Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

4. Afganisztán - bércek és sivatagok országa
Taskent, a jól ismert repülőtér, ahol az utóbbi hetekben már egyre természetesebben hangzik: "Újra megjöttek a magyarok!" Hiszen annyiszor jöttünk, mentünk, indultunk, érkeztünk, szálltunk át különböző irányokba! Annyira ismerjük már az óriási repülőteret és személyzetét, hogy természetes biztonsággal lépkedünk fel a lépcsőn, hogy elfoglaljuk helyünket a Kabul felé induló gépen.
S itt, a lépcsőn ér bennünket az első meglepetés. Ki jön velünk szembe lefelé akis táskájával és nagyon gondterhelt arccal? Mian Ahmad, a Budapesti Műszaki Egyetem afgán mérnökhallgatója. De hiszen neki már napok óta Kabulban kellene lennie, hogy stúdiónk helyettes vezetőjével és gyártásvezetőnkkel afganisztáni felvételeinket készítse elő! Igen, de Moszkvában nem kapott helyet a kabuli gépen. S addig várt a következő gépre, míg a véletlen folytán itt összefutottunk.
Kölcsönös csodálkozás, öröm, ölelkezés. S most már együtt sietünk a váróterembe, ahonnan majd hivatalosan a felvezetnek a gépre. De még le sem ülhetek, amikor hívnak.
- Ugye, az önöké ez a bőrönd?
- Nem - mondom -, nem a mienk!
Azután figyelmesebben megnézem, és észreveszem rajta Mian barátunk nevét. Úgy látszik meglepetésében a lépcsőn felejtette. S a nagy tömegben valamelyik utastársunk észrevette, és utánunk hozta. Mentegetőzöm, de női alapossággal megmossák a fejemet:
- Aztán ha elveszett volna, rajtunk keresnék!
Elvámolják csomagjainkat, beléphetünk a tranzitterembe. Itt találkozunk munkatársainkkal, akik most érkeztek a kabuli géppel. Ezt viszont jól kiszámítottuk! Vitéz Gábor, stúdiónk helyettes vezetője és Florek Magda - gyártásvezetőnk - ezzel a géppel jöttek vissza Taskentbe. S most a gép indulásáig és az ő csomagjaik elvámolásáig még körülbelül félóra időnk van. Ezalatt, ha nagyon gyorsan beszélnek, éppen beszámolhatnak arról, hogyan sikerült előkészíteniük utunkat. Tekintve ugyanis, hogy kevés idő és még kevesebb pénz állt rendelkezésünkre, úgy határoztunk, hogy ők megszervezik a munkát, és lehetővé teszik, hogy mi azonnal forgatni kezdhessünk. Mialatt ők Afganisztánban előkészítenek, mi Üzbegisztánban forgatunk, így al ehető legjobban kihasználjuk az időt. Persze ehhez nekik Mianra is szükségük lett volna, aki most meséli el dióhéjban késése okait. Mégis, nélküle is hasznos munkát végezek, megtárgyalták az illetékesekkel terveinket, s úgy fest, hogy minden rendben. Holnap már forgatnunk is kell. Éppen az évente egyszer ismétlődő, nagy lovas játék napjára érkeztünk.
De már szólítanak bennünket, azonnal indul a gép. Mennyire hasznos, hogy Magda az írásbeliség híve - ez most derül ki. Egy kis füzetbe gondosan beleírt mindent: észrevételeket, tapasztalataikat, a megismert személyek nevét, a tárgyalások tartalmát, a néhány napos előkészítő munka teljes eredményét. S miközben gyorsan búcsút veszünk, ezt a kezembe nyomja.
S már repülünk is az afgán Ariana légitársaság nagy gépén. Repülünk egy ismeretlen, és talán éppen ezért annyira vonzó ország felé.
Október 13-a van. Derűs, napsütötte, nálunk nyár véginek számító idő. Mélykék ég vesz bennünket körül. Hiszen itt, Ázsia közepén mindig kékebb az ég, mint Európában. Tisztább a levegő, erősebbek a nap sugarai, nélkülözhetetlen kellék a napszemüveg.
Alattunk Tadzsikisztán, majd Afganisztán. A Pamír. Sziklák, egymást követő csúcsok, havasok. Olyan csodálatos látvány innen felülről a hegyek egyre sűrűbb labirintusa, hogy csak ímmel-ámmal fogyasztjuk az elénk tálalt ételeket és italokat, a gondosan szervírozott ebédet.
S közben még át kell futnom a kis füzetnyi feljegyzést is, amely azért nyugtalanító információkat is tartalmaz. Ebből még egyáltalán nem derül ki, hogyan sikerül Kabulból, a fővárosból az ország másik végébe, Herat városába és környékére eljutnunk, amely Vámbéry száz év előtti útjának színhelye.
Az Afgán Királyság közlekedési viszonyairól már részletes felvilágosítást kaptunk Mian barátunktól. A repülőjáratokon kívül, amelyek az országot a világgal kötik össze, a belső közlekedés legfontosabb eszköze még ma is a teve, a karaván. Vasút nincs. Autót lehet bérelni Kabulban, ha elég rá a pénzünk, de ez nagyon bizonytalannak látszik.
Pedig mindenképpen elkell jutnunk Heratba! Ez utunk fő célja, hiszen Vámbéry heteket töltött itt, s a portréfilmhez nagyon érdekes anyagot adhat a város és környéke. De ezen felül is fel kell használnunk a rendelkezésünkre álló tíz-tizennégy nap minden percét. Talán sikerül a Vámbéry-portréhoz készítendő felvételek mellett képet adnunk erről az annyira kevéssé ismert országról.
Mindössze két órát repültünk, s már szállunk is lefelé Kabulban.
A repülőtéren annyian várnak bennünket, hogy hirtelen nem is tudjuk áttekinteni. Mian Ahmad egész családja, nagyszámú rokona mind kijött, hogy üdvözölje a hosszú évek után először hazalátogató fiatalembert. Hogy milyen szoros a családi kapcsolat ebben a patriarchális országban, az már a megérkezés pillanatában azonnal szemünkbe tűnik.
Ezenkívül vár bennünket egy jóképű fiatalember, Kabir Durani operatőr, a filmgyár képviselője. Moszkvában tanult, jól beszél oroszul. Az ő kíséretében először az Afgán Filmstúdió néhány hónapja felépült, jól berendezett kis épületébe megyünk, ahol szívélyesen fogadnak s felajánlják, hogy Durani, aki jól ismeri az országot, segítségünkre lesz a felvételek során.
A légitársaság szerény kis szállodájában kapunk szobát. Gyorsan lerakjuk a holminkat, s a késő délutáni órákban elindulunk a városba türelmetlen kíváncsisággal, az első ismerkedés, első találkozó lázában. Mian barátunk közben hazasietett, de este visszajön, hogy megbeszéljük a további teendőket.
Az első találkozó Kabullal a vártnál is sokkal nagyobb hatást tett ránk. A keleti város színeinek, a változatos embertípusoknak, a fátyolos és fátyol nélküli nőknek, az érdekes árukkal, szőnyegekkel, régi fegyverekkel, ékszerekkel tömött kirakatoknak olyan sokasága zúdult ránk egy-két óra alatt, hogy valósággal felgyújtotta a fantáziánkat. Úgy éreztük magunkat, mintha az Ezeregyéjszaka régi városaiban bolyonganánk, s ráadásul Harun al Rasid-ként álruhában, mert zavartalanul jöhetünk-mehetünk, nézelődhetünk, bámulhatunk, senki ránk sem hederít. Rajtunk kívül ugyanis elég szép számú európait vagy talán amerikait vonzott ide a különös látnivaló, a Kelet hamisítatlan levegője, a helyi szokások, különlegességek vagy a csodálatos tájak, műemlékek varázsa.
Amint besötétedett, az árusok a hiányos közvilágítás kiegészítésére gyertyákat, lampionokat gyújtottak , s ettől még különösebbé vált az utca képe, még inkább felidézte a régi Keletet.
Sokáig bolyongtunk, úgyhogy már szinte futnunk kellett a szállodáig, mert nem akartuk várakoztatni Mian barátunkat. Ezen az estén végleg megérlelődött bennünk, hogy erről az ismeretlen világról képet kell adnunk, filmet kell készítenünk azokon a felvételeken kívül is, amelyek Vámbéry-portrénk számára szükségesek.
Szobánkban elővettük a térképet. Herat városába, az ország másik szélére mindenképpen el kell jutnunk. Két út vezet oda: az egyik északon, a másik délen. A déli most készült el, kitűnő autóút, az ország életében az első. Hossza mintegy kétezer kilométer. Az északi út ugyanilyen lesz két-három év múlva, így az autóút körülöleli majd az országot. De most még csak Mazar É Sharif városáig ér el. Onnan csaknem járhatatlan út vezet Heratig, nagy hegyeken és homoksivatagokon át. Azt a talajt csak terepjáró autó bírja. De ugyanakkor az az út a legérdekesebb, természeti szépségekben, színes, sokszor egészen vörös árnyalatú hegyekben és műemlékekben leggazdagabb. És arra vezet az ősi karavánút, amely ma is nagyon forgalmas, ahol ma is tevéken szállítják többek között a szőnyeget s a karakül birka szőrméjét, amelyből a perzsabunda készül. Tehát ha érdekes és tartalmas filmet akarunk készíteni, nem hagyhatjuk ki az északi utat. És Vámbéry is éppen arra járt: Mazar é Sharif volt a legkeletibb város, ameddig eljutott. Itt felkereste Ali, Mohamed unokaöccse híres, remekbe készült mecsetjét.
Számolni kezdtük az időt és a pénzt. Tizennégy napnál tovább semmiképpen sem maradhatunk, mert még be kell fejeznünk a felvételeinket Üzbegisztánban, s már így is fenyeget a gyorsan közelítő tél. Márpedig ha végig akarunk menni a nehéz északi úton, az barátaink véleménye szerint még akkor is igénybe vesz tizennyolc napot, ha a gyorsan járható déli úton jövünk vissza. Ami pedig a pénzt illeti, tekintve, hogy az autó bérét, a benzint, a sofőrt és szállodát nekünk kell fizetni, hát a dolog teljesen reménytelennek látszik. Pénzünk az út felére sem elég.
Operatőr barátaim teljesen elcsüggedtek. Úgy látszik, csak itt Kabulban és a környékén készíthetünk néhány felvételt. Bánatukban lefeküdtek, s a mozgalmas nap után pillanatok alatt aludtak, mint a tej, bár Afganisztánról lévén szó, találóbb az a hasonlat, hogy : minta bunda.
Engem javíthatatlan optimizmusom ezúttal sem hagyott cserben. Még sokáig számoltam, tanácskoztam Miannal. Elhatároztam, hogy tervünktől nem tágítunk, s valami módon megteremtjük az előfeltételeket.
S Vámbéry, akinek emléke ide csábított bennünket, ezúttal is segített. És senki se higgye, hogy csak képletesen - nem, a szó legszorosabb értelmében kihúzott bennünket a csávából.
Amikor ugyanis egy nyugtalan, álmatlan éjszaka után másnap reggel arra az elhatározásra jutottam, hogy felkeressük az afgán turistatársaság vezetőjét, s a filmünkből küldendő színes kópia ellenében gépkocsit kérünk tőle az útra, barátaim valamennyien kétkedve ingatták a fejüket. Magam is csak rutinból, a vállalkozás esélyeinek növelése érdekében mutattam teljes biztonságot. S amikor leültünk a rokonszenves, idős afgánnal szemben, s elmondtuk, hogy mi Vámbéry nyomait követjük itt, s róla készítünk filmet, egyszerre felderült az arca. Olvasta, jól ismerte Vámbéry könyveit, s mélyen egyetértett vállalkozásunkkal. Majdhogynem maga ajánlotta fel a segítségét. Néhány perc alatt megállapodtunk, s már volt kocsink: egy kitűnő, a legnehezebb terepet is jól bíró Landrover. Igaz, hogy csak két nap múlva, s így a rendelkezésre álló idő tíz napra olvadt. De addig forgathatunk itt Kabulban, s a többi aztán már rajtunk múlik.
Mindenesetre megváltottuk a repülőjegyünket a megjelölt tizennegyedik napra vissza Taskentbe, nehogy hely nélkül maradjunk. S úgy istenigazából nekiláttunk a munkának. Tudtuk, hogy ha el akarunk készülni, akkor míg világos van, forgatni kell, éjjel meg lehetőleg utazni, s naponta legfeljebb pár órát aludni. s emellett egy ismeretlen országban csak a valóban fontos dolgokat szabad felvenni, mert különben elfogy a film, és nem érjük el a repülőgépet.
S végül is szellemi és fizikai erőink legteljesebb megfeszítése árán, de megvalósítottuk elképzeléseinket. S éppen elértük még a repülőgépet is.
Pedig ez a tíznapos út valóságos akadályverseny volt, és gyakran magam is úgy éreztem, hogy minden összefog ellenünk, hogy leheletlenre vállalkoztunk. Útitársaim végig meg voltak győződve arról, hogy hiába erőlködünk, úgysem érhetjük el a repülőgépet. Talán csak Kabul minaretjeit megpillantva hitték el, hogy mégis sikerült.
Hogy mi minden nehezítette, akadályozta, hogy végigjárjuk ezt az utat? Azt még felsorolni is nehéz, nemcsak végigcsinálni!
A távolságok bizonytalansága
Jan Myrdal, a svéd utazó, aki érdekes könyvet írt Afganisztánról, a könyvében közölt térképhez a következő megjegyzést fűzi: "Ez a térkép éppoly kevéssé helytálló, mint a többi térkép Afganisztánról. Pontos térképet csak néhány év múlva készíthetünk, amikor befejezték az ország légi feltérképezésének munkálatait."
Mi tíz évvel Myrdal után jártunk Afganisztánban. A filmgyár igazgatójának szobájában megláttam egy nagy térképet, és azonnal lecsaptam rá: kölcsönkértem. De lehet, hogy ez is még a légi feltérképezés előtt készült. Az mindenesetre kiderült, hogy hiába nézegetem, méregetem a megadott lépték alapján, sőt hiába érdeklődünk a járókelőktől és sofőrünktől - aki időnként úgy nyilatkozott, hogy már sokszor végigjárta ezt az utat, s ismeri, mint a tenyerét, majd helyesbített s közölte, hogy csak egyes részeit ismeri -, se a térkép, se a felvilágosítások nem segítettek. Ha úgy gondoltuk, hogy fél nap alatt érjük el a következő célpontot, akkor az út két napig tartott, és néha megfordítva. De inkább az előbbi. Igaz, hogy utunk háromnegyedén sziklás, szakadékos, sivatagos úttalan utakon jártunk, kanyarogtunk jobbra-balra, s nemegyszer eltévedtünk. S a rengeteg bizonytalan tényező mellett óráról órára dönteni kellett, hogy hova, merre, milyen irányban, s ezt az egész társaság szemmel láthatólag rendezői feladatnak tekintette. S én kétségbeesetten bújtam a térképbe - amelyre egyre nyilvánvalóbban illett Myrdal megállapítása, hogy éppoly kevéssé helytálló, mint a többi -, és döntöttem.
Az első fájdalmas döntésre már az első nap délutánján el kellett szánnom magam. Reggel, amikor elindultunk Kabulból, sofőrünk azt mondta, hogy néhány óra alatt elérjük Bamiant, ahol felvételt készíthetünk a hatalmas Buddha-szoborról, délután pedig a Band-i Amir gyönyörű tavait fényképezhetjük, s este a közeli városban alszunk. Az út azonban hihetetlen kanyarokat vett a sűrű és változatos hegyek között, az idő múlott, és Bamian még sehol sem volt. Igaz, időnként megálltunk és készítettünk egy-egy felvételt a valószínűtlen szépségű, a szivárvány minden színében csillogó hegyekről - sokkal kevesebbet, mint operatőreim szerették volna, de hiszen célba kellett érni.
Végül is késő délután lett, mire Bamiant elértük, s mire a felvételt befejeztük, már alkonyodott. S most kiderült, hogy ha itt alszunk, holnap délutánra érhetjük el a tavakat, mert úgy látszik, mint itt mondják, az is messzebb van, mint Kabulban gondoltuk. Hát akkor mit csináljunk? Elhatároztam, hogy kihagyjuk a tavakat, s tovább megyünk Mazar é Sharif és Herat felé. Nem is alszunk itt, az alkonyatot utazásra használjuk.
- Mikor érünk a legközelebbi városba, ahol szállodát találunk?
- Este kilenc-tíz óra felé.
- Nagyszerű!
Pakoltunk, indultunk.
Hamarosan besötétedett.
Végtelen, kanyargós, mély szakadékokkal szegélyezett keskeny hegyi úton robogtunk. Nem is tudom, hányszor fékezett le vagy fordult el hirtelen sofőrünk egy-egy szakadék szélén. S közben furcsa, édeskés szagú cigarettát szívott: a dohányba hasis volt keverve. Zöldi barátom, érezve a sofőr bizonytalanságát, mögé ült, és megfeszült idegekkel figyelt, nem kell-e a figyelem kihagyásának egy pillanatában előrevetnie magát, és elfordítani a szakadék széléről a kormányt. S az út egyre tovább tartott; hajnal lett, mire a legközelebbi várost elértük. De elértük, s ezen valamennyien még máig is csodálkozunk.
Sofőrünket egyébként igen megkedveltük, mert kedves, rokonszenves fiú volt, aki nagyon lelkesedett filmünkért, és minden erejével igyekezett segíteni. Különösen, amikor a második napon meggyűlt az ujja, és én néhány Tetrán tablettával szinte órák alatt meggyógyítottam.
A bódító cigarettákhoz viszont ragaszkodott, kijelentette, hogy a nélkül nem tud vezetni. Ez pedig azzal az eredménnyel járt, hogy néha elbódult, és a kocsi nappal is hirtelen átkerült az út másik oldalára, ha a mellette vagy mögötte ülő el nem kapta a kormányt. Persze az is igaz, hogy a legnehezebb utakon messze a napi normán felül utaztunk, és ha egyszer-kétszer Mian át is vette tőle a kormányt, de végig becsülettel helytállt, és épségben, időre célba értünk. Meg is ajándékoztunk néhány tárggyal az útifelszerelésünkből, amit ő a legnagyobb örömmel fogadott, úgy is mint elismerésünk tárgyi bizonyítékait.
A molla
Egy pompás Landrover robog Afganisztán útjain, ahol az emberek nagy része gyalog baktat, vagy jó esetben tevén, szamáron ballag a gyakran igen távoli cél felé. Természetes, hogy kocsink sokaknak szemet szúrt, és úton-útfélen megpróbálkoztak az autóstoppal. De velünk és felszerelésünkkel a kocsi belseje valóban dugig volt, oda még egy gyerek sem fért volna be. Még a lapos tetőre is jutott a filmes dobozokból, állványokból, no mg a benzinhordóból, amit itt ajánlatos magunkkal cipelni, mert benzintöltő állomás ugyancsak ritkán akad. A tevék egyelőre beérik vízzel. Így aztán sofőrünkre bíztuk a tárgyalást, aki szemmel látható helyhiányra hivatkozva mindenkit sikeresen elutasított.
Egészen addig, amíg nem találkoztunk a mollával.
