Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MI ROBINSON ÉLETÜNK

A bombázás utáni napokban nagyon gyakran elnevettem magamat. Komikusnak találtam, hogy negyvenhárom éves kopasz fejemmel úgy élek, mint az erdőben játszó gyerekek. Sokszor eszembe jutott gyermekkori olvasmányom, a Robinson, és a Balaton menti "vad-cserkész" táborom...
Az egész rendház, a püspöki rezidencia, elemi- és középiskolánk összes szobái és termei lakhatatlanok, ajtó és ablakok nélkül - legjobb esetben a fele van meg az ablakoknak. Marad tehát lakásul az ostrompince.
Az indiánok sem hiányoznak. A nép selejtje és a Vörös Hadsereg martalócai hat napon át mint a hangyák lepik el az egész missziós telepet. Nézelődnek, bámészkodnak, szinte még az ember fülébe és orrlyukába is bekandikálnak. Most a "nyugati ördög" ki van szolgáltatva nekik. Fosztogatnak, és rabolnak is, ha nem sok néző akad a művelethez - és ha még akad itt-ott valami. Nemigen akad. Többnyire már csak a szoba szemétjét kutatják, és a feltört szekrények alján keletkezett egyveleget túrják. A páterek jegyzeteit és kis kézikönyvtárát forgatják, ha akadna még üres füzet, tiszta papír, írószer, holmi elgurult gyógyszerüvegcse. Többet pusztítanak, mint zsákmányolnak. E között az indiánsereg között végezzük portyázásainkat a legelemibb szükségletek összekutatására. Hol pörölünk, hol panaszkodunk, hol unottan felelünk sablonos kérdéseikre: miért bombáztak le bennünket, hogyan történt a bombázás, hol voltam a támadás alatt stb.
Az ostrompince a Robinson barlangja... Persze nem kell európai értelemben vett ostrompincére gondolni. Ez a pince a középiskola emeletes pavilonja alatt épített három folyosó, olyan körülbelül, mint az otthoni szuterének. Apró ablakai a föld színére nyílnak. Van üveges ablaka, de egy része elpusztult a detonációktól. Olyan széles, hogy két fekvőhely között marad egy kis szűk jártányi hely. Az egész boltíves. Azelőtt azt hittük, hogy hat téglányi a boltozás. Ma alaposabban kivizsgálva kiderül, hogy csak két téglányi. Viszont a vastag falak alatti átjárók boltozata valóban erős, és a falakban van sok erős boltozatú vakablak. Gépfegyver ellen biztos, kis bombák ellen szintén, mert emeletes a ház, és a tető betonos terasz.
A nagy bombák sem jutnak ide le, ha a függőleges falakra esnek. De ha átüthető helyekre hullanak, akkor mind itt halunk a légnyomástól. Mint lakás szintén nem kapitalistáknak való. A vakolatlan falakat valamikor régen kimeszelték. Padlózata sáros föld. Fél nap alatt átázik a cipő talpa. Ha északi szél fúj, akkor bizony nem meleg, de annál szellősebb. Vagy húsz kis ablakon kapjuk az üdítő novemberi szellőt. Már régen megszoktuk, hogy egyedüli oltalmunk a Mennyei Atya jóságos gondviselése. Ha még hozzávesszük azt is, hogy elfogadjuk, amit Ő nekünk szánt, akkor megfelelő lakóhely ez
a pince a Robison-misszionáriusnak, akit kibombáztak.
November 5. Monseigneur Szarvas a korai szürkület előtt biztosabb tájak felé vette útját. A hatóságok előtt meg tudunk felelni távozásáért, mert 1) a háza romokban hever, 2) tegnap este kihirdették a parancsot, hogy nappal légikészültség lévén mindenkinek el kell hagynia a várost. De ajánlották az állandó jellegű távozást is, hogy a nemzeti csapatok üres várost találjanak.
Az iskola kápolnája két bombát kapott. Mesébe illő ott a felfordulás. Ki is rabolták tegnap teljesen. Ott nem lehet misézni. A házikápolnát már egy hónappal ezelőtt kifosztották. Minden ablaka pozdorjává tört. Az sem alkalmas a misézésre. A Keleti utcai nagytemplomban misézünk mind, napkelte előtt, hogy a bámészkodó katonák ne profanizálják a szentmisét. Mostantól kezdve nem harangozunk.
Szentmisém után egy ismeretlen nénike félrehúz az egyik szögletbe, és ötszáz vörös dollárt és két pakli cigarettát nyom a kezembe. Saját készítménye. "Többre nem telik. Majd imával pótolom, ami hiányzik." És azzal eltűnik. Elfutja szememet a könny... Az első részvét-fecske öt heti gyűlölködés forgataga után.
Terepszemlét tartok.1 A misszió hosszú frontja a Keleti utca északi és déli oldalán romokban hever. A frontnak kb. negyed része áll még ugyan, de megrokkanva, összevissza görbülve és repedezve. Újjáépítés nélkül alig lesz abból valami is használható. A nővérek lakása is alaposan ki van készítve. A főnöknő szobája lebombázva, a többi is majdnem mind lakatlan. Éttermük, konyhájuk és pincéjük ép. A jó Isten meghagyta azt, ami szükséges ahhoz, hogy tovább élhessünk.
A nagytemplom összes keleti színes üvegablaka összetört. Az ónrácsozat üresen, összenyomódva búslakodik a megrongált ablaknyílásokban. Az ajtók vagy összerepedezve, vagy legalábbis kiszakadva szabad bejárást engednek kereszténynek, pogánynak és kommunistának. Jönnek is seregestül. Az első szentmise alatt még az oltár padlózata is csikorog az üvegcseréptől és téglatörmeléktől.
A püspöki porta helyén két méter mély kráter aljáról meredeznek fel a tetőzet lécei és gerendái. A kapu kőoroszlánjának a fele az utca másik oldalán, a házikápolna ajtajában elmélkedik szebb időkről. Monseigneur feje felett süvített oda. A következő épületsor áll, csak a tetejét kell újraépíteni, és az ajtókat, ablakokat pótolni. A harmadik épületsor, a püspök úr és személyzetének lakószobái mind tető nélkül. A puszta falak, helyenkint csúnyául összerongálva merednek az ég felé. A szobákban másfél méteres tetőtörmelék temeti el a tódzsangot átvészelt bútorokat. Most már talán nem fogják elvinni. Már csak azért sem, mert sok munkába kerülne a kiásásuk, és erősen meg vannak rongálva.
A következő épületsor: a szeminárium. Tele a géppuskázás ütötte lyukakkal. Az emeleti hálóterem leszakadt. A felügyelő szobája és előszobájának fél méteres téglafalai s-alakban görbültek. Az árnyékos, lombos, virágos udvar sivatagnak is beillik. Közepén a szomorú veremből ásít az űr, ahonnét kihúztuk szegény fiúkat. A következő három iskolaudvart környező épületeknek csak a cserepezése, ajtói és ablakai szenvedtek kisebb-nagyobb károkat. De lakható szoba vagy terem egy sincs.
A jezsuita rendházat egyetlen óriás bomba intézte el. Minden helyiséget felszakított, de a falak mind állnak. Az ajtók és ablakok boltívei sok helyen megrepedve, egyes falak elváltak egymástól. A mennyezetek sok helyen leszakadva. Néhány kisebb bomba csak tetőkárokat okozott. A bombakráter melletti szappanfa ágai között egy oda felröppent gránátalmabokrot babusgat.
Majdnem mindenütt ajtókon, ablakokon, vakolaton, üvegcserépen, téglatörmeléken és elhajigált holmin, könyveken, kegytárgyakon tapos a sok nézelődő. Sok helyen csak az ablakokon át lehet közlekedni.
Nagyjából így fest a kép. De még napok múlva is fedezek fel újabb részleteket a pusztításról. Nem kell rajta csodálkozni. Hisz ez az egész misszió központi intézménye, amely egy kisebb városrésznek is beillik.
Még egy forgalmi akadályt falazok fel Haoli segítségével, azután reggelizni megyek. Háromtagú kommunitásunk étterme ezentúl a nővérek konyhája. De csak reggel. Délben és este az én fekvőhelyem szolgál az éttermi asztal helyett, amíg a kis lábasok olajos körlenyomatai arra nem késztetnek, hogy az iskolában egy zsámolyt rekviráljak éttermi asztalul. A törökülés feleslegessé teszi a széket.
Reggeli után a pince felé tartok. Az ajtóban ott fekszik még a három koporsó. Temetni kellene... A kis Jangot már tegnap eltemették szülei a mi villánk mellett. A diákok, szeminaristák és portások kimenekültek a városból. Félnek az újabb légitámadástól. P. Maron és néhány önfeláldozó diák egész délelőtt a "nézelődőkkel" viaskodik. Vagy torlaszokat emelnek a Keleti utcai fronton, vagy mentik a még el nem veszett holmit. Néha igazán nevetnem kell ezen a mentésen. Hol egy törött termosz, hol egy római katonának a papírcsákója a fontos holmi, amit az én kis barátaim érdemesnek tartanak megmenteni. Majd meg egy kicserzetlen nyúlbőr vagy egy fél harisnya. De azért értékes is akad köztük, például ásó, fűrész, húsdaráló, kis akkumulátor, munkakötény, áldoztató kehely. Honnét, honnét nem, még P. Szajkó feltöretlen ládája is előkerül.
Csen, a tornatanár megígéri, hogy estére majd segítséget szerez a temetéshez. Addig is akad munka bőven. P. Maron néhány segítővel torlaszol, szegez, és menti a könyvtárat a krumplipincébe. Közben előkerül egy kis láda szerszám is a püspökség valamelyik félreeső zugából. Én meg a pincében fungálok.
Az első feladat egy kis ambulanciát berendezni. Az egyetlen műszer egy kis körömolló. Gyógyszert tegnap idementett valaki egy zacskóra valót. Sajnos a legtöbb belgyógyászati specialitás, "orvosi minta". Dafróza nővér előrelátásából kerül egy kis kötszer is. Hipermangán, karbolsav, egy üveg alján kis perubalzsam maradék, néhány szem aszpirin. Ez kb. az egész. Szekrény gyanánt szolgál egy nagy kínai kősajtár. Néhány gazdátlan fiókba rendezzük az anyagot, és a kőedénybe tesszük egymás tetejére a fiókokat. A tetejére kerül egy erős, lapos láda, arra meg arasznyi vastagon vászonba húzott nagy hitoktató képek, védelmül az esetleges beomlás ellen.
Azután az én vackom kerül sorra. A pince végén a sarokban lakom. Mellettem vakablak. Egy hordóabroncs-darabbal kikaparom a több éves port. Éppen egy megtépázott seprűt hoz valaki, meg egy kis gyékénydarabot. Évek óta semmire sem használták ezt a helyet, ráfér a takarítás. A gyékénydarab a vakablakba kerül. Éppen hoznak egy összetörött Szűz Mária és Jézus szíve szobrot. Összerakom, és a tiszta gyékényre állítom őket. Középen egy képeslapból kivágott, jelentéktelen, de igen bájos "Menekül a szent család" kép. Kontrasztnak ott egy páncéltörő gépfegyver töltényének a kilőtt hüvelye, egy ébresztőóra, egy ép termosz és olajmécses. "Egész lakájos", mondja Haoli, és elneveti magát.
Azután a tegnap idementett holmit kezdem feldolgozni, mert a pincében alig lehet mozogni. Minden képzeletet felülmúl az a változatosság, ahogy itt holmik egymás mellé kerülnek. Egy évek óta levizsgázott diák képe és batyuja (hogy menekült meg, rejtély), alatta Monseigneur domború pecsétnyomója, üres konzervdoboz, három feszület, egy konyhakés, misekönyv állvány, egy piros nadrág a színházi ruhatárból, egy kulissza háttérnek a fele, az idei szent olajok a sekrestyéből, egy ruhakefe, egy fél szandál, egy vánkos, egy régi amerikai képeslap fele a legbizarrabb összevisszaságban.
Míg én valami rendszerben csoportosítom ezeket a holmikat két könnyű sebesült segítségével, addig a pince északi traktusában a Nanjüan azon leánynövendékei, akik igen messze lakván nem menekülhettek haza, berendezik a maguk óvóhelyét és munkatermét, és mindjárt neki is állnak a varrásnak és tereferének.
Ma elrendezem a mi traktusunk felét. Szépen sorakoznak egymás után a fekvőhelyek. Az egyik vakablakra még egy pulpitus is került cilinderes petróleumlámpával és egy valahonnét került blokkpapírral. Ez a Robinson bürója. Közben szól a vészsíp, az ittmaradtak hanyatt-homlok rohannak a pincébe. Egy amerikai vadászgép. Eldübörög a fejünk felett. Visszafordul. Második fordulóját a pinceajtó felett egész alacsonyan dübörgi el. Mindenki néma csendben imádkozik. Na most! Továbbrepül. Úgy látszik, csak az ajtó előtt fekvő három koporsót vette jobban szemügyre. Csak nézze!
Utána megint hordják az anyagot. Senki sem mer nagyon messzire távozni a pincétől. Egy harmóniumot hoznak az iskolából, majd Monseigneur könyvtárának maradékát rakjuk be az egyik vakablakba. Az ablakokkal átellenbe a holmit rakjuk, mert az nem golyóbiztos. A védettebb helyeken a fekvőhelyek és néhány pad azok számára, akik a légitámadások idején az utcáról menekülnek ide. Nem jönnek. A nép szégyelli magát viselt dolgai miatt. "Nincs arca - mondják a kínaiak -, hogy azok után itt keressen menedéket." Pedig még ellenségeinket is szívesen tuszkoljuk be ide, ahányszor repülő jön. De csak a pince első felébe, hogy ne lássák, hogy itt még van valami, amit "kölcsön lehetne kérni". Mégis meglátnak néhány termoszt az egyik vakablakban. Kérnek is mindjárt kölcsön, hiába hangoztatom, hogy nem tartja a meleget, mert elrepedt.
Dél felé, minthogy újabb repülő nem mutatkozik a láthatáron, a mi indiánjaink megint ellepik a missziót, sokkal sűrűbb rajokban, mint tegnap. Kénytelen vagyok lezárni a pincét, és P. Maron segítségére sietni. A helyzet annyiban javult, hogy el lehet pörölni a fosztogatókat. De amint délen kimentek, keleten bejönnek megint. Hisz minden ajtó tárva nyitva.
Érdeklődésük mindenre kiterjed, de minthogy a házban már alig találnak prédát, az összedőlt házak faanyagát kezdik elhordani meglehetős gyors iramban. A Keleti utca bizalmija megint puskával áll őrt a misszió előtt. Néha a minpingjeivel ki is kergeti a betolakodókat, de más oldalon megint visszajönnek. Bosszankodva kéri, hogy minél gyorsabban torlaszoljuk el az egész frontot, mert ő már nem bír ezekkel a rakoncátlanokkal; annál is inkább, mert a katonák vannak mindig az élen, és ő azokkal szemben tehetetlen. Ki győzi ezt a hosszú frontot eltorlaszolni! De azért nekilátunk gyorsabb iramban, ingujjra vetkőzve. A leleményes Csen tornatanár valahonnan előkerít egy kosár szeget, melléje egy baltát. Míg P. Maron falaz és pöröl, én a püspöki rezidencia ablakfélfáira szegezem fel hatalmas szegekkel a még épen maradt, leszakadt ajtókat. A nép jobb érzésű elemei őszinte részvéttel nézik, kifejezést is adnak részvétüknek, de nem mernek segíteni ebben a munkában, amely a nép "szabadságát" korlátozza. Még ők jutnának bajba miatta. A postamester (katolikus)1 a vörös tábori posta főnökével vizitelni jön. Egy kosár olajfánkot és más élelmiszert hoz. Majd örülnek neki kis kiéhezett szeminaristáim, ha estére hazajönnek.
Most egy csoport bekötött fejű kommunista közeledik felém. Vezetőjük csúnya patáliát csap a rakoncátlan "nézelődők" között. Felelősségre akarják vonni, de ő bátran kivágja: "Hát akkor gyerünk a mandarinhoz!". Erre dörmögve elszélednek. Az én védelmezőm közelebb jön, megszólít:
- Senfu, nem ismer?
- Ejnye csak, hadd gondolkozzam... Áh, igen! Hát te vagy?
- F. Li jezsuita teológus sógora, vagy tizenöt-húsz keresztény fiatalemberrel.
- Vigyázz, fiam! Még bajba kerülsz, ha így beszélsz ezekkel.
- Nem félek tőlük. Vannak összeköttetéseim.
- Mi járatban vagytok?
- A senfunak jöttünk segíteni. Hallottuk, hogy mi történt.
- Hm... Hiszen igen megköszönném a segítséget, de tudod, sem konyhánk, sem hálóalkalmatosságunk nincs.
- Amiatt ne aggódjék, senfu! Nem aludni jöttünk, hanem dolgozni. Ennivalót hoztunk magunkkal, sőt még egy kis pénzt is gyűjtöttünk a páternek.
Elfordulok, és megtörlöm a szememet. Istenem! Hát van még, aki nem gyűlöl bennünket, sőt segíteni is akar, és segítségéért nem riad vissza áldozattól. Másfél hónapi tompa fásultságom felenged egy percre. Meleget érzek a szívem körül.
- Hát ha segíteni akartok, munka az akad. Az utcai fronttal nem lehet mit kezdeni. Hanem a püspöki rezidencia második épületsorán van tizenöt ablak és két ajtó. Ha azokat beraknátok téglával, bizony nagyon sokat jelentene. Akkor a jezsuita front már kisebb gondot okozna. És délen a nővérek frontja...
- Senfu! Először eltorlaszoljuk a nővérek részét, mert ott nők vannak, és esteledik. Azután sor kerül majd a püspök úr frontjára is. Este kilencig még látni valamit.
Jin Mei-lin1, a szeminaristák vezetője kéri a kulcsot. Hazaérkeztek. Vele megyek a pincébe, kezemben a kosár csemegével. Ahogy ezt az elcsigázott kis csapatot nézem a pinceajtóban, belátom, hogy ma sem lesz temetés.
Jókedvűen nekiesnek a süteménynek és húsgombócnak. Utána egy kicsit pihennek, és főzni kezdenek. Egész nap falun csatangoltak. Jó emberek még egy kis köleslevessel is megkínálták őket. De azért alaposan megéheztek.
A legkisebb, Li Pin-hszie belátja, hogy jobb lett volna itthon maradni, miután tegnap a bombázás éppen csak hogy elhesegette tífuszát. Alig tud mozogni a fáradtságtól. Homloka gyöngyözik a verejtéktől. Ahogy lefekszik, már alszik is. Csak nem lesz recidív2? Pedig én tegnap már majdnem elkönyveltem orvosi tapasztalataim között: "Tífusz ellen: légitámadás." Lázmérő híján kezemmel állapítom meg, hogy láza alig van. Talán nem lesz baj.
Csen tornatanár egy diákot szalajt hozzám, hogy püspök úr megmaradt bútorait viszi a nép. Mit tegyen?
- Kérem, hogy tegyen belátása szerint. Én halálosan fáradt vagyok. Még pörölni sem vagyok már képes, nemhogy bútorokat visszaszerezni a fosztogatóktól.
Ő, élve a felhatalmazással, néhány éppen hazaérkező nagydiákkal visszaszerzi az asztalokat és székeket.
A vacsora sem igen akar ízleni a fáradtságtól. A viszontagságban tapasztalt kínaiaknak van erre egy jó tanácsuk. Sok forró vizet kell inni ilyenkor. Akkor megjön az étvágy. Igazuk volt.
Az én csanghangi és sokoucei keresztény munkásaim valami világosságot kérnek. A nővérek frontja nagyjából megvolna. Szűkös vacsorájukat elköltik. Most a sötétben még a püspöki frontot is legalább félmagasságig be akarják rakni.
A kápolnából menekült az a lámpa, ami az Oltáriszentség kísérésére szolgált. Négy oldala üveg. Kerül bele faggyúgyertya.
Dolgoznak éjjel tizenegyig. Akkor lepihennek az egyik iskolateremben és az iskola konyhájában. Kérik, hogy prédikáljak nekik. No, ez nem éppen kis kérés ilyen nap után. Ahogy gondolkozom rajta, mit is mondjak, egyik a másik után horkolni kezd. Elnevetem magam, és az udvarra megyek imádkozni. Breviáriumról szó sem lehet. Örülök, ha néhány olvasóra telik maradék erőmből. Három kis halottam mellett sétálgatva morzsoljuk olvasóinkat P. Maronnal. Bent a pincében meg szegény kis Jen Hszi-tien és Zsan Si-csang rémülten húzza magára paplanját. Nem jön álom a szemükre, amíg én be nem fejezem imáimat. Ahogy a pince ablakából látnak fel-alá sétálni (csak a lábamat láthatják), az a rögeszméjük, hogy halott kollégáik sétálnak ott, az ittmaradtak rémületére. Emberi dolog. Éjfélre mind ágyba kerülünk.
A sötét beálltával ismeretlen arcokkal találkoztam. Ezentúl esténkint magam őrizem majd a portát. Razziát és őrjáratokat kell szerveznünk. Ki tudja miféle emberek húzzák meg magukat a misszióban. Még bajba juthatunk miattuk.
November 6. Ismét csöndes a város. A nép kimenekült az esetleges légitámadások elől. Gyönyörű napsütéses őszi nap. Kár, hogy a pincében kell eltölteni. Li Pin-hszie lázas. Vu Ven-kuangnak nagyon fájnak a fejsebei. Szintén lázas. Egyedül félnek a pincében. Nekem is akad dolgom ott éppen elég.
