeztette, hogy veszélyben van. Felajánlotta, hogy megszökteti. El is indultak már. A házban nagy a zenebona. Kérdi, hogy mit hozzanak ebédre. "Azt, amit ti esztek."
A szervezet néhány tagja jön. Jelentik, hogy ma nehéz napjuk van. A direktórium követeli, hogy engem megtódzsangoljanak. A mandarin egész nap az ő hivatalos helyiségükben dolgozza a kedélyeket. Ők azon vannak, hogy időt nyerjenek, vagy ha nem megy másként, meg is tódzsangolnak. Nem kell félni. Majd ők körülveszik az asztalt, amire felállítanak, és nem engedik a nankuaniakat az asztal közelébe. Garantálják, hogy nem lesz bántódásom. Az egyik elmegy, jön a másik. Valamelyik már hozza is a vádpontot.
-Megmondtam a direktóriumnak, hogy nekem semmi panaszom sincs Kao senfu1 ellen. Azt mondták, hogy ha nekem nincs, akkor majd ők adnak. Azt kell mondanom, hogy a miszszió asztalosműhelye a japánok rendelésére bútorokat gyártott.
-A tény igaz. De mindenki tudja, hogy nem lehetett kitérni előle. Mindamellett egész nyugodtan elmondhatod vádadat. Én nem fogok rád neheztelni amiatt.
- A baj ott van - feleli az én emberem -, hogy más, rosszabb természetű rágalmakat is akarnak a nyakunkba sózni. Lehet ilyesmire vállalkozni...?
- Rágalmazni végtére is nem szabad. De ha köztudomású, hogy rágalom, és csak hatósági erőszak kényszerít benneteket a vádaskodásra, akkor kisebb a felelősség.
- Azzal mindenki tisztában van, hogy az egész csak üldözés. Csak ne kellene a Nankuantól tartani, akkor a kutya sem vállalná ezt a piszkos munkát.
- Nekem nincs ellenségem a Nankuanban.
- Ej, ellenség! Ma rossz idők járnak. Akinek van háza, és van valamije, annak ellensége is van. Romlott világban élünk.
- No, ne keseregj. Add csak elő vádadat.
- Igen ám, de a senfunak be is kell ismernie a vádat. Ha nem, akkor nem tudjuk megvédeni.
- Már hazugságra én nem fogom rámondani, hogy úgy van.
Hisz végtére fejbiccentés is megteszi, sőt néha hallgatással is beérik... - gondolkozik hangosan az én emberem. - Ej, mit! Én nem fogok vádolni. Visszaadom a vádat. Meg sem várja a választ, elrohan.
Szegény nép... Gyötrődik a népboldogítás karmai között. Pedig ez nem is keresztény, sőt egyenesen mohamedán, de nem a nankuaniak közül való. Nie Hao-li meghozza az ebédet. Ezentúl csak Haolinak írom. Ez is "lógós diák boy". Három éve keresztelkedett meg. Hűséges, mint egy kis kutyus, és bátor is. A munka azonban nem éppen a legkedvencebb foglalkozása, ha sokáig tart. Gyerek még, tizenhét éve ellenére. Tőlük is eltódzsangolták a földjüket, amit az árvíz el nem öntött. A bizalmi felesége kíváncsian odakukkant, hogy mit hozott nekem ebédre. "Kölesleves? Sós répával? Senfu, ne bolondozz! Akit tódzsangolnak, az Kínában jól kosztol. Erőre is szüksége van, meg miért is spórolna a vörösöknek!" Haoli mentegetődzik, hogy ma a konyhában is luan1 (zenebona) van. De azután megnyugszik, mikor látja, hogy jó étvággyal elfogyasztom, amit hozott.
Alig teszi ki a lábát, jön a házigazdám. Egy nanmatoui keresztény, aki a tódzsang elől a városba menekült. Itt olajfánkot süt és árul az utcán, és mellesleg benne van a Keleti utcai "szegények szakszervezetében". Hoz egy tányérra való olajfánkot a fogoly senfunak. Szobám tulajdonképpen az ő lakása volna. Egyelőre rokonainál lakik. Felesége Tien senfunak2 az unokanővére. Bevallja, hogy nem buzgó keresztény, de azért hitéhez ragaszkodik. Lelkét is szeretné megmenteni, de nincs nyugta a tódzsangok miatt, amikből neki is jut osztalék.