A huszonöt év körüli mohamedán pap sofőrünket számunkra érthetetlen módon pillanatok alatt megbűvölte, és az nem tudott kérésének ellenállni. Az átszellemült arcú fiatal férfi a mi rokonszenvünket is megnyerte, s így nem vitatkoztunk vele. Különösen, amikor megtudtuk, hogy a menyasszonyáért utazik, és így az ügy valóban sürgős. Ezenfelül a molla azt állította, hogy jól ismeri az utat. Így aztán összeszorítottuk a kocsi tetejét megtöltő tárgyakat, s a molla feltelepedett apró csomagjával, aminek fő tartalma az imaszőnyeg volt. Hogy a kocsi tetején utazott, az senkinek sem szúrt szemet, mert megegyezett a helyi szokásokkal, legfeljebb az okozott gondot, hogy sokan akartak mellé telepedni.
És még két körülmény.
Az egyik az, hogy amikor eljött a kötelező imádkozás ideje, akkor mollánk megkopogtatta az ablakot. Meg kellett állni, mert menet közben nem lehet imádkozni. Ő lemászott, szőnyegét leterítette az út mellé, és Mekka felé fordulva áhítatosan imádkozott. Mi imádkozása közben számos felvételt készítettünk róla, ami a legkevésbé sem zavarta.
A másik pedig, hogy hamarosan kiderült: mollánk bizony csak igen kevéssé ismeri az utat. S tekintve, hogy számítottunk az ő helyismeretére, nem kérdezősködtünk kellő alapossággal. Így a sivatagos, úttalan tájon néhányszor eltévedtünk. De hogy, hogy nem, ez azért legtöbbször szerencsével járt. Egyrészt előbb-utóbb mindig találtunk valakit, aki visszairányított bennünket a helyes útra. Másrészt nem egy kitűnő felvételt ilyen tévedésnek köszönhetünk. Például a sivatagi kutat. Előtte sokáig válogattunk több keréknyom között, míg végül mollánk tanácsára a rosszat választottuk. Autónk keservesen fúrta előre magát a homokban, míg egyszer csak hatalmas juhnyájat, itatóvályúkat és irdatlan mély kutat pillantottunk meg, amelyből teve segítségével húzták fel a vizet. Azonnal kiugrottunk a kocsiból, és már forgott is a gép. A pásztorok azután megmutatták, hogy merre menjünk tovább.
Kísérőnk
Mint már említettem, Mian Ahmad, magyarul jól tudó mérnökhallgató barátunk mellé még egy helyi kísérőt kaptunk, Kabir Durani operatőrt. Nagy lelkesedéssel csatlakozott hozzánk, és már az első nap összebarátkoztunk. Úgy gondoltuk, hogy mint komoly helyismerettel rendelkező operatőr, sokat segíthet nekünk. Valóban segített is egyben-másban, és távolról sem a segítőkészségében volt a hiba. Az azonban bizonyos, hogy végigvitatkoztuk, sőt néha - veszekedtük az út nagy részét.
A vita szakmai kérdéseken kezdődött még Kabulban. Operatőr kollégánk felvitt bennünket egy dombra, és kijelentette: innen szokták a városról a távoli felvételeket készíteni. Mi belenéztünk a gépbe, és a szemszöget rossznak, túl távolinak, kevéssé jellegzetesnek találtuk. Nem is csináltunk onnan felvételt, hanem körbejártuk a várost, állandóan elégedetlenkedve, makacsul keresve a legjobbat. S végül is sok fáradság, mászkálás után megtaláltuk. Érdekes és kifejező felvételt készítenünk Kabulról.
És ez a számára új szemszög - megmaradt utunk végéig.
S aztán jöttek az állandó ellentétek. Hogy a helyi szokások szerint ezt nem szabad, és azt nem illik. A falu házai közé tilos behatolni! S asszonyokat azután végképp nem szabad fényképezni, mert jönnek a férjek, és megkéselnek bennünket! Mi pedig eleve abból indultunk ki, hogy felveszünk mindent, ami elénk kerül, s érdekes és jellemző.
A nagy vihar egy falu mellett tört ki. Itt asszonyok a görög amforákra emlékeztető edényekben a forrásról vizet hordtak, a hogy a korsókat a fejükön egyensúlyozták, és a ritmikus mozgás, a táj, az alkonyi fény - minden csodálatos volt. Kabir barátunk pedig a gép elé ugrott, hogy a nőket nem szabad felvenni, mert jönnek a férfiak!
- Hadd jöjjenek! - mondtam. - Majd mi megvédünk téged! - S előbb oroszul, aztán, hogy még erőteljesebb legyen, magyarul kiöntöttem a szívemet. Mian tolmácsolt, és Kabir hagyott bennünket dolgozni. Amikor azután valóban előkerültek a férfiak, kiderült, hogy fesztelen és barátságos magatartásunk láttán csak köszöntöttek bennünket, a faluban pedig az udvarra s még a házakba is beléphettünk.
Heratban pedig Kabir barátunk legnagyobb csodálkozására még a templomban is készítettünk felvételt, istentisztelet idején! Igaz, hogy ebben Mian ügyessége és meggyőző készsége is nagy szerepet játszott.
Hogy milyen filmet készítettünk, arra elsősorban maga a film felel, a képi és zenei elemek, a tájak és emberek, a dalok és különleges hangszerek együttes és sajátosan filmi hatásával. Itt adjon számot róla a film felépítésének pontosan megfelelő forgatókönyv:
Afganisztán, bércek és sivatagok országa
Afganisztán. Független ország Ázsia közepén. Földjét és társadalmát csak végletekkel lehet jellemezni: égbe nyúló óriási hegyek és végtelen, úttalan sivatagok, az ősi kultúra csodálatos emlékei és korszerű egyetem, de a művelhető földeken faekével szántanak, az asszonyok döntő többsége ma is fátyolban jár, és teljes jogfosztottságban, a házi-rabszolga színvonalán él. A feudalizmus országútjain bámész tevék között a legmodernebb amerikai autóikkal törnek át élelmes üzletemberek, és bártor fiatal nők nyugodt mosollyal mutogatják az utcán a tömeg számára szokatlan "meztelen" arcukat, érzékeltetve, hogy Ázsia közepe fölött sem állt meg az idős. S a középkori viszonyok és életfeltételek között élő emberek bátrak, vendégszeretők, rokonszenvesek, mozgásuk kecses és artisztikus, s az egész ország - nyomorúsága, rongyai és néhol szívbe markoló elmaradottsága ellenére is - szívéhez nő az embernek.
Óriási repülőgép száll le a kabuli repülőtéren, s lassan földet érve gurul felénk, előre.
Erre a képre, az alsó képmezőbe íródik filmünk főcíme.
S a lökhajtásos óriás gép sivítása tamtamdobok pufogása és a nézők hangorkánja, lovas játékosok rikoltozása váltja fel. Az ünnepi birkajátékot látjuk, ahol két szemben álló lovas csapat küzd egymással ősi viseletben s a játékszenvedély minden elkeseredésével. Egy frissen levágott birkát vonszolnak, tekintélyes súlya ellenére kézről kézre adnak, s igyekeznek a másik, a védőcsapat ellenállását megtörve egy adott, megjelölt pontra lehelyezni.
Majd sivatagban vonuló árut szállító karavánt látunk bekötött szájú, bóbiskoló hajcsárokkal és orruknál egymáshoz kötözött tevékkel.
Repülőgép - ló - tevekaraván. Ez a képsor híven kifejezi a gyéren található autók mellett ma Afganisztánban uralkodó közlekedési viszonyokat. Vasút egyáltalán nincs, az országot a világgal a légi járatok kötik össze, míg a belső forgalmat mindmáig az ősi kavaránutakon ballagó tevék bonyolítják le.
Sivatagi kút. Először Vámbéry útleírásában olvastam róla. Itt is ezredéves, történelem előtti módszerekkel itatják a birkákat: teve húzza fel a mély kútból a vizet tartalmazó bőrtömlőt. S a pásztorok, öregek és fiatalok, s a gyér növényzettel benőtt homokon szétterülő birkanyájak is a legrégibb irodalmi emlékek hangulatát idézik: a Bibliáét, az Ezeregyéjszakáét vagy akár Homéroszét.
Az afgán hegyek hihetetlen tömegének változatos formái és színei a legcsodálatosabbak. Néha az ember úgy érzi, hogy csak szobrász keze faraghatta ki ezt a tökéletes, befejezett formát, máskor meg az ismeretlen, még feltáratlan ásványi anyagok sejthető gazdagsága ragadja meg a fantáziáját, amikor a sötétkéktől a vörös legkülönbözőbb árnyalataiban tündöklő sziklabérceket bámulja. S micsoda színorgia az őszülő völgy a sárga és barna ezer árnyalatával, fölötte az égbe nyúló, lenyűgöző hegycsúcs fehér hava!
A Bamian melletti sziklába sok száz évvel ezelőtt óriási Buddha-szobrot véstek be a pusztaságból meredeken magasba szökő hegyoldalba. Arca hiányzik: állítólag Dzsingisz kán csapatai vitték magukkal a szemet és szájat helyettesítő gyöngyökért és drágakövekért. Az embernek önkéntelenül Shelley Ozymandiását juttatja eszébe:
Egy messzi vándor jött, ki ős romok
felől regélt: A pusztán szörnyü két
nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok
s vad szenvedélye még kivésve ég
a hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
s a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jőjj és reszketve nézz:
nevem Ozymandiás, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körűl
határtalan szélesre s hosszura
a holt homoksík némán szétterűl.
(Tóth Árpád fordítása)
Afganisztánban sokfelé találunk ilyen emlékezetes romokat. Ilyen a Herat melletti pusztaságon a négy felrobbantott minaret csonka, de eredeti ornamentikájával még így is szépséges törzse.
A pusztán a távolban vándorló nomádok sátrait látjuk, a közelben szántóvető dolgozik, apró, ökör vonta faeke után lépdel, majd széles mozdulatokkal szórja földbe a magot. Közeledünk egy falu felé. Egy kisebb karaván is oda tart s két nagy szakállú öreg az elmaradhatatlan szamáron.
A falu, a házak formája számunkra egészen különös. Mint egy óriási szőlőfürt csúcsokra állított, hosszúkás szőlőszemekkel. Hogyan készül vajon egy ilyen ház? Szerencsére a falu szélén éppen építenek. Úgy látszik, itt is segítenek a szomszédok, rokonok, mert sokan vannak. A kőműves a tetőn áll, s érzékelhetően az ősi törvény íratlan szabályai szerint rakja egymásra a téglákat, amelyek valami sajátos erővonal szimmetriájában sorakoznak.
Lefátyolozott nők a közeli forrásból vizet hoznak fejükre helyezett magas agyagkorsókban, amelyek tökéletesen eggyé olvadnak alakjukkal, s a mozgásuk annyira kiegyensúlyozott és harmonikus, mintha azonos belső zenére táncolnának.
Az egyik udvarban nagy üstökben növényi festéket főznek az asszonyok, s a szőnyeg alapanyagát - leginkább teveszőrt - festik vele.
Ügyes kezek szemmel alig követhető gyorsasággal csomózzák a szőnyeget, a legkülönbözőbb színárnyalatokban és ornamentikával. A legvonzóbb talán a festetlen, eredeti teveszőr, rajta az imaszőnyeg sajátos, egymásba átmenő kisebb és nagyobb négyszög-ornamentikájával.
S ugyanez a díszítés, csak sokkal gazdagabb és változatosabb Mazar é Sharif híres templomának homlokzatán. A templomba fátyolos nők m ennek be, majd férfiak csoportja követi őket.
S már egy másik, nem kevésbé szép és díszes templomban vagyunk: Herat városa nagy mecsetjében, a pénteki istentisztelet közepén. Férfiak tömege hajlong, leborul, imádkozik. S közben a müezzin imáját halljuk, az ősi keleti liturgiát, szinte utánozhatatlannak tűnő negyedhangnyi átmeneteivel.
S most a herati templom gazdag ornamentikáján siklunk végig, annak a mohamedán díszítőművészetnek egyik legtökéletesebb alkotásán, amely embert nem ábrázolhatván, a stilizált természeti motívumok és geometriai idomok áradó gazdagságával fejezte ki mondanivalóját, alkotta meg szépségeszményét.
A templom mellett, a város középpontjában természetesen ott van a keleti város legélénkebb, legmozgalmasabb negyede: a bazár, vásárlókkal, árusokkal, különleges dísztárgyakkal telten.
S a bazár mellett ott a teaház, a népi szórakozóhely zenészeivel - akik még csörgőket szerelnek ujjukra -, a kéthúrú afgán pengetőhangszerrel, a kisdobbal, és a szőnyegen törökülésben elhelyezkedő turbános nézők tömegével.
Kabul, a főváros maga is úgy fest, mint egy óriási bazár, az igazi "perzsa vásár".
Teherhúzók taligákkal és a legmodernebb autók, tevék hajcsáraikkal, nők, akiknek csak szemük csillog ki a fátyol alól, s modern, európai ruhába öltözött nők és férfiak, a régi Kelet minden szennyét, elzártságát idéző sikátorok és korszerű középületek és villasorok egymás mellett, kavargó összevisszaságban.
De a sárkányt eregető s a játszótér nyújtóin függeszkedő, játszadozó gyerekek tiszta arca egyféle jövőt ígér.
A filmet népi lovas játék fejezi be, amely összecseng, és zenéjében is emlékeztet a kezdő lovas játékra, de jellegében egészen más. Nem csapat-, hanem egyéni játék: a vágtató lovasnak dárdájával egy földbe ásott kis cöveket kell felnyársalnia és kihúznia. Ez a játék rendkívüli ügyességet és óriási koncentrációt kíván, a vágtató lovon a lovasnak szinte teljesen mozdulatlanul kell ülni, minden izmát és idegét megfeszítve, hogy a magasra tartott dárdát az adott pillanatban pontosan beleüsse az apró faék közepébe. A lovas teljesen összenő a lóval, mintha annak mozdulatlan felsőteste volna. Hihetetlen férfias erő, s ugyanakkor könnyed játékosság fejeződik ki minden egyes gyakorlatban: egy rokonszenves nép jelleme.
Az Afganisztánt bemutató filmünkkel párhuzamosan számos érdekes felvételt sikerült készítenünk Vámbéry-portréfilmünk számára is, különösen Herat városában, ahol Vámbérynek sok érdekes élménye akadt. Talán a legérdekesebbre így emlékezik önéletrajzában:
"A legújabb időben esett tudomásomra a hír afganisztáni inkognitóm hatásáról és bevallom, hogy nem csekély meglepődésemre. Utazási művem olvasóinak nem lehet ismeretlen az a sajátszerű kaland, melyen Heratban estem keresztül. Jakub herczeg, e tartomány helytartója, Shir Ali Khan, Afganisztán akkori emírjének fia, ki már annak előtte is látott angol embereket, tatár útitársaim között felismerte európai arcvonásaimat és le akart leplezni. Mindig csodálkoztam rajta, hogy ez tényleg sikerült neki, mert hitvány koldus-alakom, melyről szinte lerítt az éhség és a nyomorúság, valóban csekély alapot szolgáltatott gyanakvásának. E rejtély titka most már kiderült. Jakub khán, ki a sors számos válsága után atyjának trónjára lépett, abba a szerencsétlen helyzetbe keveredett, hogy foglyul Indiába vitték s az angol kíséretben, mely a trónjától megfosztott és fogságba vetett fejedelmet magával vitte, részt vett a Kheiber-szoros bejárójánál sok éven át alkalmazott Warburton Robert ezredes. Ez a tiszt, visszatérve Angliába, megírta élményeit: Eighteen Years in the Kheyber (1879-1898) With Portraits.
"Miután bevezettek Jakub khán emírhez és láttam, hogy minden kívánságát teljesítették, megkockáztattam egy kérdést arra az időre vonatkozóan, midőn Vámbéry Ármin, miután bejárta Khivát és Bokharát, Heratba érkezett, és megjelent Muhammed Jakub khán szerdár színe előtt. Vámbéry úr azt állítja könyvében, hogy miután áldást osztott, leült a szerdár mellé és jó erősen oldalba löket a vezírjét. A fiatal szerdár arcába bámulva, így szólt: Valla au billa farangi haszti. - Vámbéry tagadta ezt, és más tárgyra terelte a beszélgetést. Miután Jakub khán emírt emlékeztettem erre a dologra, azt kérdeztem tőle, igaz-e, hogy Vámbéryban felismerte és mi oknál fogva ismerte fel az európait?
A volt emír így szólt: - Egy emeleti szobában voltam, figyelemmel kísérve csapataim díszszemléjét. Az ablakom előtt levő nyílt térségen zenekar játszott. Észrevettem egy embert, ki a lábával taktust ver a zenéhez. Tudtam mindjárt, hogy európai embernek kell lennie, mert ázsiai ember nem tesz ilyesmit. Később, midőn ez az ember feljött az én darbar-omba, azzal vádoltam, hogy frengi. De ő tagadta ezt. Mindamellett nem firtattam tovább a dolgot, mert attól tartottam, hogy gyanú támad ellenében, és akkor nemigen lett volna biztos az élete.
Ugyanezt a dolgot elmondotta nekem Muhammed Hasszán khán szerdár is, Jakub khán emírnek Jellabadba érkezése előtt hat héttel. Meg kell jegyeznem, hogy Jakub khán emírrel együtt Heratban volt ő is, midőn Vámbéry Ármin úr ott járt Középázsiában való csodálatos kalandjai és viszontagságai után. Különös dolognak látszik, hogy Vámbéry, miután Khivában és Bokharában tett veszedelmes utazásai alatt hónapokon keresztül óráról-órára együtt volt dervis-társaival, együtt étkezett velök és részt vett imádságukban és kikerülte a felfedezést, egy élesszemű megfigyelő előtt mégis elárulta magát azzal, hogy lábával taktust vert a zenéhez, melyet egy rögtönzött zenekar Herat várának főterén játszott!"
Sir Robert Warburton joggal csodálkozik. Magam is elámulok rajta, hogy megeshetett rajtam az eféle, és annak, hogy Melpomene lőn árulóm, csak abban lelem magyarázatát, hogy mindenkor nagy kedvelője lévén a zenének, öntudatlanul vertem ki lábammal az ütemet, midőn évek elmúltával először hallottam európai dallamokat. A Nyugat zenéjének hatása alatt feledtem éhséget, nyomorúságot és életveszedelmet, mely különös mértékben fenyegetett a fanatikus afgánok közt. Ilyen ellenállhatatlan erővel hatnak lelkünkre a honi hangok a távol meszeségben."

5. Évszázad
Vámbéry Ármin keleti életképek című érdekes könyvének számomra egyik legérdekesebb fejezetében Példabeszédek címen több száz török és közép-ázsiai közmondást mutat be, jórészt saját gyűjtését. Vámbéry szemmel láthatóan azért gyűjtötte a közmondásokat, mert azok sok mindent elárulnak egy nép életéről, gondolkodásáról, s ugyanakkor a népi megfigyelés és bölcsesség mély igazságait tartalmazzák.
Közép-ázsiai utam során gyakran lapozgattam Vámbéry könyveiben, s szemembe ötlött egy tatár közmondás. Így szól: "Hogy mi történik faludban, afelől a szomszéd faluban tudakozódjál; hogy mi történik házadnál, azt szomszédodtól kérdezd." Másik alkalommal meg egy üzbég: "Amit az anyatejjel beszívtunk, attól csak a lélek szakadtával szabadulunk."
