Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kis József
VÁMBÉRY ÁRMIN NYOMÁBAN

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

1. Kényszerpihenő
1967. november 10. Immár tizenkét napja fekszem itt szinte teljes mozdulatlanságban. Életem ötven éve alatt először kórházban. S az elmúlt hónapok, évek őrült ritmusa, óriási előfeszítései és mozgalmassága után idegeim nehezen szokják meg ezt a földöntúli nyugalmat. A betegség, amely ágyhoz láncol, nem fájdalmas. Igaz, a sok orvosság, injekció elbágyaszt. S a tükröt ajánlatos messze elkerülnöm: siralmas az ábrázatom. Megbénult a fél arcom. Egy vállalkozó szellemű bacilus a fülemen keresztül elérte az arcideget. Úgy látszik, a fülem az én Achilles-sarkam.
Pedig a legutóbbi hónapok már szinte a sebezhetetlenség illúzióját keltették bennem, azt a hitet, hogy Achilles-sarkam - nincs is.
Néhány hónapja még lángoló országokban készítettem filmeket. Rommá lőtt falvak és városok mutatták az utat, és a bombák puszta véletlenségből nem estek a fejemre.
Sohasem felejtem el, hogy amikor operatőr kollégámmal védőoltást kaptunk vietnami és laoszi utunk előtt, a kezünkbe nyomtak egy-egy vaskos könyvecskét: annak a száz-százötvenféle trópusi betegségnek a leírását, amelyre utunk során esélyünk lehet.
Én átfutottam a megelőzést, védekezést ismertető első fejezetet. Aztán gondosan becsomagoltam a könyvecskét, és elhelyeztem a bőröndöm legaljára. Minek rontsam a magam és hozzátartozóim hangulatát?
Másnap reggel a filmgyárban egy halálsápadt fiatalember botlott az utamba. Az operatőröm, Zöldi Pista. Ő az éjjel áttanulmányozta a könyvecskét töviről hegyire, s így képzeletben végigélte az egész bőséges választékot. Nem is csodálkoztam lepedőre emlékeztető arcszínén.
Végül is betegségek, rakéták, bombák elkerültek bennünket. Makkegészségesen jöttünk meg Vietnamból.
S most ez a fondorlelkű bacilus...
De úgy látszik, minden rosszban van valami jó is.
Tulajdonképpen nem is bánom, hogy egy kicsit pihenhetek is. Jólesik a hosszú út után. Nézem az ötödik emeleti szoba ablakából a távoli várost. Elgondolkozom múlton és jövendőn.
S a beteget kényeztetik, elhalmozzák figyelmességekkel, édességtől a könyvekig. Rengeteg érdekes könyvet kaptam. Itt sorakoznak az éjjeliszekrényemen.
A legkülönbözőbb könyvek: regények és verseskötetek, képzőművészeti albumok és útleírások.
S itt vannak mellettem jegyzeteim, naplóim is, hátha kedvem kerekedik lapozgatni bennük.
De az olvasás egyelőre még nehezemre esik. Bizony a fél szememet egy darabig kímélni kell, hiszen kinyitni és becsukni is alig tudom. S a másikat, az épet kár volna túlerőltetni. Így marad a kitűnő kis tranzisztoros rádió, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a nap bármely időszakában - rövid üldözés után - utolérjem a hullámok szárnyán valamelyik kedvencemet: Bachot vagy Vivaldit, Bartókot vagy Kodályt... S most már lehunyhatom szememet, s elmerülhetek az impulzusok, gondolatok, emlékek tömegében, amelyekkel a zene mindig megáld vagy megver.
Az emlékezet arcokat, tájakat, eseményeket emel ki a múltból. S minél nagyobb a mozdulatlanság, a nyugalom, annál jobban száguldanak a gondolatok. Az utóbbi években - színház és játékfilmek után - a filmművészet egyik legérdekesebb műfaja kötöttel le minden erőmet: a dokumentumfilm. Igaz, nem volt ez új műfaj számomra: majd húsz évvel ezelőtt, filmpályafutásom kezdetén dokumentumfilmek sorát készítettem. Így tulajdonképpen ez volt az első szerelem. De azután más feladatok, más műfajok vonzottak. Hat évvel ezelőtt azonban játékfilmjeimmel párhuzamosan ismét foglalkoztatni kezdett ez a műfaj, megéreztem sajátos ízét és lehetőségeit. Akkor készítettem el Szentkút 1961 című filmemet, amely azóta komoly nemzetközi pályát futott be. S az évszámot nem is azért biggyesztettem a vallásos kegyhelyet, csodatevő forrást megjelölő helységnév mellé, hogy most utólag könnyebb legyen meghatározni helyét az időben. Hanem azért, mert majd egy évszázaddal előbb ez a Szentkút állt Herman Ottó, a nagy tudós egyik írásának, A mérges csóknak középpontjában. S én az évszámmal és magával a filmmel is azt akartam jelezni, hogy a babona és a Herman Ottó által elítélt szokás, a kegyhely szobrainak csókolgatása ma is él. Ahogy visszaidézem magam elé a völgyet, a templom, a forrás, a kutak körül tolongó tömeget, főleg az öregek arcai merülnek fel a múltból. De vannak köztük fiatalok, sőt gyerekek is. Egy asszony még egy csecsemő arcát is megmossa a csodatevő vízzel. Az összeállítás hosszú folyamata alatt, de azután is sokszor látott filmkockák és a valóság ma már összekeverednek bennem. S ezt nemcsak az elmúl évek okozzák: az arcok, a mozdulatok a filmen éppen olyan természetesek, mint a valóságban. a film ellesett vagy fél-ellesett módszerrel készült, azaz a fényképezett személyek vagy egyáltalán nem tudták, nem vették észre, hogy filmfelvétel készül róluk, vagy ha észre is vették, annyira beleélték magukat a vallásos szertartás menetébe, hogy a legkisebb mértékben sem zavarta őket megszokott magatartásukban.
Mi az, amiben a dokumentumfilm és a valóság mégis különbözik egymástól? Sokaknak úgy tűnik, hogy semmiben, hiszen valóságos emberekről van szó, nem színészekről, akik őket képviselik; valóságos eseményről, s nem kitalált forgatókönyvről, valóságos környezetről, nem pedig díszletekről, műteremről. Igen, a valóság itt közvetlenül jelenik meg a filmen, más művészet közvetítése és közbeavatkozása nélkül; sem az irodalom nem segít hagyományának megfelelően mesét komponálni, párbeszédeket formálni, sem a képzőművészet környezetet teremteni, sem a színjátszás embert ábrázolni.
Tehát akkor valóban igazuk volna azoknak, akik azt állítják, hogy a dokumentumfilm azonos a valósággal, vagy legfeljebb valamilyen mechanikus másolata?
Nem, nincs igazuk. A dokumentumfilm egyik lényeges jegye: a nagyfokú sűrítés. Ezt jól mutatja a Szentkút egy külsőjegye is: a búcsú napját reggeltől estig, kezdetétől a végéig tíz percben ábrázolja.
Jöttem-mentem operatőreimmel a szentkúti búcsújárók között, és minden idegszálamat megfeszítve figyeltem. S nem is cél nélkül, hiszen már előző búcsúkat is végignéztem, és kialakult bennem, hogy mi a lényeg, mi az, amit elsősorban kell kiemelnem, megörökítenem a filmszalagon. De a felvétel pillanatában mindez csak mint tendencia élt bennem, mint iránytű a végtelen és mindig változó tengeren. Nekem most az adott eseményre, a különböző emberekre kellett figyelnem: azokra, akik leginkább, legmélyebben, legszemléletesebben testesítik meg az adott jelenséget, ebben az esetben a vakhitet, a bigottságot. S amikor sikerült megtalálni a tömegből a megfelelő embert, az események tömkelegéből a legkifejezőbb mozzanatokat, akkor nagyon nyugodtan és körültekintően, bár néha másodpercek alatt el kellett dönteni a felvétel módját. Közelebbről vagy távolabbról? Megmutatva az egész alakot, vagy esetleg csak az arcát, kezét vagy szemét? Beleágyazva a környezetbe, vagy kiragadva abból? Nyugodtan szemlélődve, vagy szenvedélyes érdeklődéssel közeledve hozzá? Hiszen a filmkamera különböző optikáival, mozgási lehetőségeivel minderre módot ad, és a néző szeme érzékenyen reagál a hangsúlyokra! S ha jól élünk ezekkel a hangsúlyokkal, a filmkamera végtelenül variálható lehetőségeivel, akkor a valóság anyag - megtartva eredeti színeit és vonásait - bonyolult gondolatok, eszmék, összefüggések, hangulatok, típusok megmutatására válik képessé, éppen úgy, mint az irodalom, a képzőművészet, a zene, vagy az ezeket felhasználó játékfilmművészet.
Persze a felvétel nagyon feszült pillanataiban, a megismételhetetlen szituációkban rendezőnek és operatőrnek teljesen azonosulnia kell, az alapvető célokat és feladatokat előre tisztázni, hogy egy módon lássanak és gondolkodjanak, mert itt félszavakból, mozdulatokból kell érteniük egymást; vitára, hosszú dialógusra nincs idő, az megzavarná a felvétel alanyát. Ha eleve nem azonos a két művész ízlése, akkor ebben a műfajban nehezen képzelhető el az együttműködésük. A felvétel idején lényegében itt is az a helyzet, amit Nyemirovics Dancsenko, a nagy orosz rendező, Sztanyiszlavszkij kortársa és barátja így fejez ki: "A rendező meghal a színészben. Azaz a rendező szándéka a színészben ölt testet; a színész az, aki elsősorban és mindenekelőtt képviseli esténként a közönsége lőtt. Ez amondás persze egy színészkoncentrikus rendezői beállítottság terméke, olyan rendező megnyilatkozása, aki a színészre épít, és nem érvényesíti, tolja előtérbe önmagát egyéb eszközökkel.
A felvétel pillanatában születik a film alapanyaga: a kép. S a felvevőgép az operatőr kezében van, vagy ha állványon áll, az ő szeme tapad rá. a rendező irányíthatja, és kell is irányítania, de nem veheti át az operatőr szerepét, aki a gépet kezeli. A Szentkút esetében éppen két operatőr dolgozott az esemény sűrítettsége és térbeli kiterjedése miatt. A rendezőnek előzetes megbeszélések és igen tömör helyszíni utasítások segítségével el kell érnie, hogy az operatőrök az ő koncepcióját hajtsák végre, azaz ő "haljon meg" a művészetükben. De ugyanakkor azt is el kell érnie, hogy hozzátegyék mindazt, ami tehetségükből, fantáziájukból, invenciójukból adódik, s nem mond ellent az adott művészi koncepciónak. Mert a film minden műfaja - társasjáték, kollektív alkotótevékenység a rendező irányításával, de valamennyi játékos, minden alkotóképességének teljes felhasználásával!
A felvétel persze a filmalkotásnak csak egyik, de mindenképpen a legfontosabb mozzanata. Hiszen itt kapjuk meg az alapanyagot, s a további munka már ehhez kell hogy alkalmazkodjék, és semmi esetre sem tehet erőszakot a felvett anyag természetén. Az összeállítás, vágás vagy montázs adja meg végső soron a film ritmusát. A zene vagy az esetleges kísérőszöveg sokat adhat hozzá a film hangulati hatásához, érzelmi töltéséhez: magyarázhatja, értelmezheti, vagy akár ellent is mondhat, és cáfolhatja a képanyagot, de mindez a kép belső természetének megértéséből kell hogy fakadjon. A rendező az összeállítás folyamán mindjobban elmélyed az anyagban, mindjobban áttekinti, megszűri és csoportosítja, lényegre koncentrálja. Így nyeri el a film végleges formáját.
A Szentkút volt az a film, amely arra ösztönzött, hogy végigjárjam, végigpróbáljam a dokumentumfilm különböző útjait és lehetőségeit. Itt éreztem meg, hogy a film és valóság közvetlen, más művészet közbeiktatása nélkül létrejövő kapcsolata a filmművészet anyagszerűségének, legbensőbb titkainak fontos törvényszerűségeit tárhatja fel. Nem mintha a legkevésbé is idegenkedtem volna ezektől a "közbeiktatható" művészetektől! Hiszen pályámat mint színész kezdtem, ifjúkoromban színészi diplomát szereztem, és sok szerep és előadóművészi fellépés emlékét őrzöm. Kerültem már az irodalom vonzerejébe is, néhány éve megjelent regényem, a Két szerelem is ezt bizonyítja. De amikor végleg és egyértelműen a filmművészet kötötte el érdeklődésemet, akkor úgy éreztem, hogy a dokumentumfilm, amellett, hogy önmagában is rendkívül vonzó és érdekes kifejezési forma, még ezenfelül kulcs is, amely megnyitja a legkorszerűbb művészet titkainak tárházát.
Azóta mintegy húsz dokumentumfilmet készítettem. Ezeknek a filmeknek nagy része társadalmunk változásainak jegyeit vizsgálja. A Külváros például a József Attila lakótelep életéről ad képet, a Falusi szimfónia négy tételben Ostoros község négy arcát mutatja meg, az Együtt a szocialista országok együttműködését. Az idő sodrában egy munkásigazgató pályájának fontosabb állomásait, Az idő rostájában pedig egy szövetkezeti falu közepén egyénileg gazdálkodó paraszt sorsát ábrázolja. De vannak közöttük filmarcképek is, mint a Portré, az egyetlen film, amely Kodály Zoltán halhatatlan alakját megőrizte. S vannak hazán valamelyik - számomra kedves - sarkát, táját megörökítő filmek, mint a közvetlenül megbetegedésem előtt forgatott Sárospatak.
Ezekben a filmekben valóban kipróbáltam a filmművészet igen széles eszköztárát, s egyáltalán nem valamiféle öncélú kísérletező kedvből, hanem azért, mert minden téma számára igyekeztem megtalálni a természetének leginkább megfelelő formát. A húsz között a legkülönbözőbb, sokszor egymással élesen ellentétes formai megoldásokat is alkalmaztam: erősen intellektuális, gondolati és filmversszerű lírai megoldások vagy teljesen szöveg nélküli, csak zenére épített interjúk sorozatával végigbeszélt, vagy szinte teljesen ellesett és erősen rendezett, előre komponált filmek egyaránt találhatók a filmjeim között.
S a z elkészült filmek sorsa, fogadtatása, visszhangja... Bármelyikre gondolok, szinte egy-egy külön történet. Nyugat-Németország, Oberhausen... A Szentkút nagyon tetszett az évenként ismétlődő Oberhauseni Filmfesztivál itt járt vezetőinek, s ezért meghívták a legközelebbi fesztiválra. Ahogy ez ilyenkor szokás, engem is meghívtak. A programban a magyar nemzeti műsor keretében ott szerepelt a Szentkút is. S hirtelen-váratlanul kiderült, hogy a bonni kereszténydemokrata kormány a filmet az utolsó pillanatban betiltotta. Így a magyar programot a Szentkút nélkül kell vetíteni. Természetes, hogy fájdalmasan érintett az igazságtalan döntés, és mivel a filmem nem kerül bemutatásra, megindultam a nézőtér felé, hogy onnan nézzem végig a színpadra felvonuló kollégáimat és filmjeiket. De a fesztivál igazgatója megállított: ragaszkodott hozzá, hogy a többiekkel együtt én is ott legyek a színpadon. Sorban bemutatta a magyar küldöttség tagjait. S amikor rám mutatva elmondta, hogy itt áll az a rendező, akinek a filmjét betiltották, perceken át tapsolt, ünnepelt a közönség, így fejezve ki együttérzését.
Ilyen esetem szerencsére csak egy volt, mert a végső feloldás emlékezetes mozzanata ellenére is azért csak jobb, ha néhány ezer kilométernyi utazás után az ember filmjét bemutatják. De nézeteltérések, sokszor nagyon éles, késhegyre menő viták az ötlet felmerülésétől a forgatókönyvig, az elkészült anyagtól a kész filmig vezetőkkel és kollégákkal mindig adódtak. A film főfelelőse persze a rendező, s hogy mit fogad el a vita során felmerült javaslatokból, az végső soron tőle függ, de ez mégis igen nehéz kérdés. Meggyőződésem szerint a rendezőnek igenis figyelembe kell vennie minden észrevételt, javaslatot, de alkotó módon: ha képzeletében, a filmről kialakított belső látomásában ez egységgé áll össze, akkor el kell fogadnia, ha nem , akkor mindenképpen el kell utasítania.
Nyugtalan mesterség ez, a művész szinte szüntelen körforgásban gyűjti össze anyagát, mint a méh a mézet. A filmek persze ebből sok mindent tárgyiasítanak és megőriznek, de távolról sem mindent. Mindig bánt a lelkiismeret, hogy örökös időzavarban, vagy talán a kellő energia hiányában nem tudok állandóan naplót vezetni. S különösen akkor bánt, ha belelapozok abba a néhány naplótöredékbe, amelyeket az elmúlt évekből őrzök: annyi élmény, olyan sok részlet maradt fenn bennük, amit az idő kegyetlenül kigyomlál az emlékezetből!
Itt fekszenek mellettem, s most úgy nézegetem őket, mint egy elsüllyedt hajóból kimentett kincseket.
Íme, a legfrissebb. Időben itt van szinte karnyújtásnyira, csak néhány hónap választ el tőle. Néhány hónap és tízezer kilométer. De ahogy olvasni kezdem, ott vagyok ismét közöttük.
Szibéria felett repülünk, amikor ezeket a sorokat írom. Életemben másodszor közeledem a Bajkálhoz, ehhez a fenséges, zord északi tóhoz. Hét évvel ezelőtt, 1960-ban jártam erre először, akkor is útban a Vietnami Demokratikus Köztársaság felé.
A kis országból jött embernek ez az óriás földdarab a tér végtelenségét, az idő örökkévalóságát juttatja eszébe. Mellette sok minden kicsinek és mulandónak tűnik. Lehet, hogy ezért gondoltam éppen itt, a repülőgépen arra: élményeimről naplót kell írnom, mert aztán elvész, kihullik az emlékezetből, mint a hét év előtti út annyi szép mozzanata. Igaz, a film amit akkor készítettünk, a Dél országa megmaradt, de most fokozott jelentősége van az elkészítendő filmek mellett a sok kisebb-nagyobb eseménynek, élménynek is, hiszen olyan országba utazunk, ahol bonyolult és véres csatát vív az ember jövendő és múlt, ahol ma talán minden országnál inkább kitapinthatjuk az emberiség ütőerét.
Három rövid dokumentumfilm elkészítését tervezzük: két forgatókönyvet és egy vázlatot hozok magammal a táskámban. Hogy miért nem egy hosszabb filmre gondoltunk, annak művészi és forgalmazási okai is vannak. Érzésem szerint a rövid, egy-két felvonásos filmeket ebben az esetben jobban koncentrálhatom egy adott gondolat, meghatározott mondanivaló köré, amire a forgatókönyveket építettem. Másrészt meg így sokkal több ember látja majd a filmeket: játékfilmek társaságában, azokkal egy műsorban bejárják az egész országot.
Az első és legfontosabb vállalkozás, utunk eredeti elindítója a Tanúvallomás című film. Alapgondolata: a bevezetőben felidézni az 1960-ban forgatott film néhány részlete segítségével a békés, alkotó Vietnamot, majd végigjárva ugyanazt az utat, ugyanazokat a tájakat, bemutatni a mai, háborús helyzetet. Olyan ember tanúvallomása akar lenni ez a film, aki merőben más helyzetben kétszer járt végig egy szívéhez közel álló, baráti országot.
A másik film egy sokak által felvetett kérdésből született. Mi az az erő, amely képessé teszi ezt a kis népet, hogy szembeszálljon a legerősebb, állig felfegyverzett, mindenre elszánt imperialista hatalommal? Én megpróbáltam válaszolni a kérdésre, és Vietnamban igyekeztem feltárni a gyökereket, amelyek teljes egészükben számomra sem ismeretesek. A forgatókönyvnek a Dávid címet adtam, utalva a bibliai gyenge kamaszra, aki parittyával bátran szembeszállt az óriás Góliáttal, és győzött.
A harmadik filmterv, amelynek előkészítésénél nem támaszkodhattam saját élményemre, csak leírásokra és beszámolókra: Laosz északi részét is fel kívánjuk keresni, hogy filmet készítsünk az amerikai agresszióról és a laoszi ép hősies ellenállásáról.
Ketten utazunk, ketten gyönyörködünk az elsuhanó szibériai tájban. Társam Zöldi István operatőr, a fiatalabb operatőr-nemzedék egyik legtehetségesebb művésze, akivel az utóbbi években számos dokumentumfilmet forgattunk együtt. Most huszonkilenc éves, volt birkózó és súlyemelő, jelenleg szenvedélyes könnyűbúvár, a tavak és tengerek mélységének kutatója: remélhetőleg jól bírja majd az előttünk álló nehéz út fizikai fáradalmait is.
Hanoi. Az első meglepetés. Miközben a tanúvallomás forgatókönyvét írva budapesti dolgozószobámban képzeletben szemléltem a jól ismert Hanoit, s elképzeltem a háborútól sújtott várost, elírtam a következő mondatot: "A háború... letörölte az emberek arcáról a mosolyt."
Az igazság az, hogy nem törölte le. A háború sokkal bonyolultabban érezteti hatását. Az mosoly, a vietnami emberek kedves, baráti, játékos, bátor mosolya megmaradt.
Hanoiban már első nap megismerkedtünk a Kulturális Kapcsolatok Intézete egyik munkatársával, Nguyen Van Hoannal, aki mindvégig kísérőnk, segítőnk és tolmácsunk maradt. Ez a harmincéves fiatalember Moszkvában végzett irodalom szakon. Kitűnően beszél oroszul. Mivel magam is jól beszélek, és Zöldi barátom is felújította az iskolában nem is olyan rég tanultakat, jól megértjük egymást. Hoan leghőbb vágya, hogy a régi vietnami irodalom kutatásával foglalkozhassék. De most háború van, s ő különböző külföldi csoportokat kísér, sokszor a legveszélyesebb helyzetben. Nemrég szovjet operatőrök munkatársa volt, azután magyar csoportoké. Szereti a tréfát, akárcsak mi. Elmesél néhány eredeti pesti viccet, amelyekkel honfitársaink szórakoztatták útközben, köztük olyanokat is, amelyeket magunk sem ismerünk. Jót nevetünk rajtuk, s eszünkbe sem jut, hogy milyen különös játéka az életnek: egy bombázott, állandóan fenyegetett városban oroszul pesti vicceket mesél egy vietnami irodalmár.