- Hát biz' az nem éppen a legbiztosabb út a mennyországba. Nem is szorulsz rá.
- Az igaz, de hát mit tehet a szegény ember ilyen erőszakos politika karmai között?
-Ha téged otthon megtódzsangolnának, vajon helyeselnéd-e, hogy mások osztozkodjanak a vagyonodon, habár csak a kényszernek engedve is?
- Dehogy helyeselném! De a többiek éppúgy megtennék, mint ahogy én megteszem. Nem lehet mást tenni.
- Akkor hát add vissza az illetőknek a te részesedésedet.
- Abban nincs nehézség. De hát lehet-e egyáltalában részt venni ilyesmiben?
-Bizony nem ideális. De ha mindenkit belekényszerítenek, és te csak passzív szereplő vagy, és utána megtéríted a te részedet, akkor még megy valahogy.
- Van ám más baj is. Vasárnap nem tudok eljutni a szentmisére. Akkor fogy éppen az olajfánkom.
- Nem lesz az olyan lehetetlen, csak akarni kell. Az egyik mise alatt te árulsz, a másik alatt meg a feleséged.
- Hm! Nem könnyű az üdvösség.
- Dehogynem! Csak akarni kell.
A nap már lefelé kanyarodik. Az őrök itthagytak. A bizalmi felesége megint teát hoz. Figyelmeztetem, hogy jobb, ha valakit hoz magával, ha a szobámba jön, mert még elég fiatal. Elneveti magát.
- Mi már túl vagyunk az ilyen előítéleteken. A minpingeknek gyűlésre kellett menniük, engem bíztak meg az őrzéseddel. A vörösök nem gyanakvók. A tisztesség kinek-kinek magánügye. Különben sem énrám, sem terád nem fog senki gyanakodni.
De azért elértette a célzást, és ezentúl nem jött a szobámba, ha egyedül voltam. Biztonság kedvéért kiülök az udvarra, és olvasással, imádsággal töltöm üres óráimat. A levegő tele van kürtöléssel. A hivatalos helyiség tetejéről minduntalan idehallik a gramofontölcsérbe belekiabált hívás: "Háj! Ke-le-ti ut-ca! Gyűlésre menni! Gyorsan! Még az ételt is gyorsan otthagyni! Gyorsan gyűlésre!" Az én őröm nem mozdul. Beszólok, hogy nem hallja-e?
- Majd bolond leszek itthagyni a vacsorámat. Ha nem győznek megvárni, nélkülem is megkezdhetik a gyűlést.
Teheti, mert a bizalminak a felesége. Később mégis felkerekedik, és felkéri az egyik szomszédját, aki nincs benne a szervezetben, hogy vegye át az őrséget. Ismeretlen pogány, aki jól ismeri a missziót, és vele érez balsorsában. Megjegyzi, hogy azért nem kell ezeknek minden szavát szentírásnak venni, és nem kell úgy beszélni velük, mintha mind megbízható emberek lennének; mert van azért, aki együtt érez
a vörösökkel. Legalábbis a préda miatt. A végén ő is ráun a beszélgetésre, és odébb áll, de megkér, hogy belülről reteszeljem be a kaput, és csak illetékeseknek nyissam ki. No, szép kis fogság!
Haoli hozza a vacsorát. Most hozott lencsefőzeléket pogácsával. Elmondja, hogy a Mandzsu utca is követeli a tódzsang jogát mint a misszió egyik kapujának utcája, noha azt a kaput sohasem használjuk. F. Herholdtól kérdezték, hogy van-e még a misszióban "felelős egyén". Hamarjában nem jutott eszébe más, mint P. Szun, az iskola igazgatója. Erre azután elfogták P. Szunt. A diákok és a tanárok - demokrata stílusban - nagy patáliát csaptak, és a mandarinnál tiltakoztak, mert hogy a tódzsanghoz nekik semmi közük. Az igazgatójukat bocsássák szabadon. A mandarin meg is üzente nekik, hogy ne bolondozzanak. Minthogy jogukat nem látták biztosítva, utána P. Superiort fogták el. Meg is mondták mindjárt, hogy mi az ő vádjuk. A missziónak van egy tava (mélyvizű sziksó tó ősi idők óta). Ez a tó tulajdonképpen. nem jogos tulajdona a miszsziónak, hanem őket illeti meg. Minthogy a misszió évtizedek óta bitorolja, meg kell térítenie mindazt a "búzát, ami a tó területén termett volna ennyi év alatt". Szép kis számot kerekítettek ki. Ó, demokrácia! Vádjuk is, meg viselkedésük is olyan suta volt, hogy maguk a vörösök is röstellték. Mégis, a városban a nép nem olyan bárgyú... Itt mégsem lehet ilyen váddal kompromittálni a demokráciát. Faluhelyen még csak elcsúszna. Ez a Mandzsu utca kis utca, szervezetei még nem elég rutinnal "vörösködnek", nincs eléggé rafinált vezetőjük. Az egész ügy kútba esett, még este ki kellett engedni a foglyukat. Így P. Superior ismét kikerült a figyelem központjából.