Hogy miért figyeltem fel ezekre a közmondásokra? Mert üzbég barátaimmal beszélgetve nekem is sokszor az volt az érzésem, hogy én, a "szomszéd", talán még élesebben érzékelem azt, ami az ő házuknál történt, mint ők maguk, akik átélték, napról napra fokozatosan belenőtte. Persze ennek oka lehet az is, hogy Vámbéry, a zseniális megfigyelő olyan szemléletesen tárta elém a régi, évszázados Közép-Ázsiát.
Sokat utaztam repülőgépen. De akárhányszor láttam, mindig szíven ütött az a otthonos mozdulat, ahogy egy-egy üzbég paraszt - gyakran hosszú szakállal s az elmaradhatatlan hosszú ujjú, majdnem bokáig érő kaftánban - felmegy a repülőgép lépcsőjén, s aztán leül, elhelyezkedik, kényelembe teszi magát. Az volt az érzésem, hogy olyan természetes és megszokott ügylet számára, mint amikor mi pestiek felszállunk a villamosra. S ha ehhez hozzáképzeltem a végtelenül lassú, gépies egyhangúsággal menetelő tevekaravánt, vagy fülembe csengtek Vámbéry szavai: "...ha az állat nem tud már továbbmenni a mély homokban, kénytelen vagyok leszállni és gyalog tenni meg mellette hosszú utakat. Lábam bénasága miatt ilyenkor fokosomra kell támaszkodnom, s úgy megdagad a jobbkarom, hogy napokon át pokoli kínokat szenvedek miatta..." - hát akkor valóban minden okom megvolt a csodálkozásra!
Ezért is építettem fel az Évszázad című filmet úgy, hogy a mai Közép-Ázsiát bemutató felvételek mellé időnként régi, nyolcvan-száz éves fényképeket, és ha nem is ilyen régi, de XX. század eleji híradó felvételeket helyeztem, amelyek azonban ugyanazt a kort, ugyanazokat az életformákat mutatják. Hiszen a változást, a forradalmi átalakulást itt az utolsó ötven év, az októberi forradalom óta eltelt időszak hozta. És az új élet, új létesítmények képei mellett időről időre visszahozom Vámbéry mondatait, amelyek a képi összehasonlítással egyenlő erővel teremtik meg a távlatot, érzékeltetik az alapvető változásokat.
A nemrég még koldusszegény Üzbegisztán, ahol felvételeink nagy részét készítettük, újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. A sivatagokban, távol eső hegyvidékeken mindenütt ott láttuk a hatalmas villamos távvezeték oszlopsorait. És a legtávolabbi kis település régi, üzbég módon épült agyagházikóikban is gázzal főznek és fűtenek. A Buhara melletti óriási földgázréteg kiaknázására új város épült. Nevét is a gáztól nyerte: Gazli. Jártunk, felvételeket készítettünk az új városban, ahol finomítják, feldolgozzák és a különböző irányba vezető csőhálózatba elosztják a gázt, hogy elszáguldjon rendeltetési helyére: Közép-Ázsia ipari üzemeibe, városaiba és falvaiba, az Urál nagy gyáraiba és Moszkvába, s egyéb nagy szibériai lelőhelyek gáztartalékával együtt Olaszországba és Nyugat-Európába, természetesen útba ejtve hazánkat is.
Kitűnő autóút vezet Buharából Gazliba. Amikor kétórai utazás után megérkeztünk, számos meglepetés ért. Először is: a rettentő hideg. Előző nap még rekkenő hőség volt a városban, legszívesebben még a könnyű nyári ingemet is levetettem volna. S ma talán húsz fokkal is kevesebb. S én ugyanúgy öltöztem, mint tegnap. Jó leckét kaptam a szélsőséges sivatagi időjárásból! Szerencsére az egyik sofőr kölcsönadott egy meleg kabátot, hiszen ő úgyis az autóban marad. Így nem fagytam meg a metsző sivatagi szélben.
A csillogó, korszerű gázfinomítók mellett két teve legelészett. Persze azonnal kiugrottunk a kocsiból, s megörökítettük a kontrasztot.
A gázmű igazgatójának irodájába vezettek. Az igazgató - fiatal, energikus arcú üzbég mérnök - hellyel kínál bennünket, miközben szenvedélyes gesztusokkal tárgyal néhány munkatársával, üzbégekkel, oroszokkal, s ki tudja még milyen nemzetiségűekkel. Ebben a köztársaságban hatvanegy százaléknyi üzbég és tizenhárom százalék orosz mellett tatárok és kazahok, tadzsikok és karakalpakok, kirgizek és türkmének és még sok más nemzetiség él együtt békés egyetértésben. A vezető posztokat, megfigyelésem szerint, ahol erre lehetőség van, az itt élő orosz szakemberek aktív támogatásával és egyetértésével általában üzbégek foglalják el. Így láttam ezt a filmgyárban és még számos más helyen. Így van ez Gazliban is. Nyilvánvalóan arra törekedtek, hogy kialakítsák egy nemrég még középkori elmaradottságban élő nép saját vezető értelmiségét.
A gázmű igazgatója az egyik osztályvezető mérnököt bízta meg, hogy tájékoztasson és kalauzoljon bennünket. A negyven körüli, rokonszenves és erélyes arcú mérnök sok érdekes felvilágosítással szolgált. Amikor megjegyeztem, hogy nekem csalódást okoztak a gázfinomító méretei, mert a továbbított gáz mennyisége alapján valami gigantikus apparátusra gondoltam, mosolyogva mondta, hogy a finomítás és elosztás viszonylag nem is olyan bonyolult feladat, és rendkívül olcsó. Pillanatok alatt elvégzett egy tréfás számítást: a zsebemben található hatvan rubelért önköltségi áron annyi gázt kaphatnék, ami főzésre, fűtésre, világításra bőségesen elegendő volna - százötven éves koromig. Én azonban - tekintve, hogy teljes mértékben beérem azzal, ha száz évig élek - nem fektettem a hatvan rubelemet gázba. Hiszen mi lenne a fennmaradó tekintélyes mennyiséggel?!
A mérnök tíz-tizenkét éve költözött ide Moszkvából. Ide, a sivatag kellős közepébe, ahol akkor még szinte semmi sem volt. S amikor csodálkozva pillantottam rá, és megkérdeztem, hogy hogyan viselte ezt el, akkor nemcsak a szeme előtt keletkező új város, új ipartelep, hatalmas vállalkozás öröméről beszélt, nemcsak a hosszú szabadság s az évenkénti viszontlátás élményéről, hanem ami számomra a legmeglepőbb volt, a sivatag szépségéről is. A változatos növény- és állatvilágról, az évszakonként megújuló természetről, amelynek szenvedélyes búvára lett. A felületes szemlélő csak sivár egyhangúságot lát itt, ő azonban rengeteg színt, csodálatos életet. Amikor eljön a tavasz, roppant érdekes, hogy kis teknősbékák bújnak elő a homokból, és élik a maguk rövid felszíni életét. Mert az év nagy részében mélyen a homokba fúródva alusznak. Ilyenkor késő ősszel persze nyomuk sincs, és nagyon nehéz megtalálni őket. Úgy látszik, földünk legsivárabb része is valójában színes és érdekes, csak éppen éles szem és az élet szeretete kell a felfedezéséhez.
Jártunk és felvételeket készítettünk azután vízduzzasztókon és öntödékben, vas- és acél-, gép- és textilgyárakban, csupa olyan üzemben, aminek azelőtt Közép-Ázsiában nyoma sem volt. A gyapotszedő kombájnokat a gyárból nyomon követtük a gyapotföldekre is. S a felvételek során alig győztünk betelni a nagyszerű gyümölcsökkel: a "turkesztáni" dinnye különböző fajtáival - amit a szakértő vendéglátók úgy adagoltak, hogy mindig egy még jobbat, édesebbet, ízletesebbet vágtak fel -, a nagy szemű, mézédes szőlővel, a savanykás gránátalmával s a fáról szedett, friss fügével.
Jártunk a legkülönbözőbb iskolákban is.
Szamarkandban egy zeneiskolában készítettünk felvételeket, ahol régi közép-ázsiai népi hangszereken játszottak a növendékek, természetesen kottából és igen magas fokon. Több egyetemen is jártunk, hiszen Üzbegisztánban ma harminckét egyetem és főiskola működik, míg régen ilyesmiről szó sem volt, hacsak a medreszéket nem számítjuk főiskolának. Igaz, hogy a növendék tizenkilenc évet töltött a medreszében. De hogy mit és hogyan tanult, az egy-egy főiskolai látogatás során Szadriddin Ajni hiteles leírása nyomán gyakran eszembe jutott.
"A tanterv és a könyvek tanulmányozásának sorrendje semmit sem változott négy vagy öt évszázad óta: most is ugyanazt tanították, amit Tamerlan hadjáratainak korában, a XIV. században, amikor Ivan Kalita felépítette Moszkvát. Legfeljebb az jelentett némi változást, hogy az előbb említett művekhez írt újabb kommentárokkal bővült a tananyag. Ezek a kommentárok azonban sohasem világították meg új oldalról e műveket, lényegüket mindig érintetlenül hagyták: egyszerűen rárakódtak a régi kommentárokra. E kommentárok tanulmányozása csak újabb fárasztó munkát rótt a mi korunk teológus-növendékeire, még jobban megterhelte memóriájukat, anélkül, hogy bármit nyertek volna vele: semmivel sem tudtak többet a tárgyról, mint azok a diákok, akik négy évszázaddal ezelőtt magolták be ezeket a könyveket.
Azt hihetné az olvasó, hogy az a növendék, aki tizenkilenc esztendőt szentelt ezeknek a könyveknek és a velük kapcsolatos kérdéseknek, végül is nagy szekértője lesz ennek a tárgykörnek. Erről azonban szó sincs.
Vizsgáljuk meg a dolgot közelebbről.
A medresze növendéke nyolc évet vesztegetett el az arab nyelvtan elsajátítására. Pedig hát köztudomású, hogy bármilyen nyelvet meg lehet tanulni két év alatt, ha szorgalmasan foglalkozunk vele. A bokharai medreszék növendékei azonban nyolc év alatt csupán néhány egyszerű arab mondatot tanultak meg, s ezenkívül még csak annyit értek el, hogy helyes kiejtéssel tudták elolvasni az arab szavakat. Ezekre az ismeretekre tanulmányaik legelején tettek szert, amikor még segédtanítók foglalkoztak velük. Az azt követő öt-hat év, amikor már a tanító irányításával foylt a munka, azzal telt el, hogy megvitatták a Dzsámi műveihez írt kommentárok tömegét.
De maga Dzsámi közben elsikkadt. Az ő műveit nem tanulmányozták külön. Egyszerűen megfeledkeztek róla tantervükben, amely négy évszázaddal ezelőtt készült. Azóta senki sem merte helyrehozni ezt a hibát, nehogy azzal vádolják, hogy kételkedik egy olyan tanterv helyességében, amely annyi évszázadot vészelt át.
Vagy nézzünk egy másik példát.
A tanterv szerint logikát is tanultunk. De a bokharai medreszékben ennek a tudománynak csak a neve maradt meg. A tanulók egy egészéven át a Hásijai Kutbi című könyvvel foglalkoztak, amely kommentár volt a Samszija című logikai munkához.
Logikai tanulmányaink abban merültek ki, hogy egyetlenegy szón vitatkoztunk. A Samszija szerzője könyve elején a következő sorokat írta arab nyelven: "Ez a könyv egy előszóból, három értekezésből és egy utószóból áll. Értekezés azonban három van benne."
A könyv elején a szerző kétszer írta le ezt a szót: három. Világos, hogy ez csupán elírás, és a szerzőnek semmi oka nem volt rá, hogy megismételje ezt a szót.
S mégis, egy álló éven át heves vita folyt arról, fölösleges-e ez a szerencsétlen szócska, s ha igen, hol fölösleges: ott, ahol először szerepel, avagy ott, ahol másodszor?
Miután egy teljes évig vitatkoztak erről a roppant fontos kérdésről, megállapították, hogy a Samszija szerzője, a kazvini Nazsmeddin Umari, aki a XIII. században élt, nemcsak nagy műveltségű ember, hanem tudós is volt, s elképzelhetetlen, hogy ilyen íráshibát követett volna el. Végül is úgy döntötték el a kérdést, hogy a hibát tolla követte el gazdájának tudomása nélkül.
S a medreszékből kikerült növendékek között mégis akadtak művelt emberek. Persze ezek olyan ritka kivételek voltak, mint a gyümölcsfák a szikes pusztaságban. És nem a medreszének köszönhették tudásukat, nem a tananyag bemagolásának, nem a skolasztikus vitáknak. Nem, ezek az emberek egyes-egyedül kivételes képességeiknek és állhatatos kitartásuknak köszönhették, hogy tudásra tettek szert."
Amikor bejártuk az új taskenti egyetem hatalmas épületét, megtekintettük a korszerű tudományos berendezést, és felvételt készítettünk egy felsőbb matematika órán, újra és újra eszembe jutottak Ajni szavai. Mégis talán a legnagyobb hatást az tette rám, hogy a hallgatóknak több mint a fele nő volt.
Mert ha valamint le lehet mérni Közép-Ázsia változásait, az döntően és mindenekelőtt a nők helyzete.
1960-ban, amikor először jártam Pekingben, és a Téli Palota műemlék épületei között bolyongva idős asszonyokkal találkoztam, akik szánalmasan tipegtek a régi kínai szokás szerint elnyomorított lábaikon, elszörnyedve néztem az egész életükre tönkretett embereket, és azt gondoltam: ha csak azt az egyet eredményezte a forradalom, hogy ettől a borzalomtól megszabadítsa az asszonyokat, akkor is érdemes volt!
Hasonló érzések fogtak el Közép-Ázsiában.
Régi fényképek, filmfelvételek és Vámbéry leírásai alapján jól ismertem a nők helyzetét a múltban.
"A keleti törvényhozás mártírjainak, a nőknek van a legrosszabb dolguk... Az arcot, s még a mell nagyobb részét is egy lószőrből készült fátyol fedi, egy olyan durva szövet, melyet nálunk még szitának is igen rossznak tartanának..."
Iszonyú nehéz lehetett ezen az állapoton változtatni. Hiszen azt mondja az üzbég közmondás: "Amit az anyatejjel beszívtunk, attól csak a lélek szakadtával szabadulunk." És mégis szabadultak. De sokan valóban csak a lélek szakadtával. Mert amikor a forradalom után az asszonyok valóságos népmozgalom keretében vetették el a testüket-lelküket gúzsba kötő, megszégyenítő fátylat, a parandzsát, akkor a régi mohamedán világ minden elmaradottsága szembeszegült velük. Asszonyok százait ölték meg, mert elvetették, tűzbe dobták életük átkát, szégyenét. De a nők felszabadulását semmilyen erő nem tudta megakadályozni.
Legfeljebb akkor mosolyogtam, amikor az egyik városban betértünk. A tiszteletre méltó akszakálokhoz címzett vendéglőbe, és a nevének megfelelően ott kizárólag férfiakat találtam fehér szakállal és anélkül. Megjegyeztem, hogy azért illene vendégfogadót nyitni a tiszteletre méltó agg hölgyek számára is. Mire kísérőnk, Kazim bátyánk egészen meghökkent és elmondta, hogy az asszonyok nem szeretnek ilyen helyekre járni, inkább otthon ülnek, munka után piláfot főznek és stoppolnak. Pedig Kazim bátyánk leányai egyetemet végeztek, s az egyik, egy nagy kórház főorvosa, valóban kitűnő piláfot főzött a tiszteletünkre. De A tiszteletre méltó akszakálokhoz még "nincs kedve" betérni.

6. Dervisruhában
1970 december.
Jó három éve, 1967 végén határoztam el, hogy elindulok Vámbéry nyomában. Akkor, a kórházi ágyon éledtek fel bennem a gyermekkori olvasmányok emlékei, elevenedett meg Vámbéry alakja - legalábbis halvány körvonalaiban.
Azóta hosszú és kalandos utat tettem meg, hogy mindjobban a közelébe férkőzzem, hogy a körvonalakból kibontakozzon igazi, élő, történelmi alakja.
Érdekes út volt, de nem könnyű. Először is meg kellett tanulnom Vámbéryt - nem középiskolás fokon. Áttanulmányoztam minden föltalálható művét, még a török-magyar összehasonlító szótárt is végigböngésztem. Sok mindent, amit ebben a könyvben idéztem, már szinte kívülről tudok. S azt hiszem, minden ilyen útnak ez az előfeltétele. De ez csak a kezdet.
Mennyi kitartásra, ötletre, találékonyságra, állandóan megújuló, szüntelen munkakedvre és lelkesedésre volt szükség, hogy a négy film megszülethessen!
Ennek érzékeltetésére az eddigi példák mellé csak egy újabbat.
Már készen állt a Vámbéry-portré anyaga. A Közép-Ázsiában és Afganisztánban forgatott több ezer méternyi filmfelvétel mellé törökországi, perzsiai és angliai útját érzékeltető fényképet gyűjtöttünk. Régi folyóiratokban, archívumokban, múzeumokban megtaláltuk néhány eddig ismeretlen fényképét is. Elutaztunk Szlovákiába, s felvételeket készítettünk szülőfalujában, Szentgyörgyön, gyermekkori évei színhelyén, Dunaszerdahelyen és Pozsonyban, ahol gimnáziumba járt. A valóban átfogó képi anyag mellé kiválogattam műveiből azokat a jellemző részeket, amelyek önéletrajzszerűen kísérik és összefogják a képeket. Az volt az elképzelésem, hogy a szöveget a filmben egy Vámbéry hangját képviselő színész olvassa.
Amikor az előkészületeket így befejeztem, és már csak az összeállítás maradt volna hátra, akkor abbahagytam a munkát. Határozott hiányérzetem támadt. Éppen a tavaszi Miskolci Filmfesztivál idején történt ez, ott szokásom szerint részt vettem, és láttam kollégáim néhány előbb készült tudósportréját. S ezeken gondolkozva úgy éreztem, hogy a hiányérzet jogos. Kell még valami az összegyűjtött anyagon kívül: valami, ami megeleveníti, átlelkesíti az egészet. De mi?
Napokon át töprengtem. S ekkor jutott eszembe, hogy Vámbéry tanítványa, Germanus Gyula indítsa el a filmet visszaemlékezéseivel. Germanus professzor nagy érdeklődéssel fogadta a tervet, lelkesen készült a felvételre, és kiderült, hogy nagyszerűen, színesen olvas fel: oldalakat egyetlen nyelvbotlás nélkül, kitűnően érzékeltetve a szöveg hangulatát. Így megkértem, hogy saját szavai, visszaemlékezései mellett - amit leírt ugyan, de azután kérdéseimre válaszolva szabadon, rögtönözve adott elő - Vámbéry szövegét is ő olvassa.
Meggyőződésem, hogy az ő színes, érdekes személyisége rengeteget adott a filmhez. Nemcsak ismeretlen részleteket közölt Vámbéry életéről, munkásságáról, egyedülálló nyelvtudásáról, egyéniségéről, hanem hiteles közelségbe hozta, és így a rég halott tudós a film folyamán szinte személyes ismerősünkké válik.
