Katona Gyula Y. - Simon Beáta: Japán beszámolók (1), Terebess Ázsia E-Tár

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Katona Gyula Y. - Simon Beáta
JAPÁN BESZÁMOLÓK
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://www.cs.bme.hu/%7Ekiskat/beszamolok/index.html

Előszó

1. levél (1998. január)
2. levél (1998. március)
3. levél (1998. május)
4. levél (1998. július)
5. levél (1998. szeptember)
6. levél (1998. november)
7. levél (1999. március)
8. levél (1999. május)
9. levél (1999. július)
10. levél (1999. szeptember)
11. levél (1999. szeptember)

A japán konyháról

Történet
Étkezési szokások
Tálalás, szokások
Alapanyagok
Fűszerfélék
Variációk sushira
Asztalon készített ételek
Mindenféle -don
Tészták
Fesztiválok ételei
Édességek

Előszó

Ez a könyv nem Japánról szól, hanem arról, hogy milyen élményeink, tapasztalataink voltak, amikor 1997 november 24.-től kezdve 2 évet töltöttünk el Japánban. Most szeretnénk leszögezni, hogy nagyon szerettünk ott élni, sok jó tapasztalatunk és barátunk volt ott.

Ugyanakkor sok furcsa, szokatlan, sőt számunkra negatív dologgal is szembesülnünk kellett, így ilyenekről is írtunk, de ezt semmiképpen nem sértő szándékkal tettük.

A szerzők

A szereplők:

Katona Gyula Y.
1965-ben született, 1991-ben szerzett matematikusi diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, 1997-ben pedig megkapta a matematikai tudomány kandidátusa címet. Először TMB ösztöndíjjal az ELTE-n, majd fiatal kutatói ösztöndíjjal a Rényi Alfréd Matematikai kutatóintézetben dolgozott. Utána a BME Számítástudományi és Információelméleti Tanszékén adjunktus, majd docens.

Simon Beáta
1968-ban született, 1990-ben gyógypedagógusi diplomát szerzett a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán. Néhány évig a Mozgássérültek Országos Sportszövettségének főtitkára volt, azóta a Benedek Elek Általános Iskolában tanít.

Katona Dániel
1996-ban született, a fenti két szereplő kisfia.

1. levél (1998. január)

Először is üdvözletemet küldöm innen Japánból az Új Év alkalmából.

Tavaly november 24-én érkeztünk meg a feleségemmel Beával és kisfiammal Danival (aki most már 20 hónapos lesz).

A Japan Society for the Promotion of Science (JSPS) ösztöndíjával 2 évet fogunk itt tölteni. Ez tulajdonképpen egy posztdoktorális ösztöndíj, csak kutatással kell foglalkozni.

A város neve, ahol vagyunk, Hitachi. Nem véletlenül, hiszen itt működik a Hitachi gyár nagy része. Mindenfélét gyártanak, a rádiótól kezdve a hajócsavaron át a fürdőszoba ajtóig. A város távolsága Tokyótól 141 km északi irányban, a tengerparton. 200 000 lakosa van, de nagyon elnyújtott területen, mert a tengerparttól már 1-2 km-re hegyek húzódnak, így csak egy vékony sáv lakott. Sajnos nem túlságosan érdekes hely. Van egy elég szép nagy művelődési központ, 2 nagyobb áruház, egy vidámpark és egy állatkert. Meg persze az Ibaraki Egyetem Mérnöki Kara , ahol dolgozom. Tokyóba persze el lehet menni, másfél óra vonattal, de 4500 yen (1 yen = 2 forint) egy irányban.

Az első 3 héten az egyetem vendégházában laktunk. Ez egy legalább 100 éves hagyományos japán ház. De van benne 2 modernebb szoba és rendes konyha mindennel felszerelve, valamint fürdőszoba. A ház másik felében 3 nagy tatamis szobára bukkantunk, földszintes asztalokkal. Egyedül birtokolhattuk az egész házat. Végül is nem volt olyan rossz, csak a csótányok, és a fürdőszobai kb. 5 fok, ami főleg Dani fürdetése miatt volt kellemetlen.

December 15-én aztán beköltöztünk bérelt lakásunkba, ami kb. -es, 3 hálószoba és egy nagyobb nappali konyhával egyben, egy viszonylag új házban, a földszinten. Japán viszonyok között ez elég nagynak számít. Nagyon közel van a városközponthoz, viszont az egyetem biciklivel is 20 perc. A havi bére 110 000 yen, de szerencsére a JSPS ezt fizeti az ösztöndíjon felül. Persze semmilyen berendezés nem volt benne, az első napokban tehát nagy bevásárlást kellett tartani.

Ágyat nemigen használnak itt, helyette egy jobban kitömött paplanra fekszünk (futon), ami a tatamis szobában van. A tatami azt hiszem rizs szalmából font 5 cm vastag matrac (ezzel van fedve az egyik szoba). Puhább mint a parketta, de nem sokkal, viszont egyáltalán nem hideg. (Lehet egyébként jópénzért magyar pehelypaplant is kapni.) Fűtés sincs beépítve a lakásokba, így kellett vennünk olajkályhát. Ez szerencsére sokkal modernebb mint az otthoniak, csak sajnos 3 óránként magától kikapcsol, így éjszaka nem tudunk fűteni. Meg persze hetente egyszer el kell gyalogolnom olajért. Az időjárás kicsit enyhébb, mint Magyarországon, azt mondják hó nem lesz, de volt már $-2^{\circ}$ C. Viszont Karácsonykor kb. $15^{\circ}$ C volt. Vettünk még egy remek automata mosógépet is. Itt csak hideg vízzel mos minden mosógép, viszont magától megméri mennyi ruha van benne, és aszerint adagolja a vizet.

Szerencsére találtunk egy használtcikk-boltot is (bár az itteniek azt mondták, hogy nincs olyan). Itt nagyon olcsón vettünk CD-s rádiós-magnót (2000 yen), asztalt székkel, grillezős mikrosütőt (3000 yen) és rizsfőzőt (1000 yen: csak belerakja az ember a rizst, meg a vizet és pont jóra főzi). Kaptunk az egyetemen dolgozóktól kiságyat székeket, tányérokat, kanapét.

TV-t is vettünk. Sztereó, de ez főleg azért jó, mert azt a pár angol nyelvű filmet, ami van, úgy adják, hogy az egyik fele a japán szinkron, a másik az angol eredeti. Persze még rengeteg apróságot kellett beszerezni, de a folytonos leárazásokon (ami Újévkor tetőzött) elég olcsón be tudtunk szerezni mindent.

Van ezenkívül két beépített szenzációja a lakásunknak. Az egyik a fűthető WC ülőke, a másik a videós kaputelefon, ami különben nem túl hasznos, mert kapu az nincs, és különben is a földszinten lakunk. De a szobában megláthatjuk, ki áll a bejárati ajtónk előtt. (Azért van az ajtón is kukucskáló.)

A japán kajával meg vagyunk elégedve. Rengeteg a tengeri herkentyű, van sok tészta, persze rizs. Magyar ételeket is tudunk főzni, csak pl. 2 dl tejföl 370 yen. De pl. a csirke nem olyan drága. Nagy meglepetésünkre Dani is lelkesen eszi a nyers halat, meg kagylókat. Egyébként úgy néz ki, nem zavarja a japán nyelv, továbbra is magyarul próbál beszélni, már egész mondatokat mond, de minden szónak csak az első szótagját mondja. Így persze elég nehéz rájönni mit is akar mondani. Például:

A o me. $\to$ Anya olvass mesét.
A ké kú pü $\to$ Anya, kérek krumplipürét.

A Karácsonyt nem nagyon ünneplik itt, bár a vásárlási láz azért itt is megvan. Vettünk műanyag fenyőfát dísszel, égővel (igazi nincsen), és mi ünnepeltünk, bár december 25. és 26. munkanap. Az Újév köszöntése is főleg a nagy vásárlásban nyilvánult meg. Minden áruházban lezárt zacskókban zsákbamacskát lehetett venni (ruha, játék, ékszer, mindenféle). A biztonság kedvéért, azért mindenki kibontotta előre a csomagokat.

A japán nyelvvel egyenlőre nem jutottunk sokra. Egy két köszönést, meg a számokat tudjuk. Ez elég sok problémát okoz, mert a japánok nem beszélnek angolul. (Bár átlag 6 évig tanulnak az iskolában.) Az egyetemen is csak 2 professzor és egy PhD diák beszél. A többi egy kukkot sem. (Még az is problémát okoz nekik, hogy ,,my name is ...'').

Az egyetemi szobám jó nagy, szép nagy számítógépterminállal. Minden graduate studentnak saját Sun workstation jár a tanszéken. De nagyon rosszul vannak beállítva a gépek. (Na ja, a rendszergazda sem tud angolul, de minden software japánul is van, meg minden manual is.) Szerencsére a gépeken azért nem csak japánul lehet olvasni mondjuk a hibaüzeneteket.

A vendéglátó professzoron kívül egy diák van még, aki gráfelmélettel foglalkozik. Így legálabb lesz időm dolgozni. (Eddig persze a berendezkedés miatt még nem volt.)

A JSPS szervezett decemberben egy összejövetelt az újonnan érkezett ösztöndíjasoknak Tokyóban. A sok unalmas előadás mellett így körül tudtam nézni ott is egy kicsit. Hatalmas város rengeteg emberrel és üzlettel. Az összejövetel végen volt egy nagy parti, ahol véletlenül összefutottam egy magyarral, aki ugyanazon az egyetemen van mint én, csak a mezőgazdasági karon, 60 km-re Hitachitól. Ő a feleségével már 1/2 éve itt él.

Egy-két érdekes ellentmondás azért van itt. Pl. külön kell gyűjteni az háztartási hulladékot, a fémet, meg a papírt, de az út mentén hegyekben állnak az elhagyott rozsdás autók, meg biciklik. A bank szolgáltatásai rosszabbak, mint otthon. Este 6 óra után pl. nem lehet automatából sem pénzt kivenni. A fűtéssel nagyon spórolnak, de a lakások szigetelése tragikus.

Az emberek egyébként nagyon kedvesek és segítőkészek, különösen Dani tetszik mindenkinek.

2. levél (1998. március)

Három hónapja élünk Japánban és teljesen belerázódtunk az itteni szokások, helyzetek adta mindennapokba. Alapvetően elég belterjesen élünk, Danika napirendje miatt sok a ,,kötött'' program. A lakást megszerettük, többé-kevésbé berendeztük, részben új, kapott ill. guberált bútorokkal. A guberálás jelenségére és jelentőségére még otthon hívta fel figyelmünket egy barátunk, aki már több évig élt Japánban. Itt az egészen jó állapotú bútoroktól és elektronikai cikkektől is könnyedén megválnak az emberek. Ha kis hibája van, kiment a divatból vagy kinőtte a lakást, akkor kidobják. Egyrészt nem vesz senki használt cuccot, másrészt nem fér el a kis lakásokban a sok kacat, mint nálunk. Viszont szemetelni meg nem lehet csak úgy, ezért 2 havonta van lomtalanítás. A holmikat tisztán teszik ki, példás rendben, nem egymásra hányva. Reggel 8 körül teszik ki a cuccot, de 11-kor már el is viszik, úgyhogy eléggé igyekezni kellett, hogy mindent meg tudjak nézni. Pláne, hogy biciklivel a nagyobb dolgokat elég nehéz volt elhozni. De nem hiába vettem leckéket Vietnamban, hogy kell bármit biciklin szállítani. Sikerült egy kisebb polcot is hazavinni. A további termés:1 mountainbike (kicsit rozsdás, 21 sebességes, nagyon jó), dohányzóasztal, porszívó (csak egy biztosíték volt rossz benne és sokkal jobb, mint amilyeneket otthon lehet kapni), kis színes TV, kisszék, termosz, 30 magnókazetta és még egy csomó apróság. Kicsit kellemetlen volt a dolog, mert eléggé megnéztek, de láttam mást is guberálni.