Rakoncátlan katonák jönnek megint. Egyikük berúgja a pince ajtaját. Elpörölöm, hogy még sebesültjeinknek sem hagynak békét. Erőszakoskodik, de amikor a nevét akarom felírni, akkor dörmögve odébb áll.
Csang szeminarista-jelölt jön Csingfengből. Azt a hírt hozza, hogy náluk erős ágyúdörgést hallani napok óta. Pujang elesett. Amennyiben örülünk a hírnek, annyira kellemetlenül is érint, mert így a szeminaristák nem mehetnek Pujangba. Ki meri őket útnak engedni a harcvonalba? Itt viszont nincsenek biztonságban. Ha megint lebombáznak, és meghal még néhány?!
Kezdetleges szerszámaimmal kijavítom a pinceajtót és a reteszeit. Kitámasztó rudakat keresek a ház körül. Még ebben a kis zugban sem hagynak nyugodtan élni.
Az ittmaradt gyerekek kihordják elnyirkosodott ruháikat és ágyneműjüket az iskolaudvarba napozni. Csak mértékkel ezt is, mert a repülők látva a sok kiteregetett ágyneműt, megint gyanút foghatnak, hogy katonák laknak itt. Hát keserves egy élet!
Dél felé megint katonák döngetik a Mandzsu utcai kapunkat. Megint pörölök, és az előbbi trükköt alkalmazom. Eredményes. Nem jönnek be, csak néhány üres palackot akarnak "venni". Adok nekik néhány darabot ingyen.
Légiriadó. Két kör a város körül... Támadás nélkül. Most néhány óráig megint nyugodtan lélegezhetünk. A csavargók mind kirohantak a városból. A légiriadónak más haszna is volt. A postamester és néhány szomszéd keresztény idemenekült. A riadó után leülnek az elemi iskola épen maradt három tantermének ajtajába sütkérezni. Ahogy velük eltereferélek, felfedezem ezeket a helyeket. Nem is rossz. Itt még lakni is lehet, ha a repülők néhány napig nem mutatnak támadó szándékot. Ma már Monseigneur is megérkezhetik Csangtöfuba. Oltalmat kér talán a mi ostrompincénknek.
Kihasználom a délutáni csöndet. Temetéshez fogok. Ma előkerült egy ásó is. F. Lindenberger konyhakertjében az újonnan forgatott föld szélén jókora mélyedés. Csak ki kell szélesíteni, és kész a sír. Fogyatékos erőimmel így is esteledik, míg kész vagyok az ásással. Az öreg Vu, akinek őrültsége az elmúlt napokban múlóban van, segít a munkánál. Leszegelem a koporsókat, és Csen tornatanár és néhány diák segítségével letesszük őket a sírba. A betemetéshez már nem jut erő és idő. No, majd holnap.
Este négytől hat óráig én vagyok a portás a Mandzsu utcai kapunál. Nagy a forgalom, mindenkit igazoltatok. Közben el tudom mondani napi imáimat, ha ugyan nem jön közbe mindenféle ügyes-bajos dolog. Ilyenkor a Keleti utcán P. Maron tartja a frontot néhány diákkal a betolakodókkal szemben. Jobban tud pörölni, mint én. Őrködésük közben egyre építik és erősítik a téglatorlaszokat.
Ma éjjel razziát tartottam az összes lehető helyen, ahol valamiképpen aludni lehet. Szép számmal fedeztem fel idegeneket, akiket nappal sohasem látok itt; szürkületkor bemásznak a falakon, romokon át, és mindenféle ürügyekkel éjjeli szállást kérnek a priccseken. Részben tolvajok, amint hamarosan kiderült, részben kommunista kémek, sőt alapos a gyanú, hogy a nemzetiek kémei sem vetik meg ezt az éjjeli szállást. Valóságos fekete kvártély. Ma éjszaka még nem teszem ki őket, de holnap vége lesz ennek. Kihallgatják a mieink meggondolatlan beszédeit, kiszondázzák érzületüket, és utána a senfunak gyűlik meg a baja miattuk. Egész csomó holmira bukkantam, nem a gazdájánál, hanem másoknál. Még az itt lakók sem mind megbízhatók. Diákjaink közé is beszivárogtak a vörösök, a személyzet között nyílt kommunisták is vannak. Kis házirablónknak is a tudtára adom, hogy másutt üsse fel a sátorfáját, és a szentségektől eltiltom. A többi kommunistát egyelőre meg kell tűrnünk. Jobb, ha ők kémkednek. A mieink vigyáznak velük szemben; így a hatóságok is tudják, hogy itt nincs a nemzetieknek állása.
November 7-8. Egész nap esik az eső. Ma nem kell félni a légitámadásoktól, sem a fosztogatóktól. A fiúk is mind itthon maradtak. Ma nagyban folyik a mentés és rejtegetés. P. Maron vezetésével lehordják az erősen megdézsmált kiskönyvtárat az egyik pincébe, mely eddig nemigen keltette fel a nép figyelmét. Szegény könyvtáros sírna, ha itthon volna. A könyveket úgy, ahogy lehullottak a földre, bedobálják egy üres szalmazsákba, a pincében azután azonmód kiöntik. Még arra sincs idő, hogy a kinyílt könyveket összehajtogassák. Utána a ruhatár kerül sorra. Először az egyes páterek polcát vizsgáljuk át, maradt-e valami hasznosítható holmi. Bizony szép kevés az, jelentéktelen apróságok. Évtizedek munkája, gondosan gyűjtött jegyzetek szétszórva, összekeverve, a padlót borító szeméttel elvegyülve, összetaposva, és erősen megdézsmálva. Ha akad egy-egy nagyjából ép köteg, azt eltesszük, a többivel nincs mit kezdeni. A kereskedők kilószámra megveszik. Elég drága. Összejön vagy negyven-ötven kiló is. Azután a padlót arasznyi vastagon borító szemetet vizsgáljuk át. Abban is akad holmi apróság, amit Robinsonék használni tudnak. Zsebkés, szappantartó, egy mosdótál, ruhakefe, csésze, üres zacskó, gyertyatartó. A végén a fal menti állványok deszkáit is lehordjuk a pincébe. Néhány nap múlva egy szálig eltűnnének.
Tűzrevaló ajtó- és ablaktörmelék bőven kerül minden ilyen expedíció alkalmával. Ma egy kályha is került terítékre. A tódzsangolók ottfelejtettek egyet a színpad alatti öltözőben. P. Cser szobájában meg a kürtőket felejtették ott. Mától kezdve esténkint be tudunk fűteni a nyirkos ostrompincében. Embernek és ruhafélének, könyveknek kímélése szempontjából egyaránt fontos tétel. Robinson lakása hovatovább luxusvillává lesz...
Délután a szeminárium könyvtárát mentjük le az ostrompincébe. Sajnos, nagy része a pusztulás martaléka lett. A szeminaristák ágyaikat felfedezve, nagy gaudiummal hordják le azokat is. Akinek jutott, annak ezentúl nem kell a nyirkos földön feküdnie. A jezsuita rendháznak és a nővérek két zárdájának mintegy száz szobája bútor nélkül kong az ürességtől. Értékes felfedezés ez a tizenöt ágy. Néhányat a tegnap felfedezett osztálytermekbe vitetek, de senki sem vállalkozik az ottlakásra. Félnek a bombázástól is, meg a rablóktól is. Magamnak kell majd jó példát adnom. Egy-két napig még várakozunk, és figyeljük a légiflotta szándékait. A szeminárium leomlott lépcsői alatt még sok "értékes" holmi lapul: néhány pakli gyufa, parafingyertya, egy áldoztató kehely és más egyházi felszerelés. Ahogy az most színre kerül, elhatározzuk, hogy szükségkápolnát rendezünk be a tegnap felfedezett termek egyikében. De napok telnek el, amíg egy szentmiséhez szükséges minden holmit összekutatunk.
Így telik el ez a két nap. Sőt néhány hét. Pénteken délután kitisztul az ég. Halottainkat ma végleg el tudom temetni. Még segítség is akad. Szertartásokról nem lehet szó, mert nincsenek meg a szükséges egyházi ruhák, meg a rakoncátlankodó katonák is ismét itt vannak, és ellepik a ház minden zugát. Még mindig találnak egy-két gyönge torlaszt, amit ledönthetnek. P. Maron rendületlen kitartással torlaszol. Most már a házban magában is mindenféle forgalmi akadályokat állít fel. Valóságos labirintus a misszió, melyben idegenek alig tudnak eligazodni.
Temetés közben könnyeink pótolják a szertartást. A fosztogatók oda-odavetődnek. Szótlanul nézik, hogy a misszionárius saját kezével temeti el mások fiait. Ez mond nekik valamit. Némelyik láthatólag megilletődik a keresztény szeretetnek ezen a gyakorlatán. Nem is fukarkodnak elismerésükkel. Az egyik ismert fosztogató, valami pártképviselő a hadseregnél azzal adózik a misszionáriusnak, hogy elhessegeti a fosztogatókat. El is csíp egy civilt, aki éppen a viaszgyertyaöntő üstöt emeli el. Odahozza hozzám, és kiadós erkölcsi oktatást tart az ipsének. Visszaadják az üstöt. De azután mindketten kérnek legalább egy darabot a benne levő viaszból. A sírhantokra más híján egy-egy fali feszületet tűzünk, miután botocskára szegezzük azokat.
November 9. Ma reggel P. Miniszter1 és P. Tiszai beszegezik az egyik lépcsőházat, mely a nagykönyvtár felé vezet. Azt a több tízezer könyvet lehetetlen a pincébe hordani. Így talán megmenekülnek a könyveink.
Az ő kopácsolásuk miatt nem figyelek egy más zörejre. Tíz-tizenöt rakoncátlan katona feltöri a középiskola könyvtárát, fizikai és kémiai szertárát és a tanárok három szobáját. Kiadós fosztogatást visznek ott végbe. A diákok már jól beletanultak a "népfelség" stílusába, és parázs veszekedést csapnak, mert hogy ők nem kapitalisták, és nem nekik szól a tódzsang. Sikerül is nekik néhány tudományos szerszámot visszaszerezni tőlük. Igen értékes műszerek vesztek el ez alkalommal a missziónak az iskolába mentett holmijaival egyetemben. Ha ez így megy tovább, maholnap még a szemünket is ellopják.
Délután mozgósítjuk az utca népét. Halottakat keresnek még a romok alatt. Találnak is, de nem azokat, akiket hozzátartozóik keresnek.
Az egyik terrorista altiszt éppen akkor hívat, mikor a várfal mentén a nép lerombolja az egyik torlaszt, és megint elözönlenek bennünket. Elfut a méreg. Csúnyán kipakolok a terrorista előtt. Néhány kötél kellene neki, hogy lehúzzák az egyik düledező falunkat, mely életveszélyes a járókelőkre. Áthívom őket hozzánk, hadd lássa mi megy itt. A néptől kérjen kötelet, az visz el innét mindent. Elég szánalomkeltő vagyok toprongyos külsőmmel. Az én emberem olyan káromkodást visz végbe a nép őfelségét illetőleg, hogy azok jobbnak látják továbbállni. Megígéri, hogy jelentést tesz a mandarinnak. Éppen akkor jönnek a mandarin emberei, hogy leszedjék a villanyvezetéket. Több napi munka, tekintve, hogy csak estefelé mernek dolgozni. Nappal légikészültség van.
Este kilenckor dörömbölnek a kapun. Munkásokat kérnek "autóút" építésére. Népmunka. Az utcabíró elég lojális. Adjunk annyi embert, amennyi éppen van. Egy diák vállalkozik.
Tíz órakor megint dörömbölnek. Két kutyánk megelégeli a folytonos dörömbölést, és a néhány napig zárt ajtó mögött megint nekibátorodva olyan csaholást visznek végbe, hogy nem mer senki bejönni. Egy újabb lépés a misszió közbiztonsága felé. Ezentúl este nem lépi át senki a küszöbünket. Az én minpingjeimet szinte úgy kell visszatartanom a futástól, mikor a kapun kisurranok. A püspöki porta egyik tetőgerendája mélyen beékelve a romok közé rányúlik az útra. "Akadályozza az autóforgalmat." Ebben az ügyben járnak. Komikus párbeszéd fejlődik ki, melynek az a lényege, hogy a gerenda eltávolítását kívánják, de erősítik, hogy én sem fűrészt, sem munkást nem találok. Tehát ne fáradjak sem a kiásással, sem az elfűrészeléssel, hanem bízzam rájuk, mert hogy reggel hétre megjönnek az autók. Másfél éve nem járt erre autó. Haoli megjegyzi, hogy valószínűleg ökörvontatású autóról lesz szó, melyet a nemzeti csapatok elhagytak. De még olyan autó sem került elő. A lényeg az, hogy nekik kell az a gerenda, mely ma jelentékeny árat képvisel. Mit tehetek. Legyen.
Fél tizenegykor ismét razziát tartok. Ma már kisebb a beszivárgás. Még mindig akad néhány régi "ismerős", akik a falakon keresztül jöttek ide "aludni". Minden olyan helyre, ahol lehetséges az alvás, egy megbízottat jelölök ki, aki felelős azért, hogy az én igazolványom nélkül itt senki álomra ne hajtsa fejét. Ha mégis, akkor én jelenteni fogom az utcabizalminak, mint "kémgyanús" beszivárgót. Később kitűnt, hogy ezek a rendszabályok és az én esténkinti kapusszolgálatom tetszett a hatóságoknak, és azért két hónapon át csak egyszer volt nálunk hatósági razzia, akkor is csak azért, mert az amerikai "békebizottság" utánunk érdeklődött.1
Amíg én a razziát tartom, addig Csen tornatanár néhány diákkal eredményes őrjáratot tart a hátulsó udvarokban. Tettenérnek néhány tungkuani rablót és minpinget, akik két nagy kőedényt, egy szekérládát és a vízhúzó járgány vaskerekét szállítják ki a Keleti utcába nyíló legutolsó nagykapunkon. Így jövünk rá lassankint, hogy a lopás és rablás a misszióban már "nem jogos". A prédát vissza lehet pörölni a tettenért fosztogatóktól. Ezt a figyelmen kívül hagyott kaput P. Maron másnap úgy beszigetelte, hogy magunk is bele fogunk izzadni, ha megint ki kell majd nyitni.
November 10. Vasárnap. A hívek kezdenek magukhoz térni. A bombázás óta nem harangozunk. Mégis állandóan gyarapszik a misehallgatók száma.
A szentmise után a vörös hadsereg ügynökei "vásárolni" jöttek. Ez alkalommal tisztességes szándékkal. Az összeroncsolódott esőcsatornák és bádogtetők anyagát keresik megvételre. Az ár ugyan mérsékelt, de azonnal fizetnek készpénzzel. Lám, a jó Istennek van módja gondoskodni eltartásunkról...
Dél tájban egy keszkenős fiatalember állít be. Mindenáron az ostrompincében akar tárgyalni velem. Gyanakodva fogadom. Pedig önfeláldozó keresztény fiatalember. Levelet hoz P. Superiortól, aki a határ mentén lappang, és várja válaszomat. A páterek lassú visszaszivárgásán gondolkozik... Más világból íródott a levél... Ide visszajönni most a határon túlról? Vakmerő vállalkozás. A vidéken helyenkint egyházüldözés folyik. A hívek inkább lemondanak a papról, de rejtegetésre nem vállalkoznak. A vörösök területén nincs zárt ajtó. Mindenki bárhová bemehet, és be is mennek a nép legkisebb családi zugaiba is. Mindamellett P. Nagynak sikerült találnia egy kis rejtett zugot a határ mentén, a határon innen. Önfeláldozó kis kereszténység1, melynek tagjai a mieink rejtegetéséért és szöktetéséért merik vállalni a kockázatot, és készülnek valamennyien a vértanúságra. De egyelőre kevés ilyen hely van, és csakis ott lehetséges a rejtegetés, ahol a vörös szervezetek még gyérek és gyengék. A határ mentén. Másutt minden faluban vannak, akik a kommunistákkal önként összedolgoznak, és faluhelyen minden embert ismernek. Úton-útfélen ott vannak a gyermekszervezetek, és gyermekőrségek. Semmi sem kerüli ki a figyelmüket. P. Superior még a bombázásról sem tud biztosat. Átadom készen tartott levelemet, és már megy is.
Egy sakoucei keresztény hoz egy kosár édeskrumplit. Kérdezi, hogy van-e betevő falatunk, mert ha nincs, rögtön gyűjtenek. Egy másik faluból lisztet és tojást hoznak a bajba jutott senfunak. Ahogy velük tárgyalok, repülőberregésre leszek figyelmes. Vészsíp... rohanás... és pár perc múlva a pincében aggódva hallgatjuk a becsapódó bombák dörrenését. Ismét bombáznak. Mindenki szótlanul imádkozik. Tudjuk már, hogy a pince nem bombabiztos. De a jó Isten ez alkalommal csak kis ijedelmet szánt nekünk. Az északi külvárost bombázták. A bombák propellerjei (állítólag a gyújtószerkezet kioldói) szép számmal hullottak le udvarunkban. Odateszek egyet az én kis Jézus képemre az Isteni Kisded karja mellé. Elég erős az a kis kéz, ha védeni akar bennünket. Ha meg nem akarja tőlünk elhárítani, akkor azt is elfogadjuk. Ez a bombázás utóbb nagy jótéteménynek bizonyult. A vörösök közül többnek életébe került a dolog. Így ezentúl olyan szigorú lett a légikészültség, hogy nappal zavartalanul éltünk. Minden nap zavartalan ünnepnapi csendben élvezhetjük a gyönyörű őszvégi napokat. A fosztogatók elmaradnak.
Este megérkezik Fan katekista Csingfengből. Levelet hoz. Délen még minden a régiben. A szeminaristák nyugodtan mehetnek Pujangba. Ott menedékre és szerető otthonra találnak. Megy a pakolás éjfélig. A kis beteg és a sebesültek is már anynyira vannak, hogy veszély nélkül nekivághatnak az útnak. Sajnos többen vidéken vannak.
November 11. P. Szun hazajön. Pirkadatkor indul útnak a kis csapat. Ki tudja, viszontlátjuk-e még egymást? Búcsúszavaimat nem tudom befejezni. Elcsuklik a hangom. Ők is szipogva nyúlnak szemük felé. Missziónk reménysége... Az üldöztetés és megaláztatás, ami bennünket ért, nem ingatta meg őket egy percre sem. De majd a későbbi évek mi mindent hoznak még rájuk és a kínai egyházra? Vajon hány fog közülük eljutni az oltárra?
November 12. Újabb futár jön P. Superiortól. Még mindig nem kapott biztos hírt rólunk. Újabb készenlétben tartott levelet adok át a futárnak.
November 13. A mai nap eseménye a Csinan Zsipao (délhopeji napilap) riporterjének (kvalifikált párttag) látogatása. Érdeklődik a bombázás után. Miért bombáztak?
- Sejtelmem sincs róla.
- Mégis mire gondol?
- Vagy nemzetközi oka lehet, vagy hogy látták az itt kószáló katonákat.
Válaszom nem elégíti ki.
- A nyugati városrészben nagyon sok katona volt akkor. Azokat miért nem bombázták?
- Igazán nem tudom.
- Hogy érintette Önt a bombázás?
- Lehet azt még kérdezni? Mindegy ötven szoba romokban hever, és sokkal több lakhatatlanná lett. Tizenhét halott.
- Tehát nem ért egyet a bombázással?
- Igazán bolondnak kéne lennem, hogy egyetértsek. (Sajátságos, hogy ilyen kételyek merülnek fel ezekben az emberekben.)
- Tiltakozzék nemzetközi fórumok előtt.
- Bajos dolog az. Egyrészt nincs meg hozzá a joghatóságom, másrészt minden közlekedéstől el vagyunk zárva.
- Az utóbbi nem nehézség, mert mi közvetítenénk a táviratot a magyar kormánynak.
- Nagyon köszönöm. De van más nehézség is. Az ilyen tiltakozásnak ma nagyon kényes politikai jellege volna. Azt csak a püspök tehetné meg. Mi nem politizálunk.
- Így hát annyiban marad a dolog?
- Később majd még sor kerül rá. De most annak politikai jellege volna. Mi nem panaszkodtunk sehol, amikor bennünket tódzsangoltak. Most sem panaszkodunk, miután lebombáztak. A mi bizodalmunk nem Amerika, hanem Isten Gondviselése. Persze ezt egyesek babonának minősítik, de mi hiszünk ebben.
- Szó sincs babonáról. Nálunk teljes a vallásszabadság, nemde?
- Ó, igen. A vallás szabad, csak minden páternek el kellett menekülnie.
- Hogyhogy?
- Valamennyi ellen tódzsangot indítottak. Elmenekültek. Most sem otthonuk, sem semmijük.
Válaszom nem éppen tetszik nekik.
- Miért menekültek el?
- Mert nem akartak az asztalra állni.
- A püspökük hol van?
- Tudtommal Jangcsüanban.
- Miért ment el?
- Mert a háza lakhatatlan lett, és nem akart még egyszer bombazáporba kerülni.
- Csak azért ment el? Vagy más okai is voltak?
- Ha szökni akart volna, előbb is volt rá alkalma.
- P. Maron is elment?
- Nem. Egész nap szegel és torlaszol.
Láthatóan meglepődik az emberem.
- Te miért nem távozol?
- Nincs rá okom. Ha ti elkergettek, akkor megyek.
- No, arról nincs szó. Szó sem lehet ilyesmiről. Kit tartasz jobbnak, a kommunistákat vagy a központiakat?
- Azt, aki jobban megoldja a szociális kérdést.
