Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Odarendelik Vang kocsist, a mostani sejt fejét. Egy igen befolyásolható, ingatag karakter, de a nyelve a helyén van. Majd keserű könnyek között nekirontott a vörösöknek, hogy a missziót tönkreteszik... Majd meg keserű szemrehányásokat tett a missziónak. Előre kicsinált komédia volt az egész, de nem az ő szájuk íze szerint sikerült. Közben kivitték, és az ajtó előtt sugdosódtak. Utána megint más és más beállításban szavalt. Mikor nem tudtak dűlőre jutni vele, a végén kirukkoltak, hogy minden egyes munkásnak 140 000 vörös dollár kártérítést kell fizetnünk, és utána a sejt megszűnik. Utána egyszerűen átvették a lajstromot, és minden tárgyalás nélkül magukkal vitték.
A gyűlés maga nagyon szenvedélyes modorban folyt le. Lehetetlen részletesen leírni. Csaknem minden szavunkat egyszerűen letorkolták. Diktáltak leplezetlen diadallal, kárörömmel és ádáz gyűlölettel. Kínában ez szokatlan stílus. Monseigneur minduntalan a szemével intett felénk, hogy ne beszéljünk, hanem csak mondjunk igent. Így nem került sor a tettlegességre. (Megjegyzem, hogy 140 000 vörös dollár kb. öt igástehén ára.)
A tárgyalás után én egyenkint sorbakérdeztem a mieinket, akik jelen voltak, hogy mi a benyomásuk. A két kínai skolasztikusunk csak ennyit mondott: "végünk van!" F. Bencze és Herhold sem sokkal volt optimistább. Az egyik kínai skolasztikus azon a véleményen volt, hogy nem tragikus az eset. Én az előbbiekkel voltam egy véleményen.
Éjszaka P. Superiornak levelet írtam a fourra, hogy ideje volna a mentési expedíciók helyett egyelőre az emberek elmentését programba venni. Röviden jeleztem a tárgyalás anyagát és stílusát.
Azzal a benyomással hajtottuk a fejünket nyugalomra, hogy a misszió végnapjai közel vannak. Holnap valószínűleg megkezdődnek a szökések. Csak Monseigneur és P. Maron ne lenne a kezükben... De őket gondosan őrizték a nanliucsuangi minpingek. Mostanában már könnyebben lehetett velük beszélgetni. A látogatást a mieink részéről nem nehezményezik. Át is telepítették őket egy másik börtönbe. Négy más fogollyal voltak összepréselve egy szűk kis szobácskában. Kinek-kinek annyi hely jutott, hogy azon végignyújtózkodhatott. Azon kívül egy talpalatnyi hely sem maradt.
Október 9. Ma reggel megkezdték a mieink és a nővérek az elszéledést. P. Cser, aki tegnap visszajött a falujából utánunk érdeklődni, kora hajnalban kiment a tanyára, hogy elvezesse F. Feketét a határ felé. Utánuk indultak a városi és villai nővérek néhány csoportban falusi asszonynak öltözködve. Délelőtt folyamán még utánuk indult P. Molnár, F. Kollár1 és F. Vargha2. Minden poggyász nélkül mentek ki a házból, mintha a tanyára mennének. A városon kívül egyenesen nyugatnak vették az útjukat. Úti igazolványt az iskola állított ki nekik saját pecsétjével. Az út mentén az őrök többnyire írástudatlanok. Ha elég nagy pecsétet látnak a papíron, tovább engedik őket. A határ menti gyülekezőhely Csiencsuang. Onnét lesz majd, aki átcsempészi őket.
A vörösöknek eszükbe sem jut, hogy szökésünkre gondoljanak. Megtéveszti őket a mieink fesztelen jövés-menése. Mikor a Nanjüanba (a nővérek zárdája)3 megyek, hogy utána nézzek mennyien vannak még itt, meg is jegyzi a kapuban ülő ellenőrző bizottság: "Ez még keményen lépked!". Hogy ne legyek kihívó, levetem bőrcipőmet, és ezentúl rongypapucsban járok. Ez volt bőrcipőm veszte.
Ebéd közben már csak néhányan ültünk az asztalnál. Még az itthon maradottak is csak néhányan jöhettek. Hol ezt, hol azt hívják a vörösök. Felülvizsgálják a raktárakat, az árbecslésről tárgyalnak stb. Mi meg készségesen megyünk, ha hívnak, hogy leplezzük a szökést.
Ebéd után ismét a Nanjüanba megyek. Az utca két oldalán a járdát végigüli minden szedett-vedett nép. Ahogy meglátnak vagy elfordítják az arcukat, vagy sunyi módon a szemembe vigyorognak. Itt valami nem jó készül. Szinte forrón perzselő szél csapja az arcomba az utca homokját. Forró, viharos októberi szél. Hozzá illik a mai naphoz.
Három óra körül ablakom alatt nagy rohanásra, kiáltozásra és csörömpölésre leszek figyelmes. Az utca népe Monseigneur raktárait takarítja ki. Száz és száz ember... Ez egy motorkerékpárt tol, az egy biciklivázat visz a vállán, amaz egy kályhát, egy másik épületfát és így tovább. Negyed óra alatt mindent kihordanak a malom előtti nagy udvarra.
Utána keresik F. Benczét és F. Herholdot. Ugyanaz a tömeg nekiront az asztalosműhelynek és lakatosműhelynek és a velük összefüggő raktáraknak. Durván, hozzá nem értéssel ráncigálják ki a dolgokat az udvarra. Szegek, csavarok, lámpák, villanykapcsolók, vezetékek, gépek, bicikli és motor alkatrészek, újak és ócskák egymás hegyére-hátára döntve lepik el az udvart. A villanytelep generátorát feldöntik, úgy, hogy a földön darabokra törik. Majd a rendház padlására megy a tömeg. Szívesebben nézelődnek és pusztítanak, mint cipekednek. Tulajdonképpen hordár kulinak terelték össze őket. Vajmi keveset fognak látni a "haszonból", az a vezetők zsebében fog elsüllyedni. Nem nagyon törik magukat. Egyre kell noszogatni őket, hogy egy-egy kályhát, üres ládát, raktáron levő bútort négyen-öten felemeljenek. No, nem szakadnak belé. A faszénraktárban megtalálják az én jó német biciklimet. Arra persze mindjárt Miao úrnak "van szüksége"… Az udvaron a holmit rendezik a venni szándékozó kereskedők. Nagy részére nem kínálkozik vevő. Azt vaspálcával tördeli az aranyifjúság.
A rendházban is megkezdődik a felfordulás. Az egyik rendőrtiszt csíp nyakon, hogy nyissam ki szobámat. Szeme mindjárt az ágyam alatt levő bőrcipőre esik. Leül az ágyra, és felpróbálja. Be is fűzi mindjárt, és megjegyzi, hogy nem rossz. Tiltakozásomra hóna alá csapja saját rongypapucsát, és nevetve odébb áll. Az egyik tanár jelenti, hogy az iskola alatti pincében a nép megtalálta a misebort, és mind elhordta. Erre a hírre az én rendőröm gyors iramban ellép.
Csou úrba botlom bele. Kijelenti, hogy senkinek sem szabad semmihez hozzányúlnia. Ha észreveszem, hogy valaki lop, azonnal jelentsem neki, mert hogy ők nem rablók. Ő is a szobámat akarja látni. Leül az asztalomhoz, és miközben magyarázza, hogy milyen szigorúan veszik ők ezt a fegyelmet, megmotozza fiókjaimat. Elemeli tartalék szemüvegemet. Mondom neki, hogy ez erős dioptriás lencse, nem luxus szemüveg. "Nem baj - feleli -, majd leköszörültetem laposra az üveget." Közben még zsebkésemet is kinyitja, becsukja, és a végén fesztelenül zsebre teszi, mintha egész életében ez lett volna a foglalkozása. Meghagyja, hogy csak jelentsem azonnal, ha valami szabálytalanságot veszek észre, és azzal elköszön. Másoktól megtudom, hogy ez nem csak "Csou" nevű úr, hanem "Hszüe" nevű is. (Kínában mindenki rossz hírű embernek veszi azt, aki két név alatt működik.) Egyesek szerint a Kang-csung diákja, mások szerint a tódzsang bizottság feje, ő maga hol a tartományi kormány rendkívüli kiküldöttjének vallja magát, akit a mi tódzsangunk ellenőrzésére küldtek ki, máskor meg megtódzsangolt földbirtokosnak, aki most kénytelenségből és azzal a jószándékkal dolgozik a vörösöknek, hogy az áldozatok sorsán enyhítsen. Ez tehát a "sok arcú Csou úr". Tőlem P. Tiszaihoz1 megy. Ő okosabban csinálja, mint én. Egy karórával és egy tekercs aktapapírral "jóbarátokká" lesznek, és valóban nem engedi, hogy jelenlétében mások zavarogjanak az ő őrzése alatt álló helyiségekben.
Az udvaron megnézem F. Benczét és Herholdot. Fanyar mosollyal nézik, hogyan semmisíti meg a fenséges nép az ő munkaterüket. Főként a vasműhellyel bántak el csúnyán. F. Herhold cinikusan megjegyzi, hogy ezek jobban tudnak takarítani, mint ő. Évek óta nem tudott zsúfolt műhelyében ilyen radikális rendet teremteni.
Az egyik nyurga, jó megjelenésű terrorista kíváncsian végignéz, hogy mit szólok mindehhez.
Kissé meglep, hogy így viszonozza a nép azt a sok jót, amit mi évtizedeken át tettünk velük. Igaz, hogy külföldi vagyok, de soha nem bántottam meg egy kínait sem.
Azért nem kell szomorkodni. Nem teellened irányul a dolog, hanem te is a püspök áldozata vagy, őmiatta bűnhődsz.
Nem vitatkozom Msgr. védelmére, hisz kárba veszett szó volna, csak megjegyzem, hogy akkor miért lopkodják el az én privát holmimat. Érdeklődik, hogy ki mit vitt el tőlem. Említem a cipőt, szemüveget stb... Rögtön noteszt vesz elő, és feljegyzi. A tettest persze nem nevezem meg, de megtudja másoktól, akik látták. "Ennek utána fogok járni." Mindjárt szemlét tart a házban. Kiküldi a zavargókat, és bezáratja az ajtókat. Valóban nem emlékszem, hogy ezt az alakot valaha is láttam volna a fosztogatók között a tódzsang egész hónapja alatt. Nem egészen lehetetlen, hogy egyike a fehér hollóknak.
Távozása után óvakodom attól, hogy a klauzúrában bent találjanak. Ha a klauzúraajtóknál kívül találkozom ajtódöngetőkkel és kulcskövetelőkkel, csak annyit mondok, hogy nem én vagyok a portás. Keressék meg őt. Ezzel a trükkel sikerül is megúszni a délután hátralevő felét.
Előkészítem a szöktetések további részleteit.
Nagy gondot okoz az évek óta súlyos szélütésben sínylődő Leopoldina nővér2. Amíg ő itt van, néhány nővér is le van kötve itt. Sikerül összetoborozni négy hordágyvivőt. Azok mindjárt ki is mennek a tanyára, és elkészítik a hordágyat. Az a terv, hogy éjfél után meglépnek vele a határ felé. Velük megy még néhány maradék nővér is mint "a beteg nagysága rokonai". Néhány nővér pedig a pujangi árvalánykákkal dél felé veszi útját. Megbízható lakatossegédünk targoncán tolja majd batyuikat. A Táming környéki árvák akármelyik percben megléphetnek, ha baj van. A lakatossegédnek még átadok hat üveg misebort, amit nem találtak meg, hogy ássa el otthon az udvarukban.
Október 10. A betegszállítás meghiúsult. Valaki beárult bennünket, és a minpingek épp az induláskor toppantak be. "Aha, szökni akartok a határra... Abból nem lesz semmi." Az én embereim kínai módra találékonyak a válasszal: "Ilyen tehetetlen beteggel lehet olyan messzire menni? A városba visszük, mert ott jobban lehet kezelni." "Végtére is a határra is elvihetitek - mondják a minpingek, miután megmotozták a beteget, és látták, hogy nincs semmi kincs a hordágyon - nekünk nincs rá szükségünk." A szállítók persze ezek után nem merték lebonyolítani a vállalkozást, mert az ő személyüknek nem volt salvus conductusa1 a határra. De behozták a beteget a Nanjüanba, ami szintén könnyebbséget jelentett. A többi nővér a reggeli szürkületben szerencsésen ellépett.
A fouron tehát már nincs egy nővér sem. Hogy minél később vegyék észre a szökést, néhány növendék és vénasszony bújt bele a nővérek itthagyott szerzetesi öltönyébe. Délutánra azért kisült a turpisság.
Ma reggel F. Császár2 és Lindenberger is búcsút mondott Támingnak. Az étteremben teljes számú teríték tereli el a figyelmet. A konyhában a tűzhely körül épp úgy sürgölődik Csi-csen, a második aspiránsunk, mint régen.
Délelőtt F. Pi bennszülött skolasztikusnál vendégeskedik sok elvtárs. Jól tud velük beszélni. Ők még színlelik, hogy nem az egyház ellen éreznek ők, csak a külföldiek ellen. De azért alaposan megkopasztják őkelmét. Minden apró holmiját elemelik. F. Li, a másik filozófusunk finomabb anyagból van gyúrva. Nem bírja ezt a népet. Látom, hogy ő is szökni szeretne. F. Bencze és F. Herhold is hangoztatja, hogy ők sem bírják már ezt a folytonos szekatúrát. Mint szakemberek különben is veszélyben vannak. Az ilyen ember kapós a vörösöknél, gyáraikban épp az ilyenfajta ember hiányzik legjobban. Ők lesznek tehát a legközelebbi szökevények. Pi nem akar szökni.
Az eddigi szökevények kulcsai máris jókora köteget tesznek ki. Minthogy F. Császár, a portásunk is elment, összeszedem a kulcsszekrényből a többi szükséges kulcsokat. Még egy jókora köteg. No, ezentúl "Kulcsárnak" is nevezhetnek. Míg én a kulcsaimat fűzöm föl, két rendőrtiszt betoppan a raktárba... Vizslaszemekkel veszik szemügyre az ottani sok holmit. Egy óvatlan pillanatban elemelik a könyvtárkulcsot.
Délután erőszakosabb tempóban megy a fosztogatás. Feltörik a betegtermet F. Vargha szobájával együtt, és minden mozgatható holmit elvisznek, anékül, hogy mi észrevennénk. Majd a kápolna kerül sorra, a jezsuiták házikápolnája. Az oltárokon, padokon és szekrényeken kívül semmi sem maradt ott. Nem is tudom, hogy mennyi holmit hagytak ott a mieink szökés előtt. Valószínűleg nem sokat. De a zár letört. Ezentúl tehát a kápolna szabad préda. Beszögelni nem lehet, mert akkor nem tudom kinyitni a nézelődő csoportok parancsára. Majd P. Lischerong szobája jut ugyanarra a sorsra. A tetteseket úgy látszik megzavarta valaki, mert az ágynemű ottmaradt; az ágy előtt egy jó erős kötél, amivel az illető össze akarta kötni zsákmányát.
A portai két raktárszobát is feltörték. De minthogy nagyon sok holmi volt ott, éspedig zűrzavaros összevisszaságban, csak kisebb fosztogatás volt lehetséges, mintha minden rendben lett volna. Olyan ott most a felfordulás, hogy magam sem tudom megítélni, mi van ott értékesebb. De hiába is tudnám. Ez egyszersmind az órásműhely és raktár. Egy vekker elkerülte a figyelmüket. Azt biztonságba helyezem, néhány kalapáccsal együtt. Azok szükségesek most az ablakok beszegezésénél. Úgy látszik figyeltek a tettesek, mert egyikünk sem vette észre ezeket a fosztogatásokat. Talán jobb is. A mieink inkább csak bujkálnak. Alig állunk a lábunkon a fáradtságtól és zaklatástól.
Ezenközben P. Tiszainak és a Nanjüanban maradt nővéreknek nehéz órái voltak. P. Tiszait elcsalták a magtárakhoz valami ügyben. Azalatt a nővérek klauzúráját teljesen kirámolták, kivéve azt a szobát, ahol a maradék négy nővér volt. Minden bútor és apró holmi az udvarra került, azaz az apró holmit mindjárt el is hordta az, aki rátette a kezét. Az udvaron egymás mellé rakták csoportok szerint az ágyakat, az asztalokat, a székeket, az éjjeliszekrényeket, lavórokat stb... Konyhájukat aránylag megkímélték. A szobák teljesen üresek maradtak.
Mire én odakerültem, már el is múlott a zűrzavar. A népet elkergették. A kapuőrség nem is akart beengedni, de amikor azzal fenyegetőztem, hogy elmegyek a mandarinhoz, mégis kinyitották. A klauzúrába nem engedtek be. Kao Szan, a gonoszlelkű minping állt ott őrt. Mikor követeltem, hogy nyissa ki, mert látni akarom, hogy mi történt a nővérekkel, betöltötte fegyverét, és reám fogta. A portásasszony látva ezt, elhúzott onnét: "Nincs semmi bajuk, senfu, csak a holmit hordták ki. A klauzúrában nincs senki rajtuk kívül."
Kerülő úton mégis bejutok a nővérek kápolnájába. Elvégzik heti gyónásukat. Sápadtak, sárgák az ijedelemtől. Ők is mennek majd, mihelyt valami módját kitaláljuk a beteg elszállításának.
Hogy hogyan múlt el a délután, már nem is emlékszem rá. Mind újabb csoportok jöttek a klauzúrába nézelődni. Nekem sorra kellett kinyitni a zárt ajtókat. Így fedeztem fel az eddigi fosztogatásokat is, a nézelődők nem kis műfelháborodása kíséretében. Kezd feltűnni, hogy nem látnak embert a házban. Megnyugtatom őket, hogy ki-ki a dolgát végzi, azért nincs a szobájában. Kapóra jön, hogy történetesen éppen a vidéki páterek szobáit nyittatták ki. Kerületükben vannak, nem csoda, ha nincsenek a szobájukban. De azért csóválják közben a fejüket. Pedig ma még nem szabad gyanút fogniuk.
Este kapuőrséget állítottak hozzánk, és megüzenték, hogy ne csempésszünk, mert lőni fognak. Vacsora után kimegyek a portára, és elpanaszolom Miaónak a ma történteket. Megmondom neki, hogy én így nem bírom ki sokáig. Lajstromozzanak, de ne törjék fel az ajtókat, és ne raboljanak privátim. Ha így megy tovább, vagy megbolondítanak, vagy megszököm előbb-utóbb. Felhívom a figyelmét, hogy az udvaron levő holmit én őrzöm. Az övék, ők őrizzék. Megkérdezi, igaz-e, hogy a cipőmet ellopták.
- Ki lopta el?
- Nem tudom.
- Mi tudjuk. Akarod, hogy visszaszerezzem, és megbüntessem az illetőt?
- Talán bolond vagyok, hogy ilyen ódiumot vegyek a nyakamba?!
- Az nem úgy van! A tódzsang nem rablás. Én elbánok vele. Megvan hozzá a hatalmam.
- Szó se legyen róla. Vagy ha igen, akkor én odébb állok.
Erre dörmögve elejti az ügyet. Megnézi a feltört szobákat. Kér egy takarót és derékaljat, mert hogy ő fog az udvarban őrködni. - No, mi lesz a mieink szökéséből - gondoltam magamban. De aggodalmam eloszlik, mikor elmegy pálinkát venni. Egy-két óra múlva mind horkolni fog.
Pi azt gondolja, hogy a szobákból sok apró értékesebb holmit lehetne feltűnés nélkül elmenteni. Én olyan fáradt vagyok, hogy képtelen vagyok rá. (A háznép előtt érthetetlennek tűnik az én eljárásom, hogy a szobákban levő holmikat, mint paplanok, derékaljak, ruhák stb. nem dugom el. A fáradtság mellett legfőképp az az akadály, hogy 1) rejtekhelyeinkhez nem tudok feltűnés nélkül hozzáférni; 2) ha a fenti holmikat nem találják a szobákban, minden bizonnyal kutatni fognak rejtekhelyek után, éspedig valószínű, hogy eredménnyel. Így azokról elterelem a figyelmet, és ami így elveszik, annak árán talán megmenekül az elrejtett holmi.)
A fáradtságtól szinte úgy szédülök be az ágyba. Annyi minden történt ezekben a napokban, hogy ha este visszagondolok a reggelre, szinte egy heti távlatból látom a reggeli dolgokat. Az eseményeknek és incidenseknek csak tizedrésze kerül papírra.
Nyugtalanul alszom. Hallom Pi testvérünket az emeleti szobákban kutatni és gyűjteni. Egész zacskókkal gyűjtött össze zsebkéseket, ollókat, vonalzókat, töltőtollakat, apró szerszámokat, gyufát, gyertyát és más, apró európai érdekességeket.