Hoannal körüljárjuk a várost, igyekszünk megragadni az utcák, emberek, parkok mai hangulatát, felkeressük a lebombázott városrészeket, megtekintjük a múzeumok Hanoiban maradt anyagát - mert a legértékesebb régi műtárgyakat már biztonságba helyezték valahol a dzsungelek mélyén -, készülünk a felvételekre. Mialatt vidéki útjaink szerevezése, előkészítése folyik, Hanoiban megkezdjük a forgatást.
Felvételeket készítünk az utcákról, a mindenütt megtalálható egyéni óvóhelyekről, az emberekről, a gyerekekről. Elmegyünk az egyik legnagyobb ősi parkba, a költők ligetébe, s csodálattal látjuk, hogy védőfallal veszik körül a sok száz éves teknősbékaszobrokat, hátukon a régi költőket megörökítő emléktáblákkal. Hát még erre is jut gond és idő. Mindenütt a legnagyobb céltudatosságot, kemény lehatározottságot és nyugalmat látjuk. Este előadás a színházban, minden hely foglalt. Nemrég magas színvonalú képzőművészeti kiállítás nyílt meg a festők és szobrászok új műveivel. Az élet nem állt meg. Mindenki a munkájára, elvégzendő feladatára gondol, s azt végzi pánik nélkül, teljes erővel. Pánik? Ilyesmivel nem találkoztam Vietnamban. Összeszorított fogakkal, az ellenség iránti határtalan gyűlölettel, lelkesedéssel, hittel és ihletett találékonysággal, fantáziával, a súlyos problémák megoldására hivatott újszerű ötletek sokaságával igen. De a megadás, az ellenség előtt való fegyverletétel gondolatával sehol sem.
Hogy miért nem? annak számos oka van an ép történelmi edzettségétől, a gyarmatosítók mérhetetlen gyűlöletétől a forradalmi öntudatig. A nehéz történelmi utat kitűnően világítják meg Hanoi múzeumai. Olyan nép múltját ábrázoló kiállítási tárgyakról és dokumentumokról készíthetünk itt felvételeket, amely szüntelen harcban állt a mongol és kínai, francia és japán hódítókkal. Ez a hagyomány, ez a mély harci tapasztalat az alapja annak, hogy ma az egész vietnami nép, férfiak és nők, fiatalok és öregek egységes hadseregként szegülnek szembe az agresszorral.
Ma először jártunk vidéken. Gaz-kocsinkra álcázó falombok kerültek, hátunk mögé acélsisak. Nagy falut látogattunk meg, mintegy félórányira a fővárostól.
Alig érkeztünk a faluba, amikor megtörtént az első találkozás. Fejünk felett amerikai bombázók húztak el.
Az addig járókelőkkel, munkába igyekvőkkel vagy bámészkodókkal telt utcák hirtelen kiürültek. A falu lakói óvóhelyekre húzódtak.
Számunkra a veszély valami távoli és megfoghatatlan volt, Hoan barátunk megpróbált óvóhelyre tuszkolni bennünket, de mi csak néztük és fényképeztük a repülőket, mint valami különös madarakat. Aztán benéztünk az utcákat szegélyező mély lyukakba, az egyéni óvóhelyeke. A gyerekek tekintete kísérte a repülőgépeket. S ezek a szemek sokkal inkább kifejezték számunkra a veszélyt, a döbbenetet, a rettenetet, mint maguk a repülőgépek. Azután tekintetünk a házfalakra tévedt. Ugyanúgy gyermekrajzok borították őket, mint a mi falvainkban. De ezek a rajzok kivétel nélkül repülőgépeket ábrázoltak, mint valami szörnyű rögeszme, amely megülte, behálózta a gyermeki fantáziát, és amelytől nem lehet szabadulni.
Elvonultak a gépek. Az élet ismét helyére zökkent. Szétnéztünk a faluban.
A falu nagy része az utóbbi öt-hat évben téglaház. 1960-as utunk során vidéken sehol sem láttunk ilyet. Az egyik szép nagy ház - óvoda. Az udvarán, két mély óvóhely között, nagy csapat gyermek játszik. A másik házban - orvosi rendelő. Igaz, csak két felcsernő rendel benne, de orvosság, kötszer van bőségesen.
A falu egyik dísze a nagy gyümölcsöskert. Csak öregek, fehér szakállú vének dolgoznak benne, akik a háború előtt már csak a napon sütkéreztek. Most szükség van az ő meggyengült kezükre is.
Fák, cserjék, bokrok, csillogó legyezőpálmák, bambusz. Amíg az ember egészen közel nem ér, csak ezt látja. Dzsungel.
De azután a fák között kisebb-nagyobb faházak bontakoznak ki és a tisztásokon gondosan ápolt ültetvények. És egészen fiatal meg egészen öreg emberek mindenfelé. Kezükben könyv, füzet, jegyzetek. Diákok. S a legtapasztaltabb, legnagyobb tudású orvosprofesszorok.
Ez itt a Hanoiból evakuált orvostudományi egyetem. A dzsungel feltételei között teljes önellátásra berendezkedve maguk termelik meg a diákok és a tanárok számára szükséges élelmiszereket.
Az egyik kunyhóban éppen a Pavlov-féle feltételes reflexeket tanulmányozzák kutyakísérlet segítségével. Szerencsére a félig nyitott kunyhóban elég világos van, és így fel tudjuk venni. Mert a belső felvételre szánt petróleum-gáz lámpákat jó messze, az autóban hagytuk.
De megér ez minden fáradságot. Itt a dzsungelben évente hétszáz új orvost képeznek teljes tudományos apparátussal. Egy olyan országban, ahol 1960-ban mindössze két-háromszáz orvos működött! S ennek éppen most, a háborús körülmények között felmérhetetlen a jelentősége!
Haiphong. Élénk kikötő forgalom. Hajók sora a part mellett: orosz és lengyel feliratok. Az a jóleső érzés, hogy ez a nagyszerű nép nincs egyedül.
Mégis, amit fel kell jegyeznem: a néhány órája bombázott városrészben tett látogatás. Feljegyezni? Minek? úgysem felejtem el soha.
Kis, szegényes otthonok romjai, ledőlt emeletek, füst és por és pusztulás. A romok közül néhány bögrét, cserepet, egy papucsot, egy dobozt előhalászó emberek. Mások az épen maradt téglát, cserepet rakják rendbe, bekötött arccal védekezve az áradó por ellen. Sebesült idős asszony, kezén és lábán nagy fehér kötéssel, megtört nyugalommal üldögél egy épen maradt tető alatt.
Óvóhely a kórházi ágyak alatt. Óvóhelyek a pavilonok mellett.
S a szomszédos parkban, a szállodánk mellett egész nap gyakorlatoznak a milicisták. Férfiak és nők, fiatalok és idősebbek tanulják itt a fegyverrel való bánást. Mindenki, kivétel nélkül. Felfegyverzett nép külsőleg és belsőleg egyaránt.
Hanoiból alkonyatkor indulunk útnak dél felé, a Vietnami Demokratikus köztársaság háborútól leginkább sújtott területeire. Álmatlan éjszakák hosszú sora vár ránk, mert utazni csak éjjel lehet.
Vietnami éjszakák! A trópusi égről különös erővel árasztja fényét a hold. S ha felhő borítja, megnő a körülöttünk röpködő fénylő csillagok, nagyra nőtt világító bogarak fénye. Vietnami hagyomány szerint egy klasszikus költő, akinek nem volt lámpása, ilyen bograkat helyezett az asztalára, s nyugodtan írhatta verseit az éjszakában. S aki látta a vietnami éj tűzijátékát, el is hiszi a mondát.
Éjszaka benépesednek az utak. Autók és ökrös szekerek, gyalogjárók és biciklik mindenfelé.
Már jóval elmúlt éjfél. Romvárosokon utazunk keresztül, de a sebeket jótékonyan betakarja az éj. Eszünkbe sem jut az álom; a tavaszi éjszaka zajait, illatait, fényeit figyeljük, s néha élénken beszélgetünk.
Hirtelen vezetőnk, Hoan kiáltása zavarja meg nyugalmunkat. A Gaz nagyot zökkenve megáll, s Hoan sürgetésére kiugrálunk, fedezéket keresünk, bár mi még nem látunk, nem hallunk semmit. Az út mentén mindenütt gondosan megásott egyéni óvóhelyek, az egyikbe sietségünkben hárman préselődünk bele. S már zúg is közvetlenül a fejünk felett az amerikai bombázó. Autónkat eltakarták a fák, bennünket elnyelt az óvóhely. S a keselyű továbbrepül, elvesztette távolról felfedezett zsákmányát. Vezetőnk érzékei különösen kifinomultak a háború alatt, hallja és látja azt a veszélyt, amiről nekünk még sejtelmünk sincs. Most is neki köszönhetjük megmenekülésünket, nélküle autónk már rakétalövegek célpontjává vált volna.
Elkomorodva mászunk ki a gödörből, tisztogatjuk a ruhánkra tapadt sarat. Az orvtámadónak már zúgását is alig halljuk, más áldozatot keres az éjszakában. S még felvételt sem tudtunk készíteni róla!
Thanh Hoa város közelében ülünk a mezőn, kis bambusz csőszkunyhóba rejtőzve a tűző nap és a pillanatok alatt megjelenő amerikai repülők elől.
Nőket látunk mindenfelé, fiatalabb és idősebb asszonyokat és lányokat. Ők helyettesítik itt a hadba vonult, légvédelmi ágyúk mellett őrködő vagy a legnehezebb munkára összpontosított férfiakat.
Naphosszat térdit, combig a vízben, a mély sárban járva hajtják, biztatják a bivalyokat, s közben tartják, nyomják, szorítják a faekét. Mindig férfiak szántották a vietnami rizsföldeket. Most a nők vállát nyomja ez a teher is. És állják a sarat, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. Nincs a nagy mezőben megműveletlen föld sehol.
Egyik nap délben felvételt készítünk a szomszédos faluban, a felnőttek iskolájában. Középkorú s idősebb asszonyok ülnek a padban. Matematikaóra. Nézem a jegyzetfüzetüket, a rendkívüli kézügyességű vietnami nők finom, gondos írását. Erre áldozzák a déli pihenő drága óráit. A számvetés, a számvitel fontos munkájában is pótolniuk kell a férfiakat.
Azután egy felhőtlen napon repülőfelvételt készítünk, amint egy gép a városra szórja bombáit, s nagy gyorsasággal menekül a légelhárítók tüze elől.
S még valamit sikerület megörökíteni: azt, ami itt a mezőn jutott eszünkbe. A sziklabércen sasok fészkelnek, s kiterjesztett szárnnyal vitorláznak a mező felett, mohó szemekkel zsákmányra lesve. A ragadozók mindig az amerikai kalózgépeket juttatták eszünkbe. S a hosszú távú optikákkal közelieket készítettünk a sasokról, hogy ezzel is kifejezzük és jelképezzük a Vietnam fölött szüntelenül fenyegető veszedelmet.
Thanh Hoa környékén készítünk felvételeket.
Félig leégett falu, körülötte a kukoricásban az apró repeszbombák százai, sok még fel sem robbant. Házak üszkös romjai. Az egyik leégett ház mellett egy nő a néhány megmaradt növényt kapálja a kiskertben. S a szomszédban az üszkös, leszenesedett alapra már új bambuszházat építenek. A hihetetlen szívósság, a törhetetlenség mindenütt.
Falusi iskola. Az ötödik osztály földrajzórája nagy csendben, fegyelmezetten folyik, bár az osztály iegen nagy létszámú, mert kevés a tanerő. Négyszáz gyerekre hét tanító jut, nagyrészt nők. S milyen körülmények között tanítanak! Minden gyerek hátán állandóan ott van a rizsszalmából font kalap, amely a repeszek ellen véd. S a bambusztörzseken nyugvó, rizsszalmával fedett osztálytermet bombavédő fallal kerítették körül. A terem közepén és szélein mély futóárok, néhol belelóg a tanulók lába. Az árok a mélyen földbe ásott óvóhelyre vezet. Ez a védőrendszer a tanítók és tanulók több hónapos munkájának eredménye. Az osztályban néhány bambuszhordágy, s a tíz legügyesebb, speciálisan kiképzett tanulónál kötözőcsomag, gyógyszerek. S a tanítás ilyen légkörben is rendben folyik!
Sötétben indulunk, Thanh Hoától mintegy húsz-harminc kilométerre utazunk. Sziklás helyek között kisebb folyón szétbombázott hidat javít s a környező vasútvonal sínjeit állítja helyre egy ifjúsági rohambrigád. A sínek már állanak, környékükre banáncserjéket ültetnek. A híd tehetetlenül lóg a vízbe, minden tagja sérült, szinte reménytelennek látszik állapota. Körben óriási bombatölcsérek, a földet kilométereken át teljesen feltépték a bombák. A brigád kiskosarakkal, talicskákkal szorgalmas és fáradhatatlan hangyarajként nyüzsög a sebzett földön.
Késő délután felejthetetlenül tragikus látvány: Thanh Hoa tönkrebombázott állomása. Meghajlott sínek, szétlőtt épületek, vagonok. A leégett óriási, légzőgyökerekkel körülfont fák mint halott merev kezei nyúlnak segélykérően az ég felé. Azután alkonyatkor itt is felvonulnak az ifjúsági brigádok, s megkezdik a munkát a látszólag reménytelenül szétvert állomáson. S nemsokára Hanoiból erre a romhalmaz állomásra mégis befut a vonat.
Este megtudjuk, hogy mindkét helyen röviddel távozásunk után ismét bombáztak. A folyó mellett, a sérült hídnál egy órával a felvételünk befejezése után jelentek meg a bombavetők. Ketten a felvett brigádból elpusztultak. Filmünk még őrzi a vidámságukat, mozdulataik lendületét, s ők már holtak.
Még hatkor ott voltunk az állomáson, s nyolckor hallottuk is szálláshelyünkön a távoli robbanást.
Úgy látszik, kergetőzünk a halállal. Mi meglessük útjait, s ő szorosan a nyomunkba szegődött.
Ha-long öböl. Ha-long: leereszkedő sárkány. A sárkány a Kelet mondavilágában jótékony élőlény. Ez az öböl valóban csodálatos ajándék. Egyedülálló szépségű, messze a tengerbe nyúló sziklaerdő, mintegy háromezer változatos alakú, délszaki növényzettel benőtt apró szigetkével.
Amikor először jártam itt hét évvel ezelőtt, akkor itt volt Vietnam legszebb üdülője, hosszú szálloda- és nyaralósor a parton. Most mindez romokban hever.
Éjjel érkeztünk meg, s már kora hajnalban a partra siettünk. A tengeröböl tele van vitorlás halászbárkákkal, kisebb-nagyobb dzsunkákkal. Jó volna motorcsónakkal közéjük siklani, és közeli felvételeket készíteni róluk.
De kísérőink semmiképpen sem akarnak a tengerre engedni bennünket. Hiába kérjük őket, hiába vitatkozunk, nem használ. Végül is nem akarjuk elszalasztani az érdekes felvételt. Felkészülünk a parton. Majd hosszú gyútávval megcsináljuk a közelieket is, amennyire lehet. A part közelében az egyik hajón éppen húzzák fel a hallal telt hálót. Belenézünk a gépbe. Látjuk, hogy ha kissé arrébb megyünk, sokkal jobb lesz a háttér, mert több dzsunka kerül be a képbe. Gyorsan felkapjuk a gépet s a felszerelést, és a megfelelő helyre sietünk. Alig tesszük le ott a gépet, amikor a felhők közül amerikai repülőgép bukkan elő. Egy pillanat alatt lefektetjük a gépet, hasra vágódunk. S már robbannak is a bombák. Pontosan azon a helyen, ahol néhány másodperce álltunk. Dördülnek a légvédelmi ágyúk valahol a part felett, de a repülőgép villámgyorsan fordul, s megszabadulva terhétől már el is tűnik a felhők mögött.
Felkapjuk a gépet, s visszasietünk előbbi helyünkre. Felvesszük a mély bombatölcsért, a part mellett futó felszaggatott utat, a földre dőlt, megperzselt növényzetet. Az anyag elfogy a gépünkben. Autónk nagyobb fák alá rejtőzött a közelben. Oda kell menni, hogy újra töltsünk.
Alighogy odaérünk, újabb repülő bukkan elő a felhők mögül, s pontosan ugyanoda üríti terhét, mint az előző: ahol néhány másodperce álltunk.
Pár perc alatt másodszor menekültünk meg a véletlen szeszélye folytán a biztos haláltól. Kísérőink rá akarnak venni, hogy hagyjuk abba a felvételt, és térjünk vissza szálláshelyünkre. De mi úgy érezzük, hogy ezért az anyagért már bőven megfizettünk. De tudjuk, hogy filmünk számára az mennyire fontos. Nem akarjuk félbehagyni. S a továbbiakban nem is zavarnak bennünket az amerikai gépek. Nyugodtan megcsinálhatjuk a partról a felvételeket. Persze ez a nyugalom azért nem mondható százszázalékosnak. S mindenesetre megértettük, hogy miért nem akarnak a tengerre engedni bennünket.
Visszatérve hanoiba csodálkozva tapasztalom, hogy ezeknek a megviselt, , végső erőfeszítésre kényszerített embereknek még ilyen helyzetben is mi mindenre terjed ki a figyelmük! A szobámban gondosan gépelt meghívó: ünnepi vacsorára hívnak ötvenedik születésnapom tiszteletére. Az irataimból kiderítették, hogy éppen ma vagyok ötvenéves.
Kitűnő vietnami ételeket tálalnak: rizslisztben kisütött vagdalt húst, amit saigoni kotlettnek neveznek, fehér húsú, szálka nélküli halakat édes mártással és narancslikőrt, rizspálinkát. Vacsora után hosszú baráti beszélgetés. Valóban közel kerültünk egymáshoz ezekben a nehéz napokban. S lényegében befejeztük vietnami felvételeinket. Készülünk Laoszba, ahová a Patet Lao, a Laoszi Hazafias Front képviselői hívtak bennünket.
Laoszi földön járunk. Holdfényes éjszaka van. Tompított fényű Gaz-kocsink meredek úton kapaszkodik felfelé. Egy-két órája van, hogy étléptük a határt. Vietnami barátunk, Hoan, kérésünkre ide is elkísért bennünket.
Már szürkül, amikor megérkezünk. Itt kell lennie a szállodánknak. Bozótos, sziklás, vad táj, az utat vagy inkább csapást elmosta a több napos eső. Mély szakadék felett kelünk át két átfektetett gerendán - egy-egy kerék éppen elfér rajtuk. Végre meglátja a sofőr a bejáratot: a meredek sziklafalban egy barlangnyílást. Itt a szállodánk.
Kemény bambuszpriccsen egy pokróc. De mi úgy alszunk rajta, mint a legruganyosabb laticel derékaljon. Mint a bölcsőben.
A föld, a hegyek mélyében, a sziklák biztonságában az emberek felépítették új életüket.
Átmeneti élet ez, mert a barlang nedves és kemény. A barlang kényelmetlen. De sokkal kényelmesebb a koporsónál.
Járjuk Észak-Laoszt, a Laoszi Hazafias Front vezetése alatt álló összefüggő szabad területet. Járjuk a hegyeket, völgyeket, barlangokat.
Az óriási barlang szabályos textilgyár. Szövőgépek hosszú sorban egymás mellett. csak éppen lábban hajtják ezeket a csattogó gépeket. S a szomszédban raktárhelyiségek, s aztán tovább, benn a hegy gyomrában újabb barlangok, már előkészítve a gyár bővítésére.
Barlangkórház. Üzlet, kis áruház a barlangban. A szerkesztőség, a betűszedők, a nyomda mind-mind egy-egy, erre a célra kiválasztott, nagy gonddal berendezett barlang. Aztán az öntöde, ahol egy lelőtt amerikai gép acéljából készült kést kaptunk emlékbe.
Megőrzöm a kést. S magunkkal visszük a felvételeket. Remélem, hogy a petróleum-gáz lámpák fénye elegendő lesz a barlangokban, ahol különleges érzékeny fekete-fehér anyagra dolgoztunk. A külsőket színes anyagra vettük fel.
Ezeket a hegyeket, sziklákat és barlangokat, sajátos színeikkel és növényzetükkel, ezeket sem fogom elfelejteni.
Aztán a laoszi dzsungel madarai óramű pontossággal ismételt dallamaikkal! S a laoszi népi hangszer, a khene, ez a sajátos, bambusznád sípokból összeállított apró orgona! Most örülök igazán, hogy magnetofont is hoztunk magunkkal. Nagy erőfeszítést igényel ilyen körülmények között, ennyi idő alatt még hangokat is felvenni. De az eredeti zajok sokasága, a nép hangszerek rendkívüli hangulati többletet biztosítanak majd a filmek összeállításánál.
Újra Hanoiban vagyunk. Készülünk haza.
Az egyik felvételt az egyik legmagasabb ház, egy nyomda tetején elhelyezett őrhelyről, géppuskafészkekről akartuk elkészíteni.
Ebben a pillanatban megszólalt a légriadó szirénája. Felkaptuk a felvevőgépet, a magnetofont, és rohantunk fel a lépcsőn a tetőre. Azén fejembe acélsisakot nyomtak, az operatőrt zavarta a gép kezelésében, ezért a feje fölé tartották. S már meg is jelent a város felett öt amerikai bombázó.
Zöldi barátom kezében berregett a felvevőgép. A gépfegyverekről feltekintett az égre, ahol az egyik repülő éppen találatot kapott. Kigyulladt. Ezután észrevettem, hogy éppen elindul egy légelhárító rakéta. Gyorsan arra fordítottam a géppel, s ő követte az útját. A fénylő rakéta eltalált egy másik repülőgépet, s az is kigyulladt. Körülöttünk eget verő ujjongás - szerencsére kezdettől elindítottuk a magnetofont is, és felvette.
S ez így ment az elindulásig. Naponta több légiriadó. Az anyagunk az utolsó centiig elfogyott.