Emberem kifogy a témából. Az interjút nemigen fogja leközölni. Utána még lefényképezik a romokat, és igen udvariasan elköszönnek.
Néhány nap múlva fellengzős riport jelenik meg a központiak vandalizmusáról, és a kommunisták segélyakciójáról a károsult nép és a misszió megsegítésére. No, azt láttuk hatvan napon keresztül. Részvétleveleket is kapott a misszió és az iskola a különféle vörös főhatóságoktól. Inkább csak a nemzetiek elleni szitkozódás a tartalmuk, mint a mi vigasztalásunk.
A vasárnapi bombázás szinte elszélesztette a vörös hatóságokat. Csak esténkint jönnek haza. Nem is igen tudnak a közigazgatással foglalkozni.
Hatalmas adósarcolás folyik. Bennünket nem zaklatnak vele. Talán megesett a szívük rajtunk? Majd elválik. A tódzsang is mintha lekerült volna a szőnyegről. Állítólag egyik-másik szervezet kihirdette, hogy a misszió további zaklatása már nem jogos.
November 15. Felhurcolkodom a pincéből a múltkor felfedezett iskolatermekbe. Néhány fiúnak is van bátorsága hozzá. A pincelakás után egész lakájos, napsütéses otthonnak tűnik, ha hűvösebb is, mint a pince.
A mellettem levő teremben szükségkápolnát rendezek be. A felszerelés persze napközben mindig a pincében van. Két iskolapad az oltár. Püspök úr fogadójában találtam egy nagy üveges Mindenható képet. Megfelel oltárképnek. Ezentúl itt misézünk.
November 16. Ma igen mozgalmas napunk van. Délután hazaérkezik P. Szun missziós körútjáról. Néhány napi próbálkozás után abbahagyta a vállalkozását. A családja közelében fekvő falvakban próbált misézni és prédikálni. A hívek mindenütt ijedelemmel fogadták. A vörös kanpuk azonnal tudomást szereznek érkezéséről. Minthogy "vallásszabadság van", természetesen nyíltan nem akadályozzák működését. De
a híveknek lehetetlenné teszik, hogy istentiszteleteken részt vegyenek. Amikor gyóntatni, prédikálni vagy misézni akar, ugyanakkor ők mindenféle gyűlésekre hívják össze a népet, úgyhogy a páter egyedül marad. Aki nem megy el a népgyűlésekre, annak jaj. Kegyetlenül megtódzsangolják. Persze nem a "vallása miatt", hanem azért, mert nem vesz részt a népmozgalomban. De még ha sikerülne is egy-két szabad fél órát kifogni istentiszteletekre, az exponáltabb katolikus családok el nem kerülhetik a tódzsangot. Ürügyet könnyű találni, mert a vörösök világnézeti kurzusaikon nyíltan hirdetik, hogy az igazság relatív. Az igaz, ami a szociáldemokráciának kedvez. Abszolút igazság nincs. Így tehát a rágalmazásnak nincs semmi akadálya.
Alighogy elbeszéli szomorú tapasztalatait, beállít D. Li, nanloi világi pap. Már két hónapja, hogy elűzték Nanlóból. Vidéken bujdosik. Belefáradt már. Pihenni szeretne néhány napig.
Esti szürkületkor újabb jövevények. D. Tien, pujangi világi pap érkezik meg néhány szeminaristával. A gyerekek viszszajöttek ruháikért, paplanaikért és tankönyveikért, mert Pujangban a front közelsége miatt a vörös mozgalmak egészen elültek. Nyugodtan lehetne ott folytatni az iskolát. D. Tiennek az az utasítása, hogy itt vegye át a mi munkánkat.
Megindul a tanácskozás. Nekünk lehetetlennek látszik, hogy ezt a rendelkezést kövessük. Ha ő P. Szunnal itt maradna, akkor nekünk mennünk kell. Ismerjük már a vörösök stílusát. Szeretik magukkal hurcolni a külföldi papokat. Meg is teszik gyakran. Rendesen hagynak egy-két bennszülött papot, mert ők "nem akadályozzák a vallásszabadságot. Amennyi papra a híveknek szüksége van, annyit ők otthagynak." Ami bennünket illet, mi mennénk szívesen ebből a vörös pokolból. De a bennszülött papoknak rendesen sokkal nehezebb a helyzete. Semmibe sem veszik őket. Mi már belenőttünk itt egy modus vivendibe. A hatóságok ismernek bennünket, és a mi személyünkkel már elbántak, ahogy tudtak. Tudjuk, mit hogyan lehet elintézni. Az újonnan érkezetteket néhány nap alatt kitúrnák. Távozásunk egyértelmű lenne a misszió feladásával. A bennszülött papok ugyanazon a véleményen vannak, mint mi hárman külföldiek. Annál is inkább, mert minden képzeletüket felülmúlta, és megrendítette őket az a pusztulás és robinsoni élet, amit itt láttak. P. Szun tehát marad, de rejtőzködik, D. Li ismét vándorbotot vesz a kezébe, D. Tien pedig a gyerekekkel visszamegy Pujangba.
Este még egy csomó diák is érkezik, akik a bombázáskor nem voltak itt. Holmijaikért jöttek szegények. Persze mindenük eltűnt a múlt héten.
Én szinte megőszülök. Sem konyhánk, sem ágyneműnk, sem megfelelő lakásunk. Este érkeznek, amikor a nép és a hatóságok is hazaszivárognak faluról. Ilyenkor mindig tele vagyunk kémekkel. A jövevényeket letuszkolom az alagsorba, és rájuk zárom az ajtót, hogy maradjanak csöndben, és ne mutatkozzanak. Én közben végzem rendes esti kapusszolgálatomat. Az újonnan érkezettek nemigen tudnak beilleszkedni az itteni körülményekbe. Zajonganak, kopácsolnak, lámpát gyújtanak az alagsorban, míg én minden módon igyekszem elterelni a kémek figyelmét erről a "fekete" kvártélyról. Ennyi jövevényt lehetetlen bejelenteni a rendőrségen anélkül, hogy valami gyanút ne fogjanak. A szélrózsa minden irányából jöttek messzi útról... El nem hinnék, hogy egész ártatlan összejövetel ez, minden összeesküvési szándék nélkül. Mikor azután hét óra után az idegenek eltűntek a misszióból, kezdődik a vacsora gondja... és a lakás. Vacsorát a vendéglőből hozatok. Lakószoba van már. Az ágyneműt pedig megosztjuk testvériesen. Aki fázós, az ruhában alszik. Éjfél van, mire elcsendesedik a társaság.
November 17. Pitymallat előtt misézünk, mert ma megint nagyon korán kifut a nép a vidékre. Tegnap kikürtölték, hogy ma fogják a nemzetiek laposra bombázni a várost és környékét. Én ugyan nem hiszek már az ilyen bemondásoknak, de a felelősséget sem merem vállalni. Így a kínai papok a fiúkkal korán kiszaladtak.
A Gondviselés kimutatja, hogy törődik velünk. Ennek a vendégseregnek eltartására éppen a legjobbkor beállít négy vidéki keresztény. Hoznak egy jó véka lisztet és egyéb apró holmit.
A délelőtti csendben P. Tiszai néhány diákkal téglával berakja az ostrompince ablakait, hogy így a gépfegyverek ellen az ablaknyílásoknál is biztonságban legyünk. Viszont így állandóan éjjeli sötétség honol a pincében.
A jezsuita villáról és a nővérek szomszédos anyaházából a vörösök végérvényesen kivonultak. A gyakori tolvajokat az aggok menhelyén ott maradt néhány mámi és rájuk gondot viselő cserfes asszony eredményesen elpörölik: "A tódzsangnak vége van! Mit akartok még itt?" Azok meg nem mondják, hogy nem. Jó jel. Talán befejezettnek tekintik a tódzsangot már a hatóságok is.
Déltájban vörös katonák betolakodnak a templomba, és a toronyban játszanak, kongatják a harangokat. Mire odamegyek, már a direktórium két tagja is ott van, hogy kitessékeljék a zavargókat. De azért szívesen átengedik nekem a szót, és suttyomban mosolyognak, mikor barátságosan megkérdezem a szabadkozó vitézeket, hogy hogy is hívják őket, melyik csapathoz tartoznak, és a választ a noteszemben feljegyzem. Mentegetőzve odébbállnak, de azért csöndesen morognak is a "külföldi ember" ellen.
Ma egy kommunista titokban tudtunkra adta, hogy titkos gyűlés volt. Elhatározták, hogy a missziót ismét megtódzsangolják, mert még mindig van ott holmi. Éspedig a nővérek pincéjében levő batyuk (a leánynövendékek holmija), az ostrompincében levő sok üres palack és a fiúiskola dísztermének és néhány folyosójának pléhtetőzete lesz a zsákmány. Hát még mindig nincs vége a szekatúráknak? Az ilyen besúgásoknak mindig van valami alapjuk, de többnyire nem a teljes igazságot súgják be. Néha csak arra valók, hogy a missziót puhítsák.
A nap bombázás nélkül telt el. Sőt még csak sétarepülés sem volt.
November 18. A fiúk kora hajnalban útra keltek. Magukkal vitték a rendház igástehenét is Pujangba. Jól megpakolták szegény párát batyuikkal. Ott nagyobb biztonságban van, mint itt. Utóbb már erősen kezdtek érdeklődni iránta a vörösök.
Délelőtt valamennyien munkába állunk, és kezdjük restaurálni a jezsuita rendházat. Én a házikápolnában kezdem, P. Maron két szobát kezd lakhatóvá tenni. A kápolna összes ablakai pozdorjává törtek. A légnyomás-árnyékokban találok néhány nagyjából ép ablakot. Azokat átszerelem a kápolna északi ablaknyílásaiba. A déli oldalra egyelőre nem találok megfelelőt. Az az oldal még nyitva marad. Kitakarítjuk a másfél hónapos szemetet és törmeléket. Az oltárok csupasz-dísztelenek. De azért jól esik látni a rendet. A zárat is kijavítom. Ezentúl talán már nem lesz bámészkodó csordák köpködésének és zajongásának színtere ez a szent hajlék.
P. Maron is elkészül a két szobával. Kosárszámra hordja ki a szemetet és törmeléket. Az ablakok üvegjét papír pótolja. De ez Kínában nem feltűnő, sőt még nem is a szegénység jele. Az én szobámban csak egy kályha vészelte át a tódzsangot. Ágy helyett deszkát rakok néhány téglára. Az iskolából kerül egy rozoga asztal és szék. Az egyik szobában találok egy kis zsámolyt térdeplőnek és egy fali feszületet. Íme kész is a szerzetesi cella. Ezt már a pogányok sem fogják luxusnak minősíteni és irigyelni.
Közben megérkezik Csang Tien-mu, öklömnyi kis szeminarista. Otthon volt már hetek óta. Pompás, virgonc, eszes gyerek. Régi keresztény, mély hitű család tagja. Ő is Pujangba menne. Lekésett. Jangcsüanba még utolérheti D. Tient, aki onnét csak holnap megy tovább. Nagyatyja, a missziónk őszinte, régi pártfogója, reszkető kézzel húz elő zsebéből néhány bankjegyet, és könnyezve nyújtja át a senfunak. Megtudom, hogy kölcsönt vett fel, hogy rajtunk segítsen. Nincs szívem elfogadni. Nemrég még gazdag család volt. Megtódzsangolták. Most a szó szoros értelmében földönfutó lett. "Csak tartsd meg, öregem! Rólunk gondoskodik a jó Isten." Szabadkozva ugyan, de visszafogadja az alamizsnát. Mély hitét nem rendítették meg a megpróbáltatások. Igaz kincseinek az örökkévalókat tartja, amikhez nem nyúlhatnak emberi kezek.
Ma este, mikor az ostrompincében nekiülünk a vacsorának, Csen tornatanár valami nem jó hírrel jön. Idegesen szorítja cigarettáját foga közé. Már ismerem ezt az arckifejezést.
- Baj van megint?
- Hm. Lehet. Manó tudja, mit akarnak megint.
- Nos?
- Han pénzügyi osztályvezető üzen, hogy P. Koch, P. Szun és én azonnal menjünk a direktórium irodájába gyűlésre.
Általános hümmögés. P. Szun inkognitóban van itthon. Máris tudják, hogy itt van. Megkér, hogy exkuzáljam őt ki azzal, hogy gyengélkedik. Mi tagadás, az ijedelem is gyengélkedés. Viszont az is igaz, hogy célszerű minél kevesebb embert exponálni. Meggyújtom éjjeli lámpámat, és Csennel útnak eredünk. Ő az iskolát képviseli, én a missziót.
Az irodában rossz petróleumlámpa gyér fényénél ül egy csomó revolveres alak. Köztük Miao is. Nehezen palástolja diadalmas kárörömét.
Várakoztatni akarnak. De jelenlétemben mégsem akarják más ügyeiket tárgyalni. Kínos csönd után Han kezdi a tárgyalást. Keresi a szavakat. Krákog, köpköd. A misszió egyik legádázabb ellensége. Nem jón jár az esze.
- Mi dolog az, hogy még nem fizettétek be az őszi adótokat? A nép már mind befizette adóját, csak rátok kell várni. Egy olyan intézménynek, mint a misszió, jó példát kellene adnia a népnek. Ha ti nem teljesítitek a kötelességeteket, akkor mit szóljon a szegény nép?
Csenre nézek. Széllel bélelt, minden kínai fifikával bőven megáldott gézengúz őkelme, aki nem egyhamar ijed meg saját árnyékától. Hallgat. Nekem kell felelnem.
- Nem tudtuk, hogy adót kell fizetnünk.
- Micsoda? Hogy lehet azt nem tudni?
- Nem kaptunk adószelvényt. Azt hittük, hogy a jelen körülmények között nem kell fizetnünk.
- Mesebeszéd! Kaptatok. Persze nálatok az ember sohasem tudja, ki a fej és ki a farok. Az adószelvényt kiküldtük. Persze az ilyen sehonnai ásatag társadalmi réteg kiváltságokról álmodozik. Olyan nincs! Tessék csak befizetni, viselni a közterheket, és jó példát adni a népnek. Miao, mennyi ezeknek az adója?
- Hatvanezer dollár.
- Az kevés. Csapjuk mindjárt hozzá a tűzifarátát is. Csak bátran!
- Úgy százezer jön ki. De azt még nem szedtük be a néptől.
- Nem baj. Ezektől jobb egyszerre azt is bekövetelni. Különben megint megvárakoztatnak. Nos, mi lesz?
- Han úr tudja, hogy hogyan állunk?
- Mi az hogy "hogyan állunk"? Talán bizony a tódzsangra gondolsz? Másokat talán nem tódzsangoltunk meg? És azok talán nem fizetnek adót? Lárifári! Minél keményebb volt a tódzsang, annál inkább kell fizetni. A törött hajónak van még feneke, és ha az is összetörött, akkor még mindig megvannak a szegek. Tessék azt pénzzé tenni, és lesz miből fizetni.
Nem válaszolok. Úgy érzem magam ebben a gyülekezetben, mint Zsuzsanna Júda álnok bírái közepette. Elcsitítom lelkem háborgó érzelmeit, és szívemben kérem a jó Istent, hogy ő tegyen valamit. Ahol nincs emberi segítség, ott közel van a jó Isten segítsége. Most Csenre kerül a sor.
- Mi lesz az iskola adójával?
- Nem kaptunk adófelszólítást.
- Teringettét! - pattant fel Han.
- Bocsánat, ostobán szóltam, bocsánat! - Csen belátja, hogy itt nincs helye igaz beszédnek. Itt nem a jog viszi a szót, hanem az erőszak. De azért valamit mégiscsak kell mondani. Ha nem is az adó elengedése vagy mérséklése érdekében, de legalább valami kis haladékért, és a becsület mentésére.
- Kötelességünket teljesítjük. De van nehézség is. Először is a bérlőtől semmit sem kapott az iskola. Amit pedig magunk műveltünk meg, az víz alá került.
- Azzal mi nem foglalkozunk. A nép ugyanúgy van. A ti adótok a Keleti utcához tartozik. Utcabíró, mennyi ezeknek az adója?
- Az adó 24 ezer, a tűzifaráta 16 ezer.
- Nos? - Csen még szabadkozni próbál, de Han leinti. - Kár a szóért!
Azzal felém fordul. Én hallgatok. Mit feleljek? Valóban tanácstalanul állok. Honnét szedek össze most ennyi temérdek pénzt?
- Nos, fizettek vagy sem?
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk.
- Ez így még túl általános. Mit fogtok eladni? Mi termett nektek az idén?
- A nővéreknél semmi. Mindent megettek a hernyók.
- Az is a ti hibátok. És nálatok mi termett?
- Néhány mázsa cirok.
- Azt nem! - pattant fel Miao. - A cirok a miénk.
- Vannak még fák, amiket kivághatunk.
- Az sem a tiétek. Csak olyasmit adhattok el, amit a tódzsang idején nem rovancsoltunk. Ti jobban tudjátok, mint mi, hogy mitek van még.
Han veszi át ismét a szót:
- Ne szaporítsuk a szót! Két napi haladékot adunk. Azt is csak elnézésből. Ha két napig le nem fizetitek a 140 ezer dollárt, majd mi foglalunk. De akkor a bizottság napidíját is ti fizetitek, mert csak miattatok marad együtt a bizottság. Más, fontosabb ügyeket kell elmulasztani miattatok.
Közben az a cinikus gondolat merül fel bennem, hogy a visszavonulás-e az a fontosabb ügy, amit a mi adónk késleltet. Bár úgy lenne.
- Utcabíró! Hallottátok a végzést? Most mindjárt elmész hozzájuk, és azonnal zálogba veszed az iskola tehenét, addig amíg nem fizetnek.
No, még ezt is. A haszontalanok persze megtudták, hogy a tehén biztosabb vidékekre költözött.
- Megértettetek mindent?
- Igen.
- No, akkor végeztünk. Mehettek.
Az utcabíró utánunk szalad. Jóakarónk. Segíteni akar. Visszahívják. Útközben azon gondolkozom, hogy nem ez-e az a bizonyos újabb tódzsang, amit nekünk tegnap besúgtak.
Az utcabíró közben ismét utolér bennünket. Csen kiböki, hogy a tehén már nincs meg. Az tudja jól.
- Annyi baj legyen! Majd én azt mondom nekik, hogy nálam van zálogban. Kivittem a földemre szántani. De ti igyekezzetek minél gyorsabban fizetni. Ha két nap alatt nem jön össze az összeg, legalább részleteket már holnap fizessetek, akkor nem lesz az olyan tragikus. Majd holnap küldök hozzátok kereskedőket. Adjatok el, amit tudtok.
A pincében aggódva várakozik a kis riadt nyáj. Csodálkoznak, hogy viszontlátnak. Elém tolják a vacsorát. Nincs kedvem hozzá. Leadom a gyűlés tartalmát. Mindenki hallgat. P. Maronra nézek:
- Na, most a páteren van a sor. Ön a miniszter és prokurátor.
- Csak csinálja Ön.
- All right! - sarokba vágom a sapkámat, és nekiállok a vacsorának. Sohasem volt még az úgy, hogy valahogy ne lett volna. Elég a napnak a maga baja. Holnap majd leviaskodjuk a holnapot. Ma éjszaka nem fognak háborgatni. Nyugodtan pihenünk, mint akinek Istenen kívül semmi támasza sincs, és épp azért mindenre számíthat. Úgy is lett.
November 19. Felkeresem a nanliucsuangi bírói hivatalt. Az urak még alusznak reggel kilenckor. Az ügyeletes minping feltűnően jóindulatú. Nem tud az adóügyről, de majd elküldi a bírót hozzánk.
Addig is megkezdjük otthon a vásárt. A következő napokban valóságos vásárcsarnokká lett a misszió. Kőkorsók, rossz esőcsatornák, kőszén, maradék raktárszekrények kerültek eladásra. Meglep, hogy az eladás valóban szabad jellegű. Lehet alkudni is, noha az árak mélyen alatta állnak a reális értéknek, és rendesen fizetnek. Remélni kezdem, hogy összehozzuk a kívánt összeget. Az egyik vevő szomorúan jegyzi meg, hogy milyen kár, hogy nem volt itt a tódzsang alatt. Most már "nem szabad felfalni" a missziót. Szó szerint ezt a kifejezést használta. Az ilyen elejtett kifejezések persze nekünk megnyugtatásul szolgálnak.
Mindamellett hihetetlenül fárasztó napok voltak ezek.
A nép még mindig a régi hangulatban van. Demokrácia van. Akit préselnek, az rabszolga. Egyszerre tízen is megrohannak vételi szándékkal. Akinek ügye nem kerül azonnali elintézésre, zokon veszi, és ki is mutatja sértődött érzelmeit.
Dél felé jön a nanliucsuangi deputáció. Meglepően udvariasak. Bevallják, hogy nem kézbesítették eddig az adófelszólítást, mert valóban nem volt szándékuk ilyen előzmények után az őszi adót is behajtani rajtunk. De felülről szigorú parancsot kaptak, hogy a missziót keményen kell adóztatniuk. Ők tehát nem szabadok ebben. Íme, most itt van az adófelszólítás.
A végrehajtásban majd igyekeznek humánusan a kezünkre járni. Ez is valami. Jó jel még abban az esetben is, ha nem szívből jönnek ezek a szavak.
Az esti szürkületkor P. Superior beállít Támingba. A gyerekőrség ugyan észreveszi, de nem tulajdonít neki semmi jelentőséget. Remélhetőleg nem tesznek róla jelentést. Egyelőre a nagytemplom sekrestyéjében, annak egy félreeső zugában rendezünk be neki lakást. A késő éjjeli órákig hallgatjuk beszámolóját menekültjeink útjáról és jelenlegi helyzetéről. A szomszédos vejhujfui olasz és hszinhsziangi amerikai miszszió központjában találtak szerető menedékhelyre, ahol szegénységben, de háborítatlanul eszik a száműzetésnek bizony nem édes kenyerét.