Így elmondhatom, hogy szerencsém volt. Nem kellett egyedül járnom ezen a hosszú és nehéz úton.
Operatőr, dramaturg, vágó, gyártásvezető - egyikükről-másikukról többször is szó esett ebben a könyvben. A film eszmei, képi, ritmikai megfogalmazásában, a napról napra felmerülő szervezési nehézségek megoldásában szerepük nélkülözhetetlen. S az együttműködés hangulata, légköre mindig leolvasható a filmről.
Elmondhatom, hogy munkatársaim jól megértették a közös szándékot, egyet akaró közösséget alkottunk, és talán ennek köszönhető, hogy munka közben, még a legnehezebb helyzetben is, mindig jó kedvünk volt, érezni tudtuk az alkotás és a játék, azaz a művészet örömét, s ez áttört minden fáradságon és megpróbáltatáson.
Négy film. Most, ahogy visszatekintek rájuk, olyanok, mint egy szimfónia négy tétele. Azonos alaptéma, de hangulatukban, ritmusukban, mondanivalójukban mégis mennyire különböznek.
Vámbéry szellem azonban most sem hagy nyugodni - új kalandok, új alkotások felé vonz.
Életműve tanulmányozása és a közép-ázsiai valóság még sok olyan titkát tárta fel előttem ennek a rendkívüli életnek, nagyszerű egyéniségnek, amelyek további munkára ösztönöztek.
Hogyan viselte el a halálveszélyt, a hihetetlen megpróbáltatásokat, a végső fizikai erőfeszítést? Mi indította az útra? Hogyan készült fel és játszotta végig életveszélyes szerepét hiba és nyelvbotlás nélkül? Kezdettől foglalkoztattak ezek a kérdések, s újra és újra feltettem magamnak őket, míg végül megkíséreltem a válaszadást Dervisruhában című filmnovellámban.
1863. március 20. Zajos, forgalmas keleti utca. Négy zarándok tör utat magának a tömegben, édességet és dísztárgyakat kínáló árusok, szamaraikon ülő öreg és fátyolos asszonyok között. A zarándokok Kelet-Turkesztánból, nagyrészt a Kokandi kánságból való üzbégek, akik mekkai zarándokútjukról térnek vissza hazájukba.
Elöl a negyven-negyvenöt éves sovány, középtermetű, rongyai felett új zöld dzsübbét, felsőruhát és óriási fehér turbánt viselő hadzsi Bilál és a valamivel idősebb, magas, hosszú szürke szakállú, tiszteletet parancsoló külsejű hadzsi Szálih Khalife halad. Mögöttük fiatal, élénk arcú zarándok, hadzsi Szultan Mahmud, mellette pedig az öreg, megtört arcú, botra támaszkodó hadzsi Kari Meszud. Útjuknak szemmel láthatólag határozott célja van, mert elmulasztják az alamizsnakérés minden kínálkozó lehetőségét, csak az öreg Kari Meszud áll meg egy előkelőnek látszó nő mellett, aki apró pénzdarabot csúsztat a kezébe. De Szultan Mahmud belekarol, és a másik két zarándok után sietnek.
Egy szolga már be is jelenti a teheráni török követség egyik, szőnyegekkel és párnákkal borított szobájában Resid efendinek, a követség tanácsosának, hogy beszélni szeretnének vele.
Resid efendi harminc körüli, török eleganciával öltözött, sűrű fekete hajú, fekete szakállú, energikus férfi. Párnán ül, s teljesen belemélyed egy perzsa vagy arab kézirat tanulmányozásába. Fel sem tekint, int, hogy vezessék be azokat, akik keresik. S még mindig nem tudva elszakadni az őt szemmel láthatólag szenvedélyesen érdeklő kézirattól, meghajol látogatói felé, és int, hogy foglaljanak helyet. A négy zarándok leül a szőnyegre, s hadzsi Bilál és Szálih felváltva kezdik panaszolni, hogy Mekkából visszatérve a határon törvénytelenül megadóztatták őket, pedig amúgy is annyira szegények. Resid - még mindig inkább a kéziratra figyelve, mint rájuk - megígéri, hogy a követtől rendkívüli segélyt eszközöl ki számukra.
Hadzsi Bilál azonban ezt határozottan visszautasítja. Ők csak azért jöttek, hogy megkérjék a követet: akadályozza meg az utánuk jövő zarándokok hasonló megzsarolását.
Resid efendi meglepődve tolja félre a kéziratot, s csak most néz mélyebben a látogatói arcába. Meggyötört, fáradt, elkínzott vonásaik - amelyekbe mélyen beleette magát az út pora - jóságról, nagylelkűségről tanúskodnak. Hadzsi Bilál, aki szemmel láthatólag a vezetőjük, okosnak látszik, a fiatalabb Mahmud csillogó szeméből pedig intelligencia sugárzik.
Resid csönget, teát két az inastól. Majd üzbégül szólal meg:
- Örülök, hogy felkerestetek, és megismerhetlek benneteket!
- Ismeri a nyelvünket? - kiáltanak fel a zarándokok, és csodálkozó arcuk még inkább kitárul Resid vizsgálódó szeme előtt. Csak az öreg Meszud arca marad dervis módra közömbös és mozdulatlan. S míg teát tölt, Resid elmondja, hogy már Sztambulban, de különösen itt Teheránban sok zarándokkal beszélgetett, s mivel régi elhatározása, hogy meglátogatja a hamisítatlan iszlám erény székhelyeit - Khiva, Bokhara és Szamarkand szent sírjait -, ezért igyekezett az üzbég nyelvet elsajátítatni. S tulajdonképpen ennek az utazásnak a gondolat hozta ide hazájából, Törökországból.
Hadzsi Szálih megjegyzésére, hogy most már biztos abban, amit hallott: Resid is dervis - az efendi csak titokzatosan mosolyog, majd újabb teát töltve kijelenti: hálát ad Allahnak, hogy ilyen útitársakat küldött számára. A zarándokok örülnek, de hadzsi Bilál mégis kötelességének érzi felhívni a figyelmet arra, hogy az út nehéz, és roppant veszélyes. De Resid félbeszakítja:
- Ez a világ csak ötnapos vendégfogadó, átmeneti szállás.... Ki tudja, mi lesz holnap? Veletek megyek, barátaim, tökéletesen meguntam már a tévedéseknek ezt a fészkét!
S Resid efendi, igénybe véve hadzsi Bilál jó tanácsait, készül az útra. Járja a bazárt gyorsan és fürgén, bár bal kezével botra támaszkodik, mert bal lábára erősen sántít. Ócska ruhadarabokat vásárol s még néhány úti kelléket: nagy bőrkulacsot, zsákot, övet, s ezeket magára öltve - mikor még haját is kopaszra vágatja - már nagyon hasonlónak érzi magát látogatóihoz. Hadzsi Bilál, aki jóindulatúan segít az előkészületekben, félretesz ugyan még néhány darabot a csekély úti felszerelésből, így például minden fehérneműt, mert ilyet zarándok nem visel. Resid is meztelen testére kénytelen ölteni a szőrcsuhát, s arra a folt hátán folt felső köpenyt. S amikor a nagy turbánt is a fejére teszi, Bilál elégedetten bólint. A sztambuli török átalakult közép-ázsiaivá. Holnap reggel indulhatnak.
De egy fontos teendő még hátravan. Az ismét magára maradt Resid kis ládikóból papírt és írószerszámot vesz elő, leül, s elgondolkodva nézi a fehér papírt. Azután határozottan felírja a címet - magyarul: A Magyar Tudományos Akadémia Vicepraesidensének, báró Eötvös József úrnak, Pes-Buda.
Itt ismét megáll egy pillanatra. A nagy út előtt a szeretett város neve felkavarja, különös erővel idézi fel az emlékeket. S a továbbiakban a levél szavait halljuk, mint Resid - Vámbéry - maga elé mondja (csak néha tűnik be egy-egy leírt szó), amíg a képekben Pest-Budához, támogatójához, Eötvös Józsefhez és az Akadémiához fűződő emlékei kavarognak, szoros kapcsolatban a levél tartalmával.
Hiszen annyi mindent köszönhet Eötvösnek, a kiváló írónak és gondolkodónak! Jól emlékszik, amikor néhány évvel ezelőtt először állt ott Erzsébet téri háza előtt mint egészen ifjú, teljesen magárahagyott, rongyos és éhező házitanító. De példátlan szorgalmával és rendkívüli nyelvtehetségével már magára vonta egy másik nagy író, Kemény Zsigmond figyelmét. Az ő ajánló sorait szorongatja most a kezében. Mielőtt becsenget, megigazítja ruháját, leoldja cipőjéről a talpat helyettesítő rongydarabot, és kartonból kivágott "vendégtalpat" csúsztat a helyére. Cipője ennek ellenére gyanús foltokat ahogy a fényesre kefélt padlón. Az inas szigorú tekintete annyira zavarba hozza, hogy alig tud megszólalni, amikor a barátságosan rámosolygó író elé kerül. Szerencsére kezében Kemény levele, s míg Eötvös belenéz, helyrebillen a lelki egyensúlya. S amikor az író előbb franciául, majd angolul, végül pedig olaszul érdeklődik törekvéseiről, már bátran és tökéletes kiejtéssel válaszol.
"...Hazánkba visszatérve most, utam eredményéül főleg Perzsiát illető munkálataimat mutathatnám föl, a mi honi irodalmunkban némi hézagot pótolna ugyan, de korántsem felelne meg azon követeléseknek, amelyekkel nyelvészetünknek és saját magunknak, eddigi eljárásom után, tartozom..." - folytatja Vámbéry Eötvös Józsefhez és az Akadémiához írt levelét.
Szilárdan állt mellette Eötvös akkor is, amikor az Akadémia szótáraiért és a török és üzbég nyelvet és irodalmat ismertető tanulmányaiért 1861-ben levelező tagjául választotta. Ő hazatért Konstantinápolyból, és kérte tervbe vett közép-ázsiai útja támogatását. Az Akadémiának volt ezer forintja tudományos utazás támogatására, ezt Vámbérynek ítélte az elnökség, ha a magyar nyelvrokonság kutatása végett megy Ázsia belsejébe.
Az Akadémia nyílt ülésén megtámadták az elnökséget a határozat miatt. "Céltalanul dobják ki az Akadémia pénzét, mert az ilyen ember azt a hosszú utat ki nem bírhatja!" - vetette fel Vámbéry egyik ellenfele. "Miért éppen Vámbérynek sikerülne az, ami eddig senkinek sem sikerület? Miért kockáztassuk fölöslegesen egy tudóstársunk életét?" - mondja a másik.
Eötvös bátorítóan néz Vámbéryre. Ő feláll, és nyugodtan válaszol:
"Tíz éve készülök erre az útra. Az utóbbi öt évben Konstantinápolyban a török élet, nyelv, vallás tanulmányozásában annyira vittem, hogy nem akadtam törökre, aki bennem az idegen származásút akár csak sejtette volna is... Így nem mint Vámbéry, hanem a sztambuli születésű Resid efendi utazom be a közép-ázsiai iszlámságot, hogy mindenekelőtt az élő szókat, a nyelveket gyűjtsem össze a nyilvános könyvtárakban, melyek Szamarkandban, Balkhban és Bokharában léteznek, valamint a magánházakban és a közéletben. A nyelvtudomány fontos kérdéseiben a tapasztalásnak adom az elsőséget... Eltökélém inkább a vándor tatárok dsidáitól testemet, mint a megalapozatlan elmélet betűitől a lelkemet megöletni..."
A jelenlevők nagy többsége egyetért Vámbéry támogatásával. Öreg, tekintélyes tudósok szorítanak kezet vele, és fejezik ki jókívánságaikat, s ez mindmáig jólesik neki. befejezi levelét:
tudósok szorítanak kezet vele, és fejezik ki jókívánságaikat, s ez mindmáig jólesik neki. befejezi levelét:
"Már holnap a legszorosabb dervis-inkognitóban elindulok, tiszta koldus minőségben. Ha ez utam, melyen semmi európai elődöm nincsen, sikerül, ha el nem árultatom, nevet szerzek az Akadémiának és magamnak egész Európa előtt. Éljen édes hazánk! Vámbéry."
S most, hogy a borítékkal együtt tulajdonképpen minden ügyét lezárta, nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy ellenőrizze: mennyire hiteles újdonsült kosztümje? Vajon beleolvad-e a keleti utca áramló sokaságába?
S már megy is az utcán, természetesen vegyülve el a jobb vagy hasonlóan rongyos ruházatú emberek tömegében. Ügyet sem vetnek rá, s ettől egyre nő biztonságérzete. Megáll egy sarkon, nézelődik. Valaki hirtelen hozzálép, és apró pénzdarabot nyújt felé. Először úgy meglepődik, hogy nem is nyúl a pénz után. De aztán hirtelen kinyújtja a kezét, s úgy veszi át a fillért, mint valami kitüntetést. Ennél nagyobb sikere nem is lehetett a bemutatkozásnak.
Igazi kolduló dervisnek nézték! Ettől úgy felbátorodik, és olyan jó kedve támad, hogy újabb próbára szánja el magát. Az egyik közeli utcában lakik egy európai orvos, a névtáblája már régebben feltűnt neki. Dr. Fagergreen - a neve után ítélve valószínűleg svéd. Annál jobb!
Benyit az orvoshoz. Dervis módra köszönti: Ja hu! Ja hakk! Az orvos közönyösen nyúl a zsebébe, hogy pár fillérrel megszabaduljon tőle.
De Vámbéry most tovább akar menni a játékban.
- Nem a pénzére van szükségem - mondja. - Rendfőnökünk azért küldött, hogy az igaz hit ösvényére térítsem!
AZ orvos, aki előtt az ilyen térítési szándék láthatóan nem új, mosolyogva kérdi, hogy mivel tudja meggyőzni őt, mivel bizonyítja rendfőnöke csodatevő erejét. Vámbéry azt feleli: a főnök egy lehelete elég volt arra, hogy őt a világ minden tudományába és nyelvébe beavassa.
Fagergreen véget akar vetni a beszélgetésnek, és svédül közli látogatójával, hogy nincs ideje tréfálkozni. Mire Vámbéry tökéletes svéd kiejtéssel hívja fel a figyelmet a helyzet komolyságára, majd ifjúsága kedvelt olvasmányaiból, a Frithjof-mondából idéz egy odaillő szakaszt.
Az orvos teljes megdöbbenéssel néz a rongyos koldusra. Nem akar hinni a fülének. S hirtelen dánul szólal meg, majd németül, angolul, s valamennyi általa ismert nyelven. S mindig kísérteties biztonsággal visszhangzik a válasz ugyanazon a nyelven.
Végül a dervis ismét perzsára tér t, egy Korán-verset mond a lelke üdvéért, majd másnap reggel nyolc órában jelölve meg a megtérés végső határidejét, mint aki jól végezte dolgát, elindul a kapu felé.
De az orvos utánaszalad. Teljes zavarában nem bírná elviselni, hogy ne ismerje meg látogatója titkát. S félig erőszakkal becipeli a szobájába. Itt azután Vámbéry leleplezi magát, s elmondja, hogy mire készül, milyen út áll előtte.
- Sejtettem én - mondja az orvos -, de perzsa beszéde mindig megingatott. Eddig csak perzsát hallottam úgy beszélni, mint ön, pedig már több mint tíz éve élek Teheránban. S árulja el, hogyan tanult meg ennyi nyelvet.
- Szülőfalumban és környékén több nyelvet beszéltek. Így már kisgyermek koromban négy nyelvet tanultam meg. Később pedig a nyelvek jelentették számomra a nagy világot. Minden új nyelvvel új népet, új világot ismertem meg, ahová magam nem juthattam el. Szerettem a szavakat, játszottam velük, gyönyörködtem bennük, ez volt a legnagyobb örömöm. Naponta legalább száz új szót tanultam meg, s később, amikor ez nehezemre esett, szigorú voltam önmagamhoz. Mindig nagyszerű étvágyam volt - talán azért, mert jól ismertem az éhséget. S ha estére nem tudtam a száz szót - másnap nem adtam magamnak ebédet.
Az orvos nagyot nevet.
- Kitűnő módszer! De most igazán nincs oka, hogy megvonja magától! - kínálja az asztalra rakott csemegéket.
S miután ittak egymás egészségére s a "dervis" előtt álló nagy út sikerére, az orvos szekrényhez lép, s néhány apró golyócskát vesz elő. Gondosan papírba csomagolva átadja vendégének.
- Ha kínozni akarják, és már biztos a halálban, ezt vegye be. Sztrichnin. Percek alatt, fájdalom nélkül végez önnel. - Megszorítja Vámbéry kezét, s kissé elérzékenyül. - Esküm tiltja, de önnek megteszem. Én tudom, hogy iszonyú, amit ki kellene állania.
S 1863. március 28-án kora reggel a városkapu közelében összegyűlnek a dervisek - a legtöbben gyalog -, kezükben szent datolyafa-botjaikkal, néhányan pedig - köztük Vámbéry is - öszvéren vagy szamáron. Hadzsi Bilál felemeli a kezét az indulási áldásra. Alighogy elmormolják az áment, a gyaloglók kirohannak a kapun, hogy a szamaragolókat megelőzzék.
Vámbéry mélyen meg van hatva. Most nem az előtte álló megpróbáltatásokra és veszedelmekre gondol, hanem arra, hogy mióta készül erre az útra szüntelen erőfeszítéssel, sokszor már reménytelennek látva, hogy leindulhat "vágyai Mekkája", Turkesztán felé. S íme, most mégis beteljesedett. Hogy társai ne vegyék észre megilletődését, gyorsan befordítja öszvérét a hegyszorosba. S míg a többiek telkineket, mohamedán zsoltárokat énekelnek, ő elgondolkodva, némán léptet közöttük.
A faluban, a távoli Duna mellett, ahol gyermekkorát töltötte, játszik a többi gyerekkel, hasonló korú barátaival. Majdnem béna bal lába segítségére akkor még nem botot, hanem mankót használt. De fürgén, ügyesen mozog, jár, szalad a mankójával. Egészen egyformának érzi magát a többiekkel. Akkora az önbizalma, hogy ő is közéjük áll, amikor versenyt futnak. Persze messze lemarad. Megáll a félúton, és sírva sántikál vissza. Most érti meg, hogy mégsem olyan, mint a többiek.
Az édesanyja lép hozzá, aki a házuk elől végignézte az egész jelenetet. Vigasztalja. "Ne sírj, fiam! Meglátod, tovább érsz még te valamennyi pajtásodnál!"
Az anyja hangját elnyomják a dervisek zsoltárai, és Vámbéry visszazökken a valóságba.
Esteledik. Csepereg az eső. A derviscsapat lassan ereszkedik le a völgybe. Itt akarnak megszállni, egy út menti karavánszerájban.
A szeráj - "puszta közepén álló, félig leomlott agyagviskó, melynek esőverte fala minduntalan beszakadással fenyeget, s az átlyuggatott tetőről alácsepegő eső folytán alig lehet egy tenyérnyi száraz helyet találni".