Éjfél után három órakor bezörget Li, F. Bencze és F. Herhold. Leteszik kulcsaikat, és Isten nevében indulnak. A tó partján egy létrán kimásztak a várfalra, és onnét zavartalanul elértek Csiencsuangba.
Október 11. P. Superior reggel valami szóbeli üzenetet küld be a városba, de a küldönc nem értette meg világosan miről van szó. Én sem. Csak annyit értettem meg, hogy eltávozik ő is, de nem megy át a határon.
Hogy leplezzük a szökést, rendesen terítünk, és "Leó az édes" meg Csi-csen főz, kotyvaszt egész nap a konyhában. Leó történetesen azért "édes", mert a spájzban megtalálta a mézet és lekvárt, és egész nap azt nyalogatja, hogy az arca csak úgy csillog a méztől. Olyan tüzet raknak a tűzhelyen, mintha lakodalomra készülnének. Valami megnevezhetetlen kotyvalék jött ki a kezük alól, amit szívesen átengedtem nekik. Nekik ízlett is. Kao Szan barátunk, a minping, egész délelőtt ott ül mellettünk, és nézi, hogy mi készül a "nyugati ördögnek".
Tegnap délután felfedezték a fouron a nővérek szökését. Meg is szállták a zárdát. Éjszaka ott is, meg a városi zárdában is kutattak, és felfedezték a nővérek titkos rejtekhelyeit. Ki is ürítették, de csak a beavatottak. Ezzel kezdődött a botrány. Folytatódott ma délután a nagytemplom sekrestyéjében, melyet feltörtek. A zavargók magukra öltötték a püspöki ornátust. Egyikük egy feszületen becézgetve paskolja az Üdvözítő szent testét, miközben hahotázva mondogatja: "Fili mi! Fili mi! Amen! Amen!" A kapus riadtan jelenti az esetet. Mit kezdjek ezzel a csőcselékkel? Üzenek a Keleti utca bizalmijának. De a nép már megelőzött. A jobb érzésűek felzúdulva kérdezték: "Mi ez? Egyházüldözés, vallásgúnyolás vagy a püspök tódzsangja?" A bizalmi örül, hogy szabálytalanságon kaphatja a nanliucsuangiakat. Miao is röstelli a dolgot. Nagy patáliát csapnak mind a ketten. Megkötöznek néhány zavargót, és az ajtókat lezáratják.
Nekünk annyiban jött ez kapóra, hogy a sekrestyében maradt dolgokat most már nyugodtan elrejthetjük. Akárki akar ott kutatni, azt felelhetjük, hogy a sekrestyét már kirabolták. Éjszaka a leánynövendékek bevarrták a miseruhákat a paplanjaikba. A bátrabb hívek meg egy-egy kelyhet stb. otthon elrejtettek. Ezentúl úgy ebben, mint a fiúiskola sekrestyéjében nappal semmi sincs. Az egyetlen misefelszerelést az őrzi saját holmija között, aki a sekrestyét gondozza.
Ezen incidens után a templomban hosszabb időre csend lett. Délután a jezsuita rendházban is megritkultak a látogatók. Csak néhány tisztviselő, rendőr stb. fosztogatta a könyvtárakat "megtekintés" címen. A könyvállományt erősen megdézsmálták már. A legbarbárabb az, hogy többkötetes sorozatokból elvisznek néhány kötetet, és így a sorozat elveszti értékét. A könyvet azután az utcán eltépik és elszórják, csak a fedelét tartják meg "notesz-táblának", mert az "modern" holmi. Értékes díszkötetek pusztulnak így el. Egyébként elég csendes a délután, sőt estefelé minden látogató elmarad. Úgy hallom, titkos gyűlések vannak. Hajba kaptak egymással a templomi incidens, az elfogatások, a hatósági személyek fegyelmezetlen lopásai, a lajstromozott holmi titokban való eladása és még sok más miatt. Mindez a "népfelség" elleni vétek, a nép megkárosítása... De ha nincs Isten, akkor lelkiismeret sincs.
Vacsora után az esti holdvilágnál kimegyek a fourra. A városkapunál az őrség rám fogja fegyverét. Megmondom, hogy árváinkat akarom megnézni, mindjárt visszajövök. Meglep, hogy tovább engednek. Ma délután ugyanis az egyik terrorista megkérdezte tőlem, hogy hol vannak a többiek.
- Hol vannak? Elmentek!
- Valamennyien?
- Egy szálig, kivéve P. Tiszait, F. Pit és engemet.
- Hova mentek?
- Sejtelmem sincs róla. Leadták a kulcsot, és azt mondták, engem ne keressetek, amíg a tódzsang tart.
- Miért mentek el?
- Elvittétek a gabonánkat, nincs mit enniük; elvittétek a szerszámaikat, nincs mivel dolgozniuk. Nem bírták már a további szekatúrákat, hát tovább álltak.
- Te mikor mégy el?
- Azt ugyan várhatjátok.
Erre hümmögött egyet az én emberem. Most már biztosan tudja mindenki a szökést. Mégis kiengednek a kapun. Lehet, hogy jobban szeretnék, ha mind elmennénk. Akkor nem volna tanúja fegyelmetlen rablásaiknak.
A holdvilágnál nem nagyon figyeltem meg, hogy kik azok az árvák, akikkel beszélek. Nem vettem észre, hogy utasításom ellenére a pujangiak maradtak itt, és a környékbeliek széledtek el. Ha ezt tudom, mindjárt bevittem volna őket a városba. Megnyugtattak, hogy itt vannak még az aggok is, még őrség is van a zárdában. Így nyugodtan hazamentem. Az éjszaka folyamán azután meggyaláztak néhányat a minpingek, elsőnek Kao Szan. A környékbeliekkel nem merték volna megtenni, mert közeli hozzátartozóik vádat emeltek volna "erőszak" címén, ami megsértése a népfelségnek.
Október 12. Reggel a kis áldozatok sírva jelentik nekem az éjjeli eseményt. Én mint külföldi nem hozhatom elő a dolgot, mert nagyobb bajok lennének belőle. A dolognak úgyis híre ment, és Kao Szant elfogták. A mandarin az árvákat gyűlésre hívta, és megkérdezte, hogy igaz-e a dolog. Azok igennel feleltek. Pénzbeli kártérítést ígért nekik, és megkérte őket, hogy ne beszéljenek róla, mert a dolog egyaránt arcvesztés a Vörös Hadseregre és őrájuk nézve is. Ez nekem kapóra jött. Rögtön behozattam a leánykákat a városba, és elküldtem Csang kapust a mandarinhoz, hogy adjon a gyerekeknek útlevelet Pujangba. Mert "nincs gabonánk, amivel táplálhatjuk őket", elküldöm őket a pujangi misszióba. Azt válaszolta, hogy megengedi a távozást, de most nem ér rá útlevelet íratni. Ez ismét kapóra jött. Meglévén az engedély, összekombináltam a dolgot a beteg Leopoldina szállításával - és mindkét expedícióra a Keleti utca bizalmijától kértem útlevelet, hivatkozva a mandarin engedélyére. Az szívesen kiállította az útleveleket. Úgyis igyekezett mindenben kezemre járni. De még a szállítók és kísérők nem voltak kéznél. Csak két nap múlva tudtam a karavánt útnak indítani.
Ma a "nézelődések" a rendházban még gorombább formát öltöttek. A klauzúraajtókat addig rugdalják, amíg ki nem nyitom. Akkor azután beözönlik egy csoport, és botjával verve a padlót kiáltozik: "Vén nyugati ördög, most tehetetlen vagy! Megölünk! Kirabolunk téged! Te nyugati ördög, tehetetlen vagy!" Rájuk hagyom. Miközben szemlélődő körútra indulnak, többnyire meglépek, és Haolit elszalajtom a Keleti utca bizalmijához, aki küldi is minpingjeit. Azok azután udvariasan kitessékelik a zavargókat. Közben mindig magukkal visznek valamit, többnyire a könyvtár látja kárát a látogatásnak.
Egy ízben maga a mandarin jön el kitessékelni a bandát, amikor éppen a házikápolnában csaptak ilyen zenebonát. Szinte könyörgő hangon szól hozzájuk: "Nézzétek, legyetek egy kis megértéssel... Lássátok, hova jutottak ezek az emberek néhány nap alatt", és rám mutat, piszkos, rongyos ruhámra, és a feldúlt kápolnára. Amazok felhúzott orral dörmögve kicammognak. A mandarin még odasúgja, hogy akárki jön, ne nyissak neki ajtót. Könnyű mondani. Ha nem nyitom ki az ajtót, feltörik, és akkor éjjel-nappal nyitott ajtó mellett még elviselhetetlenebb az élet.
Ahogy elmegy az egyik csoport, jön a másik. Ha egy kis szabad percem akadna, akkor meg a háznép jön mindenféle sürgős üggyel és rablási jelentésekkel. Ma az utcagyerekek megtaláltak a betegterem valamelyik zugában egy misekészletet. Sikerült még a kelyhet és paténát visszaszednem tőlük. Látván, hogy az étterem ajtaját is feltörték, elrejtjük az evőeszközöket egy kazal alá. A konyhai fazekakat és a szerszámok egy részét a tóba merítjük.
Minthogy tegnap erős parancsot adtak ki a magánjellegű rablás ellen, ma délután azzal telt el, hogy az öt utca közös bizottsága lajstromozni jött. "Csak azt visszük el, amit te kijelölsz." Hisz ez egész szépen hangzanék, de 45 millióról van szó. Mit lehet itt válogatni? Mindamellett ez alkalommal csak felét írattam fel a bútoroknak.
Minden szobában maradt még egy szék, néhol egy ágy is, néhány kályha, néhány koffer vagy láda. Tartalmukat a faliszekrényekbe zsúfoltatom a szeminaristákkal, és lezárom.
A fickók huncutok. Ahogy a bizottság kimegy a szobából, letörlik a krétajeleket, és így sok bútor bent marad, amit felírtunk.
A lajstromozás után az utca népét beterelik, hogy hordja ki a megjelölt darabokat. Minpingek vigyáznak, hogy ne lopjon a nép. Nem is lett az ügyből nagyobb stílű rablás ez alkalommal. P. Szajkó kofferei átvészelték az esetet, mert még nem találtam meg a kulcsaikat. P. Kaufmann1 szobája ugyanúgy átvészelte az esetet, mert annak kulcsát sem találom. P. Superior szobáját meg elfelejtették kihordani.
Ma elég komikus őrváltás is volt. Éppen nagyban dézsmálja két fiatalember a kis könyvtárat, mikor két fegyveres rendőr jön. Épp ezeket keresik. No, nem elfogásról van szó. Csak átadják nekik a fegyvereket, hogy "most ti vegyétek át a szolgálatot". Közben egymásra néznek, hogy az előbbi kettő nem dézsmálhat tovább, mert már szolgálatban van. Az újonnan jött kettőhöz meg szintén nem illik a dézsmálás, miután épp hogy átadták a szolgálatot. Egy ideig ténferegnek. Majd úgy oldják meg a kérdést, hogy mindketten dézsmálnak. Így egyik sem jelentheti a másikat. Haoli pörölni kezd velük, de leintem. Minden meghiúsult dézsmálás később kamatosan újul ki.
Az én börtön-házigazdám ma besurran, és átad 800 piasztert. Ennyit juttattak neki eddig a zsákmányból. Nem akarja vele lelkiismeretét terhelni. Majdnem rajtavesztett. A zajongó csoport döngeti az ajtót. Félóráig bezárt szobámban vesztegel szegény feje, míg azok távozása után ki tudom csempészni őt az egyik mellékajtón.
Mától kezdve hónapokon át nem gyújtottunk be a konyhában. A diákok konyháján akad egy kis maradék, amikor éppen időm akad az étkezésre. P. Tiszai a Nanjüanban kap kosztot, F. Pi meg a szeminaristákat boldogítja.
Csou úr panaszkodik, hogy a nép hálátlan. Őket, t. i. a tódzsang bizottságot vádolja, hogy elsikkasztják a tódzsang jövedelmét. Fáj neki, hogy a nép milyen hálátlan. Ez is a sokarcú Csou úr egyik arca. Nem a legvidámabb arca.
Este kiadtam az éléskamránkat a diákoknak, hogy a használható anyagot vigyék át magukhoz, mert holnap már valószínűleg ezt a helyet is felfedezi a sok "nézelődő". Viszont én és még néhány alkalmazottunk a diákkonyhán kosztolunk.
A fiúknak érdekesebb kaland volt, mint nekem. Én az őrszolgálatot végeztem addig, amíg ők "dolgoztak". A jel az volt, hogy ha köhintést hallanak felőlem, akkor idegen jön, tűnjenek el. Jött is egy minping. Volt nagy riadalom. De sikerült a jövevényt a porta környékén lefoglalnom. Utána folytatódott a kaland. Amit "Leó az édes" meghagyott, azt ők kinyalták végérvényesen. Főzelék és egyéb konzerveinket - ami nekünk hónapokig elég lett volna - egy reggel elfogyasztották. F. Lindenberger sírt volna, ha látta volna azt a pusztítást.
Október 13. Vasárnap. Ma reggel indultak el a betegszállítók Leopoldina nővérrel. Vele ment két nővér, csak Dafróza1 maradt itt. Tegnap este majdnem éjfélig tárgyaltam, míg nyélbe tudtam ütni a dolgot. A hordárok mind olyan emberek, akik el akarnak tűnni innét. Ez jó alkalom nekik. Már félóra járásnyira voltak, mikor egy okvetetlenkedő őrszem visszahozta őket a városba. Itt a hatóságok azután igazolták a betegszállítást. Jócskán kifárasztották és megkésleltették az expedíciót.
Ma mikor beültem a gyóntatószékbe, valahogy úgy rám nehezedett mindaz, ami az elmúlt héten történt, hogy sírni kezdtem. Az édesapám temetésén sírtam úgy, mint ma. Minduntalan ki kellett jönnöm a templomból, hogy leplezzem megindulásomat. De azért észrevették a gyónók a dolgot. Vigasztaltak a maguk módja szerint. Az egyik szóbeli üzenetet adott át P. Havastól. Azt üzeni, hogy "a senfuk mind menjenek el innét minél gyorsabban". Hogy mehetnénk el, mikor Püspök Úr és P. Maron fogságban ül? Diákjainkat sem hagyhatom itt, sem a híveinket prédául a vörösöknek. És mi lenne akkor a templommal?
Szentmisém végén odaüzennek az oltárhoz, mert Msgr. hazajött misézni, és az őrei nagyon türelmetlenek. Valóban ő mondta a következő misét. A híveket meghatotta, hogy püspöküket ismét az oltárnál látják. Még csak az áldozásnál tart, mikor Kao Szan puskatussal veri a földet, hogy azonnal jöjjön le az oltárról, ő tovább nem hajlandó várni. P. Tiszainak sikerül azért még egy kis türelemre bírni, és cigarettát tolva a szájába kituszkolni a templomból.
Tulajdonképpen azért engedték ma haza a Msgr.-t, hogy a zárda udvarán összehordott bútorfélék árának megállapításánál az ő véleményét is kikérjék, illetőleg, hogy elismerje nevetséges áraikat. Általában 5-10 százalékát vették a valóságos árnak. Én otthagyom őket. Nincs célja a vitatkozásnak rablókkal. Egész délelőtt ezzel voltak elfoglalva.
Közben egy ismeretlen fiatalember keres. Titkos üzenetet hoz. Azt állítja, hogy Honanból küldi egy olasz páter azzal, hogy nézzen körül, hogy mi van itt, és hogy átadja nekem az üzenetet, hogy igen közel van a felszabadulás. Nem tudta megnyerni bizalmamat. Tele vagyunk kémekkel és agent-provokateurökkel. Színtelen, semmitmondó válaszokat adtam neki. Saját szemével meggyőződhetik arról, hogy mi van itt, nekem nem kell bővebben magyaráznom. Megkérdem, hogy mikor akar visszamenni. Holnap reggel. Megkérem, hogy előtte még jöjjön el hozzám a levelemért. Egy óra múlva hűlt helyét találtam.
Egy vidéki keresztény jött házassági üggyel. Felmentésre nincs szükség, csak esketésre. Püspök úr azt válaszolja, hogy misszionáriushiány esete forog fenn, tehát pap nélkül is megesküdhetnek.
Miao úr tegnap minpingjeivel és a szakszervezetissel áttette a hivatalos helyiségét a nővérek anyaházában. A börtön is odakerült. Így foglyaink már tisztességes szobában lakhatnak, ha össze is vannak még mindig zsúfolva.
A "hatóságok" még az éjjel magánjellegű kutató expedíciókat eszközöltek új otthonukban. Meg is találtak minden rejtett holmit. De a nem rejtett holmit sem tekintették idegen holminak. A nővérek minden ágy- és ruhaneműje és minden készlete még az éjszaka eltűnt. Persze lajstromozás nélkül.
A gyógyszertárat is feltörték, és kiürítették. "Nem sikerült kinyomozni", hogy kik voltak a tettesek, de a nép egy percig sem kételkedett, hogy ők maguk voltak azok. Minthogy óriási értékek tűntek így el, a nép igen zúgolódik, hogy a vezetők fölöznek le mindent. Kárpótlásul ma ismét lajstromoznak a városban, holnap meg a fouron. Úgy látszik, ez már gyakorlattá válik. A préda java a vezetőké, a bútor a népé.1
A lajstromozás ma már nyugodt stílusban folyt le. Mi is beletörődtünk már, hogy minden az övék; meg ők is látják, hogy gorombaság nélkül is le tudják bonyolítani a tódzsangot. Ebéd után előbb a jezsuita rendházban lajstromoztak, utóbb a püspökségen. Lajstromozás közben fedeztük fel, hogy F. Bencze kegytárgyboltját is feltörték. Továbbá két még át nem vett anyagraktárat, a grotta2 melletti raktárat, ahol az úrnapi körmenet szétszedhető oltárai és díszletei voltak, és a rendházban egy kis raktárt, ahol a vidéki páterek néhány ládája volt. Mind erősen megdézsmálva, de még van bennük holmi jócskán.
A feltört ajtókat beszegezzük, vagy ha lehet, a zárakat megjavítjuk. Utána meglátogatom Monseigneurt a lakásán. Jól esik egy kicsit elbeszélgetni. A folyosón Kao Szan áll őrt. P. Maront felügyelet nélkül engedik kószálni a házban. Közben megérkezik P. Horváth katekistája Csingfengből, és a kísérők, akik a szökevényeinket kísérték át a határon. Mikor látják a rendetlenséget, szemetet és rombolást az üres házban, úgy nyögnek, és sóhajtoznak, hogy nem tudom megállni nevetés nélkül. Azt mondják, hogy olyan félelmetes benyomást tesz rájuk ez a látvány, mint ha elhagyott, pusztuló pagodában lennének. Én már megszoktam.
Szobámba viszem őket, ahova csak titkos kopogással lehet bejutni. Elbeszélik a szökés részleteit. Végtére sikerült a szökés. A Gondviselés feltűnő módon segítette őket. Csak szegény An nővér bolyong még mindig faluról falura. Szívbajos. Kísérőjét valahol elhagyta, és megzavarodott a sok ijedelemtől. De most már útban van ő is Jangcsüan3 felé, ahol a népbiztos igen jó barátja a missziónak. Csen nővérrel nem kevesebb baj volt. Nem mert együtt menni lakatossegédünkkel, és így többször eltévesztette az utat. Szegény fiúnak néha órákig kellett keresgélnie, míg rátalált valami útmélyedésben, ahol egyedül szomorkodott. Én két nővért akartam indítani akkor az árvákkal együtt. Társa, Csao nővér akkor hirtelen bátor lett, és nem ment el. Tegnap már rimánkodott, hogy nem bírja tovább a szekatúrákat. Az árvákat meg valaki visszarendelte. Így persze az út nem volt olyan suntang4. A kínai nővéreknél több önállóságra számítottam. Kiderült, hogy jobban elvesztik a fejüket, mint a külföldiek.
Szobámba egymás után kopogtatnak be a házbeliek, miközben leredőnyözött lámpa mellett levelet írok P. Lischerongnak. A folyosón zaj keletkezik. A lámpát elsötétítem. Kopognak. Vagy tízen is lapulunk a szobában. Senki sem mukkan. Többen vannak az ajtó előtt. Harmadszori kopogásra kívül megszólal P. Tiszai: "Ne bolondozzanak! P. Maront keresem. Vissza kell mennie a fourra." Erre gyanútlanul ajtót nyitok. Majd leülök a meglepetéstől, mikor Kao Szan szuronyával találom szembe magamat.
-Áh! Miféle titkos gyűlés folyik itt? Szökési terveket szőtök?
-Eszünkbe sincs ilyesmi. Teáztunk egy kicsit. Ha szökni akarnék, már régen elmentem volna.
Közben a szoba kiürül. A bent levők elillannak, mint a kámfor a nyári napon. Csak "Mézes Leót" sikerül neki karon ragadni.
- Ki vagy te, hogy hívnak, mit műveltél itt?
- Diák vagyok. Tintáért és ecsetért jöttem. - feleli remegve.