November 20. Folytatódik a tegnapi üzleti zsivaj. Minthogy az adó nagyobb részét lefizettük, Nanliucsuang hajlandó titokban még egy napig várni a hátralékra.
November 21. A Gondviselés segítségünkre jött. A nagy kereslet ócska holmijaink után felhajtotta az árakat. Noha még így is a való érték alatt adunk el, összejön a teljes adóösszeg, sőt még P. Superiornak is tudunk átadni jelentékeny összeget menekültjeink eltartására.
November 22. P. Superior a kora hajnali órákban észrevétlenül távozik a Gondviselés nyújtotta ínségsegéllyel. Ma az a gondunk, hogy hogyan építsük le a "vásárt". Megkönnyíti a dolgot az, hogy a vizsla kereskedők sem igen találnak már sok portékát a tetűpiac számára. Egy kis utóvásár meg nekünk sem éppen káros. Hisz nekünk is vannak napi kiadásaink, akármennyire is összehúzzuk magunkat.

*

A következő napok azzal teltek el, hogy a műhelyekben és raktárakban átvészelt jó néhány szobrot és rögzített műhelybútort biztosabb helyekre mentettük. Néhány rozoga épületet lebontottunk, és faanyagát a rendházba hordtuk tüzelőnek. Minden éjjeli őrjáratunk ellenére is gyakran garázdálkodnak éjjeli vendégek. Néha még tüzet is gyújtanak elhagyott raktár- vagy műhelyhelyiségeinkben. A lomtárakban meglepően sok olyasmi kerül elő, ami elsőrendű tüzelő. Szegény elődeink megfordulnának sírjukban, ha hallanák ezt: "Tűzrevaló". Mennyi gonddal faraghatták valamikor régen a templomépítésekhez szükséges dísztéglák vályogvető mintáit! Van egy szobára való. Tűz lesz a sorsuk. Ha nem mi, akkor mások kondérai alatt fognak elhamvadni.
Néhány ínségbe jutott hűséges, régi munkásunk segít ebben a munkában. A lezajlott vásár módot nyújt arra, hogy segítsek szegény munkanélkülieken. Tíz nap után a műhelyek és gazdasági épületek minden mozgatható része: ajtó, ablak, holmi maradék anyag néhány kis raktárhelyiségbe zsúfolva, leszegezve várja bizonytalan sorsát. A műhelyeknek még szemetjét is gondosan kiseprik a szegények, mert az is tüzelhető. Elhagyott pagodákra emlékeztetnek ezek az üresen ásító helyiségek.
November 29. Váratlan vendég jön. P. Nagy csiencsuangi misszionárius állít be a vörös kanpuk módjára bekötött fejjel és vállára vetett kínai talárban. Már egy hónapja rejtőzködik egy félreeső kereszténység faluszéli házában, éjjel-nappal zárt ajtók mögött, remete magányban. Még a falubeli keresztények sem tudnak az ottlétéről, kivéve az őt rejtegető családot. A viszontlátás örömét szomorúság fűszerezi, látva missziónkat, mely a pusztulás képét mutatja.
December 1. Egész nap távoli ágyúdörgés morajlik. Vacsora közben Csen tornatanár jön nagy sietséggel, fogai között az elmaradhatatlan cigarettát gyúrja. Jókedvű. "Baj van! Jó baj! Az egész város meglódult. Most kürtölte ki a direktórium, hogy Pujang és Hujlung1 elesett. A nemzeti hadsereg három millió katonával jön errefelé három irányból. Minden vörös szervezetet feloszlatnak. Akinek vaj van a fején, még az éjszaka hagyja el a várost, mert bármikor itt lehetnek a nemzetiek."
Mi persze nem látjuk annyira közelinek a "bajt", de azért kis izgalommal hallgatjuk a speaker riadt bemondásait, melyhez a megriadt nép zajongása, szekérzörgés és álmukból felvert kutyák ugatása adja meg az aláfestést. Mi nem pakolunk. A legtöbben le sem vetkőznek ma éjszaka. Fél tízkor beállít P. Nagy, hogy az ablaka előtt zörejeket hall. Lámpát gyújtok, és furkósbottal a kezemben őrjáratra indulunk kettesben. Átkutatjuk a díszterem körüli udvarokat, a kollégium üres kápolnáját és a püspökség meg a szeminárium udvarát. Nem találunk senkit, csak néha valami elmosódott zörej üti meg a fülünket. Lehet, hogy a szél csapkodja a törött ablakokat. Kísértetiesen barátságtalan ez a pusztuló misszió a fagyos decemberi szélben. A csapkodó ablakok zaja - szerencsétlenségre - eloszlatja gyanúnkat. Abbahagyjuk az őrjáratot, és pihenni térünk. 3 óra 11-kor hajtom álomra fáradt fejemet.
Erős ablakzörgetésre riadok fel. Olyan álmos vagyok, hogy nem is igen értem meg, amit sietve bekiabálnak, csak annyit, hogy fel kell kelni. Amíg sietve magamra kapkodom ruháimat, lassankint beszivárog koponyámba, amit a riasztók mondottak: "tűz van!". "Hol van a tűz? Mekkora tűz?" Mindjárt meglátom. Ahogy kilépek ajtómon, égig érő lángokat látok a rádiótorony mögött. Első gondolatom, hogy P. Maron szobája gyulladt ki a kályhától. Két napja hurcolkodott fel abba a toronyszobába. A kápolna melletti ajtón kinézek a grotta felé. Áh! Nem a toronyszoba ég, hanem a grotta melletti raktár, melyben az úrnapi körmenetek oltárai, lépcsői, díszletei vannak, és mellette a kb. húsz méteres pajta, melyben a tüzelőnket tároltuk. Előtte riadtan tanácskozó, ide-oda szaladgáló diákok néhány itt éjszakázó tanárunkkal és munkásunkkal. Most robog le az emeletről P. Maron, aki szintén mély álomból riasztott fel az ablaka alatt lobogó tűz ropogása.
Gyorsan tenni kellene valamit. De mit? Az egész épület lángokban áll. Menthetetlen. Semmi tűzoltó szerszámunk nincs. Zajt csapni ilyen riadt városban senki sem mer...
Az első teendő, hogy két markos diákot lándzsával a kezükben állandó őrjáratra indítok. Mihelyt idegent látnak, azonnal jelentsék. Jelentik is hamarosan, hogy a várfalon Miao nézi a tüzet néhány nanliucsuangi minpinggel. Rájuk is kiabált, hogy mit csinálnak.
- Tüzet oltunk.
- Ki gyújtotta fel?
- Azt mi is szeretnénk tudni.
- No, hát akkor csak oltsátok gyorsan.
Persze ezek után a gyanúnk mindjárt őrájuk esik, de most nem érünk rá a gyanúval bíbelődni.
Lokalizálni kell a tüzet. P. Maron mindjárt meglovagolja
a nagykaput, mely az égő raktár és a faszénraktár között van, és bontani kezdi. Ha a kapu meggyullad, akkor a faszénraktár is leég, és a rendház is menthetetlen. Szerencsére a szél ellenkező irányba fordul. Mi tehát a másik végen, az üres akkumulátor-raktár tűzfalát vizsgáljuk. Úgy látszik, megbízható. Mindamellett ott kell legelőbb lehúzni a tetőzetet. Közben a gerendák félig leégtek, úgyhogy könnyem kifordíthatókká váltak a falból. A közelben akad egy négy méternyi erős pózna. Tíz-tizenöt ember együttes erejével faltörő kos módjára nekilódítjuk a pajta egyik oszlopának. Enged... Nagy robajjal bedől ott a tető. Csak még néhány gerendát kell kifordítanunk, és a tűzfal melletti tető egészen leomlik. Most a tető többi része kerül sorra. Gyorsan! Gyorsan! Minél hamarabb tudjuk ledönteni a tetőt, és a gerendákat kihúzni a tűzből, annál több tűzifánk marad meg. Közben a pincéből előkerül néhány vödör és mosdótál. Azokban hordjuk a vizet a tűz menti tóból... És reggel négy órára az épület tetőgerendái félig elszenesedve, megöntözve felsorakoznak a grotta előtti köröndön. Két hónapig biztosítva van a tűzifánk.
Megmosakodunk, és mindjárt a kápolnába megyünk a korai szentmisére. A gyerekek jutalmul megkapják a megmentett tüzelőt, és még két kiló húst a reggelihez. A diákok tréfásan, bosszúsan mormolják egész nap, amit az egyik vörös a házikápolna oltárára írt: "A misszióra ránehezült a sors keze."
Ezen naptól kezdve még jobban megritkulnak a betolakodók.
A nagy offenzíva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A nemzeti hadsereg megállt Pujangnál és Hujlungnál. Egyelőre, úgy látszik, lassú tisztogatási munkákkal vannak elfoglalva délen. Hírek igen gyéren szivárognak.
Néhány nap múlva a vörös szervezetek visszaszivárognak a városba, és felveszik régi munkáikat. De valahogy nemigen akar menni. A nép bizalma megrendült a vörös uralomban. Nemigen lehet bevonni őket erőteljesebb akciókba. Az újabb tódzsangokat már nem is vállalják. Ha nem tudnak kitérni előle, simán intézik el, néha pedig kifejezetten is ellenszegülnek a direktóriumnak, és védelmükbe veszik azokat a családokat, melyeket meg kellene tódzsangolniuk. A direktórium idegesen füstölög magában.
A Keleti utcai szervezeteket feloszlatják és lefegyverzik, merthogy "maradiak". A bizalmit lecsapják és bezárják. Meg akarják tódzsangolni. A meghasonlás oka egy öngyújtó volt, amit én az utca bizalmijának ajándékoztam, amikor a nála biztonságba helyezett misekészletemet visszahozta. A direktórium egyik tagja észrevette, és elvette tőle az öngyújtót. Amaz visszakövetelte. Két napig civódtak rajta, amíg a bizalmi dutyiba került, zsebében a visszaszerzett öngyújtóval. Tódzsang lett belőle. De a bizalmi is ismeri a vörösök stílusát. A gyűlésen a direktórium vádat emelt ellene, hogy kapzsi, hogy a missziót védi, hogy túl maradi. Új bizalmit kell választani, de nem szabad választani jó embert, mert az nem tudja előbbre vinni az ügyeket. "Minél rosszabb az új bizalmi, annál jobb." A bizalmi bosszúsan hallgatja a dutyiban ezeket a mesterkedéseket. Egy óvatlan pillanatban berohan a gyűlés helyére, és számítva az utca népének hangulatára, ellentódzsangot jelent be a direktórium ellen. Nagy veszekedés támad. A végén mindkét fél visszavonul, de a Keleti utcát elejtik a vörösök.
Decemberben jórészt azzal telik el időnk, hogy a rendházban tatarozunk. Néhány szobát lakhatóvá teszünk. Összekeresgéljük, kijavítgatjuk a szükséges bútort. Kezdetleges szerszámainkkal lassan megy a munka. A tél is jogerősen beköszöntött. Az elmenekültek itt-ott megtalált ruhadarabjaival, vagy a jó emberektől visszakerült batyuinkból kiegészítjük öltözetünket. Közben minduntalan rémhírekkel riogatnak.
A városi minpingek gerillaszázaddá alakultak. Néhány napig sokat zaklatnak bennünket. Eleinte "kölcsönkérnek" ezt-azt, majd szó nélkül visznek, amit látnak, amíg a hatóságok le nem intik. Sajátságos, hogy még Miao úr is erélyesen fellépett ellenük. Éspedig teljes eredménnyel.
P. Superior december 5-én hazajön, a Nanjüanban rejtőzködik.
Esténkint kedélyes volna az élet, ha a gyakori rémhírek meg nem zavarnák. A napokig füstölgő romokból annyi faszenet termeltem ki, hogy egész télre elég a kályhámban egy kis esti melegedésre. El is kel, mert egész nap kemény fagyban dolgozunk. Főként P. Superior, P. Tiszai és P. Maron végez kemény munkát. A nagytemplom összetört kis ablakainak ónrácsozatát dróttal felkötözik a keretre és újságpapírral beragasztják. Olyan hidegben dolgoznak, hogy nem ritkán a csirizzel bekent papír megfagy a kezükben. Karácsonyra készen akarnak lenni vele.
Vacsora után sokáig elbeszélgetünk. Ha a portás vagy Csen tornatanár állít be, rendesen vége a hangulatnak. Vagy egy menekülő keres itt búvóhelyet, vagy valami sürgős zsarolási ügy, pótadók, hadifelszerelési adók, rémhírek zavarják meg az esti idillt.
Karácsony előtt egy héttel épphogy álomra tért a társaság - egy részük be nem jelentett bujdosó diák -, Csang portás zörget az ablakomon.
- Senfu, jöjjön gyorsan! Katonák döngetik a kaput! - azzal már szalad is. Mire odaérek, már nagyon türelmetlenül döngetnek.
- Mi baj van? - kérdem.
- Nyisd ki a kaput!
- Kik vagytok?
- Rendőrség!
- Hm, azt akárki mondhatja.
- Nyisd csak ki, valóban mi vagyunk.
Még egy darabig vonakodom, de a végén csak belátom, hogy csak ki kell nyitnom. Rablók végtére is nem mernek ilyen zajt csapni. Ha meg a hatóság emberei, akkor úgyis hiába minden ellenkezés. Ahogy betódulnak vagy tíz-tizenöten - valóban a rendőrség emberei -, szobám után érdeklődnek.
- Hogy én hol lakom? Ma itt, majd ott, aszerint, hogy hol fúj be a hideg szél.
Jót nevetnek hozzá. Egyelőre az egyik üres iskolaterembe vezetem őket, ahol van egy gazdátlan diák íróasztal. Csen tornatanár is előkerül. Rábízom őket azzal, hogy lámpát keresek, mert vaksötétben bajos tárgyalni. De a lámpa előtt első gondom, hogy a nálunk szerteszét lakozó bujdosókat kiugraszszam odúikból. Ugornak is azok, mintha puskából lőtték volna őket. Mire visszakerülök hozzájuk, a találékony Csen szalmából hatalmas tüzet gyújtott a rendőrségnek, melegedni. A hangulat is azonmód felenged.
- Miről is van szó voltaképpen? - vetem fel a kérdést.
- Létszámellenőrzés. A múltkori zűrzavarban elveszett a lajstrom.
- Majd lediktálom a neveket. Mindenki alszik már, ki itt, ki ott.
- Kinek-kinek személyesen kell beírni a nevét. Majd mi odamegyünk az emberekhez, nem kell nekik felkelni.
Én nem lelkesedem ezért a módozatért. Ma dívik a katonafogás.
- Az bajos lenne. A gyerekek halálra rémülnek, ha álmukból felriasztva fegyvert látnak. Inkább majd idehívom őket.
Átlátnak a furfangon. Nevetnek hozzá.
- No, nincs semmi baj. Hívd csak ide őket.
Előbb leíratják velem a nevemet. A kínai írásjegy nem elégíti ki őket. Európai nevünk is kell nekik külföldi betűkkel leírva.
- Nálatok nem fontos az európai név.
- Most parancsunk van, hogy angol betűkkel is le kell írni.
Ez nem éppen rossz jel, gondolom magamban. Nemzetközi szellő fújdogál talán?
Ugyancsak keserves munkába került összeszednem a szétugrasztott és elbujkált embereket. Még a páterek is szerteszéjjel bujkálnak, készen a menekülésre, ha elfogatásról volna szó. De azért sikerül egy részét előkeríteni a bujdosóknak. Nem is szándékom mindenkit bejelenteni.
Ahogy nálunk elkészülünk, megkérnek, hogy a zárdába is vigyem át őket, mert ott rettenetes kutya van. Ezer örömmel vállalkozom. Útközben egyre szondázzák érzületemet. Kesergek-e, szenvedek-e, panaszkodom-e. Persze megnyugtatom őket, hogy valóságos madárélet a miénk.
A kapuban - nem kis meglepetésünkre - a Keleti utca bizalmija kopogtat be. Szegény fejének leesik az álla, mikor helyettem rendőrök lépnek ki a kapun, és gyanakodva kérdik tőlem, hogy mit keres ez itt.
Hogy mit keres? Ja, igen! Egy régi számlája esedékes.
A múltkor vett ötszáz üres palackot. Napok óta sürgetem. Azt hiszem ebben az ügyben jár, nemde?
Amaz odavan a boldogságtól, hogy nem hagytam benn a kátyúban. Valójában mindjárt tudom, hogy más van a dologban, noha az a palack-ügy sem koholmány.
A zárdában nem kis riadalmat okoz a látogatás. Ott is rendben kiállítjuk a személylistát, és én sietve megyek haza. Mi hírt hozhatott a bizalmi? Jól sejtettem. Ma éjfélkor titkos gyűlésre hívta össze a mandarin a bennünket tódzsangoló öt utca vezetőit, mert hogy hat amerikai kiküldött jött utánunk érdeklődni. Nem hiszem, hogy azok most ide mernének jönni. De valami hasonló természetű dolog lehet a levegőben. Igen megköszöni az én találós válaszomat a kapuban. Megígéri, hogy még éjszaka megsúgja, ha valami fontosat hall a gyűlésen. Ha nem sürgős, akkor majd holnap. A zárdában P. Superior aggódva várja az ügy kimenetelét. Még egyszer visszamegyek. Nem tudunk dűlőre jutni, hogy mi is lehet voltaképp a levegőben. Csak két hónap után tudtam meg, hogy sanghaji konzulunk eljárt ügyünkben a magyar kormánynál, az meg a washingtoni követ útján felkérte az amerikaiakat, hogy nézzenek utána ügyünknek. Azok a kommunista főhatóságoknál voltak szívesek utánunk kérdezősködni. Állítólag P. Zsámár1 felkereste Pekingben a Vörös Hadsereg ottani at-tachéját, Csou En-lajt2. Az is megígérte volna, hogy utánajár a mi ügyünknek. Talán ezen utánajárásoknak köszöntük a mai riadalmakat, és utána azt a megnyugtató érzést, hogy kívülről törődnek velünk. Másnap megtudtam, hogy az éjszakai gyűlésnek információs jellege volt. Felhívták továbbá a nép figyelmét arra, hogy "a misszió mozog. Jó lesz odábbállni mindenkinek, akinek valami terheli a lelkiismeretét. Ha most, amikor még a vörösök itt az urak, ilyen befolyásuk van, mi lesz akkor, ha bejönnek a nemzetiek..." Pedig mi ugyancsak nem forraltunk semmiféle bosszúálló terveket.
A karácsony előtti hetekben P. Maron felcsapott cserepesnek, és két falusi legény segítségével rendbehozott néhány fontosabb háztetődarabot. Karácsony vigíliáján készült el vele. Ugyanakkorra készült el a nagytemplom ablakainak a beragasztása újságpapírral. Minthogy az utóbbi napok rémhírforgalma alábbhagyott, jócskán állítottak be a vidéki hitközségekből fiatal emberek, hogy annyi zaklatás után egy csendes ünnep vigaszaiban részesedjenek.
Számunkra nem a legnyugodtabb volt ez a karácsony. Már maga az, hogy az ünneplők kizárólag fiatalemberek voltak, azzal az aggodalommal járt, hogy a vörösök talán gyanút fognak. Mindamellett biztonság okáért bejelentettük őket a rendőrségnél. Úgy látszik elég hitelünk volt. Nem csináltak nálunk éjjeli razziát. A kifosztott misszióban lehetetlen volt takarót adni vendégeinknek. Így be kellett érniük azzal, hogy az egyik iskolateremben melegedhessenek éjfélig.
Vacsora közben viharos csengetés riasztotta szét kis kommunitásunkat. Nem a vörösök voltak, hanem két vidéki hívünk (egy erős vörös szervezkedés alatt álló faluból), akik azzal a hírrel állítottak be, hogy a központiak jönnek, már csak néhány kilométernyire vannak falujuktól. Menedéket kérnek, amíg a központiak bevonulnak. Minthogy késő este volt már, nem fogadtam be őket erre az éjszakára. A vendéglőkben még ilyenkor is lehet bejelenteni jövevényeket.
A szent éj különben csöndesen telt el. Még a pogány Csen tornatanárunk is eljött az éjféli misére, melyet a férfiak a nemrégen rendbehozott házikápolnánkban hallgattak. P. Szun a diákokkal bájosan feldíszítette az oltárt, és a hangulathoz nem hiányzott semmi. A kis Jézusnak a bombázáskor letört kezeit tésztából pótoltuk. Nem szépen sikerült, de azt most mindenki megbocsájtotta.
Reggel erősen megeredt a hó is. Európában a fehér karácsony örömet jelent. Itt a fűtetlen szobákban és rongycipőkkel a lábakon inkább ünneprontónak tekintik a havat. A hadi mozgolódásról is újabb hírek jönnek. A két jövevény faluját állítólag az éjjel felgyújtották.
Karácsonyi ajándékul a Keleti és a Mandzsu utca számlát nyújtott be, ők is követelik a hozzájárulásunkat az egyenruhaadóhoz. Napról napra erősebb razziák minden utcában. Valami készül. Keresik a központiak kémeit és beszivárgóit. Utcahosszat beszállásoló altisztek krétázzák a kapukat.