Hadzsi Bilál piláfot főz. Zsír híján felolvaszt egy darabka faggyúgyertyát, s azzal ízesíti. Azután nekilát a rizses zöldségnek két barátjával, természetesen kelti szokás szerint - kézzel. Vámbéryt is meghívja. De ő még nem éhes annyira, hogy ezt meg tudja enni. Megpróbál inkább valami száraz helyet találni, s lefekszik a többi dervis közé, természetesen a földre. Nagyon fáradtnak érzi magát, azt hiszi, rögtön elalszik. De nem jön álom a szemére.
Szorosan hozzátapadva fekszenek a szomszédai. A tetőről csöpög az eső. Hadzsi Bilál és társai jó étvággyal, komótosan kaparják ki az utolsó rizsszemeket. S Vámbérynek eszébe jut a tegnapi este.
A török követség szállodájában búcsúestet adtak a tiszteletére. A fényesen kivilágított teremben, gondosan megterített asztal körül a barátai ültek: jóakarója, a követ, s még néhányan a követség alkalmazottai közül. Búcsúzóul még egy európai vacsorát akartak elfogyasztani vele, kitűnő borokkal, francia pezsgővel, s utoljára megpróbálni, hogy lebeszéljék az életveszélyes vállalkozásról.
Ismét elmondják, hogy elődei kínok kínjával haltak meg. Egy angolt kullancsokkal telt verembe vetettek, ahol felfalták a férgek. Egyetlen európai sem tért még vissza Khivából, s még kevésbé Buharából. Mindenkiben kémet, ellenséget szimatolnak, s ez lesz az ő sorsa is. Ha ugyan egyáltalán eljut odáig. Valószínűbb, hogy már útközben kirabolják dervistársai néhány rongya és szamara kedvéért. Miért bízik bennük vakon?
Vámbéry a fejét ingatja . úgy érzi, ismeri a társait, és bízhat bennük. Meg azután a bor is hozzájárul rózsás hangulatához. Egyébként is most már semmi sem tarthatja vissza. Az évek folyamán oly szilárddá vált benne az elhatározás, hogy semmilyen érv nem hat rá. valaki belekezd a turkomán emberrabló rabszolgakereskedők legutóbbi históriájába, akik egy franciát csak tízezer aranyért engedtek szabadon - de a követ félbeszakítja: "nem segít itt a beszéd! Igyunk, vigadjunk inkább ezen az utolsó estén!"
S most itt fekszik a földön, a dervisek között, szorosan hozzájuk préselődve, mert a fogai vacognak a nyirkos hidegtől. Holtfáradt, és mégsem tud elaludni. Pedig aludnia kell, be kell illeszkednie ebbe az életformába, el kell fogadnia, és alkalmazkodnia kell valamennyi érzékével ehhez a környezethez. Ha nem sikerül, akkor teljesen kimerül, és nem bírja az utat.
Az agyagmécses halvány fényénél nézi rongyos, elgyötört társait. "Nekem néhány nap, néhány óra alatt kell hozzáedződnöm ahhoz, amire őket egy egész élet készítette fel" - gondolja, míg egyre mélyebbre hatol testébe a nedves hideg, orrába a hozzátapadó mosdatlan testek szaga, fülébe a horkolástól a fájdalmas nyögésig terjedő zajok koncertje. De azonnal vitába száll önmagával.
Nem így van! Hiszen egész gyermekkora és ifjúsága rettenetes nyomorúsága, a megaláztatások és nélkülözések végtelen sora, amikor koldusoktól kéregetett éhező testvéreinek, amikor házitanító és pincér is volt egy vendéglősnél, takarított és a többiek cipőjét pucolta a kollégiumban, padon és pad alatt aludt a parkban - hiszen ez mind erre készítette fel, edzette, növelte az akaraterejét és elszántságát! Enélkül talán vállalni sem merte volna! S ezek az emberek legalább segíteni akarják, társuknak és testvérüknek érzik... Míg azok?! Mennyit csúfolták, hányszor alázták meg! Hát igen! Lesz akaratereje elviselni az elviselhetetlent! Úgy fog élni, enni, aludni, mint itt ezek. Aludni, aludni...
S elengedi minden izmát. Aludni kell! Akaratereje felülkerekedik az ellenkező testen. Lélegzése szabályossá válik. Elalszik.
A dervisek horkolását sikoltozó gyermekhangok váltják. S az álom sajátos logikájával látjuk, hogy víztől áztatott agyagpadlón piócák másznak. A gyerekek - a kis Vámbéry és testvérei - igyekeznek a rájuk mászó piócáktól szabadulni a földre terített, átázott pokrócon. Sikoltozásukra - a kis szoba egyetlen ágyán - felébrednek a szülők, segítségükre sietnek, leszedik a piócákat, s visszakötözik a gyerekek segítségével a szoba sarkában őrzött, vízzel telt hólyagzsákok egyikébe, ahonnan kiszabadultak. A piócagyűjtés most a család egyetlen kenyérkereseti forrása. S a gyerekek, bár iszonyúan félnek a piócáktól, kénytelenek segíteni. A piócák éjjel gyakran kiszabadulnak, s vízzel és rémülettel árasztják el a szobát. Piócák, nedves érintésű vérszívók áradata...
Vámbéry görcsösen igyekszik szabadulni gyötrő álmából. Felriad. Az agyagviskó szinte teljesen beázott, és ő is vízben fekszik. Társai mélyen alszanak. Felugrik, átázott köpenyével a mécseshez siet. Felszakítja egy helyen a bélését. Kiveszi a gondosan becsomagolt sztrichningolyócskákat. Szerencsére nem áztak át. Biztonságba, a szőrcsuhája belsejébe varrt nagy zsebbe rejti őket, a tudományos jegyzetelésre szánt papírdarabkák mellé. Kitekint a kunyhóból. Még alig hajnalodik, s vigasztalanul esik. Megpróbál másik, viszonylag száraz helyet találni, s lefekszik újra.
A derviscsapat már tiszta reggeli fényben, mélykék ég alatt igyekszik távoli célja felé.
Különös, sohasem látott hegyi tájak.
Vámbéry elfeledkezik a nehéz éjszakáról, fáradságról, veszélyről, mindenről. Élvezi és csodálja a táj vad szépségét, a hegyek állandóan változó formáit és színeit.
Egy különös alakú, sötétvörös hegy annyira elragadja, hogy megállítja öszvérét, és hosszan bámulja a hegyet. Társai ugyancsak megállnak, s teljes értetlenséggel bámulnak Vámbéryre. Előbb azt hiszik, talán valaki vagy valami veszélyezteti útjukat, s Resid ezt észrevette, de nem látnak semmit. S amikor végül elmondja lelkes szavakkal, miért állt meg - mert ezt szép, gyönyörű, csodálatos -, akkor végképp nem értik.
- Igen, ez is Allah teremtménye. Végtelen az ő nagysága! - próbál is hadzsi Bilál elfogadható magyarázatot adni Vámbéry különös viselkedésére. Hiszen min csodálkozhat, mint lelkesedhet egy dervis?! Egyedül Allah nagyságán!
S bármilyen szép a táj a továbbiakban, Vámbéry igyekszik elrejteni lelkesedését. Éppoly közömbös az arca, mint társainak, bár mindenre figyel, mindent megjegyez.
Ebéd idején egy kis agyagviskókból álló falu szélén állapodnak meg. Itt néhány elhagyott, félig romba dőlt házikó udvarán kezdenek piláfot főzni, lepényeket sütni. Csakhamar köréjük gyűlik néhány bámész, vagy áldást, szent leheletet óhajtó falusi is.
Vámbéry most fontosabbnak tartja az ebédnél, hogy frissen feljegyezze impresszióit. Beoson az egyik romos kunyhóba, óvatosan előszed szőrcsuhájából egy papírdarabkát, s néhány szóval feljegyzi a legfontosabbakat - természetesen latin betűkkel, magyarul. Így hát rögzítette az első adatokat. A mai napja eredményes volt.
Elégedetten helyezi vissza a belső zsebbe a papírt, s indulna kifelé, amikor eszébe jut valami. Hiszen ha bárki megtalálja nála ezt a papírt, azonnal lelepleződik! Európai írás! Frengi, kém, áruló! Homlokát ellepi a veríték. Még alig indult el, s máris micsoda ostobaságot akar elkövetni!
Gondosan összetépi a papírt, s egy marék föld és agyag alá temeti. Gondterhelten jár fel-alá a kunyhóban. Hirtelen eszébe jut, hogy mit kell tennie. Dervis csak arabul írhat, a próféta nyelvén! S már írja is újabb jegyzeteit, hasonló gonddal és élvezettel.
De alig fejezi be az írást, megérti: ez sem jó! Hiszen így bárki, bármilyen pap vagy írástudó elolvashatja; s a nyelvekre, szokásokra, beszédre vagy tájra vonatkozó feljegyzései éppúgy elárulhatják, mint a latin betűk!
Elkeseredetten tépi össze és rejti el az újabb feljegyzéseket is, s gondokba merülve, mechanikusan járkál fel-alá a kis kunyhóban. Mit tegyen? A jegyzetekről nem mondhat le, nem bízhatja magát pusztán az emlékezetére. Ha nem talál megoldást, kárba vész útja legfőbb értelme, amiért embertelen nehézségeket, kínt, veszedelmet vállalt: a pontos és megbízható tudományos munka! Hol itt a megoldás, amely elhárítja a leleplezés veszélyét, s lehetővé teszi az adatok, megfigyelések, nyelvi sajátosságok megbízható megőrzését? Gyötrődéssel, önmagával is vitatkozva, helyét nem találva járkál a házikóban, s nem jut eszébe a megoldás.
Egyszer csak csodálkozó tekintettel találja magát szemben. A falusiak őt bámulják, amint föl-alá járkál. Tekintetükben csodálkozással vegyes tisztelet van, ami itt az őrülteknek, isten megszállottjainak kijár. Hiszen ép elméjű ember nem járkálhat fel-alá egy kunyhóban! Ez annyira távol áll egy dervis vagy általában egy keleti ember viselkedésétől, hogy ezt csak őrültséggel, megszállottsággal lehet magyarázni.
Vámbéry megérti ezt, s azt is, hogy sokkal jobban kell vigyáznia a viselkedésére. Leül, maga elé mered, s úgy tesz, mintha imádkozna. S ebben a pillanatban eszébe jut a megoldás. Egyszerű, kézenfekvő és tökéletes. Hogy ez eddig nem jutott eszébe! S a falusiak legnagyobb ámulatára a most már komolyan ülő "imádkozó" dervis hangos hahotára fakad. "Biztosan őrült" - gondolják. Ez borzong a tekintetükben.
De a dervis most mit sem törődik ezzel. Ha már föl-le nem szaladgálhat, kirohan a kunyhóból botján sántikálva, s őszinte rémületet keltve a nézőiben. Megkeresi hadzsi Bilált, aki éppen a maradék gyertyával ízesíti a puhára főtt piláfot. Legszívesebben derékon kapná, és körbe táncolna vele. De azután fájó szívvel lemond erről, nehogy dervistársai is őrültnek nézzék. Leül a vendégszerető útitárs mellé, s olyan jó étvággyal lát neki - kézzel - a faggyús rizsnek, mintha rántott csirke volna.
S közben ujjong. Hát pesze! Arab írással - de magyarul! "Ki érti ezt Ázsiában? Nyugodtan állíthatom, hogy a Korán betűivel dervisrendem titkos talizmánjait írom! Még ha megtalálnák, sem semmisítik meg, félve Allah büntetésétől. S nekem nem eshet semmi bántódásom."
De a köréje sereglő falusiak csakhamar lehűtik lelkesedését. Hiszen felhívja magára mindenki figyelmét, ha nem vigyáz jobban! Úgy kell viselkedjen, mint a többiek, mint dervistársai.
De ehhez az út nehézségeinek elviselése és tudományos megfigyelései mellett mindenekelőtt igazi dervissé kell válnia, éppen olyanná, mint útitársai, megkülönböztethetetlenül eggyé velük külsőleg, s sok szempontból belsőleg is - annak ellenére, hogy nem hiszi az ő hitüket, és távol áll minden pozitív vallástól. És mégis, bármily embertelenül nehéz: ha végig akarja ezt az utat járni, ha teljesíteni akarja, amit elhatározott, amit vállalt, ha egyáltalán életben akar maradni, akkor igazi dervissé kell válnia kívül-belül, megtévesztően teljes hitelességgel!
Másnap egész úton figyeli társait. Öszvérét átengedi nekik, egyik-másik fáradtabb gyalogosnak, és beáll a karaván elején gyaloglók közé. Beszélget velük. De ismét alig tudja palástolni izgalmát, sőt gyönyörűségét, amint egy-egy érdekes nyelvi fordulatot, eredeti népi kifejezést hall.
Azt is hamar észreveszi, hogy bal keze ugyan el van foglalva a bottal, amellyel alig használható bal lábát segíti, de jobb kezével annál élénkebben gesztikulál. Talán azért is, hogy egy-egy nehezebb nyelvi fordulaton átsegítse magát. Pedig útitársai egyáltalában nem gesztikulálnak. Megpróbál uralkodni magán, de ahogy belemerül a beszélgetésbe, keze önkéntelenül felemelkedik.
Amikor legközelebb megállnak, azt mondja, megrándította a kezét, amikor leszállt az öszvérről. Hadzsi Bilál segítségével felköti a jobbját, hogy teljes mozdulatlanságra kárhoztassa.
S figyeli társai mozdulatait, arckifejezését, minden tevékenységét. És hamarosan megállapítja: "...mi európaiak, máskép eszünk, iszunk, alszunk, ülünk és állunk, máskép nevetünk, sírunk, sóhajtunk, intünk, mint a keletiek..."
Este szokás szerint pillanatok alatt elalszik mindenki.
Vámbéry előtt azonban az elmúlt nap képei vibrálnak. Dervistársai magatartása, mozdulatai, beszédmódja, egy-egy sajátos, mindannyiukra annyira jellemző, s most számára utánozhatatlannak tűnő szemvillanás, fintor, hunyorítás, apró kézmozdulat vagy biccentés. Felül a már régen megszokott törökülésbe, s próbálgatja a szuszogó, horkoló, köszvénytől nyögdécselő, elcsigázott koldusok között azt a néhány sajátos mozdulatot, amit ellesett tőlük. De már ő is holtfáradt. Csakhamar rádől szomszédjára, míg egy másik őrajta veti át fájós lábát. De ez nem zavarja egyiküket sem.
A megfigyelést, a felkészülést, a gyakorlást azonban fáradhatatlanul folytatja napról-napra, éjszakáról éjszakára.
S már nincs szüksége arra, hogy a karját felkösse. Magatartása is mintha megváltozott volna. Baráti egyetértésben baktat a dervisek között. Külseje is jobban hasonlít rájuk: arcbőrébe beleette magát az út pora, szakálla is hosszabb. Szinte felismerhetetlenül egy velük.
Egy szent sírjához érkeznek. Az eddig közömbös arcú, semmire sem reagáló zarándokok most hirtelen megváltoznak. Éppen az ellenkező végletbe esnek. Vadul, őrjöngve kiáltoznak, egyik-másik leborul és zokog, patakzanak a könnyei. Hadzsi Szálih fia, hadzsi Abdul Kader pedig, aki medzsszub - vagyis az isten iránti szeretettől elragadtatott ember -, torkaszakadtából Allah nevét üvölti, s addig ismétli, amíg a szája tajtékzani kezd, s így a legboldogabb állapotba jut. Körülveszik, és sokan hozzásimulnak, mert az ilyen ember érintése is áldás és szerencse.
Vámbéry megpróbálja követni társait. Ő is leborul, ő is kiáltozik, mozdulataikat is igyekszik utánozni - de érzi, hogy mindez rossz, hamis, nem tud azonosulni velük, könnyei nincsenek. Arca ég az erőlködéstől, de legszívesebben a többiek mögé bújna, mert úgy érzi magát, mint egy rossz színész. Amikor továbbmennek, elkeseredett arccal ül öszvérén. Megbukott.
Április 13-án ébred először a nagy sivatag szélén álló türkmén sátorban. A tetején nyitott jurta friss levegője, az új környezet érdekessége felüdíti és jókedvre deríti. Ebben a sátorban, amely Khandzsán, a törzsfőnök tulajdona, csak ketten alszanak a zarándokok közül: hadzsi Bilál és ő. Ébredés után nem sokkal belép Khandzsán, barátságosan üdvözli vendégeit, majd tizenkét éves fia, Baba Dzsan egy láncra vert perzsa rabszolga segítségével bőséges reggelit tálal eléjük. Vámbéry szánakozva nézi a rabszolga elgyötört arcát, de meg sem szólíthatja, mert már az is gyanút keltene.
A vendéglátók távoznak, s ők jó étvággyal nekilátnak a főtt halnak és aludttejnek. S most újra kiderül, mennyire sikerült elnyernie hadzsi Bilál barátságát: ugyanarról beszél, ami őt magát is gyötri és foglalkoztatja. Figyelmezteti, hogy egészen meg kell válni az efendi rangtól, és testestül-lelkestül be kell illeszkednie dervisszerepébe. S bár ő tudja, hogy Rumban - azaz Törökországban - ez nem szokás, de itt a dervisektől elvárják az emberek, hogy fátihát, áldást, és nefeszt, gyógyító leheletet osszon, s utána odatartsa a markát, mert a zarándokok ebből élnek. Jöjjön el vele, és pontosan azt tegye, amit ő, mert a sátrakban már várják őket az emberek. S amíg csak el nem indul a sivatagon keresztül az itt gyülekező karaván Khiva felé, ez lesz a fő foglalkozásuk.
Vámbéry örül a felszólításnak, mert a barátság és bizalom megnyilvánulását látja benne, egybevág gondolataival, és módot ad benézni minden sátorba, megismerkedni az emberekkel. Lelkesen el is indul Bilállal kolduló körútra.
S míg áldás oszt a szent embert mindenütt nagy tisztelettel fogadó türkméneknek, szemügyre veszi a falu, a jurták sajátos, ősi világát, a használati tárgyakat, a szokásokat, s imádkozást vagy elmélkedést tettetve figyeli a beszélgetéseket és az embereket. A sátor csöndjében pedig este, amint hadzsi Bilál elalszik, újabb lapok telnek meg - arab betűkkel, magyarul.
Hogy az előző napi gyógyító leheletek hatásának, vagy a török hadzsi iránti kíváncsiságnak köszönhetően-e, nem tudja, de meglepődve látja, hogy másnap reggel már egész csoport várja a sátor előtt. S ő kénytelen rájuk lehelni, megáldani őket, és apró talizmánokat írni nekik Korán-idézetekkel.
Az áldás- és talizmánosztás után hadzsi Szálih és az öreg hadzsi Kari Meszud lép a törzsfőnök sátrába. Elpanaszolják Khandzsán törzsfőnöknek és Vámbérynek, hogy az öreget, aki egy mecsetül szolgáló jurtában volt elszállásolva, az éjjel meglopták. Kis motyójában volt minden pénze, s most egy fillér nélkül maradt. A környező jurták valamelyik lakója vihette el, akik este körülvették, és az áldását kérték.
Khandzsán felajánl valami segítséget, de ez távolról sem elég az öregnek az útra. Azt nem ígéri, hogy kézre keríti a tettest, mert ez lehetetlennek látszik.