Haoli távozása után még elvégzem a hátralevő imáimat, és lefekszem. Egyedül vagyok börtönömben. A kaput bereteszelem.
Tíz óra körül felzörgetnek. Jön az én két őröm, meg a bizalmi felesége a gyerekekkel. Az utóbbiak lefeküsznek, az én két őröm pedig az én szobámban a földön terít magának gyékényt az ágyam mellett. Nekem az ágyon kell aludnom - mondják -, mert a senfu mégsem alhatik a földön. Még a cigarettámat sem akarják elfogadni, mert hogy "a senfu most ínségben van". No, nem csodálom, hogy a direktórium ezeket nem tartja eléggé haladónak. Bizony ezek nem bolsik. Sokáig elbeszélgetnek. Politikáról, tódzsangokról folyik a szó. Érdeklődnek, hogy hogy megy a tódzsang Magyarországon stb.
Érdeklődésemre megígérik, hogy holnap hajnalban még a sötétség leple alatt hazakísérnek, hogy otthon misézhessek, de kiérzem a szavukból, hogy csak udvarias "haotingtö hua"1 az egész. Nem komoly a szándékuk.
Október 4. Az én szentmisémből persze semmi sem lett. Rendes időben felkeltem, megmosakodtam a tenyeremben. Már a reggeli elmélkedésemmel is régen készen voltam, amikor az ajtón besütő nap az én őreimet arra késztette, hogy nagy ásítozások közepette feltápászkodjanak egyszerű lócájukról. Megállapítják, hogy jól aludtak. Aztán reggelizni mennek. Nekem is elhozza Haoli az én reggelimet. Otthon az éjjel csendben telt el. Levelet minden nehézség nélkül küldhetek.
Ez a nap is úgy telt el, mint a tegnapi, azzal a különbséggel, hogy több volt a látogatóm, és még gyérebben őriztek, mint tegnap. Látván, hogy a többi utca nem akar mást közülünk elfogni, énrám is kevesebb ügyet vetettek, csak az ügyek állásáról jöttek minduntalan értesíteni. A direktórium makacsul erőlködik, hogy megtódzsangolhasson, de nem igen akar menni. Kezdenek más megoldásról tanácskozni. A lényeg az, hogy a misszió vagyonára öt utca pályázik, de szeretnék, ha az egész ódiumot Nanliucsuang vállalná érte. Az meg nem hajlandó lemondani az egész prédáról, ha más nem vállal tódzsangot.
Meglátogatott a nanmatoui egyházközségi elnök, Hszintö aspiránsunknak az apja. Nem öreg, de viharvert keresztény. Volt már a vörösöknek az ügyvivője is. Mostanában nagyon rájár a rúd. Van a falujában egy keresztény, aki magában a Kommunista Pártban is benne van, de amellett templomba is eljár. Liu szeminaristának a bátyja. Ez már háromszor megtódzsangolta őt, szinte mindenéből kiforgatta. Régebben sok rossz fát tett a tűzre, de most a sok csapás gondolkodóba ejtette. Többnyire bujdosik. Buzgó fiatal felesége megtérítette, és most már szívesen viseli az üldözés keresztjét. Hozott a fogoly senfunak egy kis körtét. Püspök urat is meg akarja látogatni, és cigarettát akar küldeni neki. Lebeszélem a látogatásról, mert amott nem ugyanaz a stílus, mint a Keleti utcában. Ismerik is őt. Nem jó magát mutogatnia előttük. Általa küldök levelet P. Jaschkónak1 és Kerekesnek, akik még nem tudják az eseményeket. Sajátságos, hogy mostanában hogy meggyérült minden hírszolgálat. Minden falut teljesen lekötik a saját tódzsangjai, nem érnek rá másokkal foglalkozni. Megírom nekik a helyzetet. Ha náluk is feszegetik a misszió ügyét, legokosabb, ha elmennek hazulról. Vidéken kevesebbet teketóriáznak az áldozatokkal. Végtére első lépésben csak a misszió vagyonáról van szó. Azt meg úgy sem tudják megmenteni, legfeljebb a fontosabb felszerelésüket idejében elrejteni. Ami a híveket illeti, egyelőre elég, ha a kerületük határa mentén pasztorálnak, vagy csak lappanganak is.