A "rettenetes 107-esek" fogják védeni a várost, a nép nem kis megrökönyödésére. Szívesen lemondanának a védelemről. Katonát is kell adni a városnak, meg sebesülthordozókat. Szökik minden fiatalember, ha teheti. A misszió félreeső zugaiban növekszik a bujdosók száma. Szerencsére a hírhedt 107-esek nem jöttek meg. De december 30-án távoli ágyúzás bizonygatta, hogy a központiak ez alkalommal tartják a kitűzött bevonulási határidőt: január elsejét. 31-én megszakad minden közlekedés a vidékkel. A piac üres. Az ágyúdörgés közeledik. Csiencsuang és Jangcsüan állítólag elesett. No, holnap... Mit hoz az újév?
Szilveszter estéjén a vörös mandarinnak egyik tisztviselője, régi diákunk, jóakarón megsúgja, hogy ha volna az iskolában a vörös mandarintól valami okirat, leirat, azt égessük el, mert holnap... ők eltávoznak Nankung1 felé.
Újév napján mindenki hegyezi a fülét, nem is hiába. Az ágyúdörgés erősen közeledik, sőt gyalogsági és gépfegyverzaj is mind tisztábban hallhatóvá lesz. Jönnek! Erre már én is rászánom magam, hogy torzonborz szakállamat olló alá adjam. P. Maron veszi munkába. De kétszer is abbahagytuk. Légiriadó. Rohanás a pincébe. Pici kutyát kétségbe ejtik az alacsonyan dübörgő gépek. Egész testében remeg. Mi sem túlságosan nagynak érezzük a biztonságunkat. Nem dobtak. Csak a városon kívül gépfegyvereztek.
P. Maront újszülötthöz hívják keresztelésre a Tungkuanba. Ilyenkor, és épp a Tungkuanba! Legvadabb ellenségeink közé... Szó nélkül fogja kis táskáját, és indul. Igaz, hogy Hszüe kőműves hívja őt unokájához, aki a tódzsang alatt elárulhatta volna néhány rejtekhelyünket és nem tette... De azért nem túlságosan nyugodt szívvel nézek utána. Kár volt ilyenkor elengedni. Holnap sem lett volna késő. A gyerek nem beteg.
A környékbeli utcákból mind többen jönnek az ostrompincébe menedéket kérni. Szégyenkezve jönnek, de jönnek. Jól esik, hogy jönnek. A bizalom jele ez. És nekünk is jó, hogy megmutathassuk, hogy még rablóinkat sem zárjuk ki szeretetünkből. Sajnos a vörös hatóságok emberei is ide menekülnek néhányan. Sőt még a direktórium tagjai közül is besompolygott egy. Láttára elhalkul a szóbeszéd. Senki sem mer őszintén beszélni, nem meri örömét elárulni, hogy közeledik a felszabadulás. Arra gondolnak, mi lesz, ha ezt az embert itt találják a központiak. Senki sem meri ajánlani, hogy vigye az irháját számára biztosabb tájak felé, mert neki nem jó itt lennie.
Terepszemlére megyek a rendházba. A házikápolna környékén berregésre leszek figyelmes. Ahogy jobbra-balra keresgélem a repülőt, szinte a földbe gyökerezik a lábam. A grotta felől egyenesen felém tart egy bombavető a háztető magasságában... Rohanok az átjáró folyosó felé... Pokoli zaj... Szél taszít meg hátulról... Na most! Nem dobott... Még csak nem is lőtt... De nekem mára már elég a repülőkalandokból.
A pincéből délig nem mozdul ki senki. Dél felé elcsitul a közeledő harci zaj. Úgy látszik, ebédelnek a vitézek. Mi is nekilátunk. Még a végére sem érünk, a nyugati kapunál újabb gránátbecsapódások riasztanak fel. Ismét a pincébe. Megérkezik P. Maron is, aki közben a Nanjüanban elköltötte az ebédjét. Útközben nem történt baja. Visszavonuló vörös katonák között vitt el az útja.
A nehéz ágyúk helyett kis aknavetők lépnek akcióba. Kímélik a várost. Ez megnyugtatja úgy a menekülteket, mint
a házigazdáikat. Már csak kézigránátok dörrennek, sőt már csak puskák és gépfegyverek. Szinte utcáról utcára követjük a harci zajt. Most a Keleti utcába értek... Most a várfalon pásztáznak végig a gépfegyverek... Körül vagyunk véve. Közeli pukkanások. Golyók zizegnek végig az udvaron. A pincében csönd van. Senki sem mukkan.
A Mandzsu utcai kapunkon dörömbölnek.
- Jövök már, jövök már! - kiáltom a kapu felé.
Ahogy kinyitom az ajtót, egy bandita kinézésű revolveres alakkal találom szembe magam. Végignéz, majd megszólal:
- Itt az utcabíró?
- Igen!
- Azonnal jöjjön ide!
- Igen!
Az utcabíró szegény feje gyöngyöző homlokkal botorkál elő a menekültek hatékony nógatására. No nem lett neki semmi baja, csak a vörösök titkos raktárait követelik tőle. Azokat ugyan már régen elfuvarozták.
Az utca lassankint megtelik a kapuk alól óvatosan előkecmergő emberekkel. Felszabadultunk. Menekültjeim lassan hajlanak biztatásaimra, és széledezni kezdenek. Nehezebben megy a dolog a vörösökkel. De azok is belátják, hogy most még könnyebben kereket oldhatnak, mint holnap.
Köpcös, elegáns tiszti egyenruhába öltözött tiszt lovagol végig a várfalon fehér paripáján. Mögötte egy testőr.
A házban minden rendben. Semmi kár nem esett. P. Superior is előkerül végre nanjüani rejtekéből. Szemlét tart szobájában, melyet nem látott a bombázás óta.
Tankok dübörögnek végig a Keleti utcán. Északon távolodó ágyúdörgés. A nép boldogan üdvözli a tankokat. De sokkal csendesebben, mint amikor valamikor régen mi üdvözöltük Pécsett a bevonuló nemzeti hadsereget... Más nép, más történelem. És itt vannak még soraikban régi hóhéraik... Kellemetlen tanúi volnának őszintén megnyilvánuló érzelmeiknek. És ki tudja, mit hoz még a jövő. Ázsiában sok minden lehetséges.
Este egy szakasz megszállta a középiskola pavilonját. Igen udvariasak, előzékenyek. Fegyvereik kitűnő amerikai készítmények.
A kérészéletű felszabadulás nem sok megnyugvást hozott a missziónak. A hatóságok legnagyobb része ugyan határozott jóindulatot mutatott velünk szemben, de a katonák viselkedése nem sokban különbözött a vörösökétől. Templomunkban reggeltől estig nézelődtek, beszélgettek, cigarettáztak, az ajtókat kinyittatták, vagy ha zárva találták, feltörték. Vagy két hét telt el, amíg egy katolikus tiszt felháborodva ezen a viselkedésen szigorú parancsot eszközölt ki a hadosztályparancsnoknál ez ellen a visszaélés ellen.
A jezsuita rendház emeleti traktusát megszállták a központi kormány nyomozó szervezetei. Éjjel-nappal zajongtak, maradék bútorainkat jórészben maguknak követelték "kölcsönbe". Másrészt viszont a néptől is nem keveset szereztek vissza az eltódzsangolt holmik közül, amit visszaadtak a miszsziónak. De annál többet - pénzt - zsaroltak a néptől a miszsziónak való kártérítés címén, amit persze eszükbe sem jutott a missziónak adni. De meg sem kérdeztek bennünket, hogy mit szólunk mi ehhez a gyűlöletszításhoz.
A hadsereg azonnal nekilátott a várfalak felépítéséhez, és erődök építéséhez. Rengeteg épületfára volt szükségük. A bombázás alkalmával megrongált épületeink tetőzete, ami még a helyén volt, áldozatul esett az ő vandál pusztításuknak.
A cserepeket egyszerűen a földre szórták, nem törődve azzal, hogy így majdnem mind összetörik, és használhatatlanná válik. Már a vége felé tartott a pusztítás, amikor a hadosztályparancsnok arra jártában észrevette a dolgot, és azonnal letiltotta. Ő jóakarója volt a misszióknak. De Kínában kockázatos dolog hatóságoknál keresni jogorvoslást alantas hatóságokkal szemben.
Közben menekült pátereink és frátereink is kezdtek hazaszállingózni. A viszontlátás örömét erősen mérsékelte az itt tapasztalt állapotok látványa. Kemény munka is akadt bőven. A kemény téli hidegben ki-ki vackot készített magának a megrongált rendházban. Szobáról szobára kellett a hónapokon át felhalmozódott szemetet és törmeléket kihordani, az ajtókat úgy-ahogy összetákolni, az ablakokat papírral beragasztani, mely másnap többnyire lehullott, mert a ragasztó odafagyott a papírra, és másnap feleresztett. A később érkezők már rossz híreket hoztak magukkal, általános visszavonulásról.
Január 22-én, a kínai újév napján hajnalban a nővérek anyaházában beszállásolt dandár hirtelen felszedte sátorfáját, és délnyugatnak vette útját. A nép örömmámora kezdett lelohadni. Január 29-én délután P. Superior kiadta a rendeletet, hogy a kommunitás egy része pakoljon, mert holnap reggel katonai autók biztosabb vidékre szállítanak bennünket. Csak a legszükségesebb poggyászt viheti ki-ki magával. Én is ebbe az első csoportba kerültem. A többiek egyelőre még maradtak, hogy a közben visszatérített bútorokat a pincékben elrejtsék és elfalazzák. 31-én este érkeztünk meg a honani Vejhujfuba, a milánói olasz misszionáriusok központi házába, akik a régi szeretettel fogadták be a hozzájuk visszatérő magyar jezsuitákat. Utunk minden volt, csak nem kéjutazás. Minden vonatot zsúfolásig megtöltött a visszavonuló katonaság. Mi is csak úgy tudtunk feljutni, hogy az ablakon másztunk be a kocsiba, ahol olyan volt a zsúfoltság, hogy lábunknak alig tudtunk helyet találni, hogy valahogy állni tudjunk. Mint heringek szorultunk egymás mellé fél napi utazásunk alatt.
Egy hét sem telt el, máris beállított a kommunitás maradék csoportja, velük a misszió civil személyzete és a hívők egy jókora csoportja. Támingot puskalövés nélkül feladták a központiak. A katonasággal együtt a hontalanná vált menekülők áradata hagyta el a várost és környékét. Inkább vállalják
a nyomort és koldulást, minthogy a vörös pokolban kelljen élniük. Anjangban százezernél több menekülőt regisztráltak a hatóságok. P. Superior a határról visszafordult, hogy a keresztény falvakban kísérelje meg lappangva a hívők vigasztalását figyelve, egyszersmind követve a fejleményeket Táming körül. Heroikus vállalkozás ilyen kemény fagyban és zűrzavarban. Míg ő ott áll őrhelyén, mi itt naponta imádkozunk érte és elhagyott missziónkért. Pátereink és frátereink közül többen a szomszédos hszinhsziangi misszióban kaptak munkát. Mi itt menekültjeinkkel együtt az UNRRA segítségéből élünk.
Március 2-án beállított P. Superior teljes épségben és egészségben, de erősen lefogyva. Távolléte alatt minden hír nélkül aggódtunk érte és Támingért. A vasfüggöny Kínában is hermetikusan zár. Most végre hallunk biztos híreket elhagyott missziónkról. A hírek nem sok örömet okoznak.
Távozásunk után a nép ottmaradt része betört a misszióba. Keresték a pátereket, hogy bosszút álljanak rajtuk a központiak zsarolásaiért. Mikor senkit sem találtak, fosztogatni kezdtek. Feltörték az ostrompincét és a zárva talált helyiségeket. Megtalálták, és kiürítették két elfalazott rejtekhelyünket is. Csak másnap délelőtt érkezek meg a vörös hatóságok és minpingek, akik azonnal letiltották a rablást. Őrt állítottak a kapu elé, és nyolc napig ők kutattak a misszióban. Ez alkalommal a nagykönyvtár sem kerülte el a sorsát. Állítólag a könyvek felét elhordták. Később mégis meggondolták a dolgot, és lepecsételték a könyvtár ajtaját. A nagytemplomban megtalálták a szőnyegeket, és egyéb bútorokkal együtt elvitték.
A misszió épületeit nem adták ki a népnek lerombolásra, sőt néhány otthon maradt keresztényt jelöltek ki annak őrzésére. A fele hitehagyott, a másik fele meg olyan keresztény, aki a templomot inkább csak kívülről ismeri. Az aggok menhelyének lakói és más szegény hívők is szabadon laknak a misszióban. Az öregasszonyokat a Nanjüanban nem háborgatják, sőt engedik, hogy a nővérek zárdájában talált holmival tartsák fenn magukat.

Megjegyzés:
Aki nem volt Kínában, talán már feltette magában a kérdést, hogy hogyan lehetséges annyi ismételt rablás a misszióban, és hogy még mindig van rabolnivaló. Talán bizony Dárius kincsei vannak itt összehalmozva? Nem látszik feleslegesnek, hogy erre feleljek.
1) Táming városában van két rendház, egy püspöki rezidencia, a városon kívül a nővérek anyaháza és mellette a jezsuiták tanyája szántóföldekkel és konyhakerttel. Az egész misszió központja ez, valóságos kis városrész. Ha csak a jezsuita kollégiumot akarom részletezni, van itt elemi, felső elemi és alsó fokú középiskola iskolai szertárakkal, saját könyvtárral, díszteremmel, malommal, saját konyhájával. A jezsuita rendháznak volt bútorgyára fadepóval, raktárakkal, vasipari műhelye, hozzávaló raktárral; kettőjüknek közös erőműve, mely a gépmalmot és a villanytelepet is hajtotta. Méhészet, konyhakert, istállók, kecsketenyészet, nyomda stb. A misszió közös raktárai is itt voltak anyagkészlettel, miszszionáriusok holmijai számára, amit nem mertek kint a kerületükben őrizni. A templomon kívül a városban volt még négy, a városon kívül két kápolna (a városban volt a nővérek rendházában, a püspöki rezidencián, a jezsuita rendházban, valamint az iskola díszes nagy kápolnája). Könyvtár öt volt
a városban: a jezsuitáké, a püspök úré, a fiúiskoláé, a kisszemináriumé és a nővéreké.
2) Könnyen megeshetett, hogy az egyes rablások csak egy-egy épületcsoportra terjedtek ki, míg más épületek sokáig elkerülték a fosztogatók figyelmét, így későbbi kalandoknak estek áldozatul. Egy-egy helyiséget is lehet fokozatos egymásutánban kirabolni. Például ha a néptömeg bezúdul a templomba, az első, ami a szemébe ötlik, az oltárokon levő vászonféle, a gyertyatartók, és más könnyen mozgatható holmi. A hívek térdeplőpadjai kitűnő deszkaanyagként szolgálhatnak a faínséges Kínában. Majd a keresztút: tizennégy szép nagy üveglemez, amit könnyű eladni. A keretek jó tűzifául szolgálnak.
A képeket is el lehet adni a vásárokon. Egy újabb vállalkozás "kitermelheti" az oltárokban levő faanyagot. Egy másik kaland alkalmával a sekrestyeszekrények tartalma, majd talán ismét máskor a szekrények... A csillárok, a harangkötelek, a színes ablaküvegek és az ónrácsozat, mind talál vevőt, tehát érdemes elvinni. Az orgona anyaga, harangok, lépcsők, toronyóra, ajtók stb. Európában csak azok bánnak el a templommal, akik üldözik az egyházat. Azoknak aligha jut eszébe ilyen alapos expedíció, egyszerűen felgyújtják. A kínai sajnálja felgyújtani. Inkább gondosan kifosztja, és személyes hasznot igyekszik magának biztosítani belőle. Ahhoz pedig nem elég egy megrohanás.
3) Az elrabolt holmit néha visszaadták, vagy vettünk újat, vagy előbb valaki megőrizte nekünk, és utána visszahozta. Így a kirabolt házban is lehet ismételten rabolnivalót találni. Utoljára például elveszett az a gabona, amit január folyamán vásároltunk, hogy a második félévre azzal fizessük tanárainkat. Tehát lehetett rabolni gabonát, noha a tódzsang alkalmával mind a három magtárat kifosztották teljesen. Meg kellett venni akár adósságra is, mert különben nem lehetett iskolát nyitni. A beiratkozás napja volt a menekülés napja is...

 

MARON JÓZSEF TÖREDÉKES NAPLÓJA A FOGSÁGBAN TÖLTÖTT NAPOKRÓL

[1946. szeptember] 28-án este a szokásom ellenére rendes időben feküdtem le. Körülbelül tíz óra tájban a kisportás fiú lélekszakadva szalad hozzám és kér, hogy siessek a portára, mert házkutatásra jöttek a vörösök. Gyorsan magamra kaptam néhány ruhadarabot, s mikor kiléptem az ajtón, két Pujangból érkezett katekista halálra ijedten azt kérdezte tőlem, hogy hova rejtőzködjenek, mert nincsenek bejelentve.
A kertbe küldtem őket azzal a meghagyással, hogy ha netán keresnék őket, a falon át osonjanak az iskolaudvarra.
Mikor a porta felé siettem, öt-hat fegyveres elvtárs lámpákkal fölszerelve, revolverrel kezükben várakozott rám. Mézédes szavakkal érdeklődtek, hogy hányan vagyunk a házban, és kik azok.
Mielőtt részletes magyarázatba kezdtem volna, kitessékeltek a porta felé, hogy ott mindent megbeszélünk. Nyugodtan mentem velük. Kint azonban már több katona várt rám, ami kicsit megijesztett.
Előző este ugyanis az a hír érkezett, hogy népbíróság elé akarják állítani a Püspök Urat.
Elérkezett tehát a pillanat! - gondoltam, de nem volt sok időm, mert miután P. Superiort, akinek hasonló hangzású kínai neve van, mint nekem, hirtelenjében nem találták, velem is megelégedtek, akit úgy is ismertek, mert minden ügyükben nekem kellett tárgyalni velük.1
Kiérve a portán szerencsére P. Tiszaival pár szót válthattam, aki megnyugtatott, hogy a Püspök Urat már előttem elvitték, s így csak bátran előre...
Nyugodtan haladtunk tehát a csípős szeptember végi éjszakában a keleti külváros felé, s ahogy távolodtunk a várostól, kíséretem egyre csökkent.
Eleinte attól féltek, hogy valami zendülés keletkezik a letartóztatás miatt: féltek, hogy a nép védelmünkre kel, és azért nagyobb csapattal indultak értünk.
Éjszaka volt, mindent csendesen végeztek, a nép nem hallott semmit. Talán nem is mert volna az utcára lépni.
Körös-körül csend. Néha egy-egy gúnyos megjegyzés röppent el a kapuk előtt, amiből arra következtettem, hogy már jó előre megbeszélték a vörösök elfogatásunkat. Később tudtuk meg, hogy több napon át gyúrták a közvéleményt erre a lépésre. Ami néhány hónap alatt hiábavaló volt, azt most hirtelenül elintézték. Munkájukat siettette a sok kósza hír a déli csapatok1 előnyomulásáról. Sietniük kellett, ha rabolni akartak!
A keleti külvárosba érkezve - különálló kis falu, mely úgy szerepel, mint a város egyik külvárosa - szűk utcákon át ismeretlen helyekre értünk. Ahogy kivettem, a vörösök irodájának épületébe jutottunk. A Püspök Úr már ott volt.
Rendkívül udvariasan hellyel kínáltak bennünket, s még cigarettát is nyújtottak felénk. Rövid tanácskozás után a Püspök Úr megkérdezte, hogy mi a szándékuk...
[...]
Mikor észrevették, hogy fölébredtünk, többen bejöttek hozzánk, hogy szóval tartsanak bennünket. Tőlük tudtuk meg, hogy tíz órakor lesz a népítélet fölöttünk. Most reggel csak próba-gyűlést fognak tartani, melyre hivatalos a keleti városrész három kis falva és néhány városi érdekeltség is.
A nap fölkelt. A világosságban kicsit tájékozódhattunk. Megállapíthattuk, hogy nem messze vagyunk a villánktól. Megkértünk egy jobblelkű katonát, hogy juttatna el néhány sort a villai nővéreknek, hogy legalább így életjelt adjunk magunkról.
Nem írhattunk latin betűkkel. Kínaiul írtam tehát, és ebbe a házba kértem reggelinket. Kint mindegyre nőtt a forgalom. A falvak apraja-nagyja odasereglett, hogy lássanak bennünket. A nővérek villájába befészkelődött vörös iskola növendékei voltak az elsők a csúfondáros megjegyzésekben.
Tíz óra elmúlt már, és még semmi nyoma nem volt annak, hogy itt volna a gyűlés ideje.
Tizenegy óra felé átvezettek bennünket az udvar másik részére, egy kis félreeső szobába, hogy a vezetők zavartalanul megállapodhassanak a vádpontokban.
Nemsokára megérkezett a reggelink is, de étvágyat nem küldtek hozzá a gondos nővérek.
Tizenkettőkor még mindig nem kezdődött a gyűlés. A késés okát nemsokára megtudtuk. Kint az utcán kiabálás, tolongás, sírás hallatszott, ami pokoli dühbe hozta a vörösöket. Élesre töltötték fegyverüket, és kézigránátokkal, kötelekkel rohantak ki, hogy szétverjék a tömeget.
Árvák, öregasszonyok, diáklányok, keresztények, akik a Püspök Úr adakozásából éltek, vagy iskoláiban tanultak, nem felejtkeztek meg rólunk ebben a nehéz pillanatban sem...