Este indultunk a repülőtérre. Útközben kétszer is megállítottak a szirénák bennünket. Körülöttünk, fenn a levegőben, amerikai bombázók, talán éppen támadásra készülve.
Lenn, messze alattunk és egyre inkább mögöttünk - egy élethalálharcát vívó, nagyszerű nép.
Egyre szaporodnak a könyvek az éjjeliszekrényemen. Két könyv különösen megragadta az érdeklődésemet. Annyira különbözők, hogy szinte furcsának hat itt egymás mellett említeni őket. Mégis, számomra van bennük azonosság. Egyrészt a puszta érdeklődésen, szórakoztatáson túl mindkettő aktív folyamatot indított bennem. Úgy éreztem, alkalmas, a legalkalmasabb témákat tartom a kezemben, feltétlenül foglalkoznom kell velük. Bár még nem is sejtettem, hogy milyen formában. Másrészt a művész, akinek frissen megjelent képgyűjteményét újra és újra elővettem, hányatott élete során néhány évre maga is eljutott tudós, Vámbéry Ármin "vágyai Mekkájába", Közép-Ázsiába. Erre utalt az albumban közreadott ceruzarajz, a Kirgiz táj is.
A művész, Uitz Béla most töltötte be a nyolcvanadik életévét. Ebből az alkalomból jelent meg a műveit összefoglaló album. Régebben is láttam már néhány képét, s azok világosan éltek emlékezetemben, de most, ezt az albumot lapozgatva érzékelem igazi nagyságát, a képeiből áradó hihetetlen erőt, mély maggyőződést és forradalmi tudatosságot.
Vámbéry Ármin Dervisruhában Közép-Ázsián át című, ugyancsak újonnan megjelent útleírás-gyűjteményében mindenekelőtt a tudományért mindenre kész, nagy tehetségű ember alakja ragadott meg, aki nemcsak a halálveszélyt, a hihetetlen megpróbáltatásokat, a végső fizikai erőfeszítést viselte el a tudás, a megismerés érdekében, hanem a tökéletességig meg tudta tanulni más népek nyelvét, szokásait, hiba és nyelvbotlás nélkül végig tudta játszani a legéletveszélyesebb szerepet.
Közép-ázsiai útja a megismerés szenvedélyének, az emberi alkalmazkodásnak és akaraterőnek bámulatos és egyedülálló csúcsteljesítménye. Hiszen sántán, botra támaszkodva, csak egy használható lábbal nekivágni a végtelen Kara-Kum sivatagnak, s leküzdeni a testi és lelki megpróbáltatások felsorolhatatlan tömegét - ez csak azért sikerülhetett, mert ifjú, nagyon ifjú korától világosan látta a maga feladatát, azt vállalta, és minden órát, minden percet felhasználva hihetetlen erőfeszítéssel felkészült rá.
Nézem az éjjeliszekrényemen felhalmozott könyveket. Valamennyit átlapoztam már. De miért éppen ez a két könyv, miért éppen ez a két ember ragadta meg figyelmemet, miért éppen az ő egyéniségük és élményviláguk indította el bennem a művészi érdeklődés folyamatát? Hiszen annyi érdekes van itt rajtuk kívül is! Miért éppen erre rezonált valamiféle, még magam számára is ismeretlen húr bennem?
Úgy látszik, a művészetben mindenekelőtt azok az emberek érdekelnek, szólaltatják meg azonnal azt a bizonyos belső húrt, akik felismerik a maguk feladatát, mondhatnám úgy is, hogy a tudomány, a művészet érdekében vállalják a maguk nehéz küldetését, és megteremtik, mindenekelőtt önmagukban, képességeikben, idegeikben, izmaikban, mindent átfogó tudásukban a küldetés végrehajtásának, maradéktalan végigvitelének a feltételeit.
S most már bizonyos számomra, hogy ezt a két embert különböző, az első pillanatban nem is tudatosított jelek éppen ilyennek érzem.
Ha tehetném, most rögtön felugranék az ágyból, és nekilátnék a munkának. A nyomukba erednék... De az orvos barátságos mosolya, a hosszú injekciós tűk és saját gyengeségem hamarosan lehűtik munkalázamat: bizony még hetekig várnom kell, minél nyugodtabban feküdni, és félretenni a terveket.
Félretenni? Ez most már nehezen fog sikerülni. Ami egyszer ilyen erővel ragadta meg a fantáziámat, azt nem tudom félretenni mindaddig, amíg meg nem valósítottam.
S itt sorakozik már az éjjeliszekrényemen mindaz, mai további tápot adhat gondolataimnak: Vámbéry önéletrajza és más művei, s ezenfelül jó néhány közép-ázsiai író regényes és elbeszélése. Mohó érdeklődéssel mélyedek beléjük.
Különösen megragadnak a nagy tadzsik író, Szadriddin Ajni regényei, mindenekelőtt a magyarul is megjelent Bokhara* és a Rabszolgák, amelyet oroszul olvastam.
*Buhara régi neve
A múlt század hetvenes éveiben egy Buhara melletti kis faluban született író részletesen leírja itt saját ifjúságát és családja, nemzetsége történetét. S ezek a nagyon belülről ábrázolt, személyesen átélt epizódok olyan mértékben egybevágnak Vámbéry megfigyeléseivel, hogy aki párhuzamosan olvassa fel őket, szinte kiegészítésnek, illusztrációnak érzi, és csak bámul azon a megfigyelők épességen, amely Vámbéry számára lehetővé tette, hogy külső szemlélőként ilyen hiteles képét adja Közép-Ázsia életének.
De engem nemcsak Vámbéry útja érdekel, hanem az egyénisége is, nemcsak Közép-Ázsia varázsos tájai, hanem az ember is, aki képes volt annak az útnak minden embertelen nehézségével megbirkózni. S úgy érzem, hogy csak akkor teljesítem a magam elé tűzött feladatot, ha sokoldalúan igyekszem megközelíteni, művészi eszközökkel felfedni, megfejteni ennek a bonyolult egyéniségnek a titkát.
Vámbéry mindössze fél évig tartózkodott Közép-Ázsiában. Teljes útja Teherántól Perzsián, a Kara-Kum sivatagon, a khivai kánságon, a bokharai emirátuson, Afganisztánon, majd ismét Perzsián át Teheránig kilenc hónapig tartott. Ezalatt azonban annyi megfigyelést, tapasztalatot gyűjtött, hogy több könyvet írt az útról, és egész hosszú életén és újra és újra visszatért rá. Ez a hónapokban mérve rövid utazás mérhetetlenül sokat adott egész további munkássága számára.
Ebben kétségkívül szerepet játszik Vámbéry rendkívüli nyelvtudása, fogékonysága, megfigyelő képessége is. De az is kétségtelen, hogy az idegen tájak, ismeretlen világok felfokozzák az ember szellemi befogadóképességét, és messze az idegenben eltöltött idő arányain fölül gazdagítják tapasztalatkincsét. Erről magam tapasztalatán is sokszor meggyőződhettem.
A terv az elhatározás egyre jobban megfogalmazódik. Követni kell Vámbéry nyomait, évszázados útját Közép-Ázsia ősi városain és homoksivatagain keresztül. Így megörökíthetjük, ami megmaradt, felmérhetjük, mai megváltozott. Szemmel látható, hogy ez nagyon sokat ígér: élményeket, tanulságokat, művészi eredményeket.
Hogy sikerül-e? Megvalósítható-e? Ki tudja? Egyelőre ott tartok, hogy szeretném. Hogy bízom benne: ha sikerül, életem egyik legeredményesebb vállalkozása lesz.

2. Két utazás Közép-Ázsiában - és ami körülöttük történt
1968. március 15. Egy pillanatra eszembe jut, hogy otthon most ünnepelnek. Biztos enyhe, napos idő van, s a fiatalok felsorakoztak a Nemzeti Múzeum előtt. De csak egy pillanatig gondolok erre, mert minden erőmet összpontosítanom kell, hogy a viharos erejű szél bele ne sodorjon a vízbe. S ráadásul még hajtogatom a kabátgalléromat, takargatom a fél arcomat, amelynek ugyan már semmi baja, de az orvos lelkemre kötötte, hogy vigyázzak, nehogy megfázzon. S erre itt most igazán minden esély megvan.
Az Isszik-Kul partján állunk, s felvételeket készítünk az óriási víztükörről. Most vad, jeges szél korbácsolja, és egészen olyan, mint a tenger. Öles hullámok verik a homokos partot, s Zöldi Pista barátomnak ugyancsak vigyáznia kell, hogy ne fröcsköljön fel a víz a felvevőgép optikáira. Hárman vagyunk: gyártásvezetőnk, Breier Gyuri is elkísért bennünket, s bár az ő feladata tulajdonképpen a szervezés volna, segít mindenben. Világosítóként kezdte a szakmát, de a segédoperatőri teendőket is megtanulta, s itt igazán szükség van mindhármunk mozgékonyságára és fizikai erejére is, hogy helyet változtassunk és optikát váltsunk, betöltsük és előkészítsük az újabb filmtekercseket, megörökítsük a szél és a fény változásával pillanatonként megújuló látványt.
Ha Ázsia térképére pillantunk - az Isszik-Kul apró pont az óriás kontinens közepén. S valóban, a Bajkál,, vagy akár az Aral-tó mellett kicsinek tűnhet. De hossza háromszorosa a mi "magyar tengerünk"-ének, s a szélessége is megfelel ezeknek az arányoknak. A látvány ami jó öreg Földünk hihetetlen gazdagságát és változatosságát dicséri, s azt juttatja eszünkbe, hogy amikor már nekiiramodtunk az útnak a távoli csillagok felé, akkor még mennyire kevéssé ismerjük és használjuk a lábunk előtt heverő csodálatos kincseket.
A kép lenyűgöző szépségét itt nyilvánvalóan az ellentétek ereje adja. Amint eláll a szél, szelíd világoskék víztükör simul ki előttünk. S ebben az óriás tükörben a legvadabb sziklacsúcsok, megmászhatatlan bércek, sasok tanyái meg öt-hat-hétezer méter magas havasok nézegetik magukat. A nagy tavat sűrűn, több rétegben hegyek fonják körül, a magasban hó és jég borít mindent, nemcsak most, tavasszal, de nyáron is. Isszik-Kul kirgizül annyit jelent: meleg tó.
Meleg? Bizony én jéghidegnek érzem, ahogy a hullám az arcomba csap. De a tó mélyén több helyen is forró víz tör fel, s ez elegendő még a mínusz húsz-harminc fokos téli hidegben is ahhoz, hogy ne fagyjon be.
Harminc évvel ezelőtt itt, Kirgíziában élt s ezt a vidéket járta be lóháton Uitz Béla, a festő. Kirgiz tájai, portréi jelentős helyet foglalnak el életművében, s a főváros, Frunze középületeit számos alkotása díszíti. Ezeket a képeket felvettük már Frunzéban, s a művész élményeinek érzékeltetését szolgálják a tájfelvételek.
Rövid néhány napot tölthetünk csak Kirgíziában, mert a fő munka Moszkvában vár bennünket. Így másnap reggel már indulnánk vissza Frunzéba az Isszik-Kul mellől. De egy néhány jurtából, bőrsátorból álló kis település mellett megállítjuk az autót. Meg kell néznünk, hogy mi készül itt, miért gyülekeznek a távolból szamárháton érkező - nagyrészt öreg - emberek.
A jurta számunkra a távoli múlt, a primitív, nomád életmód kifejezője. Kirgiz kísérőink azonban vitába szálltak velem. Igaz, a falvak, amelyeken átutaztunk, már nagyrészt téglaházakból állnak. De a tetején nyitott, szellős, levegős jurtát ma is nagyon egészséges lakóhelynek tartják, s alkalmi célokra készítik mai változatait is.
Vámbéry - akinek könyvei persze itt vannak a táskámban, hiszen hogyan is jöhettem volna e nélkül Közép-Ázsiába - megerősítik kirgiz barátaim állítását. Amikor jó száz évvel ezelőtt, 1863. április 13-án először ébredt egy hasonló sátorban, ezt írta: "Az édes álom s a könnyű épület, mely alatt voltam, egészen fölfrissítettek és megkönnyítettek, s az újdonság ingere annyira gyönyörködtetett, hogy örömöm határtalannak tetszett."
Vámbéry nem járt Kirgíziában, de könyveiben, útleírásaiban gyakran tesz említést kirgizekről, akikkel találkozott. Száz éve a kirgizek még nomád állattenyésztők voltak, és bebarangolták Közép-Ázsia különböző tájait. Így beszédbe elegyedhetett velük az Amu-Darja (vagy ahogy ő régi latin nevén nevezi, Oxus) partjain is, különösen, ha ismerte a nyelvüket. S ő ismerte. Így hagyhatta ránk ezt a nomád életszemléletet kifejező kis visszaemlékezést.
Megfigyelte, hogy a kirgiz családok néhány órai táborozás és legeltetés után felszedik a jurtát, és továbbmennek. Kérdésére az egyik kirgiz asszony ezt így magyarázta: "Csak nem lehetünk olyan lusták, mint ti, mollák, s nem tölthetünk egy egész napot egy helyben! Mozognia kell az embernek, mert íme, a nap, a hold, a csillagok, a víz, az állatok, a madarak és halak mind-mind mozognak, csupán a halott és a föld fekszik mozdulatlanul."
Kirgiz kísérőnkkel az autóból a gyülekező csoporthoz lépünk. Idősebb férfi siet hozzánk. Bemutatkozunk. A férfi, az egyik közeli faluból ideérkezett tanító, az itt lakó család rokona elmondja, hogy temetésre gyülekeznek. Bevezet bennünket a jurták között álló kisebb kőépületbe, ahol nagy szőnyegen néhány férfi és nő üldögél. Az ajtó mellett levetjük a cipőnket, és mi is melléjük telepszünk. Étellel és teával kínálnak, s bár most reggeliztünk, muszáj elfogyasztani, mert súlyos sértés, ha visszautasítjuk.
Elmondjuk, hogy szeretnénk felvételeket készíteni a gyülekező, jurták körül guggoló, üldögélő emberekről. A családfő azt mondja, hogy neki semmi kifogása ellene, de meg kell beszélni az "akszakálok"-kal, az öregekkel. A tanító vállalja. Odamegyünk a legöregebb, a szó jelentésének megfelelően valóban ősz szakállú emberhez - mint mondják, kilencven éves. Néhány ifjabb, nyolcvan körüli akszakál üli körül. Barátságosan bólintanak, beleegyeznek.
A felvevőgépet már előkészítettük, pillanatok alatt nekilátunk a munkának. Rendkívül érdekes, emberi életsorsokat, életformákat kifejező, rokonszenves, bölcs, némaságukban is sokatmondó emberi arcok egész sorát vesszük fel.
Hirtelen különös dallam üti meg a fülemet. Az egyik jurtából hangzik. Odamegyek, hallgatom. Megrázó, ősi, csodálatosan telített siratóének. Az ember nem hallgathatja közömbösen, könny szökik a szemébe. Benézek egy nyíláson. Idős asszony énekli, s közben folynak szeméből a könnyek.
Fel kellene venni! Már hívom is az operatőrt, de a tanító int: várjunk! Ismét meg kell kérdezni az öregeket!
S az öreg most nemet int. Nem! megsértenénk a hagyományokat! S hiába kérés, rábeszélés: barátságos, de nagyon határozott. A tanító is hiába próbálja meggyőzni. - Én semmit se tehetek - mondja aztán sajnálkozva. - nálunk az öregek döntenek.
S bár az elmaradt felvételt nagyon sajnálom, nekem is tisztelettel meg kell hajolnom a hagyomány előtt. S legalább emlékezetemben magammal viszem azt a siratóéneket, a népművészet évezredes, csodálatos erejű alkotását.
Indulunk. Utunk a temető mellett visz, ahová nemsokára elindul a menet. Távolról olyan a temető, hogy az ember első pillantásra falunka nézné. A síremlékek: kőből faragott kicsinyített jurták. Szellős és levegős szállásai az elhunyt szellemének.
A temető felett fut az elektromos távvezeték, s kísér bennünket egészen a fővárosig, párhuzamosan a gyárak, ipari városok és bányák sorával. A kirgizek a századforduló táján kezdtek letelepülni. S ma Kirgízia nemzeti jövedelmének hetven százalékát az ipar adja. Pedig nem hanyagolják el a hagyományos állattenyésztést sem, s a modern technika világában gonddal és tisztelettel őrzik ősi kultúrájukat.
Manaszcsi. Így nevezik kirgizül a nép énekmondókat a Manasz című ősi eposz címe után, amely mindmáig megőrződött, s teljes előadása egy hetet venne igénybe. Ma is élő művészet ez a Manaszcsi című dokumentumfilm tanúsága szerint, amelyet kirgiz kollégáink mutattak be egy tapasztalatcsere-vetítés során a frunzei filmgyárban. A másik érdekes film egy hegyi pásztorról szólt, aki megküzd a nyájára támadó farkassal. Ez a film ismét Vámbéryt juttatja eszembe. Leírja, hogy egy kirgiz asszony óriási zajt csapva riasztja el a farkast, amely így mindössze az egyik birka kövér farkát bírja magával ragadni. Vámbéry az úttörők felfokozott érzékenységével és megfigyelőkészségével néhány hónapos útja eredményeképpen a közép-ázsiai élet sok szempontból mindmáig aktuális enciklopédiáját tudta adni.
Mi is levetítünk néhány magunkkal hozott filmet, s a vetítés végén barátságosan búcsúzunk kirgiz kollégáinktól. Kezet rázok a rendkívül rokonszenves fiatal rendezővel, Okejevvel, aki a következő tréfás szavakkal üdvözölt bennünket a kapuban: "Á, ti vagytok azok a híres magyarok, akiket mi azért küldtünk innen Ázsiából Európába, hogy egy jó nagyot harapjatok ki belőle! Ha tudtuk volna, hogy ilyen kis darabbal beéritek, akkor mi magunk mentünk volna, ti pedig itt maradtatok volna!"
Uitz Béla harminc évvel ezelőtt járt Kirgíziában, de az emléke semmit sem halványult. A legjobb kirgiz festők ma is az ő tanítványának vallják magukat. Amikor 1936-ban ideérkezett, megválasztották a Kirgiz Képzőművész Szövetség díszelnökének, és ő óriási energiával fogott munkához. Maga köré gyűjtötte a tehetséges fiatalokat, s a festészet technikai alapjaitól a képzőművészet történetéig mindenre tanította őket. Igyekezett átadni gazdag élettapasztalatát. S közben kiállításokat rendezett, járta az országot, és népművészeti motívumokat gyűjtött, vázlatokat készített, középületek falaira óriási freskókat festett, és előkészítette egy hatalmas kompozíció, a kirgiz népfelkelést megörökítő nagyméretű freskó teljes, sok rajzból álló vázlatát.
Rövid idő alatt bámulatosan sokoldalú és gazdag tevékenységet fejtett ki. Amíg volt tanítványait, ma népművészeket és akadémikusokat hallgatom, eszembe jut Kassák Lajos jellemzése a fiatal Uitzról. Arról, hogy voltak időszakai, amikor hónapokon át nem tudott dolgozni, csak gyötrődött, tépelődött, tulajdonképpen erőt gyűjtött, és érlelt magában valamit, de ez a munkátlan, tehetetlen időszak a legnagyobb kín volt számára. Azután meg heteken, hónapokon át szinte pihenés nélkül, éjjel-nappal lobogó lázban dolgozott, s akkor ez a bőség jelentette a kínt, de egyben persze az örömöt is. Bizonyos, hogy itt Kirgíziában élete egyik legnagyobb alkotó korszakának lendült neki - ezt mutatják a ma is élő emlékek, a fennmaradt művek, vázlatok egyaránt.
Mindössze négy napot töltöttünk Kirgíziában, gazdag programmal és szüntelen munkában. Azért kezdtük itt az Uitz Béláról készítendő filmünk forgatását, mert a művészt néhány hétig ágyhoz kötötte az influenza, s amikor Moszkvába érkeztünk, már lábadozott. Gondoltuk, teljesen felépül, amíg megjárjuk Kirgíziát, s nyugodtan folytathatjuk a munkát vele.
Uitz. Ezt a címet adtam a művész személyes ismerete nélkül megszületett forgatókönyvnek több hónapos előtanulmány, számos tanácskozás és hosszas töprengés után.
Újra és újra felmerül a kérdés: hogyan lehet forgatókönyvet írni a tárgy közvetlen ismerete nélkül? S egyáltalán - szükség van-e erre? Hiszen egyesek szerint a dokumentumfilm a valóság közvetlen ábrázolása, filmszalagra rögzítése, és maga az elénk táruló valóság egyben megadja a az ábrázolás, a megközelítés kulcsát, mikéntjét is.
A gyakorlat azonban számomra mindig ennek az ellenkezőjét bizonyította. Sohasem veszett kárba a gondos előkészítés, az anyag előzetes áttekintése, rendszerezéséért, a fontos és kevésbé fontos szétválasztásáért, egy végiggondolt alapkoncepció megalkotásáért folytatott következetes munka. Ez kimutatható eredményre vezetett még akkor is, ha az előtanulmány különböző közvetítők segítségével történt, Uitz esetében például személyes ismerőseivel folytatott beszélgetések s rendelkezésre álló művei és írásai alapján. Igaz, a kialakított elgondoláson, forgatókönyvön számos esetben maga a valóság korrigált egy és mát részletet, de ennek ellenére mindig jó támaszpontnak bizonyult a lényeg megragadására.
Az Uitz-film alapgondolatát tulajdonképpen még a kórházi ágyon megtaláltam, nem sokkal az elhatározás után, hogy filmet készítek róla. Mint annyiszor a művészetben, egy véletlen segített hozzá. Hallgattam a rádiót, ahol egy öregember beszélt élményeiről, azoknak a jelentős eseményeknek hosszú soráról, amelyeknek szemtanúja vagy cselekvő részese volt. S az élénk beszámolót hallgatva eszembe jutott, hogy ez az ember, akinek valóságos tevékenységi köre természetszerűleg ma már egyre szűkül, mégis milyen gazdag, milyen sokat jelentenek számára az emlékek, s minél többet látott és alkotott, annál tartalmasabb az az élménykincs, annál nagyobb értéket rejt magában az a betétkönyv, amelyet öregkorára összegyűjtött. S mennyivel inkább így van ez egy festőnél, akinek megfigyelőképessége és emlékezete különösen élénken, alkotásokban rögzíti a képeket!