Ma este megint én nyitottam ajtót éjjeli őrömnek. Ez alkalommal egy furcsa öregember volt a hálótársam. Beszél, beszél megállás nélkül. Elmondja, hogy ő tulajdonképpen keresztény. Valamikor Sanhsziban2 megkeresztelték, de ő nem olyan keresztény, mint mások. Neki közvetlen "telefon-összeköttetése" van Istennel. Megkapta a telefonüzenetet, hogy hogyan fog üdvözülni. Éspedig ezek a feltételek: "1) Nem fog két feleséget tartani. 2) Nem fog ópiumot szívni. 3) Nem fog csirkehúst enni. 4) Nem fog bőrcipőben járni. 5) Nem fog prémes ruhában járni." Ezeket ő megfogadta, és meg is tartja, és ez neki elég is kereszténységnek. No hiszen nagy nehézségekbe nem fog ütközni ez az elhatározása, mert olyan dolgokat fogadott meg, amire egyszerű embernek úgysem igen van alkalma, hacsak nem adja a fejét rablókalandokra, hogy pénzhez jusson. Nem sokat vitatkoztam vele. Láttam, hogy fanatikus. Inkább csak dicsekvés és buzdítás volt a célja.
Október 5. Ma szinte egész nap őrizet nélkül vagyok. Órákon át egyes-egyedül. Sokat gyűléseznek. Néha bekukkant valaki az udvarba. Jelentik, hogy nem fognak engem tódzsangolni. A direktórium elejtette az ügyet. De még nem tudják, hogy mi lesz a megoldás.
Biztonság kedvéért elhozattam a szentmiséhez szükséges mozgó felszerelésemet. Holnap a dutyimban fogok misézni.
Estefelé meglátogat házigazdám. Ismét előhozza a tegnapi témát. Most jobban van hangolva. Elhatározza, hogy kilép a szervezetből.
A minpingek valami fontos üggyel jönnek. Nagy feneket kerítenek neki. Végül kirukkolnak vele, hogy a misszió puskáit és revolvereit kérnék "kölcsön", ha megkapnák. Ők tudják, hogy nekünk két puskánk és három revolverünk van. Biztosítom őket, hogy tévednek. Volt ugyan két vadászfegyverünk és egy revolverünk, de most már csak egy vadászfegyverünk van. Azt megkaphatják. Írok egy cédulát F. Feketének az ügyben. F. Fekete még azt a hat kézigránátot is odaadta nekik, amit a tavalyi rablókalandok után kaptunk a hadseregtől önvédelemre, és aminek tartását a vörös hatóságok is engedélyezték. Igen boldogokká tette őket ez a "kölcsön". Roppant le vannak kötelezve. Mondogatják, hogy most már nő az ő tekintélyük a többi utca minpingjeivel szemben. Különösen a vadászfegyver...! Két csöve is van neki. A papírtöltény valami különös újdonság a számukra. Tréfásan megmondom nekik, hogy tekintélyük még fog emelkedni, ha megmondják, hogy ezek a töltények "atom-töltények". Majdnem elhitték ők maguk is. De azért nem merik ezt híresztelni, mert akkor a hatóságok biztosan elvennék. Még egy Remington veréb-puskát is kaptak a misszióban, amit valamelyik janicsár lakónk hagyott ott nálunk, amikor elköltözött.
A bizalmi jelenti, hogy valószínűleg még ma hazaengednek. A városi mandarin látva egyrészt, hogy a nép nem szívesen emel vádat a misszió ellen, de a prédára nagyon éhezik, másrészt attól tartva, hogy ha a Keleti utca megtódzsangolna engem, akkor valószínűleg a többi utca is követné a példájukat, és erőszakosan követelné a jussát, félő, hogy egymás között meghasonlanának a prédán, kompromisszumot eszközölt. Nanliucsuangé a préda 60%-a, a többi öt utcáé 40%. Minthogy tódzsang nélkül jutnak hozzá, meg kell elégedniük ennyivel. Meg is elégszenek. Sőt a Keleti utca - legalábbis énelőttem - kijelenti, hogy neki ugyan semmi sem kell abból a prédából. Ő az egész ügytől visszavonul.