Az asszony a vörösök előtt is nagy hatalom. Egy öreg nénikével durvának lenni, még ha kiált is, és nem enged, megszégyenítő azokra, akik minden hatalom birtokosai. Férfiak lázadását vérbe fojtották volna, de a kis árvákkal - hat-nyolc éves gyerekekkel - és a hetven-nyolcvan éves öregasszonyokkal szemben tehetetlenek voltak. Legalábbis így gondoltuk az első percekben.
A katonák - ellenére a szólásszabadságnak - kötelekkel verték szét ezt a tehetetlen hadat. Azokat pedig, akik még a legbecstelenebb szavak után sem menekültek el, megkötözték, és egy kamrába lökték. Aztán egyenkint elővezették őket kihallgatásra. Félig nyílt ajtón keresztül láttuk elhaladni előttünk a nővérek kapus-asszonyának két kislányát hátrakötött kezekkel, három diáklányt megtépázott hajjal s még néhány keresztény asszonyt.
Kihallgatásuk után egy részüket útnak engedték, és csak hármat: egy katekistanőt és két diáklányt tartottak vissza.
Később megtudtuk, hogy hátrakötött kezekkel fölhúzták őket egy gerendára, és le nem írható kifejezésekkel kínozták azok lelkét, akiknek teste amúgy is embertelenül kínlódott...
[...]
Szerettem volna beszélni a Püspök Úrral, de félbeszakított Miao elvtárs szócsöve, aki bemutatott engem a közönségnek.
- Ez az öreg Csin!1
Elővette azt a papírlapot, melyet én előző este adtam nekik. Ezen a lapon volt egyházi és rendi szervezetünk rövid ismertetése. Kezében a lapot lobogtatva harsogta szét, hogy én előző este elismertem a Püspök felelősségét mindenért, hiszen ő a misszió legfőbb elöljárója. Az én bűnöm tehát nem olyan súlyos, mert csak engedelmes eszköz voltam.
Attól tartott, hogy a népben fölgyülemlett elégedetlenség zavart okoz, azért velem kíméletesebben akart elbánni, mint a Püspökkel.
Fölszólított tehát: valljam meg nyíltan, hogy minden ügyben a Püspök viseli a felelősséget.
Gyávaságnak tartottam volna minden megjegyzés nélkül igent mondani, és magyarázatot akartam adni arról, hogy a felelősség az alsóbb elöljárókat is érinti, akik kisebb ügyekben intézkedni szoktak. A Püspök Úr sok mindenről nem tudhatott.
A Püspök észrevette tervemet, és leintett, hogy hagyjam ezt, mert már mindent magára vállalt.
Erre beismertem, hogy ő a legfőbb elöljáró.
Az én ügyem be is fejeződött volna. Csak néhány vádpontot hoztak föl a misszió ellen. Azokat, amik az utóbbi hónapokban velem kapcsolatosak: a villai föld letagadása, utazások a déliek területére és így tovább.
Feleleteimre nem figyeltek, mert a nép már türelmetlenkedett.
Miután Miao népbiztos fölszólította a népet, hogy mindenki szabadon szólaljon föl mindazt előadva, amit ellenem fölhozhat, csak egy ember emelkedett szólásra, de az is a Püspököt vádolta valami jelentéktelenséggel. Hamarosan leintették.
A vörös iskola diákjainak vezetése mellett szavalókórusszerű felkiáltások és tömegzúgás után a gyűlésnek véget vetettek, és minket visszavezettek börtönünkbe.
Őreink az események megbeszélésével foglalatoskodtak, s így szabadon beszélhettem a Püspök Úrral.
Elmondta az ellene szóló vádpontokat. Megjegyezte, hogy csak kis részére emlékszik annak a listának, amit végig kellett hallgatnia. A zűrzavar és fájdalom miatt nem tudja pontosan fölidézni a fogalmazást és sorrendet.
Vádolták azzal, hogy a misszió letagadott a villa földjéből egy darabot, és ezzel megrövidítette a közösséget az adófizetéssel.
Válaszolt nekik, és megmondta, hogy a villa területét nemrég éppen ők mérték föl, és mi azt jelentettük be, amit ők megállapítottak.
Feleletül fűzfadorongokkal ütlegelni kezdték, kiáltozva, hogy ne beszéljen, ha nem kérdezik.
A következő vád: megakadályozta azt, hogy a villa falához gátat építsen a nép. A gátra nagy szükség volt, mert árvíz fenyegetett, és a víz el is lepte a keleti városrészt. (A kár a mi területünket éppúgy érintette, hiszen a falakat először nálunk mosta el az ár. Elöntött és elpusztított mindent a veteményes kertben, a házat megrongálta. Hivatalos intézkedés nem történt a gátépítésről. A magunk védelmére mi lettünk volna az elsők, akik ezt az ügyet fölkarolják.)
Egy kisfiú azzal állt elő, hogy mikor rőzsét gyűjteni a villára ment, a Püspök megverte, elvette a kosarát, és csak több nap után adta azt vissza neki. (Tény az, hogy több falmászás és tolvajkodás után az egyik jezsuita testvér megverte a fiút, aki a falat alaposan megrongálta.)
A Püspök kijelentette, hogy erről semmit nem tud, mire a gyerek husángot ragadott, verni kezdte, kiáltozva: Te vagy a felelős mindenért! - és hogy igazának nyomatékot adjon, nagyot rúgott az asztalon, melyre a Püspököt állították. Az asztal földűlt, a Püspök leesett, éspedig olyan szerencsétlenül, hogy hanyatt vágódott, a tarkójára zuhant, és elájult.
Pillanatok alatt magához tért, mert még hallotta a kiáltásokat: "Meghalt, meghalt!"
A tömeg zajongott, és őrjöngött diadalittasan.
Most egy férfi állt elő doronggal a kezében, és előadta, hogy valamikor hetven láda értékes kínai könyve volt. A tudtán kívül családjának tagjai a Püspöknek ajándékozták a könyveket. A japán megszállás alatt visszakövetelte, de nem kapta meg. Hol vannak a könyvek?
A legtöbb ütleget ettől az embertől kapta a Püspök Úr. Lábát és fejét ütötte. A második fejütést védve, a Püspök a jobb kezét a fejéhez tartotta. Ilyen helyzetben érte az ütés a gyűrűsujját, mely kificamodott és erősen vérzett. A befordult gyűrű átvágta az inakat is.
Ez a jelenet sok volt már a vörösöknek is. Megtiltották, hogy bárki is a vádlott fejét üsse.
A Püspök a föntebbi vádra azt felelte, hogy alig van Támingban olyan család, mellyel annyi jót tett volna, mint a vádaskodóéval. A férfi édesanyja és testvére gyakran járt hozzá orvosságért. Nem tagadta meg tőlük a költséges injekciókat sem, és pénzt nem kért. A lány epilepsziás volt, és sok brómot kapott.
A könyvek nagy részét a japán megszálló csapat elégette még a tulajdonos házában. Hogy a család unszolására a Püspök mégis átvett hat ládával, azt inkább könyörületből tette. A férfi ópiumszívó volt, és családja attól tartott, hogy a könyveket olcsón eladja, hogy szenvedélyét kielégíthesse. Hálából az ajándékért bútorokat, ruhásládákat küldött nekik, ami túlhaladta a könyvek értékét.
A férfi dühének más oka volt. A család tagjai a vörös hatóságokat kérték föl, hogy vagyonosztást végezzenek, mert az ópiumszívó az egész családot a nyomor felé taszította. A Püspöknek ebben a hivatalos ügyben semmi része nem volt, de a férfi, miután háromszáz hold földjét már ópiumra költötte, szerette volna megkapni legalább a könyveket, hogy egynéhány napra ópiumszerző gondjától megszabaduljon.
Később tudtuk meg, hogy ezt a férfit, aki megfizette azt a fiút is, aki fölfordította az asztalt, a család még aznap elűzte, úgyhogy a kilencven kilométerre fekvő Hantan városba menekült. A városban az a hír is járta, hogy maguk a vörösök tartóztatták le.
A vádaskodók között jelen volt minden kor, nem és foglalkozás. Egy összetöpörödött anyóka is előállt, mondván, hogy a Püspök csak a keresztényeknek osztogat segítséget, és csak azokat támogatja, akik templomba járnak. (Tény az, hogy a nénike többször kapott pénzsegélyt, de egyszer, mikor túlságosan követelődző volt, a Püspök megtagadta tőle a szokásos alamizsnát.)
Egy másik asszony ezzel állt elő: A nővérek villáján, ahol a betegkezelő volt, orvosságot akart venni. Egészen jelentéktelen összeg hiányzott a szabott árból, és hiába könyörgött, nem kapta meg az orvosságot, és az orvosi költség százszorta többe került, mint az a jelentéktelenség.
A Püspök ezt nem hagyhatta válasz nélkül. Gyermekorvosságért nem kértek pénzt a nővérek, legföljebb jómódúaktól, és csak mérsékelt összeget. És különben is, nem tud erről az esetről, nem tartózkodott állandóan a betegkezelőben.
- Mindenért te vagy a felelős! - hangzott újra a refrén kórusban.
Újra egy férfi emelkedett elő a tömegből.
- A boxerlázadás idején1 - kezdte a történetet - a francia páterek három öszvéres kocsival menekültek. Az első öszvér elszabadult. Valaki megtalálta az állatot, és eladta. Mikor a menekülők visszatértek, a hatóságok kártérítésre ítélték. Kétszeres árat kellett fizetni a megtalálónak.
A Püspök azzal védekezett, hogy abban az időben, mikor ez történhetett, tíz éves gyerek volt, és bizony akkor még Magyarországon élt.
Felelete derűt keltett a tömegben, úgyhogy a vörös vezetőknek figyelmeztetni kellett a jelenlevőket, hogy most komoly dolgokról van szó.
Nem hiányoztak az istenkáromló beszédek és egyházellenes vádak sem. Ezeket egy vörös népbiztos foglalta egybe: nem engedjük a lányokat férjhez menni (apácák), a papok fiatal nőkkel egy ketrecbe zárkóznak, és ott suttognak (gyóntatószék), ima címén elvonják a népet a több-termeléstől és így tovább... Még az árvizet is, meg a szárazságot is a papok bűnének tulajdonította, mert "vagy sokat imádkoznak, és akkor túl sokat vizel az ég ura, vagy pedig keveset, és akkor nincs eső".
Hangzott ilyen vád is a jelentéktelenebbek között: a villa fái árnyékot vetnek a szomszédos földekre; évtizedekre viszszamenőleg tehát kártérítésre kell kötelezni a missziót, a kamatokat sem hagyva el.
A védekezést soha nem fogadták el. Ha a Püspök nem felelt, az volt a baj, ha felelt, és igent mondott, akkor becsmérelték, ha nemet mondott, akkor rárivalltak, hogy hallgasson.
Minden nagyobb vádcsoport után a vörös iskola növendékei jelszavakat kiáltottak, és a népnek azt ismételni kellett. Aki hallgatott, azt számon tartották, és később megverték. Egy vádért, amiért különben ötszáz vörös dollárt szoktak fizetni, most ezret adtak, körülbelül tizenöt kilogramm búza árát.
Mindezt fogságunk felé menet tudtam meg. Amikor szobánkba értünk, engedélyt kértem, hogy értesíthessem a betegápoló nővért, és kérjem a Püspök sebének kezelésére. Heves fájdalom gyötörte, és amint másik kezével nem tartotta ujját, az ujj mindjárt hátraugrott. Csak kínaiul írhattam, de a szöveg magyar fordítását is leírhattam, külön engedélyükkel.
Kihasználva az alkalmat, egy-két szóval beszámoltam helyzetünkről. Levelemet kezükbe vették, és csodálkozva állapították meg, mennyire tökéletlenek a nyugati nyelvek! Amit kínaiul egy-két szóval ki lehet fejezni, az magyarul csak hoszszú sorokba fér el.
A betegápoló nővér nem mert átjönni, mert félt, hogy őt is elfogják, s már jó előre a villájukról a városi nővérekhez menekült. Egy kínai nővér jött helyette, hozott néhány orvosságot, amik nem voltak megfelelők. Visszaüzentünk vele, hogy tetanusz ellen kérünk injekciót. Válaszul Bencze testvér jelent meg, akinek élőszóval is előadtuk helyzetünket. Úgy ahogy bekötözte a sebet, sín helyett cirokszárat alkalmazva. Figyelmeztettük, hogy éhezünk, és ha éjjel nem tudunk jobban takarózni, hát didergünk majd reggelig.
A Püspök állapota a vörösöket is kicsit részvétre gerjesztette. Mindent megkaphattunk, amire szükségünk volt: takarókat és vacsorát, meg breviáriumot.
Este - ki tudja, mit hoz a holnap - szentgyónást végeztünk egymásnak.
Az éjszakát én átaludtam, de mint reggel megtudtam, a Püspök Úr nem tudott aludni kézsebe miatt.
Másnap reggel meglepetésben volt részünk. P. Horváthot hozták közénk. Mesélte, hogy a falujába akart menni kerékpárján, de a kapuban Miao elvtárs karjaiba futott, aki leigazoltatta. P. Horváth, nem tudva kivel áll szemben, csak úgy félvállról felelgetett neki, mire elkísérték a városháza felé. Útközben Miao elvtárs meggondolta a dolgot, és abba a házba vezette, ahol mi tartózkodtunk. Miután mindent átkutattak rajta és kerékpártáskájában, mindent visszakapott, és közénk zárták. Kedélyes napot töltöttünk együtt. Kellett már egy jóbeszédű, jókedélyű ember a kiállott izgalmak után... Az ő ötlete volt, hogy magunkhoz küldettük Gárdonyi Göre könyveit, de csak nem volt kedvünk forgatni. Ahol életről-halálról van szó, csak Isten vigasztalhat. Inkább a zsolozsma után nyúltunk. Mivel a Püspök Úr nem tudta tartani a könyvet, hangosan imádkoztam.
Másnap reggel P. Horváth érdeklődött, hogy mi a szándékuk vele, mire kijelentették, hogy a misszióba visszamehet, de engedélyük nélkül azt el nem hagyhatja. Kerékpárja természetesen itt marad.
Csaknem én is hazajutottam. Másodrangú bűnösnek tartottak. Mégis meggondolták a dolgot, mert féltek, hogy mindent elbeszélek a misszióban, ami itt történt. Szívesen maradtam, hiszen a Püspök Úr magától sem öltözni, sem étkezni nem tudott a keze miatt. Vele maradtam fogságának egész idejére mint társa, szentpáli szóval "bilincseinek részese".
P. Horváth távozása után megélénkült a szomszédos iroda. Valami fontos eseményre készültek a vörösök. Ezt jobb vacsorájukról is megállapíthattuk.
Mi készül? Később tudtuk meg, hogy az éjszaka folyamán körülfogták a missziót, hogy senki és semmi onnan el ne mozdulhasson.
Kora reggel az egész község prédaéhes tömege megjelent a házban, és sorba járva az összes helyiségeket mindenütt pontos leltárt vett fel a misszió ingóságairól.
Attól tartottak, hogy értékeinket elrejtjük, vagy megőrzésre a keresztényeknek kiadjuk.
Jól számítottak. Csak abban tévedtek, hogy a jelenre gondoltak. Nagyobb értékeinket már egy évvel előbb távolabbi helyekre helyeztük el.
Míg a misszióban ezek a munkálatok folytak, velünk nem sokat törődtek. Őreink még nálunk is jobban unatkoztak.
A következő nap annyi változást hozott, hogy kamránkból átvittek a szomszédos udvarba, ahol pelyvaraktárban mutattak helyet. Mikor megnyúlt az arcunk az új lakóhelyünk láttára, egy szakadozott gyékénnyel is megajándékoztak bennünket.
A berendezés: egy rozzant asztal, ami arra szolgált, hogy alátámassza a pelyvakévét. Ágy sehol. Pelyvát húztunk a földre.
A hely primitív volt, mégis szívesen jöttünk ide, mert itt nem kellett hallanunk azt a sok gyalázkodást, amit a hivatali szobából szinte szakadatlanul tűrnünk kellett.
Megdöbbenve állapítottuk meg, hogy mennyit rontott ezeken az embereken a kommunista propaganda. Nem volt egyetlen egy sem közöttük, aki a misszió vagy püspöke védelmére egy szót emelt volna. Pedig ez a falu a villák közelsége miatt immár évtizedek óta élvezte a misszió segítségét: iskolák, betegkezelés, ajándékok... Hogy elfelejtették!
Ha előttünk álltak, röstellték helyzetünket. Védekeztek, hogy nem szabadok, felső nyomásnak kellett engedniük. De mikor maguk között voltak, s különösen, ha idegen vörösök jöttek látogatásukra, bizony nem fukarkodtak a gyalázásunkkal.
Szomorú napok következtek ránk. Beállt az esős idő, a lelkünk is sírt. A kíváncsiskodók elmaradtak, s mi magányosan, percről-percre kínosan végigéltük a fogoly-élet keserűségeit. Vigasztaltuk egymást, imádkozgattunk. Igyekeztem mindenütt a helyzet komikumát megtalálni, hogy a Püspök Urat mosolyra fakasszam. Eredményt nem értem el, fájdalmai túl hevesek voltak.
A misszióban végbement eseményekről csak akkor értesültünk, amikor ételt küldtek hozzánk, vagy amikor Bencze testvér jött, hogy átkösse a Püspök Úr kezét. Ilyenkor is nehéz volt beszélnünk. Őreink figyelmeztettek, hogy csak a legszükségesebbről társalogjunk. Ezeket az alkalmakat használtuk levélváltásra is.
Ezekben a napokban az események inkább a misszióban játszódtak. Minket azzal hitegettek, hogy néhány napon belül átnyújtják a számlát, és megtudjuk, mit követelnek a missziótól kártérítés címén. Azután szabadok leszünk.
A missziót őrizet alá fogták, hogy semmi ki ne csússzon kezeik közül. Naponkint gyűléseztek nálunk is, bent is, hogy rablásuknak komoly keretet biztosítsanak. Végre egy esős nap délutánján átadták a jegyzéket. A misszió összes "bűneit" megbírságolva, súlyos tételekben láthattuk viszont.
[...]
Október 10.
Csütörtök volt, holdvilágos este. Parancs jött, hogy szedelőzködjünk, mert új helyre visznek bennünket. A templomban történtekről szóló hírek után rosszat sejtettünk. Meglepetésünkre rövid séta után a nővérek villájához értünk. Megnyugodva lélegeztünk föl. Lám, a vörös uralomnak mégis vannak jó oldalai! Nemrég még álmunkban sem remélhettük, hogy valaha a misszió épületeiben lakhatunk. Az udvaron át az emeletes házhoz értünk, és fönt jelöltek ki számunkra szobát.
Ha jól emlékszem, Niceta nővér1 szobája lehetett a szoba, mert egy-egy, a rablásból visszamaradt apróságon a nevét vagy monogramját láttam. Azt hittük, hogy ebben a tágas épületben mindnyájan külön szobát kapunk. Nem. Hatan kerültünk egy szobába. A Püspök Úr még jól járt, mert ágyat is kapott. Mi többiek a földre terítettük gyékényeinket.
Ez a fajta kemény derékalj nem éppen októberi éjszakákra találtatott ki - visszasírhattuk kamránk pelyváját, bár akkor úgy tűnt, hogy sok kellemetlenséget okoz.
A berendezkedés alatt kis időm jutott arra, hogy szétnézzek a nővérek épületében. Elképesztő pusztítás nyomait viselte magán a máskor rendes és tiszta rendház. A szobákban bútorokon kívül csak szemét hevert a földön. A nép éhségét vagy szegénységét mutatja, hogy még a szalmazsákokat is fölszaggatták a nem éppen elsőrangú vászonhuzatokért.
Még nem hallottunk arról, hogy a nővérek elmenekültek. A szobák állapota aggasztó volt: mi történt az apácákkal? Másnap az ételhordó fiútól megtudtuk, hogy a nővérek egy-kettő kivételével már elmenekültek.
Nemsokára megtudtuk azt is, hogy a beteg Vikária Anya, aki évek óta tehetetlenül feküdt betegágyán, és hordágyon jutott Pujangba, megérkezése után néhány órára meghalt.
Bencze testvér sem jött több nap óta a Püspök Úr sebét kezelni, amiből arra következtettünk, hogy ő is elment.
P. Superior levele aztán tudatta velünk, hogy a körülmények kényszere miatt mindnyájan el fogják hagyni a missziót, és minket is buzdított, hogy szökési tervvel foglalkozzunk. A páterek és nővérek nem maradhattak, mert a legszükségesebb létminimum sem maradt a misszióban. A vörösök fenyegető magatartása is javasolta, hogy jobb elkerülni a tekintetüket.
Eddig, ha szökésre gondoltunk, a Püspök Úr mindannyiszor ellenkezett, mondva, hogy szökésünk bajba hozhatja a hátramaradottakat. Most változott a helyzet - mi is tervezgethettünk.
Most a kivitel is lehetőbbnek látszott, mert a vörösök nem ismerték az európai ház építési módját, és őrzésünknél sok mindent kifelejtettek a számításból. Eddigi viselkedésünk is hozzájárulhatott ahhoz, hogy még az ajtót sem zárták ránk éjjelre. Csak az őr horkolása sejtette, hogy azért vigyáznak ránk, hogy valahogy el ne vesszünk.
Életünk határozottan könnyebb lett. Még a folyosóra is kimehettünk, ami a kéthetes kuporgás után ugyancsak szükséges volt. Mint a nagybeteg első lépései, olyan volt a mi járásunk is, majdhogy újra tanultunk járni.
Közben kihasználtam az alkalmat arra is, hogy a hátramaradt holmiból elrejtsem azt, ami érdemesnek látszott. A nővérek többfelé elhelyezett könyvtára elkerülte a figyelmet.