Valamennyi közös ismerős megerősítette, hogy ez a gondolat önkéntelenül is eszébe ötlik az embernek, ha belép Uitz Béla moszkvai műtermébe.
A másik kérdés, amit még a forgatókönyv megírása előtt el kellett döntenem: megpróbáljam összesűríteni az ilyenkor annyira rövidnek tizenöt percben a művész egész pályájának keresztmetszetét, vagy csak egy részletre korlátozódjam? Tekintve, hogy Uizt munkásságát akkor még nagyon kevesen ismerték, úgy döntöttem, hogy keresztmetszetet adok az egész pályáról, de középpontba állítok, hangsúlyozok valamit, amire többször is visszatérek. Ez pedig nem lehet más, mint a Ludd-sorozat, az angol munkásmozgalom egyik nevezetes epizódját, a ludditák, a géprombolók mozgalmának kialakulását és vérbefojtását bemutató grafikák sora, hiszen ez az, ami meggyőződésem szerint a legteljesebben fejezi ki Uitz tartalmi és formai, politikai , kompozíciós és stílustörekvéseit.
Íme - némi rövidítéssel - a forgatókönyv:
A General Ludd sorozat címlapja. A hatalmas erejű, szuggesztív, fekete alak egyszerre robban be a jellegzetes, erőteljes zenével, amelye a Ludd-sorozat képeivel a továbbiakban is időről időre visszatér.
Lassan közeledünk az archoz, majd a kép aljára lendül a gép, s ugyanolyan betűkkel, mint a General Ludd felirat, kissé a kép aláírásaként felíródik filmünk címe:
Uitz
Utána ismét visszavágunk a címlapképre, majd a sorozatban szereplő világos pozitív képpel gyorsan váltakozva jelenik meg. A zene felfokozódik.
A zenét csend váltja fel, majd az utca kívülről beszűrődő zajai.
Nagy terem mélyén, kis asztal mellett idős férfi dolgozik. Ír, könyvben lapoz, jegyzetel.
Öreg, meggyötört s mégis kemény, életteli férfiarc. A szemekben szenvedély és energia csillog. A tevékenység vágya a legkevésbé sem égett ki a kilencedik évtized küszöbén.
A kezei sem aggastyánosan reszketők, hanem erős, munkára kész férfikezek.
S amikor feláll az asztal mellől, öles termete felmagasodik, háta nem hajlott, vállai nem görnyednek. Egész alakja fizikai és lelki erőt sugároz.
Mégis, ahogy tesz-vesz a szobában vagy teázik, ahogy megnyilatkozik mindennapi magánya közepette, abban sok minden van, ami ellentmond ennek az első pillanatban megnyilvánuló külső és belső erőnek: befeléfordulás, magáramaradottság - a kései öregség letagadhatatlan jegyei. Rendkívüli szuggesztivitás, a tehetség, a belső gazdagság és törődöttség, egy hosszú élet kemény megpróbáltatásainak nyomai egyaránt megtalálhatók arcán és magatartásán.
Tehát az a szikrázó tehetség, az az óriási energia, mai a Ludd-sorozatból és Uitz Béla legjobb műveiből árad, ma is megmutatkozik a művész alakján, vonásain, életének ellesett apróságain.
Mégis különös szembesítés: a tűzhányó és kihunyó parázs. Pedig a parázs is magában rejti a tüzet, sőt a fellobbanás lehetőségét is. Hiszen ma is tele van nagyszabású tervekkel, ma is készül valamire!
Az Uitz Béla mindennapi életét ábrázoló - csak mozgással, tevékenységgel együtt járó zörejekkel kísért - képsor után ismét visszatérünk a Ludd-sorozathoz. Két további képét mutatjuk meg dinamikus zenével, megfelelő gépmozgással: a kovácsot, kezében kalapáccsal, és az eskütevőket.
Uitz Béla beszél. Érdekesen, fordulatosan, élénken. Előtte könyvek, kedvelt reneszánsz mesterei, mindenekelőtt örök példaképe, Michelangelo. Ifjúkorában, olaszországi tanulmányútja során ismertre és szerette meg, azóta elsősorban őt tekinti tanítómesterének. Hű maradt hozzá egy életre éppen úgy, mint ugyancsak kora ifjúságában kialakított politikai meggyőződéséhez.
Amíg beszél, megelevenedik körülötte a nagy műterem. Vázlatok, kartonok, rajzok kerülnek elő, az utóbbi évtizedek munkái s ma is érlelt nagyszabású freskótervei. Végigtekintünk, s részleteket ragadunk ki a vázlatokból, a Sztálingrádi eposz és A szocializmus építése című freskótervekből.
S itt vannak a kirgíziai tanulmányfejek és vázlatok, amelyek alapján Frunze kormánypalotája és az első kirgiz színház nagyszabású freskói készültek! Frunze látképe és a freskók totálja s néhány részlete után folytatjuk a műterem szinte kimeríthetetlen vázlatgyűjteményének áttekintését.
Itt van néhány tanulmány a mezőgazdasági kiállítás freskóihoz, amelyek alapján az orosz föderáció és a belorusz pavilon homlokzati freskói készültek. Gépünk végigtekint a freskókon.
Azután a műteremben az Építők nagy kartonja következik és a legutolsó, legfrissebb, ma dédelgetett terv, részletes vázlat, a Láncoktól a csillagokig.
Uitz visszatér Michelangelóhoz és Leonardóhoz. Például Küzdelem című kis rajza, de nagy kompozíciói is a reneszánsz szellemét, kompozíciós és emberábrázolási elveit tükrözik. S a Ludd-sorozat darabjain, melyek ott függnek műtermében, ugyancsak érzékelhető a reneszánsz robbanó energiája, Michelangelo ihletése egy rendkívül expresszív, modern, teljesen egyéni stílus keretein belül.
Jellegzetes moszkvai utca. Uitz Béla megy valahova ismeretlen moszkvai járókelők között.
A kép kimerevedik. A régi, első világháború előtti Budapestet ábrázoló fényképbe tűnik át.
Uitz Béla szavait halljuk pesti pályakezdéséről, miközben első, 1913-ban készült önarcképe tűnik be, majd ezt a korai stílusára jellemző Anya gyermekkel váltja.
Katonainduló szólal meg, talán a Raderzky-mars.
Első világháborús híradó indul el, amely a kép felső részébe s a háttérbe csúszik. S az előtérben megjelennek Uitz egyre erőteljesebb, kifejezőbb, s mind egyénibb háborúellenes képei: a Háborús jelenetek, a Sebesültszállítás, a Siratók, s közben az egyre érő, öntudatosodó önarcképek, a Férfi könyvvel, majd végül az 1918-as önarckép.
S már újra a mai Uitzot látjuk, a moszkvai Metro mozgólépcsőjén áll, a lépcső viszi felfelé. Mögötte lámpák s a lefelé menők elmosódott arcai úsznak el. S a Szverdlov téren kilép a Metróból, és elindul a hullámzó tömegben a Manyezs, a nagy kiállítási csarnok felé.
Ismét Budapest, 1919. Végeláthatatlan tömeg a téren. A Tanácsköztársaság napjai. Uitz rajza: Világ proletárjai egyesüljetek. A gép a háborút ábrázoló bal oldali csoportról nyit hátra, míg az egész kép bekerül.
Az emberiség. Freskóvázlat, amelyet a Parlament épületébe szánt. A gép végigtekint a képen, s középső, munkásokat ábrázoló részéről megyünk át a Halászok, a Varró asszony, a Gyár egészen rövidképeire.
Fénykép: Kun Béla üzemi tömeggyűlésen fegyverbe hívja a munkásokat.
Uitz nagyszerű plakátja: Vöröskatonák, előre! A teljes kép, majd a fejek sora, menetelő lábak megfelelő hangsúlyos zenével.
Híradófelvétel a magyar Vörös Hadsereg harcairól, majd a Tanácsköztársaság bukását vagy a fehérterror kezdetét kifejező kép. Ez tűnik át a Komintern kiáltványának végébe: ... Szovjet-Magyarország elveszett - éljen Szovjet-Magyarország!
Éljen a Magyar Kommunista Párt!
Éljen a világ munkásainak forradalma!
És Uitz újraálmodja a magyar forradalmat. Méltó emléket állít a Ludd-sorozattal a Tanácsköztársaságnak s a világ minden munkás forradalmárának.
Viharos, drámai tájképei tűnnek egymásba, s köztük 1921-es, töprengő rendkívül kifejező Önarcképe, majd 1919. siratása c. grafikája.
S azután óriási erővel kitör a felkelés. Iszonyú dühük semmit sem kímél. Sújt a kalapács, kezek, lábak, öklök, dühödt arcok, forr, izzik, forog minden. Az erősen felbontott, dinamikus képek a mozgás illúzióját adják.
És az iszonyú büntetés a düreri erejű, félelmetesen kifejező rajzon.
De General Ludd áll fenyegető, gigászi erővel, a kalapácsára támaszkodva.
S a kezek ismét esküre emelkednek.
Uitz Béla dolgozik. Részletrajzokat, vázlatokat készít új, nagy freskóterve megvalósításához, nekivetkőzve s lendülettel.
Ott függ fölötte a falon nagy műve, a Ludd-sorozat.
Feltekintünk róla a címlaprajz fehér, pozitív képére. Majd, mint filmünk elején, átvágunk a fekete, negatív képre. S amikor erről hátrakocsizunk, már nem Uitz műtermében vagyunk, hanem a Várban, Budapesten. Az újjáépített várpalotában, a nemzeti Galéria kiállításának egyik nagy érdeklődéssel körülvett darabja - a Ludd-sorozat. Körültekintünk a látogatókon, majd az ablakon át a városra. Egy pillanatra megjelenik a város felől a Vár, majd a Ludd-sorozat címlapképével fejezzük be filmünket.
A forgatás szenvedélyes vitákkal kezdődött, és a legjobb barátságban végződött.
Uitz Bélát először moszkvai kultúrattasénkon, régi jó ismerősömön, Tamás Istvánon keresztül értesítettük, hogy filmet szeretnénk készíteni róla, majd levelet írtam neki, részletesen kifejtve elgondolásomat. Tamás István hivatali kötelességén messze túlmenő gondoskodást tanúsított az idős művész iránt, viszonyukat igazi elvtársiasság, barátság jellemezte. ő kezdettől fogva lelkesedett a film gondolatáért, mert újabb lehetőséget látott benne arra, hogy ezt a nagy művészt megismertessük és méltó helyére állítsuk. Uitz kezdetben nem is ellenezte a dolgot, de ahogy közeledett Moszkvába érkezésünk s a forgatás időpontja, egyre nyugtalanabb lett.
A forgatókönyvet már elfogadta a stúdió, mi felkészültünk az útra, amikor egyszer csak levelet kaptam tőle. Ebben munkára. Betegségre s minden egyéb elfoglaltságra hivatkozva igyekezett lebeszélni az egészről.
Azonnal felhívtam Tamás Istvánt telefonon, és kértem: hívják meg Uitz Bélát egy meghatározott időpontra a követségre, s akkor közösen - én telefonon, ő személyesen - igyekszünk meggyőzni. A beszélgetés meg is történt, s elértük, hogy beleegyezett: jöjjünk Moszkvába, aztán majd meglátjuk. Mondtam, hogy ha megérkezésünkig nem lesz teljesen egészséges, elutazunk Kirgíziába, s közben bizonyára meggyógyul. Ebben meg is egyeztünk, s kölcsönösen megnyugodtunk.
Amikor Kirgíziából visszatérve néhány lámpánkkal s a felvevőgéppel bevonultunk a műterembe, hogy most már végleg megkezdjük a munkát, újra meglepett ennek a környezetnek a teljes azonossága azzal, amit otthon töredékes információk alapján - elképzelem és leírtam.
A művész úgy élt itt régi képeivel, vázlataival, mindenekelőtt a Ludd-sorozat többszörösre nagyított fotóival körülvéve - mint kiderült, ő ezt eredetileg freskónak képzelte el, s csak a körülmények kényszerítették a grafikai megoldásra -, hogy elemezte, törvényszerűségeket vont le korábbi munkáiból, s ezzel készült az egész sor új tervet tartalmazó jövőre. A nehézségek és törések ellenére minden egy tartalmas, gazdag élet mérlegét mutatta.
A munka mégis nehezen indult. Bár a művészt örömmel töltötte el, amit Kirgíziáról, kirgiz barátairól meséltünk, és számos üzenetet, közvetlen üdvözletet is átadhattunk, mégis az volt az érzésem, hogy valamilyen fal van köztünk, nem sikerül megteremteni az igazi kapcsolatot.
Másnap este a moszkvai Központi Dokumentumfilm Stúdióban vetítést rendeztünk barátaink, kollégáink részére a magunkkal hozott filmekből, az utóbbi egy-két év terméséből. Meghívtuk a vetítésre Uitz Bélát is. A bemutató műsorán a következő filmjeink szerepeltek: a Portré - Kodály Zoltánról készített filmünk -, egy magyar falusi tárgyú film, Az idő rostjában, a magyar táj és történelem annyira jellegzetes színfoltját lírai színekkel ábrázoló Sárospatak, s végül az elmúlt évben Vietnamban és Laoszban készített filmjeink, a Tanúvallomás és a Fenn és lenn.
A vetítést nagy érdeklődéssel fogadták. A filmstúdió igazgatója elkérte tőlem a Tanúvallomást, és bemutatta a minisztériumban. Lényegében ennek a vetítésnek eredményeként a filmet meghívták az év őszére tervezett első Afro-Ázsiai Filmfesztiválra, a hol a két kontinens filmművészeinek alkotásai s Afrika vagy Ázsia országainak életét ábrázoló művek egyaránt bemutatásra kerülnek.
Uitz Béla nagy figyelemmel nézte végig a filmeket. A vetítés után odalépett hozzám, és csak annyit mondott: - Most már ismerlek.
S attól fogva az a fal - eltűnt. Úgy beszélgettünk, dolgoztunk együtt, mint régi, nagyon régi ismerősök. Sok érdekeset mesélt életéről, mestereiről a művészetben, akik közül mindenekelőtt hármat emelt ki: Michelangelót, Leonardo da Vincit és Lenint, s azokról a következtetésekről és törvényszerűségekről beszélt, amelyeket műveikből és a saját alkotóművészetének elemzéséből levont. Szinte teljes egészében sikerült megvalósítanunk a forgatókönyvben kifejezett elképzelést.
A "szinte" szócskát persze nem véletlenül használom. Két kérdésben eltértem a forgatókönyvtől: az egyik esetben a magam, a másik esetben Uitz Béla akaratából.
A forgatókönyvben még arról van szó, hogy a művész beszél életéről, alkotásairól. Utóbb erről lemondtam. Uitz Béla arca, mozdulatai, a művek sokasága, a montázs, a képek sorrendjének és ritmikájának sajátos lehetőségei s a kísérőzene annyira kifejezőnek bizonyult s olyan belső ritmust eredményezett, hogy úgy éreztem, ez egy elmondott szöveggel kombinálva csak veszítene az erejéből és általános érvényéből. A kísérőzene nagyrészt egyik legkedvesebb zeneművemből, Sosztakovics csodálatos V. szimfóniájából állt össze, amelynek érzelmi azonosságát már a felvételek alatt felismertem, és a moszkvai Központi Dokumentumfilm Stúdióban eredeti magnófelvételről átírattam. Így a Leningrádi Szimfonikus kitűnő előadásában, a legjobb hangminőségben állt rendelkezésemre.
A másik eltérés: a művész semmi áron sem akart kamera előtt festeni vagy rajzolni. Azt mondta, hogy ez olyan intim művelet számára, ami a nyilvánosság előtt nem megy. S itt kénytelen voltam engedni, annál is inkább, mert kitűnő érvet talált. Végignézve a Kodály-portrét mindig arra hivatkozott, hogy Kodály sem szerez a kamera előtt zenét. Így ebbe bele kellett nyugodni. De azt hiszem, a film lényegén ez mit sem változtatott.
Így gazdag anyaggal érkeztünk haza a Szovjetunióból, s érdekes anyagot állítottunk össze a kirgíziai úti felvételekről is.
Egyik elképzelésem - hogy filmet készítek Uitz Béláról - így megvalósult. És hol tart, mit haladt előre a másik? Mennyire sikerült Vámbéry Ármin nyomába erednem?
Bizonyos, hogy elhatározásom csak erősödött. Először jártam Közép-Ázsiában, a táj, az emberek, az egész sajátos világ a néhány napos út alatt is feledhetetlen nyomokat hagyott bennem. S Vámbéry írásai és alakjának felidézése most még időszerűbbnek tűnt számomra. De a mód, a koncepció még nem alakult ki. Itt van azonban a kínálkozó alkalom: őszre meghívást kaptam Közép-Ázsiába, az Afro-Ázsiai Filmfesztiválra, s éppen Üzbegisztánba, ahol Vámbéry nevezetes útjának legfontosabb állomásai találhatók: Szamarkand, Buhara, Khiva... A fesztivál idején talán ide is eljuthatok!
Mindenképpen folytatni kell az előtanulmányokat, Vámbéry műveinek és mindazoknak a korabeli vagy későbbi, mindenekelőtt közép-ázsiai íróknak az olvasását, akik árnyalhatják alakját s a környezetet, vagy kiegészíthetik a tőle kapott információkat. Azután - bízzunk az őszben, az üzbég városok, Vámbéry "vágyainak Mekkája" sugallatában!
"...kimondhatatlan kíváncsiság fogott el, midőn a keletről fekvő Csobánata hegyet megmutatták, mert ennek aljában terült el vágyaimnak Mekkája. Szorgosan körültekintettem, s midőn két óra múlva egy halomról leereszkedtünk, jól mívelt vidék közepén pillantottam meg Timur városát. Meg kell vallanom, hogy a színes kupolák és tornyok első látása, melyek a reggeli nap sugaraitól teljes fényben ragyogtak, sajátságos és igen vonzó volt." Így találjuk ezt egy eredeti rajzokkal illusztrált régi könyvben. Címe:

Közép-Ázsiai
UTAZÁS,
melyet
a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából
1863-ban
Teheránból a Turkomán sivatagon át,
a Kaspi -tenger keleti partján
Khívába, Bokharába és Szamarkandba
tett és leírt
Vámbéry Ármin

Vámbérynek akkor hetek álltak rendelkezésére Szamarkand megtekintésére, nekünk azonban most csak néhány óra. S emellett vigyáznunk kell, nehogy elveszítsük a csoportot, azaz helyesebben: nehogy ők veszítsenek el bennünket. Ők ugyanis sokan vannak, a Taskenti Afro-Ázsiai Filmfesztivál teljes, sokszínű vendégserege, mi pedig négyen-öten. Az útikönyvet már átfutottuk, a helyszínen a saját szemünkkel akarunk látni, a magunk érzéseire akarunk hallgatni. Szóval "négy-öt magyar összehajol" Szamarkandban, és Timur sírját csodálja. Itt van Máriássy Judit, az ismert forgatókönyvíró, Kovács András rendező, Papp Sándor, a Filmtudományi Intézet igazgatója, a kis magyar küldöttség tagjai. Timur sírját körbefényképezzük, s aztán bejárjuk a Regisztán teret a három medreszével, mohamedán papneveldével, amely ma gondosan restaurált műemlék. A csillogó kupolák, a rendkívül változatos ornamentika nehezen bocsátja el a tekintetet. De remélem, jövök én még ide, ha majd gomolygó elképzeléseim kikristályosodnak.
Most pedig érjük utol a csoportot, mert később már lehetetlen lesz: jó néhány kilométerre a várostól egy nagy kolhoz lát vendégül bennünket ebédre.
Mintegy ötven országból érkezett vendégek ülnek a szőlőlugasban felállított hosszú asztalok mellett. főleg persze afrikaiak és ázsiaiak. A hagyományos üzbég plov - törökösen piláv -, a zöldséggel, főleg sárgarépával összefőtt rizs, tetején hússal, no meg a különböző sült húsok, üzbég borok, örmény konyak és orosz vodka mellett az indiai Radzs Kapur, a világhírű filmszínész és egy gyönyörű, koromfekete szenegál színésznő, Junusz Diai mondja a pohárköszöntőt.
Az ebéd bizony a késő délutánba nyúlik, újabb fogások, nagy szemű üzbég szőlő és az egyedülálló turkesztáni dinnye különböző fajtái következnek, s közben üzbég népénekesek váltják egymást dob és pengetőhangszerek kíséretével.
Ázsia és Afrika filmművészetének ifjú képviselői ülnek, vigadnak, örülnek itt egymásnak, s mi is örülünk nekik valamennyien. Hiszen néhány évvel ezelőtt a két kontinensen csak nagyon kevés országnak volt filmművészete. S most hányan jöttek össze már az első alkalommal! Pedig nincsenek is itt valamennyien. Mintegy ötven ország képviselői ülik körül az asztalokat. Igaz, vannak közöttük magunkfajta vendégek is. De Ázsia és Afrika valamennyiőnknek mond olyat, amit érdemes meghallgatni.
Ismerkedünk Taskenttel. Az ismerkedést egy film is segítette. A címe: Taskent. Földrengés. A film bemutatta, hogy hogyan vált romhalmazzá mindössze két évvel odaérkezésünk előtt az a milliós lakosú nagyváros, amelyben most nyüzsgő, vidám élet folyik. A földrengés nyomat legfeljebb a kiterjedt, nagyszabású építkezések mutatják. Ha az ember elgondolta, hogy mindössze két év választja el attól az iszonyú megrázkódtatástól, hogy ezek az emberek itt még tavaly egy több százezer ember számára létesített sátortáborban laktak, akkor még inkább megbecsülte az a a nyugodt udvariasságot, amelynek légkörében a fesztivál lezajlott, és azt az összefogást, amellyel a Szovjetunió valamennyi köztársasága, egyének és közösségek a porba sújtott város segítségére siettek, és majdnem hihetetlen gyorsasággal eltüntették a sebeket. S míg az új épületeket, házsorokat, lakónegyedeket csodáljuk, kísérőnk és tolmácsunk, a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett, majd Taskentben letelepedett Rosztyiszlav Bjelij építészmérnök nagy szakszerűséggel magyarázza, hogy ezek a nagyrészt háromemeletes épületek már állják a földrengést. Különleges szerkezettel és új építési módszerekkel készültek.