Megkérem a bizalmit, hogy vegye őrizetbe az én misekészletemet egy üveg miseborral együtt. Arra gondolok, hogy ha az egész missziót kirabolják, és nekünk talán majd rejtőzködnünk kell, akkor majd jó szolgálatot tesz a misekészlet. Nála nagyobb biztonságban van, mint akárhol másutt. El is vállalja.
Már lefeküdni készülök, amikor az egész szervezet beállít hozzám a hírrel, hogy szabad vagyok. Udvariasságuk addig megy, hogy valamennyien hazakísérnek fegyveres kísérettel. Az élen a Remington és a kétcsövű vadászfegyver.
Otthon nem kis riadalmat okoz a megérkezésünk. A sötétben nem tudják hamarosan, hogy mit jelentsen ennyi fegyveres. Bonyolítja a helyzetet, hogy a páterek és fráterek jobbára a titkos rejtekhelyeken vannak elfoglalva. Rejtegetik ruháinkat és a legszükségesebb felszerelési tárgyakat.
A társaságot leültetem a társalgóban a kerek asztal köré. Cigaretta és egy palack misebor a viszonzás a jó bánásmódjukért velem szemben. Rövid terefere után elköszönnek azzal, hogy most ők tettek nekem szívességet, ha a nemzeti csapatok megérkeznek, akkor majd rajtam lesz a sor.
Október 6. Vasárnap. Ma olyan csend van a misszió körül, amilyen már régen volt. Mintha nem is volna tódzsang.
A városban elrejtett nővér még aznap megkockáztatta, hogy bemegy a városi rendházukba. Ott még a portásasszonyuk sem ismerte fel, nem hogy mások. Ő is, meg Aloysia is nekibátorodott. Nem is akarnak hallani a szökésről. Én nem vagyok olyan optimista. A mai csend nem egyéb, mint vasárnapi munkaszünet, amit Kínában jobbára csak a vörösök tartanak meg. Nem ugyan vallási szempontból, hanem mert az a modern népek szokása, ők pedig modernek mindenben. És amellett igyekeznek megőrizni a látszatot, hogy náluk nincs vallásüldözés, hanem csak a gonosz külföldieket büntetik. Vihar előtti nagy néma csend.
Október 7. Minthogy a leltár még nem egészen kész, de a magtárainkban levő gabona benne van a jegyzékben, amíg a leltár elkészül, a vörösök nekifognak a gabona elhordásának. A misszióban van jelenleg három magtár. A püspökségé és a szemináriumé az egyik, a jezsuitáké és a fiúiskoláé a másik, a nővéreké, árváiké és iskoláiké a harmadik. Együtt van az egész évi gabonaszükséglet. A diákok követelik a saját gabonájukat, a tanárok és a személyzet tagjai az ő fizetésüket, más érdekeltek pedig az ő jussukat. A diákoknak kiadják a gabonájuk felét, a személyzetnek két havi fizetést. Az árváknak és a misszionáriusoknak egy szemet sem hagynak. Hasonló esetekben szoktak adni a megtódzsangoltnak egy kis províziót. Velünk nem teszik meg ezt az engedményt. A cél világos:
a külföldi hordja el az irháját. A diákok és diáklányok sokat pörölnek, de nem igen érnek el semmit. Viszont más úton elég sokat csalnak, úgyhogy egyesek több gabonához jutottak, mint amennyijük volt. Ez ugyan számukra hátrányt jelent, mert az elszámolásnál kevesebb gabona ára számít törlesztő vagyonnak. De hisz most nem is arról van szó. Leplezett rablás és a misszió tönkretétele a cél.
Az egész nap gabonafuvarozással telik el. Nem is készülnek el. Kb. 50 métermázsa vegyes gabonáról van szó. Míg ők a magtárak környékén nyüzsögnek, addig a misszióban lázas munka folyik. Frátereink és a megbízható boyok mentenek.