A szobák szemétje között is lehetett még valami érdemeset kihorgászni. Az étteremben fölfedeztem a nagytemplom harmóniumának alkatrészeit, melyeket még a nyár folyamán azért szedtünk szét, hogy így darabjaiban vészelje át a vörös templomlátogatók fosztó kedvét. Gyönyörű kétmanuálés hangszer volt, amit még a néhai francia elöljáró akkor ajándékozott a nővéreknek, amikor a nagytemplomban elhelyezték az orgonát. A vörösök engedélyét kértem az összeállítására - tervem az volt, hogy minden együtt legyen újra: kipróbálom, de használhatatlanná teszem, nehogy elvigyék. Szívesen beleegyeztek, még segíteni akartak, mert minden hangszer varázserővel hatott rájuk.
Az összeállítás olyan jól sikerült, hogy a harmóniumot használni is lehetett volna. Féltem, hogy állandóan nyaggatnák, vagy ami rosszabb, elvinnék, kivettem hát a regiszterek kapcsolórúdjait, és váltig hangoztattam, hogy hiába minden, ezt használni nem lehet. Mivel azonban az összeállítás idején meg kellett szólaltatnom, hogy jó-e, a hangra felfigyeltek, és egy fél napon át szakadatlanul nyaggatták. Most, hogy újra használhatatlanná vált, megbékültek, és nyugodt lehettem a harmónium sorsát illetőleg.
A könyvmentés következett. Megbeszéltem az őrség fejével - aki jó ideig nálunk dolgozott a villán régebben, anyja pedig a nővéreknél portás volt -, hogy a többfelé szétszórt könyveket egy szobába hordjuk össze. Szívesen beleegyezett. A könyvek legnagyobb része magyar vagy francia volt, számukra érthetetlen. Még aznap elvégeztük ezt a munkát.
Október 13.
Vasárnap reggel már szomorúan belenyugodtunk abba, hogy szentmisét nem mondhatunk, pedig háromhetes fogságunk után nagyon bíztunk ebben a vasárnapban. A nővérek kis temploma és házikápolnája azonban olyan állapotban volt, hogy erről le kellett mondanunk.
Isten teljesítette vágyunkat. Mint fogságunk idején annyiszor, most is tapasztalhattuk velünk foglalkozó figyelmességét. Reggel a városból értünk jöttek azzal, hogy menjünk be a misszióba. Korán érkeztünk a tervbe vett gyűlésre, fölhasználtuk tehát az alkalmat, hogy engedélyt kérjünk misézésre. P. Koch és Tiszai éppen lejöttek az oltárról, s a keresztények meglepetésére a Püspök Úr a főoltáron, én pedig Szent Józsefnél mondtam hálaadó szentmisét.
A mise fél órája alatt őreink a sekrestyéből figyeltek bennünket, nehogy megszökjünk, vagy híveink jelenetet ne rendezzenek.
Kiérve türelmetlenül vártak ránk. A nővérek iskolaudvarára vezettek bennünket, ahol a misszió bútorainak tömegét láthattuk.
A bútorok sorsáról már tudtunk. Előző héten bejelentették a vörös vezetők, hogy az elszállított gabona nem elég a kártérítésre, és mivel más módot mi sem ajánlhattunk, a bútorokra esett a választás. Azért hívtak ki bennünket, hogy magunk állapítsuk meg, mi az, amit nélkülözhetünk. Csak játékról volt szó, hiszen a missziót teljesen ki akarták fosztani.
A skolasztikus Pi testvér és P. Tiszai segítségével körüljártunk, és a bútorokra fölírtuk a hozzávetőleges árat.
Az egész játéknak oka az volt, hogy velünk akarták átadatni tulajdonunkat, mert az elmenekültek révén a kínai lapok és hatóságok mind a két oldalon tudomást szereztek a történtekről, és kommunista központok is felfigyeltek a történtekre. Valószínűleg valami figyelmeztetés jöhetett a támingi rablókhoz.
Egész napunk azzal telt el, hogy a bútorok között járva, a nép mindenféle, nem túl bizalmat keltő embereivel kellett udvariaskodnunk, és tárgyalnunk, hogy megegyezzünk egy-egy bútor árában.
Türelmünk a határához ért, amikor a nővérek fogadójába is bevezettek bennünket, és meg kellett becsülnünk néhány töredékét annak a nagy berendezésnek, amit a nővérek villájáról egyszerűen elloptak. A szerintük semmire nem használható templomi ruhákból valamit nagylelkűen visszaadtak: egy-két albát, miseruhát.
Este már azt hittük, hogy a rendházban tölthetjük az éjt. Nem így történt. Lélekszakadva szalad hozzám Miao elvtárs, és lihegve mondja, hogy a nővérek villájának összes kulcsaival menjek a villára, mert ott nagy baj történt. A vörös mandarin már vár rám. Útközben elmondta, hogy itt tartózkodásunk idején ott ismeretlen katonák feltörték a betegkezelőt, és mindent elraboltak. Ki kell tehát nyitni az ajtókat, mert a mandarin nem akar az épületbe az ablakon át bemenni.
A betegkezelő szomorú képet mutatott. A mintaszerű rend helyén összevisszaság. Orvosságok, injekciók, műszerek eltűntek. Csak a házilag készített gyerekorvosságok maradtak vissza szétszórva.
A mandarint kellemetlenül érintette a veszteség - hiszen tervei voltak az orvosságokkal.
Egy városi kínai orvos vezetése mellett végignéztük a maradék orvosságot. A kínai doktor megállapította, mi mennyit ér.
Egy héttel előbb egy tanácskozáson azt mondtam, hogy ha még mindig nem elég a misszió ingatlana, lehet beszélni a betegkezelő nagy értéket képviselő orvosságairól is. Úgy látszik, ez a kijelentés siettette a rablók egy csoportját, akik egymásra féltékenyen biztosítani akarták magukat. Csak később, mikor minden kommunista szervezet a fő tettest Miao elvtársban látta, csodáltam meg azt a bámulatos színészi tehetséget, melylyel ez az ember megdöbbenni, botránkozni és sajnálkozni tudott olyan tetteken, melyek szerzője volt.
A megmaradt orvosságot a kínai orvos vitte el a Vöröskereszt kórháza céljaira.
A nővérek lakásai közül Aloysia nővér szobájába mentünk, aki mint a betegkezelő vezetője a legértékesebb orvosságait itt tartotta. A szoba olyan állapotot mutatott, hogy a mandarin is hátrahökkent, és dühbe jött. Miao elvtársnak parancsot adott, hogy a szobákat hozassa rendbe. A mandarin nekem azt mondta, hogy a maradék orvosságot "ti vigyétek magatokkal", amiből arra következtettem, hogy ezeket a dolgokat a misszió tulajdonának tekinthetjük, hiszen a nép kérelmére megengedték, hogy tovább is kezeljük a környék betegeit.
Gondoltam, most már visszamehetek a misszióba, mikor szembe találkozom a Püspök Úrral, akit éppen visszakísértek. Fogságunknak nincs még vége, ki tudja meddig várhatunk fölszabadulásunkra.
Október 14.
A maradék orvosságot egy szobába vittük. Miután a városi házakból mindent elvittek, a városon kívüli épületekre került a sor. Itt is az utcák képviseletével végigjártuk a szobákat, felírtuk a bútorokat, amikre igényt tartottak. Itt már mindent elvittek kertelés nélkül, nem sokat törődve azzal, hogy mi mit jegyzünk a papírunkra.
Az aggok menhelyét, ahol némi bútorzat volt, maga a mandarin ürítette ki. A kert pillanatok alatt zsibvásárrá vált.
A bútorzatból hét utca részesedett... Az ármegállapításoknál még nevetségesebben jártak el, mint a városban.
Míg ők a szétosztással foglalkoztak, mi sem voltunk tétlenek. P. Tiszai a szeminaristákkal, Dafróza nővér pedig a leányifjúsággal igyekezett biztonságba helyezni a megmentett dolgokat. Először a templomi felszerelést, aztán orvosságot és könyveket biztosították. Lehetetlen volt mindent titokban végezni, s a katonák elégedetlenségét a mandarinra való hivatkozással csitítottuk. A mandarin az orvosságot visszaadta, a külföldi könyvekkel pedig semmit nem kezdhetnek. A templomi felszerelést pedig a vallásszabadság vörös törvénye védi.
Ez ideig-óráig elég volt feleletnek, de később bonyodalmak következtek.
[...]
Október 21-én délelőtt Miao nagy haraggal behozatott a városba. Újabb népítéletre gondoltam, mert ezekben a napokban alig volt valamirevaló nem kommunista család, akikkel ne végeztek volna. Egy kislány az úton ijedten kérdezte őrömtől, hogy hova visznek. Az odasúgta neki, hogy orvosságokról lesz szó. Ez megnyugtatott.
Miao elvtárs már várt rám, írást nyújtott át, melyen orvosságok voltak feltüntetve. Kijelentette, hogy a papíron szereplő orvosságok, mikor vele együtt átnéztük a betegkezelőt, mind a helyükön voltak, most pedig hűlt helyük. Hova tűntek?
Amit találtunk, beküldtük a nővérekhez. - feleltem. A kínai orvosra hivatkoztam, aki igazolhatja, hogy semmi értéket képező orvosság nem volt közte. Miao elvtárs még egyszer látni akarta az orvosságokat: a jegyzék a mandarintól jött, és komoly jellege van. Jelentéktelen orvosságokon kívül mást nem találtunk. Megérkezett a mandarin is, aki úgy viselkedett, hogy arra következtettem: ez a mozzanat nem engem vesz célba. Inkább Miao elvtárs akarja rám hárítani a feléje fordult gyanút. Vigyáznom kellett a beszédben, hogy mind a két fél megkapja a maga igazát. Hangoztattam, hogy az orvosságok bejutottak a városba, de előtte azok az ismeretlen katonák több fogolytársunk tanúsága szerint sok orvosságot vittek el.
A mandarin ezzel beérte volna, mert csak a katonaság nyomására kutatott az orvosság után. Miao azonban nem tudta fehérre mosni magát. Újabb vádat hozott fel ellenem, ami csak szította a vörösök irántunk amúgy is égő gyűlöletét.
Miao egy csomó könyvet nyalábolt fel, és kisütötte, hogy ezek között kommunistaellenes iratok vannak. A három hongkongi füzet valóban a kínai kommunizmus kérdésével foglalkozott. Emberünk szeme diadalt lövellt, és azt kérdezte, ki a könyvek tulajdonosa. A nővérek villai pecsétje volt rajtuk, mondtam tehát, hogy hova valók. Ebből azt vetették a szemünkre, hogy iskolánk lévén ezekből tanítottunk. Tudni fogja hát kötelességét.
Minden magyarázatom hiábavaló volt. Visszakísértek a Püspök Úrhoz, aki nyugtalanul várakozott, nem tudva, miért kísértek el.
A következő napok eseményei: a katonák elégedetlensége a nekik jutott gabona kis mennyisége miatt; a vörös bank megszökése. Fülünkbe jutott, hogy vidéken agyonvertek egy embert, aki értékeink mentésénél segédkezett. P. Koch a pincében létrára hágott, leesett és súlyos sérülést szenvedett.
Az ebédhordó mesélte, hogy Hantanban (kilencven kilométerre tőlünk) a vörösök csomagolnak, és feladják a várost. Támingban is valami készülődés folyik. A vörösök hadműveletei állítólag délebbre sikerrel járnak. Kalganban [Csangcsiakou - város a Nagy Fal mentén] a vörösök harmincezer sorozott katonát és hetvenezer felkelőt összpontosítottak.
A misszióban újabb kutatás orvosságok, különösen szemorvosságok után. Újra bonyodalmak azért, mert a vörösök egymás holmiját (ami előbb a miénk volt, most az övék) lopkodják.
Október 23. Szerda.
Ma kihalt a város. Mindenféle szervezetekbe tömörítik a népet, mely húzódozik. Fiú- és lányszervezetek énekelnek az utcán, katonatoborzás folyik. Három dolog tartott állandó izgalomban bennünket: hírek arról, hogy a központiak közelednek; a félelem, hogy a caocsoufui páterek módjára elhurcolnak magukkal a vörösök, ha menekülniük kell; és a nép elégedetlensége a neki kiosztott préda elégtelensége miatt. Egy protestáns kínai pásztort és egy amerikai nőt is népbíróság elé vontak. Állítólag Csuvanghoz értek a központiak.
Október 24. Csütörtök.
Már a vízlefutó csövek rablásán dolgozik a csőcselék. Utolsó számadások az ügyünkben. Vagy szabadon engednek, vagy - ki tudja. Valami nagy lakoma volt ma. A nővérek szobáiban főztek és ittak a vörösök. Kereskedő fogolytársaink ügyét holnap veszik sorra. Úgy látszik, a mi ügyünk tényleg döntés alá kerül. Egy hír szerint a tömeg szabadon bocsátásunkat követeli. Egy kisebbség még tovább kívánja a fosztogatást. Miao elvtárs is megelégelte már a dolgot, szeretné befejezni az egész históriát.
Október 25. Péntek.
Újabb áskálódások híre egy utcában. Gyűlések, adatgyűjtések... Keresztények jelzik, hogy őket is kikérdezték. Most már háromszoros árat ígértek egy vádért. P. Koch levelet írt, és jelzi, hogy a városban enyhül a helyzet, mivel már üres minden szoba és raktár. Úgy látszik, felső nyomásra a vezetőség is enyhíteni akar valamit. A kiszabadulás, úgy látszik, még nem aktuális.
Délután négykor vezették népgyűlésre fogolytársainkat. Nem verték meg egyiket sem; egyiket lelökték az asztalról, és a karja felhorzsolódott. A zajongás közben repülőberregés hallatszott, mire szétfutott a tömeg.
Október 26. Szombat.
Újra kiszálltak a vörös megbízottak a villákra, és felírtak épületet, fákat, mindent. Ugyanúgy bent is. Szegény néppel akarják betelepíteni a missziót. Miao elvtársé minden felelősség, de az osztozkodásnál már hét utca szerepel egyre újabb követelésekkel. Így aztán nehezen fejeződik be a dolog. P. Koch írja, hogy egy keresztény, a vörösök eszköze, hírhedt fosztogató azt állítja: Szent Józsefet látta, aki intette, hogy vigyázzon magára. Egy óra múlva lezuhant a háza tetejéről, ahol javításokat végzett, és csaknem belehalt. Keresztelés, utolsó kenet is szerepel a levélben. Még mindig élünk és dolgozunk?
Október 27. Vasárnap.
Krisztus Király ünnepe. Misézni szerettünk volna, de csak a Püspök Urat engedték a városba. Engem túsznak tartottak. A villán miséztem hat-hét embernek. Éppen a Glóriához értem, mikor az egyik vörös rám kiáltott a kórusról, hogy hol a Püspök Úr? Neki nem szóltak, hogy elmegy, és ő a felelős a foglyokért. P. Koch írja, hogy holnap a tömeg nekiszabadul a városi házaknak. P. Tiszait is figyelmeztették a keresztények, hogy mentsenek, amit lehet, mert általános rablás lesz, és utána a nép telepedik a misszióba. Ez a tény szabadulásunkat is magával hozhatja. Őreink követelik, hogy napi ezer dollár fizetést kapjanak tőlünk őrizetünk fáradságáért.
Az én dühödt katonám, aki misémet megzavarta, berontott a városi nagytemplomba a Püspök Úrért, aki szerencsére már befejezte miséjét. Egy jó reggeli lecsillapította haragját. A Püspök Úr tíz óra után jött vissza. Szobájában már alig talált valamit. A városban eddig még nem kezdődött meg a fosztogatás, de nálunk már kihordtak mindent az udvarra, a templomi padokat is beleértve. A harmónium sem kerüli el sorsát, úgy látszik.
Október 28. Hétfő.
Egy hónapja vagyunk fogságban. Kint számolják a fákat, és bent a szobákat. A városban légvédelmi árkokat ásnak. Este senki nem lehet az utcán. Akit kint találnak, elfogják.
Október 29. Kedd.
A városban fosztogatás. A vörösök felszólították a népet, hogy ássa el értékeit, és készüljön, mert ha a Központiak ideérnek, mindenkinek velük kell menni. Fogolytársainkat jelentéktelen büntetés után szabadon engedik. Izgalom, sietség mutatkozik elnyomóink között. A vörös középiskola elköltözött a nővérek villájáról valami messze fekvő városba. Hírlik, hogy Csuvangot és Hujlungot1 elfoglalták a központiak. Itt a kutakat akarják betömetni, hogy ne legyen maradásuk. Újabb gyűlés rólunk. Szigorú őrizetet rendelnek, ha veszély volna a szökésre, úgy meg kell kötni bennünket. Az ajtót ránk zárták. A felkelőket sorkatonának állították, hogy a fronton is használhassák őket.
Október 31. Csütörtök.
Polgárőreink emberségesek. Jól töltjük a napot. P. Superior levele mondja, hogy egész meghurcoltatásunk felsőbb kommunista központ nyomására történt.
Az a hír jut hozzánk, hogy a vörösök elvonulásuk idején magukkal hurcolnak minket is. Szökni most nem lehet, mert helyettünk a városi pátereket fognák el, és talán felégetnék a missziót.
November 1. Péntek, Mindenszentek
Ma reggel kijöttek a szolgák a Püspök Úrért, hogy misézni kísérjék. Kicsit várni kellett, mert a kísérettel megbízott katona még nem volt jelen. Én megint az öregeknek miséztem, és utána engem is a városba vittek, ahol azt ígérték, hogy ezek az utolsó akkordok. Ha ma nem, holnap már bizonyosan szabadok leszünk. A sietség oka az az elképesztő rablás volt, amit megint végbevittek. A mandarin sürgős gyűlésre rendelte be az érdekelteket, és a katonaságnak megbízást adott, mely szerint már oda fajult a dolog, hogy a misszióban a pátereket revolverrel fenyegetik, szemük láttára lopnak, saját használati tárgyaikat veszik el tőlük. Feljogosítja tehát a katonákat, hogy ha őrség közben bárkit tetten érnek, lőjék le.
Bútorainkat több száz kilométer távolságban árulják már, a tőlünk elvett ármegállapítás ötszöröséért...
Újra visszavittek fogságunkba, ahol két társunk nagy örömmel fogadott bennünket: már hiányoztunk nekik. Mesélték, hogy a fő fosztogatónkat, egy Kao Szan nevű haramiát, éjszaka elfogták a többi vörösök egy rossz házban, és most egy pagodában kikötötték. Ő is népbíróság elé kerül, talán még a nap folyamán. Túlságosan gazdag lett, most neki kell leadnia felszedett zsírját. A haramiát egy időre közénk zárták. Mentegetni kezdte magát, hogy csak három ezüstöt vett el P. Tiszaitól, és a paplanokat azért vitte el, hogy eladja, és árukat a közösség oltárára tegye. Fogolytársaink láthatólag elhúzódtak tőle, és mindnyájan kellemetlenül gondoltunk az éjszakára, ha ezzel az emberrel kell együtt aludnunk. Végül is más szobába vitték. Ágyneműjéhez senki sem akart nyúlni, mert köztudomásul súlyos szifilisze volt.
November 2. Szombat, Halottak napja.
Szabadok vagyunk! Reggeli után bemehettünk a városba. P. Koch több plasztikus megjegyzése között emlékezetemben hordom azt, amikor az üres házat végigjártuk, kijelentette: diluviális1 lerakódástól könnyítették meg a missziót.
Két szolga vállalt kezességet értünk, hogy meg ne szökjünk. Harmincöt napi távollét után először aludtunk a misszióban.
November 3. Vasárnap.
A fiúk kápolnájában misézünk. A keresztények mindenféle hírrel látnak el. Állítólag békés megoldást keres a központi hadsereg a vörös kormánnyal. Felső feddés érte a helyi hatóságokat azért, hogy a Püspök Urat, aki sem politikai, sem más főbenjáró tettben nem bűnös, megverték, hogy a misszionáriusok legszükségesebb felszerelését elvették, hogy a misszió legnagyobb részének menekülnie kellett a "vallásszabadság korában".
November 4. Hétfő.
Szabadságunk gyenge fonálon függött. Úgy látszott, hogy újabb rablásokon törik a fejüket: fákat akartak még kivágni, és ki tudja még mi járt az eszükben - újabb népbírósághoz újabb ürügy és vádak kellettek volna, így a régit folytatni könnyebbnek látszott.
Egy súlyos pont került meghurcoltatásunk végére.
Éppen breviáriumoztam kilenc-tíz óra között, mikor repülők futottak a város köré, és kerengeni kezdtek. P. Koch is kijött - én hívtam a középiskola pincéjébe, de inkább az udvaron akart maradni. A gépek nem tágítottak. Egyre alacsonyabban és szűkebb körökben keringtek a misszió fölött. Az első gépfegyvertüzet P. Koch kapta. Utána mindenki oda menekült, ahol nagyobb biztonságot érzett...

SZAJKÓ JÓZSEF KÉT RÖVID ÍRÁSA A MISSZIONÁRIUSOK MENEKÜLÉSÉRŐL

Naplójegyzetek Támingról. Csangtöfu, 1946. október 15.

Október 4.
Tíz óra körül P. Horváth gyalogosan hagyta el a várost, pecsétes levéllel kezében, hogy visszatérjen állomására.
Tizenegy óra tájban a malmok előtt a Mandzsu utca emberei fogták körül F. Herholdot. Az egyik felismerte, hogy ő nem F. Bencze, akit keresnek. Erre otthagyták őt. F. Benczét nem találták, s helyette P. Szunt, iskoláink igazgatóját vezetik el nagy lármával, s ütlegelések között.