A nagy bazár mögött a régi Taskent agyagfalú vályogházai általában megmaradtak. Úgy látszik, ezeket a város kétezer éves léte alatt kialakult régi építészet hagyományainak megfelelően különlegesen szilárdra építették. Rosztyiszlav barátunknak ez a felvilágosítása különösen meglepő volt számomra, mert az agyagházak mindennek látszanak, csak szilárdnak nem. úgy látszik, e éppen olyan ellentmondás, mint a város neve. Taskent szó szerint annyit jelent, hogy kőből épült falu. Kőnek pedig ezekben a régi házakban még nyomát sem látni.
Hát akkor mit látni bennük? Ezt kérdeztük Rosztyiszlavtól, aki egyet-mást elmondott, attól azonban óvott bennünket, hogy megsértsük a régi keleti szokást, és ismeretlenül belépjünk a kapun. Mi azonban, közismerten kíváncsi nemzet gyermekei lévén, nem hallgattunk rá. Máriássy Judittal bekopogtunk az egyik tetszetős, szépen faragott kapunk, és bátran beléptünk. Tágas, négyszögletes udvar fogadott bennünket sűrűn befuttatva szőlővel. Az udvar közepén alacsony faemelvény állt - meleg nyári éjszakákon szőnyegeiken itt alszanak a ház lakói.
Asszony és gyerekek sereglettek elő a házból. A legbarátságosabban fogadtak, betessékeltek egy nagyobb, szőnyegekkel borított szobába. A gyerekek a lecke mellől keltek fel, s megmutatták füzeteiket. A kívülről ormótlannak látszó régi agyagház belül barátságos hangulatot árasztott a sok kis szobával, szőnyeggel, virággal. Szőlővel kínáltak, s mindenáron meg akartak ajándékozni valami aprósággal.
Amikor kijöttünk, büszkén mondtuk Rosztyiszlavnak, hogy ugye, nekünk volt igazunk! S ő azonnal belátta. Csak egy dologban nem sikerült megegyeznünk. Túl hosszúnak találtuk a nevét, s miután annyira összebarátkoztunk, felajánlottuk, hogy használjuk a rövidebb, becéző formát. Engem úgyis mindenki Jóskának hív, Máriássy Juditot pedig Jucónak. Őt meg talán Rosztyinak? Mire ő elmondta, hogy barátai Rosztyiszlavcsiknak becézik. Így maradtunk a Rosztyiszlavnál.
Kovács András még otthon elhatározta, hogy megnézi az Éhség-sztyeppet. Tudva, hogy elhatározásaihoz mindig ragaszkodik, rögtön bejelentettem, hogy én is vele megyek. S valóban - hiába próbálták vendéglátóink lebeszélni, hogy a sztyepp messze van és óriási, és egy nap alatt, amennyire a kirándulást terveztük, mit láthatunk belőle - kitartott kérése mellett. Így aztán egy reggel az Üzbég Filmművész Szövetségből értünk jött egy fiatal kollégánk, és elindultunk. S igaz, hogy az út poros volt és meleg, s az is igaz, hogy az óriás sztyeppnek csak egy kis csücskét láthattuk, de megérte a fáradságot. Mert abból, amit láttunk és hallottunk, világosan kiderült, hogy a föld egyik legsivárabb, legnyomorúságosabb pusztaságát, amely nevét valóban joggal viselte, nemcsak felszántották és bevetették, hanem teljes egészében villamosították is. Néhány nap múlva, amikor vendéglátóink külön figyelmességként egy napra elrepülhettünk Buharába, már nemcsak a szélét láthattuk az Éhség-sztyeppnek, hanem végigrepültünk felette. S a távvezetékek sűrű hálója, a fehérlő gyapotmezők, a zöldellő legelők és kertek mindenütt az bizonyították, hogy a sztyepp neve ma már - csak történelem.
Reggel érkeztünk Buharába, és a délutáni géppel már repültünk is vissza Taskentbe. De a rövid séta a városban, a futó benyomások itt is tökéletesen igazolták Vámbéryt és csak megerősítettek terveimben.
Már az úton hazafelé felvázoltam elképzeléseimet. Elhatároztam, hogy olyan filmet készítek, amely emléket állít Vámbérynek, s egyben bemutatja Közép-Ázsiát, felidézi a múltat, s megmutatja az óriási átalakulást. Hosszabb, egy-másfél órás filmre gondoltam, s előtt ezt a címet adtam neki: A kolduló dervis útjain, majd ezt: A népek bölcsője. Közép-Ázsiát ugyanis így nevezik, mert innen származnak a perzsák, a hinduk, a törökök és még számos nép ősei. A filmben bizonyos játékfilmelemeket is fel akartam használni, ezért műfaját így határoztam meg: dokumentum-játékfilm.
A film vázlata a következőképpen alakult:
Az utóbbi időben kétszer is jártam Közép-Ázsiában, s kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ez Földünk egyik legérdekesebb tája.
Közép-Ázsia szovjet köztársaságai, az üzbég, a kirgiz, a tadzsik és a türkmén köztársaság egymással szoros kapcsolatot tartó, történelmi sorsukban és kultúrájukban rokon népei a Szovjetunión belül olyan egységet alkotnak, amely talán minden más területnél ékesebben és sokatmondóbban beszél a szocializmus lehetőségeiről. Olyan országok, ahol néhány évtizeddel ezelőtt alakosság egy-két százaléka volt írástudó (a Tadzsik SZSZK-ban fél!), ma nemcsak saját egyetemekkel, főiskolákkal, tudományos akadémiákkal rendelkeznek, hanem az ázsiai, afrikai országok új értelmiségének központjai. Vagy lehetne beszélni a nők helyzetében végbement felmérhetetlen változásról vagy arról, hogy a nomád pásztorok országaiban világméretű erőművek, atomreaktorok épülnek. S ugyanakkor megőrizték a távoli évezredek kultúráját, sajátos szokásvilágát, fennmaradtak az ősi eposzok, népénekek, tovább él az öregek hagyományos tisztelete.
S micsoda tájak! Hét és méteres hegyek, óriási homoksivatagok, csodálatos tavak, mint a Kaspi, az Aral, az Isszik-Kul vagy a kétezer-háromszáz méteres magasságban elterülő Iszkander-Kul. S olyan folyók, mint a rohanó vizű, s ugyanakkor szinte parttalanul széles Amu-Darja. A ritka természeti szépségek beláthatatlan sora.
S ezek mellett ősi kultúrák nagyszerű tárgyi emlékei: a csaknem háromezer éves Horezm, a kétezer éves türkmén városok, Nisza és Merv, az V. századi tadzsik város Pendzsikent gyönyörű palotái, falfestményei, szobrai, a kora középkor várai és erődítményei, vagy Szamarkand és Buhara palotái, minaretjei, mauzóleumai.
De ebben a csodálatos közép-ázsiai díszletben a legérdekesebb az ember, az emberi sors változása, az emberi élet alakulása. Ősi szokások sora maradt fenn az emberi élet minden állomásával kapcsolatban: a születéstől a házasságig, a gyermekkortól a sírig. A gyermekek és az itt különös tisztelettel övezett öregek világa, a férfiak és nők viszonya, a szerelem, a munka, a pihenés és a szórakozás, a művészet - mindmegannyi érdekes szín, sajátos életformák és arculatok sorozata.
Számunkra, magyarok számára még egy különös érdekességet jelent a közép-ázsiai utazás: száz évvel ezelőtt járt itt a nagy magyar tudós, Vámbéry Ármin, a budapesti egyetem tanára, az európai hírű nyelvész és néprajzkutató. Járt? Ez rendkívül könnyedén hangzik. Borzasztó szenvedések, állandó halálveszély közepette gyalog sántikálta végig a rossz lábú tudós ezt az óriási területet, kolduló dervis rongyaival álcázva magát, mert előtte minden európait megöltek itt a vérszomjas uralkodók, a kánok és emírek. Tökéletes nyelvtudásának és a szokások mély ismeretének köszönhette, hogy sikerült betöltenie önként vállalt tudományos küldetését, és számos könyvben írhatta le a közép-ázsiai életet, viszonyokat. Vámbéry, Petőfi kortársa természetesen jól látta azt az iszonyú jogtalanságot, ami itt akkor uralkodott, hiszen mint kolduló dervis mindenhova eljutott, és állandóan egyszerű emberek körében forgolódott. És ma a magyar utazónak gyakran eszébe jut a tudomány szenvedélyétől hajtott, megtört, sántikáló, rongyokba burkolt alakja, akli csaknem szomjan halt a sivatagban, és számtalanszor került a leleplezés, a halál küszöbére. S eszébe jut az is, amit látott, tapasztalt és leírt, hiszen mindez érdekesen árnyalja és mélyíti el a mai Közép-Ázsia képét.
Meggyőződése, hogy Vámbéry alakját felidézve Közép-Ázsiában esetleg koprodukcióban valamelyik közép-ázsiai szovjet stúdióval rendkívül érdekes, nagy nemzetközi érdeklődésre számot tartó dokumentum-játékfilmet készíthetnénk.
A filmet a Magyar Filmgyártó Vállalat Népszerűtudományos Stúdiójában kívántam elkészíteni, és Szurdi Márta, a stúdió vezetője nagy tetszéssel és egyetértéssel fogadta a tervet. A Filmfőigazgatóságnak azonban az volt az álláspontja ebben az esetben is, hogy bár a téma valóban érdekes, de egy másfél órás dokumentumfilm nem vonzaná eléggé a közönséget még akkor sem, ha helyenként játékfilmmegoldásokat alkalmaznánk. Azzal viszont egyetértettek, hogy készítsünk filmet Vámbéryről rövid népszerű tudományos filmet, amely egyéniségét, pályáját ismertetné.
Így ez a kezdeményezés félsikerrel végződött. Felajánlott megoldásba én nem akartam belemenni, mert engem a témában a mai Közép-Ázsia is érdekelt, a Vámbéry ideje óta bekövetkezett és az általa látottakkal és leírtakkal kitűnően megvilágítható változások.
Elhatároztuk, hogy még gondolkozunk a dolgon, és majd új javaslattal keressük meg az illetékeseket.


3. Három város
1969. szeptember 21. Itt Moszkvában csendes, kellemes kora őszi vasárnap van. Otthon hivatalosan ma kezdődik az ősz. De mi holnap visszalapozzuk a naptárt. A forró nyárba utazunk. Azt mondják, Közép-Ázsiában harminc-harmincöt fok meleg van.
A nyitott ablakon át a Gorkij utcából felhallatszik a tömött autósorok zaja. A Minszk-szálló hetedik emeletén lakom kedves, modern, egyszemélyes szobában, s lapozgatok a magammal hozott félbőröndnyi könyvben, jegyzeteimben, írásokban. Terveket készítek, erőt gyűjtök a holnap kezdődő nagy útra.
Hát végül is rengeteg töprengés, vita, utánjárás után, eddig eljutottunk.
Még a tavasz folyamán megszületett két önálló, egymástól független rövidfilm forgatókönyve. S ezek találkoztak a stúdióvezetés és valamennyi illetékes szerv egyetértésével. Sikerült megnyerni a szovjet filmbizottság és üzbég kollégáink támogatását is, hiszen az ő segítségüket a közép-ázsiai forgatás során nem nélkülözhetjük. Az Üzbég Filmstúdió Moszkvába érkezett igazgatóhelyettesének bevonásával sikeresen befejeztük az előkészítő megbeszéléseket. S a holnapi géppel - repülünk Taskentbe.
Évszázad. Ezt a címet adtam az egyik forgatókönyvnek. Az Évszázad két eseményhez is kapcsolódik. Mintegy száz éve annak, hogy Vámbéry bejárta és annyira hitelesen megörökítette Közép-Ázsia országait. Az ő megfigyelései, valamint régi képek, festmények és fotók s a középkori életformát idéző, század eleji filmfelvételek segítségével megeleveníthetjük azt a régi világot. S így rendkívül szemléletesen mutathatjuk meg, hova jutott, mit fejlődött, hogyan alakult át Közép-Ázsia. Az Évszázad döntő feladata tehát a változás, a megújulás ábrázolása, s ezzel egyben emléket kíván állítani annak az embernek, akinek olyan döntő szerepe van ezekben a változásokban, mert először váltotta a szocializmust elméletből gyakorlattá, s évszázados születésnapjára most készül a világ: Leninnek.
Az Évszázaddal párhuzamosan készítünk felvételeket egy másik filmhez: Vámbéry Ármin életét és egyéniségét bemutató portrénkhoz. A portré középpontjában természetesen világhíre és egész további munkássága alapjául szolgáló közép-ázsiai utazása áll majd. De a film anyaga kiegészül szülőfalujában: Szentgyörgyön, a diákévei színhelyén: Pozsonyban készítendő felvételekkel, s élete más fontos állomásait, így a korabeli Pest-Budát, Isztambult és Perzsiát, s a nemzetközi fogadtatása szempontjából fordulópontot jelentő Londont ábrázoló metszetekkel és képekkel, sőt kiváló tanítványa, Germanus Gyula személyes emlékeivel is.
Közép-Ázsia szovjet köztársaságai mellett utunk további fontos és érdekes állomása: Afganisztán. Itt is követni akarjuk Vámbéry nyomait, s amennyire előzetes információinkból következtethetünk, az ország életében még sok olyan vonás megmaradt, amit akár Vámbéry is láthatott volna.
Elképzelésünk szerint körülbelül két hónap áll rendelkezésünkre az igen nagy anyag elkészítésére. November második felében már erősen lehűl az idő, borúsabbá, esősebbé válik. Addig azonban a hazainál jóval kedvezőbb körülmények között forgathattunk.
Afganisztánra vonatkozó adatokat kimutatásunk nem tartalmaz. Szemmel láthatólag ott még nem szervezték meg a rendszeres meteorológiai adatszolgáltatást. De az ország négyötöde magas hegyvidék, s éghajlata erősen kontinentális. Ezért úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk utunk végére, inkább októbert közepén repülünk át Taskentből Kabulba. Ezt még otthon el kellett határoznunk, mert ez látszott utunk legnehezebb s mindenképpen legkevésbé ismert szakaszának, így különös gonddal kellett előkészítenünk. Hogy minél közvetlenebb információkat szerezzünk az országról, elutazásunk előtt néhány héttel meghívtuk a filmgyárba a Budapesten tanuló afgán diákokat. Meg is jelent három rendkívül rokonszenves, szerény, magyarul jól beszélő barna fiatalember. Amit elmondtak, csak fokozta érdeklődésünket a távoli hegyi ország iránt, ahol ők már évek óta nem jártak, mert a magas utazási költségek ezt nem tették lehetővé. Nagyon összebarátkoztunk a három fiúval, elolvastattuk velük is Vámbéry útleírását, és sok értékes megjegyzést fűztek hozzá. Megkérdeztük a nagyon művelt, több nyelven beszélő Mian Ahmad ötödéves mérnökhallgatót, hogy nem jönne-e velünk afganisztáni utunkra. Ő ismeri a körülményeket, a helyi nyelveket, a pastut és a perzsát is jól beszéli, így nagy segítségünkre lehetne. Örömmel vállalkozott a dologra, s meg is állapodtunk érkezése pontos időpontjában. Mian barátunk (a Mian keresztnév) személye nagyon megnyugtatott bennünket, hiszen tudtuk, hogy ismeretlen országban rövid idő alatt kell majd olyan minőségű felvételeket készítenünk, amelyekhez semmiképpen sem akarunk magyarázatokat és mentegetőzést fűzni.
Közép-Ázsia szovjet köztársaságaiban sokkal könnyebb lesz a dolgunk. A két előző utazás után én már szinte otthon érzem magam. S itt a nemzeti nyelvek mellett mindenki beszél oroszul is, akárcsak jómagam. Zöldi Pista operatőr kollégám is belejött utunk során az orosz nyelvbe, a legszükségesebbeket meg tudja mondani. csak forgatócsoportunk lelkiismeretes segédoperatőre és szenvedélyes fotósa, Dióssi Feri - aki Zöldivel együtt vállalta, hogy utunkat a filmfelvételek mellett fényképekben is megörökíti - nem tud, csak néhány szót oroszul. De reméljük, hogy a szükség és a körülmények majd őt is rászorítják a legfontosabbak megtanulására.
Az otthonosság érzését persze itt az is elősegíti, hogy barátaink, helyi munkatársaink vannak, és az Üzbég Filmstúdió technikailag és szervezésileg előkészíti és támogatja felvételeinket.
Már kopogtat is az ajtómon kijelölt gyártásvezetőnk, Mirzo Mirzajev. Sovány, megnyerő arcú üzbég fiatalember, aki diákévei alatt moszkvai lányt vett feleségül és itt maradt Moszkvában. De az üzbég földtől sem akart elszakadni, s ezért az üzbég filmgyártás moszkvai képviselője lett, aki különböző ügyek intézésével s időnként egy-egy film szervezésével, gyártásvezetésével foglalkozik, s így hivatalból gyakran hazalátogat. Most részt vett filmünk előkészítő megbeszélésein, s kérésünkre a jelenlevő igazgatóhelyettes megbízta a gyártásvezetői teendőkkel. Megbeszéltük már vele terveinket, elolvasta a forgatókönyvet, s megpróbált gyártási tervet készíteni, azaz a felvételek, helyszínek legésszerűbb sorrendjét, beosztását megállapítani. Magyar gyártásvezetőnk ugyanis a megbeszélés szerint csak a munka megindulásáig, a tervek jóváhagyásáig lesz velünk, s a továbbiakban üzbég gyártásvezetőnk szervezi számunkra a felvételeket.
Mirzo barátunk papírlapot lobogtat a kezében: egész napos munkájának az eredménye. De amikor bele akarok pillantani, határozottan kijelenti: ez a hely erre teljesen alkalmatlan! Ezt csak fehér asztalnál, vacsora közben lehet. Látom, hogy nagyon a szívére venné, ha ellenkeznénk. S hova menjünk? Természetesen az Üzbegisztán vendéglőbe! Itt van a közelben!
A bejáratnál szigorú portás áll. Feje fölött tábla: "Mindenhely foglalt!" "Hogy megyünk itt be?" - gondolom. Mirzo azonban határozottan félretolja a portást. - Nekünk foglalt - mondja ellentmondást nem tűrő hangon. S már ülünk is egy gondosan megterített asztalnál, amelyről a pincér eltávolította a "Foglalt" táblát. A gyors hadművelet után bizonyos optimizmussal nézek barátunk további szervezői tevékenysége elé!
Itt nyertük aztán az első bepillantást az üzbég vendégszeretetbe. Mirzo mindössze két fogást rendelt: levest és húst. De ez a surpa elnevezésű leves bőven megfelelt két nagyadag birkagulyásnak, mondjuk a hortobágyi csárda mértékével mérve. Amikor ezt egy hatalmas, ropogósra sült lepény, az üzbég kenyér kíséretében bekebeleztük, azt hittük, szétpukkadunk. S utána gyönyörű, pirosra sült, gyenge húsdarabokat tálaltak elénk! Még az a szerencse, hogy a poharunkba kissé savanykás gránátalmalevet öntöttek, mert így azzal együtt csak le tudtunk nyelni néhány húsdarabot, s nem sértettük meg barátunkat. Mert már Vámbérytől megtanultam: "Nem lehet többet enni -ezt a kifejezést az közép-ázsiaiak hihetetlennek, s ugyancsak faragatlannak tartják. Az én hadzsi kollégáim e részben minden alkalommal fényes tanúságot tettek bontonjukról, s én nem bírtam eléggé bámulni, hogy nem pukkadnak meg attól a nehéz piláftól, mert egyszer kiszámítottam, hogy naponként mindegyik egy font juhzsírt és két font rizst vett magához (a kenyeret, sárga- és fehérrépát s retket nem is számítva), s ezenfelül még, minden túlzás nélkül, vagy harminc-negyven nagy csésze zöld teát ivott meg. Az efféle hőstettekben én természetesen hátramaradtam, s mindenki elcsodálkozott rajta, hogy könyvekbeli jártasságom mellett, ilyen tudós ember létemre, olyan kevés nevelésem van."
S már szürcsölgetjük a hagyományos, frissítő erejű zöld teát a taskenti filmstúdió igazgatói szobájában. Programunkról, kívánságainkról beszélgetünk. Üzbég barátaink nincsenek könnyű helyzetben. Igényeink kielégítését három körülmény is akadályozza.
Jelenleg több filmjük forgat párhuzamosan, és ez a legnagyobb mértékben igénybe veszi technikai felszerelésüket és kocsiparkjukat. A stúdió művészeti vezetője, Malik Kajumov, a földrengésről készített film rendezője például jelenleg egy nagyobb csoporttal Szamarkandban forgat. Vele még tavaly ismerkedtem meg: a hely és körülmények legjobb ismerőjeként tanácsokat is adott, s mindenben felajánlotta segítségét. Remélem, Szamarkandban találkozom vele.
A másik nem kisebb nehézség, hogy Üzbegisztánban éppen folyik a gyapotszüret. A gyapot ennek a gazdag, természeti kincsekben bővelkedő országnak talál a legnagyobb kincse. A "fehér arany" betakarítása azonban óriási népi erőfeszítést kíván, hiszen a forradalom előtti félmillió, a második világháború előtti másfél millió hektár helyett most több mint négymillió hektár termését kell betakarítani. S hogy mi köze ennek a filmgyártáshoz? Természetesen az ország életének erről a legfontosabb eseményről filmfelvételeket készítenek. De ezenkívül ilyenkor minden nélkülözhető kocsi, minden nélkülözhető ember segít, hogy az idén különösen nagy termést teljes egészében sikerüljön leszüretelni.
A harmadik, most tudomásunkra jutó körülmény: üzbég barátaink a mi évenként ismétlődő és nagyon sikeres Miskolci Filmfesztiváljaink példájára elhatározták, hogy ugyanilyen nemzeti filmszemlét rendeznek, egyelőre kétévenként, Fergana városában. Az idén október első napjaiban lesz az első, és már javában folyik a szervezése, éppen gyártásvezetőnket, Mirzo Mirzajevet jelölték ki, mert széles ismeretségi körével és szervezési készségével erre a legalkalmasabbnak látszik. Bennünket természetesen meghívnak a fesztiválra, legyünk ott vendégeik, pihenjünk egy kicsit, forgathatunk is egy és más érdekességet a környéken. Jelenlétünkre annál is inkább számítanak, mert itt egy magyar kezdeményezés gyümölcséről van szó.