A legszükségesebb ruháinkat és az egyházi ruhákat, kelyheket stb. kell elsősorban menteni. Batyuba kötik a holmit, és a várfal menti tavunk partján a nádasban elrejtik, míg a várfalon egy őrszemünk figyeli a környéket. Amikor tiszta a levegő, feldobnak egy-egy batyut a várfalra. A fent levő elkapja, és eldugja az ottani cirokföldben. Ha két-három batyu együtt van, két boy elszelel velük a jezsuita tanyára. Onnét talicskán szállítják ki a holmit a közeli falvakba. Ott vagy elrejtik a keresztények, vagy mindjárt a határ felé továbbítják. Lassan megy a munka. Csak néhány embert lehet belevonni, és azok munkaköre a ruhatártól és sekrestyétől a határ menti falvakig terjed. Jó néhány rendelkezésre álló nap alatt sem lehet sokat kicsempészni. Hozzá még fáradtak és izgatottak is az emberek.
Éjszakánként idegen emberek másznak át a falon, és járnak-kelnek a misszióban. Figyelnek.
Október 8. Ma még mindig folytatódik a gabonaszállítás.
A mieink vagy ott vannak elfoglalva, vagy a csempészésnél, vagy a lajstromon dolgoznak. Az utóbbi délutánra nagyjából elkészül. Benne van gabonánk, műhelyeink felszerelése, minden gazdasági ingóság, sőt a városon kívüli földeink és épületeink is a telken levőnéhány száz fával együtt, és az idei termés. Szinte csak az ingatlan és a páterek és nővérek személyes holmija nincs benne. A becslés ugyan irreálisan alacsony a mi részünkről is, de még így is nehezményezik az egyes tételeket, mert például a gépek reális értékét nem ismeri ez a falusi nép. Végre együtt van a 45 millió.
Valami kiismerhetetlen mostanában a vörösök ügyrendje. A mandarinok és a direktórium tagjai is a háttérben meglapulnak. Új emberek, új "csuzsenek" (urak) bukkantak fel, akiknek hatáskörében szinte lehetetlen eligazodni. Úgy látszik, hogy Miao valami főszerepet tölt be.
Estére tárgyalást jelentettek be az elszámolás ügyében. Megkértük, hogy Monseigneur Szarvast is engedjék a tárgyalásra eljönni, mert hisz ő a fő, nélküle a tárgyalás nem jogerős. Abban a naiv reményben ringattuk magunkat, hogy a tárgyalás után itthon maradhat. Elhozni elhozták, de utána vissza kellett mennie börtönébe.
A tárgyalás egész új fordulatot adott az ügynek. Nagyon vad és durva hangnemben folyt le a vörösök részéről. Maga a lajstrom-ügy nem is igen került a tárgyalás előterébe. A mi társalgótermünkben jöttek össze néhányan a vezetők közül, akik Miaót ültették a főhelyre. Néhány minping és egy előttem ismeretlen igen fürge és kétszínű fiatalember. Később még lesz szó róla. "Csou úr" a megszólítása.
Alig kezdtünk beszélni, amikor beront a direktórium néhány tagja. Mindjárt előhozzák, hogy ők a munkás szakszervezet ügyében jönnek. Mert mindenekelőtt a misszió munkásainak kell igazságot szolgáltatni. A munkásaink - szerintük - az egész év folyamán visszaadták a hatósági béremelés többletét a missziónak. Ez az egyik bűnünk. A másik a tavaszi Kékessy tódzsang, amikor a misszió szétrobbantotta a munkások misszióban levő sejtjét, és hazug ürügyekkel kitúrta onnét a legjobb párttagokat. A harmadik bűnünk az, hogy tavasszal a nővérek kocsi és igásbarom eladása is, meg most Monseigneur ugyanolyan ügye csak merő hazugság. Nem adtuk el ezeket a dolgokat, hanem csak másutt elrejtettük, hogy munkáslétszám csökkentést eszközölhessünk. Mindenekelőtt tehát a munkásosztálynak kell igazságot szolgáltatni. Kártérítést és fizetésemelést követelnek. Ezzel kapcsolatban felmerült mindjárt a jövőbeni munkáslétszám kérdése. Mi azt válaszoltuk, hogy ha mindenünket elveszik, akkor nincs szükség egyre sem. Ha viszont megmaradnak a földjeink, akkor marad ezentúl is hat munkás. Erre kirobbant a feszültség.

Folytatás