P. Tiszai látva, hogy bajba hozott bennünket, P. Maronra tereli a figyelmet, aki szintén ott volt a szobában. Leó kirántja karját Kao Szan kezéből, és kereket old a sötétben. Kao Szan közben kíváncsian körülszemléli a szobámat. Sokért nem adnám, ha ez a gézengúz nem fedezte volna fel az én főhadiszállásomat.
Ahogy ők elmennek, az egyik szeminarista vacsorázni hív. Mostanában már velük szoktam étkezni F. Pivel együtt. Alighogy nekiülünk a vacsorának, riadtan jelenti egy diák, hogy a városi mandarin keres Miao úrral együtt. Ugyan mit akarhatnak ilyen későn? Revolver lóg az oldalukon. De nem én kerültem bajba, hanem Miao úr van inkább a pácban. A mandarin nagyon haragos a fouron elkövetett magán-rablás miatt. Kéri kulcscsomóimat, hátha volna köztük egy megfelelő a gyógyszertár ajtajához. Miaóval szegeztette be az ablakokat, de az ajtót inkább bezárni szeretné, mint beszegezni. Cinikusan megjegyzem, hogy kár érte, hisz a gyógyszerek színe-java úgyis eltűnt már. Kulcsaimat nem adom ki, hanem az egyetlen olyan típusú kulcsot leakasztom, és neki adom. A diákot magával viszi, hogy az mindjárt visszahozhassa a kulcsot, mert azt nekem kell őrizni. Ó, milyen bizalom.
Vacsora után előbb még a holnapi expedíciót állítom össze, akik a pujangi lánykákat kísérik majd haza. Azután az iskola tanári karával a konyhai pincébe megyünk, melynek egyik leplezett fülkéjében van a rendház évi főzőolaj-szükséglete. Azt kellene az éj leple alatt átcsempészni az iskola éléskamrájába. Ha hónapokig tartana ez az állapot, és az iskolát üzemben tudjuk tartani, akkor ez az olaj képezi majd a tanári kar fizetését. Feltűrt ingujjal, néma csendben hordják a bödönökben az olajat. Éjfél körül abbahagyjuk a munkát. Mindenki fáradt. Én a vaksötétben nekimegyek a pincelépcső korlátjának, és szerencsésen eltöröm az egyik bordámat. Lehet, hogy csak lerepedt egy része. Kiáll, és lélegzetvételnél néha ropog. No, még ez hiányzott. De ez is hozzátartozik a vezekléshez, amit most a jó Isten nekünk kimért.
Október 14. Bordám meglehetősen fáj, de azért nem látszik veszélyesnek az eset. Hozzá még alaposan meg is hűltem az éjjel.
Az árvákat sikerült ma reggel útnak indítani. Az iskola szakácsa, aki szökni akart, tolta a talicskájukat. Pakolás közben belebotlottunk a mandarinba. Nagyon meglepődött a karaván láttára, de azután visszaemlékeztettem ígéretére. Eszébe jut az ő szégyenfoltjuk is. Mindjárt ki is utaltat nekik fejenként ezer vörösdollár útiköltséget a tódzsangpénztárból. Miao nem lelkesedik az ügyért, de nem tehet mást, le kell szurkolnia a kiutalt összeget.
Ma légvédelmi harangot keres nálunk a rendőrség. A villai vasharangot amúgy is menthetetlennek tartom, arra hívom fel a figyelmüket. Ahogy elmennek, Csan Ho-minggel és Vo Ce-sun asztalossegéddel leszereltetem a rendház rézharangját. Az egyik lapostető nem feltűnő helyén vészelte át a következő hónapokat.
Ma itt a házban nagy csend van. Rám is fér már nagyon. Ma a fouron rovancsolnak. P. Maron intézi ott az ügyeket.1 Úgy látszik jól tud alkudozni, mert a nővérek házikönyvtárát, a kápolnák még el nem vitt felszerelését és a maradék gyógyszereket sikerül neki kivenni a tódzsang-tömegből. Diákjaink egy csoportja hordja be a nevezett holmit a Nanjüanba. A nővérek egy nagy oltárszőnyegét azonban két katona tulajdonította el. A mandarin dühös lett ennyi fegyelmezetlenség láttára, és addig nem volt nyugta, míg ki nem nyomoztatta, hogy kik voltak a tettesek. Szégyenlik a lopásokat a külföldiek előtt. Éveken át azt hangoztatták, hogy ahol ők megjelennek, ott vége van a tolvajoknak. És íme, most mindenütt az ő embereik járnak elöl a rossz példával. Délután elküldi hozzám testőrét, hogy a szőnyeg megkerült. Elnézésünket kéri, hogy több darabban tudta csak visszaszerezni, de megvan, és én azonnal küldhetek érte valakit. Ez a testőr is azok közé a becsületes fiúk közé tartozott, akiket sohasem láttam a fosztogatók között, és mindig igen barátságos volt velünk szemben.
Ma hozzájutok, hogy kis szemlét tartsak a ház körül. Mindenütt a pusztulás képe tárul elém. De azért ha ennyiben marad a dolog, a 30 szoba helyett 8-10-et még be tudunk rendezni bútorral. Az étterem, a konyha és a házikápolna bútorzata még teljes. Most már csak P. Tiszai, én, F. Pi és Dafróza nővér vagyunk itt, meg a foglyaink.
Egész különleges életmód alakult ki a házban a napokban. A házinépnek az a része, mely velünk sorsközösségben van, és itt tulajdonképpen inkább menedéket élvez, mint fizetett alkalmazott, a portán vagy az iskolákban vagy a kisszemináriumban húzza meg magát. Ritkán látni őket. A rendházban csak akkor jelennek meg, ha valami fontosabb ügy van.
A személyzetnek az a része, mely akár vörös érzelmű, akár azoknál valamiképp angazsálva1 van, és így miközöttünk nem talál bizalomra, rendesen a püspöki rezidenciában él együtt. Annak ajtóit összeköttetéseik révén elég eredményesen őrzik. A vörösök nem is igen döngetnek ott. Csöndes kis zug, ahol lehet pihenni is. A másik csendes zug a kisszeminárium. Az iskola-sikátor felé vezető ajtót beszegeztük. A felső elemi iskolaudvarán át két zárt ajtón keresztül lehet oda bejutni. Mint az iskola egyik alosztálya eddig kikerülte a figyelmet. A jezsuita rendház is zárva van állandóan, de azt gyakran kinyittatják a zavargók. Rajtam kívül szinte senki sincs ott napok hosszat. A konyha melletti klauzúraajtó napok óta zárva van, sőt a hozzá vezető többi ajtó is. Éjszaka viszont ez az én és a háznép titkos közlekedési útvonala. Olyankor meg a többi klauzúraajtó van belülről bereteszelve.
A megbízható háznépnek megvan a titkos kopogási módja, amivel bejuthatnak. Ebbe a kategóriába tartozik néhány kisdiák is, akik üldözés elől menekültek ide. Napközben a kisszemináriumban élnek, mintha szeminaristák volnának. Az egyikük egy ősministráns, kegyetlenül tódzsangolják őket már egy hete. A másik édesapját a napokban ölték meg tódzsang közben. Ha tudnák, hogy milyen véget fognak itt érni, egy napig sem maradnának. De a jövő a jó Isten titka. Vannak még néhányan mások is. Amilyen fecsegő és titkot tartani nem tudó a kínai rendesen, úgy tud hallgatni - még a gyerek is - ha baj van.
Én többnyire a zavargókkal bajlódom egész nap. Néha elbújok egy másik páter szobájában, és leülve a szalmazsákra térdemre hajtott fejjel szunyókálok is. Majd meg előveszem Kempisemet2, és abban keresek kis vigasztalást. Utána megint folytatódik a szekatúrák vagy tárgyalások és ügyek rendes menete. Ha nagyon erőszakosak a zavargók, néha meglépek tőlük, és rájuk zárom a klauzúraajtót. Közben elszalajtok valakit a Keleti utca minpingjeihez. Azok azután el is jönnek, és kitessékelik a zavargókat. De utána sokáig eltereferélnek a szobámban cigarettaszó mellett. Elég terhes foglalkozás.
Átvonuló katonák érkeznek. Lakás kell nekik. A direktórium ide küldte őket a misszióba. Egy erősen megcsappant létszámú ezred jó néhány regrutával. Sok huzavona után belementek abba, hogy a katonákat az iskolában, a regrutákat és sebesülteket a díszteremben, a parancsnokságot pedig
a klauzúra néhány szobájában helyezzük el. Mind a klauzúrában akart lakni.
Maga a csapat zöme csak este, a sötétség beálltával érkezett meg. Miközben az ezredessel terepszemlét tartok, fültanúja vagyok meglehetősen intim beszélgetéseknek. Megvert had,
a katonák erősen szöknek. Egy szolgálattevő jelenti, hogy a folyó partján maradt egy részük, nem akarnak átjönni. Az ezredes bosszúsan vállat von: "Majd ha éhesek lesznek, átjönnek." Miközben körüljárunk, főként arra figyel, hogy merrefelé vannak a szökési lehetőségek. Azokra a helyekre őrséget állít. Vencsoui1 fiatalember. Feleségét még másnap is mint puccert kezeltem. Eszembe sem jutott volna katona mundérjában és csákójában eltüntetett hajával, hogy nő. Talán jobb is volt így, mert ha tudom, hogy nő, baj lett volna a klauzúrába való beengedéssel. Még jó, hogy nem hívtam be a szobámba egy kis beszélgetésre, mint az ezredessel tettem. Este meghívtam egy kis teára. Elmondta élete sorát, és jóindulatra hangolódott. Megkérdeztem, hogy vannak-e keresztény katonáik. "Vannak, de nem merik megvallani hitüket." Bevallja, hogy kétszáz lire visszavonultak előbbi helyükről. Kétszer megverték őket. De a katonáknak azt mondják, hogy Santungban2 nagy győzelem vár rájuk. Persze nem hiszik. Várva várják, hogy útközben egy repülő rájuk csapjon. Mert akkor el lehet széledni a földeken, és könnyű a szökés. Megkérdezem tőlük, hogy akkor hogyan juthatnak haza a falujukba. Hisz a gyerekőrségek a legelső falunál lefülelik őket. Nevetve előhúzzák zsebükből a falubírótól kiállított útlevelet, jókora pecséteset, mely igazolja, hogy kereskedők, fuvarosok, rokonságot mentek látogatni stb. Hozzáteszik, hogy a mundért olyankor leteszik az első útkanyarodónál. A nép is mind ingujjban jár. Érzelmeiket nem titkolják. Még kiáltoznak is, hogy "pu kan le, pu hsziangpang ta le" "Nem szolgálok tovább, nem segítem őket tovább!" Persze nem akkor, ha az ezredes előtt állnak. Az egyik műveltebb katona igen szép betűkkel felírja a vörösök ellen szóló rejtvényversét a folyosó végén levő ajtóra: "Hszin pu an, co pu ting, i csien zsen, tu hsziang ven" "Nyugtalan a szíve, nincs semmi teendője, találd ki mi ez!"
Ma a nővérek anyaházát ürítették ki. Itt benn a városban alig volt ma zavargó. A mandarin érdekes kérdést tett fel P. Tiszainak: "Mikor jön hozzátok a hsziaocu?" (Hsziaocunak hívják a belháború ügyeivel foglalkozó három tagú kis döntőbíróságot, van benne egy amerikai, egy nemzeti és egy kommunista képviselő.) P. Tiszai nem árulta el meglepetését. Közönyösen válaszolta, hogy nem tud róla. A titkos gyűléseken is szóba került a dolog. Azt mondták a népnek, hogy ha jön a bizottság, akkor azt mondják, hogy ők saját jószántukból akarnak bosszút állni az elnyomás miatt, amit a külföldiektől szenvedtek évtizedeken át. Tüntetniük kell ellenünk. Hónapok múlva tudtam meg, hogy az UNRRA3 szolgálatában álló egyik belga misszionárius - aki a vörösök tartományi kormányával több ízben tárgyalt, és összemelegedett velük - Anjangban hallott a mi tódzsangunkról. Mindjárt Hantanba utazott, és felkereste vörös ismerőseit. Felszólította, hogy csak vallják be őszintén, mit csináltak a misszióval. Előre kijelentette, hogy a pekingi rádióban el fogja mondani, amit hallott. Ez volt a háttere a mai kérdezősködésnek.
Most a mandarin valami gyűlést készít elő, amelyen valami formában rendezik a misszió ügyét. A misszió egyes intézményei feletti gyámkodást szétosztják egymás között, és az itt maradtak eltartásáról is gondoskodni szándékoznak. Nevetséges mendemondák is forognak közszájon. Az egyik úgy tudja, hogy P. Jung (több éve elhunyt híres francia páter) Tiencsinben gyűjt hadsereget, hogy megtorolja a misszió bántalmazását. A másik a nyugati külvárosban látta Kékessy urat francia katonákkal. A harmadik meg a mai repülőgépen látta P. Havast bombavető mellett ülni. Mi persze mosolygunk ezeken a naiv elképzeléseken. De azért jó jelnek vesszük, és valahogy bízni kezdünk, hogy ügyünk lassankint nyugvópontra jut. Esténként az ifjúsági- és gyermekszervezetek nagy zajt csapnak. Gyakorolják a tüntetést?
Október 15. Ma a katonák elég rakoncátlanok. A nép távol tartja magát a missziótól. A katonák hiánytalanul teljesítik az ő szokásos zaklató szolgálatukat. Néhány pogány diák vezetésével feltörték a konyhát. Más helyen is dolgoztak. Az én ezredesem egyik katonája segítségével éppen egy kisebb templomi szőnyeget göngyölít össze, amikor odatoppanok. Elpirulva leteszi, és másra tereli a szót. Ez a nap is egyike a legzajosabbaknak. A katonák, úgy látszik, lázítják a fiúkat is. Ma már a kisdiákok közül nem is egy a mi gúnyolásunkra vetemedett. A hadfiak egész nap kurjongatnak, és rohangásznak a klauzúra folyosóján. Késő éjszaka van, mire elcsendesednek. Este a megbízhatatlanabbakat bezárták az egyik emeleti szobánkba. A folyosón több helyen őrszemeket állítottak. Félnek, hogy a vitézek kereket oldanak.
Október 16. Szentmise után jelenti az asztalossegéd, hogy egyenruhákat talált a várfal mentén az udvarban. Odahívom az ezredest, hogy nem az övéi vesztették-e el azokat. Bosszankodva dörmög, hogy persze az övéi, de nem elvesztették, hanem megszöktek az ipsék, mert hogy "nincs meg bennük
a hazaszeretet és önfeláldozás". Állítólag huszonöten szöktek meg az éjszaka. A szoba ablakát, mely a verandára nyílott, kinyitották, a dróthálót szétfeszítették, a verandán elsompolyogtak a ruhatár ajtajáig, mely nyitva volt. Ott összeszedtek egy csomó civil ruhát, és azzal megléptek. Az egyik őrszem is velük ment. Hát ez az a félelmetes hadsereg, melytől fél Kína retteg.
Az ezredes nagy beszédet tart vitézeinek a hazaszeretetről. Utána pakolnak. Dél felé - körülbelül a lungvangmiaoi hídnál - lehettek, mikor vágyuk teljesült. Egy repülő észrevette őket, és alaposan rájuk tüzelt. D. Li1 katekistája éppen mellettük jött el. Majd elvette eszét a félelem. Ő is, a katonák is a közeli ciroktáblában bújtak el, amíg a repülő eltávozott.
Ma feljött Pujangból egy postás, leánya itt tanul a nővéreknél. P. Lischerong küldte fel, hogy beszélje meg velem, biztonságosan itt maradhatnak-e a pujangi fiúk és lányok. Én nem merem vállalni a felelősséget. Reá bízom, hogy puhatolódzék a városban. Sok összeköttetése van, még a vörösök között is. Az itteni katolikus postamesterrel együtt sokat tanácskozunk. Egyedül vagyok pesszimista, a többiek azt hiszik, hogy a növendékeknek nincs okuk a félelemre. A növendékeknek is megmondom, hogy tetszés szerint mennek vagy maradnak. Minden felelősség az övék. Mind a maradás mellett dönt. De sürgetik a tanítást. Így P. Tiszainak és F. Pinek is sok órát kell átvennie, mert a tanárok egy része ilyen rumliban nem egészen munkaképes, többet otthon tódzsangolnak is. Nem csoda, hogy nincs ott az eszük. Néhány el is rejtőzött. Az én emberem megcáfolja a minduntalan érkező álhíreket Pujang elfoglalásáról. Még jó messzire vannak onnét a felszabadító seregek, de azért, ha lassan is, közelednek.
A katonák távozása után a lógós diákok egy kis rejtő expedíciót szerveztek. Haoli P. Nagy egy bidon főzőolaját menti el elsőnek a tóparti nádasban. Eredeti gondolat. Két hónappal utóbb jutott eszünkbe utána nézni, mikor már le voltunk bombázva. Azonmód érintetlenül ott találtuk. Más holmikat vagy a tóban merítettek el, vagy a virágház kaktuszai között dugtak el. Okulva a beszállásoláson, a szobákban szerteszéjjel levő apró holmit a faliszekrényekbe zsúfoltuk, és lezártuk azokat. A kulcscsomóim megint növekedtek.
Október 17. Csen tornatanárunk sokat pörölt a hatóságokkal a könyvtárak barbár fosztogatása miatt, ami dezavuálja Kínát a külföldiek előtt. A sok utánjárásnak megvolt a foganatja. Ma a városi mandarin Miao úr kíséretében eljött, és leragasztotta a két jezsuita könyvtár ajtajait. Pecsétes tilalmának meg is volt az eredménye. Szám szerint a veszteség nem nagy, mindössze néhány száz kötet. De annál nagyobb kárt jelent, hogy a sorozatok hiányosakká lettek.
Ma ismét katonákat szállásoltak be hozzánk. Előbb-utóbb lebombáznak bennünket a központiak, ha megtudják. Ezek kevesebben vannak, mint a tegnapiak. Sok lovuk van. A lovak az ablakom előtt dobognak egész éjjel. Vacsora előtt Haoli jelenti, hogy P. Superiort látták az utcán vörösök módjára bekötött fejjel. Üres mendemondának veszem. Nemsokára jön a postamester, és jelenti, hogy a hír igaz. P. Superior most náluk van; várja, hogy mikor jöhet haza. Semmi nehézség. Sötét van egészen. Mikor katonák vannak itt, akkor minden nehézség nélkül lehet járni-kelni, senkinek sem tűnik fel.
Minthogy ez alkalommal a klauzúrában nincs katona, ha bejutott a klauzúraajtón, itt senki sem zaklatja. Olyan igen ki vagyok fáradva, hogy alig tudunk valamit is megbeszélni. Inkább csak röviden kicseréljük híreinket, és megmutatok P. Superiornak egy-két feltört, kifosztott helyet, azzal pihenni térünk. Holnap ő is elhagyja a misszió területét, és meglátogatja menekültjeinket, ki hol, merre helyezkedik el.
Október 18-19. A szokott módon telnek el. A katonák csak éjjel voltak itt. Már hajnalban odébb álltak. Szombat délután a Keleti utca képviselői keresnek, hogy megvennék a vasas műhely melletti udvarban levő sok ócskavasat. Az ára már nem a tódzsangpénztárba kerülne, hanem a páterek eltartására lehetne fordítani. Belemegyek az ajánlatba, annál is inkább, mert már lemondtam arról, hogy valamit is meg lehetne menteni abból, ami a misszióban szem előtt van.
Október 20. A vasüzlet másként ütött ki. Miao úrnak tudomására jutott a dolog, és a mandarinnal visszavonatta az engedélyét. Ő akarta eladni a vasat az északi hadkerületnek. Végül úgy ő, mint a mandarin, mint a Keleti utca osztozkodtak a "hasznon", azaz a bevallott és a valós ár közötti különbségen. A bevallott ár viszont a tódzsangpénztárba került. Az egész vasárnapom ráment az ügyre. Kihordták a vasat a malom előtti udvarra, és ott kötegenként lemérték. Később már ráuntak a mérésre, és csak úgy nagyjában ötezer kínai fontra becsülték. Ennek reális értéke háromszázezer vörös dollár, majdnem egymillió nemzeti dollár1. Hogy hogyan számoltak el róla a tódzsangbizottságnak, sohasem tudtam meg. De minden résztvevő nagyon meg volt elégedve. Szekereken másfél napig hordták az anyagot. A kocsisoktól megtudtam, hogy a hadkerület áttette székhelyét messze északra, biztosabb vidékekre.
Este nagy meglepetésemre beállítanak a betegszállítók. Egy szálig visszajöttek. P. Lischerong nem meri őket befogadni, mert ennyi ember feltűnő volna ott. A határon2 nem mertek átmenekülni, mert ott nagyon erős tisztogatási akció folyik. Ha nincs ismerősük, aki igazolja őket, bizony bajba juthatnak. Így hát visszajöttek, hogy tovább egyék itt az üldözöttek kenyerét. A vörösöket is nem kevéssé meglepte, hogy embereink visszajöttek. Amennyire sajnáltam Csang portásunkat, hogy nem sikerült elmenekülnie, épp annyira örültem is neki, mert igen tapintatosan tud ügyeket elintézni, és a kisebb hatóságoknál jó összeköttetései vannak. Útközben sok kalandjuk volt. Nyilvánvaló volt a Gondviselés feltűnő segítsége.