Vámbérynek azonban eszébe jut egy perzsiai útja során látott eset. Elhatározza, hogy segít az öreg zarándoktársán.
Azonnal előáll a tervvel: nincs szüksége semmi másra, csak egy fekete kakasra. A kakast ő meg tudja tanítani arra, hogy rátaláljon a tolvajra. Ajánlatát csodálkozás és kétkedés fogadja, de a fekete kakas hamarosan előkerül.
Vámbéry felszólítja Khandzsánt, hogy a dervisek segítségével gyűjtse egybe a mecset körüli jurták valamennyi lakóját. Maga pedig sátrába vonul, hogy megtanítsa a kakast a tolvajfogás tudományára.
Rövidesen felsorakoznak a megjelölt jurták lakói, körülöttük pedig ott tolong a a falu apraja-nagyja. Az izgalom óriási.
Vámbéry feláll a kakassal a kijelöltek csoportja elé, és felszólítja őket: vonuljanak el előtte, s mindegyik simítsa végig a kakas szárnyát. Amint a tolvaj hozzáér, a kakas kukorékolni fog.
S az emberek sorban vonulnak el előtte, végigsimítják a kakast. Egyre kevesebben maradnak, a nézők izgalma nőttön nő. A kakas azonban nem kukorékol akkor sem, amikor már valamennyien elléptek Vámbéry előtt.
Khandzsán és a zarándokok csalódottan néznek rá. ekkor Vámbéry elkiáltja magát, rákiált az előtte elvonultakra:
- Mindenki emelje fel a kezét!
Mindenki felkapja a kezét. Minden tenyér fekete, egyetlen tenyér fehérlik ki közülük. Vámbéry odarohan, elkapja a csuklóját, felmutatja a kezét.
- Ő a tolvaj! A kakas szárnyát bekormoztam. Ő nem merte végigsimítani a kakast, mert félt, hogy elárulja. Menjetek a sátrába, ott megtaláljátok a pénzt.
Az ember kitépi magát, elrohan. Rövid idő múltán bűnbánó alázattal hozza a pénzt, és még engesztelő ajándékokkal is megtoldja.
Az eset természetesen tovább növeli Vámbéry tekintélyét a falu és a dervisek előtt. Még bátrabban, szabadabban jön-megy, és folytatja megfigyeléseit, feljegyzéseit. Távolabbi jurtákba is eljut, és mindenütt vendégszeretetre talál, a szent embernek kijáró tisztelettel fogadják. Közben azonban két kevésbé kellemes kalandja is akad.
Az egyik jurtába belátogatva a gazda panasszal fogadja:
Nincs semmi a háznál, amivel megvendégelhetném a tiszteletre méltó zarándokot. Milyen szégyen és bánat ez nekem! Tedd meg azt a szívességet, hogy adj kölcsön néhány tallért, amin a szükségeseket beszerezhetem. Esküszöm, megszerzem a pénzt, s az utolsó fillérig visszaadom!
Vámbéry előveszi erszényét, amiben a neki adományozott tallérokat tartja, s átadja a kért összeget. A türkmén lovára pattan, s míg Vámbéry a családdal beszélget, megtér étellel-itallal, s azt együtt jóízűen elfogyasztják. Utána barátságos búcsút vesznek, s Vámbéry elindul visszafelé.
Egyszer csak lódobogást hall maga mögött. A legnagyobb meglepetésére vendéglátója vágtat utána. Amint utoléri, rákiált:
- Ide a pénzt! - Majd a csodálkozó Vámbéryre fogja a pisztolyát. - Most már nem véd a vendégjog. Ha nem adod, lepuffantalak, mint egy kutyát!
Vámbéry átadja az erszényt. A türkmén kiveszi belőle azt az összeget, amit bevásárlásra kölcsönkapott, s Vámbéry elé veti.
- Így! Most már nem tartozom semmivel - mondja elégedetten, s elvágtat.
A másik eset jóval veszélyesebbnek ígérkezett.
Egy távoli jurta gazdája fegyvert fog rám majd megláncolja. Közli vele, hogy eladja rabszolgának.
- Khandzsán, a törzsfőnök keresni fog! Az ő vendége vagyok! Bosszút áll értem - próbál tiltakozni Vámbéry.
- Addig már régen jó helyen leszel! - nevet a türkmén.
- Semmit sem kapsz ilyen sánta nyomorékért! - vitatkozik tovább Vámbéry.
- Írnoknak jó leszel - hangzik a válasz.
- A törvény tiltja, hogy igazhitűt rabszolgának adj el!
- Ha nem akarsz éhenhalni, hamarosan sziitának vallod magad, s akkor már eladhatlak, azt nem tiltja Allah - felel jámborul a türkmén.
Vámbéry felemeli hangját, s megátkozza a családjával s minden jószágával együtt. A türkmén csak vállat von, a felesége halálra rémül, és kérlelni kezdi, hogy engedje el a dervist. Amikor a férje durván elutasítja, jóformán belebetegszik a rémületbe. Halálsápadt, remeg, nem tud lábra állni.
A türkmén maga is kezd megijedni. Amikor aztán kimegy etetni, s úgy veszi észre, hogy a kedves lova nem akar enni, leoldozza a láncot, és útjára akarja bocsátani a baljós dervist.
Vámbéry azonban elhatározza, hogy megleckézteti. Úgy tesz, mintha keresne valamit. A fésűje elveszett, mondja, a fésűje, amelyet a rendfőnöke adott mint varázserejű talizmánt. S anélkül nem mehet tovább. A türkmén keresni kezdi, felfordítja a jurtát, de természetesen nem találja. Végül könyörgésre fogja a dolgot, s ajándékot ad, hogy megszabaduljon veszélyes vendégétől. Vámbéry diadalmasan távozik.
Sátra előtt már várják, hogy áldását és gyógyító leheletét kérjék, de egy fehér szakállú, tekintélyes külsejű, hatalmas termetű aggastyán félreinti őket. Mindenki utat nyit számára. Félrevonja Vámbéryt, és Khandzsán törzsfőnök tisztelettel vezeti be és ülteti le őket a sátorba. Ő is melléjük telepszik, s körülülik őket.
- Sejkem - szólítja meg az öreg -, azt hallottam rólad, hogy tudós és szent ember vagy. Bölcsességed híre eljutott a mi jurtánkba is. Miért ne foghatnánk valami nagy dologba? - Az öregek bólogatnak. Vámbéry kérdőn tekint rá. - Nekem van ötezer vitézem. A legbátrabb harcosok, a leggyorsabb lovakon. A te szent és áldást hozó vezetéseddel támadjuk meg az eretnek sziita perzsák országát! Allah áldása kísérne bennünket. Teheránig is eljuthatnánk!
Minden szem Vámbéryre mered. Ő átveszi szomszédjától a körbejáró vízipipát, és megszívja. Gondolkodik.
Az ajánlat halálos komolysággal hangzott el. Micsoda játéka a sorsnak, hogy ő, akinek hajszálon függ az élete, akit az imént rabszolgának akartak eladni - most ezrek életéről, népek sorsáról dönthet! S az esélyek a legkomolyabbak! Ebben a középkori világban ötezer bátor, halálra szánt türkmén lovas mindenre képes. A szétesett, meggyengült Perzsiában azt tehetne, amit akarna. Akár sah is lehetne! Micsoda esély egy igazi kalandor számára.
Vámbéry leteszi a vízipipát.
- Nagy megtiszteltetés az ajánlatod. Köszönöm neked, sejkem! - hajol meg az öreg felé. - De nem kísérne Allah áldása, ha megszegném fogadalmamat. Imádkoznom kell a nemes Bokharában, védőszentem sírja fölött. Amíg ezt nem teljesítem, másra nem gondolhatok. Várj!
Az öreg feláll, szertartásosan meghajol.
- Várok. Allah kiválasztottjának akarata - törvény. Várok, amíg teljesíted fogadalmadat, és visszajössz.
A Khivába induló karaván kezd összeverődni. Megérkezik a türkmén faluba három bivaly is a khivai kán személyes rendelésére, mert orvosai bivalytejjel akarják gyógyítani. Vámbéry és a dervisek készülődnek, megtöltik kulacsaikat, felmálházzák a bérbe vett tevéket.
Alacsony, sovány, idősebb férfi lép Vámbéryhez. Közli, hogy ő emír Mehemmed kereskedő, s bizalmas beszélnivalója van a hadzsival. Mehemmed szavaiból és célzásaiból Vámbéry csakhamar megérti, hogy a világot járt, de elzüllött, tekintetéről és beesett arcáról ítélve felismerhetően ópiumszívó kereskedő megsejtette, hogy ő európai. Titkos kincseket gyanít nála, s ezért rá akarja venni, hogy hagyja ott zarándoktársait, s mivel ő is Khivába tart, utazzon vele együtt. Vámbéry úgy tesz, mintha nem látna bele szándékaiba, és azt feleli, nem illenek egymáshoz egy jámbor dervis és egy kereskedő. Valódi barátságról úgyis csak akkor lehetne szó közöttük, ha Mehemmed lemondana az ópiumevés bűnéről, és imádkozással és vallásos mosdásokkal tisztítaná meg a lelkét.
A kereskedőt feldühíti Vámbéry ellenállása, és fenyegetően távozik.
- Isztagh-farallah! Allah bocsássa meg bűnömet, hogy ilyet kiejtek a számon! - kiáltja háromszor hadzsi Bilál, majd elmondja, hogy Mehemmed, ez a nyomorult ópiumszívó azt terjeszti, hogy hadzsi Resid, aki a Koránban és az arab nyelvben tanítója lehetne, álarcos frengi, európai! S a karavánvezető fejét is megzavarta!
A derviscsoport vezetői felháborodva hallgatják. Hiszem most már valamennyien szeretik Vámbéryt, aki együtt eszik, alszik, és általában tökéletes egyenlőségben él velük, s kivívta fenntartás nélküli barátságukat.
A türkmén sátorfalu közelében, a sivatag szélén összegyűlt a karaván. Indulásra készen állnak. Vámbéry is ott áll az egyik teve mellett, amelyet hadzsi Bilállal közösen vett bérbe. Az indulás mégis késik. Amanduri, a karavánvezető Khandzsán törzsfőnökkel és hadzsi Bilállal vitatkozik. Vámbéry felé mutogat.
- Ismerem ezt a hadzsit! Megmondták nekem, hogy kicsoda! A kán azonnal kivégeztet, ha frengit hozok magammal!
Vámbéry látja, hogy útja végső veszélyben forog. Hirtelen ellentámadásba megy át. Kiegyenesedik, szemlátomást megnő egy fejjel. Az erkölcsi felháborodástól villognak szemei. Harsány hangon kiáltja a tőle távol álló, tiszteletre méltókülsejű hadzsi Szálihnak:
- Hadzsi, te láttál engem Teheránban, és tudod, ki vagyok! Kérlek, mondd meg a karavánvezetőnek, hogy hozzá mint becsületes emberhez nem illik egy részeg hazudozó szavára figyelni! - Azután Mehemmedhez fordul, és még hangosabban, magából kikelve kiáltja: - Te magad majd Khivában megtudod, kivel van dolgod! Mert ott vannak kádik és ulemák, s megtanítanak, hogy mit tesz az, egy jámbor muzulmánt hitetlennek nevezni!
Mehemmed a váratlan erélyes támadástól egészen megzavarodik. A dervisek, Vámbéry barátai dühödten rátámadnak, szidják, koldusbotjaikat emelgetik, egy-két jókora ütést is kap, s a végén Vámbérynek kell megvédenie.
Amanduri, a karavánvezető is zavarba jön, és csak ezt ismételgeti: "Khidaim bilir! - Isten tudja!" - majd hadzsi Bilál sürgetésére végül is elhatározza magát, és jelt ad az indulásra. S a karaván útra kel az itt még hepehupás, gyér fűvel és kóróval benőtt sivatagon keresztül.
Vámbéry fölkapaszkodik a teve hátán átvetett fanyeregbe, a másik oldalon hadzsi Bilál ül. Szótlanul, elgondolkodva nézi a tájat, a végtelenbe nyúló homokbuckákat, az elhullott állatok csontjait, amelyek mintha a karaván útját mutatnák. Ahogyan egyre mélyebbé válik a homok, egyre nehezebben lépnek, kínosabban fújtatnak a tevék. Leszállnak, s bár nagyon nehéz a járás a homokban, különösen a botjára támaszkodó Vámbérynek, mégis gyalogolni kényszerülnek az állatok mellett.
A karavánvezető végre jelt ad a pihenésre.
A legsúlyosabb terheket leemelik a tevékről, s egyesek, a legfáradtabbak, mindjárt a csomagok árnyékába fekszenek. Mások száraz gyökereket, cserjét szednek, és tüzet gyújtanak, teát főznek. A tevék mohón legelik a bogáncsot.
Emír Mehemmed ismét a karavánvezetővel suttog, majd ópiumpipára gyújt, s megkínálja egy szívással a vezetőt is. Vámbéry figyelemmel kíséri, miközben egy fiatal, mozgékony, tréfálkozó kedvű türkmén, Nijazbirdi élénk elbeszélését élvezi.
És már ismét úton vannak. Alkonyodik. Süt a hold, és még mindig vonulnak, hogy kihasználják a hűvösebb éjszakát. A tevék hosszú árnyékai különös látványt nyújtanak.
Késő éjszaka állnak meg. Tüzet gyújtanak, de legtöbben olyan fáradtak, hogy néhány lepényke elfogyasztása urán mély álomba merülnek.
Mehemmed ismét ópiumpipára gyújt, s buzgón kínálgatja a karavánvezetőt is. Vámbéry jól hallja szavait:
- Fejemet teszem rá, hogy ez az ember kém! Ólomtollával fel fogja írni minden hegyünket, völgyünket, minden patakunkat és forrásunkat, hogy vezető nélkül jöhessenek majd országunkba, és benneteket gyermekeitekkel és nyájaitokkal elraboljanak! Fejemet teszem rá, hogy ha átkutatjátok, megtaláljátok nála az írást.
Vámbéry a melléhez szorítja mindennél drágább feljegyzéseit. Ez az ember rosszabb az ördögnél! Most úgy érzi, hogy meg tudná ölni.
A karavánvezető már rég nem figyel Mehemmedre, a fáradtság és az ópium megtette a hatását. Mehemmed szemei nyitva vannak, és az ópium bódulatában egy távoli pontra szegeződnek. Fölnevet, azután becsukódnak szemei, de a kábítószertől állandó szomjúság gyötri, s önkívületben is időnként szürcsöli teáját.
Vámbéry körülnéz. Senki sem moccan. Ember és állat mély álomba merült.
S már kezében tartja a sztrichnintablettákat. Csak egyet kell a kereskedő teájába ejtenie, s megszűnik feje fölött a halálos veszedelem. S kinek árt vele? Ki fog egy könnyet is ejteni az ópiumtól már teljesen tönkrement, rosszindulatú és gyűlölködő ember sírján?
Ott áll Mehemmed mellett. egy mozdulat - és perceken belül halott.
Nem! Most érzi, hogy megbánná, keservesen megbánná. Igaz, senki sem vádolná őt, csak a saját lelkiismerete. De miért kerüljön szembe önmagával?! Meg tudja védeni magát más eszközökkel is!
S a mérget visszasüllyeszti a zsebbe. Vonásai kisimulnak. Most úgy érzi, hogy lesz ereje felülkerekedni mindenen.
Mehemmed kezéből kicsúszott a teáscsésze, a megmaradt tea végigfolyt a lábán. Mély, ájult álomba merült.
Vámbéry közelebb húzódik a tűzhöz, s egy vizestömlő és egy teve közé rejtőzve rója egy papírdarabra arab betűkkel a magyar szavakat, távoli, nagyon távoli hazája lelkét melengető jelképeit.
Újra nappal van. Egyesek már nagyon fáradtak, és a naptól meg a teve járásának ritmusától elalszanak a nyeregben. Nijazbirdi nem győzi nevetni, ahogyan himbálóznak, és időnként fölriadva komikus mozdulatokkal megkapaszkodnak. Azután már az egész karaván azt lesi, hogy valami hirtelen domb, a teve erőteljesebb mozdulata következtében melyik bukfencezik le először. Szerencsére a mély homokban nem üti agyon magát, de mindenki rajta nevet.
Nijazbirdinek azonban ez nem elég. A kóbor vadszamarak csordájából sikerül elfognia egy elmaradt, fáradt állatot, s a legközelebbi pihenőnél három kanál juhfarkzsírt tűz ki annak, aki megüli. Három kanál juhzsír nagyon kecsegtető díj a sivatagban. De a civilizálatlan paripával nem lehet boldogulni. Alig ülnek fel a szegény hadzsik, jobbra-balra hullanak a homokba, óriási derültséget keltve.
Amikor már nem akad több vállalkozó, Vámbéry elhatározza, hogy ő is örömet szerez útitársainak. Hadzsi Bilál ugyan igyekszik visszatartani, de ő mégis megpróbálkozik. S persze mát hamarosan ő is ott hever a homokban, mulatságos mozdulatokkal váltva ki útitársai nevetését és mindinkább fokozódó szeretetét.
Alkonyodik. Végre elérik a mély sivatagi kutat. Közelében megél néhány csenevész cserje is, és több eleség jut a tevéknek. Tábort vernek, hogy megtöltsék a kiürült tömlőket. A kútból tevék segítségével húzzák fel a vizet.
Vámbéry kevés vízzel összegyúrt lisztből lepényt süt a fiatal hadzsi Szultan Mahmud társaságában, akinek apja költő volt, és egy mekkai zarándoklás idején halt meg. Így Mahmud nemrégen Mekkában apja sírját is felkereste. Apjától sok mindent tanult, ami Vámbéryt érdekli, most vacsorakészítés közben éppen valami balladaszerű üzbég verseket dúdoltat vele.
Hirtelen észreveszik, hogy két mezítelen férfi szalad a karaván felé meg-megroggyanó lábakkal, s már messziről kiabálva: "Egy falat kenyeret, egy falat kenyeret." Amikor a karavánhoz érnek, összeesnek. Körülveszik őket, Vámbéry az elsők között nyújt át nekik néhány lepényt. Mohón falnak. Elmondják, hogy a közelben megtámadta és kirabolta őket a tekketürkmének csapata. Mindenüket elvették, még az utolsó ruhadarabjaikat is, majd szétkergették őket a sivatagban. A rablók vagy százötvenen voltak. "Meneküljetek, mert bármelyik pillanatban itt lehetnek, s bár kegyes zarándokok vagytok, mégis mindnyájatokat meztelenül, eleség nélkül és állataitok nélkül hagynak a sivatagban!"
A karavánvezetőnek ezekre a tanácsokra már nincs is szüksége. Amint meghallja a tekketürkmén szót, fejvesztett rémületbe esik. Őt már kétszer kirabolták, és az életét is alig tudta megmenteni - mormogja. Alig hagy időt arra, hogy a vizestömlőket többé-kevésbé megtöltsék, megrakatja a tevéket, s ahogy a lábuk bírja, erőltetett menetben nekivág az éjszakának. Nem ismert úton mennek - mondja -, hogy megpróbáljanak egérutat nyerni.
A tevék alig pihentek valamit. Lihegnek, fújtatnak, olyan fájdalommal néznek Vámbéryre, hogy bármilyen nehezére esik is, megpróbál gyalogolni.