Már régebben vettünk egy remek TV-t és nemrég vettünk egy videót is. Egyrészt azért mert az angol nyelvű filmeket éjszaka adják, másrészt, hogy Danika nézhessen magyar nyelvű mesefilmeket. Sajnos itt NTSC rendszert használnak, így olyan videót kellett venni, ami a PAL-t is ismeri. Persze ilyet csak Tokyóban lehet kapni, kb. 3-szor annyiért, mint a rendeset. Sebaj, megvettük. Rá van írva: Full Multisystem PAL NTSC. Csak azt felejtették el megemlíteni, hogy csak akkor fogom a PAL-t látni a TV-n, ha a TV is PAL. Persze nem az. Ha PAL kazettát játszok le a videobemeneten keresztül, akkor a hang jó, a kép fekete-fehér, de nagyon fut. A modern TV-ken nem lehet a futást megszüntetni. Viszont a guberált régebbi TV-n igen. Így most azon jó a kép (fekete-fehér), a hang a másik TV-n jön.

Tavasszal várható a csótány invázió, amitől főleg Bea tart nagyon, de kétségtelen, hogy nem kellemes együtt élni velük. A boltban kapható védekezőszereket beszereztük, a potenciális bejöveteli helyeket elzártuk, a lakásban 3 hónap alatt csak egyet találtunk, igaz a lakás frissen felújított.

Az egyik szomszéd családdal már összebarátkoztunk, szerencsére valamicskét beszélnek angolul, ami itt elég ritka. A férj gyógyszerész, a feleség otthon van a gyerekkel. Naganóból költöztek ide 1 éve.

Nyelvi nehézségeink nem csökkentek. Hivatalos ügyet továbbra is csak úgy tudok intézni, hogy ha valaki jön velem. A boltokban azért már elboldogulunk. Persze előfordul, hogy nem az van a csomagoláson belül, amit gondolunk, mert a feliratot elolvasni nem tudjuk. De most már csak olyan dolgot veszünk általában, amit ismerünk. Az élelmiszerbolt kínálatának feléről fogalmunk sincs, mi lehet. A legtöbb boltban, mint külföldit, már ismernek és messziről köszönnek.

Az emberek üdvözlési szokásai számunkra furcsák. Az alá-fölérendeltség szerint hajlonganak egymás előtt. Gyakran elég vicces. Egymással szemben kb. 2 m távolságban kb. 80-90 fokban meghajolnak egymás után akár 8-10-szer is. Mi is hajlongunk folyton, az a biztos.

A gyerekeket nemigen öltöztetik fel. Az a vélekedés, hogy edződjön csak a gyerek minél korábban, annál ellenállóbb lesz. Amikor mi kabátban, sállal, sapkával járunk $0^{\circ}$ C-ban, akkor a gyerekeket rövidnadrágban, miniszoknyában, vékony, vászon gumitalpú cipőben járatják. A csecsemőkön még zokni sincs. Igaz, hogy kocsival járnak mindenhova, de ezt azért túlzásnak tartjuk. Folyik is az orra mindegyiknek. Ráadásul nyilvánosan orrot fújni nagy illetlenség.

Danika is beteg lett, neki hasmenéssel kezdődő, elhúzódó, majd lázzal, kiütéssel végződő betegsége volt, 3 hétig tartott. Itt minden betegséggel a kórházban levő rendelőbe megy az ember. Nyelvtudás híján persze el kellett hívnunk a tanszék egyik oktatójának feleségét, aki kicsit tud angolul. Először a recepciónál álltunk sorba 1/2 órát, majd az orvosnál 1 órát (a sok megfázott gyerek között). Az orvos 5 perc alatt megvizsgálta Danit, valamit beszéltek a kísérőnkkel, amit nem tudott lefordítani. Utána 1/2 óra sorban állás a pénztárnál, hogy kifizethessem a 11200 yent a vizsgálatért. (Ezt a biztosításuk, ami 20000 yen 1 évre, utólag visszafizeti.) Irány a gyógyszertár, ahol kapunk egy port, amiről senki nem tudja, mi az. Ezek után ráadásul Dani nem gyógyult meg. Egy hét múlva ezért inkább a közeli kis klinikára mentünk a szomszéd nő kíséretében. Itt mindennel megvoltunk 20 perc alatt és csak 3000 yen volt. A szomszédunk nem tud elég jól angolul, de ha valamit beszélni akartunk, felhívtuk egy barátnőjét, aki lefordította pl. hogy kell bevenni az orvosságot, mit egyen Dani. Ez már sokkal jobb volt, de ettől sem gyógyult meg. Azután még két látogatás itt, meg egy a kórházban, még 30000 yen és túlestünk a betegségen. Úgy sejtjük rózsahimlő lehetett, bár az orvos nem tudta megmondani a latin nevét a betegségnek.

Két magyar él rajtunk kívül Hitachiban. Egy fiatal nő, Judit, aki angolt tanít és japán férje van, és egy vegyész, aki a Hitachi gyár kutatólaboratóriumában dolgozik októberig. Judittól megvettük a 10 éves Suzuki Juna autóját. Olcsóbban jutottunk hozzá így, mintha dealernél vettük volna.

Itt japánban a személyautóknak kétféle rendszáma lehet. A rendes autóknak fehér, a 600 ccm-nél kisebbeknek sárga. Ezeknek olcsóbb az adója és biztosítása is. Nem kötelező hozzá parkolóhelyet bérelni havi 10000 yen-ért, mint a rendes autóhoz. Természetesen a mienk ilyen, 550 ccm-es, és nagyon kicsi, de megy. Elég sok busz, meg vonat van itt, de egyrészt nagyon drága, másrészt nem tudjuk saját erőből megállapítani, hová megy. Az pedig elég fontos szempont. Kocsival sokkal egyszerűbb a dolog. Megesett, hogy a busz nem oda ment, ahová akartunk menni, máskor meg, amikor vissza akartunk jönni, kiderült, hogy aznap nincs vissza busz (3 km-re a központtól, gyerekkel). Tokyóba pedig olcsóbb bemenni kocsival, mint vonattal, bár a 130 km-es út kb. 5-6 órát vesz igénybe.

Nemrég ért véget a Téli Olimpia Naganóban. Szívesen megnéztük volna élőben is, de nagyon sokba került volna. A TV-ben elég sokat mutatták a versenyeket, de pl. a legtöbb hokimeccset csak az általunk nem fogható műholdas csatornán. Amit mi láttunk az főként a japán versenyzők szereplése volt. Én persze követtem az eseményeket az interneten is. Rendkívül jól meg volt csinálva:
http://www.nagano.olympic.org/home_e.html (már nem mûködik az oldal).

A japán versenyzők várakozáson felül szerepeltek, 5 aranyat nyertek. (Az eddigi téli olimpiákon összesen nyertek 3-at.) A győztesek persze nemzeti hősök lettek, a győztes versenyét naponta 20-szor megnézhettük. Nagyon szimpatikusak voltak nekem a japán versenyzők, és roppant szerények. Szinte mindegyik sírva fakadt, ha győzött azért, ha nem, akkor azért. Március 5-től 14-ig lesz a Téli Paralympia Naganóban. Ezzel is elég sokat foglalkoznak már a TV-ben. A jegyek is mind elkeltek, pedig most először adják pénzért. Ez is megnézhető az interneten: http://www.nagano.paralympic.org/ bár magyarok nem lesznek.

Nemrég Tokyóban töltöttünk néhány napot, egy ismerősünk lakásában aludtunk. Hát Hitachi szellőssége után mellbevágó volt a tokyói tömeg. A lakások kicsik, iszonyú mennyiségű iroda és üzlet van, autók egymás hegyén hátán. A metróban a reggeli csúcsforgalomban akkora a tömeg, hogy állítólag kesztyűs rendészek nyomják be a tömeget a szerelvényekbe. Mi személyesen csak az átlagos napközbeni tömeget tapasztaltuk meg.

Elmentünk az Ueno Állatkertbe, ami Japánszerte híres, mi nem találtuk annyira különlegesnek. Danika persze élvezte, ez a lényeg. Tudtunk vele kiállítást is nézni (Tate Galery vendégkiállítása), sőt nagyon érdekelték a képek, felnőttesen sétált a képek között a maga 21 hónapjával. Mindhárman jól elfáradtunk az egész napos csatangolásban.

Tokyóban különösen feltűnő egy szokatlan reklámozási forma. A reklámcédulát egy csomag papírzsebkendőbe teszik és ezt osztogatják az utcán. Minden sarkon több ember is. Így aztán elég szép készletünk van papírzsebkendőből. Nem is árt, ha van az embernél, mert pl. a vendéglőben nincs szalvéta. Csak a jobb éttermekben kap az ember kis forróvizes törülközőt.

Bankok

A bankok szolgáltatásain eléggé elcsodálkoztam. Először is kell csináltatni egy pecsétnyomót (hanko) 5-6000 yenért. Ezt használja az ember aláírás helyett minden iraton. Ez azért jó, mert ha elveszted vagy ellopják, akkor jó nagy bajban vagy. Szerencsére a közbiztonság nagyon jó, így nem kell ettől félni. A számlanyitás a szokásos. A számlához kapsz egy kis füzetet és egy bankkártyát, amivel az automatából tudsz pénzt felvenni. A kártyához persze kell PIN kód is. Ez úgy generálódik, hogy leírtam egy papírra és odaadtam a pultnál. Mivel itt az arab számokat kicsit máshogy szokás írni mint otthon, nem tudták jól elolvasni, ezért még fel is kellett olvasnom. (Szerencsére a közbiztonság nagyon jó.)

Automatából sok van, de csak munkaidőben működnek. Az automatába be kell dugni a kártyát és a kis füzetet is, amibe belenyomtatja a gép, hogy milyen forgalom volt a számládon. Ez tetszik, mert nem kell a hónap végéig várni, hogy megtudd milyen pénzed jött. A villany, gáz stb. számlákat lehet automatikusan utaltatni, sőt ez nem is kerül pénzbe. Viszont 2 hónapig tartott elintézni. Mi legyen a havi házbérrel? Az automatáról elvileg tudnék pénzt átutalni magam is, ha nem japánul lenne minden kiírás a képernyőn. Sebaj, biztos azt is lehet automatikusan. Persze ehhez kellett egy segítő. Mondom a segítőmnek, mit szeretnék elintézni. Azt mondja, ilyet a japán bankban nem lehet. Rábeszéltem, hogy kérdezzük meg. Lehetett. (Erre a segítőm is rögtön elintézte a magáét.) De! Kell fizetni először 1700 yen ügyintézési díjat (vagy mit), ott a bankban készpénzben, nem tudják levonni a számlámról. Utána az átutalás havi díja 2-szer annyi, mintha én küldeném az automatáról. Persze ez csak utóbb derült ki, mert semmilyen tájékoztató nincs. Viszont adtak egy csomag papírzsebkendőt ajándékba. Kamat nincs, igaz az infláció is csak 0.3%. Mindenki mindent készpénzzel fizet ki, bár mindenkinek van hitelkártyája is. Pedig sok helyen elfogadnak hitelkártyát, de csak a japán kiadásút.

3. levél (1998. május)

Kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott a beszámolók írására, de most gyűjtöttem egy kis erőt és megpróbálom bepótolni. Legutóbb március elején írtam, most onnan folytatom.

Megtudtuk, hogy március 17-én fogadás lesz a tokiói Magyar Nagykövetségen március 15. alkalmából. Mindenképp el akartunk menni, de meghívónk nem volt. Sebaj, írtam egy e-mailt a követségre, hogy mennénk, mire küldtek meghívót. Sajnos úgy alakult, hogy nem tudtunk Tokyóban senkinél megszállni. Elhatároztuk, hogy megjárjuk 1 nap alatt oda-vissza. Végül is csak 140 km. Akkor még nem tudtuk, hogy mi áll előttünk. Délelőtt tízkor indultunk, a fogadás 6-kor kezdődött. Gondoltuk, előtte nézelődünk egy kicsit a városban. A városnézésből nem lett semmi, ugyanis $\frac34$ 6-ra értünk oda. A Tokyóba vezető úton iszonyú tömeg volt, beljebb már viszonylag jobban lehetett haladni. Ráadásul akkor kezdődött a délutáni csúcsforgalom.