P. Lischerongtól levelet hoztak:
"Az események egymást űzik, kergetik. A beteggel emberei szerdán délután érkeztek meg. Mindjárt feladtam a betegnek az utolsó kenetet. Este hét órára meghalt. Ma temettük el.
Az árvák szerdán este érkeztek meg. Dolgaikért P. Horváth küldött Támingba embereket. Innét holnap küldök két embert, akik Csingfengből elhozzák ide a holmit.
Az embereket nem mertem itt tartani, mert naponkint négy-öt embert vagyok kénytelen elutasítani a saját keresztényeim közül, kik itt szeretnék meghúzni magukat. Ha most idegen embert befogadok, abból biztosan baj lesz. A maguk felelősségére nem mertek elindulni dél felé.
Itt a városban most nagy csend van. A repülők már egy hete nem jönnek. A vörösök megbízottjai még itt vannak a városban. Épp most gyűléseznek ismét. A déliek Vucsajtól1 három lire vannak. Nem tudni hogy még meddig tart a dolog. Naponta csak egy-két lit nyomulnak előre. Egyébként a házban is nagy csend van. Caocsoufuban2 a püspököt és a nővéreket, valamint a többi külföldit a visszavonuló vörösök mind magukkal vitték. Csak két kínai papot hagytak ott a szükséges élelemmel. Egyébként őket is kifosztották.
Ha úgy látja jónak, hogy elhagyja Támingot, egészen nyugodtan lejöhet ide. Szívesen látjuk. Az ideérkezett nővérek is nyugodtan maradhatnak itt.
Jelezze Monseigneurnek, hogy mindannyian együttérzünk Önökkel, és sokat imádkozunk, hogy ez a nagy próba is a jó Isten dicsőségére szolgáljon. Bárki jön ide, szeretettel fogadjuk.
Leánynövendékeink miatt nagyon aggódom. Talán egy-két nap múlva elküldöm a szüleiket, hogy gyermekeiket hozzák haza. Iskolájukat a vörösök át fogják építeni. Még ingyen ellátást is fognak adni a gyerekeknek, és cserébe a lelkükkel fognak fizetni. Azt tartom, hogy ha mindenük odavész is, jöjjenek el. Éppúgy a kispapoknál is megvan a veszedelem, hogy elviszik őket vöröskatonának. Igaz, itthon sem lennének efelől biztonságban. Az árvákat igyekszem eljegyezni, mielőtt hazaengedem őket. Ha szükséges, még a kor alól is adok nekik felmentést, csak hogy a lelküket megmentsük.3
A Sz. Szív áldja mindnyájukat. P. Lischerong"
Szegény Leopoldinát tehát meghalni küldtük Pujangba... Isten nyugosztalja. Csinghszienből4 is jött levél, Msgr. Krausétől. Őket is szorongatják. Megírom nekik a mi helyzetünket és tapasztalatainkat, amiknek ők még hasznát vehetik. Semmi kétségem nincs, hogy őket is épp úgy meg fogják tódzsangolni. Lassankint kialakul a meggyőződésem, hogy a missziók tódzsangolásának legfőbb célja, hogy a visszavonuló és hontalanná vált vörös hatóságok eltartását és meggazdagodását biztosítsák ily módon.
Október 21. Ma délelőtt két ügy volt. Az egyik az, hogy a fouron kommunista ellenes röpiratot találtak. Ez ideig nincs folytatása.5
A másik az, hogy a hatóságok egy jegyzékkel jöttek, melyen egy csomó kórházi műszer volt felírva: mikroszkóp, röntgen, vérvizsgáló műszerek stb. Ezeket kellett kiadnunk. Persze megint Miao barátunk az ügyvivő. Én csak annyit mondtam, hogy a jelzett dolgokból alig volt meg valami is. A dolgok egy része a Kékessy úré volt, távozásakor magával vitte. Ami megmaradt, azt a fourról és F. Bencze rendelőjéből már régen elrabolták. Azzal otthagytam őket. P. Tiszai még bírja idegekkel az üres szóbeszédet. Nálam már kifogy a szó, ha egyszer azt mondom, hogy nincs, ők meg azt mondják, hogy lennie kell.
Délután a hadkerület emberei újabb ügyekkel jönnek. Gépeink kellenének nekik. Meg akarják venni. Miaóhoz utasítottam őket, merthogy a gépek lajstromozva vannak. Tehát Miao az eladó, nem én. Azt felelte, hogy tudják, de nekem kell megmondanom az árakat. Én viszont azt feleltem, hogy nincs semmi értelme ennek a formalitásnak, mert úgy sem adják meg a reális árat, tehát szabják meg "tetszés szerint". Ez ellen a kifejezés ellen tiltakoztak, mert hogy ők nem rablók. Megnézték a gépeket. Csak a fele kellene nekik.
Október 22. Ma megint sok idő elment a gépek ügyében. Nem tudtam szabadulni. Nekem kell az árat megmondanom.
- Ha a reális értéke érdekel benneteket, akkor megmondom: ötmillió.
- Ohó! Ilyenkor nem lehet ilyen árat mondani.
Tudniillik aki csődben van, azt meg szokás nyúzni. Erre megint Miaóhoz utasítom őket. Az is engem bíz meg a becsléssel. A végén nyolcszázezer piaszterben állapodtak meg.
A gépek leszerelésénél azután nemcsak a kijelölt darabokat követelték, hanem mind. Tiszta munkát végeztek. Elvitték az erőművet, a malmot, a darálót, a fűrészgépeket és a villanytelepet a dinamóval együtt.
Utána a rádió-leadó kulcsát kérték. Velük kellett mennem. Mondhatom, hogy melegem lett, mikor a padlón három félig szétszedett vevőkészüléket találtunk. A fiókokban rengeteg rádiólámpa. Gyanítom, hogy évtizedek kiégett lámpái mind ott voltak.
- Hol van a leadótok?
- Már régen eladtuk.
- Kinek?
- A harmadik janicsár dandárnak.
- Miért?
- Mert a japánok folyton gyanakodtak ránk. Anyagi nehézségeink is voltak, szükségünk volt a pénzre. Így azután a gyanú is megszűnt, meg pénzhez is jutottunk.
Minden használható alkatrészt összeszedtek. Az egész rekvirált tömeget betették P. Jaschkó szobájába, hogy ott őrizzem, amíg elviszik.
Utána a mandarin keresi a kórházi műszereket és gyógyszereket. Mind a négy betegkezelő állomást átkutatták. Tulajdonképpen ezt is a hadkerület keresi, de úgy látszik, ezt az üzletet a mandarin fölözi le. Ő kíséri az ügyeket. Nem rakoncátlan embereket hoz magával. Valójában mégis tetszés szerint mindent felforgatnak. Ami "kell" nekik, azt összerakják.
A végén barátságosan megkérdezi, hogy "ugye csekélység az egész?", mit kívánok érte. A legvalószínűtlenebb potom ár is túl magas nekik. Ha darabszám kezdem a reális árakat részletezni, akkor nevetve megjegyzik, hogy a "jelen körülmények között" (tódzsang) nem lehet így számolni. Általában öt-tíz százalékát veszik a reális értéknek, viszont a hadkerülettel megfizettetik kb. ötven százalékát. Erre az én sztereotip válaszom az, hogy a legalacsonyabb árat mondom, de végtére is nem én vagyok az eladó, hanem Miao úr, vele tárgyaljanak. Erre azután barátságosan elköszönnek. Most már a jezsuita dispensaire1 is ki van fosztva. Csak kevés, nem értékes gyógyszer maradt meg. Csúnya képet kezd mutatni már a misszió.
A gyermekszervezetek minden éjjel csúnya kurjongatással töltik idejüket. Napközben a misszióban lődörögnek és rakoncátlankodnak. A ház falaihoz és az ajtókhoz téglákat vágnak, az esőcsatornákat vagy lehuzigálják, vagy laposra verik. Ami apró holmit találnak, azt elviszik. Lassankint elhordják a műhelyek utolsó morzsáit is. Az asztalosműhely gyalupadjai még megvannak. Nem lehet nekik semmit sem szólni, mert hetykén rávágják: "Mi haladók vagyunk!"
A klauzúrán belül szinte kísérteties csend honol.
Miao ma azzal vádolja a diákjainkat, hogy ők fosztogatják a missziót. Hisz igaza is van. T. i. azok a pogány diákjaink, akik éjjel a gyermekszervezetekben hallgatják az utasítást, és nappal tanulás helyett fosztogatással foglalkoznak. Ezt persze nem lehet megmondani neki.
A hatóságok éjjelenkint kimennek a városból, mert nem jó híreket kapnak délről.
Tahantaóban Mézes Leó apját tódzsangolják. Alaposan elverték. Az egyik bűne az, hogy segített a mieinket szöktetni, és hogy rejtegeti a misszió holmiját. Úgy hírlik ugyan, hogy az egyik terrorista védelmébe vette, és a vádolók nagy bajban vannak. De ezek után nekem nincs szívem arra, hogy valakit is bajba hozzak rejtegetéssel, hacsak az illető maga nem erősködik, hogy neki nem lehet baja.
A nanjüani asszonynép is két pártra oszlott. Az egyik párt a vörösökkel tart, a másik velünk. Ma tettlegességre is sor került. Miaót hívták döntőbírónak.
A mi diákjaink között is van vörös agitátor, éspedig a bentlakók között. P. N. igazolványával fogadták be. Isten bocsássa meg a páter elővigyázatlanságát.
Ha nem lesz hamarosan felszabadulás, aligha fogjuk elkerülni a teljes összeomlást. Attól is tartani kezdek, hogy a foglyainkat aligha fogják szabadlábra helyezni. A hívek sűrűn látogatják őket börtönükben, és az őrök nagy bosszúságára elhalmozzák ajándékaikkal.
Hírek kezdenek terjengeni Msgr. Krause tódzsangjáról is.
Ma olyan mendemondák keringenek, hogy a nép a tódzsang jövedelmének csak harminc százalékát kapja meg. A többi a hatóságoké. Magánjellegű rablással kárpótolják magukat. Nemcsak a misszióban, hanem másoknál is. Ma ítélkeznek az északi külvárosi protestáns pásztor felett. Bennszülött. A protestáns püspök - amerikai öregasszony - szintén dutyiban ül.
Ma hosszúra nyúló titkos gyűlések folynak. Valami készül. Nem tudjuk, hogy a regruta ügy vagy a visszavonulás ügye vagy a misszió ügye képezi-e a gyűlések tárgyát. Valószínűleg mind a három.
Diákjaink mind jobban elkanászodnak. A bejárókon nagyon meglátszik az éjszakai gyűlések hatása. Ha összetalálkozunk, gúnyosan vigyorognak, csúfolkodnak.
Ma este kiadták a parancsot, hogy ha az éjjel kürtjelet hallanak, mindenki vigye el az irháját, aki a nemzetiek előtt mázolva van. A gyerekgyűlések is elmaradtak. Néma csönd van a városban. Az a hír is járja, hogy a misszionáriusok mind visszajöttek, és felelősségre akarják vonni a népet.
A mandarin is minduntalan kérdezi, hogy hol vannak embereink. Válaszom a régi. Zavarba hozza ellenségeinket, hogy mi nem akarunk elszökni, fesztelenül járunk-kelünk a ház körül, sőt az utcán is, sőt még pörölni is merünk néha. Kérdezik, hogy miből élünk. "Alamizsnából" - hangzik a válasz. A jobb érzésűek látva, hogy mennyire le vagyunk rongyolódva, és milyen soványak vagyunk, buzdítanak, hogy most ne takarékoskodjunk, mert annak nincs semmi értelme, és úgy sem bírjuk ki ezeket a napokat. Külsőm után koldusnak is nézhetne akárki. A hívek kínálnak ruhát és más egyebet, mert rájuk szégyen, ha így jelenek meg. "Dehogy is a ti szégyenetek, mások szégyene az. Most mindenki tisztában van azzal." Mások meg nevetve állapítják meg, hogy "Kao senfu tudja milyen stílus célszerű ilyenkor." Egészségem javulóban van. Bordám lassankint összenő.
Éjszaka lámpával körutat tartottam a ház körül. A díszterem kifosztása nem olyan tragikus, mint mondották. A kuliszszák jó része még megvan. Esténként, amikor a feszültség felenged, tréfás, szinte cinikus összejöveteleken tárgyaljuk meg a nap eseményeit. Ma megköszöntem a mandarinnak, hogy néhány napig lélegezni engedett bennünket. A rendházba néhány nap óta nem jött be fosztogató.
Október 23. Ma délelőtt abszolút csend volt az egész miszszió területén. Egyesek azzal magyarázzák, hogy a vörösök ereje inog. Semmi biztosat sem lehet tudni. Szinte még a szomszéd utcák eseményeit sem tudja meg az ember, úgy el van foglalva mindenki a maga bajával. Ez a tódzsanghullám úgy felkavarta a várost, hogy alig lehet ráismerni. Még négyszemközt sem igen mernek az emberek őszintén beszélni. De hát demokrácia van...
A misszió körül igen sok mendemonda kering. Minél jobban nevetünk ezeken a rémhíreken, és minél engedékenyebbek vagyunk, annál jobban megzavarodik a közvélemény.
A nővérek Jánosa úgy látszik végérvényesen megbolondult. Tegnap este fejszével tört be a lányok hálótermébe. P. Tiszai egy fogással leszerelte. Tegnapelőtt alarmírozta a rendőrséget, amire azok betöltött fegyverrel jöttek a helyszínre. Meghagyta nekik, hogy azonnal fogják el Dafróza nővért, mert hogy ő is kommunista. Persze bosszúsan őt fogták el. Jól helybenhagyták. Ma áttoloncolták hozzánk, hogy ha alkalom kínálkozik, küldjük haza. Ez is valami. Benn van a szakszervezetben, sőt kémjük volt. Ételét megeteti az iskolának meghagyott három malaccal, ő meg sertéstrágyát eszik. Épp most hoztam le az egyik iskolaépület tetejéről. Ott tapsikolt, és prédikált a "nagy fekete kövér disznóról", akiről szívesen elárulja a közönségnek, hogy az nem más, mint a vörösök Mao elnöke.
Alighogy bedutyiztam az öreget, berohant a förgeteg. Nem volt olyan veszélyes, mint amilyen hangos. A város gyerekhada volt itt, hogy "kölcsönkérje" a diákok fapuskáit és gépfegyvereit. Elismervényt is adtak róla. Közben az egyes csoportok úgy hajba kaptak a zsákmányon, hogy a népőrségnek kellett közbelépni. Arra azután úgy elporzott az aranyifjúság, mint ahogy jött. Ezentúl puskával állnak őrt esténként az utcákon.
A városon kívüli gazdaság ügye még függőben van. A nép nem meri kitermelni a fákat, sőt még gazt sem szednek. A ciroktermés még mindig ott lappang a cirokszárkazal alján. Nem merem eladni, mert akkor rögtön bekövetelik az árát. Az emeleti verandán fekszik a kukorica lefosztva. Egy hónap óta senki sem vette észre. A diákok átvennék, de már nem bízom bennük sem. Szomorú tapasztalataim vannak már a mi embereink körül is. Viszont sok hűség is felszínre bukkant. Haoli, a két aspiráns, a két lakatos és a két asztalossegéd meg a portás és a két fia teljesen megbízható. Semmihez sem nyúlnak. Ha saját iniciatívából elrejtenek valamit, azonnal jelentik. A vörösökkel veszekednek, úgyhogy még nekem kell őket csitítanom. Az iskolával kapcsolatban mind több nyugtalanító szimptóma merül fel, de mások nem osztják a véleményemet. Bár ne nekem lenne igazam.
Este a kommunista Vang kocsis vizitel éppen a szobámban, mikor valaki súlyos ütést mér a klauzúraajtóra és az én ablakomra. Vang kioson, én meg bereteszelem az ajtót. Nemsokára visszajön kötélért. Az öreg Jánost akarják megkötözni. Az zajongott az imént. A népőrség is berohan. Csak óvatosan közelítem meg az öreget a sötétben, nehogy a délutáni prédikációjával kapcsolatos megjegyzésekkel dezavuáljon.
A személyzet mind ki van merülve, izgatott, megfontolatlan. A vörösöknek is gyűrött a képük és gyulladásos a szemük a sok éjszakai titkos gyűléstől. Mindenki ingerlékeny. A vörösök panaszkodnak, hogy "ég az agyuk". Szegény nép... Végre sikerül megkötözni a bolondot. Jól el is páholják. Végül F. Pi megsérti őket. A dulakodás közben ugyanis leszakították az öregnek az érmét. Pi ezt vallásüldözésnek minősíti, és azonnali elégtételt követel, főként Vang kocsistól. Nagyon megdühödtek. Szabadon akarták engedni a dühöngő őrültet, hogy a senfu és a hsziusi1 birkózzon meg vele. Sok oktalanságot követünk el mi is, és a végén mi isszuk meg a levét. Fél órába telt, míg a mieink és az idegenek éles szóváltását le tudtam csillapítani. De a testvért sem tudom kikapcsolni. Szükség van rá itt. Senki sem állhat most ki az ittlevők közül anélkül, hogy a széthullás meg ne kezdődjék. A jó Isten majd csak elsimítja a mi oktalanságainkat.
Október 24. Úgy hírlik, hogy meglesz a számvetés. Miao zúgolódik, hogy neki kell a gesztenyét kikaparni a tűzből, és mások akarják azt megenni. A hatóságok erősen pakolnak és hurcolkodnak, minden éjjel szekérkaravánok szállítják a holmijukat északra. A bolonddal megint sok baj volt. Végre puskával fenyegették meg. Erre megijedt, és odújába bújt. Ott sikerült megkötözni. Msgr. kommunista szakácsa és egy szeminarista vállalta, hogy hazakíséri.
A csibészek feltörték megint F. Bencze boltját. Alarmíroztam a Keleti utca minpingjeit. Apraja-nagyja bottal, puskával, revolverrel olyan rohamot intézett a zavargók ellen, hogy azok a várfalon voltak kénytelenek kimászni és elmenekülni. Ellenszolgáltatás fejében ki kell nyitnom F. Lindenberger szobáját. Tűvé tesznek mindent vadászfegyver-töltényért és gyutacsért. Az nem került elő, de öngyújtó, szipka, szappan és gyufa adta meg az árát. A kár nem nagy, de olyan mesebeli felfordulást csináltak a szobájában, hogy fényképre kívánkozik. F. Fekete szobája hasonló sorsra jutott. Most veszem csak észre, hogy ennek a két szobának az összes bútorait a múltkor elfelejtették kihordani a lajstromozás után. De a krétajelek is el vannak tűntetve a bútorokról.
F. Bencze kegytárgyboltját a szeminaristák behordják az ő szobájába a klauzúrába. Rengeteg könyv, (katekizmusok, életrajzok stb.) elég sok üveglemez, képkeret, gyertyatartó, nagy faszobrok stb. Olyan bábeli összevisszaság keletkezett a szobában, hogy ahányszor csak benyitottak oda ezentúl a "nézelődők", a sok szent szobrának láttára visszahőköltek azzal, hogy "félelmetes egy hely!".
Délután Csou úr jött búcsúzni. Igen udvarias és barátságos volt. Isten bocsássa meg, de én már szinte képtelen vagyok velük még csak társalogni is. Jellemtelen emberek, köpönyegforgatók, ingatagok, hangulat-rabja elvtelenek és kőszívűek. Hazudnak, mintha könyvből olvasnák, minduntalan ellentmondanak egymásnak és önmaguknak. Nem tudok, de nem is igen igyekszem ebbe a légkörbe beleilleszkedni. A nép őfelsége igen szorongatja erszényüket a préda miatt, amiről nem tudnak elszámolni. Most rossz nekik a nép, és rossz a tódzsang.
A főhatóságok mind kiváltak a tódzsangbizottságból. Ő "bőségesen gondoskodott" az aggok menhelyéről, (valóban kiutalta nekik a mi villai ciroktermésünket), most eltávozik észak felé. Jelzi, hogy a hatóságok hajlandók bennünket is élelmezni, ha kérelmezzük. Inkább éhen halok! Szeretne beiratkozni a mi középiskolánkba, mert nálunk "kitűnő a nevelés". Szerinte a templomhoz és az iskolákhoz nem lehet hozzányúlni, még ha minden vagyonunk sem volna elég kötelezettségeink törlesztésére. De a rendházakat valószínűleg szét fogják osztani a nép között. Nekünk azért hagynak majd egy zugot, ahol meghúzzuk magunkat. Jobb, ha nem siettetjük a számadást, mert ha az összeg együtt van, és az épületek megvannak, akkor félő, hogy még egy újabb tódzsangot indít a "nép", akinek nem lesz nyugta, amíg épületeink állnak. Érdekes megállapítások...