Egész éjjel tart a rohanás. Néha távoli tüzeket látnak, néha lódobogást és hangokat hallanak, s ilyenkor még fokozzák a tempót. A szamarak száját bekötik, nehogy ordítsanak - a tevék szerencsére csak lihegnek és sóhajtanak. Vámbéry keze reggelre megdagad, már alig bír a botra támaszkodni. Nehezen vonszolja magát, amikor végre megállnak. Lerogy mindenki a tevék és a csomagok árnyékába húzódva.
S így tart ez napokon át. Vámbéry néha felül tevéjére, néha erejét megfeszítve vánszorog. A felületesen megtöltött tömlőkből gyorsan fogy a víz. S mivel mellékutakra tértek, csak kiszáradt kutakat találnak.
Amikor valamennyi kulacs üres már, a karavánvezető mindenkinek két pohár vizet ad, amit eddig rejtegetett. Közelednek Khivához, és most szétosztja a vizet. Mindig így tesz, mert "a szomjazóknak a sivatagban adott egy csepp víz lemossa száz év bűneit".
A két pohár víz óriási gyönyörűség. Vámbéry alig bírja megállni, hogy egyszerre meg ne igya az egészet.
A karavánvezető biztatja őket: már nincs messze a város. De fogytán az erejük. S a bajt tetézi még a tebbád, a homokvihar. Ettől a néma tevék is rémült ordításba kezdenek, s fejüket igyekeznek a homokba rejteni. A zarándokok mögéjük bújnak. Félájultan fekszenek, s csaknem betemeti őket a homok.
Utána újra elindulnak. Vámbéry arca teljesen eltorzul, nyelve kiszáradt, iszonyúan szenved a szomjúságtól. Nem tud tovább menni, összeesik. A halál közvetlen közelségét érzi. A zarándokok felkötözik egy tevére. Félig eszméletlen, amikor elindulnak. Víziókat lát, azután teljesen elveszíti az eszméletét, s mint egy halott, csüng a teve hátán.
Egy agyagkunyhóban tér magához, szakállas emberektől körülvéve. Rögtön felismeri, hogy irániak, de megszólalni nem bír. Langyos, vizes tejet öntenek a szájába. Megtudja, hogy perzsa rabszolgák vendégei, akik itt a nyájat őrzik. Az italtól valamennyire visszanyeri erejét.
Kipihenik magukat, s elindulnak a már közeli Khiva felé.
Esteledik. A város közelében egy szent sírjához érnek. Itt kút is van, letelepszenek. A sivatag véget ért, néhány fa s a gyér növényzet kellemesen megváltozott környezetet mutat.
Vámbéry jó étvággyal fogyasztja a piláfot a fiatal Nijazbirdi és hadzsi Mahmud társaságában, akik bőségesen főztek. Két khivai is csatlakozik hozzájuk, akik a szent sírját keresték fel. Vámbéry érdeklődik tőlük, hogy nem ismernek-e olyan khivait, aki járt Sztambulban, mert fel szeretné keresni régi ismerőseit. Mindketten Sükrullah bájt említik, aki követségben járt ott, és most Mehemmed emír medreszéjében lakik.
Vámbéry most a maga számára is meglepő önuralommal, szemrebbenés nélkül hallgatja, hogy nem messze tőlük az ópiumszívó Mehemmed mit sem csökkent gyűlölettel mondja a karavánvezetőnek:
- most meglátod, kinek van igaza! Hála a kán gondviselésének, Khivában készen várja a kínpad, és az izzó vas majd leválasztja a nemesfémet a hamistól!
A karavánvezető megrémül, próbálja hallgatásra bírni, nehogy ő is bajba sodródjon, de az ópiumszívó csak vészjóslóan mormog.
Vámbéry pedig teljes egykedvűséggel folytatja vacsorázását. Úgy érzi, valami eltompult benne. Mintha megszűnt volna a közvetlen félelem érzete.
Vacsora után hadzsi Bilállal a szent sírja közelében ülő, imádkozó dervistársasághoz csatlakozik. Ima után a dervisek főnöke álomszerű elmélkedésbe merül, fejét lehajtja, egészen összegörnyed. Tanítványai halk, nyugodt hangon kezdik ismételgetni: Ja hu! Ja hakk! Lá iláha illállaha! - Igen, ő az! Ő az igaz! Nincs isten kívüle! - Vámbéry társai, és természetesen ő maga is, velük együtt ismétlik.
A főnök azonban lassan emeli a fejét. A dervisek, mintha belső kapcsolatba lennének minden mozdulatával, minden sóhajával, egyre erősebben, egyre szilajabban ismétlik a szent mondatokat.
Amikor azután a főnök teljesen felemeli a fejét, és rámereszti szemeit a dervisekre, felugrálnak, és hullám alakú mozdulatokkal táncolni kezdenek. Vámbéry természetesen kénytelen velük tartani.
Amikor pedig a főnök hirtelen mozdulattal felugrik, a nekihevült táncolók teljes őrületbe esnek. Mint a forgószél, csaponganak jobbra-balra, tüskén-bokron keresztül: s mégis folytatják, dúlt, elragadtatott, könnyektől ázó arccal, míg sokan elalélva összerogynak.
S Vámbéry velük megy. Figyeli őket, és ámulva figyeli önmagát. Teljes világossággal a tudatában van annak, amit csinál, és mégis természetesen és magától értetődő az egész. Az ő arca is elragadtatott, az ő könnyei is folynak, miközben örömet és megelégedést érez - együtt él velük, s közben ellenőrzi és megfigyeli a maga és a többiek minden mozdulatát.
Amikor végre teljesen kimerülten és összetörten a földre rogy, s elkapja a mellette fekvő hadzsi Bilál együttérző pillantását, akkor oly boldog, mint útja során kevésszer. Birtokába jutott egy titoknak, poklokon kellett átlábalnia ezért, de most a kezében a talizmán: igazi dervissé vált, azonosulni tud a többiekkel teljes hitelességgel annak ellenére, hogy közben kívülről nézi, tudós módjára vizsgálja mindezt - mint Pasteur, aki a saját testén próbálta ki a mérget.
S már közelednek a khivai városkapuk felé. Vámbéry érdeklődéssel nézi az innen már jól látható várost: a csipkézett agyagfalat, a magasba nyúló minaretek, a sajátos stílusú egyházi és világi épületeket. A kapunál már sok khivai várja a zarándokokat, s kenyeret és aszalt gyümölcsöt nyújtanak feléjük - úgy, hogy még a tevéknek is jut. Ilyen nagy csapat hadzsi érkezése eseményszámba megy. Hadzsi Bilál rákezd egy telkinre, zsoltárra, és Vámbéry kiereszti a hangját, mindenkinél erősebben énekli a zsoltárt.
A kapunál várakozók elkísérik a zarándokokat a karavánszerájig, ahol a kán megbízottja a vámvizsgálatot végzi.
Mehemmed a vámhivatalnokhoz lépve gúnyosan megjegyzi:
- Három érdekes négylábút és egy érdekes kétlábút hoztunk magunkkal Khivába!
A négylábúak - a bivalyok. Mindenki megcsodálja őket, mert eddig ismeretlenek voltak Khivában. A kétlábú - Vámbéry, akire Mehemmed rámutat, s egyelőre csak annyit mond róla: külföldi.
A vámhivatalnok azonnal magához inti, s vonásait vizsgálva vallatni kezdi, hogy honnan és mi célból érkezett. Vámbéry még szólni sem tud, amikor odaért a tiszteletre méltó külsejű hadzsi Szálih, és a leghízelgőbb kifejezésekkel mutatja be a török dervist, Allah kiválasztottját, akit maga a teheráni nagykövet bízott a zarándokokra és látott el őfelsége a szultán femánjával.
A vámhivatalnok megzavarodik, s amikor Vámbéry felmutatja a Teheránban kapott pecsétes ajánlólevelet, hirtelen modort változtat, és udvarias mosollyal kínálja maga mellett hellyel. Vámbéry azonban a mélyen megsértett ember arckifejezésével eltávozik.
Sükrullah bájt akarja felkeresni mindenekelőtt, mert reméli, hogy sikerül pártfogójául megnyernie. Mecsetek és minaretek előtt siet el, de most alig vet futó pillantást rájuk, mert mielőbb beszélni akar a volt sztambuli követtel, aki a város legszebb medreszéjének, mohamedán iskolájának egyik cellájában lakik. Sztambuli efendiként jelenti be magát, a követ régi személyes ismerőseként, aki most érkezett a városba.
Sükrullah a meglepő hírre azonnal elősiet tanítványai köréből, s a közös ismerősökről hírt hozó Vámbérynek pillanatok alatt elhiszi, hogy valóban találkoztak és ismerik egymást. Örömmel vezeti be magához, s amikor útja céljáról érdeklődve a nakisbendi dervisrendre hivatkozik, amelynek tagjai el szoktak zarándokolni Buharában eltemetett védszentjük sírjához, Sükrullah megígéri teljes támogatását, mindenekelőtt azt, hogy személyesen ajánlja és mutatja be a kánnak.
Ugyanakkor régi ismerőséghez, aki annyi kedves hírt hozott neki barátairól, teljesen őszinte. Elmondja, hogy a kán, valamint első minisztere, a kusbegi, nagyon kedveli őt, de a kusbegi most hadjáratot vezet a csaudor türkmén törzs ellen, s helyettese, a mehter, riválist lát benne, s ezrét gyűlöli. Lehet, hogy ha ő mutatja be Vámbéryt, ezzel a mehtert ellenségévé teszi. Vámbérynek nincs választása, örül, hogy egy pártfogót nyert. Azt feleli, hogy neki semmilyen igénye nincs, ezért nincs is félnivalója. Sükrullah mindenáron a medreszében akarja elszállásolni, de ő ragaszkodik kipróbált útitársaihoz.
A mehter, aki a kán mellett amolyan belügyminiszter-féle, hallott már az idegenről, aki a városba érkezett, arról is, hogy az egyik útitársa megjegyzéseket tett rá, és gyanúsnak tartja. Amikor Sükrullah bejelenti a sztambuli efendit a kánnál, és kéri, hogy fogadja, rögtön megkeresteti Mehemmedet, aki esküszik, hogy az az ember nem igazi dervis, hanem kém, s a holmija biztosan tele van arannyal - amiből, reméli, neki is jár, akik leleplezte. De bizonyítékul a gyanúján kívül semmit sem tud felhozni. Ez annyira dühbe hozza a mehtert, hogy Mehemmed halálra rémül, de végül is azt a megbízást kapja, hogy járjon Vámbéry nyomában, s jelentse, ha bármi gyanúsat lát.
Vámbéry Sükrullah báj kíséretében megjelenik a mehternél a kán palotájának előcsarnokában. Emberei között ül, akik minden szavára helyeslőleg mosolyognak megpróbál néhány kérdéssel legalább tájékozódni gyanúját illetően. Majd megjegyzi, hogy tudomása szerint a sztambuli dervisek művelt emberek, akik arabul is értenek, s hirtelen arabra fordítja a szót. Persze mit sem ér ezzel, hiszen Vámbéry tökéletesen beszél arabul. S miután válaszaiban és viselkedésében semmi kivetnivalót nem talál, kénytelen bejelenteni a kánnak.
A fakó arcú, tompa tekintetű kán kíváncsian pillant a belépőre, aki semmi elfogódottságot sem mutat. Olyan határozottan üdvözli őt a megszokott Korán-idézettel, hogy rögtön bizalmat ébreszt.
"A gondolat, hogy ez az ember - fakó arcával és sötét tekintetével, körülvéve bakóitól - fölfedezhetné a veszedelmes játékot, bizonnyal csak úgy viselhető el, ha a lélek szilárdságát a végletekig vitte az ember. S valóban: olyan határozottsággal léptem is föl az első audiencián, mintha megjelenésemmel a kánt boldogítani kívánnám. Mindenki bámulva tekintett rám, hiszen a jámbornak és szentnek alázatosnak kell lennie. Azt gondolták azonban, hogy ez így van Törökországban, és nem hallottam semmilyen megjegyzést" - írja Vámbéry a fogadásról.
A kán kérdései a szokottak: hogyan utazott, mik a céljai, hogy tetszik Khiva. Vámbéry nagy ügyességgel, a Kelet szóvirágos nyelvén válaszolgat, szavait megfelelő jelzőkkel és jókívánságokkal fűszerezve, ahogyan azt Törökország és Perzsia előkelő köreiben volt alkalma elsajátítani.
A kán arca olyan, mintha sikerült volna a bizalmát megnyernie. Pártfogója, Sükrullah is nagyon elégedettnek látszik. A mehter annál kevésbé. De természetesen csak tudomásul veheti, amikor a kán utasítja, hogy ajándékozzon a távolról jött dervisnek szamarat és húsz aranyat. A szamarat Vámbéry köszönettel elfogadja, emlékeztetve a szent törvényre, amely fehér szamarat ajánl a zarándok útjára. De az aranyat visszautasítja, mondván, hogy a dervis számára bűn, ha pénz van a birtokában.
A szerencsésen végződött fogadás, kihallgatás után Vámbéry fehér szamarán látszólag biztonságban járja Khiva utcáit, mecsetjeit, minaretjeit, bazárjait. Megáldja és szent lehelettel látja el az embereket, s közben elraktározza arcukat, szavaikat emlékezete tárházába s az apró papírdarabokra, amelyek motyójában már kisebb kötetnyire duzzadtak. Mély szánalommal nézi a piacon áruba bocsátott embereket - embereket háromtól hatvanévesig. De megjegyzést nem tesz, nem tehet semmire, mert bár nem tudja, de sejti: minden lépését figyelik.
Időnként észreveszi, hogy a Tösebaz nevű, utazó dervisek szállásául szolgáló, kolostorszerű épületben, ahol külön cellát kapott, belesnek, kémkednek utána. Ez a legnagyobb óvatosságra készteti.
A hajnali imakiáltásra ős is felugrik, s bár egyedül van, szorgalmasan végzi a tizenhárom rikaat - térdhajtás - fáradságos műveletét.
Különösen óvatos a nőkkel, akik gyakran felkeresik, hogy csodatevő talizmánt vagy áldás kérjenek. A khivai nők külsejét szándékosan eltorzítják. Zsákszerű, durva lószőrből való fátylat - vagy inkább kámzsát - és nehéz csizmát viselnek. A harmincegy éves Vámbéry képzelete azonban gyakran megsejti a durva burok alatt is a női szépséget. De fegyelmezi magát. Tudja, hogy itt a gyanú is elég a legkegyetlenebb ítéletre: a kán a megvádolt nőt derékig földbe ásva megkövezteti, a férfit felakasztatja. Kimért ridegséggel akar bánni a hozzá forduló nőkkel, de néha ellágyul, megszánja a szerencsétleneket, s vigasztalja őket, amikor panaszkodnak. S fantáziáját sem korlátozza, eszébe jutnak konstantinápolyi élményei, ahol Husszein Daim pasa házánál egy függönnyel kettéválasztott szobában kezdte házitanítói munkáját: a pasa lánya a függöny mögül válaszolt a francia nyelvleckéken a kérdéseire. De a fiatal házitanító később összebarátkozott "az öreg és beteges pasa által kegyetlenül elhanyagolt hárem lakóival, jobbára bámulatosan szép cserkesz nőkkel, kik lassanként dicsérni kezdették a szolgálatra és társalkodásra való készségemet, és ritkán tagadták meg tőlem a jóakaratuk bizonyítékait is". Most legfeljebb ezekkel az emlékekkel vigasztalhatja magát itt Khivában, ha nem akar a mehter áldozatául esni.
Hadzsi Bilál annyira vigyáz rá, hogy Vámbéry néha vizsgálja arcát: mit is gondol róla. Mert mindenkinek azt mondja: hadzsi Resid nemcsak jó muzulmán, hanem tudós molla is, tudósabb valamennyiüknél, akit még csak gondolatban is megbántani - halálos vétek. De neki négyszemközt baráti tanácsot ad, hogy mit tegyen, hogyan viselkedjék, s ha csak teheti, kíséri és óvja. A zarándokok szemmel láthatólag mély rokonszenvet éreznek iránta, amit magatartása, lelkiereje, egész lénye alakíthatott ki bennük. Jóakaró tanácsaiknak köszönheti, hogy nem sejtik valódi céljait, igazi titkát, de érezhetnek benne valami titokzatosat és megmagyarázhatatlant. Magatartásukat Vámbéry iránt az a mély tisztelet és barátság szabja meg, amely nagy tudásának és az együtt átélt hónapok közös szenvedéseinek eredménye.
Amikor egyik reggel a mehter embere keresi fel, hogy megtisztelő meghívást tolmácsoljon: a kán szívesen látja este piláfra, akkor is azonnal leolvashatja hadzsi Bilál arcáról az aggodalmat. Nem fűz hozzá megjegyzést, hiszen az uralkodónál vacsorázni valóban nagy megtiszteltetésnek számít, s ezt természetesen csak elfogadni lehet, s szavakban talán nem is tudná megfogalmazni aggályait - Vámbéry előtt mégis feltárja őket a tekintete. S ő maga is egyetért azzal, amit Bilál nem mond csak gondol. A kán társaságából éppen elegendő volt számára az első, jól sikerült udvariassági látogatás. Teljesen szokatlan, hogy még egyszer meghívja magához, méghozzá vacsorára! Ez nem történhet ok nélkül.
Sükrullah bájhoz, jóakarójához siet, aki hallott a meghívásról s arról is, hogy minden módon próbára akarják tenni, és zavarba akarják hozni. A mehternek sikerült a gyanút elhintenie. Ő bízik benne, hogy megállja a helyét, de minden erejét és tudását össze kell szednie, mert ha zavarba hozzák, rossz vége lehet a dolognak. Az ő befolyása sajnos csekély a mehterrel szemben.
Esteledik, hosszúra nyúlnak a khivai minaretek árnyékai, amikor Vámbéry a kán palotája felé ballag. Az utcák majdnem kihaltak, de ő most úgysem tudná a járókelők arcát figyelni, amit máskor pedig annyira kedvel. Minden figyelme befelé, önmagára összpontosul. Tudja, hogy ma este a legnagyobb feladat előtt áll, s egy elvétett szó, gesztus, mozdulat, vagy akár arcpirulás is árulójává válhat, és az életébe kerülhet. Az önszuggesztió erejével parancsol magának teljes nyugalmat. S amikor elhalad a fal mellett, és belép a díszes, mozaikokkal ékesített, faragott kapun, arcán már inkább az életveszélyes párbajra érkezett mestervívó vállalkozó kedvét látjuk.
A teremben, ahová bevezetik, népes társaság várja: összegyűjtötték a város hittudósait, ulemáit, hogy találkozzanak a sztambuli dervissel, és beszélgessenek vele, de az ulemák egyelőre inkább vizsgáló bizottságként tekintenek az érkezőre, a kán is barátságtalanabbnak látszik, mint az első találkozás alkalmával, a mehter már előre élvezi diadalát.
S miközben feltálalják a piláfot, Vámbéry végignézi társait. Vizsgálja vonásaikat, szemeiket, ahogyan rá és egymásra tekintenek. Ugyanolyan hiú, öntelt, féltékeny és magukba merült papokat lát, mint amilyeneknek a vitáit annyiszor figyelte Törökországban. Egyelőre falánkul eszik a birkahúst, de ő már tudja, mit kell tennie. Ő kezdi a beszélgetést.