A fogadáson volt sok itteni magyar és jó néhány japán, aki tudott magyarul. Találkoztunk néhány ismerőssel is, de a legjobb az egészben az volt, hogy voltak magyar kaják, amiket japánban nem tudunk enni. Pl. téliszalámi, csemege uborka, székelykáposzta, mákos rétes, képviselőfánk. Az est fénypontja az volt, hogy Dani leöntötte magát egy kupica vodkával. Volt egy beszéd is, szerencsére csak rövid. Este 9-kor hazaindultunk és 4 óra alatt meg is tettük a 140 km-t.

Akkor még nem volt pontos képünk az autóval való közlekedésről. Van néhány autópálya (kisebb sűrűségben, mint nálunk), ami elég drága, 1 km kb. 30 yen (1 yen kb. 2 Ft). A magyar ,,autóútnak'' megfelelő dolog lényegében nincs. Az egyéb utak 2-szer 1 sávosak, nagyon keskenyek és még ebből is kevés van. Ezeken zajlik a forgalom legnagyobb része. Szinte mindenhol 40 km/óra a sebességkorlátozás, nagy ritkán 50, de gyakran 30, viszont folyton meg kell állni a piros lámpánál (itt a zöldhullám is ismeretlen). Nem csak városon belül! Igaz, ez teljesen mindegy, mert tőlünk Tokyóig egyfolytában város van. Előzni is tilos mindenhol. Az az egy szerencse, hogy ha nincs dugó (ez leginkább csak éjszaka fordul elő), akkor senki nem tartja be a sebességkorlátozást és 60-70-nel mennek. Előfordult olyan is, hogy 4-5 méter széles úton megelőzött egy teherautó, amikor 90-nel mentem (50-es korlátnál). A szabályokkal a japánok sokszor nincsenek tisztában. Hol nem adnak elsőbbséget, ahol nekem volna, hol meg nem hajlandók menni, pedig nekik van.

A másik mizéria a parkolás. Ha autót veszel, akkor kell parkolóhelyet is venni vagy bérelni. Tokyóban 1 hónapra ez kb. 30-50 ezer yen. Nekünk Hitachi központjától nem messze 10 000 yen lenne, de szerencsére a 600 ccm-nél kisebb autókra ez a szabály nem vonatkozik. Így aztán ott parkolunk, ahol tudunk. Ez úgy néz ki, hogy mindenhol kint van a parkolni tilos tábla. Semmilyen úton nem lehet parkolni semmikor. Olyan, hogy senki-földje, itt nincs. Minden föld valakié és általában jól körbe is van kerítve. Szerencsére itt vidéken vannak olyan helyek, melyek ugyan valakiké (cégé, gyáré), de nem törődnek vele. Sajnos ilyen nem sok van, pl. mi a lakásunktól gyalog kb. 10 percre szoktunk parkolni. Ha valaki vendégségbe jön hozzánk, akkor elvileg nem tud autóval megállni a közelben. Fizető parkolók ugyanis csak a belvárosban vannak. Viszont az emberek mégiscsak mindenhová autóval mennek és a leglehetetlenebb helyeken állnak meg (szabálytalanul).

Áprilisban ünnepeltük a húsvétot, amit itt nem is ismernek. Mégis nagy ünneplés volt, mert épp egybeesett a cseresznyefa virágzásával.

Szombaton délelőtt tojást festettünk, ebéd után hamar kimentünk a tőlünk 2 percre levő főútra a Sakura (cseresznyefa) fesztivál eseményeit megnézni. Mivel már jó előre plakátokkal meghírdették az eseményt (előtte hetekig az időjárásjelentés külön részében saccolgatták, hogy mikor virágzik). Kíváncsian vártuk a fejleményeket. Hozzánk közel esik Hitachi legszebb utcája, a Heiwa-dori. Ezt végig cseresznyefák szegélyezik. Ez alkalomból lezárták az autók elől, és széltében-hosszában lehetett gyalogosan közlekedni a cseresznyefák alatt.

A látványt nem könnyű leírni. Az utat kétoldalról sűrűn szegélyező cseresznyefák teljes pompával virágoztak. Leheletfinom rózsaszín (majdnem fehér) szirom erdejük az ember fölé kétoldalról valóságos kaput emelt. Ha felnéztünk, alig látszódott ki a kék ég a tömör virágerdőn át. Iszonyú tömeg volt, az utca két oldalán május elsejét idéző enni-innivalót, játékot áruló bódék sora és mindenféle műsorok:

Állatsimogatás (csibe, nyúl, tengerimalac). Danika kezdetben a nyuszikat sem akarta megsimogatni, noha roppantul érdekelte, járt-kelt fel-alá a tömegben, mutogatott a nyuszikra. Végül többet is kivettünk a lapos kordon mögül és hajlandó volt megsimogatni s mind újabbakat kellett kivennünk. Nagyon édes volt a lelkesedése. A csibéket nem volt hajlandó megsimogatni. A hely persze a gyerekek paradicsoma volt. Volt két hatalmas rendőrmotor, amire sorbanállás után fel lehetett ülni és egyenruhás rendőrök polaroid felvételt készítettek minden ,,motorozóról''.

Az utca két végén egy-egy színpad állt, ahol kimonóba öltözött minimum középkorú hölgyek ill. érett korú férfiak énekeltek playback zenére. A műfaj a mi nótaéneklésünkre hasonlít leginkább. Hasonló a TV-ben is gyakran hallható. Harci ruhába öltözött zászlót vivő japán lovas szamurájok poroszkáltak végig az úton csatakiáltások kíséretében. Dobzenekarok vonlutak fel cintányéros lányok közreműködésével. Danika nem tudott ellenállni a ritmusnak, az utca közepén táncra perdült sok japán és persze a mi örömünkre. Többen percekig álltak és mosolyogva nézték a lankadatlanul forgó-rugózó táncos Danikát. Őszintén szólva egyetlen japán gyerektől sem láttunk hasonló produkciót.

Kicsit odébb, úgy 10 percre, a művelődési központnál hirtelen feltört egy szökőkút, csak úgy a tér burkolata alól. Nagyon jópofa. A hely a hagyományokkal szakító japán fiatalok kedvenc gyülekezőhelye. Ordító rock and rollt bömbölő magnójuk zenéjére bő farmerben és színes, punk hajjal járják a láblengetős rocky-t. Két szóló között 8-an, 10-en formációban táncolnak. Csak fiúk. Danika itt is elkezdte ropni. Ő is farmerben volt és neki sem volt szűk.

Mindezen érdekességek után tértünk haza és vártuk a nyuszit, ami Danika szobájába tojta a tojásokat, nyuszikat, no meg egy doboz LEGÓ-t.

Sütöttünk diós bejglit is, ami a körülményekhez képest nagyon jól sikerült. Itt ugyanis nincs a gáztűzhelynek sütője, csak olyan sparhelt féle van. Így a grillezős mikróban sült a bejgli.

Aznap este még kimentem megnézni, mit csinálnak a japánok. A főutcán a betonon egész családok ültek műanyag takarókra települve és ettek ittak (és ittak és ittak jó sok szakét), mulattak. Volt jó pár részeg is. Nagyon rövid japán fürdőköpenybe öltözött sok-sok ember egy nagy fa építményt hurcolt ide-oda csatakiáltásokkal. Ez egy vallási jelkép, olyasmi, mint amit a körmeneteken visznek. Este egy érdekes bábjáték is volt, amit szerencsére másnap megismételtek. A bábozás hatalmas emeletes építményen folyt. Szétnyitható 15m magas, 10m hosszú szekér alakú szerkentyű, ami emeletes bábszínpaddá alakul. Az alján dobzenekar dobol, belülről pedig rengeteg ember kb. 15 db 1m-es fabábot mozgat zsinórok segítségével. A bábok szamurájok, harcosok, kardoznak, lőnek és rendes nyilakat lőnek a közönség közé, amiért nagy harc folyik. A bábok egy része lovas. A főutcán azután nagy üggyel-bajjal bambuszrudakon csúsztatva a hatalmas építményt próbálták kitolni az út szélére. A tömeg nem tágított, ezt is nézte. Két oldalról 3-3 ember hatalmas kötelekkel tartotta egyensúlyban a szerkentyűt, vagy 30-an tolták, vonták, taszigálták. Végül az út szélén szétszedték a színes anyagokkal bevont faépítményt. Ez az egész 300 éves hagyomány és nem sok ilyen van egész japánban. Elég sok külföldi turista is volt. Később 100-150 nőből, lányból álló társaság is szórakoztatott minket. Érdekes, hogy minél idősebb volt valaki, annál nagyobb lelkesedéssel táncolt. A fiatalabbak leginkább fapofával csinálták, az 50-60 évesek élénk mimikával, mosolyogva, élettel telve. Aerobikhoz hasonlított leginkább.

Április közepén elmentünk egy környékbeli zarándokhelyre. Az erdő néhány szép buddhista szentélyt rejt. A hely külön érdekessége a Sanbonsugi, a három törzsre elágazó hatalmas cédrusfa. Itt sem maradtunk döbbenetes élmény nélkül: az egyik szentélytől 10 méterre az erdő közepén magára hagytak egy kis teherautót, ami már ki tudja mióta rozsdásodott a szent hely tőszomszédságában gazzal benőve. (Azért mi továbbra is bősz szelektív szemétgyűjtők vagyunk. Csak havonta egyszer szabadulunk meg az üvegektől, konzervdobozoktól. Ez a szabály ugyanis.)

Nyársra húzott pisztrángot, rizst, polipos golyót, édességet kínáló árusok bódéi szegélyezték az utat a szentélyek bejáratáig. Giccsesnek minősítettük a művirágokat, amiket lépten nyomon meg lehetett vásárolni. Némelyik aranyszínű volt rózsaszín párduc színű virágrátétekkel. Borzalmas. A szentélyek melletti kis kőszobrocskák mellé a legkülönbözőbb dolgokat teszik le a japánok. A szobrok egy részén ruha van, de mellette játékbaba is, meg csipszes, sörös doboz. (Nem szemét!)

Április végén sajnos szomorú esemény történt. Váratlanul meghalt Bea nagymamája, ezért hazautazott a temetésre egy hétre. Addig én kettesben voltam Danival.

Május közepén születésnapi partit tartottunk Daninak. 4 mamával 7 gyerek jött el 3-10 évesig. Az egyik mama a ház tulajdonosa volt: Nagayama san. Rögtön át is adták az ajándékokat, ami az amúgy félénk Danikát teljesen elvarázsolta. Türelmetlenül bontotta ki velünk a szépen csomagolt ajándékokat. Ezután a vendég gyerekek birtokba vették a lakást, Danika játékait, kis házát, de rajzolgattak is. Hát elég nagy volt a hangzavar, mi felnőttek beszélgettünk. Ez sem volt túl könnyű, mert csak az egyik nő tud valamelyest angolul, akivel a legközelebbi a kapcsolatunk, Ő a közvetlen szomszédunk (Niwa san). Megbeszéltük, hogy ki hány éves. Kiderült, hogy Bea a legfiatalabb. Valahogy az a véleményünk alakult ki, hogy fiatalabbnak látszanak a koruknál, alacsonyak, soványak, szép sima a bőrük, és ez nem csak a 4 nőre igaz. Arra is kíváncsiak voltak, hogy hol és hogyan ismerkedtünk össze Beával. Csodálkoztak, hogy Danikának külön ágya van, hiszen ők 6-8 éves korig közös futonon alszanak a gyerekkel (a gyerek a két szülő között). Azt is mondták, hogy szívesen elcserélnék a gyerekeiket Danikával, mert Ő nagyon jól viselkedik és sokat alszik. Aztán elkezdtünk enni. A menü: tatár bifsztek, majonézes tojássaláta, körözöttes és sonkás szendvics, majonézes kukorica, sonkás és húsos falatkák. A tatárbifszeket nem mindegyik kóstolta meg, furcsállták a nyers hús evését. Ezen azért meglepődtünk, mert itt a halat nagyon szeretik nyersen. A tejberizst végképp bizarrnak találták. Ők a rizst nem tudják elképzelni édesen. Amúgy mindent dicsértek, főleg a szülinapi epertortát.