Ma besúgja valaki, hogy a napokban a missziót végérvényesen ki fogják fosztani.
Más oldalról megtudtam, hogy egy hongkongi UNRRA főbiztos tiltakozott az észak-kínai missziók kifosztása miatt, ugyanakkor, amikor az UNRRA a vörösöknek is szállít mindenféle alamizsnát. A kormány rádiója is erősen támadja őket ugyanezen ügyben. Ők mosakodnak azzal, hogy nem tudják
a missziókat megvédeni a nép ellen, amely fel van bőszülve a külföldiek elnyomása miatt. A vallásszabadságot viszont ők megvédik minden áron.
Október 25. Ismét jelentik, hogy a missziót teljesen ki fogják rabolni. Azután majd kivágják a fákat a tanyán, szétosztják a házainkat, és azzal befejeződik a tódzsang.
Az egyik tavasszal elbocsájtott munkásunkkal ma érdekes dolog történt a falujában. A szobájában egy olyan alakkal találkozott, mint a mi Szent József szobrunk a klauzúraajtó mellett. Megfenyegette: "Vigyázz!", és azzal eltűnt. Fél óra múlva az ipse lezuhant egy ház tetejéről, melyet tódzsang címén bontottak le. Összezúzta magát, de nem halt meg.
Miao zúgolódik, hogy mások színlelik a misszió védelmét, és a prédán mégis osztozkodni akarnak. Így ő ezentúl az ujját sem fogja megmozdítani. Ma a városháza is elhurcolkodott tizenöt lire északra.1
Október 26. Ismét besúgják a tegnapi híreket. Ma egészen hivatalos helyről is értesültem a misszió ellen készülő újabb akcióról.
Október 27. Krisztus Király ünnepe
Jóindulatú besúgók annyi oldalról jelentették már a küszöbön álló rablást, hogy nemigen tudok kételkedni benne. Egyes híradók szerint utána szétosztják a misszió épületeit a népnek. Ha igaz, valószínűleg csak arra szolgál az egész, hogy a nép nyugodtan kitakaríthassa az utolsó szeget is, és hogy felkutassa az esetleg elrejtett holmit. Mert a rendház nem igen alkalmas kínai családoknak lakásul, és a népnek nem igen van vágya az ittlakásra, ha sokan irigylik is, hogy meszelve vannak a szobák. A rablás mikéntjét senki sem tudja. A lényeg ez: minden kell nekik a templomon, iskolán és iskolai kápolnán kívül. Ez utóbbinak ajtaját minden nap sokan feszegetik. Kincseket sejtenek ott. Sajátságos, hogy eredménynyel kergetem el őket mindannyiszor. Úgy látszik, hogy a kápolna nem "jogos".
A besúgók azt ajánlják, hogy a még megmaradt értékesebb holmit helyezzem el a híveinknél. Lehet, hogy csak szondázzák szándékaimat. Váltig hangoztatom, hogy a hívek nem mernek elfogadni semmit. Nem akarom őket bajba keverni. Valójában éjszakánkint csempészünk ki egyet-mást, és néhány megbízható hívő vállalja az őrzést. Végeredményben tehetetlenül állok. Még mindig sok mentenivaló volna, másrészt a mentési lehetőségek igen csekélyek. Némelyik páter szobája teljesen üres, viszont a faliszekrényét telizsúfoltam az elvitt könyvállványokon és ládákban talált könyvvel, jegyzetekkel, apró holmival, ruhával, cipővel. A vidéki tódzsang elől idementették felszerelésüket, és most itt fog elveszni. Miséző és utolsókeneti felszereléseik, szappan, anyakönyvek, vekkerórák, papír, töltőtoll stb. A rablók egyes szobáknak a régebbi fosztogatások alkalmával a végére jutottak, de amikor már fáradtak voltak, csak fél- vagy negyedmunkát végeztek, sőt a rovancsolt bútorokat sem hordták ki. P. Kaufmann szobája még sértetlen, mert eddig nem került elő a kulcsa. Monseigneurnél a misszió archívuma... P. Superiornál a Jézus Társasága archívuma... Mit kezdjek velük? A ruhatár és a félreeső kisebb raktárak is még részben őrzik tartalmunkat. Feltűnés nélkül nem lehet kimenteni a házból ennyi holmit. Itt bent hova rejtsem? Pedig érzem a felelősség súlyát. Nem a sajátomat, hanem az egyház vagyonát őrzöm... Tehetetlenül, és igen fáradtan.
Esténként - ha a kommunisták nem mulatoznak - szervezek egy-egy mentőexpedíciót. Többnyire szeminaristák, diákok és néhány inas, szolga, munkás visz ki egy-egy batyut. Az utóbbiaknál legnagyobb a biztonság, mert ha megtalálják náluk, azt mondják, hogy "szegény vagyok, happoltam". Erre békét hagynak nekik. A diákokat és a szeminárium környékét már figyeltetik késő estig. Gyanakszanak. A régi, lakatlan emeleti betegterem szobáiba sok holmit rejtettünk, ahol szinte őrizetlenül, egyetlen zár védelme alatt vannak. Majdnem minden mentőexpedíciómat megzavarják, még esténként is; vagy a kommunista személyzet vagy az inkább kapzsi, mint őszintén jóakaró ismerősök. Mind "őrizetbe vesz" valamit. Ha nem bízom rá a holmit, besúgja a kanpuknak1, és bajba hozom még őszinte barátainkat is. Haoli saját szakállára is ment holmit, amikor senki sem látja. Hűséges gyerek. Homing szüleinek vagy egy családi rejtekhelye a Mandzsu utcában Ott már sok holmi lappang. Pogány öregapja viszont a kommunisták megbízásából őrzi a portánkat naphosszat... Kis házirablónk pedig lop rendületlenül, úgyhogy már a Keleti utca is nyelvére vette az ipsét. Reggelenkint látják, hogyan viszi a zsákmányt a piacra. Jóakaró kommunistáknál is van holmi őrizetben.
Az egyik ma besurrant, és visszaadta az osztalékot, amit az eddigi tódzsangokból neki kiutaltak.
N. kommunista elöljáró ma közölte velem a titkos gyűlés határozatát. Tehát nem tévedtem. Valóban Hszü úr mozgat mindent ádáz gyűlölettel. És tényleg van egy titkos és egy nyilvános eljárás. A több napi "nézelődés" közben kinézik, hogy mit érdemes rabolni. Akkor azután a kanpuk és minpingek egyszerre ránk törnek "nézelődés" címen, és kirabolnak. Ez készül most harmadízben. Most nagyszabásúnak ígérkezik a rablás. Amikor azután a nép zúgolódik, hogy megint a hatóságok fölözték le a javát, akkor nagyképűen jönnek a biztonsági tagok, és leltároznak bútort és egyéb nehézkesebb holmit a nép számára. Az előbbi titkos, az utóbbi nyilvános tódzsang. Sőt még a néptől is olcsón összevásárolják, amit az nem mer otthon megtartani, és hatósági fogatokon szállítják el jó meszszire lévő vásárokra, ahol már meg meri venni a nép a dolgot, mert ott már nem kell tartani a nemzeti csapatok büntetésétől. Erszényük persze megduzzad ezen művelet közben. Nankuantól Pujangig (kb. 400 kínai mérföld) árulják a támingi misszió felszerelését.
Ma különben csend van. El vannak foglalva a légvédelmi gödrök ásásával. A járdák mentét sután ássák. A mieinknek meg is hagytam, hogy ne keressenek ezekben oltalmat, mert az omladék alá kerülhetnek.
Személyzetünk gabonája, amit a tódzsangrátából kaptak, elfogyott. Most noszogatják őket a vörösök, hogy hagyják el a missziót, mert hogy ott már nem lesz nekik dolguk, és a senfu úgysem tudja már őket fizetni és élelmezni. Legtöbbjük mégis itt van éjjel-nappal. Értékes összekötő szolgálatot végeznek
- ingyen -, még azok is, akik bent vannak a pártban.
Ma a hívek elég sokan jöttek el a szentmisére. Monseigneurt is hazaengedték misézni. Utána megint elvitték.
Este 9 óra. Most kürtölik ki, hogy holnap a nép kirabolhatja a missziót. Az egész háznép izgatottan "menteni" akar... Ki őszintén, ki kapzsiságból. Közben egymást tetten érik, ügyetlenkednek... A jó Isten csodája lesz, ha nem hoznak ránk és magukra veszedelmet... Lesz, ahogy lesz. A kocka el van vetve.
Október 28. Hétfő. Reggel 9 óra. Hideg, ködös őszi reggel, telve ideges, feszült várakozással. A misszió környéke szinte kihalt. Az éjszaka a vörösök erősen pakoltak. Szekérkaravánok vitték a hatóságok és üzemek felszerelését északra. Csak mennének már ők maguk is!
Üzenek a Keleti utca bizalmijának, hogy hogyan lesz a rablás? Kinyissam-e előre az ajtókat? Azt üzeni, hogy majd megkérdezi Miao urat, és közölni fogja a választ. Ő maga nem tud semmi biztosat.
10 óra. Most kezdenek szállingózni az első csoportok. Kétes alakok, sunyi, bizalmatlan tekintettel. Énekelnek, idegesen forgolódnak, nézelődnek... Kinyittatják egyes szobák ajtaját, majd ismét bezáratják. "Még nem lehet hozzáfogni, mert nincs együtt mind az öt részesedő utca." Közben némelyikük csodálkozik, hogy még mennyi holmi van, "pedig a múltkor katonaság lakott itt". Van aki vizslamód forgatja a szemét, van, aki képmutatóan szidja a politikát, amely ilyen bajba keveri a "becsületes népet". Néhány felelős személy szeretné elodázni az egész ügyet, mert az éjszakai hurcolkodás megingatta bizalmukat a jelen uralomban, és félnek a bekövetkező megtorlástól. Tegnap a repülők igen alacsonyan köröztek...
11 órakor befutott a banda... Galád dolog volt. Szinte egy szálig hatósági személyek: kanpuk és minpingek; majdnem mind ismerős alak. "Senfu, nyissa ki az ajtókat! Kicsit nézelődni szeretnénk. Semmihez sem nyúlunk." Közben minden szemrevaló holmi elsüllyed zsebeikben, zsákjaikban. De váltig hangoztatják, hogy "csak szétnézünk, nekünk ugyan nem kell semmi". Intik is egymást, hogy "csak becsületesen". Közben úgy nekibuzdul a rablás, hogy aki nem látott ilyesmit, el sem tudja képzelni. Tudják, hogy merre vannak a még tartalmasabb szobák. Kinyittatják, nekiesnek... Közben hívnak, hogy nyissam ki a ruhatárat, majd meg P. Superior szobáját, majd F. Császár mindenes raktárát, órásműhelyét... Hat-nyolc szobában dolgoznak egyidejűleg. Majd feldöntik egymást. F. Császár húszfiókos raktárszekrénye a favorit. Feltörik. Kihúzzák a fiókokat, kiemelnek valamit, azután ledobják a földre, tartalma szétgurul. Rajta tapos a többi. Egymás vállán át nyúlkálnak, és emelik el a prédát a másik elől. Itt egy fényképezőgép kerül elő, ott egy kis kézi mozi, vetítőgép, óra, szerszámok. Amint megrakodnak a zsákmánnyal, elsietnek a közeli orgazdához. Letétbe helyezik a holmit, és kezdik előlről. Legderekasabban Kao Szan barátunk dolgozik. Tungkuani trágyás. Éjjelenkint rabló. Van rutinja. Míg ott ülök közöttük, szó nélkül, és inkább szánalommal, mint bosszúsággal mosolygok rajtuk, az egyik megjegyzi: "Kao senfunak jó szíve van." Na, megkaptam a bókot... Nem veszik észre, hogy a "jószívű Kao senfu" az ő forgolódásuk közepette el-elsüllyeszt a zsebében egy-egy öngyújtót, szerszámot és más apró holmit, amit a rablók összekészítettek maguknak az asztalokon. A megtelt zsebem tartalma időnkint egy-egy ott őgyelgő diák vagy fráterjelölt zsebébe vándorol. Megértik, sietve elviszik, és viszszajönnek menteni. Míg a kommunista vezetők így garázdálkodnak, a nép a gyülekezőhelyeken idegesen várja, hogy mikor lesz már vége vezetőik "terepszemléjének". Másfél órai várakozás után ők is előkerülnek, és az emberek megrökönyödve látják, hogy hogyan becsapták őket. A terep ezenközben nemcsak megszemlélődött, hanem nagyjából le is taroltatott...
A Keleti utca bizalmija puskásokkal jön elő rendet teremteni. Ó, a farizeusok... Ezek a puskások még néhány perccel ezelőtt teljes iramban raboltak, és most "őszinte" felháborodással kérdezik, hogy mi történt itt, kik a tettesek... Amilyen a kérdés, olyan a válasz. "Mi tudom én? Ismerek én ennyi embert?" Az utca bizalmija csúnyán összevész a rablókkal, és mindent Nanliucsuangra tol. Főként Kao Szanra dühösek. Az volt ugyanis a legvirtuózabb rabló, prédája messze felette áll a többiekének.
"A portán tartsunk gyűlést, ne a senfu előtt! - feleli Kao Szan. - Különben is nem mi vittük el a holmit, hanem a diákok és a szolgák." A többiek titokban megsúgják, hogy nem veszélyes ez a kijelentés. Az már így szokás "arc-mentés" szempontjából. Senki sem veszi szó szerint.
Nagy csend... Ebédelni megyek. Sajnos, nem maradt semmi a fiúk konyháján. Összehúzom az övemet. Egy óra múlva nagy leltározó bizottság állít be, élén Kao Szannal, a fő rablóval. Megint a régi nóta.
"Senfu, ismét leltározunk. Az adósságotok még nincs törlesztve. Még egyszer körüljárunk." Szokás szerint én vezetem őket, és kezdem diktálni, hogy "ebben a szobában egy szék, egy asztal...". "Majd én!" - mondja Kao Szan, és ez alkalommal ő veszi át a vezetést és diktálást. Ezegyszer P. Szajkó lezárt ládái sem kerülték el sorsukat, sem az éttermi székek és asztalok, a konyhabútor, sőt még a házikápolna oltárainak és térdeplőinek sem akart kegyelmezni. A többiekben megszólalt a jobb érzés... "Mit akartok? - kérdi Kao Szan. Talán bizony enyém lesz ez a holmi? Nektek leltározok! Csak előre mindent felírunk." A többiek odasúgják: "Nem baj, senfu! Ha a nemzeti hadsereg bejön, úgyis visszakerül minden!" Kétlem.
Besötétedett, mire a végére értünk. A püspöki rezidencia ez alkalommal is lemaradt. Hála Istennek!
A kapunál szigorú őrséget állítottak a privát fosztogatás megakadályozására. Kinézek... Uramfia! Hisz ezek az őrök voltak délelőtt a legfőbb rablók! No, szép kilátások!
Sietve leöntöm a köleslevesemet. Hívnak. Kao Szannak nyolc paplan és ugyanannyi derékalj kell a katonák számára. Egyelőre csak négyre emlékszem. Később majd keresek még néhányat. Kao Szan elmegy pálinkát venni. Néhány szeminaristának átadok tizennégy új lavórt, szappantartót, egy zacskó bőrcipőt és másfél bidon főzőolajat, amire ma bukkantam rá. Utána Pi testvérünkkel tanácskozom. Mi lesz itt az éjszaka? Nyílik a klauzúraajtó. Csak a mieinknek van hozzá kulcsa. Kopognak. "Szabad!" Leesik az állam, amikor beállít Kao Szan revolverrel. "Gyerünk egy kis megbeszélésre. Ez a szoba túlságosan szem előtt van. Gyerünk Fráter Pi szobájába!" No, ennek nem lesz jó vége.
Leül. "Senfu, az előbbi négy takaró elveszett. Kérek még nyolcat. Nemde megértitek!? Nem szabad vádat emelni ellenem. Családom szegény, a gyerekeknek nincs takarója. (Nem is házasodott meg.) A katonák fáznak, gyorsan keressetek nyolc takarót." Persze megígérjük, hogy hallgatni fogunk. Emlékezetből összeszámolom, mennyi takarót láttam még. Nem lesz elég. De van még néhány lenyúzott paplan is, melyekről a rablók lehúzták a vásznat, csak a vatta éktelenkedik a földön. "Az is jó lesz." Először végigvezetteti magát az egész rendház összes szobáin "razzia" címén. A vége felé P. Molnár szobájában megállapodik. "Ez jó lesz főhadiszállásnak. Most menjetek takarót keresni." Két revolveres minpinget ad mellém erre a célra. A folyosókon másodszor bukdácsolom végig a szobákat a kihurcolt bútorok és ládák között, pislogó mécs fényénél keresem három nagy füzér kulcsai között a megfelelőt. Halálosan fáradt vagyok. Tizenegy órakor együtt van a követelt takarószám. A két revolveres bandita a saját szemével láthatja, hogy igazán nincs több ez alkalommal. A takarók nem a portai őrséghez kerültek, hanem a "főhadiszállásra", azaz Kao Szannak és két bandita társának kellettek az előbbi néggyel együtt. A paplanokat még az éjjel kicsempészték a kerítésen és a várfalon keresztül. A csupasz vattákba takaróztak.
- Most még van egy kis ügy.
- Ugyan mi?
- Add ide az összes kulcsokat, mert ma én őrzöm a házat. Reggel mind visszaadom.
Kétes érzelmek között adom át a kulcsokat.
-No, most menjetek aludni! Nyugodtan alhattok. Mi őrködünk.
Hogy miért kell pont e háromnak itt bent aludnia, míg a hivatalos őrség a portán issza a bőven kimért snapszot, és hogy miért kellenek nekik a kulcsok, nem szorul magyarázatra...
F. Pivel megbeszélem még, hogy jelentsük-e a dolgot a mandarinnak. Feleslegesnek látszik. Ha nem volna felhatalmazásuk, nem mernék így rendezni. Az éjjel kutatni fognak a rejtett holmik után. Ha ma megakadályoztatjuk a titkos kutatást, akkor holnap megcsinálják nyíltan. Talán még így jobb, mert nem kérdeznek bennünket.
Nem messze van már az éjfél, amikor ágyba kerülök. Altatóra nincs szükség. De előbb bezárom, bereteszelem és betámasztom a szobám ajtaját.
KÍSÉRTETJÁRÁS...? Valaki átszalad a folyosón. Kinyitja a klauzúraajtót. A diákok kápolnája felé tart. Kinyitja a sekrestye ajtaját, majd belülről ismét bezárja. Uramfia! Ezek a galádok még a kápolnát sem kímélik!
Hajnali három óra. Magamra kapkodom ruháimat. Közben a sekrestyéből gonosz hangok hallatszanak. Recseg-pattog minden. Felfeszítik a szekrényeket, dobálják a holmit a földre... Szegek, zárak csikorognak... Deszkák recsegve törnek össze... Tompa zuhanások... Pléhlapok csörömpölnek... Kinézek a szobám ablakán. A kápolnában világosság van.
Mit tegyek? Ha tanú nélkül odamegyek, rám fogják, hogy saját magam fosztom ki a kápolnát, hogy őket vádolhassam. Ismerem már ezt a fajtát. Az ablakomból lesem, hogy mikor jönnek ki. Már négy óra is elmúlott, amikor a zaj elcsitul. Az ajtón nem jön ki senki sem. Majd a kecskeól és a nyomdaterem felől hallom ugyanazt a zajt. Nem értem. Ott is elhalkul a zaj.
Kimegyek a klauzúraajtóhoz. Nyitva áll. Sötét van még. Csípős őszi szél fúj végig a folyosón. Valaki cigarettázik az ajtó előtt. Rám kiált.
- Ki az?
- Én. Kao senfu. Te ki vagy?
- A portai őrségből való minping.
- Mi baj?
- Miféle zaj volt az az előbb?
- Ti is hallottátok?
- Mind hallottuk. Nem a rendházban van baj?
- Itt nem vettem észre semmit. De én is hallottam a zajt.
A ti embereitek különben itt vannak bent.
Felnézek a "főhadiszállás" ablakára. Ég a lámpa, de nem mozog ott senki. A minping vállat von, és elmegy. Még mindig rosszat sejtve az iskola sikátorában sétálok. Várom a sekrestyés szeminaristát. Ma elaludtak. Nagyon későn kerül elő.
A villai öreg és két fiú jön.
- Páter, lesz ma szentmise?
- Majd meglátjuk.
Nagysokára előkerül a sekrestyés. Együtt megyünk a sekrestye felé. Három tanúm van tehát.
Az ajtó zárva. Bent minden a legnagyobb rendben és épségben.