P. Superior az éjszakát a Nanjüanban töltötte, s már reggel átjött, de most sehol sem található. Jobb is, mert tulajdonképpen a ház fejét keresik. Én is keresésére indultam, hogy az újabb hajtóvadászatról értesítsem, s végül ľ 12-kor a szobájában találtam meg. Ő is látta, hogy alig van tovább maradásunk, s azért legjobb lenne ha elhagyhatná mindenki a várost. A nehézség csak ott van, hogy semmiféle írás, útlevél nincs a kezeink között, ami nélkül kockázatos a vörös területeken átvergődni, előbb vagy utóbb mégis elfognának. Nekem még megvan a régi zsucsiacsaji (Új Kalocsa1) misszionárius útlevelem, ahol a múlt évben plébános voltam. Ennek érvényességét három ecsetvonással hosszabb időre terjesztettem ki. Ennek birtokában P. Superior azt mondta, hogy azonnal menjek Zsucsiacsaj felé, s onnan oda, ahova éppen menni tudok. Kétszáz dollárt adott, s nem engedte, hogy előbb az ebédlőbe menjek, mert ezzel is időt vesztenék. Két momót (kínai kenyérke) tettem zsebre, P. Molnártól kölcsönkértem kis kabátkáját, s ezzel elindultam. Szobámból kilépve látom, hogy egy tömeg puskával, botokkal ellátott ember kíséri kifelé P. Superiort, kit ebben a pillanatban fogtak le. Utánuk mentem, s a klauzúrán kilépve egyszer csak hallom, hogy kiabálnak utánam a vörösök. De ugyanakkor az utca felől jött be egy másik vörös katona, kit Zsucsiacsajból ismertem. Barátságos kézfogás közben hívtam meg, hogy jöjjön velem, megyek "haza" Zsucsiacsajba, mert itt igen "zsönao"2 felfordult világ van. Ő csak másnap indulhat, így barátságosan váltunk el az utcai ajtóban. Ezt látva az őrök szó nélkül engedtek távozni. A villára mentem, ahol F. Feketénél levetettem hosszú ruhámat, s a vörösök viseletéhez hasonlóan rövid ruhában, szalmakalappal a fejemen távoztam, szorgosan kerülve a falvak közelségét. Szerencsésen érkeztem az első folyóig, csupán vízen és sáron kellett többször átgázolni az árvíz miatt. A folyón átkelve egy három tagból álló vörös társaság is ugyanazon az úton haladt a másik folyó irányába. Midőn itt a kompra akartam szállni, felszólított az egyik, hogy bontsam ki a keszkenőbe csavart kis batyumat. Ennek átvizsgálása után kérte tőlem az írást, amely felhatalmazott a város elhagyására. Én a zsucsiacsaji írásomra hivatkoztam. Nem fogadta ezt el, s egy katonát kerestetett, hogy kísérjenek a legközelebbi pártvezetőséghez. Ez a folyón túl volt, így mindenképpen távolabbra kerülhetek a várostól. Jó fél óráig kellett várni a katonára, aki azonban ismert engem még a múlt nyári kiképző tanfolyamról, amelyet Zsucsiacsajban tartottak. Félrehívta őt az én emberem, s hosszasan tanácskoztak. Midőn hozzám jöttek, azt kérdezte tőlem, kívánom-e a katona kíséretét a pártvezetőséghez, vagy megelégszem azzal, hogy csak vele együtt megyek. Már hogy kívánnám a katona megtisztelő kíséretét?! Így azután kettesben keltünk át a folyón, s még fizetni sem kellett, ami kapóra jött, mert a pénzem már az első folyó átkelésénél elfogyott. A pártvezetőség Jangcsiaocéban van, ami az én útirányom is, s amely csak hat-hét kilométerre van Zsucsiacsajtól. Beszédbe elegyedtünk, érdeklődtem a vezetők iránt, ki merre van, de akiket ő nem ismert. Így derült ki, hogy megváltoztak a kerületi beosztások, amiről én nem tudtam. Ismerőseim mind máshova kerültek. Ő maga is új ember, s a pártvezetőséghez tartozik. Midőn látta, hogy a környékbeli falvakat jobban ismerem, mint ő (másfél évig voltam legutóbb ezen a területen a vörösök között misszionárius), beszéltem a betegkezelésekről, mind jobban összebarátkoztunk. A végén ő maga állt elő, hogy teljesen fölösleges nekem a párttitkárságra bemenni. Ő nem tudta, hogy itteni lakos vagyok, s még bocsánatot kért, hogy ennyit kellemetlenkedett. Nekem sem kellett több, mindjárt irányt változtattam a falu előtt, hogy a kerülő ellenére is, minél távolabb jussak a párttitkárságtól. Ő egyenesen a falunak tartott. Alig értem azonban a falu széléhez, a párttitkárság előtti őrség utánam kiáltott, vissza kellett fordulnom. A beálló szürkületben csak egészen hozzájuk érve látom, hogy ezek között is régi ismerősök vannak, kiket nem is olyan régen betegségükben kezeltem.
"Ilyen későn jön haza a páter?" Egyenesen a falun át menjek, mondják, mert az a legrövidebb út, s már úgyis besötétedett.
Késedelem nélküli gyorsasággal követtem tanácsukat, s bár útközben a sötétség miatt eltévesztettem az útirányt, hosszas bolyongás után mégis csak odaértem volt plébániámra. Utódomnak, P. Jaschkónak elmondtam a városi eseményeket, P. Superior üzenetét, hogy ha nála is sor kerülne zavarokra, hagyja el a helyét, s húzódjék meg ott, ahol éppen tud.
Október 5.
Nem mertem itt maradni, nehogy a párttitkárság emberei itt tartóztassanak le, így Vejhszien irányába vettem utamat. Útközben a kis ösvényeken jártam, s minden feltartóztatás nélkül értem Vejhszienbe. Itt a Kuo hitoktatónő családjához mentem, mert a templomban, P. Kerekes lakásában már régóta az itteni pártvezetőség tanyázik. Itt tudtam meg, hogy P. Kerekes Liörcsuangban van. Üzentem neki, hogy másnap felkeresem őt. A vasárnapot itt töltöm, hogy az itteni keresztények még egyszer szentmisét hallgathassanak. Ki tudja, lesz-e még alkalmuk erre a jövőben?
Ezen a vidéken, kb. huszonöt kilométerre Támingtól, hallottak az eseményekről, de csak hiányosan. Itt is készülnek a misszió elleni vádeljárásra. Mindenki fél, és retteg a terrortól, ami úgy látszik elsősorban a keresztények ellen irányul.
Október 6.
A szentmise után, amelyen ötvenketten járultak szentáldozáshoz, az egyik buzgó keresztény kikísért Liörcsuangba. Útközben tévedésből az egyik faluba vezetett utunk, ahol útlevelet kerestek. Kísérőmnek volt, így átjutottunk ezen is. De ettől kezdve óvatosabbak lettünk. Liörcsuangban a keresztények igen izgatottak. A szomszéd falu vörösei mindenáron le akarják bontani szép kis templomukat. Éppen tegnap vertek agyon a nyilvános tódzsangolás közben egy jobbmódú keresztényt. Különben errefelé több faluban ismétlődött meg ez a nyilvános emberöléssel végződő népítélet.
P. Kerekes úgy gondolja, hogy még egy ideig tud bujkálni keresztényei között, ezért nem hajlandó velem jönni. Az izgatott keresztényeket látva, én nem maradtam itt, hanem az est beálltával egy másik, kisebb faluba mentem egy ismerős családhoz. Az est leple alatt senki sem vette észre érkeztemet, így egy napi pihenőt tartottam, miközben vezető után néztünk, hogy a vörös határon átjussak.
Október 7.
Tegnap Liörcsuang felé haladva egy repülőgép három irányból is bombázott. Ma hallottam, hogy Vejhszienben két helyen dobott le bombát, Pejcsiuvangban pedig géppuskázott. A hírek szerint megszorították a szabad járást-kelést, maguknak a falubeli embereknek is nehezen adnak írást, hogy falujukat elhagyhassák. Én amellett döntöttem, hogy Csangtöfuba megyek az olasz páterekhez, ahol már kormánycsapatok vannak. Mindössze 40-45 kilométer a távolság, de veszélyes, mert nem tudni, hogy mikor bukkan az ember vörösökre. A nap folyamán egyik keresztényünknek sikerült a szomszéd faluban írást szereznie, hogy beteg rokonához az orvost kísérje el. Ez a falu a határszél. Az itteni hatóságoktól kap egy másik írást, amely éppen ellenkező irányban biztosítja számára a szabad járást. Erre azért volt szükség, nehogy távolléte feltűnjék, s így még bajba keveredjék. Az éj leplét használjuk fel az út megtételére.
Ma jött ide a hír, hogy Liörcsuangban hat családot teljesen kifosztottak a vörösök, s egyik-másiknak még a házát is lerombolták, mert a család egyik tagja átmenekült a kormánycsapatok által megszállt területre. A falvakból senki sem mehet ki, zárlat alá vették a környéket. Nem tudom, P. Kerekessel mi van, ki tudott-e jönni onnan.
Október 8.
Nem tudtunk indulni az éjjel, mindenféle kósza hírek járnak a szigorú őrségekről. Itt eddig senki sem tud jelenlétemről, azért nem félő, hogy veszélyt hozok a család fejére ittlétemmel.
Október 9.
Az éjszaka sikerült vörössel való találkozás nélkül eljutni a határt jelentő folyóig. Itt hajnalhasadáskor a révész átvitt a folyón, mielőtt a vörösök felkeltek volna. Vízben-sárban gázolva siettünk a folyó mellett, hogy mielőbb kijussunk a veszélyes zónából. Nyolc órára megérkeztünk a "beteg rokon" családjához az orvossal, akit én képviseltem. Egy kis harapnivaló után újra elindultunk, mert a szomszéd faluban, ami alig egy kilométer távolság, van egy csapat vörös katona. Délre érkeztem Liujüanba, ahol már a kormánycsapatok az urak. Itt egy régi támingi tanárunkat kerestem fel, kiről tudtam, hogy a mandarin mellett tölt be állást. Örömmel fogadtak, s az egyik hatóság a másikhoz cipelt, hogy a misszió helyzetéről, a vörös csapatok állásáról kikérdezzenek. Nem engedték, hogy tovább menjek, így az éjt is itt töltöttem.
Október 10.
Hűséges kísérőmet visszaküldtem, s az említett egykori tanárunkkal indultam Csangtöfuba, miután kellő írásokkal szereltek fel, hogy bejuthassak a városba. Délután érkeztem meg az olasz páterekhez, ahol a folyosón P. Cserbe ütköztem. Csodálkozva tekintettünk egymásra, hogy miként kerültünk ide.
Itt azután nap nap után érkeztek pátereink, frátereink és nővéreink különböző utakon, amint a körülmények éppen megengedték, hogy a városból hol szökve, hol szépszerével távozva biztos helyre kerüljenek.

Táming végnapjai

Misszionáriusaink és missziós nővéreink helyzete annyira tarthatatlanná vált Támingban, hogy R. P. Takács, missziónk Superiorja végül belátta, tovább nem maradhatunk. A vörösök és az általuk felizgatott tömeg erősen követelőzve szabadon járt-kelt mindenfelé. Durvaságukat, szemtelenségüket a már amúgy is megviselt idegek mind nehezebben tudták elviselni. Menjen tehát, aki amerre és ahogyan tud. A kijelölt cél a kormánycsapatok által elfoglalt terület, első helyen Csangtöfu, ami a legközelebb esik Táminghoz.
Így találjuk az olasz Milánói Missziósatyák szerető fogadtatásában az egyenként s csoportosan érkező menekülteket: PP. Cser, Jaschkó, Kerekes, Molnár, Szajkó, FF. Bencze, Császár, Fekete, Herhold, Kollár, Lindenberger, Vargha, két kínai skolasztikusunk, FF. Li és Szun. A magyar nővérek közül az évek óta beteg M. Leopoldina és két kísérője, M. Agreda1 és M. Dafróza kivételével valamennyien eljutottak Csangtöfuba. Ezeket ugyanis Táming városától nem messzire elfogták a vörösök, és újra visszakísérték Támingba. Pár nappal később azonban a betegre való tekintettel megengedték, hogy M. Agreda lekísérje Pujangba M. Leopoldinát, akik így ott találtak menedéket.
Csangtöfuban azonban nem voltak berendezkedve ily nagyszámú menekült elhelyezésére, ezért valamennyien átmentek ennek a missziónak püspöki székhelyére, Vejhujfuba. Innen a nővéreket Msgr. Megan S.V.D. apostoli prefektus úr hszinhsziangi missziójába fogadta, teljesen pótolva mindazon hiányokat, amelyekre csak a ruházat, lakás és élelmezés terén szükség lehet. Ide kérte FF. Benczét és Herholdot is P. Szajkóval. FF. Császár és Kollár P. Cser kíséretében Hszücsoufuba mentek Msgr. Coté S.J. püspök úr meghívására, aki az ottani misszió Superiorjával együtt mindannyiunk befogadására jelentkezett. Minthogy P. Superiorunkról azt sem tudtuk, hogy merre lehet, mi a további terve, ezért éppen azon voltunk, hogy Hszücsoufuba menjünk, midőn váratlanul megérkezett Csangtöfuba maga R. P. Takács is. Október 21-én ért ide, s 22-én már Vejhujfuban találjuk. Itt P. Kerekest miniszteri hivatallal bízta meg, P. Jaschkót pedig a kommunitás spirituálisának nevezte ki. A vejhujfui szeminárium egy szárnyát bocsátották rendelkezésünkre, így P. Superiorunk mindenkit visszahívott Vejhujfuba. Itt külön kommunitást alkotva saját konyhán fogunk élni úgy, ahogy lehet, a jobb jövő reményében várjuk az isteni Gondviselés további rendelkezését. Ágyneműk, ruházat hiányában - minthogy majdnem valamennyien csak a magunkon lévő ruhában érkeztünk meg - kissé nehéz a kezdet, de nem kibírhatatlan...
Hszinhsziang, 1946. október 31.

CSER LÁSZLÓ TUDÓSÍTÁSA AZ 1947. JANUÁRI VISSZATÉRÉSRŐL, MAJD A MISSZIÓ VÉGLEGES ELHAGYÁSÁRÓL

A megmaradt épületrészekben egyre lázasabb munka indult. A törmeléket kihordták, az eltört üveget papír helyettesítette, már mindenkinek jutott lakható szoba.
Az iskolaév második szemeszterének kezdete küszöbön állt. Tanárok toborzása, üzenetek vidékre, gabonaszerzés az iskolák megindítására, tervek és komoly törekvés a talpra állításra - ez jellemezte az egész misszionárius-csoportot.
A fiú- és leányiskola két hét múlva már olyan állapotban volt, hogy a tanévet meg lehetett volna kezdeni.
Ám történt valami.
Hszücsou felé nagy kommunista csapatok vonultak, és a hírhedt Liu Po-cseng el akarta foglalni a várost.
A központiak Támingot komolyan vették. Az volt a terv, hogy száz kilométeres körzetben megtisztító központ lesz a város. Először Birmániában1 képzett, kitűnően felszerelt 85-ösök táboroztak Támingban, aztán a kevésbé képzett, de a vörösök felett minden tekintetben magasan álló 32-esek. Naponta legalább három amerikai truck2 hozta a hadsereg három-négy tonnás gabona és muníció utánpótlását.
A Kuofangpu3 ellenőrizte a várost és vidékét. Letartóztatta a vörösöket, komolyan tisztogatott.
A szétfutott nép egy része már visszatért.
És akkor jött a parancs: a csapatok elhagyták a várost, hogy dél felé, Hszücsou védelmére vonuljanak.
A hír hirtelen jött, és egyelőre csak mi tudtunk róla a katonaság útján, a lakosság nem. Gyanús volt már, hogy a villánkon állomásozó "jing"4 háromezer embere a kínai újév hajnalán, havazás közben elvonult, de a városban még maradtak csapatok.
Éppen a támingi eseményeket gépeltem szobámban, mikor P. Maron kihívott, és jelentette, hogy másnap hajnalban, még sötétben indulnom kell vissza a többi páterekkel és testvérekkel Csangtöba katonai autón.
Menni kellett. Ott maradt P. Superior, P. Maron, P. Tiszai, Herhold és Bencze testvérek, meg Dafróza nővér.
Csaknem éjszaka volt még, mikor a katonai autók állomásához közeledtünk. Az őrség minduntalan megállított bennünket. A katonák meglepve kérdezték, hová megyünk. Az egyik őr a fülembe súgta: "Komoly veszély van!" Félt szegény, hogy ha már mi is megyünk, akkor valami nagy baj készül.
Alig értünk vissza csihszieni táborunkba, utánunk jött P. Maron, Tiszai, Bencze és Herhold testvér is, majd néhány nap múlva a két kínai világi pap is P. Szun jezsuitával. Aztán vagy huszonöt katekistanő a vidékről. Középiskoláink tanárai. A misszió személyzete. Diákok. Keresztények.
Csangtöt ellepték a támingi menekülők. A városból és közvetlen környezetéből több mint ötvenezer lelket regisztrált a csangtöi segélyegyesület.
Mi történt?
Jenan1 kijelentette, hogy a vallásszabadságnak vége. Az egyházi javakat el kell venni, a papokat el kell fogni. A suntöi lengyel lazaristák három misszionáriusát kivégezték. Az egyiket öt lóhoz kötötték, és szétszaggatták. A másikat agyonlőtték. A harmadikat napokon át a kútba engedték, felhúzták, leengedték. Három nap alatt belepusztult a tortúrába.
A pogányok éppen úgy menekültek, mint a keresztények. A központi csapatok alighogy elhagyták a vidéket, a vörösök visszajöttek.
Mit várhatott a nép, mikor az első napon három kommunistát lefejeztek azért, mert a központiak bejövetele idején a városban maradtak, és ezzel jelét adták megbízhatatlan kommunista voltuknak?
Itt vagyunk hát újra hontalanul. Gondunk menekültjeink élelmezése és elhelyezése. Futkosunk segély és állás után, hogy túlságosan ne szenvedjenek.
Liszt jut mindenkinek vagy húsz kiló. Kezdetnek elég. Hszinhsziang és Kajfeng tanárokat és hitoktatónőket vesz át. Többen kórházba jutnak alkalmazottnak, vagy betegápoló kurzust kezdenek. A fiatalabb férfinemzedék sofőriskolába készül.
Pátereink egy része a szomszédos missziókban misszionárius, lelkigyakorlat-adó. Már tanárokat kérnek itt is, ott is. Mehetnénk sokfelé, de valahogyan még várunk, hátha rövidesen visszajuthatunk oda, ahova elsősorban rendel bennünket az Egyház.
P. Superior visszamaradt. Levelet írt, amelyben helyettesítésével P. Kochot bízza meg.
P. Kochhal együtt kerékpározunk Hszinhsziang felé. Persze missziónkról beszélgetünk. Mennyi minden történt már velünk! A támingi misszió nehéz másfél évtizede!
Számolunk. Megan Püspök Úr bizonyára pátereket kér majd a már nála dolgozó Bencze, Herhold és Lindenberger Testvérek után.
Számolunk, és P. Koch sorolni kezdi a neveket, és leméri, hogyan is állunk. P. Herpy, szegény beleőrült az utolsó évek emberfeletti munkájába.1 P. Németh elvesztette egyik szemére látását, és fél évvel ezelőtt Sanghajban nem tudták kigyógyítani állandó szédüléséből. Mégis, egy ezerkétszáz diákot számláló középiskolát vezet most a kanadai páterek tangsani missziójában. P. Zsámár több éves templomépítései, motorozásai, és megállást nem tudó munkássága után Pekingben kórházba került, ahol ki kellett operálni egyik tuberkulózissal beteg veséjét. P. Litványi a fárasztó nyolc éves iskolavezetés után Pekingben kínai szentírásfordításon dolgozik. P. Lischerong P. Vajdával,2 két kínai világi papjával és két segítőtestvérrel Pujangban a kommunistáktól körülvéve, minden kapcsolattól elszakítva ki tudja milyen sorsnak néz elébe. P. Havas súlyos idegkimerültséggel kórházba került. P. Molnár és P. Nagy az utóbbi évek súlyos idegpróbáiban kimerülve Sanghaj felé vették útjukat, hogy pihenjenek, mert az emberi erőfeszítésnek határa van. Vagyunk négyen-öten itt Csihszienben fiatalabbak, jó erőben, de azért nem mondhatjuk, hogy ez az év nyomtalanul múlt el felettünk. És ketten, P. Rab3 és P. Kaufmann Vuhuban4 végzik utolsó lelki felkészülésüket az eljövendő harcokra. Ketten, P. Ladányi5 és P. Sebes6 most fejezik be teológiájukat.7
A nővérek egy része éppen úgy fáradt, mint pátereink. Húsz, tizenöt, tíz év! A japán megszállástól következő nyolc év! Ez az utolsó év!
Gyönyörű missziónk, melynek fenntartása, csak a keresztények gondozása is több embert kíván, mint amennyien vagyunk. És mi hitterjesztésre jöttünk. Erőben, emberben megfogyva, egyre nehezebb időkben hogyan feleljünk meg az egyház várakozásának?
Beszélgetünk. Jó ez a számvetés. Ez a mi mostani megalázottságunk és nagy tehetetlenségünk. Ez a mi egyedül Istenre hagyatkozó birodalmunk. Jó nekünk, hogy nincs senki ezen a világon, akire támaszkodhatunk.
Hogy nekünk már csak Isten maradt.
Boldog, akinek egyedül csak az Isten maradt.