Májusban elkezdtünk uszodába járni. Elég drága, egy belépő 420 yen. Szép fedett uszodát találtunk a Kamine-hegy tetején. Van egy 25 méteres medence és egy gyerekmedence csúszdával. Az uszodában jó nagy feltűnést keltettünk, mindenki minket nézett. Leginkább középkorú és idős hölgyek voltak, akiknek a zöme nem úszott, csak gyalogolt a vízben, de tartottak össznépi zenés vízi tornát is. Így úszni nem nagyon lehet, bár néha fenntartanak egy pályát úszóknak, itt 3-4 ember szokott úszni. A gyerekmedencében viszont nincs senki, így Danival nagyokat pancsolunk.

Május 23-án délelőtt Mitóba mentünk a Suzukival. Mito a mi prefektúránk, Ibaraki székhelye, tőlünk 30 km-re. Autóval kb. 1 óra az út. Kicsit nagyobb város benyomását kelti, mint Hitachi, több nagyobb áruház is van. De sok érdekesség nincs. A művelődési ház szép parkjában egy esküvőbe botlottunk. Kis pódiumon állva, mikrofonba mondták ki a boldogító igent. A gyűrűk felhúzása után a vőlegény hosszas készülődés után homlokon csókolta a menyasszonyt. A parkban aztán nagyszabású kirakodóvásár kezdődött. Főleg ruhát, cipőt, edényeket lehetett kapni, no meg rengeteg gyerekjátékot.

Május végén tettünk egy nagyobb kirándulást Tokyóba. Kocsival mentünk és kb. 5 és fél óra alatt meg is tettük a 140 km-t. Egy barátunk üres lakásában kaptunk szállást, ami a Shibuya városrészben van. Délután itt sétálgattunk. Ez a városrész a fiatalok (< 25 év) kedvenc helye. Rengeteg áruház, játékterem, étterem és iszonyatosan sok ember. Kb. olyan tömeg van egyfolytában, mint a pesti tűzijáték idején a rakparton.

Másnap ronda esős idő volt, ráadásul elég nehezen találtuk meg gyalogosan az Asakusánál levő híres kaput a 300m-es fedett pavilonsorral, ami a híres szentélyhez vezet. Ez Tokyóban a két nagyobb szentély közül az egyik. Van egy nagy shinto szentély, amit a világháború után újraépítettek, és egy kisebb buddhista szentély, ezekhez több nagy kapu tartozik, nagy szobrokkal. Itt van egy hatalmas szuvenír bolt sor is, is ahol minden elképzelhetőt be lehet szerezni.

A szakadó eső ellenére iszonyú nagy tömeg fogadott minket. Az egyik kedvelt fényképezőhelyen megkértem egy idősebb férfit, hogy fényképezzen le minket, mire kerek perec visszautasított. Csalódottságomat látva egy tini lánycsoport ajánlkozott fel önként, Danika amúgy is nagyon tetszett nekik. Danikának mindenhol nagy a sikere, ő néha unja is a népszerűséget és ha integetnek, fejét rázva azt mondja: NEM.

Délután a város leghíresebb parkjába, az Ueno parkba mentünk. Itt van a legtöbb múzeum. Ezúttal a Tokyo National Museumot néztük meg. Nem nagyon voltunk megelégedve. Nem éri el egy átlagos magyar múzeum színvonalát. Igaz sok régi japán dolog van benne, edények, kimonók, kardok.

Másnap Akihabarába mentünk, ahol minden elektronikai cuccot be lehet szerezni. Megállapítottuk, hogy tényleg. Vettünk egy videókamerát. Sony, elég kicsi és sok mindent tud. Van kis színes képernyője és teljes sötétségben is lehet használni, infralámpa is van benne. Persze bonyolítja a dolgot, hogy Japánban NTSC rendszer van, de szerencsére lehet PAL videókamerát is venni. Azóta már tudtunk is hazaküldeni a családnak kazettát, amin persze a fő téma Dani volt.

A legnagyobb újdonság itt most az MD. Ez többször írható CD, kisebb mint a CD. Nem is olyan drága, tömörítve, digitálisan át lehet venni rá a zenét a CD-ről.

Szombatonként a Tokyo Science University matek tanszékén van szeminárium. Azon előadtam. Kicsit furcsa, hogy soha sincs előre megbeszélve, hogy ki ad elő. Odamegyünk és megkérdezik, ki akar előadni. Persze senki. Így 4 alkalomból, mikor ott voltam 3-szor nekem kellett végül. De legalább tényleg elég sok jó matematikus hallotta.

Vasárnap délelőtt a császári palota kertjében sétáltunk csupa zölddel körülvéve. A palotába nem lehet bemenni, de a kertek tényleg szépek.

Ebéd után elmentünk a Ginzára, az előkelő vásárlóutcák környékére. A fő utca le volt zárva, az út közepén székek, napernyős asztalok várták a fáradt sétálókat. Itt is sokan nézelődtek, vásároltak, fagyiztak. Áruházba inkább nem is mentünk be, mert itt minden elképesztően drága. Egy sima fehér ingért is elkérnek 50 000 yent. Este, illetve éjszaka visszaautóztunk Hitachiba, ilyenkor csupán 4 óra az út.

Másnap igen kellemetlen élmény ért minket. Egy csótány. Eddig még nem találkoztunk vele az új lakásban, most viszont Bea véletlenül rálépett egyre éjszaka mezítláb. A hatást gondolom nem kell részletezni. Lehet kapni egy füstbombaszerű dolgot csótány ellen, amit rögtön be is szereztünk. Két óráig bent füstöl, addig nekünk ki kell jönni. Úgy tűnik, ez használt, mert azóta csak kint találtunk csótányt.

4. levél (1998. július)

Június 7-én délelőtt bazár volt a közeli nagy áruház melletti szabad területen. Nagy reményekkel érkeztünk, hiszen úgy hirdették meg, hogy külföldieknek szervezik. Ehhez képest rajtunk kívül egy indiai házaspárt láttunk. Általában sokféle használt ruhanemű volt, de a legtöbb kis méretű, nem is a mi stílusunk. Fillérekért adtak konyhai csetreseket, vettünk is néhányat. Nem volt nagy tömeg, de a legtöbben a konyhai dolgoknál tülekedtek. Mi szinte oda sem fértünk, annyira tolakodtak a japánok. Eléggé rossz tapasztalatot szereztünk a japán vásárlási kultúráról.

Ez a hónap az esős évszak része itt a mi vidékünkön. Ez azt jelenti, hogy általában felhős az idő, de eső csak mondjuk 3 naponta van. Jó idő viszont soha sincs, ezért nem is történt velünk sok minden leszámítva a penész elleni küzdelmet. A nagy páratartalom miatt ugyanis minden penészedik, a ruhák, cipők a szekrényben, a tatami a futon alatt, a fal. Tudtunk róla, hogy védekezni kell ellene, be is raktunk mindenhová nedvszívó kristályokat, de nem voltak elég hatékonyak. Legjobban még a légkondicionáló segít, csak az drága.

Az egyetemen barbaque partit szerveztek egyik nap (szerencsére nem esett). A kertben felállítottak egy grillsütőt. A bele való szenet először gázrezsón felforrósították, úgy rakták be a sütőbe. Mindenféle zöldséget, húst és tésztákat sütöttünk, nagyon finomak voltak. Az ilyen partikra mindig beszednek előre pénzt. Az összeg nagy része sörre megy el, amit a japánok elég nagy mennyiségben fogyasztanak ilyenkor, bár nem nagyon bírják. (3 dl sör 140-230 yen.) Én viszont vezetek, így nem ihatok. Ez azért eléggé szokott bosszantani.

Június végén ismét elmentünk Tokyóba 1 hétre. Első nap egy Harajuku (Haradzsuku) nevű városrészbe mentünk el, ez amolyan művésznegyed, természetesen sok bolttal érdekes, szűk utcákkal. Legnagyobb meglepetésünkre találtunk egy népművészeti boltot, ahol magyar, bolgár és norvég terítők ruhákat, vázákat, szobrokat árultak. Vettünk 4 apró hímzett tűpárnát, hogy ne jöjjünk zavarba, ha magyaros ajándékot kell valakinek adnunk.

Másnap vonattal Yokohamába mentünk. Ez a tengerparti város 20 km-re van Tokyótól délre. A tengerparton óriási modern épületek sorakoznak. Szép időben fel lehet menni a legmagasabb épület tetejére (69 emeletes), de a nagy pára miatt erről lemaradtunk. Végigmentünk viszont a több épületet átszelő impozáns hallon pálmák, szökőkutak, szuper elegáns üzletek között és főleg légkondicionálás alatt. Láttunk olyan mozgólépcsőt is, amelyik kanyarban megy. A hőség borzasztó volt. Danikát beárnyékoltuk a babakocsiban és elindultunk a kínai negyedbe, ami az egyetlen Japánban. A néhány utcányi negyedet éttermek és üzletet alkotják. Itt ebédeltünk, majd elmentünk a kikötőbe, ahol sok érdekes nem volt. Viszont innen elég jól lehetett látni az öböl felett átívelő nagyon nagy függőhidat (Rainbow bridge). Találtunk egy boltot is, ahol igazi csemegeuborkát vettünk. Kívülről megnéztük a külföldiek temetőjét is, bemenni sajnos nem lehetett. Egy elég meredek domboldalon van, olyan mint az európai temetők. 100-200 éves sírok vannak benne, mindenféle nemzetiségűek.

Következő nap Chibába mentünk autóval, ami kb. 40 km Tokyótól délre egy nagy félszigeten. Elég sokára értünk oda, mert alig tudtunk kikeveredni Tokyoból. Chibában egy érdekes gyerekparkot néztünk meg, ahol sokféle mászóka, csúszda volt, lehetett állatokat nézni és kisvasútra ülni. Később elmentünk a tengerpartra sétálni majd a belvárost is megnéztük. A városban van függővasút is. Keresztülszeli a várost, kanyarog a hatalmas irodaházak között.

Július 3-án melegrekordot mértek Japánszerte. Tokyóban ketten meg is haltak (24 és 38 évesen). Mi elmentünk az Ueno parkban lévő National Science Museumba, ahol néhány órát töltöttünk. Danika is érdeklődve nézegette az őslényeket, a japánban őshonos állatokat bemutató kiállítást. Sok helyen gombnyomásra indult el egy-egy rövidfilm, vagy jelenséget bemutató kísérlet. Danika nem mulasztott el megnyomni egyetlen gombot sem. A múzeum második épületében érdekes fizikai jelenségeket modelleztek népszerű, kipróbálható formában. Mindent végigpróbálgattunk, jópofa volt. A harmadik épület a repülés történetét mutattak be sok modellen, kisfilmen keresztül. Nekem legjobban a periódusos rendszert bemutató hatalmas falitábla tetszett. Egy kis ablak tartozott minden elemhez, mögötte minta az elemből. Minden elemhez gomb tartozott, megnyomásával kisfilm mutatta be az elemet.

Június 4-én Kamakurába autóztunk (50 km), ahol sok szentély és mindenekelőtt a Nagy Buddha található (Daibutsu). Jónéhány szentélyt megnéztünk (általában belépő ellenében). Itt vannak igazán régi szentélyek is, igaz azokat Kyotóból hozták ide. A shinto szentélyek eléggé egyformák, a vallási előírások nagyon megszabják milyenre kell építeni. A Nagy Buddha egy 20 m magas bronzszobor, a hátán még ablak is van. A hely igazi turistaközpont, láttunk is rengeteg turistát. A tengerpart is sokkal szebb, mint máshol. Vannak éttermek, szórakozóhelyek. Mifelénk nincs ilyen.

Sok japán nő gyerekszülés után már nem megy vissza dolgozni, így ha már kicsit nagyobbak a gyerekek, akkor otthon unatkozik. Ezt elkerülendő szerveznek maguknak mindenféle tanfolyamokat. A szomszédasszony megkérte Beát, hogy az óvodájukban tartson hímzőtanfolyamot az anyukáknak. Nagyon jól sikerült, ügyesek voltak, mind megtanulták a 3 öltésfajtát, amit tanított. Vittek haza maguknak fonalat, hogy egyedül be tudják fejezni otthon. Kedvesen megköszönték, kifizették a fonal árát, és még adtak 5000 yent a tanításért, valamint egy fényképtartót, aminek a belsejében egy szentkép van és egy kép az óvodáról (katolikus óvoda).