Üdvözli a híres khivai mollákat, akiknek tudományáról annyit hallott Sztambulban. S ezért örül, hogy kérdést intézhet hozzájuk a farz, a szunna, a vadzsib és a musztahab valláselvek különbségéről, azaz az istentől származtatott, a magától a prófétától eredő, illetőleg a Korán újabb magyarázói által hozzáfűzött tanítások kötelező erejére vonatkozóan. Ezzel fölvetette a mohamedán vallás legtöbbet vitatott kérdését, amely tapasztalata szerint Sztambulban is mindig a legnagyobb szenvedélyeket váltotta ki, véget nem érő nézeteltérést szavak és mondatok értelméről, amelyeket tulajdonképp így is, úgy is lehet érteni, ezért ki-ki bőségesen találhat érveket a maga felfogása mellett.
A vita itt is pillanatok alatt kirobban, az ulemák még a piláfot is feledik. Vámbéry ügyes kérdésekkel avatkozik bele, nem foglalva állást egyik fél mellet sem, de tanúságot téve nagy felkészültségéről, a Korán alapos ismeretéről, s ugyanakkor tovább szítva a vitát.
A kán csodálkozva nézi, azután egyre fáradtabban, egyre unottabban figyeli a magas személyéről is megfeledkező, szenvedélyes vitát. Végül magához int két szolgát, a fülükhöz hajol, s Vámbéry felé mutatva magyaráz nekik valamit. Majd magához szólítja Vámbéryt, és int, hogy kövesse a két szolgát.
Félhomályos termek, oszlopcsarnokok, folyosók és tágas udvarok váltakoznak, mély pincék mellett haladnak el, ahol homályba vesző alakok fekszenek, az udvarokon a holdfényben mintha akasztottak alakjait lengetné a szél. Vámbéry útjának legborzalmasabb félórája, amíg a két jól megtermett pribék között halad a kihalt palotában a teljes ismeretlenség felé. Ujjaival kitapintja a bélésbe varrt sztrichnintablettákat. Nagy kínnal, kísérői számára észrevétlenül feltépi a varrást. S a tabletták a kezében vannak. A halál, a gyors és biztos, a szörnyű fájdalmaktól mentes, ott áll mellette, bármelyik pillanatban szólíthatja. Vak eszközök, éppen olyan megbízhatóak, mint ez a kis tabletta a kezében. Mit fognak tenni vele, mire kaptak parancsot? Arcukról nem lehet leolvasni semmit. Élet, halál egyaránt rá van vésve a homlokukra.
Végre egy nagy, faragott faoszlopokkal díszített szobába érkeznek. Leültetik Vámbéryt, s az egyikük a szomszédos terembe távozik, ahol többen vannak.
Vámbéry kiveszi a papírból a sztrichnintablettákat, és az ajtóra mered. Ha megjelennek kínzószerszámokkal, pillanatok alatt lenyeli a mérget.
Nyílik az ajtó. Megjelenik a szolga, kezében egy díszes köpennyel és zacskó pénzzel. S átnyújtja Vámbérynek a kán úti ajándékait.
Az Oxus, a hatalmas, bővizű sivatagi folyó, az Amu-Darja partján áll a zarándokcsapat. Átkelésre készülnek. A révész nagy ladikja ott várakozik a homokos part mellett. a szamarak s öszvérek azonban félnek a víztől, és nem akarnak beszállni. Minden erővel ellenállnak, kétségbeesetten ordítanak. A különös karének hangjai mellett végül is Vámbéry fehér szamarát sikerül engedékenységre bírni, s aztán enged az erőszaknak a többi is. Csak a hórihorgas hadzsi Jakub szamara kapaszkodik kétségbeesetten a homokba. Végül is hadzsi Jakub kisded szamarát gyengéden a nyakába veszi, lábait összefogja a mellén, s így gázol a sekély parti vízen át a ladik felé, míg a jámbor állat reszketve helyezi fejét gazdája nyakába.
A másik parton egy elhagyott, romos mecset mellett ütnek tanyát. A tűz fényénél Vámbéry boldogan lapozgatja azt a néhány megviselt kötetet, amelyet a bazárban sikerült megvásárolnia. Társai kérésére az egyikből felolvas valamilyen verses szöveget. (Juszuf és Ahmed. Üzbég népi eposz khivai dialektusban. Vábméry élete végén, 1911-ben adta közre a Keleti Szemlében.) Előbb feszült figyelemmel hallgatják, majd dúdolva kísérik, végül az egyik zarándok énekelve fejezi be a drámai történetet.
Vámbéry egy romos fal tövében heveredik le a legjobb hangulatban, túljutva az első nagy próbatételen. Fölötte a keleti ég ragyogó csillagvilága - gyorsan elálmosodik. Elalszik.
Hirtelen borzasztó fájdalomra riad fel. A lába úgy ég, mint még soha életéven. Jajgatva ugrik fel, távolabb fekvő társai is felébrednek, s köré sereglenek. A még parázsló tűzhöz viszik, felszítják a tüzet, vizsgálják a lábát. Hadzsi Bilál hirtelen kötelet kerít, s bokánál elköti a lábát, oly erővel húzva meg a kötelet, hogy az mélyen bevágódik a húsba, és teljesen elszorítja az ereket.
- Szerencsétlen hadzsi! Téged skorpió csípett meg! És a legveszélyesebb időszakban! Lehet, hogy Allah úgy akarja, hogy holnapra megszabadulj a világ hiúságaitól.
De a maga részéről azért megteszi, amit lehet. Nem törődve az őt magát fenyegető veszéllyel a sebhez hajol, s teljes erővel szívni kezdi. Majd amikor már teljesen kimerült, egy másik zarándok váltja fel.
Vámbéry kínjai egyre fokozódnak. Már nemcsak a lába fáj, hanem egész fél oldala is, majd a feje is. Egészen elkábul a fájdalomtól, s útja során először árulja el magát: a panasz hangjai magyarul törnek fel belőle. Egyik szigorú hadzsi fel is háborodik azon, hogy nem örül, pedig rövidesen Allah közelébe kerülhet! De hadzsi Bilál elhallgattatja. S a veszedelmesen hánykolódó Vámbéryt lekötözi, nehogy a fájdalom önkívületében kárt tegyen magában.
- La ilahá il-Allah! - Vámbéry társai imájára ébred. A fájdalmai megszűntek. A kötelet már álmában, amikor megnyugodott, leoldották róla. Elgyengült. Jólesik még feküdnie.
A dervisek befejezik az imát. Készülődnek.
Vámbéry szeretettel nézi őket. Tiszta szívvel, igaz szándékkal közeledett hozzájuk, s ők ezt megérezték. S bár nem ismerik valódi céljait, igazi énjét, de felismerték benne a barátot, az embert. S ezért számíthatott és számíthat rájuk. S velük - sikerülni fog.
Hadzsi Bilál gyengéden segíti fel a fehér szamárra. Mellette halad, amikor leindulnak.
A zarándokcsapat lassan tűnik el az Amu-Darja egy kanyarulata mögött

7. Tovább Vámbéry nyomában
Az évek folyamán Vámbéry szinte személyes ismerősömmé vált. Szavai, arcvonásai, életének fordulatai annyira belém ivódtak, mintha valóban találkoztam, együtt üldögéltem s beszélgettem volna vele egy buharai teaházban vagy pesti vendéglőben. Ezt a szinte személyes kapcsolatot sokban elősegítette, hogy megismertem tanítványait, Németh Gyula és Germanus Gyula professzort.
A két idős tudós emlékezete pontosan megőrizte csaknem hatvan éve halott mesterük vonásait. A nagy fantáziájú, sokoldalú, ihletett tudós alakját állították elém, aki ugyanakkor hihetetlen szorgalommal, kemény, aprólékos munkával érte el eredményeit. Szerette az életet, az embereket, s jókedve késő öregségében sem hagyta cserben. "Soha életében nem láttam őt komoran, még akkor sem, ha tudományos ellenfeleit szidta. Akkor azzal biztatta magát, hogy ha nem is adtak neki egészen igazat, mégis az ő vállain épült fel a teóriájuk..." - mesélte Germanus Gyula.
De a legtöbbet továbbra is Vámbéry művei, írásai adták számomra. Újra és újra elolvastam a Közép-Ázsiai Utazást és különböző időkből származó bevezetőit és utószavait, amelyekben Vámbéry feledhetetlen utazás előzményeiről és az utána történtekről, ifjúságáról és tudományos pályájáról ír lebilincselő érdekességgel, mind újabb és újabb emlékeket elevenítve fel. Persze önéletrajzi írásai közül a legteljesebb a Küzdelmeim, ez a több mint ötszáz oldalas kötet, amelyben hetvenéves korában tekint vissza életére. A Közép-Ázsiai Utazás kiegészítésére szánt vázlatait Közép-Ázsiából s a rengeteg érdekes adatot, színes leírást tartalmazó keleti életképeket, a Vándorlásaim és élményeim Perzsiában című könyvét és a Bokhara történetét ugyancsak nagy érdeklődéssel olvastam.
Vámbéry következetesen végiggondolta, többször is elemezte életpályáját, és műveiben feleletet találunk minden vele kapcsolatban felmerülő kérdésre.
Hogyan bírta a hihetetlen éhséget, testi és lelki gyötrelmeket? Maga adja meg a választ gyermek- és ifjúkora megpróbáltatásait, a sok éhezést, megaláztatást idézve: "Az ember könnyen elviseli azt, amihez gyermekkorában hozzászokott." Majd ifjú olvasóihoz fordul: "Sohase felejtsétek el, ifjú barátaim, e perzsa mondatot:
Beszakhti sud pukhte merdi huner
Beates muszaffa seved szim u zer
azaz:
A nyomorban érik a férfi erény,
A tűzben tisztul az arany s ezüst."
Vámbéry élete első harminc évében megismerkedett a nyomor valamennyi válfajával. Mégis, ha arra keresünk választ, hogy mikor élte át a legmélyebb válságot, akkor nem az állandó életveszély, a halálfélelem vagy az éh- és szomjhalál küszöbén találjuk meg azt az élményt, amelyet így jellemez: "...legborzasztóbb perce volt életemnek." Ez a perc - hazaérkezése után következett be.
Pedig a megérkezés pillanata még így tükröződik önéletrajzában: "Meg se próbálom leírni azt a benyomást, melyet édes hazám viszontlátása keltett lelkemben. Gyönge is volna hozzá a toll, hogy tolmácsa lehessen annak a meghatottságnak, mellyel amaz ország földjére léptem, melynek őstörténete első sorban ösztönzött veszedelmes vándorutamra... E viszontagságoknak most szerencsére a végére jutottam. Midőn a Lánchíd mellett a pesti kikötő partjára léptem és tatárommal, khivai utazásom élő tanújával, a közeli Európa-szállóba siettem, azt hittem, nem bírok örömömmel. Nem is gondoltam reá, hogy amilyen egyedül és elhagyatottan keltem utamra évekkel ezelőtt, éppolyan magamban és észrevétlenül térek most haza is."
De a közöny és részvétlenség egyre nyomasztóbbá válik. Akadémiai beszámolóját sem fogadja a megérdemelt siker, Eötvös József szinte az egyetlen, aki mellette áll a csalódás idején. Pedig mindig az adott erőt és bátorságot neki, hogy fontos hivatást teljesít, hogy eredményeit várják, érdeklődéssel és örömmel fogadják majd itthon. S ehelyett közönyt és hitetlenséget talál.
Végül is a helyzet reménytelenségét látva úgy határoz, hogy Londonba utazik, és ott próbál kiadót találni útleírása számára. Eötvös közbenjár az Akadémia elnökénél, hogy adjon néhány száz forintnyi előleget útiköltségre, de Vámbéry ezt csak úgy kaphatja meg, ha zálogul hagyja az elnöknél értékes keleti kéziratait.
"Tehát nem hisznek bennem - írja elkeseredve. - Csavargónak néznek, kinél, mert nincs benne becsületérzés, veszélyben az Akadémia pénze, talán vissza sem fizeti soha. Én tőlem, ki úgy küzdöttem és szenvedtem az Akadémia céljaiért, mint előttem kevesen, ki búvárlataim eredményével ki akarom vinni az irodalom világpiacára nemzetem szellemi törekvéseit, és az európai közös kultúrtörekvések munkatársa gyanánt akarom bemutatni az e tekintetben még kevéssé ismert Magyarországot - tőlem, a fanatikus rajongótól és ábrándozótól, zálogot kérnek most egynehány nyomorult forint miatt! Ez nagyon is erős volt, nagyon is mélyen megbántott, és ez ejtette az első mély sebet tüzesen hazafias szívemen."
Az elsőt, de nem az utolsót! Bármennyit bántják azonban, bármennyit mellőzik itthon, s bármilyen sikereket is arasson külföldön, mindig ragaszkodik ahhoz, hogy végül is itthon a helye.
Pedig a külföldi sikerekben nincs hiány. Angliában ugyan az első napokban hidegen fogadják, s ennek először nem érti azokát. Azután kiderül, hogy tökéletes, minden idegenszerűségtől mentes perzsa és török kiejtése miatt a Kelet ismerői ázsiainak tartják, s itt meg azt nem akarják elhinni, hogy magyar. Szerencsére ebben az időben Londonban tartózkodik Kmetty tábornok, aki a szabadságharc után Törökországba menekült, és még onnan ismeri Vámbéryt. Miután igazolja, ez "kellő megnyugtatással szolgált a kételkedőknek, annál nagyobbra nőtt csodálkozásuk, és két héttel a Themse partjára való megérkezésem után egész seregét számláltam már barátaimnak és ismerőseimnek, kik szóban és írásban terjesztették híremet, sőt az egykori dervist váratlanul hírneves és divatos emberévé tették a londoni társaságnak."
Így hamarosan talál kiadót útikönyvére is, és az angliai sikert természetszerűen követte az európai és a hazai. Bécsben a király is fogadja, és teljesítik kérését: kinevezi a pesti egyetemen a keleti nyelvek tanárának. S az embernek önkéntelenül is eszébe jut mindaz, amin Vámbéry Közép-Ázsiában keresztülment, és nem utolsósorban a fenti londoni epizód, ahol el sem akarták hinni, hogy európai ilyen tökéletesen beszélheti az ázsiai nyelveket, amikor visszaemlékezéseiben elolvassa, hogyan fogadta a pesti egyetem rektora. "A nagyérdemű férfiú, kiből püspök lett utóbb, a következő kedves megszólítással fogadott: - Ne higyje, hogy tájékozatlanok vagyunk kétes jelleméről. Tudjuk jól, hogy gyönge lábon áll a keleti nyelvekkel, s hogy a tanszékre való hivatottsága nagyon kétséges. De nem akarunk ellene szegülni őfelsége parancsának, és ön csak e kényszerhelyzetnek köszönheti állását."
A Vámbéry ilyen fogadtatás urán is a legnagyobb energiával látott neki a tanszék megszervezésének és a tudományos munkának. "Az irigység fulánkja megsebezte őket" - ismeri fel ellenségei gyűlölködésének okát. S munkájában nem hagyja zavartatni magát. Útleírásai, visszaemlékezései után sorra adja ki a keleti nyelvekre, népekre vonatkozó munkáit. Óriási akaraterővel, szorgalommal és tehetséggel sikerül legyőznie az ellenállást, és megalapoznia tudományos hírnevét. S hogy kortársai mennyire szerették, milyen szívesen olvasták műveit, arra jellemző, hogy A magyarok eredete című műve - amely egyébként nagy vitát váltott ki, mert a török rokonság mellett tört pálcát - három nap alatt elkelt. S jellemző az is, hogy a kor legnépszerűbb írója, Jókai Mór egy újság körkérdésére, hogy melyek a legkedvesebb olvasmányai, így felelt: a Biblia, Shakespeare és Vámbéry. "Örömömre és megszégyenülésemre..." - írja erről a válaszról Vámbéry, akiről Jókai is megállapítja egy írásában (Vámbéry egy estélyen), hogy "hamis lelkesüléstől és szükségtelen kérkedéstől ment; hanem amit elmond, az élénk képzelettel van előadva, hogy szinte szemmel láthatóvá tesz minden legrendkívülibb helyzetet".
Vámbéry önéletrajza utolsó fejezetének ezt a címet adta: A küzdelemnek vége, s még sincs vége. S most, a négy film befejezése után ezt érzem én is. Nem érzem teljesnek és befejezettnek a Vámbéryvel kapcsolatos munkámat. Hiszen azok a gondolatok, amelyeket a Dervisruhában című filmnovellában felvetettem, még nem öltöttek testet, nem valósultak meg.
Az a konkrét tényanyag, amit a művek, a beszélgetések, a közép-ázsiai utazás nyújtott, az elkészített filmek, a szigorúan a valóság elemeire koncentrált munka, a teljes dokumentáris és tudományos hitelességre való törekvés - tulajdonképpen most, az adott pillanatban megköti a fantáziámat. Ezért nem elégít ki maradéktalanul a Dervisruhában sem, annak ellenére, hogy hitelesnek és igaznak érzem.
Hiszen itt már étléptem egy másik műfaj, a játékfilm területére. Ez a műfaj pedig nagyobb szabadságot, több szárnyalást kíván. S úgy látszik, az adott esetben én erre képtelen vagyok.
De ki legyen az, aki segít ebben? Ki az, aki bele tudja magát élni Vámbéry sorsába, jellemébe, aki érdeklődik iránta, s ugyanakkor elég jó író ahhoz, hogy ezt a bonyolult jellemet egy forgatókönyv cselekménye és párbeszédei segítségével megelevenítse?
Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy felkeresem régi ismerősömet, a kitűnő írót, Cseres Tibort, akinek számos írását, különösen a Hideg napokat nagyra becsülöm, és megkérdem tőle volna-e kedve Vámbéryről forgatókönyvet írni.
Amikor Visegrádon, Duna-parti házában felkerestem, nagy meglepetés ért: pillanatok alatt leemelte a polcról és elém rakta Vámbéry néhány, ma már könyvritkaságszámnak számító művét. Kiderült, hogy ismeri, olvasta őket, és régen foglalkoztatja Vámbéry alakja.
Így nem is volt nehéz megállapodnunk.
Most írja a forgatókönyvet.
A munka persze nehéz, sokáig tart, annak ellenére, hogy ős is sokat tudott már eddig is Vámbéryről, s én is rendelkezésére bocsátottam mindazt, amit láttam, hallottam: filmeket, fényképeket, élményeket.
Biztató, hogy számos új elemet, motívumot, alakot látott meg az anyagban. De most ő éli végig egy nagy munka előkészítésének, születésének a kínjait, és én, a rendező, az adott pillanatban csak asszisztálhatok. Hiszen rövidesen újra elkövetkezik az én időm: az elkészült forgatókönyv alapján ismét bejárhatom Közép-Ázsia most már jól ismert tájait, hogy megtaláljam a megfelelő helyszíneket. Azután színészeket kell keresnem itthon és Közép-Ázsiában. Mert az ő segítségükkel kell befejeznem a megkezdett munkát: teljes életre kelteni és megismertetni a világgal egy nagy magyar tudós, Vámbéry Ármin egyedülálló alakját.