Mi megköszöntük a meghívást, nem is utasítottuk el, megígértük, hogy egy-két napra Ferganába látogatunk, s egyben forgatunk is a környéken. De pihenésre most egy napot sem szánhattunk. Inkább azt kértük, hogy ha ma, az érkezés napján már nem is, de holnap mindenképpen kezdhessünk dolgozni.
S tekintve, hogy üzbég barátaink minden gondjuk-bajuk mellett is feltétlenül segíteni akartak nekünk, a problémák néhány csésze zöld tea mellett megoldódtak. Érzékeny búcsút vettünk Mirzo barátunktól azzal az ígérettel, hogy Ferganában okvetlenül találkozunk. S bemutatkoztunk új gyártásvezetőnknek, akit szabadságáról citáltak be: Kazim Muhamedovnak, aki ifjabb korában mint operatőr dogozott, de az utóbbi években áttért a gyártásvezetésre. Kedves, joviális, pocakos, hatvan körüli bácsi, akit mindenki Kazim akénak, Kazim bátyámnak hívott, természetesen mi i. ezenkívül két állandó világosítót, a harmincöt körüli üzbég Utkurt s a valamivel fiatalabb orosz Vaszját, ezeket az elválaszthatatlan jó barátokat, egy fiatal üzbég hangmérnököt s két gépkocsivezetőt - egy nagyobb, felszerelésünk szállítására is alkalmas és egy kisebb személygépkocsival - jelöltek ki egész itt-tartózkodásunk idejére munkatársakul. Azt is elhatároztuk, hogy két napig, amíg felkészülnek, Taskentben forgatunk, két nap múlva pedig a két kocsin elindulunk Szamarkandba.
Másnap reggel megjelent szállodánkban Kazim ake. S először játszódott le az a jelenet, amely később annyiszor megismétlődött. Bejelentette, hogy ő most kimegy a piacra, megveszi és berakja a kocsiba a piláfhoz szükséges kellékeket: a húst, sárgarépát, zöldségeket és a riszt, aztán elviszi az erre a célra létesített vendéglőbe, ahol bográcsot bocsátanak rendelkezésére a szabad tűzhely mellett, s ott ő maga elkészíti. Délben azután az egyik kis lugasban, amely ugyancsak a vendéglőhöz tartozik, olyan ebédet eszünk, mint még életünkben soha! Addig pihenjünk és elmélkedjünk. Amint kész az ebéd, értünk küldi a kocsit.
Az ajánlat csábító volt, megédesítve a turkesztáni dinnye és szőlő ígéretével. De mi a rohamosan közelgő őszre, a gyorsan múló napokra s mindenekelőtt a filmre gondoltunk, amelyben munkánk majdan testet ölt, s ezért kegyetlenek voltunk. Nem engedtünk a csábításnak. Beültünk a kocsiba, és elszomorodott gyártásvezetőnket magunkkal cipeltük a múzeumba. Itt régi, múl századbeli fényképeket kerestünk, s nemcsak nagyszámú, gondosan rendszerezett, céljainknak megfelelő fotót találtunk, hanem komoly meglepetés is ért bennünket. Valamennyi itt dolgozó történész éppen úgy ismerte Vámbéry nevét és munkásságát, mint mi magunk! Különösen Bokhara története című nagy munkáját emlegették mint értékes forrásművet.
A szamarkandi utazást még megoldhatónak láttuk gépkocsival, hiszen ha reggel elindulunk, este már ott vagyunk. De a további utakat ajánlatosabbnak láttuk repülőgéppel megtenni. Hiszen Khiva kocsin három nap, repülőgépen két óra. S naponta többször indul gép, még válogatni is lehet.
A három város: Szamarkand, Buhara és Khiva a keleti építészet és díszítőművészet három csodálatos remeke. Sok a hasonló vonásuk, hangulatukban, légkörükben, jellegükben mégis alapjában különböznek egymástól. Ha valaki megkérdezné, hogy melyiket nézze meg a három közül, nem tudnék választani. Csak azt tudnám ajánlani, hogy mind a hármat.
Khivában a teljes egészében, szinte érintetlen szépségében megmaradt ősi kisváros egységes stílusa ragad meg. Buhara komor és vadul méltóságteljes színei, a város középső részében fennmaradt régi agyagházak, a kemény vonalú vár, a súlyos, szürkés-barnás téglaépületek, mint a Kalján-mecset vagy a Szamanida-dinasztia X. századbeli mauzóleuma. Valamennyi megőrizte hangulatában az emirátus középkori világát, amit érdekesen színez és enyhít a rengeteg gólyafészek s a szállongó gólyasereg. Szamarkand szépsége sokkal színesebb, légiesebb. A mohamedán vallás emberábrázolást tiltó törvényei ellenére itt a díszítések, a színes csempe, a rendkívül változatos ornamentika segítségével sikerült a Regisztán téri vagy a Timur síremléke művészeinek teljes mértékben kifejezniük önmagukat, s a komor középkori világból felénk áradó humanizmus, életöröm szinte Vivaldi zenéjének hangulati erejével csap meg. Itt önkéntelenül is az jut az ember eszébe, hogy a keleti stílus, a nemzeti vonások a művészi tökéletesség bizonyos fokán túlnőnek önmagukon, vagy talán teljes mértékben megvalósítják önmagukat, és az emberiség legmagasabb rendű közös kultúrkincsévé válnak, mindenki számára egyaránt érthető nyelvvé, egyaránt átélhető tartalommá.
Nem véletlen, hogy Szamarkandban, ahol a forgatást kezdtük, felmerült bennünk a tervezettek mellett egy harmadik film gondolata is. Ennek a filmnek a témája: a három város szépsége. Azt a címet adtuk neki: Üzbég rapszódia. Miért éreztük itt, a helyszínen azt, hogy szükséges az Évszázad és a Vámbéry-portré mellett még egy harmadik filmet is készítenünk?
Az Évszázad mindenekelőtt azokról a változásokról szól, amelyek Közép-Ázsiában bekövetkeztek: az újról, az emberi élet, a társadalom, a környezet változásairól. A három város szépségéről itt elsősorban olyan vonatkozásban eshet szó, hogy miként őrzi a mai Üzbegisztán a múlt művészeti emlékeit, hogyan gondoskodik fennmaradásukról, és teszi lehetővé megismerésüket mindenki számára.
A Vámbéry-portré ismét más irányból, a nagy tudós személye, életútja, tudományos eredményei szemszögéből ábrázolja a városokat.
Mi pedig itt a helyszínen szükségét éreztük annak, hogy a filmköltészet tisztán képi és zenei eszközeivel, érzelmi és nem logikai asszociációkkal is kifejezést adjunk az örömnek, amit érezünk, s az életörömnek, amit látunk.
A rapszódia - nem hétköznapi műfaj. Az elragadtatás műfaja. S valóban elragadott bennünket a bámulatosan gazdag ornamentika s csodálatos színvilág, amely az öröm, a vágyakozás, a képzelet gazdagságát jelenti számunkra ma is. Ha az épületek ragyogó kékjét nézzük, akkor a legnagyobb szárazföld kellős közepén itt hullámzik előttünk a tenger, ha a játékos arabeszkeket, akkor a zsarnokság gúzsba kötött világából kitörő emberi fantázia szabadságát érezzük.
Ezek a színek, ornamensek és alakzatok a filmben számunkra szimbólumok, az emberi érzések időálló kottafejei, s nem a múlt jelképei. Éppen úgy, ahogy nem a múlt jelképe, és méltó reneszánszát éli Vivaldi zenéje, vagy az olasz mozaik - Ravenna, Velence, Palermo - a maga idejében vallásos művészete is.
Mecsetek, minaretek, medreszék
Ezek a kis agyagházak között felmagasuló mohamedán vallásos épületek adják meg mindhárom város jellegzetességét. A mecsetek - kisebb-nagyobb, néhol ma is működő, de nagyrészt csak a múlt építészeti emlékeit őrző, múzeumként használt templomok. A minaretek - magas tornyok a mecsetek közelében, de nem egybeépítve velük, ahonnan a papok imára szólították a híveket. A medreszék - mohamedán papi szemináriumok. Kis fülkékben éltek itt a pap tanárok és növendékek, s éveken, évtizedeken át magolták a Koránt és az egyre inkább értelmüket vesztett régi tudományos és egyházi műveket.
Ezeken az épületeken kívül mindhárom városra jellemzők a régi uralkodók vagy kiváló egyházi személyek sírját őrző, remekbe készült emléképületek.
Ha távolról nézzük e városokat, Szamarkand mai nagyvárosnak hat mintegy háromszázezer lakosával, modern lakónegyedekkel, gyárakkal. A város képét mégis meghatározza az a néhány óriási műemlék épület, amely messze világít jellegzetes alakjával, színes kupolájával. Buhara összképét a város középső részén megmaradt régi város határozza meg a mindenhonnan jól látható, ötven méter magas Koljan-minarettel. Khivát bárhonnan nézzük, csak azt állapíthatjuk meg, hogy ideális díszlet egy olyan játékfilm számára, amely a múltat kívánja megeleveníteni, szóljon az Vámbéryről vagy bárki másról. A szovjet filmművészet fel is használta néhány filmben ezt a bámulatosan épen maradt régi várost, ahogy Buhara régi negyedei is környezetül szolgáltak a Naszreddin Hodzsa kalandjai című népszerű filmben.
Szamarkandba egész napi autóút után, alkonyatkor érkeztünk. A város valamennyi szállodáját megszállva tartotta egy nagyszabású régészeti konferencia, amelyre sok más ország mellett hazánkból is érkeztek tudósok. De amikor rövidesen kiderült, hogy baj van a szobákkal, akkor az igazat megvallva igen kevéssé vigasztalt, hogy talán éppen magyarok laknak bennük. Kazim bátyám ugyan Taskentből feladott valamiféle táviratot, de ahogy nőtt az este, egyre nehezebb lett megállapítani, hogy ki kapta meg. Közben jöttünk-mentünk, bámészkodtunk, mert nincs érdekesebb, mint egy idegen városban nézelődni. S még mi vigasztaltuk az egyre jobban kétségbeeső Kazim akét, próbálva vele oroszul megértetni az ismert hazai mondást, hogy még sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. S persze nekünk lett igazunk.
Egyszerre csak összeakadtunk kollégáinkkal, az üzbég filmesekkel, akik a Kétezer éves Szamarkand című filmet forgatták itt régi ismerősöm, Malik Kajumov, a Szovjetunió népművésze, a legjobb üzbég dokumentumfilm-rendező vezetésével. A csoport gyártásvezetője, Saripova, energikus arcú üzbég asszony, hirtelen hozzánk lépett, és nagy meglepetésünkre - magyarul üdvözölt bennünket. Magyar tudása ugyan nagyon is végesnek bizonyult, mégis igazán jólesett. Kiderült, hogy férjével egy ideig Kárpát-Ukrajnában lakott, s férje jól tudott magyarul. A férje azután még a háború alatt szerzett betegsége következtében meghalt, s ő akkor hazaköltözött Üzbegisztánba. De jó néhány magyar szót mindmáig megőrzött, s persze azonnal védőszárnyai alá vett bennünket. Megosztották velünk rendelkezésre álló szobáikat, amit megkönnyített az a sajnálatos körülmény, hogy a rendező , Kajumov megbetegedett, s így szobája nekem jutott. Csak másnap találkozhattam és tanácskozhattam vele a kórházban. A szíve nyugtalankodott, orvosai szerint túlerőltette magát. Amint a kórházba beléptem, betegségével mit sem törődve elém sietett, s máris elmerültünk közös problémáinkba. Sok hasznos tanáccsal, majd későbbé érdekes régi filmrészletekkel segítette munkánkat. Ez a kiváló operatőr és rendező filmjeiben megörökítette Közép-Ázsia fejlődését a harmincas évektől napjainkig. Felejthetetlen felvételeket adott át nekünk azokról a történelmi pillanatokról, amikor az üzbég asszonyok először vetették el az arcukat eltakaró, lelküket megnyomorító fátylat, a parandzsát. Hiszen Vámbéry még így írta le az üzbég asszonyt: "Az ábrázatot s még a mell nagyobb részét is egy lószőrből szőtt fátyol fedi, egy olyan szövet, amelyet nálunk Európában még szitának is igen rossznak tartanának., és ennek az arccal és orral való érintkezése bizonyára nem lehet kellemes..." Kajumov gyermekkorát még abban a régi Közép-Ázsiában élte, s mint filmművész megörökíthette azoknak az asszonyoknak a döbbent, kábultan magukra ébredő, rémült és mégis boldog arcát, akik először tépték le magukról a fátylat.
Szamarkandban üzbég kollégáink tanácsára első utunk egy olyan műemlékhez vezetett, amelyet Vámbéry még nem láthatott. Pedig útja gyakran el mellette. de akkor még tíz-tizenöt méter magas, évszázadok alatt felpúpozódott domb és mélységes feledés fedte a kétezer éves palotát. Ma sincs még egészében feltárva, s a legnagyobb kulturális kincseknek kijáró tisztelettel óvják. Amíg a konzerválás nincs teljesen megoldva, nem is nyitják meg a látogatók előtt. A régészkonferencia a helyszűkével együtt szerencsét hozott számunkra, mert tiszteletükre bemutatták a folyamatban levő ásatás egy szakaszát. S így mi is megcsodálhattuk Afrászijáb ókori város, Szamarkand elődjének néhány épületmaradványát és mindenekelőtt a nagyszerű falfestményeket.
Afrászijáb a legendás turáni sah neve, akiről a nagy perzsa költő, Firdauszi így ír a Királyok Könyvében:
De jön, mint a szélvész, jön Afrászijáb,
hogy megnézze sok fürge ékes lovát,
jön, borral, zenével, vitézekkel ő,
hogy ott szíve gondját elűzhesse ő,
hol ménjeit éven át csikósai
a dús rétre csapják ki száguldani...
(Devecseri Gábor fordítása)
A nevét viselő város az időszámításunk előtt évezred közepén alakult ki, s a XIII. század elején, a mongol pusztítás után néptelenedett el. A falfestmények a VI-VII. században készültek. S amíg nézem őket, azon gondolkodom, hogy fennmaradt-e egyáltalán olyan festmény abból az időből, amelynek művészi szépsége, tökéletessége, ereje ezekhez fogható.
Végigvillan az emlékezetemben az olasz, a kínai városok, múzeumok sora... szobrok... mozaikok... A festményeket megsemmisítette az idő. Ez is elpusztult volna, vagy szándékosan semmisítette volna meg a mohamedán vakhit - hiszen a legnagyszerűbb itt éppen a törvényeinek ellentmondó emberábrázolás -, ha nem fedi el és védi meg a jótékony földréteg. Bizonyára számtalan emberi értéket őrzött meg még földünk számunkra, vagy még inkább utódaink számára az oly gyakran megismétlődő kataklizmák elől.
Érkező küldöttséget, útnak induló karavánt ábrázol ez a most látható falfestményrészlet tiszta, élénk színekkel, finom, pontos rajzzal és ugyanakkor valamilyen elfeledett legenda hangulatát idéző stilizáltsággal. Magasrendű, nagy mesterségbeli tudásról és tudatosságról valló művészet ez, amelynek folytonosságát éppen úgy szétdúlták a történelem viharai, mint ami kora reneszánszunk ismeretlen nevű festőinek fájdalmasan tökéletes művészetét.
Ebből a töredékből arról bizonyosodik meg az ember, hogy ha befejezik Afrászijáb feltárását, és megnyitják a közönség előtt, akkor Szamarkand olyan vonzóerővel gyarapodik, amely méltán sorakozik jelenleg is látható remekművei mellé.
Ezek közül a legrégibb közvetlenül is Afrászijáb világához kapcsolódik. A neve: Sah-i-Zinda, ami magyarul annyit jelent: élő uralkodó. A legendás Afrászijáb sah föld alatti birodalmának hite ugyanis olyan erővel élt a nép körében, hogy az ügyes és alkalmazkodó mohamedán papok nem akartak szembeszállni vele, hanem a régi szent helyet kisajátították: elhelyeztek itt egy díszes koporsót, amelyben állítólag Mohamed próféta unokatestvére, Kuszam, Abbasz fia hamvai nyugszanak. S bár nyilvánvaló, hogy Kuszamot nem itt temették el, sőt soha nem is járt Szamarkandban, az idők folyamán a történelmi tények feledésbe a történelmi tények feledésbe merültek, s a mohamedán vallásra áttért szamarkandiak elfogadták, sőt nagyon megtisztelőnek találták, hogy magának a prófétának egy ilyen közeli rokona temetkezett a városukba. És a sír körül mecsetek és mauzóleumok egész csoportja alakult ki, mert az uralkodók és főpapok azt hitték, ha a szent mellé temetkeznek, közvetlen belépőjegynek számít a mennyországba. A szent helyet nagyon sok zarándok látogatta az egész mohamedán világból, de hitetlen nem tehette be a lábát. A közhit ma is azt tartja, hogy a XX. század elején engedtek be először egy tudóst, aki megkezdte a műemlék régészeti feldolgozását. Számunkra azonban a helyszínen teljesen nyilvánvaló, hogy Vámbéry bejárta a kegyhelyeket, annyira hiteles a leírása: "Az egész egy magaslaton fekszik, melyre negyven, meglehetősen széles márványlépcső vezet. Fölérve, a kis kert végén levő épülethez jutunk, hol több keskeny folyosó egy nagy csarnokban központosul, s innen jobbra keskeny, sötét folyosó vezet a szentnek szintén sötét sírjához. E részen kívül, melyet mecsetnek használnak, még más csarnokok is vannak, melyeknek tarka téglái és mozaikjai a legpompásabb színekben ragyognak, mintha csak tegnap kerültek volna ki a mester kezéből."
A másik nagyszerű műemlék: Timur mauzóleuma.
Timur Lenk, a sánta Timur a XIV. század nagy hadvezére és uralkodója, aki birodalmának központját itt, Szamarkandban építette ki. A tehetséges és művelt, de kegyetlen uralkodó neve egybenőtt a várossal, sok műemlék őrzi itt az ő vagy hozzátartozói nevét, s a város mellékneve évszázadokon át így hangzott: Timur városa.
Vámbérynek is emlékezetes kalandja fűződik Timurhoz. Szamarkandban fogadta a hadjáratról visszatérő emír, aki természetesen a legnagyobbhoz, Timurhoz vezette vissza családfáját. Beszélgetés közben egyre nagyobb csodálkozással méregette Vámbéry sánta lábát. Meg is jegyezte gúnyos-hitetlenül:
- Hogyan? Te sánta létedre világjáró vagy?
- Miért? - vágott vissza Vámbéry. - Hiszen dicső ősöd ugyancsak sánta volt, mégis világhódító lehetett!
A szellemes választ úgy megnyerte az emír tetszését, hogy abbahagyta a kérdezősködést, és megajándékozta Vámbéryt.
A mauzóleumot Timur építette a perzsiai hadjárat során elesett unokája, Muhammed-Szultán trónörökös számára, de 1405-ben őt magát temették ide s később fiait és unokáit is.
Timur elgondolása szerint az építészeti formáknak érzékeltetniük kell a mauzóleum mélyén nyugvó emberi és államférfiúi nagyságát. S az építőművész, "a szegény iszfanháni Abdullah, Mahmud fia", akinek nevét itt kivételesen megörökítette egy felirat, tökéletesen megvalósította ezt az elgondolást. Olyan szélsőségeket sikerült egységbe ötvöznie, mint keleti pompa, a díszítőelemek megszámlálhatatlan gazdagsága és monumentális egyszerűség, fenséges nyugalom.
Filmjeink számára a legtöbbet Szamarkand műemlékei közül mégis a medreszek adták: a Timur felesége, Bibi Hanum nevét viselő, már erősen romos, de így is megragadó, az elmúlt századok hangulatát nagy erővel idéző, szépséges épületcsoport, de mindenekelőtt a Regisztán tér három, viszonylag épen maradt nagyszabású épületével. A Bibi Hanum és a Regisztán ugyanis tágas, levegős térséget alkot, minden oldalról jól látható és fényképezhető. Ezért nagyon jól végigkísérhetők itt a napszakok változásai, a szürkülettől a teljes napsütésig, amelyek mindig újjávarázsolják a terek, az épületek arculatát. Mennyire más a tér délben, amikor szinte megszűnnek az árnyékok, és mennyire más, amikor tagolják a teret, és kiemelnek bizonyos részleteket! S azután egyre vörösebbé válik, lassan hal el a fény az épületek aranyán, s helyet ad a szürke és fekete pasztelles árnyalatainak.
Buhara. Hol találjuk meg Muhszinov elvtársat, a városi műemlékvédelem főépítészét? Ezzel a kérdéssel toppantunk be Buharába. Muhszinovot a Kétezer éves Szamarkand gyártásvezetőnője, Saripova ajánlotta a figyelmünkbe mint Buhara legjobb ismerőjét. Csakhogy nem olyan könnyű megtalálni, mert a városban és környékén a helyreállítási munkák egész sorát irányítja, s hol az egyikben tárgyal, hol éppen úton van a kettő között. Végre másnap kora reggel sikerült utolérnünk központi irodájában., az Ulugbek-medresze egyik cellájában. Amikor előadtuk, hogy miért jöttünk, egészen fellelkesedett. Nagy tisztelője volt Vámbérynek, és jól ismerte műveit. Pontosan tudta, hogy merre járt, hol lakott Buharában. S különösen megragadta az a tény, hogy mis száz éve itt járt honfitársunk nyomán, az ő portréjának megalkotása végett jöttünk Buharába. Hiszen ő maga is a múlt idők emlékeinek megőrzésével és helyreállításával foglalkozott, s még a cellában berendezett irodájában is összeállításra váró cseréptörmelékeket dédelgetett.