Egy másik alkalommal Bea főzőtanfolyamot tartott a szomszédasszony egyik barátnőjének lakásában. A magánkórház mellett álló hatalmas családi házban lévő konyhában főzött magyaros gombalevest, paprikás csirkét nokedlivel, uborkasalátát és madártejet a 6 tanítvánnyal.

Minden jól sikerült, csak kicsit sokáig tartott, a gyerekek falták a madártejet. A japán hölgyek elcsodálkoztak néhány műveleten, leginkább a hagyma olajon történő megpirításán ill. a liszt tejfölbe való keverésén.

A japán konyháról: (bővebben itt)

A japán konyha fő filozófiája, hogy érvényesüljön az alapanyag eredeti íze, ne rontsuk el holmi fűszerekkel. Ez jó is, ha az alapanyagnak van valami íze egyáltalában, de sokszor nincs. Néhány étel csökkenő finomsági sorrendben.

Nekem messze a legjobban a sushi ízlik. Ez egy kis rizsgombóc, rajta egy darab nyers hal, rák kagyló, főtt polip, kaviár, tojásrántotta vagy tengeri sün belsőség. Általában wasabival (japán torma, erősebb, mint a magyar) és nori-val (szárított tengeri alga) ízesítve. A sushikat wasabival ízesített szójamártásba kell mártani és savanyított gyömbért kell enni hozzá. Nagyon finom, a formát lehet variálni, de a lényeg ugyanaz marad.

A nyers halat eszik csak úgy wasabis szójamártásba mártogatva is. Ekkor sashiminak hívják. Legtöbbször ez a előétel nagyobb vacsorákon és szintén nagyon finom. Ezek azonban inkább csak ünnepi ételek.

Hétköznap is előforduló étel a tenpura, ami tulajdonképpen vegyes rántott zöldség, hal és rák. A panír azonban lényegesen különböző az otthonitól, ez tényleg csak frissen jó. Szintén szójamártásba kell mártogatni, ami most halszósszal van keverve, esetleg egy ki reszelt daikonnal (jégcsapretek) és gyömbérrel.

Kétféle asztalnál készíthető igen finom étel is van. Az egyik a sukiyaki, a másik a shabu-shabu. Mindkettőnél asztali kis tűzhelyen húst és zöldségeket készít mindenki magának és azt különféle szószokba mártogatja. A sukiyakit sütni kell, a shabu-shabut levesben főzni.

Nagyon sok fogy a különböző egytálétel levesekből. Ennek rengeteg variációja van. Közös mindegyikben a nagy adag tészta, valamilyen lé, egy kevés zöldség és még kevesebb hús vagy tengeri herkentyű. Van hideg változata is. Tulajdonképpen nem rosszak, de a hangsúly mindenképp a tésztán van, így kicsit unalmas. A tésztákat egyszerűen szószba mártva is eszik.

Szinte mindenhez esznek miso (miszó) levest. Ez szójababpüréből készül és van benne wakame (tengeri alga) vagy tofu. Ez inkább innivaló helyett van. Persze mondanom sem kell, hogy főtt rizst is mindenhez kap az ember.

Vannak kínai ételekhez hasonlító kaják, igen kedvelt a karérájszu (curry rice), a hamburger, a pizza, a rántott hús, a vagdalt hús és a steak is.

Eddig egyetlen olyan étellel találkoztam, amit nem szívesen ennék még egyszer. Ez a nattó, ami erjesztett szójabab (olyan mintha hagynánk megromlani). Leginkább a nyers élesztőhöz hasonlít az íze. Nagyon nem ízlett.

Automaták

Elképesztő, hogy mi mindent lehet automatából vásárolni. Hideg és meleg dobozos italokat, sört, cigarettát, elemet, virágot, rizst, fényképezőgépet, filmet, vattacukrot, pattogatott kukoricát, lekváros kenyeret, hogy csak egy pár dolgot említsek. Minden automata elfogad papírpénzt is és visszaad. Némelyik hangosan meg is köszöni a vásárlást. Minden sarkon van italautomata. Ha építkezni kezdenek, akkor az az első, hogy odaállítanak egy italautomatát.

5. levél (1998. szeptember)

Augusztus eleje volt a tűzijátékok idénye. Szinte minden környéken tartottak egy-két tűzijátékot. Én éppen Tokyóban voltam az egyik leghíresebb tűzijáték idején, amit a Sumidagawa (gawa japánul folyót jelent) mentén. Egész délután zuhogott az eső, de szerencsére a tűzijáték idejére elállt. Rengeteg ember volt, nagy meglepetésemre rengetegen voltak yukatában. A fiatal lányok szinte kivétel nélkül, de sok fiú is kimonót öltött. Már jó előre ott tolongtak az emberek a jó kilátást biztosító helyeken és ettek-ittak. Maga a tűzijáték kb. 1 óras volt, de elég sok szünetet tartottak az egyes lövések között és egyszerre csak 2-3 rakétát lőttek fel. Igaz, voltak tűzijátékok mindenféle történelmi időszakból.

Pár nappal később a mi környékünkön is volt egy tűzijáték, amit megnéztünk. Sajnos a nagy pára miatt alig láttuk, Danika a nagy durrogások miatt befogta a fülét, de azért tetszett neki. Kicsit kárpótolt minket az otthoni tűzijátékért.

Aki pedig nem ment tűzijátékot nézni, az csinált magának. Minden boltban lehetett kapni kisebb-nagyobb tűzijátékkészletet. A kisebbek inkább csillagszóró jellegűek voltak, de akadt igazi rakéta is. Több ilyenen is részt vettünk a közeli parkolóban, a szomszédokkal közösen.

Ellátogattunk a helyi állatkertbe is. Elég lesújtó egy hely. Méretre kb. akkora, mint a budapesti, de egy fokkal rosszabb helyzetben van. A ketrecek még kisebbek, még kopottabbak. Sok állat is elég ramatyul néz ki. Pl. a pingvin inkább zöld volt az algáktól. Viszont lehetett kígyót, kis majmot, nyuszit simogatni.

Már nagyon vártuk, hogy végre fürödhessünk a tengerben. Azt tudtuk, hogy június-július az esős évszak, de sajnos az idén egészen augusztus közepéig tartott. Az esős évszak azt jelenti, hogy szinte mindig borult az ég és hetente 3-4 napon át esik. Nagyon magas a páratartalom, ami miatt nagyon szenvedtünk. Nem az érzés miatt, hanem azért, mert a lakásban minden penészedett. A ruhák, cipők a szekrényben, a fürdőszoba, a tatami, a futon (matrac-ágy) alja. Vannak ugyan mindenféle nedvszívó kristályok, meg penészölő szerek, de nemigen használtak.

Itt a strand környékén semmilyen infrastruktúra nincs szezonon kívül. Július elején viszont fából építettek öltözőket, meg éttermeket a parton és várták, hogy elmúljon az esős évszak. Amíg be nem mondják a TV-ben, hogy vége van, nem megy senki a strandra. Ám az idén csak nem akart vége lenni. Aztán végre augusztus 10-én eljött a várva várt nap. Le is mentünk a strandra, természetesen jól leégtünk. Hitachi a 37 szélességi fokon van, 10 fokkal délebbre, mint Budapest. Másnap vettünk napernyőt, krémet és egy body-boardot. Ez utóbbi hullámlovaglásra használható deszka, amin hasalni kell. Ettől kezdve majdnem mindennap ezzel kísérleteztem. Kb. 3 méter magas hullámok voltak, kezdetben sokszor előfordult, hogy úgy lenyomtak a víz alá, hogy azt hittem sohasem jövök fel, de aztán belejöttem. Sajnos nagyon nehéz elkapni a jó hullámot, jó helyen, jó időben kell lenni, és gyorsan lapátolni. Persze ilyenkor mindig lecsúsztam róla. Így, mondjuk 2 óra alatt legfeljebb 10-szer tudtam elkapni a hullámot. De nagyon élveztem.

Dani nem nagyon volt hajlandó bejönni a tengerbe, pedig legalább 24 fokos volt. Az ölemben, meg a nyakamban azért bejött velem néha, az nagyon tetszett neki. Viszont homokozni nagyon szeretett.

Több képet láttunk korábban, amin a japán tengerparton a japánok, mint a hering, összezsúfolódva napoznak. Szerencsére itt nem volt ilyen vészes a helyzet, legfeljebb vasárnap. A rendkívül kevés szabadság miatt ugyanis hétköznap nem sokan voltak a strandon. Aztán augusztus 20. után hirtelen mindenki eltűnt, lebontották az éttermeket, pedig akkor kezdett igazán jó idő lenni, a víz is meleg volt. Csak egy-két szörfös maradt, meg mi. Egészen szeptember közepéig jártunk fürödni. Igaz, a vége felé már jöttek a tájfunok, ami miatt voltak 5-6 méter magas igazán ijesztő hullámok is. Érdekes módon Dani ekkor kezdett ráérezni a dolog ízére és már sokat lubickolt ő is a tengerben.

Szeptemberben egy hónapra látogatóba érkezett Bea anyukája. Végre nem voltunk olyan egyedül. Természetesen megmutattuk neki a környék és Tokyo nevezetességeit is. Voltunk pár olyan helyen is, ahol még előtte mi sem voltunk. Pl. a Hitachi Seaside parkban. Ez egy hatalmas park, benne egy kis vidámpark. Én ültem egy olyan szerkentyűn, ami fejjel lefelé is meghintáztatott. Egész jópofa volt. A többi attrakció inkább gyerekeknek való volt, például hatalmas mászókák, lépegető műelefánt. Elég drága, egy menet valami érdekesebb dolgon 5-600 yenbe került.

Szeptember 12-én koncertre voltunk hivatalosak. Az apropót az adta, hogy a vendéglátó professzorom felesége, Yoko-san énekelt az egyik kórusban. A színvonal elég gyenge volt, a darabok is elég érdektelenek. A csúcs az volt, amikor egy gyerekekből és felnőttekből álló egyesített kórus elénekelte a Disney-dalt. Nevetséges volt, amint a 60-70 éves nők karjukat magasba lendítve jobbra-balra dőlve énekelték a Disney mesék betétdalait. A műsort Hitachi város kórusa szolgáltatta.

Szeptember közepén megjöttek az igazi tájfunok. A tájfun azt jelenti, hogy egy kb. 2-300 km átmérőjű körben körbe fúj a szél 80-120 km/ó sebességgel. A középpont pedig vándorol, általában délről észak felé. Maga a szél nem olyan tragikus, bár Bea kezéből kitépte az esernyőt, az igaz probléma a tájfunnal járó nagy esőzés. Néhol ilyenkor esik le az évi csapadék 90%-a. Emiatt földcsuszamlások és árvizek vannak. Az egyik legnagyobb árvíz tőlünk 30 km-re volt, de nálunk semmi különös nem volt. Többen meghaltak, több száz ház összedőlt, autókat sodort el a víz. Az idén sokkal súlyosabb volt a helyzet a szokásosnál.

Szeptember 21.-én elmentünk a tokyói Disneylandbe. Én már voltam két másikban is, úgyhogy tudtam mire számíthatok. Még sokkal nagyobb tömeg volt, mint máshol. Pedig egy átlagos, őszi hétköznapon jártunk ott. Reggel 10-től este 10-ig voltunk bent. Persze mindannyian nagyon élveztük, főleg Dani.

Magyarország a Japán sajtóban Bizonyára érdekel mindenkit, vajon mit tud egy japán Magyarországról. A többség csak annyit, hogy európában van, de hogy hol, arról fogalmuk sincs. Igaz, 4 japánnal is találkoztam már, aki volt Magyarországon.

Én a TV-ben még csak kevésszer láttam Magyarországgal kapcsolatos dolgot. Egyszer egy magyar kortárs magyar festőművész tájképeit mutatták 5 percig, egyszer egy magyar karmester vezényelt a koncerten, többször reklámozták, hogy jön az Operett Színház társulata. Élőben közvetítették a középiskolások kórusversenyét, amin a kórusok fele énekelt magyar szerzőtől művet, sőt egyszer magyarul (majdnem biztos vagyok benne). Japán ismerőseim többször is láttak más, Magyarországgal kapcsolatos pár perces műsort.