Október 29. Reggeli előtt Kao Szan felszólítja F. Pit, hogy az éjjel használt lenyúzott paplanokat saját kezűleg vigye át a nővérek portájára, onnét majd ő hazaszállíttatja. Ha ő vinné ki innét, az emberek még rosszat gondolnának. "Azokra ugyanis nekem szükségem van. A gyerekeknek még nincs vattás ruhájuk." A többi paplanról és derékaljról már nem is történik említés. Így őrizett bennünket az éjjel Kao Szan.
A kulcsokat hiánytalanul visszaadja. Hogy az éjjel mit végzett a szobákban, az majd később elválik.
Reggeli után ismét Kao Szanba botlom bele. Most már tetszés szerint jár be a rendházba. Van klauzúrakulcsa. Azt hiszem, a házirablónk szerezte neki. Leül az asztalom mellé, és a rozoga német revolverével játszik. Az ágyából elveszett egy csavar, kéri, hogy pótoljam. Mentő ötletem támad.
- Gyerünk a lakatosműhelybe! Ott a szemét között talán van még olyan csavar.
Ahogy ott kutatjuk a szemetet, egy óvatlan pillanatban meglépek mellőle. Pár perc múlva ismét kopog az ajtómon. Ismerem a lépését. Nem válaszolok.
- Kao senfu! Kao senfu, nyisd ki az ajtót! Én vagyok!
No, épp azért nem nyitom ki, mert te vagy, gondolom
magamban. A kulcslyukon bekandikál, de nem lát ide. Kimegy a klauzúrából. P. Superior szobája felé veszem az utamat, mert úgy hallom, hogy ott az éjjel még a könyvek tábláit is szétszedték ezek a banditák, hátha találnának benne holmi rejtett bankjegyet. Még oda sem érek, amikor ismét Kao Szanba botlom. A hátulsó klauzúraajtón visszajött. Egy puskás minping is van vele.
- Kao senfu, gyerünk a szobádba.
- Nem érek rá, dolgom van.
- Gyerünk csak - mondja, és visszatuszkol. Társalogni kezd az ő témájáról. - Senfu, hol vannak az értékes holmijaid?
- Nincs nekem már semmim.
- P. Tiszai azt mondta, hogy nálad van még néhány ezüsttallér.
- Ismerem már ezt a cselfogást, de meg valóban nem őriztem ilyesmit. Ha ő mondta, akkor hívd ide, és szembesíts vele!
Szembesítés helyett gombolni kezdi a ruháimat. Megmotozza az összes zsebeimet. Az eredmény: P. Lischerong két levele és néhány ezer pengő vörös bankjegy. Nem nyúl hozzá, merthogy ő "nem tolvaj".
- Hol van a karórád?
- Sohasem volt karórám.
- Hát akkor hol van a zsebórád?
- Tegnap "kölcsönkérte" valaki. - A fosztogatókra gondol. Valójában az egyik szeminarista vette őrizetbe, és utóbb a kert falevelei között elrejtette.
- Ki volt az?
- Azt neked kell kikutatnod. Sok ember járt itt tegnap. Ki tud annyi embert emlékezetben tartani?
- Akkor add ide a bőrcipődet.
- A tódzsang első napján elvitte az egyik rendőrtiszt.
- Hogy hívják?
- Nem tudom.
- Hogy nézett ki?
- Alacsony, köpcös, göndör hajú.
Ráismer. Attól ugyan el nem szerzi. Kutatni kezd. Szekrényem összes polcai között kutat. Mindent felforgat. A könyvek mögött talál néhány eldugott klauzúrakulcsot. Leakaszt egyet azzal, hogy marad nekem még elég. Felforgatja ágyamat és ami még van. Nem visz el semmit, merthogy ő "nem tolvaj". Közben egyre faggat, hogy neki csak értékes holmim kellene, hova tettem azokat. A végén már töltőtollal is beérné. Mikor minden fenyegetése és legbarátságosabb könyörgése sem vezet eredményre, kéri a ruhatár kulcsát. Kinyitom a ruhatár ajtaját, miközben három katonaszökevény is bebocsájtást követel ugyanoda. Lázasan kutatnak az állványokon. Közben meglépek. Üzenek a Keleti utca bizalmijának és a népőrségnek.
A szobámba zárva várom az eredményt. Csak nem jönnek... Egy órai garázdálkodás után nagy lótás-futás, kiabálás: "Fogjátok meg! Kötözzétek meg a bitang rablóját!" Persze az ilyesmi ritkán válik tetté. Kao Szan az ablakom előtt rohan el a műhelyek felé, megpakolva mindenféle rabolt holmival.
A kerítésen és a várfalon keresztül hazarohan.
A bizalmi kikérdez az ügyről. Nemigen akarok tanúskodni Kao Szan ellen, miután a direktórium a tegnapi rablásai után őt tette meg éjjeliőrünknek.
- Egész nyugodtan beszélhet, senfu! Ez az eljárás nem jogos. Különben is, többen láttuk Kao Szant, amikor hatalmas batyuival elrohant.
No, gondolom, épp erre a kijelentésre vártam. Így hát az én tanúskodásomra nincs szükség. Majd én kaparom ki a gesztenyét a tűzből, hogy ti osztozkodjatok rajta?!
Hatósági szemle a ruhatárban. Nem tudom megállni nevetés nélkül azt a látványt, ami a szemem elé kerül. Az összes szekrény és állvány polcain levő holmi lehúzva a földre, alvilági rendetlenségben, felöntve három zsáknyi tyúk- és kacsatollal, pihével. Azokba a zsákokba pakolta Kao Szan és három társa a lopott holmit. A tollak közül egy hatalmas porcelán Buddha vigyorog felém meztelen pocakján malmozva. Az én embereimben leesik az álla erre a látványra. "Hát ez már mégis csak sok!"
Felveszik az adatokat, és meghagyják, hogy ezentúl senki fiának ki ne nyissak egyetlen ajtót sem, ha nincs vele a bizalmi.
- És ha feltörik az ajtót?
- Akkor üzenj azonnal!
No, hiszen azt ez alkalommal is megtettem. A bizalmi különösen meleg pillantásokkal simogatja a földön heverő, épségben maradt termoszt. Megértem. Neki adom köszönetül a "gyors" segítségért.
Ahogy lejövünk a lépcsőn, éktelen dörömbölés hallik a klauzúraajtó felől. Mögöttem az utca bizalmija három fegyveres minpinggel. Bátorságosan ajtót nyitok, és az én vitézeimnek adom át a szót.
- Ide senkinek sem szabad bejönnie!
- Mit? Ki kérdezett titeket? Ki bízott meg benneteket a nyugati ördög védelmével, he? - És félrelökik az én embereimet. Azok sóhajtanak.
- Páter, tehetetlenek vagyunk. A Keleti utcának csak öt puskája van, és máris maradinak bélyegzett meg bennünket a direktórium. Gondoljon ki a senfu valami hatékonyabb eszközt!
Miközben azok elsietnek, a jövevények meg a ruhatár zárt ajtaja felé tuszkolnak, azon gondolkozom, hogy mi is lehetne az a "hatékonyabb eszköz". Kinyitom nekik az ajtót, és otthagyom őket. Visszahívnak, hogy maradjak ott velük.
- Azt nem!
- Csak nézegetni akarunk!
- Azt nélkülem is megtehetitek.
Összenéznek.
- Hát akkor mi is megyünk.
Valóban távoznak. Nem is rossz. Lám, megvan a "hatékonyabb eszköz". Majd elválik, hogy másoknál is hatékony lesz-e. Mégis hatékonyabbnak gondolom, hogy a klauzúraajtókat belülről is bereteszelem, kivéve az egyik hátulsót, amit a portás tud, én pedig elbújok P. Jaschkó teljesen üres szobájában, ahol már csak egy szalmazsák van, valamint a kerületi vezérkar által lefoglalt, de még el nem vitt rádiót őrzöm. Közben előveszem a Kempisemet... Majd a térdemre konyított fejjel pihenek egy kicsit. A klauzúrán minduntalan dörömbölnek, de nem törik fel.
Dél felé jön a bizottság, és kihordják a tegnap leltározott holmit. Ez mindjárt alkalom arra, hogy szemlét tartsak a szobákban a tegnapi és az éjszakai rablás eredményéről.
F. Császár műhelyeiben és raktáraiban maradt néhány szekrény és "császárkása", azaz elszórt fiókok, papírhulladék, hamu, óraalkatrészek szétfolyt olajjal öntözve, itt-ott egy-egy szerszám vagy könyv kandikál elő belőle. P. Superior szobája enyhén úszta meg. De pokoli módon fel van dúlva. A bútort most is elfelejtették kihordani onnét. Az én szobámat és F. Pi szobáját megkímélték. A többiben már alig van más, mint "császárkása". Elvétve akad még egy-egy szalmazsák, kínai fejvánkos, de többnyire csak szalma vagy hajdina-pelyva maradt meg, a szalmazsákot és párnát magát kiürítve, és a vásznat derekukra csavarva elvitték. Némelyik páter szekrénye még feltöretlenül őrzi tartalmát. A házikápolna bútorainak a Keleti utca bizalmija megkegyelmezett. A étteremben és a konyhában lehet már táncmulatságot rendezni - a faliképeken kívül semmi sem maradt ott.
Délre készen voltunk a bútorok kihordásával. Gondosan kikergettek minden hordárt, és minden ajtót bezárattak, meghagyva, hogy semmiféle fenyegetésre ki ne nyissam.
Ebéd után jön a mandarin. Ócska hangszórót hoz, hogy szólaltassam meg, mert nem jön ki belőle hang. Elemi iskolai képzettsége van. Megmagyarázom, hogy ez nem rádió. Ahhoz három dolog kell: telep, rádió és hangszóró. A világosság kedvéért elviszem P. Jaschkó szobájába, ahol a vezérkar által lefoglalt két-három csonka rádiót és az alkatrészeket őrzöm.
- Ebből két jó készüléket is össze lehet állítani.
Tágra nyílik a szeme.
- Rádió? És a páter nem is titkolja?
Fesztelenül magyarázom a rádiót, ahogy tudom.
- Senfu, csinálj nekem egyet.
- Sajnos nem vagyok szakember, szerszámom sincs hozzá, de még kevésbé időm és nyugalmam. Ha látnád azt az életet, amiben nekem mostanában részem van... Fényes nappal sem merek a szobámban tartózkodni. Hol a kutyaólban, hol a padláson, hol másutt bujkálok. Minden éjjel máshol alszom.
- Hogyhogy?
- Mandarin, nem tudod mi volt itt a napokban?
- Mi?
Erre kitör belőlem a felgyűlt keserűség, és szépítés nélkül elmondok mindent. Nem mintha nem tudná. De hadd tudja meg, hogy ezt én személyes üldözésnek fogom fel.
- Ez a rádió csak nyűg a nyakamon. A Csün-csü1 lefoglalta, és most nekem kell őriznem. Nem tudom mikor rabolják el. És akkor hogyan felelek érte? Kérlek, vidd el, és vedd őrizetbe.
Emberemnek felcsillan a szeme. Lesz rádiója!
- No, ez mégiscsak sok! Senfu, ezentúl senkinek ne nyisd ki az ajtót!
- És ha követeli?
- Akkor sem! Vagy pedig üzenj azonnal nekem, majd én elbánok az illetővel.
- Igen ám, de az illető bosszút áll.
- Nem nyíltan kell csinálni. Amíg te kalauzolod az illetőt, szalajtsd el hozzám Haolit.
- Helyes. Úgy fogok tenni.
Még haza sem érkezett, amikor keresnek az elvtársak, hogy a mandarin tőlem rabolta-e a rádiót.
- Dehogyis rabolta! Nem is az enyém, hanem a kerületi vezérkaré. Én már nem tudom tovább őrizni ennyi rablás közepette. Megkértem, hogy ő vegye őrizetbe, és jelentse az itteni dolgokat a vezérkarnak.
Megnyúlt képpel továbbállnak.
Kisvártatva dörömbölnek a klauzúra ajtaján. Nem veszem észre. Az ablakomhoz jönnek. A nanliucsuangi minpingek parancsnoka az, feltűzött szuronnyal és kötéllel. Mit akarhatnak?
- Senfu, azonnal nyisd ki az ajtót! Nagyon fontos dologról van szó.
Beengedem őket. Leülnek.
- Hol van Kao Szan?
- Nem tudom. Reggel óta nem láttam.
- Reggel itt járt?
- Miért kérdezitek?
- Senfu, ne félj! Csak beszélj nyíltan! Tudjuk, hogy mit csinált. Ez a kötél neki szól. Túlment minden határon. Igaz-e, hogy megmotozott téged?
És sorra kerül Kao Szan minden tette. Óvatosan kerülgetem a témát, mert holló a hollónak nem vájja ki a szemét. A végén még én iszom meg a levét az egésznek. De tudnak mindent. Védeni akarják falujuk "becsületét". Hol van már az...? Kérdezik az esti paplan-históriát. A bentlakást, a kulcsok kiadását stb. F. Pi toppan be. Segít okosan, kínai módon kerülni a témát.
Megint dörömbölnek.
- Ne nyisd ki az ajtót!
De a dörömbölés csak erősödik. Az ablakot is kezdik verni.
- Ki az? - förmed ki a parancsnok. Semmi válasz. A dörömbölés csak folytatódik.
- Ki az? Ha nem szólsz, nem nyitjuk ki!
- Kik vannak ott bent?
- Minpingek. Te ki vagy?
- Fan sen ta tuj1. (A terroristák parancsnoka.)
- No, akkor engedd be, senfu!
A terrorista főnök, intelligens képű, nyurga fiatalember, körülnéz a szobában, majd kéri az összes kulcsokat, avagy még jobb, ha a senfu vele jön. Mindent akar látni.
Szobáról szobára megyünk. Ő a leggonoszabb ellenségünk, de azért néha őszintén is elkáromkodja magát a tegnapi és mai "munka" eredményén.
- De hát itt mindent elvittek!?
- Bizony!
- A páterek magánholmiját is?
- Bizony!
- Kik?
- A minpingek és a kanpuk - szalad ki a számon a meggondolatlan válasz.
- A nanliucsuangiak?
- Azok is, meg a többi öt utca egyaránt.
P. Molnár szobájában megrökönyödve látja, hogy a padlón nagy rakás friss szalmahamu van. Mellette P. Licent híres expedíciójának2 albuma, illetőleg csak a táblája. A lapok nyomai a hamuban.
- Ki gyújtott itt tüzet?
- Éjjeli őreink.
- No, ez mégiscsak pimaszság.
Az a benyomásom, hogy megint kívülről érhette őket valami támadás, mert különben nem ilyen spontánul színlelnék a felháborodást.
- No, még ezt nézzétek meg! Még ezt is! - és sorra mutatom a feldúlt ruhatárat és F. Császár fényképre illő szobáit.
- Pu kanle, pu kanle! (Elég volt, elég volt!)
Közben-közben mégiscsak vetnek egy-egy pillantást a feltört, üres, szemetes szobák felé. Egyrészt meg vannak elégedve a végzett "munkával", másrészt mégis szégyenlik magukat a külföldi ember előtt azért a barbár fegyelmezetlenségért, ahogyan az ő embereik dolgoznak. A sok rablás nagyon meglazította a fegyelmet. A hatóságok egymás után fogatták el a többi hatóság embereit "privát rablás" címén, valójában irigységből, mert azoknak több jutott.
- De hát itt már semmi sincs! - böki ki a végén.
- Bizony nincs! Örülök a megállapításának, mert ma besúgták, hogy egyesek még mindig áskálódnak, hogy a misszióban van még préda bőven.
- Gyerünk a könyvtárba!
- Le van pecsételve. A mandarin megtiltotta, hogy valakit is beengedjek.
- Nem baj! Mi nem viszünk el semmit! Az egyik ajtón nincs pecsét, nyissad csak ki bátran!
Nézegetik a csúnyán megtépázott könyvtárat. Az egyik terrorista odasúgja a parancsnoknak:
- Nézd, milyen nehéz könyvek! Súly szerint rengeteg pénzt lehetne kapni értük.
A parancsnok vállat von. Odébb állnak.
Sietek, hogy egy kis vacsorához jussak. Még a felénél sem tartok, mikor éktelen kurjongatást, füttyorkánt, kiabálást és dörömbölést hallok a rendház klauzúraajtaja felől. Haoli remegve jelenti, hogy vagy hatvan minping követeli a klauzúraajtó kinyitását. Dühösek, mert a lopott kulcsaikkal nem tudják kinyitni. Belülről mind be van reteszelve. Én az én titkos utamon jöttem ki. Ugyanott visszalopózom, és hallgatom szitkozódásaikat az ablakom előtt. "Ma éjszaka a nyugati ördög házában fogunk aludni." "Majd elválik." - gondolom magamban.
Hirtelen csend lesz. F. Pi kínai találékonyságával megoldotta a kérdést:
- Ne bolondozzatok! Kao senfu megőrült! Lőni fog!
Erre lemondanak ma estére a vendégeskedésről. Nem tudom nevetés nélkül megállni ezt a bolond, de hatásos ötletet. Haoli kopog az ajtón. Tolvajlámpám redőnye le van eresztve, de tudja, hogy bent vagyok. "Senfu! Szun senfu hazajött, és a püspöki portán várja a senfut." Pompás! Hallunk valami hírt vidékről is.
A püspöki porta tulajdonképpen a Keleti Főutcára nyílik, de már hetek óta éjjel-nappal zárva van; nem törték fel, mert a személyzet kommunista tagjai ott laknak. A ház legcsöndesebb rejtekhelye ez mostanában. Kedélyesen elbeszélgetünk. Tudakozódom menekült pátereink és frátereink felől. Nem túl sokat tud. Jang világi papnál rejtőzik ő már három hete. Ott a direktóriumi elnök hitehagyott keresztény, de a misszió jó barátja, és igen befolyásos ember. Szökevényeink rendes állomása az a falu. Most a környékbeli falvak akarják D. Jangot megtódzsangolni. Az elnök kikéri magának ezt az illetéktelen beavatkozást. Az ugyanis az ő előjoga. Időt akar nyerni, mert néhány napon belül várják a felszabadító nemzeti hadsereget.
Kedélyesen elbeszélgettünk. Még egy palack óbor is akad, amit tegnap találtam a fosztogatás közben, és kivettem a fosztogatók kezéből azzal, hogy "szenteltvíz".
Haoli jön megint. Levelet hoz. P. Superior küldött be egy titkos futárt. Azonnal kéri a választ. Elbúcsúzunk. A szemináriumi étteremben sebtiben írok néhány sort. Az is rejtett hely.
Most még áthurcolkodom P. Tiszai szemináriumi szobájába, mert a rendházban nem kockáztatok meg még egy olyan éjszakát, mint a tegnapi. A szeminárium udvarában sétálva elmondom olvasómat. Csendes, enyhe, csillagos éjszaka... Éjfél körül még a portás után nézek, mert a titkos gyűlés után, amit a díszteremben nagy csöndben tartottak, meg akarták verni. Nyugodtan horkol. Kommunista módra törülközővel kötöm be a fejemet esténként. Így feltűnés nélkül csatangolok a derengő sötétben.
Az iskola sikátorában két alak beszélget. F. Pi és Miao úr, a tódzsang elnöke.
- Ki az? - kiált rám, ahogy elmegyek mellettük.
- Én. - hangzik a kurta válasz. Sietek tovább.
- Ki volt ez? - kérdezi Miao.
- Kao senfu.
- Mi baja van neki, hogy beköti a fejét?
- Megbolondult.
- Csak nem? Hogyan?
- Nem bírta már a szekatúrát. Meghibbant.
Erre Miao is hazaindul. Mi pedig, miután jól kinevettük magunkat F. Pivel, szintén álomra hajtjuk fejünket.
Ez a nap is elmúlott Isten segítségével.1
Október 30. Még mindig szinte elviselhetetlen a szekatúra. Ha véletlenül elcsípnek a minpingek, akkor órákig nem tudok tőlük szabadulni, a szobám pedig korcsmává lesz. Leülnek az ágyamra. Kiisszák a vizemet, köpködnek minden talpalatnyi helyre, a lavóromban megmosakodnak, a törölközőmbe törlik a trachomás és gonorrheás, gennyes szemüket. Mindent feltúrnak, átkutatnak. Úgy látszik az én szobám sem fogja elkerülni a többinek a sorsát. Most itt és F. Pi szobájában folyik a terepszemle. Néha nyíltan zsarolnak. Értékes holmikat kérnek Kao Szan módjára. Van úgy, hogy durván követelik, van úgy, hogy könyörgőre fogják, és van úgy is, hogy egyik-másiknak megesik a szíve rajtam. Valóban úgy nézek ki torzonborz szakállammal, piszkos, tépett ruhámmal és cipőmmel, mint egy kivert koldus... Bíztatnak, hogy csak tűrjek még egy kicsit, már nem fog sokáig tartani. "Ilyenkor sok vizet kell inni, és jól kosztolni, akkor nem betegszik meg az ember." Mondják, hogy ne legyek olyan bolond, hogy most koplalok. Kínában akit tódzsangolnak, az jól él. Ha nem ő eszi meg, akkor úgyis másé lesz. A tegnap esti gyűlésen úgy vélekedtek, hogy még sok jó holmi van nálunk. Lehet, hogy most arra irányul ez a stratégia.