Miközben beszélt, eszembe jutott, hogy bizony nincs egészen igaza. Bár annyi igaz, hogy az utókor nálunk általában nagylelkű szokott lenni, s igyekszik helyrehozni a kortársak mulasztásait. De ha Vámbéryre gondolok, itt bizony nagyon kevés történt. Nemhogy utcája vagy szobra, de még csak egy emléktáblája sincs Budapesten! Pedig itt élt és dolgozott évtizedeken át, s bizonyos, hogy megérdemelné! Erre itt Buharában emlékeznem kellett. Azután újra eszembe jutott Khivában, ahol a könyvek iránti féltő tiszteletem ellenére meg kellett engednem, hogy Vámbéry képét kivágják az egyik kötetből, s azt haladéktalanul elhelyezték a helyi múzeumban.
Muhszinov rendkívül kedves, vendégszerető és nagy tudású munkatársnak bizonyult. Sok mindent köszönhet neki filmünk. Elvitt a várostól néhány kilométernyire fekvő, a XVI. században épült és jelenleg restaurálás alatt álló Báveddin-mecsetbe, amely a díszítőelemek gazdagságával ragadott meg bennünket. Vámbéry érdekesen írja le:
"Báveddin falu két órányira fekszik Bokharától, s temetkezőhelye a híres Baháeddin Nakisbendnek, egy hasonnevű szerzet alapítójának, és központja mindazon túlfeszített vallási eszméknek, melyek által a keleti iszlám a nyugatitól különbözik. Baháeddint mint Turkesztán nemzeti szentjét, második Mohamedként tisztelik. A bokharai ember szentül meg van győződve, hogy e kiáltás: Ja Baháeddin, belágerdán! (Őh, Baháeddin, bajelhárító!) - őt minden veszélyből megmentheti. Még a távol Khivából is gyakran elzarándokolnak ide. Bokharából hetenként egyszer szoktak kijárni, s a várossal való közlekedést háromszáz bérszamár tartja fenn, melyek a Derváze-Mezár előtt állnak, s néhány pulért (kis rézpénz) bérbe adatnak. Ámbár az úron sokhelyt mély a homok, ez állatok mégis szokatlan sebességgel rohannak rajta, s feltűnő, hogy visszatéréskor csak sok veréssel lehet őket haladásra nógatni. A bokharai ezt azon ragaszkodásnak tulajdonítja, mellyel még az állatok is viseltetnek a szent iránt, s azért örömmel futnak a sírjához, de nem szívesen távoznak onnan.
A sír kis kertben van; a kert egyik oldalán mecset áll, amelyhez csak vak és nyomorult koldusoktól lakott udvaron át lehet jutni, kik szemtelenségükkel még római és nápolyi rangtársaikat is megszégyenítik. A sírnak homlokrészén van a Szeng-i-murád (a kívánság köve), mely a jámbor zarándokok homlokuk dörzsölésétől már meglehetősen el van kopva, s ferdén áll; magán a síron több kosszarv és egy zászló meg egy seprő van, melyet sokáig használtak Mekkában a szentély tisztogatására. Többször megkísérelték már az egészet egy bolthajtás alá hozni, de Baháeddin, valamint Turkesztánnak egyéb szentjei, jobban szeretik a szabad levegőt, s azért minden épület, melyet sírja fölé emeltek, csakhamar összeomlott. Ezt a sejkek beszélik, a szentnek ivadékai, kik sorban őrt állnak a sírnál, és képtelen szemtelenséggel tudtukra adják a zarándokoknak, hogy ősük különös barátja volt a hetes számnak. A hetedik hónapban született, hétéves korában könyv nélkül tudta a Koránt, hetvenéves korában halt meg, s ezért az adományoknak és alamizsnánknak, melyek a sírjára letétetnek s a sejk tulajdonává lesznek, legalább egyszer hétre kell rúgniok, és nem szabad csekélyebbnek lenniök."
Muhszinov barátunk nemcsak jól ismerte a várost, hanem igazi patrióta módjára szerette minden épületét, minden kövét. S ez a szeretet arra ösztönözte, hogy újabb és újabb javaslatokkal, tervekkel, ötletekkel halmozzon el bennünket. Buhara a nagyszerű műemlékek sokaságával rendelkezik, s mi fel akartuk venni a legfontosabbakat. De korlátozott bennünket a drága színes nyersanyag, amit nagyon jól be kellett osztani, hogy valamennyi helyszínünkre elég legyen. S így néha nemet kellet mondani, el kellett utasítani lelkes kísérőnk egyik-másik javaslatát.
Ilyenkor mindig nagyon elszomorodott, s megpróbált meggyőzni, magyarázva az adott épület szépségét és jelentőségét. Amikor aztán mindez nem használt, elővette utolsó érvét:
- De hiszen itt járt Vámbéry! Itt, ezen a lépcsőn! Itt imádkozott, itt ült, itt aludt! - mutatta élénk taglejtésekkel. Majd látva, hogy ez nem használ, szomorúan csóválta a fejét: - Itt járt! És te mégsem akarod felvenni!
Nekem is vérzett a szívem, de Buhara olyan gazdag, hogy nagy körültekintéssel kellett válogatni. Így is annyi felvételt készítettünk, hogy szinte elsorolni is nehéz. De jó hasznukat vesszük filmjeinkben.
Felvettük mindenekelőtt a várat, az Arkot, amely az uralkodó, az emír székhelye, erődítménye és palotája volt, a pincében a félelmetes börtönnel. Vámbéry így írja le:
"Az épületnek homlokzata, mely felett egy óra van, komor, visszataszító tekintetű s titkos borzongás járt át, midőn a zsarnokság fészke mellett elhaladtam, hol elődeim közül sokat legyilkoltak, s hol most is három európai szenvedett, távol hazájától és minden segedelemtől. A kapu mellett 14 rézből öntött ágyú feküdt a földön, hosszú, cifra csővel, melyeket az emír kokandi hadjáratából diadaljelvényekül küldött haza."
Ezeken az ágyúkon ült negyedszázaddal később barátjával, Pirakkal Szadriddin Ajni, a nagy tadzsik író, akkor az egyik buharai medresze tanítója.
"...csakhamar ott ültünk az ágyún, lábunkat lelógatva. Valaki halkan figyelmeztetett: - Hát ti mit csináltok itt? Mi jut eszetekbe? Ezek őfensége ágyúi, és ti... De sem a rendezőnk, sem pedig az emír testőrei, akik egyszer-egyszer elhaladtak mellettünk, nem szóltak egy szót sem - írja Bokhara című önéletrajzi regényében. - Négy foglyot vezettek elő a börtönből. Kezük hátra volt kötve. Rendőrök kísérték őket; a rendőrök közönséges bokharai köntöst viseltek, de kezükben botot tartottak.
Iszonyodva súgtam Piraknak:
- Csak nem ölik meg őket?
- Nem - felelte Pirak -, ezeket csak megbotozzák. A halálraítélteknek elöl van megkötözve a kezük.
A rabok elhaladtak a katonák sorai között, és felmentek a hídra. Ott arccal az Ark kapuja felé fordulva megálltak.
Most odalépett hozzájuk a rendőrfőnök, "az éj hercege", kezében fejszével. A botokkal felfegyverzett őrök hátul maradtak a híd alatt. Előléptek "az emír haragjának megszemélyesítői" - az ítéletvégrehajtók -, és megálltak szemközt az éj hercegével. Az egyik ítéletvégrehajtó egy nyaláb somfavesszőt hozott, ledobta a rabok elé, majd ő is odaállt a többi ítéletvégrehajtónak.
A nagyvezír, aki pompás díszruhában öltözve ült az Ark kapujában, most felemelkedett helyéről... intett az ítéletvégrehajtónak.
Az ítéletvégrehajtók erre letépték a rabról a köntösét. Ketten megragadták a kezét, a harmadik pedig nyakáig felhajtotta ingét, úgy hogy a rab háta teljesen meztelen maradt. Két másik ítéletvégrehajtó somfavesszővel a kezében állt a meztelen hátú rab két oldalán.
A zenészek fújni kezdték különféle bokharai fúvós hangszereiket, s az ítéletvégrehajtók a fülsiketítő zene hangjai mellett lesújtottak a somfavesszőkkel az elítélt hátára.
Közönyösen és egyenletesen ütötték, mint két kovácslegény, aki a vasat üti az üllőn.
Az elítélt ordított. De a zene oly hangos volt, hogy egy szót sem lehetett hallani abból, amit kiáltozott.
Bőre minden egyes ütésnél odatapadt a vesszőhöz, és cafatokban vált le testéről, a sebekből pedig szertefröccsent a vér.
A hetvenötödik ütés után a vezír megint intett, mire abbahagyták a verést, s azok, akik a foglyot tartották, ledobták sebekkel borított testét a földre. A szerencsétlen, mint valami hulla terült el a rendőrfőnök és az ítéletvégrehajtók lábánál.
Két másik ítéletvégrehajtó most lábánál fogva bevonszolta a megbotozott rabot az Arkba.
- Most az Óbhanába viszik - mondta a mellettem álló ember -, az emíri palota félelmetes, föld alatti tömlöcébe."
Ajni fél évszázaddal az esemény után írta regényét, de emlékezetében annál kevésbé halványulhatott el, mert 1917-ben ellenzéki tevékenysége miatt ő maga is itt szenvedett el hetvenöt botütést, s utána ugyanígy vonszolták be a tömlöcbe.
Vámbérynek szerencsére sikerült elkerülnie a leleplezést, különben bizonyára nem úszta volna meg ilyen "enyhe" büntetéssel. Nem került volna ki élve az Arkból, amelyet így nem láthatott belülről.
Mi végignéztük a félelmetes börtönt és a palotát, amely ma múzeum. A tetejéről jól áttekinthető az egész város.
A legteljesebben mégsem innen, hanem a Kálján-mecset tetejéről tekinthettük át Buharát. A mecset belsejében, vaksötétben másztunk fel a korlát és minden fogódzó nélküli, évszázadok folyamán síkosra koptatott meredek csigalépcsőn. De amikor felértünk a körbefutó folyosóra, a látvány kárpótolt minden fáradságért. Elláttunk messze a város határain túl, s a régi és új negyedek plasztikusan rajzolódtak ki a szemünk előtt. S az ötvenméteres magasban, a nyolcszázéves mecset tetején üldögélve akaratlanul is felidéződnek az ember emlékezetében a város múltjának képei: a négy müezzin alakja, akik innen szólítottak imára; a halálraítéltek, akiket ide vonszoltak fel, s hajítottak alá a mélybe; a rabszolgapiac élete, amelyről Vámbéry olyan mély szánalommal emlékezett meg; a szomszédos mecsetek és medreszék világa vagy a keleti bazár, a régi mohamedán város jellegzetes, mozgalmas színfoltja. S ezt a rég elmúlt világot Vámbéry a nagyszerű megfigyelőképességű szemtanú hitelességével eleveníti meg írásaiban.
"Bokhara és Khiva piacain az embereket hároméves koruktól a hatvanadikig eladják, hacsak különös testi hiba miatt nyomorékká nem lesznek. a vallás szavai szerint csak hitetlenek adhatók el rabszolgák gyanánt; ám e törvényen a szenteskedő Bokhara túlteszi magát, és a siita perzsákon kívül, kiket Molla Szemszeddin (1500) hitetleneknek nyilvánított, akárhány szunnita hitük sorosait is rabszolgákká teszik, de előbb verés és bántalmazások által kényszerítik, hogy siitának adja ki magát.
Az eladásra kiállított férfi rabszolgát nyilvánosan megvizsgálják, s az eladónak kezeskednie kell árujának mindazon szellemi vagy testi bajaiért, melyek netalán később napvilágra jönnének. A rabszolgára nézve azon óra, melyben a kereskedő kezei közül megmenekül, a legnagyobb öröm órája: mert, amint mondják, még a legkeményebb bánásmód, mely a szolgaságban vár reá, sem oly nyomasztó s kínos, mint azon idő, melyet a raktárban mint árucikknek kell töltenie. A rabszolga ára aszerint változik, amint a turkománok politikai körülményei több vagy kevesebb alkalmat nyújtanak nekik alamánjaikat a szomszéd országokba küldeni.
Amily szerepet játszott a forum publicum az ó-rómaiak életében, amily helyet foglalnak el a modern európai életben a tőzsde, a kávé- és klubb termek, a sétahelyek, vagy más mulató és összejöveteli helyiségek - oly fontossággal bír a keletire a bazár. A férfi, ha családja szűk körében unalom lepi meg, vagy ha a viszály és más kellemetlenségek elől kitérni óhajt, a bazárba menekül, hogy a hullámzó néptömeg zsongás-bongásában szórakozást leljen. A nő azért siet a bazárba, hogy a tarka-barka fényűzési cikkekben és pompás ruhaszövetekben gyönyörködjék, hogy órákig ácsorogjon a fényes kirakatok előtt, néhány apró vásárlás kedvéért, s nem ritkán azért is, hogy a zűr-zavaros tolongásban kalandokra vadásszon. A kemény évszak alatt itt keres kárpótlást az árnyas lombsátor és ruganyos pázsit szőnyegért - ami tekintettel az egészségtelen levegőre, mely e helyiségekben ural, valóban szomorú kárpótlás lehet. A tisztviselő és tudós is a bazárban fecsérli el pihenő óráit, magas hivatalnokokkal is találkozhatunk, sőt voltak fejedelmek is, akik a központ kupolaszerű bolthajtása alatt kis fülkéket rendeztettek be maguknak, melyeknek sűrű rácsozatú ablakaiból élvezettel nézték alattvalóiknak sürgés-forgását, vagy pedig, onnan kiosonva, kedélyes inkognitóban az általános tolongásban vegyültek el.
A bazár nem csak a kereskedelmi cikkek vására, de az ipar és műipar mindennemű termékeire nézve is a legalkalmasabb kiállítási hely. Valamint az úgy szólván szántszándékos szabálytalansággal épült csarnokok egyes osztályainak a különböző árucikkek kirakatására kellene szolgálniok, mi azonban a keletiek a regényes tarka-barkaság iránti előszereteténél fogva soha sem történik, úgy szinte a különböző iparosok munkáinak is külön osztályokban kellene össze csoportosulniok. Ez lenne az eredeti bazárrendszer, mely azonban, lelkiismeretesen se ma, s valószínűleg azelőtt sem követtetett soha.
Vannak ugyan külön osztályok, p. vászonkereskedők, szatócsok, lakatosok és szabók, festők, könyv és papírárusok, vegyészeti , fűszer és dohánykereskedők, cipészek és sapkakészítők, kardcsiszárok, aranymívesek, kőfaragók, stb. - számára, de az is csak névszerint áll, mert a sistematikus rend, a keleti szemre oly jótékonyan ható össze-visszaságnak hátrányára válnék, s így hát a bazárok főkép Persia és Közép-Ázsia némely városában, a legtarkább zűrzavar és legváltozatosabb összevisszaság képét nyújtják.
Míg a kereskedő a magasan feltornyosuló zsákok vagy árucsomagok közt, szentkép gyanánt, irigylésre méltó nyugalommal ül boltjában, bizalommal várva a vevőket, kiket a mindenható fátum neki kegyesen küldeni szándékozik, tőszomszédságában az esztergályos kereke zummog, s a piaci-szakács üstje forr és sistereg, a rajongó fatalistának egy oldalról fűrészport hintve szeme közé, más oldalról meg az ételpárával s pecsenyeszaggal csiklandozva meg orrát. Egy másik helyen, egy rézmíves műhely közepette, melynek tüzei szikrákat szórnak, fúvói dolgoznak, kalapácsai pokoli lármát csapnak, egy város-negyed oskolája van elhelyezve. A piszkos és szegényes kinézésű, de gyakran ritka szépségű gyerekek, félkörben ülnek a sovány, vézna tanító körül - pedagógia és elhízottság mindenütt össze férhetetlen ellentéteknek tartatnak -, s minthogy a megsiketítő lárma következtében egyetlen egy árva szócska sem juthat el füleinkhez, csak a nagyra nyílt szájak, s az arcizmok mozgása jelöli a tanítás folytatását. Nem messze e kovács műhelytől, valamely zugban, egy nyilvános írnok telepedett le, ki kissé nagyot hall - valószínűleg az örökös kalapácsolás következtében -, s valóban rejtélyes marad előttem, mikép bírja megérteni az elfátyolozott hölgy susogott tollbamondását egy levél számára.
Amott átellenben borbély műhelyt látunk. A vendégek egyikének arca és koponyája éppen be van szappanozva, és Figaro mester csorba borotvája könyörtelenül össze-vissza barázdálja a szerencsétlent, míg a felesleges szappanhabot ujjáról kilöki az útra, mitsem gondolva az elmenőkkel, kik esetleg tán éppen meleg süteményt tartanak kezükben, mely nem épen javul a szappanhab fölöslege által. Egy másik vendég a foghúzás fájdalmas műtéte alatt ordít, míg a mellékboltban egy fegyverárus az ajánlott kardot pengeti, hogy a vevőt a valódi khoraszáni aczél ezüstös hangjáról győződtesse meg. Az egyfelől egészen nyitott bazárok belseje, a legkülönbözőbb, legsajátosabb ellentétű életképet tárja fel a szemlélő előtt, amelyhez hozzá foghatót aligha látott azelőtt valaha.
Ennyit a boltok belsejéről. A sokkal érdekesebb és vonzóbb látványt kétségtelenül a bazárhelyiségekben kora reggeltől késő estig kaleidoszkópszerű tarka-barkaságban hullámzó embertömeg nyújtja, melynek zsongása-bongása szakadatlanul az épület bolthajtásos csarnokaiban visszhangzik, hogy a bazár elhagyásakor az ember egyszerre halotti városban véli magát az aránylag mély csöndű utcákon. A moszlimvilág keleti, még hamisítatlan részében, a bazár már a kora reggeli órákban megnépesül. A távozó éji őr utolsó lépteivel összhangzik a megnyíló bazárkapuk nyikorgása. Az ót közepén elterült kutyák még reggeli álmukat alusszák, midőn már a boltok megnyílnak s az első vevők megjelennek. A társadalom mindenütt bizonyos szabadalmazott henyélő osztállyal bír, s Ázsiában az rendkívül terjedelmes; ezek képezik a bazárlátogatók főcontingensét, akik legelsőnek szoktak ott megjelenni, cél nélkül ácsorogva helyről-helyre, míg végre bizonyos pontokon letelepednek s ugyanazon helyen a legnagyobb kedvteléssel órákig lebzselnek. Ezekhez csatlakoznak a házalók, kik külön, állandó bolt hiányában, árukészletüket egyik karukon hordva, a másikkal valamely vonzó tárgyat mutatnak fel s egyúttal hathatós hangos s még hatályosabb kitételekkel hirdetik árucikkeik előnyeit. Ezen üzleti baryton dalba e közben az élelmiszerárusok, vándor, piaci szakácsok, pékek, sajt, zöldség, gyümölcs és sütemény árusok dünnyögő, nyafogó ki-kiáltása vegyül. Az egyik nyelvével csattan, cikkei ízletességre figyelmeztetve: a másik folytonosan ismétli csalogató szavait: "Ó de finom! Ah, be cukorédes! Ő, be édes!", stb. s mindegyik bizonyos hagyományos hangnemben, hagyományos taglejtéssel, időnként túlkiáltozva egy tova rohanó dervist "Ja Hu! Je Hakk!" kiáltása által. E máris tiszteletre méltó hangzavart még növeli az iszonyúan nyomorék, undorítólag rongyos koldusok siránkozó, nyögdécselt "Zahib-ejh-khajrat!"-ja. )Ő, te, a jótétemény embere!) vagy az élesen kitörő "Sein lillah!"-ja (Isten szerelméért, valamit!) míg kolduscsészéiket ronda kezeikkel magasra feltartják az emberár fölé, a könyörületes adományokat várva. Tetőpontjára a hangverseny akkor ér, midőn egy karaván elhagyja a karaván-szerailt s a felpakolt tevék és öszvérek hosszú sora magának utat törni kénytelen, a sűrű ember tömkelegen át. A tevék nyögése és röfögése, a karavánbasi dühös parancsolgatása, melyet az általa lovagolt kis szamár éles ordítása kísér, e hangkáoszt valósággal ész-zavaróvá, elviselhetetlenné teszi. A legcsodálatraméltóbb emellett a körülmény, hogy a felpakolt teherhordó állatok hosszú sora, a sétálók és vevők leírhatatlan péleméle-jéban, a félős asszonyok, sikoltozó gyermekek, szundikáló kutyák és őrültek gyanánt ide-oda rohangáló dervisek közepette, mégis nyugodtan megtalálja útját, még pedig anélkül, hogy maga vagy általuk bárki más a legcsekélyebb kárt szenvedte volna, bámulatos simulékonyság és békeszeretet látszik lakni az emberekben. A mily ügyesen és vigyázva hajlik el, vagy vonul vissza az ember, épp olyan rendkívüli elővigyázattal mozog a különben oly nehézkes és durcás kinézésű teve. Tolongásban agyontiportatni vagy agyonnyomatni, a mint az Európában aránylag gyakran fordul elő, Ázsiában hallatlan esemény.
A bazárok s a velök összeköttetésben álló sajátságok, kimaradhatatlan, vagy tán jobban mondva természetes következményei a moszlimvilág alapjában oly csendes, kényszerülten elrejtett és titkolt családi életének. Csak végig kell járni a keleti városok, halotti városra emlékeztető kihalt, emberszegény utcáit, - s rögtön érezni fogjuk, hogy a mostani állapot ellentéte, egy ellenkező véglegesség elodázhatatlan szükséges. E másik véglegességét, ezen ellentétet a bazár közvetíti, mely alatt a szó tágabb értelmében, nem csak vásári csarnok, de egyáltalán a nyilvános élet értetődik. Ami a bazárba jut, az a nyilvánosságra jött: a bazár nem csak magánemberek, de a kormány előtt is fórumképen szerepel. Akinek kezét vagy fülét akarják lemetszeni: a kit egy vagy más módon meg akarnak bélyegezni, az a végrehajtás előtt vagy után a bazáron vezettetik keresztül: sőt Persiában, a bűnös a levágott tagot maga szokta egy csészén körül hordani, könyöradományokat gyűjtve vele. Ha egy nővel rosszul bántak, ha valakit megsértettek, az illetők a bazár legnépesebb pontjain helyet foglalnak, s az elmenőknek elmondják bajukat, hogy rokonszenvüket felébresszék. Itt mindent félelem és szégyen nélkül megbeszélnek, megkritizálnak. Meglepő ama villámszerű gyorsaság, mellyel itt valamely kósza hír elterjed, s minden sürgönyzött értesítést megelőz, mely alkalommal az természetesen a terjedés mértékéhez képest színre és terjedelemre nézve is változik. A négy szó, mit a bazár egyik végén kimondunk, annak másik végén már húszra szaporodott fel."