Rádiót csak egyet tudok fogni, az állami rádiót. Ezen sok komolyzenét adnak, köztük sok a magyar szerző és előadó. Szinte mindennap van valami magyar. A magyar zenét nagyon jól ismerik itt.

Ezen kívül egy angol nyelvű japán újságot szoktam néha olvasni, a Japan Times-t. Ebben azért több komolyabb hír is helyet kap. Rendszeresen közlik a focibajnokság eredményét. Mindkét otthoni választásról több hosszú cikk is megjelent, semleges álláspontban. Olvashattam itt is a magyar gyerekek szexuális életéről. Nyomon követték annak a kislánynak az esetét, akinek meg akarták tiltani az abortuszt, most pedig fénykép is megjelent a 11 éves kismamáról. Két hosszú, turista csábító cikk is volt, nagyon pozitív képet festettek. Ez egyik főleg borkóstolás szempontjából. A magyar tamagochi temetőről is írtak. Japánul nem tudok újságot olvasni, de azt hiszem, ott nem írnak semmit Magyarországról.

6. levél (1998. november)

Októberben hirtelen sok új ismerősünk lett. Meghívtak ugyanis egy partira az új-zélandi barátaink, ahol rengeteg itt dolgozó külföldi volt. Főleg új-zélandiak, ausztrálok, amerikaiak. Mindegyikük angol nyelvet tanít itt. Azóta már többet meghívtunk paprikás csirkére, mindenkinek nagyon ízlett.

Minket viszont egyik japán ismerősünk hívott meg ebédre. A férj kardiológus a helyi kórházban, a feleség, Kazue, otthon van a 2 éves kislánnyal. Sushit ettünk, nagyon finom volt. Megnéztük az esküvőjüket videón.

Azzal kezdődött, hogy bevonultak mindketten kimonóban a házasságkötő terembe, Kazue műhajjal, fejdísszel. Kétoldalt ült a két szűk családi kör különválasztva. Minden férfin öltöny, minden nő fekete kimonóban. Mosolyogni nem szabad. A végén mindenki bemutatkozott meghajolva. Azután Kazue levette a fehér kimonót és felvett egy feketét. Bevonultak egy nagy terembe, ahol a tágabb rokonság és barátok asztaloknál ültek.

Mindkét fiatal részéről családtagok, egyetemi tanár, ismerős méltatta eddigi életüket. Előre leadott képeken egy nagy kivetítő segítségével végigkísérhető volt életük születésüktől fogva. Kazue közben újból ruhát cserélt, hosszú fekete estélyit öltött. A legvégén fehér hagyományosan európai menyasszonyi ruhába öltözött, volt közös tortavágás is. Egy kb. 1.5 m magas fehér emeletes torta volt, de csak az alsó része volt igazi, majd kicserélték igazira, hogy mind a 200 vendégnek jusson torta. A végén kéz a kézben minden asztalnál gyertyát gyújtottak, s a vacsora végeztével felállt az egyik szülő és hangosan bemondta: köszönjük, hogy eljöttek. Viszontlátásra.

A vendégek távoztak, s az ifjú pár és annak szülei előtt meghajolva haladtak el. Kazue sem enni, sem inni nem mert, mert nem tudott volna elmenni WC-re a nagy ruhákban.

Ez a kb. 2.5 óra 4 millió yenbe került. Az összeg csillagászati, de nem csodálkozom, hiszen a szálloda minden szolgáltatása 100 ezer yen volt (video, virág, fotók bemutatása, zene, öltöztetés). Ráadásul kb. 1 évvel az esemény előtt le kell foglalni a szállodát, olyan nagy az igény. Állítólag van egy spéci japán naptár a szerencsétlen napok megjelölésével. Ezeken a napokon 30% kedvezmény jár. A 4 millió yenből 1 millió jött össze nászajándék pénzekből. Itt szinte csak pénzt adnak. Szóval érdekes volt látni egy ilyet.

Később véletlenül láttam élőben is egy hagyományos japán esküvői szertartást egy shinto szentélyben. A menyasszony és összes rokona kimonóban, a férj és összes rokona viszont skót viseletben (szoknyában) feszített. Nagyon érdekes látvány volt.

Novemberben végre eljutottunk Kyotóba. Nagyon vártuk az utazást, itt ugyanis vannak látnivalók, nem úgy, mint mifelénk.

Shinkanzennel mentünk, Danika nagyon élvezte a vonatozást, a shinkanzen pedig tényleg szuper gyors. 500 km-t kevesebb mint 3 óra alatt tesz meg. Az egyetem vendégházában laktunk, ami 10 percre van az egyetemtől. Fűtés szerencsére volt. Nem panaszkodhattunk az időjárásra, végig kellemesnek éreztük. Igaz estére jól lehűlt, eső nem esett. Kedden megtartottam az előadást, utána bowlingozni vittek minket, amit nagyon élveztünk. Danikával nem volt könnyű, időnként a gombok megnyomásával elállította a gépet, felváltva rohangáltunk vele ki-be. Összesen 18-an játszottunk, én megelőztem 2 japánt is. Utána elvittek minket vacsorázni, hamisítatlan sukiyakit ettünk.

Kyotó fekvése csodálatos. Hegyek veszik körül, a hegyek oldalában templomok. Talán a legszebb időszakban sikerült mennünk. A növényzet sok-sok őszi színben pompázott. Turista mindenfelé rengeteg volt, sok külföldi is. A belépőkre, képeslapokra tetemes összeget költöttünk. Kyotóban megnéztük az Arany Pavilont, az Ezüst Templomot, a Nijo kastélyt, a Kiyozmizu-derát, az ezernél is több Buddha szobrot felvonultató Sanjusangendót, az Hongwanjit, számos egyéb szentélyt.

Csütörtökön Narába mentünk egész napra. A városban, főleg a parkokban 1200 őzike sétálgat. Barátságosak, enni kérnek, Danikát is megszagolgatták. Itt is van egy híres Daibutsu (Nagy Buddha) szobor, ami a világ legnagyobb fa építményében áll, ill. ül. Megnéztünk még néhány híres szentélyt és fáradtan hazajöttünk.

November 21-én Bea és Dani már hazautazott Pestre. Azóta egyedül vagyok, sokat dolgozom.

November végén koncertet adott Tokyóban a Magyar Állami Hangversenyzenekar és Kórus. A kórusban több ismerősöm van, ezért különösen örültem, hogy találkozhattam velük. Az egyik barátommal egy napot együtt mászkáltunk, este pedig meghallgattam a koncertet. Nagy siker volt, Kobayashi Ken-Icsiro vezényelt. Beénekléskor én is énekeltem.

December elején ismét éneklésben volt részem. Pénteken este elmentem az új-zélandiakkal karácsonyi énekeket énekelni a Takahagi állomás elé. Egész tűrhetően énekelgettünk kb. 10-en 4 szólamban. Vegyesen külföldiek és japánok. Utóbb derült ki, hogy ezt tulajdonképpen az egyik református templom lelkésze szervezte. Egyébként az égvilágon senki nem állt meg hallgatni minket, csak furcsán néztek ránk.

Minden év decemberében az ösztöndíjamat adó szervezet tart egy évzáró partit Tokyóban. Ugyanott volt, mint tavaly, ugyanolyan tömeg, legalább 1000 ember. Viszont a kaja kevesebb volt, el is fogyott hamar minden. Rögtön összetalálkoztunk Fejes Jánossal, akit már tavalyról ismertem. November közepe óta másik magyar matematikus is van Japánban, Hokkaidó közepén ( $-20^{\circ}$ -ban), Soukup Lajos. Viszont nagy meglepetésemre, még másik 4 magyarral is találkoztunk. Egyik fizikus, aki Tokyóban van tavaly október óta. Jól ismeri az én volt fizikus osztálytársaimat. A másik orvos, szintén Tokyóból, akinek itt van a felesége is, aki közgazdászként végzett a nyáron. A fiú január, a lány július óta él itt. A negyedik pedig egy vegyész Sendaiból, aki senior ösztöndíjjal van itt március végéig. Rajtuk kívül még ott volt a követség új kultúrális attaséja is, egy nő.

Jót beszélgettünk, sőt a parti után még elmentünk egy sörözőbe is. 11 körül értem a lakásba, ahol is már ott aludt Pach Jani, aki szintén magyar matematikus, de csak 1 hétre jött. Vele is még jó sokáig dumáltunk alvás előtt.

Másnap már délben visszajöttem Hitachiba, mert este Phillipéknél volt Karácsonyi parti. Volt legalább 20 vendég, 1/3-a már ismerős külföldiek, a többi ismeretlen japán. Egy részük azért beszélt angolul. Az egyik ,,japán'' nő túl jól beszélt angolul, kiderült, hogy hongkongi, japán férjjel.

Vittem egy kis kőrözöttet, mindenki oda volt tőle. Kellett vinni ajándékot is kb. 500 yen értékben. Volt még egy magyar szakácskönyvünk angol nyelven, azt vittem el. Az ajándékok kiosztása úgy zajlott, hogy bingóztunk. Akinek először lett bingója az választott egy ajándékot, kibontotta, és mindenki megnézte. A második bingós ugyanígy, de ő, ha akarta, cserélhetett ajándékot az elsővel, stb. Az utolsó az összes ajándék közül választhatott. Az ajándékok kivétel nélkül használhatatlan marhaságok voltak, pl. sótartó, kis dísz, kispárna, gyertyatartó. Én viszonylag az elején választhattam. Az eredmény egy gyertyatartó. Ezt később sem akarta senki elcserélni. Mivel az egyik marhaságot a másik marhaságra senki nem akarta elcserélni, sokáig nem történt semmi. Aztán a közepe felé valaki kivette a magyar szakácskönyvet. Ettől kezdve, mindenki azt akarta, volt vagy 5 embernél. Végül a honkongi nőé lett. Úgyhogy majd jó pár szakácskönyvet kell majd hoznunk, ha karácsony után visszajövünk.

December 16-tól január 7-ig én is otthon leszek.

A japán nyelv nagyon nehéz

A beszélt nyelv végül is nem olyan tragikusan bonyolult, de az írás annál inkább. A legnagyobb nehézség talán az, hogy a szavak teljesen mások. A nyelvtan nem annyira bonyolult, mint mondjuk a magyar, viszont sokkal több dolgot ki lehet fejezni egy raggal, mint más nyelvekben. Pl. tiszteletet, sajnálkozást, felsorolást. De nincs pl. jövő idő. A ragozás egyszerű, csak sokkal többféle van. Kétféle múlt idő van mondjuk, az egyik a feljebbvalókkal, a másik a lejjebbvalókkal való használatra. Az alapvető igék rövidek és a hasonulások miatt néha felismerhetetlenné változnak. Sok hasonló hangzású, teljesen eltérő jelentésű szó van: itta, íta, ita. Vannak hosszú és rövid magánhangzók is, mint a magyarban. A kiejtés nagyon hasonlít a magyarhoz, evvel nincs különösebb problémám.

Az íráshoz 3 féle karaktert használnak. A legtöbb a kanjiból (kandzsi, kínai karakter) van, néhány ezer. De hivatalos irományokban, újságokban csak a törvény szerint meghatározott 1945 darab használható. Iskolában is csak ennyit tanulnak. Ezek mindegyike vonalkákból álló kis ábra. Egy kanjinak van pár jelentése és pár olvasata. Ezeket mind tudni kellene. Van a hiragana, ami egy szótagot jelöl. Az a,i,u,e,o, ka, ki, ku, ke, ko, sa,si, su, ..., n, szótagok mindegyikére van egy betű, azaz egy hiragana.

Ezzel írják a ragokat és az olyan dolgokat, amihez nincs kanji. Minden ilyen szótaghoz van egy másik szótagot jelölő karakter is, a katakana, amivel főleg a külföldi eredetű szavakat írják le, valamint azokat a szvakat, amihez van ugyan kanji, de nincs az 1945 kanji között (pl. különböző bogarak, fafajták nevei). Az azonos szótaghoz tartozó hiragana és katakana általában nem hasonlít egymáshoz.