Rendesen más szobákban bujkálok, és a dörömbölésekre nem kerülök elő.
Az iskolában a diákok között van egy titkos vörös katona. Tegnap este gyűlést hívott össze a diákok között, és követelte a koedukációt... Pedzik már az iskolát is. A Déli utcában tartott gyűlésen az egyik felszólaló kijelentette, hogy a diákok sok holmit elrejtettek. Egy másik gyűlésen valaki felhívta a figyelmet arra, hogy a külföldiek kommunizmussal ellenkező tanokkal tömik a fiúk fejét. Le kell számolni ezzel a visszaéléssel.
Hovatovább nincs már mit őriznem. Ha elfogy az ingóság, sor kerülhet az épületekre. A cél: időt nyerni.
Állítólag a minpingek ma még szabad garázdálkodást engedtek. Holnap besorozzák őket reguláris katonáknak. Ideje volna már.
Pujangból Csao katekista jött. Levelet hozott. A nemzeti hadseregre egyelőre ne számítsunk. Ha a két fráterjelölt itt veszélyben volna, befogadja őket P. Lischerong és P. Horváth. Bennünket is invitálnak. Amíg foglyaink sorsa el nem dől, nem mehetünk. És a diákok sorsa is biztonságosabb, amíg itt van néhány külföldi pap. Legalábbis a fiúk és a tanárok úgy gondolják.
Október 31. A mandarin kéri, hogy javítsuk meg a toronyórát, melyet a nézelődő katonák elrontottak. Az egész város zúgolódik, hogy milyen közhasznú dolgot tönkretesznek, noha az a népnek hasznos. "Ez a demokrácia?" P. Tiszai megmondta, hogy majd ha visszaadják az elrabolt órás-szerszámokat, és nyugodtan élni hagynak, akkor lehet róla szó. Különben nem.
Ma csend volt a misszióban.
Vacsora közben hozzák P. Maron levelét, melyben jelzi, hogy valaki kicsikarta a lesújtó titkot a megyei párttitkárból, hogy foglyainkat nem fogják szabadon engedni, hanem magukkal viszik, amikor visszavonulnak Támingból.
Alig olvasom el, a klauzúra felőli porta előtt megismétlődik a tegnapelőtti minping roham, kurjongatás és füttyorkán közepette. Mégiscsak bent akarnak aludni a rendházban.
Titkos ajtómon besurranok P. Tiszaival egyetemben. Az ajtók gondosan be vannak reteszelve. Szobámban épphogy meggyújtom a tolvajlámpámat, mikor hallom, hogy valami furcsa zörej van a házban. P. Tiszai kimegy megnézni. Azt hiszi, hogy hallucinálok. Az udvaron két revolveres minping követeli, hogy nyissam ki a klauzúraajtókat.
Mit tehetek erre a nyílt erőszakra? P. Tiszai rögtön kisurran, és üzen a mandarinnak. Nekem nem sikerül meglépnem. A bandita követeli a redőnyös lámpát.
- Jól van, no! De előbb keresek egy másik lámpát.
Gyanakodva követ az ipse. Végre találok egy kiszáradt lámpát. Azon címen, hogy olajat keresek bele, meglépek. Még a szobámat sem volt alkalmam bezárni. P. Maron híre is megzavart, meg a városban is egymást érik a rémhírek. Abban a hiszemben, hogy most bennünket akarnak elfogni, csendesen eltűntem szem elől.
Jó másfél óra múlva kerülök elő. A házbeliek sehol sem találnak. Mindenki kétségbe van esve, hogy elfogtak, és elvittek. Nagy az öröm, mikor végre meglátnak.
Ezalatt sok dolog történt, ami nekünk nagy előnyt jelent. Tulajdonképpen nem akartak elfogni, csak ki akarták erőszakolni, hogy a rendházba költözhessenek, legalább egy éjjelre. ahogy én eltűntem, szegény Haoli került a kezük közé. Rajta töltötték ki mérgüket, a "kis nyugati ördögön". Kao Szan ellen ugyanis a vörös hatóságoknál megindult az eljárás. Barátai most előveszik Haolit, hogy miért árulkodott. Neki viszont helyén van a nyelve. Így azután alaposan felképelték, meg is verték, a ruháját is összeszaggatták. Ebből azután baj lett. Mert Haoli olyan munkásféle alkalmazott. A munkás pedig őnáluk sérthetetlen. A szakszervezet képviselői tiltakoznak energikusan. A minpingek hetykén lehurrogják őket. Parázs veszekedés következik.
Megérkezik a mandarin testőre is revolverrel. Bejelenti, hogy a mandarin ma sajnos nincs itthon. De így nem szabad viselkedni. Kicsi híja, hogy el nem páholják érte. Jobbnak látja kereket oldani.
Tíz perc sem telik bele, előkerül a mandarin is. Meg akarja nyugtatni a kedélyeket. Igen nagy lélektani jártassága van, ami ez alkalommal nem érvényesült. Ővele is összevesznek, legorombítják. Haoli, mint valami Napóleon, élvezi a körülötte folyó vitát. Végre a mandarin minden tekintélyét latba vetve szétszórja a bandát. Bejelenti, hogy holnap lesz még egy leltározás, és azzal vége a tódzsangnak, még ha nem is jön ki a kirótt összeg. Haoli azzal a boldog tudattal hajtja álomra a fejét, hogy ő mentette meg a missziót. Nem is egészen minden alap nélkül. Mikor azután én is előkerülök, teljes az öröm.
Késő éjszakába nyúltak ezután a tanácskozásaink, hogy mit is kellene a leghelyesebben tennünk. Hogyan szöktessük meg a Monseigneurt és P. Maront? Nem kellene-e az iskolát feloszlatnunk? Magunknak is nem volna-e jobb eltűnnünk?
A Keleti utca minpingjei, akik az előbbi veszekedésben a mi pártunkon voltak, őrjáratot küldenek, hogy esetleg tetten érjék a többieket. Váltig hangoztatják, hogy csak bátran lőjem le azt, aki még egyszer zavarogni mer itt.
A rendházban az éjszaka nem aludt senki. Mindenki biztosabb helyet keresett.
November 1. Mindenszentek.
A mandarin korán reggel munkához lát. Gyűlést tart a dísztermünkben (most már istállónak is beillenék), ahol közli a tegnapi döntést az öt tódzsangoló utca vezetőivel. A minpingek is megkapták a maguk dorgálását.
Monseigneurt és P. Maront ma hazaengedték misézni. A házban már nem is kísérik őket az őrök. Érdekes fordulat.
Szentmise után velünk is közlik a döntést. Ma még lesz egy utolsó leltározás. A maradék bútorokat mind elviszik, és még más, a népnek hasznos tárgyakat is, és azután "talán" vége is lesz az ügynek. Más kedvező fordulat is van. A hatóságok az éjjel mind eltávoztak. Közeledik a felszabadulás. Mindennek persze nem szabad túlságos hitelt adni. De mégiscsak szívesebben halljuk, mint a rémhíreket.
A rovancsolás csendben folyik. Gyűlölködő hangokat alig hallani ez alkalommal. A rovancsolás sokkal nagyobb méretű lett, mint gondoltuk. A házban ugyan már nem volt sok vinnivaló. P. Superior szobájában a bútorok - hogy, hogy nem - ez alkalommal is átvészelték a bajt. Valamelyik szemfüles diák letörölte a krétajeleket, mikor a bizottság tovább ment. A nép a reggeli órákban nem túl nagy kedvet mutatott, sőt zúgolódott, és vonakodott a bútorok kihordásánál. De amikor az asztalosműhelyre került a sor, nekimelegedtek. Az első rovancsolás óta valahogy elkerülték a figyelmüket ezek a munkatermek. A műhely felszerelése nagyjából még együtt volt. Van bőven mit felírni. F. Bencze boltjában, a fadepókban még jobban felgerjedt a kapzsiságuk, főként mikor Miao vette át a vezetést. Sok állvány, szekrény, asztal és apró holmi kerül itt terítékre. A fadepó pedig egyenesen csemege ebben a tüzelőínségben. Szinte az egész nap rámegy a rovancsolásra. A lefoglalt dolgok egy részét ki is hordják az udvarra.
Míg P. Tiszai és F. Pi ott időzik, én a házban dolgozom. Nem győzöm már a sok ajtónyitogatást a három füzér kulcscsal. Végigjárom az összes szobát, és álkulcsokkal vegyest egy ki füzérre redukálom a felszerelésemet. A többi - vagy két kiló - kulcsot a szeminárium légvédelmi termébe rejtem. Szerencsére bombázás előtt még kihozták onnét.
Egy nem nagyon bizalmat keltő alak keres. Kémnek nézem. Állítólag sofőr volt a nemzeti hadseregnél, de onnét megszökött. Most a vörösök autóit vezeti. Nemrég meggéppuskázták, és most civil szerelő akar lenni a hadseregnél. Keresi a szétszedett Ford-motorunkat. Készpénzzel akarná megvenni, anyagnak. Állítólag keresztény is, de nem tudja, hogy mi a keresztség. Erre a családjára hárítja a "régi kereszténységet". Igen sajnálkozik rajtunk, és gyalázza a vörösöket. Meg hogy rövidesen itt lesz a megváltó nemzeti hadsereg. Engem ugyan szondázhat. Tartózkodó vagyok az ilyen alakokkal szemben. Az üzletből persze nem lett semmi, de két órámat elrabolta, és közben egyetlen kulcslyukat és ablakot sem hagyott kukucskálás nélkül.
Alig megy el, a Keleti utca néhány rossz szelleme rekvirálni jön. Villanyfelszerelési cikkeket visznek el, vagy fél kocsira valót. Állítólag a vezérkarnak kell. Persze nem ingyen. De az ára az övék lesz.
Közben megkérem P. Maront, hogy harmóniumunkat, mely eddig átvészelt minden rovancsolást, némítsa meg.
Már esteledik, mikor nekifogok az északi és keleti front összes ablakának becsavarozásához. Tegnap ugyanis a malmon, a magtáron és a klozeteken keresztül törtek be a minpingek. Ma végre találtam egy srófhúzót és jó néhány csavart a padláson. Így ma talán ismét a rendházban alhatok. Az ajtómat is mindenféle biztosítékokkal látom el, és az ablakomba belülről gyújtható petárdákat teszek riasztó jelnek.
Épphogy elkészülök vele, mikor két kis nanliucsuangi gyerek jön, hogy Monseigneur és P. Maron ma még menjen vissza a fogdába. (Kao Szan ugyanott ül fogságban.)
November 2. Monseigneur és P. Maron ma ismét itthon van. A kommunistákkal jóban levő N. úr megtudakolja, hogy a püspök úr itthon maradhat-e ezentúl. A válasz tele van furfanggal. Itthon maradhat, de ne mutatkozzon a nép előtt.
A tódzsang ugyanis az illető szabadon bocsájtásával befejezettnek számít. A mi tódzsangunk viszont még nincs elszámolva. Ha kötelezettségeinknek nem felel meg az eddigi összeg, akkor új tódzsang útján lehetne csak további zsarolást kezdeni a misszió ellen. Megértjük... Ez is valami! Püspök úr tehát a házban lappang, és gondolkodik, hogy szökjék-e. Lehet, hogy éppen arra akarnak alkalmat adni. Az őrzése is gondot okozott nekik. A mi múltkori szellemjárásunk alkalmával ugyanis
a börtön környékén is nagy zaj volt. A minpingek lőttek is, de a golyó beleszorult a puskacsőbe. Azóta ezek az "ateista" minpingek félnek a szellemektől, és nem vállalják az őrzést. Kao Szant is megtódzsangolták, állítólag besorozták, így a püspök urat azóta csupán néhány öreg falusi őrizte. Azok sem szívesen. Így hát megengedik, hogy ezentúl itthon tartózkodjék.
Ma zaklatástól mentes napot élvezünk. A zaj annál nagyobb. Vagy ötszázan hordják a tegnap rovancsolt holmit, amit öt utca között osztottak szét. Csak ma ne jöjjön repülő, mert akkor lesz itt emberhalál. A bombavetőknek nem szükséges magyarázni, hogy mi történik itt ennyi néppel...
A mandarin bejelenti, hogy hétfőn leszedeti a villanyvezetékeket. Megrökönyödéssel hallom, mert az összes szoba szekrénye tele van értékes apró holmival, amit a fosztogatások közben észrevétlenül odadobtam. A drótokat csak létrával lehet leszerelni. A létráról pedig meg lehet látni a rejtett holmit. No, még egy mentőexpedíciót kell szerveznem. Pedig már igen unom. Nem is tudom, hogy hova rejtsem, amit onnét leszedek. Eddig a falba mélyített szekrények tetejére még senki sem figyelt.
Egy különös alak bukkant fel ma, amikor a nép szekéren, vállon és mindenféle alkalmatosságon szállította a prédáját. Igen intelligensnek látszó, csupa energia fiatalember. Sebesült, vörös katonának vallotta magát. Az a benyomásom, hogy a nemzeti csapatok kémje. Csúnyául gyalázta a kommunistákat és a kapzsi népet. De csak titokban. Valami fontos dolgot akart közölni velünk. Privát találkát kért. Sajnos nem került rá a sor. Érdekes lett volna. De azért ez alkalommal sem tártuk fel, ami a bensőnkben él.
Vacsora után éppen a szemináriumból jövök ki, amikor valaki kopog a szeminárium ajtaján. Csendben lapulunk. Az ajtó előtt Haolival tárgyal. Keresi a szemináriumot. Haoli furfangosan megkérdezi, hogy miért akar oda menni. Jen Hszi-tient, az egyik legkisebb szeminaristát keresi. Erre Haoli rosszat sejtve a középiskola felé küldi az illetőt, mert hogy arra van a szeminárium. Az illető nem túlságosan ismeri az itteni körülményeket. Beugrik.
Jen Hszi-tient begyömöszöljük az ostromverembe, mert családja ellen most startol a tódzsang. Az egész családja Tiencsinben van, így csak őt lehetne az asztalra állítani. A veremben ugyan rá nem talál ebben a sötétben. Ahogy kisurranok, jön már az én emberem egy diák kíséretében.
- Senfu intézi itt az ügyeket?
- Igen. Mi baj van megint?
- Ez itt a szeminárium?
- Igen.
- Az előbb azt mondták, hogy nem ez az.
-Az illető bizonyára nem hallotta világosan, hogy mit kérdeztél.
- Kit keresel a szemináriumban?
- Jen Hszi-tient.
- Jen Hszi-tien... Melyik is az? Ja, igen, az a kis gyerek. Miért keresed?
- Fontos és sürgős beszélnivalóm volna vele.
- Hogy hívnak?
- Jüan Csin-san.
- Hova való vagy?
- Az Északi utcából.
- Hm, ez nem jó jel - gondolom magamban. - Ha visszajön, megmondom neki, hogy kerested.
- Hát nincs itthon?
- A napokban vidékre ment. Tífuszos betegek vannak a fiúk között. Ő is rosszul érezte magát, és a rokonaihoz ment.
- Hova?
- A falu nevére nem emlékszem már világosan.
- Hm, az nagy baj. Mit lehet tenni? Ha visszajön, kérlek mondd meg neki, hogy kéretem, sürgős közölnivalóm van vele.
Megígérem, és azzal elválunk. Nem látszik éppen rosszakaratú embernek. Megkérdezem Jen Hszi-tient, hogy ki az a Jüan Csin-san. Nem tudja. Talán az lenne, aki a nagymamáját szöktette Tiencsinbe? Sem a nevére, sem az alakjára nem emlékszik. Így hát várjuk a további fejleményeket. Jen Hszi-tien a szeminárium foglya lett, amíg a bombázás el nem terelte a figyelmet rólunk és növendékeinkről.
Ma megint a szobámban kockáztattam meg az éjjeli pihenést.
November 3. Vasárnap. Feltűnő csend. F. Pivel nekilátunk a szekrények tetején levő holmi összeszedésének. Egy-két vekker, gyógyszer, szerszám, jó függőlakatok, biciklidinamó az eredmény. F. Bencze gyógyszertárának maradékát összegyűjtöm egy zacskóba. Sőt sikerül egy kis gyorssegély-készletet is összehozni. Ha kidobnak bennünket a misszióból, betegkezelés címén még időt nyerhetek. Mint mindig, ez alkalommal is a nyakamra hoz a balsors egy minpinget. F. Lindenberger szobáját akarja átmotozni vadásztöltényért. Hiába mondom, hogy nincs, ő egész világosan emlékszik, hogy a szekrény alján egy skatulyában látott egy egész csomót. Újakat. Félórai próbálkozás után tudom csak kinyitni az elromlott zárat. Sok ruha és apróholmi hever a földön és a szekrények alján. Ennek a szobának szerencséje, hogy az utóbbi időben a zára nehezen nyílik. Minpingünk másfél órai kutatása nem vezetett más eredményre, mint hogy a rendetlenség az ő keze nyomán szinte mesébe illő.
Míg a püspök úrral hosszú idő óta az első kedélyes és nyugodt ebédet elfogyasztom, valaki megdézsmálja a szobámban összegyűjtött holmit. Ismét Kao Szan? Most már a szobámat sem hagyhatom el nyugodt lélekkel? Különösen sajnálom P. Szajkó jó vekkerét. Most már alig van használható óra a házban. A toronyóra is áll. Próbálok zárat cserélni. Nem megy szerszám híján. Délután egy elszólásból rájövök a tettesre.
A mi kis házirablónk, kommunista párttag az ipse.
November 4. Ma még egyszer rovancsolnak a püspökségen, és utána talán vége lesz a rumlinak. Ideje volna már.
Pi testvérünknek eszébe jut, hogy P. Szajkó óráját visszaszerzi - de titokban - a kommunista boytól. Amíg az a városban sétál, megtalálja az órát és még sok lopott holmit a szekrénye alján. Az óra visszajön onnét, a többi holmi marad. A direktórium miatt nem lehet semmit sem tenni. Lopni ugyan tilos, és meg is büntetik a tettest, de az ilyesmi tízszeres veszteséget hoz utóbb a feljelentőre. Ürügyet ők könnyen találnak, ha zsarolni akarnak.
Pár perc múlva házirablónk sápadtan állít be, keresi Csang Ho-minget, a Monseigneur boyát, és félénken suttog vele...
A portás jön. Jelenti, hogy átvonuló katonákat fognak nálunk beszállásolni; egy ezredet. Kimegyek az altiszttel tárgyalni.
- Az iskolában van hely bőven.
- Parancsunk van, hogy a rendházban kell elhelyezni a katonákat.
No, még ez hiányzott. Egy szeg sem fog maradni a házban. A direktórium okult azon, hogy múltkor csak a tiszteket helyeztük el a páterek szobáiban, és azok elég jóindulatúak voltak. Most majd kipótolják a múltkori mulasztást. Hszü úr nem végez félmunkát. Nincs nyugta, míg a puszta falakon kívül semmink sem marad.
Repülőberregés szakítja félbe a tárgyalást. Ez alkalommal nem egy-két gép jön, hanem tizenegy. Egy nehézbombázó, valamint tíz könnyű és vadászgép vegyesen. Vajon mi a szándékuk? Nyugodtan elhúznak felettünk ék alakzatban. A tíz-tizenöt katona kissé ideges. Magam is nyugtalankodom.
- Vessétek le a mundért és a sapkát, mert baj lehet a dologból.
- Annyi baj legyen!
- No, ha annyi baj legyen, akkor csak maradjatok itt, míg a gépek elmennek. Csúnya, barátságtalan hangja van ennek
a nehézbombázónak.
A rendházon keresztül a lourdes-i barlang előtti virágoskertbe megyek. Szegény virágok, oleanderek és kaktuszok szárazan, csüggedten lógatják leveleiket - senki feléjük sem nézett egy hónapja -, mintha csak éreznék, hogy sírokat fognak hamarosan szegélyezni…
A gépek a városon kívül rajvonalba fejlődnek, és méltóságteljes lassúsággal körözni kezdenek a város körül... Egy kör… Két kör… Három kör… Tehát Táminggal foglalkoznak? Jaj! Talán mégse… A missziót könnyű felismerni, azt talán mégiscsak megkímélik…
Most délről jönnek felém rajvonalban. A grotta előtt állok. Szemembe húzom a kalapomat, és nézem, keresem a gépek márkáját. "Csing tien, paj zsi."1 Kuomintang gépek. Alacsonyan szállnak… itt vannak… ta-ta-ta-ta-ta-ta és eldübörög felettem az első gép. "Domine! Miserere!" - röppen ki a fohász. Fedezéket keresek... A grotta mögötti fűzfák lombja alatt lelapulok a száraz fűbe... Ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta - eldübörög felettem a második gép is. Itt is látnak? Gyerünk a pajtába! Két méter magas rőzsekazal tövében meglapulok. Ha rámszakadnak a gerendák, a rőzse kivédi az ütést. Ó, én oktalan, miért nem mentem idejekorán az ostrompincébe! Eldübörög a harmadik gép is. Nem tüzelt. Rejtve vagyok.