Khivában is megismerkedtünk Vámbéry műveinek egy alapos ismerőjével: Szereda asszonnyal, a múzeum tudományos igazgatójával. Ő volt az, aki elkérte tőlem Vámbéry arcképét, s azonnal elhelyezte a múzeumban. Mint a város és Üzbegisztán s különösen a khivai kánság, ősi nevén Horezm történetének alapos ismertetője, sok érdekes dolgot mesélt. Ezek közül számomra a legérdekesebb a következő:
A horezmi mondák szerint ezer évvel ezelőtt népünk egy része, akiket "kavarok"-nak neveztek, elhagyta Horezm határait, és Közép-Ázsiából Közép-Európába vándorolva Magyarországon telepedett meg. Királyukat Aba Sámuelnek hívták.
Ennek a mondának mély történelmi gyökerei vannak.
Az időszámításunk előtti II. évezredben Mezopotámiában - az emberiségnek ebben a bölcsőjében - élt a hurri, harri, hvarri néven emlegetett nép. Államukat Mitaninak nevezték. Az áttelepült asszír-babilóniaiak nyomására Mitani összeomlott, s a hurri (hvarri) nép átvándorolt a mai Horezm területére. Ez az időszámításunk előtt XIII. században történt.
Horezmet akkor Hvajrizmnek nevezték, így említi az óperzsa szent könyv, az Aveszta. Az arabok Hvarizmnek, a rómaiak Horaszmiának nevezik.
Így kapta földünk nevét a hvarri (hurri) néptől.
A hurr, horr szó óperzsa nyelven azt jelenti: nap. Így a hvarri törzs neve annyit jelent: a nap népe, és Horezm: a nap földje, vagy a nap népének országa.
Az i. sz. 712. évben Horezmben felkelés tört kis Murzad vezetésével. Kuteiba ibn Muszlim arab hadvezér, akit a horezmi sah segítségül hívott, leverte a felkelést, és megölte Murzadot. Akkor a felkelők Buran vezetésével a kazár birodalomba menekültek. Ott hamarosan vezető tisztségbe emelkedtek, a horezmi bevándorlók vezetője a kazár birodalom tényleges vezetőjévé vált, és elnyerte a bég címet. Kezében összpontosult minden világi hatalom, s a kazár kagán csak az egyházfő címét és szerepét tartotta meg.
A VIII-IX. század folyamán és a X. század elején a kazár birodalomba a horezmiek nagy csoportjai telepedtek át, köztük számos kereskedő is, a horezmiek harci alakulatai pedig vitézségük és abban az időben kiemelkedő katonai felkészültségük következtében a birodalom fő haderejévé váltak. A X. században a horezmiek Al-Arszia elnevezésű, tízezer főből álló különleges alakulata képezte a kazár kagán testőrségét.
A jövevény horezmiek gyors felemelkedése a helyi lakosság viharos tiltakozását váltotta ki, és a X. század végén a horezmieknek el kellett hagyniuk a kazár birodalmat. Nyugat felé vándoroltak, s ez a magát kavarnak nevező népcsoport Magyarországon telepedett le.
Szereda asszony elbeszélésének tudományos hitelét természetesen ellenőrizni nem tudom, nem is a feladatom. Vámbéry bizonyára nagy érdeklődéssel tanulmányozta volna, h a maga idejében megismertetik vele. És talán történész utódai is érdeklődéssel fogadják khivai kollégájuk elgondolását.
Mi felvételeink során sok egyéb hasznos felvilágosítást kaptunk Szereda asszonytól. Pontosan megjelölte például, hogy merről, milyen úton, melyik kapun lépett Vámbéry Khivába. S ezt ennek megfelelően fényképeztük le Vámbéry-portréfilmünk számára.
Khivában, a mohamedán vallásos életnek ebben a nevezetes központjában kilencvennégy mecset és hatvanhárom medresze állt. Ezek évszázadok alatt épültek, a legrégebbiek a X. században, míg a város legmagasabb minaretje, az Iszlam-Hodzsa századunk elején, 1908-ban. S mégis, a szinte érintetlenül fennmaradt és a legnagyobb gonddal rendben tartott műemlék város bámulatos stílusegységet mutat. A mohamedán középkor megmaradt itt lényegében változatlanul az októberi forradalomig. S változatlanul őrizte egységes stílusát az építészet és díszítőművészet is.
Ma nem Khiva, hanem a szomszédos Urgencs a horezmi terület székhelye, s az iparosítás is a terület más városaiban folyik. Ilyen módon is őrzik ezt a páratlan műemléket. S Vámbéry írásai benépesítik, eleven élettel töltik meg a ma már múzeumnak használt épületeket.
A khivai udvar
"Valami elvakító, elkábító, bámulatra ragadó nagyszerűséget ne várjon senki, de mégis megérdemli a fáradságot, hogy minket az olvasó Khiva görbe utcáin és az ívezett Bazáron át az Arkba (királyi-vár) kísérjen. Mint a középázsiai fejedelmek mindenlakhelye, úgy e vár is hatalmasan meg van erősítve és kettős kőfal veszi körül. Egy keskeny kapun át az első udvarba jutunk, mely tömve van testőrséggel, más katonákkal és szolgákkal. A bemenet közelében két hosszúcsövű ágyú van felállítva, melyeket a hatalmas Nadir hozott ide, és a gyors visszavonuláskor kénytelen volt itt hagyni. Igen csinos, részarányos ékítményekkel vannak díszítve s úgy látszik, hogy Delhiből származnak. Ha a második kapun is áthaladunk, egy más, kisség már téresebb udvarba jutunk, melynek egyik végén egy jelentéktelen, nyílt kocsiszínhez hasonló épület áll, melyben a magas hivatalnokok töltik hivatalos óráikat a Mehter (belügyminiszter) elnöklete alatt. Ezen épülettől balra egy őrtanya-forma ház fekszik, melyben nappal különféle szolgák, poroszlók és hóhérok tanyásznak s várják a fejedelmi parancsokat. Ekét helyiség között egy szerény ajtócska a khivai felség tulajdonképeni lakába vezet. Ez, miként a város többi házai, kívülről egy nyomorult agyagkunyhóhoz hasonlít, természetesen ablakok nélkül; hanem a belseje sem árul el valami nagyszerű fényűzést, s a háziúr fejedelmi állására csakis a nagyobb és becsesebb szőnyegek, egy néhány kerevet és kerek párna (vánkos) s egy jó rakás málha emlékeztetnek, melyek a helyiségek egyedüli bútorzatát képezik. A szobák száma igen csekély, s mint mindenütt, úgy itt is két részre van különítve az egész épület: a Harem (női lakosztály) és a Szelemdsaj-ra (elfogadó terem).
Szemeink sehol se találkoznak valami különös pompával. Csakis a szolgacsapat különbözteti meg az uralkodót a közönséges emberektől, s egyetlen hatalmi jelvénye csak az inasokból áll. Ezeket is szemügyre fogjuk venni egy kissé. A háztartás élén a Desztur khandsi áll (szóról szóra: asztalterítő), kinek tulajdonképeni hivatala abban áll, hogy a királyi asztalra felügyel. Az ebédnél is jelen szokott lenni teljesenfölkészülve és díszruhában, s a többi szolgák felett való főfelügyelet is rá van bízva. Utána következik a Mehrem, egy neme a hivatalos udvari szolgának (valet de chambre in officio), de voltaképen több mint titkos tanácsos, mivel a házi ügyeken kívül államügyekben is beleavatkozik és az előbbivel együtt királyi urára leghatalmasabb befolyást gyakorol. Következnek mármost a többi szolgák, akik közül mindenkinek meg van a maga meghatározott foglalkozása. Az Aspez vagy szakács ételeket készít, az Asmehter pedig fölhordja azokat. A Serbetcsi nemcsak theát, szörbetet, s egyébféle italokat készít, hanem azonkívül jártasnak kell lennie sokféle bájitalok (elixir) és csodás decoctok előállításában is. A Pajeke a Csilin-re (pipa) visel gondot, mely az udvarnál aranyból vagy ezüstből készíttetik és amelyet minden megtömés alkalmával friss vízzel kell megtölteni. Közép-Ázsia többi udvarainál e hivatal nem létezik, mert a dohányt a törvény szigorúan tiltja. Az igaz, hogy öltöző szobája (budoir) a tatár fejedelem ős felségének nincsen, de azért toilettjével mégis elég szolgálatkész szellem van elfoglalva. Mialatt a Silapcsi térden állva a mosdótálat tartja, addig a Kumgandsi (kannatartó) ezüst- vagy aranyedényből vizet önt és a Rumaldsi azonnal kész az ujja hegyével tartott törölköző-kendőt fejedelmének átnyújtani, mihelyt az előbbiek visszavonultak. A khánnak egy külön Serteras (fejborotváló) van, kinek gyors ujakkal s ügyes kezekkel kell bírnia a koponyanyomogatásra, mely Keleten mindenfelé közkedvességű, azonkívül van a fejedelemnek egy Ternakcsija, vagyis körömlevágója, egy Khadimdsi-je, ki felségéneke a hátát szokta megdögönyözni, s rajta keresztül-kasul térdelni, hogy tagjai ropogjanak, ha a khán hosszas fáradság után tagjai megropogtatása által akarja magát kipihenni. Végre még van egy Tösekcsi-je is, egy ágyvetője, kinek az a hivatása, hogy a puha nemezdarabokat vagy mádráczokat éjjel elegyengesse. A pompás nyeregszerszámok és fegyverek a Khaznadsi (kincstárnok felügyelete alatt állanak, aki nyilvános kilovaglások alkalmával az uralkodó közelében szokott menni. A Dsigadsi vagy kócsagtartó a szolgaszemélyzet élén halad.
A fejedelem ruházata és ételei csak igen keveset különböznek azoktól, melyeket gazdag kereskedők vagy előkelő hivatalnokok házaiban találhatunk. A király ugyanolyan-nehéz juhbőr-sapkát, ugyanoly esetlen s több rőfnyi vászonkapczával teletömött csizmákat, éppen olyan vastag bélésű karton- vagy selyemkabátokat visel, mint alattvalói, s éppen oly rettenetesen izzad e szibériai öltözékben a nyomasztó júliusi hőség miatt, mint amazok. Egészében véve a kharezmi fejedelem sorsa éppen oly kevésbé irigylésre méltó, sőt mondhatnók, sokkal silányabb, mint a többi keleti fejedelmeké. - Oly országban, hol rablás és gyilkolás, féktelenség és törvénytelenség napi renden vannak, a fejedelem személye a túlságos félelem és páni rettegés miatt, melyet annak szükségképen ébresztenie kell, bárminemű érzelmet képes előidézni, csak ragaszkodást és szeretet nem. sőt legközelebb álló környezete is fél tőle korlátlan hatalma miatt és rokonai éppen úgy, mint saját neje és gyermekei is gyakran leskelődnek élete ellen. Amellett az uralkodó kénytelen az iszlám erényesség és özbeg szokás és erkölcsi mintaképe lenni, mert őfelségének minden legkisebb, legjelentéktelenebb vétsége azonnal a városi pletyka tárgyává lesz, s jóllehet senki se merészli a fejedelemnek még nagyobb hibáit is ócsárolni, mindamellett is az ily tények miatt a befolyásos Molahhk sértve veszik ki magokat, ami pedig egészen a fejedelem érdekel ellen van.
Mint minden igazhivő, úgy a khán is tartozik napfelkeltekor ágyát elhagyni, s a gyülekezetben a reggeli imánál jelen lenni. Ezután, mely egy fél óránál tovább tart, egy nehány csésze theát iszik, mely zsírral és sóval van fűszerezve s melyre gyakran több tudós Mollah is meghívatik, akik aztán a szent törvények magyarázgatásával vagy bármi más vallásos kérdés megvitatásával, melyhez ő felsége természetesen csak nagyritkán ért valamit, szokták a reggelizést élénkíteni. A mélybeható vitatkozások az álmot lassanként előcsalogatják s miután a khán hatalmasan horkolni kezdett, a tudós világ visszavonul. Ezt reggeli álomnak nevezik, mely rendszerint két-három óráig tart. A fölébredés után kezdődik a miniszterek s más magas hivatalnokok Szelam-ja (elfogadás). A khán teljesíti uralkodói tisztét, tanácskoznak a tervezett rablótámadások felett, magas politikát űznek a szomszéd Bokharát, a Gomud- és Tsaudor-turkománokat, kozákokat és mostanság hihetőleg a mind közelebb-közelebb nyomuló oroszokat illetőleg is; vagy számadásra vonják a tartományok kormányzóit, és a kiküldött vámhivatalnokokat, kik a legnagyobb pontossággal tartoznak a fölszedett pénzről számolni, mert a legcsekélyebb hibánál is könnyen az történhet, a feleletre vont egyénnel, hogy feje nélkül lesz kénytelen eltávozni. A több óráig tartó kormányügyek elintézése után szolgálják fel a tulajdonképeni reggelit, mely nagyobbára könnyebb ételekből áll, természetesen egy özbég gyomorra nézve "könnyebbek"-ből, mert ő khivai fölségének Dejeuner a la fourchette-je (villás reggeli) nálunk több izmos hordárnak is elég lenne. Az evés alatt minden jelenlevő tiszteletteljesen körülállva tartozik végignézni azt, s csak annak bevégezte után szólíttatik fel nehány kegyenc a leülésre, hogy az uralkodóval nehány partie sakkot játszódjanak, amely mulatság egészen a déli imáig tart. Ez utóbbi körülbelül egy óráig foly. Annak bevégezte után ő felsége az előudvarba megy, ott egy lépcsőzetes magaslaton helyet foglal s kezdődik az Arz (nyilvános kihallgatás), melyre a népnek minden rendje és osztálya, férfiak, nők, vagy gyermekek, a legnagyobb pongyolában vagy félmeztelenül is, megjelenhetnek. A bemenetnél tolongó sokaság kiáltozva, ordítozva várja a kihallgatást. Mindenik magára bocsáttatik be; egészen közel járulnak az uralkodóhoz, előterjesztéseikben egészen fesztelenek, kérnek, néha ellenvetéseket is tesznek, sőt igen gyakran a leghevesebb szóvitába bocsátkoznak a khánnal, vele, kinek egyetlen intése elég arra, hogy bárkit is a legkisebb ok nélkül a hóhér kezére juttasson. Kelet a legszembeszökőbb ellentétek országa volt mindig s az jelenleg is. A tapasztalatlanok ez eljárást igazságszeretetnek tarthatják, én részemről semmi egyebet nem látok benne, mint szeszélyességet, mert egyiknek meg van engedve, hogy a királyi tekintéllyel a legdurvább szavakban dacolhasson, míg a másik éltével lakol, ha az illemet a legkisebb mozdulatával megsérti. Az Arzon nemcsak nagy szereket intéznek el, nemcsak halálítéleteket hoznak s hajtanak végre, hanem gyakran a legaprólékosabb czivódásokat is, mint például házasfelek között, elintézik. Egy szomszéd bepanaszolja a másikat egynéhány krajcárért, egy szomszédasszony a másikat egy lopott tyúkért; senkit sem szabad visszautasítani. A khán elküldhet később valakit a Kadihoz (bíró), de elébb ő maga kénytelen kihallgatni. Csak a késő délutáni ima vet véget a fárasztó foglalkozásnak. A későbbi órákat sétalovaglásra fordítják a városon kívül, de a fejedelem közel naplemente előtt vissza szokott térni. A negyedik, az esti ima, hasonlóképen társaságban végeztetik s azután a fejedelem estebédjére vonul vissza. A vacsora leggazdagabb s tovább is tart, mint a többi étkezések. Khiva és Bokhara fejedelmei csak ritkán élnek szeszes italokkal, bárha a királyi család többi tagjai és az ország nagyjai e tekintetben a kelleténél is tovább mennek. A vacsora után énekesek és zenészek vagy szemfényvesztők jelennek meg, akik egynehány darabot adnak elő. Az elsőbbeket kivált Khivában igen kedvelik és művészetök miatt Turkesztánban, sőt az egész iszlamhitű Kelet-Ázsiában a leghíresebbek. A hangszert, melyen művészkednek, Girdsek-nek nevezik. Az általában véve ami hegedűnkhöz hasonlít, csakhogy hosszabb a nyaka, s egy sodrony- és két selyemhúrja van: vonója is hasonlít a miénkhez. Ezenkívül van még Tambur kopoz (koboz) és Dutara is, melyeket a Bakhsi dalainak kísérésére használ. A közönséges életben csak mindennapi hősöket énekelnek meg, ellenben a királyi udvarnál többnyire Nevaji-ból s a persa költőkből vesznek át ghazeleket s minthogy az ifjú hercegeket a zeneművészetben is oktatják, néha a khán őket is fel szokta szólítani, hogy magukat vagy magánosan vagy az udvari dalnokok kíséretében produkálják. Különös vidámságot és jó kedélyt, miként az a teheráni lakosoknál s a Bosporus melletti palotákban otthonos, az özbegi fejedelmek udvaránál nem igen találunk; az itt ismeretlen, vagy legalább is nincs gyakorlatban. A tatárok nemzeti jelleme főképen a komolyságban és szilárdságban áll; a táncolás, ugrálás és bármi egyéb csintalanság szerintök csak asszonyhoz vagy gyermekhez méltó. Nem is láttam soha egyetlenegy előkelő özbéget sem szerfölött nevetni.
Naplemente után mintegy két óra múlva az uralkodó a hárembe vagy hálószobájába vonul vissza, és ezzel a khivai fejedelem mindennapi munkája be van végezve. A hárem itt a világért sem az, a mi a török vagy persa udvaroknál. A nők száma csekély, a hárem-élet tündérszerű színezete egészen hiányzik, minden a legszigorúbb szűziességre és erkölcsösségre van számítva és e tekintetben a khivai udvar felette is áll a többi keleti udvaroknál. A jelenlegi khánnak csak két törvényes felesége van, bárha a Korán négyet enged meg. Ezek mindig magából a királyi családból választatnak, s nagyon ritka eset, hogy vagy egy magasabb hivatalnok leányát, ki nem tartozik a családhoz, e méltóságra fölemeljék. Bárha a fejedelem neje felett éppen úgy mint minden alattvalója felett korlátlanul uralkodik, mindazonáltal neje, ha valami különös vétket el nem követett, szelídebb bánásmódban részesül. De címe, vagy valami más előjoga éppen nincs; udvartartása csak annyiban különbözik a többi háremektől, hogy neki több cselédje és rabnője van. A nőcselédek rendesen hivatalnok nejei és leányai, a rabnők pedig persa nők s egynehány fekete arab nő; s minthogy ezek, főképen Iran leányai test szépség tekintetében az özbég dámáktól nagyon hátra állanak, így az uralkodónőnek semmi oka sincs vetélytársaktól tartani. A mi külvilággali érintkezést illeti, e tekintetben a khivai fejedelemnők sokkal inkább meg vannak szorítva, mint Kelet többi uralkodónéi. Az említett szűzesség törvényei követelik, hogy a nap legnagyobb részét a háremben töltsék, ahol cicomára és öltözködésre lehető legkevesebb időt pazarolnak; de nem is igen sok pazarolni való idejök van a hárem hölgyeinek, minthogy egy országosan divatozó szokás azt követeli, hogy ruhákat, szőnyegeket s egyéb kelméket, miket a fejedelem használ, ha nem is mind, de legnagyobb részét, saját felesége készítse el. Ez hatalmasan emlékeztet a régi patriarchális életmód szokásaira, melyből Turkesztán, durvasága dacára is, még elég sok kedves vonást őrzött meg.
Sétákat és kirándulásokat a khivai fejedelemnő csakis a város közelében fekvő kéjlakokba és nyári palotákba tehet, amely alkalommal soha sem lóháton megy oda, mint az Persiában közönséges szokás, hanem egy tarkára festett, vörös szőnyegekkel és posztókkal bevont és elzárt nagy szekérben. A jármű előtt és után egy nehány lovag baktat, kik fehér botokkal vannak ellátva. Útjában mindenki tiszteletteljesen áll fel üléséről s mély hajlongással üdvözli őt. A szekér belsejébe merész vizsgatekintetet vetni senkinek sem jut eszébe; nem is érne semmit, a gondos elleplezés miatt. Különben egy ily merész tett, nem csak az uralkodó nejénél, de minden más hivatalnok nejénél is halált vonna maga után. A persa királynő sétalovaglása alkalmával a számtalan Ferras (szolga), kik a menetet megnyitják, a kíváncsi néptömeget jobbra-balra bőven osztogatott csapásokkal szokta elűzni. De a komolyabb természetű özbégeknél erre nincs szükség, mert a háremélet ott nem oly szigorú s jól tudjuk, hogy minél elnézőbbek a törvények e tekintetben, azoknak megszegései is annál ritkábbak.
Nyáron át a királyi család Rafenek-ben és Tashauz-ban, két közelfekvő kéjlakban tartózkodik, melyek régibb fejedelmektől persa ízlésben építtettek s ablaküvegeik és tükördarabjaik által tűnnek fel, főképpen ez utóbbiak a khivaiak szemében nagy fényűzési cikk gyanánt szerepelnek. Tashauz nincs minden ízlés nélkül építve. A kastély egy tágas kertben áll, nehány víztartója is van s erősen emlékeztet a nigarisztami kastélyra, mely Teherán kapui (Simran) közelében fekszik. A telet a városban töltik, de még itt is többre becsüli ő özbegi felsége a falakon belöl felütött sátort, a mi különben nem mutat rossz ízlésre, mert a kerek, hófehér posztóból készült lakás, melynek közepén barátságos tűz lobog, nem csak hogy éppen oly meleg, mint bármely kőépület, de azonkívül valami sajátságosan vonzó is van benne, és nem gyakorol olyan mogorva, barátságtalan benyomást, mint Turkesztán ablaktalan agyagkunyhói."

Folytatás