Egy japán szó 1-3 kanjiból áll. Ha tudom a szót kimondani, és a jelentését is, attól még nem tudom leírni. Ha látom a 3 kanjit és tudom is, hogy mit jelentenek külön külön, akkor sem biztos, hogy tudom mint jelent a szó, mert esetleg egész távoli dolog is lehet. Kiolvasni meg pláne nem tudom, mert egy-egy kanjit többféleképpen is lehet olvasni.

A szavak aztán kiegészülnek ragokkal, amit hiraganával írnak. Ezt legalább el lehet olvasni. Bár kicsit bonyolítja a dolgot, hogy szóközt nem használnak. De ez már igazán részletkérdés.

A legkönnyebb dolga az embernek a katakanával van. Erről biztosan tudja az ember, hogy ez egy angol szó. És megpróbálja visszafejteni. Vannak azonban problémák. Mivel minden katakana magánhangzóra végződik, nem lehet rendesen leírni egy olyan szót, amiben két mássalhangzó van egymás mellett. Ilyenkor egy magánhangzó beszúródik. Aztán meg nincs l és v, helyette r és b van. Ha meg túl hosszú, akkor egy részét kihagyják, meg még egy-két trükk. Szóval néha egész lehetetlen felismerni az eredeti szót. Pár példa, magyar fonetikus átírással.

Birukurintonu -- Bill Clinton
Roszandzsereszu -- Los Angeles
miruku -- milk
táburu -- table
hítá -- heater
paszokon -- personal computer
banyira -- vanilla

Amúgy rendkívül sok angol szót használnak, legtöbbször indokolatlanul. Pl. a baseball összes kifejezését angolul mondják, sőt a TV közvetítésben még az eredményt is (az angolul nem beszélő riporterek is). Ugyanakkor a baseballt yakyúnak mondják.

Április óta járok nyelviskolába. Egy nagyon kedves, segítőkész tanárnő heti kétszer másfél órát csak velem foglalkozik. Napi 1 órányi házi feladat is van. Nehezen haladok, de azért már jutottam valamire. Ha esetleg valakit jobban érdekel a nyelv, van egy jó oktató oldal az interneten:
http://www.csse.monash.edu.au/~jwb/wwwjdic.html
és egy jó szótár:
http://rut.org/cgi-bin/j-e/sjis/S=48/fg=r/nocolor/dict

7. levél (1999. március)

Legutóbbi levelem megírása után rögtön hazautaztam Magyarországra, hogy együtt Karácsonyozzunk a családdal. Nagyon jól éreztük magunkat, bár kevés volt az a 3 hét, nem is tudtunk mindenkivel találkozni, pedig jó lett volna. Megpróbáltunk mindent bepótolni, ettük a magyar kajákat, voltunk színházban, operában és élveztük a japánnál több kategóriával jobb magyar TV műsorait.

Kicsit nyugtalankodtunk itt Japánban, hogy Dani jól fejlődik-e a magyar nyelv elsajátításában. Szerencsére az otthonlét nagyot lendített rajta. Erről jut eszembe, hogy Japánt sokáig ,,másik Magyarországnak'' hívta.

Január elején először én jöttem vissza, majd 2 nap múlva Bea és Dani. Így már kocsival tudtam kimenni értük a reptérre.

Igaz, hogy Hitachiban nincs sok érdekes látnivaló, de azért mindig találunk újabb jó helyeket. Ilyen például Uno Misaki, azaz a kormoránok sziklája. Nevét arról kapta, hogy van egy kis szikla a tengerben a parthoz közel, amin télen kormoránok tanyáznak. A biztonság kedvéért azért a parton ketrecben is meg lehet nézni a madarakat. Van itt egy szép strand, egy nagy szálloda és ami számunkra legfontosabb egy jó játszótér műfüves szánkópályával. Érdekes módon japánban kevés játszótér van. A mi lakásunk környékén nincs is normális, így kénytelenek vagyunk 30 percet autózni pl. Uno Misakiba. De legalább érdemes, mert Dani és persze én is és Bea is nagyon élvezzük a csúszkálást.

Január 24-én meghívott ebédre minket a Kamada házaspár. Ez említésre méltó, mert hagyományos japán újévi menü volt. Ennek lényege, hogy sok kis harapnivaló és mindent el lehet készíteni már pár nappal újév előtt. Így a háziasszonynak nem kell dolgoznia újévkor. A mostani év a kínai időszámítás szerint (amit átvettek Japánban) a nyúl éve, ennek megfelelően nyúl alakú tányérkákból ettünk. Február elején ismét elmentünk a környék legnagyobb nevezetességéhez a Fukuroda vízeséshez, ezúttal azért, mert be volt fagyva. Sajnos vasárnap mentünk, így a sok japántól nem is nagyon láttuk a vízesést, de végül azért odafurakodtunk.

Gyönyörű volt. Egy 30 m széles és 30 m magas sziklafal tele jégcsappal. Február 3-án elromlott a negyedik hűtőszekrényünk is, amit a ,,riszákuru sopu''-ban (recycle shop) vettünk. Egy darabig próbáltam javítgatni, de menthetetlen volt. Elmentünk tehát ugyanabba a boltba és kinéztünk egy másikat. Jelentőségteljesen mondtam a tulajnak japánul, hogy azért akarunk másikat venni, mert amit itt vettünk a múltkor, az elromlott. Sajnos ettől sem lett olcsóbb, 14 500 yent kellett fizetni. Ráadásul utóbb kiderült, hogy vagy csak hűt egyfolytában és akkor minden megfagy, vagy nem hűt egyáltalán és minden kiolvad.

De szerencsére ezen sikerült 1 heti szívós munkával változtatni, és azóta jól működik.

Február közepén 4 napos kirándulást tettünk Sendaiban. Ez egy 1 milliós város tőlünk északra 220 km-re. Az apropót az adta, hogy még decemberben találkoztam Tokyóban egy magyarral, aki ott lakott. Tibor vegyész és 10 hónapig dolgozott a sendai egyetemen, egyébként a BME-n tanít. Sendaiba 6 órai autózás után érkeztünk. A szálloda szuper elegáns volt, a legfelső 12. emeleten laktunk kétágyas szobában, Danikának kértünk kiságyat.

Délután a belvárosban csúszkáltunk a metsző hidegben. Szép, fedett, átriumos utcákon jártunk, nézelődtünk. Este találkoztunk Tiborral. Együtt vacsoráztunk és feljött a szállodába beszélgetni, úgyhogy éjfélkor kerültünk ágyba. Pénteken a várost néztük meg. A város alapítójának, Date Masamunénak mauzóleumát, az Aoba várat, melyet ő építtetett, de alig maradt meg belőle valami, a Sendai City Museumot és két szép szentélyt a belvárostól távolabb. A múzeumban volt filmvetítés és játékmúzeum, ahol sokféle hangszert, fajátékot ki lehetett próbálni. Sőt fel lehetett próbálni harci páncélt és kimonót is, részben fel is próbáltuk.

Szombaton Matsushimát néztük meg, Tibor is velünk jött. Hideg szeles, de napsütéses délelőtt értünk oda. A hely a sok apró, növénnyel benőtt szigetről híres, melyek buddhista elmélkedő helyül szolgáltak.

Délben felültünk egy sétahajóra, ami a szigetek körül hajókázott 50 percig.

Danika első tengeri hajóútja volt ez egyben. Ebéd után nézelődtünk, amikor elkezdett esni a hó és egyre intenzívebben esett. Hóesésben vágtunk neki a harmadik sziget bejárásának, amihez híd vezetett. Danika nagyon élvezte a havat, topogott a hóban, megfogta, picit hógolyóztunk, bár nem hullott nagy mennyiség.

Vasárnap megnéztünk Sendaiban egy 100 m magas hófehér Buddhát. Mellette éppen antik bolhapiac volt, vettünk néhány dolgot, köztük Danikának kis kimonót. Végül egy 55 m-es vízesést néztünk meg a várostól távolabb, hószállingózás közepette, metsző hidegben.

Ünnepek

Január 1. Újév.

Ez kb. ugyanaz, mint otthon. Bár érdekes, hogy itt ez a legnagyobb családi ünnep, ilyenkor utazik mindenki haza, hogy együtt ünnepeljen a nagy család. Nagy szilveszteri bulik nincsenek. 31-dikén éjfélkor a shinto szentélyben ,,mise'' van és kongatják a harangot. Aki ekkor nem megy el, az 1-jén reggel megy a szentélybe. Utána nagy zabálás. Az utcákon babmuszdíszeket állítanak, olyat, mint egy virágkompozíció.

Január 15. Coming-of-Age Day, felnőtté válás napja.

Japánban az ember 20 éves korától számít felnőttnek. Ekkortól szavazhat, vehet alkoholt és dohányt. Más kérdés, hogy mivel mindent lehet kapni automatából is, ez nem akadályoz meg senkit az ivásban és dohányzásban. Főleg az utóbbi nagyon népszerű. Ezen a napon felnőtté avatási ünnepségeket tartanak, a fiúk öltönyben vannak, viszont a lányok szinte kivétel nélkül speciális kimonóban. Egyes helyeken olyan szokás is van, hogy a fiúk megfürdenek az ilyentájt 10 fok körüli tengerben, vagy hideg vízzel locsolják magukat egy szál ágyékkötőben kint a fagyban.

Február 3. Setsubun, szelleműzés.

Ezen a napon kell kiűzni a rossz szellemeket a házból, illetve magunkból. Ördögmaszkot kell feltenni és egymást megdobálni pirított szójababbal, így eltávoznak a rossz szellemek a házból és nem hoznak ránk rosszat. Utána pedig életkorunknak megfelelő darabszámú babot meg kell enni. Mi is jól kidobáltuk a szellemeket a házból. Danika nem volt hajlandó felvenni az álarcot, de a dobálásban benne volt nagyon is. A szobában mindenhol volt bab, kb. 15 perc alatt lehetett összetakarítani. Danika tiltakozott a takarítás miatt, tetszett neki, hogy mindenütt bab volt, amerre nézett.

Február 11. National Foundation Day, Japán alapításának napja.

Ha jól számolták, akkor ezen a napon ült a trónra Japán első császára Jimu, valamikor jó régen.

Február 14. St. Valentin napja.

Abszolút import ünnep, 1958-ban találták ki a csokoládégyárosok. E napon csak a lányok adnak csokit a fiúknak. De azért illik adni a férfi főnöknek is. Amúgy itt nem számít férfias dolognak csokit enni, nem is nagyon esznek.

Március 3. Hina matsuri, Hina baba fesztivál.

Igazából ez a nap a lányok napja. Minden lány születése után kap egy készlet babát, amivel azonban játszani nem lehet, csak minden március 3. előtt ki kell állítani a szobában. A babák 1000 évvel ezelőtti császári párt ábrázolnak korabeli öltözetben és díszes kísérettel, szolgákkal, zenészekkel. Akár 15-20 baba is lehet, mind aprólékosan kidolgozva egy nagy lépcsős állványon. Egy ilyen készlet ára 150-500 ezer yen, azaz 1 millió forint is lehet, az anyai nagyszülőknek kell megvenni. Nagy csapás. Március 3-án gyorsan el kell csomagolni, különben vénlány marad a gyermek.

Március 14. White day.

1/Valentin nap. Ilyenkor kell viszonozni a fiúknak a Valentin napi csokit. Ezt egy marshmallow gyáros találta ki, ezért a név, de az ma már nincs, csak csoki, virág, ilyesmi.

Március 20. vagy 21. Shunbun no Hi, Vernal Equinox Day.

A tavasz kezdetének napja, ez is munkaszüneti nap. Senki semmi különöset nem csinál, otthon pihen, vagy shoppingol.

Április 29. Midori no Hi, Green day.

Ez az előző császár születésnapja. Azért zöld, mert a császár szerette a természetet. Csak azért ünnep, mert ezzel a nappal kezdődött a Golden Week még az előző császár idejében. Egy hét alatt 4 különböző ünnep jött össze és ez vált a legnagyobb ünneppé. Mindenki ekkor megy szabadságra, megáll az élet. Ezt nem lehetett megszüntetni csak azért, mert új császár lett. Még a bankautomatákat is bezárják.