Hatalmas detonáció… északnyugaton vagy negyven méteres poroszlop csap fel. Mintha a Faven2 pincéjének tájékán csapott volna be. Istenem! Szegény fiúk! Ha átütötte a boltíveket... Jaj!
Berregés, hosszan elnyúló szirénázó fütty… dörrenés… Újabb fütty, újabb dörrenés… Klirr… csörrennek az ablakok… hullik az üveg… a tégla… a cserép… Ez nekünk szólt… Hol vannak a gyerekek? Háromszáz fiú… Gondoltak-e a veszélyre az eddigi sétarepülések után? Vagy szerteszéjjel csatangolnak? Az első hullám elvonult. Az iskolautcában vészsíp… rohanás. Most bújnak be az ostrompincébe.
A konyhaajtó csapódik, valaki átrohan a grotta előtt...
A Keleti utca kommunista utcabírája… Szűz Mária grottája mögött keres menedéket. A tóparti nádasban lapul meg a víz peremén.
Itt a második hullám... Verejtékezni kezdek. Félek? Mitől? Eszembe jut Szent Ignác szava: "considerare... quomodo Deus operatur in omnibus"3 Ő ott van a volánnál is… És kezében van a bombavető keze is. Ha jön a bomba, Ő küldi… És akkor meg fogom látni Őt… Szinte alig hallom az eldübörgő gépeket, az idegcsiklandozó füttyöket és dörrenéseket. Imádkozom… Magamért, a fiúkért és a kommunista katonákért is, ellenségeinkért is, "nesciunt, qui fecerunt"4... Felajánlom értük ezt az órát.
Óriási csattanás! A pajta megremeg, a föld szinte felemelkedik… Porfelhőben vagyok. Elfelejtem a jó Istent, és végigtapogatom tagjaimat… A tető a fejem felett ép… Ajtók, ablakok csapódnak a földre… Hull a tégla és a cserép a rendház felől. Nem látok oda.
Fütty, dörrenés… fütty, dörrenés… fütty, dörrenés és idegbontó dübörgés… Szinte a tetőt súrolják a gépek… úgy tűnik nekem... Istenem! Hát nem lesz vége ennek? Igen, Isten! Megint csak Őhozzá simulok… és megnyugszom megint. Várom, hogy mikor találkozik tekintetünk.
Egy újabb és utolsó csattanás, remeg a föld, ismét porba fullad a tekintetem… A rendház zajosan hullatja törmelékét…
Most géppuskázni kezdenek nehéz és könnyű gépfegyverekkel. Puk-puk-puk-rrrrr, puk-puk-puk-puk-rrrr. Szegény katonák most futnak... Meglátták őket... Most a fejem felett szól a nehéz gépfegyver... Most a Tungkuan felett... Most északon (két kis fráterjelöltünk és néhány menekült szorongva lapul a villai sírok kőoszlopai mögé... Őket lőtték, mert mozgást láttak a tujafák között...) Csak nem akar véget érni ez
a pokoli zsönao...1
Végre elhalkul a gépfegyverek zaja, a sátáni dübörgés, és távoli, csendes berregéssé szelídül… Csend van. Torokfojtogató várakozással teli csend. ľ 12 van. Másfél óráig tartott. Pujangban gyakran éltem át légitámadást minden fedezék nélkül. De itt ez nekünk szólt. Csurom víz vagyok a hideg verejtéktől.
A rendház északi emeletes tractusa áll... A kiszakadt ajtókon és ablakokon át látom, hogy a déli is áll - ugyanúgy megtépázva. Átszaladok a konyhaudvaron. Az ajtókat nem kell nyitogatni... Mind kiszakadva a helyükből. A klauzúra megszűnt.
Az iskola utcájában északra tekintek. A középiskola bástyái mind érintetlenül nyúlnak be a sikátorba. Az ostrompincében tehát nincs baj talán. Délre tekintek... Siralmas látvány... Alig tudok tájékozódni. Rohanok a szeminárium és a püspöki felé. Magas romhalmaz tetején - előre! A püspöki rezidencia félig romokban... A szeminárium udvara megrendítő képet nyújt... A fák mind lenyírt koronával... A falak összegéppuskázva, a tetők omladoznak... A fedett folyosó helyén romhalmaz...
A mindent ellepő por és füst és romok a mesebeli elátkozott kastélyt juttatják eszembe... Mindenfelől rohanó vagy támolygó alakok jönnek elő. Ahogy beszélni kezdünk, a kis ostromveremből hangok hallatszanak... "Senfu, mentsen meg, végünk van! Megfulladok!" "Ki van ott lenn?" "Vagyunk jó néhányan. Páter, gyorsan segítsen!" Ahányan vagyunk, tíz körmünkkel nekiesünk a veremnek... Berregés... Repülő! Vészsíp! Gyorsan az ostrompincébe!
Csak szemlét tartott az egyik gép a végzett "munka" felett. Meg lehet elégedve.
Újra nekiesünk a beomlott veremnek. Most már nem szól onnét senki... Van már lapát is, csákány is. Veszélyes szerszámok ezek eltemetett emberek feje felett. Kézzel neki. Lavórba a földet, így gyorsabban megy... De hol kezdjük a három méteres cikcakkot? Hol vannak? A végén? A közepén? Hol taposunk rajtuk, hol érünk a leggyorsabban hozzájuk? A közepét vájjuk szerencsére. Mély és keskeny a verem. Már fél órája dolgozunk, és még mindig senki... Egymást váltjuk öt percenkint. Most én kaparok...
Haj! Itt van valaki! Nem tudom felemelni még a fejét. Délről kaparom el a földet... Újabb haj! Itt is van valaki. Nem férek hozzá. Keletről próbálom lazítani a törmeléket... Újabb haj... Itt is van valaki. Északon ugyanaz az eredmény... Nyugaton ugyanúgy... De itt agyvelő is látszik. Nem érünk rá szörnyülködni és szomorkodni. Gyorsan, gyorsan!
Sen szeminarista felvált engem. Felemeli a középső fejet.
A kis Vu Vej-kuang! Nem szól, de pipál az ajka... Nem lehet kiemelni, mert az öt gyerek szorosan egymás mellé és egymás köré préselve fekszik. Rajtuk tapos a mentő a mély és keskeny veremben. A föld minduntalan az arcába gurul. Összegyűröm a kalapomat, és azzal peckeljük fel az állát. Mélyet sóhajt. No, ez él! Gyorsan, gyorsan! Már egy órája vannak eltemetve... Felemeljük a másik fejet... Kékesfehér arc... Merev vonások... Lou szeminarista. Ez már halott... Sok vér áztatja a földet... Mellette Csia szeminarista. Sápadt, élettelen arc...
A kis Vu kiáltozni kezd: "Húzzanak ki! Megfulladok! Agyonnyomnak! Fáj!" Szegény kis nebuló! Kihúznánk, ha tudnánk. Valamennyi halott felette fekszik.
Még egy negyedóra, és kihúzzák a kis tizenkét éves Jangot. A leghűségesebb ministráns esőben, hóban, fagyban... Ártatlan, virgonc kültagja a szemináriumnak. Élettelenül lógnak tagjai. Fején kis sebből szivárog a vér. Talán még menthető. Gyorsan az ostrompincébe vele... Pogány nagyapja itt van már... Ez volt a liblingje.1 A pincében ölébe veszi és becézgeti. "Bácsikám, így nem megy! Próbáljuk menteni!" "Nagyon kérem!" Lehúzzuk a ruháit. Semmi sérülés. Bátyját elszalasztom szeszért. Amíg azok serényen dörzsölik, én a mesterséges légzést végzem. Tüdeje szépen fungál. Az egész család megkönynyebbül. "Csak lassan az örömmel! Ez még nem az ő lélegzete." Édesanyjának arca nagyon sírásra áll...
Az alagsorban megélénkül a forgalom. Hozzák a kis Vu szeminaristát. Remegve, dadogva mondja élményeit a veremben...
Megkérem az egyik őgyelgő diákot, hogy nézze meg, mi van a szobáinkban. Pogányok között élünk...
Míg én préselgetem páciensem mellkasát, jön egy szolga, jelenti, hogy el akarnak fogni bennünket, mert iderendeltük a bombázást. Ó, Istenem!
Az én küldöncöm is visszajön, jelenti, hogy az egész misszió tele van fosztogatókkal. A jobbérzésű háznép és a diákok kezdik hozni a mentett holmit. Az egyik egy paplant, a másik egy ruhakefét, a harmadik egy trópusi kalapot, ki egy papírkosarat, ki egy batyut tele ruhával, ki egy leszakadt ajtózárat, ki egy pecsétnyomót...
Háromnegyed órája mentjük a kis Jangot... Semmi eredmény. Fáradt vagyok. A kommunista Vang kocsisunk felvált a mesterséges légzésnél.
Az udvaron P. Maron már abbahagyta Csia szeminarista mentését.
Mellette Lou szeminarista vérbe fagyva... Négy golyót kapott.
A kis Jü Ting-kuj már koporsóban van. Ez is a szeminárium kültagja volt, az oltár fele kandikált... Édesapját két hét előtt ölték meg a tódzsangoló kommunisták.
Visszamegyek a kis Janghoz. Sang orvos is megérkezik. "Nagyon jó. Segíthetnék valamit?" "Van kámfor injekciója?" "Van."
Még egy negyedóra... Még egy negyedóra... Elkékül... Ajka megmerevedik. Abbahagyom a munkát. Bátyja kezéből kiveszem az alkoholos törülközőt, és letörlöm poros, véres arcát... Az övéi kérdő tekintettel kísérik minden mozdulatomat. Mit mondjak nekik? Szó helyett kirázom földes ruháit, és öltöztetni kezdem. Megértik. Édesanyjából most kitör a fájdalom...
Ő is pogány még... Hallani sem akar Istenről, lélekről... (Egy hónapi kesergés után jelentik, hogy katolizálni akar, hogy kisfiával találkozhassék a mennyországban...)
Msgr. Szarvas hozza a szent olajokat. Ő a Nanjüanban, a nővérek házikápolnájában élte át a támadást. Csodásan menekült meg. Közben megkeresztelt egy halálosan megsebesült kommunista minpinget, akit a zárda portáján ért egy telitalálat. A porta eltűnt. A portásasszony két leánykáját szétszabdalták a repeszek. Két kommunista minping szintén ott lelte rögtöni halálát. Más ismeretlen halottak is vannak ott...
A kötözőhelyen P. Maron adjusztálja Vu Vej-kuang fejsebeit. Egy rossz ollóval nyírja a haját, és szedi ki sarat a sebeiből. Kötözőszerek, műszerek, fertőtlenítők után érdeklődik. "Persze, Ön tegnapelőtt szabadult ki. Összes rendelőinket kifosztották. Hiába kértem, hogy veszély esetére hagyjanak valamit." A szobámban a szekrény alján dugdostam egy kis gyorssegélykészletet. Szaladok érte... Útközben a rombolás ismeretlen részletei tárulnak fel szemem előtt... És a nép... Mint hangyaraj lepi el a ház minden zugát, és viszi, ami még menthető. Az ember szívtelen, ha pogány...
Szobám letarolva... Ajtó, ablak pozdorjává tört a légnyomástól. Asztalom a sarokba vágódott... Térdeplőmön bombarepesz... Ha nem hívnak ki a katonák, itt maradtam volna, mert megszoktam már a repülőket. Megköszönöm a Gondviselés őrködését felettem... Szekrényemet feltörték a fosztogatók, és minden valamirevaló holmit elvittek. A gyorssegélykészletet is elvitték.
Két óráig bajlódott P. Maron, míg Vu Ven-kuang fejét bekötözte. A sebbe gépolajat és bort öntött. Talán az irgalmas szamaritánus példája juttatta eszébe Dafróza nővérnek ezt a gondolatot, aki még őrzött egy kis kötszert. Ő estélig járta a városban a sebesülteket, míg mindannyit be tudta kötözni. Keresztényeket, pogányokat, kommunistákat egyenlő szeretettel... Ez meghatotta a kommunistákat. Mikor látták püspökünket porosan, piszkosan, tépett ruhájával a sebesültek és haldoklók között verejtékezni, látták a nővért egész délután házalni a sebesültek után, és látták a mi életmentésünket, kissé felengedett a gyűlöletük. Később egy kommunista maga mondta nekem, mennyire imponált nekik Püspök úr keresztény szeretete. Többé nem említették az elfogatást.
A kötözőhelyen előkerül Haoli is. Az arca csupa vér. Vagy ezer kis karcolás. Rászakadt a portaszoba, az üvegek összekarcolták csúnyául. Utána a rendház pincéjébe menekült. Szinte nyomon követték a zuhanó bombák. Épphogy lerohant a lépcsőn, lejött az óriás bomba, mely az egész rendházat lakhatatlanná tette. Vu Ven-kuang azon monologizál, hogy ha a páter ki nem húzza, akkor most ő is ott feküdne az ajtó előtt a többi négy mellett.
Jön az öreg, süket és félszemű portás is. Azt is a portaszobában érte a leomló tető. Néhány mély fejsebe van, de a koponyája elég kemény volt, illetőleg a Gondviselés őrködött felette is. Azután itt a püspök úr öreg, megrokkant portása is. Kitartott az első hullám alatt, de mikor a macskája elinalt, akkor ő is jobb helyet keresett, mert a kínai közmondás szerint ha a macska menekül, akkor baj van. A klauzúra portájára ment. Abban a pillanatban eltűnt a szobája, és helyén mély kráter keletkezett, benne több halottal. A klauzúraportát is bomba érte. Erre az étterembe bújt egy pad alá. Az is rászakadt. Úgy húzták ki alóla. Kis karcolásokkal megúszta.
Mi lesz a két szeminaristával? A két kisdiákot már betették a raktáron levő két gyalulatlan koporsóba... Eszembe jut, hogy volt az asztalosraktárban még három európai koporsó
a páterek számára... Gyerünk gyorsan! Kettő még ott volt, a harmadikat ellopták a fosztogatók. Éppen elég.
Lou Csung-hounak csak a ruháját kell kissé elrendezni. Csia Co-huót fel is kell öltöztetni. Diákjaink, tanáraink és a háznép majdnem mind elmenekültek, vagy sebesülten fekszenek a pincében, vagy mentik a holmit. A babonás bámészkodók húzódoznak. Magam próbálom felöltöztetni. Nem megy. Már merevedik. Végre előkerül a tornatanár Csen és két fiú. Azok segítségével sikerül felöltöztetni, és betenni a szép európai koporsóba. Ez megint imponál a bámészkodó vöröskatonáknak, mert tudják, hogy a páternek készült a koporsó, és ők is megelégednének ilyennel.1
Vu Ven-kuang hív. Fázva gubbaszt egy ruha- és paplanhalmaz tetején. Ruháit átáztatta Lou kollégájának vére. Összeszedek néhány törött ajtót. Ágyat rögtönzök a paplanhalmazból. Ruháit még nem találták meg a romok között. Fél a sötét alagsorban. Még egy ágyat rögtönzünk mellette a legkisebb szeminaristának, Li Pin-hsziének, aki a bombázás között elfelejtette tífuszát. Jen Hszi-tien őrzi őket. Ő is szeminarista. Játékos kis nebuló. Az egész bombázást az egyik félrehelyen vészelte át legkedvesebb barátjával, Picivel, a kis farkaskutyakölyökkel. Egymáshoz simulva reszkették végig az Istenítéletet. Az ajtó rájuk szakadt, az védte őket a repeszektől és háztörmeléktől. Sebe nem életveszélyes.
Temetni kellene... Ahogy kilépek az alagsorból, sötétedik. Este van. Mintha csak most mentek volna el a repülők...
A sicsang1 hívat. Vörös riporterek pontos jelentést kérnek... Egyéb dolgom sincs! Végigszaladok a házon... Összeszedek egy csomó gyékényt, és más szükséges holmit, ami elkerülte a fosztogatók figyelmét, nekünk pedig igen hasznos. Szeszélyes privát akció ez a fosztogatás. Mindenki vinni akar valamit, de nemigen tudja mit vigyen. Nagy holmit nem mer vinni, mert most már a Keleti utca kommunista vezetője puskával őrzi a kijáratokat. Visznek, amit el tudnak dugni. Valaki eldob egy öngyújtót. Nem tudja mire való. Felveszem. Valaki elemel egy sorozat Szentírást. Mikor látja, hogy nem regény, eldobja az udvaron az egészet. A ruha és szövetfélének van a legnagyobb keletje. Azután nagyon utaznak a papírra, gépíróformán felüli nagyság a kapós. Ezt keresik ugyanis nagyon a kereskedők a gránátgyárak számára lőporoszacskónak. Minden mozgatható elmozdul a helyéről. Néha háromszor-négyszer is eldobnak valamit, más felveszi, hogy végül is eltűnjék vagy megrekedjen a ház valamelyik egész más zugában. A két nagy könyvtárat erősen fosztogatják. Súly szerint jó áron megveszik a papírmalmot. Zárak, jó deszkák, kályhacsövek, a szobák szemétjében elgurult apró holmi stb. stb. Az egész misszió központi háza volt ez, negyven jezsuitának és kb. ugyanannyi nővérnek nem csak lakása, hanem raktára is. Másfél hónap után még mindig akad lopnivaló. Ha nem is éppen sok, de mégiscsak valami. Ugyanazok az arcok napokon át felbukkannak. Mind kutat, motoz, és többet pusztít, mint amit elvisz.
Erősen sötétedik, mire Msgr. üzen, hogy vár a sicsang. Pontos adatokat kér. Még a halottak számát sem tudom pontosan, még kevésbé a sebesültekét, vagy az elpusztult szobák számát. Hisz romba dőlt épületeink nagy részét még nem is láttam eddig! Igen érdekli, hogy hol voltam a bombázás alatt, mert az a pletyka, hogy mi hívtuk a bombázókat, és biztos rejtekből hagytuk pusztulni a bennszülötteket. Elmondom, ahogy volt. P. Tiszai panaszkodik, hogy ilyen szívtelen a nép. A sicsang belátja, és jól ki is szidja a népet.
A pincében nagyjából együtt van a misszió maradék népe. Tegnap még háromszáz felett volt, ma itt csak huszonnyolcan vagyunk, a nővéreknél talán kevesebb. Mind együtt vannak az ostrompincében. Félnek a koporsóban levő halottaktól is, meg a kommunistáktól is. A nővér vacsorát küld. Igaz is, reggel óta nem ettünk.
A fiúk konyhája és raktárai nem sérültek meg, de minden szervezet felbomlott. Lassan kiosztják a szerepeket, és kilenc óra körül elfogyasztják köleslevesüket.
A pince nyirkos, csaknem vizes, tíz-húsz centiméternyire van a talajvíz. Sajátságos, hogy az általános fosztogatás után is pont az megvan, amire éppen szükség van. Valami jó lélek talált valamelyik sekrestyében egy láda faggyúgyertyát és fél láda viaszgyertyát. Innét-onnét egy kis petróleum is kerül. Lámpát én szedtem össze néhányat. Az alagsor labirintusának minden zugában meggyújtok egy-egy gyertyát. Ki-ki keresi a holmiját, amit ő vagy más jótét lélek idementett. Mert nemcsak a papokat, hanem a diákokat is erősen kifosztották. Most kapós a deszka és a leszakadt ajtó. Azon lehet aludni. Van, akinek szinte semmije sincs, van, akinek még feleslege is van. Testvériesen osztozkodunk a helyen, deszkán, derékaljon, paplanon. Akinek nem jut deszka, jut két réteg gyékény. Az két éjjel is kiszigeteli a föld nedvességét. Mindenki megtalálja a maga vackát. A falak mentén kétoldalt ágy ágyhoz csatlakozik. Közöttük csak annyi a hely, hogy éppen el lehet menni. De azért a bukfencek sem ritkák. Közben megoldódnak a nyelvek, és ki-ki meséli mai kalandjait.
Tizenegy órakor jönnek a Keleti utcai minpingek. Jelentik, hogy sebesültjeinket holnap elküldhetjük a szomszédos faluban levő vörös kórházba. A sebesültek élénken köszönik, és még élénkebben szabadkoznak... A minpingek közben szorgalmasan szemlét tartanak, hogy holnap mit lehet "kölcsönkérni". Csúnya népség. Még itt is dugdosni kellett a maradék vackainkat, hogy el ne vigyék. Éjfél előtt csendet parancsolok. Ma nem breviáriumoztam, de még egy olvasóra sem jutott idő. A jó Isten ma dispenzál bennünket. Ma soknak vörös a szeme a szemgyulladástól. Szerencsére van Protargolom. Éjfél után én is ágyba kerülök. Az aprónép többször felriaszt. Ki a mamát hívja, ki ijedezik, ki meg félrebeszél, ki kalandjait ismétli.
Ez a nap is elmúlott. Eddig a legnehezebb, amit megéltem. Deo gratias.1

Folytatás