Május 2 vagy 3. Hachiju-hachiya, 88 éj.

(a tavasz első napja után). Ekkor kell kezdeni a rizs palántázását és a teaszüretelést.

Május 3. Az alkotmány ünnepe.

1947-ben született meg a legújabb.

Május 5. Gyermeknap.

Mivel a lányoknak van külön napjuk, valójában ez inkább a fiúk napja. Nekik is jár babakészlet, csak ezek szamurájok harci felszerelésben.

Az árfekvés hasonló, mint a lányoknál. Ezenkívül ki kell akasztani néhány selyempontyot a tetőre, hogy fújja őket a szél. Olyanok, mint a szélzsák a reptéren, csak sokkal nagyobbak és ki vannak festve pontynak. Koi nobori a neve.

Május 9. Anyák napja.

Amerikai import, a II. Világháború alatt be volt tiltva.

Június harmadik vasárnapja.

Apák napja. Szintén amerikai import.

Július 20. A tenger napja.

Mivel a tengernek nem volt még munkaszünetes napja, meg júliusban egyetlen munkaszünetes nap sem volt, 1996 óta ez is ünnep.

Augusztus közepe. Urabon.

Ilyenkor jönnek el a házhoz az elhunyt rokonok szellemei. Ez is nagy családi összejövetel, kitakarítják a házat és a házi oltárra ételt, italt tesznek.

Szeptember 15. Keiro no Hi, Öregek napja.

Ez is elég friss, 1966 óta ünnep.

Szeptember 23. Ősz napja.

Ez a halottak napjának felel meg. A temetőben a kb. 1 millió forintos márvány sírokra ételt és italt tesznek (pl. dobozos sört, egy fürt banánt, stb.).

Október 10. Taiiku no Hi, Sports Day.

A Tokyói Olimpiai játkékok emlékére kinevezett munkaszüneti nap. Az iskolákban sportversenyeket rendeznek, más nem nagyon törődik vele, otthon fekszik.

November 3. A kultúra napja.

Ezen a napon hirdették ki az új alkotmányt 1946-ban, ami csak május 3-dikán lépett életbe, az külön ünnep.

November 15. Shichi-go-san, 7-5-3.

Ez a nap a 3, 5 ill. 7 éves fiúk és lányok napja. Régen a fiúk és lányok haját 3 éves korukig leborotválták. A fiúk 5 éves koruktól viseltek hakamát (fiú kimonóféle). A lányok 7 éves koruktól viseltek obit, széles övet a kimonóhoz. Manapság az ilyen korú gyerekek ekkor kapnak kimonót, nagy családi fényképezkedés zajlik (több hónappal előbb be kell jelentkezni a fotóshoz) és elmennek a shinto szentélybe.

November 23. Kinro Kansha no Hi, A munka ünnepe.

Régebben betakarítási ünnep volt, de igazodtak a világhoz.

December 23. A császár születésnapja.

Ezt azt hiszem nem kell magyarázni. Nekünk jól jött a Karácsony miatt, amikor itt dolgoznak az emberek.

Az ünnepekről bővebben is olvashattok:
http://jin.jcic.or.jp/kidsweb/calendar/calendar.html

8. levél (1999. május)

Március elején elmentem egy koncertre, amin Hitachi város operakórusa énekelt kórusrészleteket operákból. Annyira megtetszett, hogy rögtön be is léptem a kórusba mindenki nagy örömére. A kórus kb. 50 fős, minden korosztály képviselteti magát. Főleg operakórusokat énekelnek, de van egy két egyéb kórusmű is műsoron. Minden évben előadnak egy teljes operát, idén januárban a Figaro házasságát adták elő, de arról sajnos lemaradtam. Jövő januárban pedig egy frissen készült japán operát fognak előadni, de akkor sajnos már nem leszek itt.

Belépés után kiderült, hogy 2 hét múlva nagy koncert lesz, amin már jó lenne, ha énekelnék, mert kevés a tenor. Sajnos ehhez meg kellett tanulnom 7 darabot kívülről, amiből 3-mat japán szöveggel énekeltünk. És volt még egy 30 perces, nagyon érdekes kortárs japán kórusmű is, szerencsére kottából. Nagyjából sikerült is mindent megtanulni, a koncert nagy sikerrel le is zajlott. Még virágot is kaptam az öltözőbe.

A kórus egyik tagja meghívott minket Tea Ceremóniára. Rajtunk kívül 9 vendég volt. Bementünk a Tea Ceremónia szobába, ami egy nagyobb, majdnem üres szoba, tatamival borítva. Csak a teafőző eszközök, egy váza és egy kép volt a szobában. Kaptunk egy részletes leírást, hogy a különböző edények és egyéb dolgok honnan származnak és milyen stílusban készültek. Ez persze nem mondott nekünk sokat. Ezután kimonós lányok precízen begyakorolt mozdulatokkal elkészítették a habos zöld teát. Közben mi babos süteményt ettünk. Utána mindenki kapott teát, mindenki előírásszerűen átvette, megitta a teát. Persze mi próbáltuk figyelni mit kell csinálni, de nem mindent sikerült jól csinálni. Az egészben a legkellemetlenebb az volt, hogy végig a sarkunkon ülve kellett térdelni. Ettől teljesen elzsibbadt a lábam, alig tudtam felállni a végén, hiszen 30 percig kellett így ülni. Érdekes, érdekes, de nem világos, hogy mire jó ezt 10-20 évig tanulni.

Március elején ismét virágzott a szilvafa a mitói Kairakuenben, és ismét elmentünk megnézni. Most nem hétvégén, mint a múlt évben, mert akkor lépni sem lehetett a tömegben, pedig jó nagy terület. Ez a kert Japánszerte híres, Tokugawa sógun ide vonult vissza a múlt században, mikor lemondatták. Ő ültettette el a több mint ezer szilvafát. Megnéztük a házát is, ami jellegzetes japán ház. Fából készült rizsszalma tetővel, van benne pár szoba, de a szobák üresek. A fő látványosság a tolóajtókra festett sok szép kép. A szilvafák tényleg gyönyörűek, amikor virágoznak. Igaz , az év többi részében semmi érdekes nincs benne.

Már régóta terveztük, hogy elmegyünk Kasamába, ami fazekasságáról, cserépedényeiről híres. Kb. 2 óra autózás után meg is érkeztünk, megnéztük a menetrendszerinti szentélyt és a cserépedény boltokat. A legérdekesebb része a programnak az volt, hogy ki is lehetett próbálni a készítésüket. Vettünk egy darab agyagot és néhány sikertelen kísérlet után készítettünk egy-egy edényt. Ezt később kiégették, sőt bekenték mázzal is. Kb. 2 hét múlva házhoz szállították. Nagyon meg voltunk elégedve az alkotásunkkal.

Március közepén volt az első magyar-japán kombinatorikai konferencia Kyotóban. Ezen természetesen én is részt vettem. Elég sok magyar is jött és mivel mindenkit ismertem, nagyon jó volt az egész. A konferencia is. Sokat dumáltunk, persze sok mindent tudtam nekik mesélni Japánról, a szokásokról. A japánokkal megpróbáltam gyakorolni a japánt, több kevesebb sikerrel. Sikerült megnéznem egy pár dolgot Kyotóban, ami az előző látogatás idején kimaradt.

A tavalyi tapasztalatok ellenére az idén nem sikerült olyan jól a húsvéti bejgli, mint tavaly, de azért hamar megettük. A nagyszülők jóvoltából rengeteg csokinyúl társaságában ünnepeltük a Húsvétot, Dani legnagyobb örömére. Nem is voltunk egyedül, mert meghívtunk egy új-zélandi-japán házaspárt a 1,5 éves kisfiukkal, így sokkal kellemesebb volt.

Április eleje óta mindig nagyon figyeltük az időjárásjelentést, mert abban bemondták, hogy mikor fognak virágozni a cseresznyefák. Mivel japán elég nagy, a virágzás majd 1 hónap alatt zajlik le. Délen kezdődik és fokozatosan halad észak felé, egészen Hokkaidóig. Egy városban persze nem tart tovább 1 hétnél, úgyhogy elég nehéz dolguk van a meteorológusoknak és a fesztivál szervezőknek. Bár tavaly is napra pontosan akkor volt végül a csúcspont, mint az idén. Tavaly viszont a nagy ünneplés másnapján verte le a virágokat az eső, idén az ünneplés napján. Azaz, a 2 napos ünnepből az első napon még volt legalább valami, de a vasárnapi program legnagyobb sajnálatunkra teljesen elmaradt. De a cseresznyevirágok tényleg nagyon szépek. Tavasszal utazott haza innen egy magyar házaspár, ők írták, hogy otthon is szépek, csak senki nem figyel rájuk. A tanszéki ,,sakura party'' (cseresznyevirágzás party) még pénteken lezajlott, jó időben. Kimentünk egy hegyre, 2 cseresznyefa közelében leültünk a bokrok közé a földre (nagyon fújt a szél) és megettük a kaját, megittuk a sört, majd hazamentünk. Danika rögtön megkaparintotta a kaviáros sushikat és bevágta az egészet.

Nem sokkal ezután Daninak középfülgyulladása lett, ami igen nehezen akart elmúlni. Ez persze nagyon megnehezítette a életünket, mert az orvoshoz menés igen bonyolult nekünk a gyatra japán nyelvtudás miatt. Azért többször is el kellett menni és néha még értettem is valamit. Sőt észrevettem, hogy most kérdeznek valamit és válaszolni kellene. Amikor először elmentünk az orvoshoz, épp vasárnap volt. 2 perc vizsgálat után adott egy kis fájdalomcsillapítót, mondta, hogy a gyereknek a füle fáj, ezért holnap jöjjünk vissza a fülészetre. 20 000 yen (1 yen=2 forint). Még szerencse, hogy a biztosító mindent fizet.

Április 13. óta Dani óvoda-előkészítő tanfolyamra jár Beával együtt. 2 hetente másfél óra, együtt játszanak, énekelnek a többi gyerekkel és mamával. Sok ismerős gyerek van a csoportban, úgyhogy nagyon élvezik mindketten.

Április végén meglátogattak minket a szüleim. Elvittük őket a környék nevezetes helyeire, voltak Tokyóban is. Dani nagyon élvezte, hogy nem csak velünk lehet magyarul beszélni. Anyukám még itt volt, amikor Dani születésnapi partiját tartottuk. A kerületi ,,community center''-ben ingyen lehet bérelni egy hatalmas szobát óriási konyhával, teljes felszereléssel. 42 vendég volt, nagyon jól sikerült a buli. Volt sok kaja, pia, görög tánc, vetélkedő és persze rengeteg ajándék Daninak. Itt nem szoktak ilyen nagy felhajtást csapni egyébként a születésnap miatt, semmi torta vagy ilyesmi. Elég az ajándék. De úgy láttuk, sok japán kedvet kapott a dologhoz. Ha Japánban szervez partit az ember, akkor az a legjobb az egészben, hogy a vendégek a végén kivétel nélkül segítenek a takarításban, mosogatásban. Így 10 perc alatt kész is volt az egész. Ezt azért hiányolni fogjuk otthon.

A szervezés japán módra

Minden nagyon meg van szervezve. De nagyon nagyon. Talán ez a titka a japán csodának. Vagy inkább az a csoda, hogy ennek ellenére ráérnek dolgozni is? Ugyanis legtöbbször inkább agyon van szervezve minden. A kórusban természetesen van titkár, meg helyettes titkár, szólamvezető, szólamvezető-helyettes. Ez még rendben is volna. De van nyomtatásban kiadott riadólánc is (még soha nem használtuk). Az év elején értekezleten vitattuk meg a költségvetést. Mindenki lelkesen jegyzetelt, kérdéseket tettek fel. A koncert előtt nyomtatásban mindenki megkapta a feladatát (székpakolás, zongora tologatás, meghívók osztogatása, vendégek fogadása, stb). Kis csoportokba voltunk osztva ezen feladatok elvégzésének kivitelezése végett. A próba végén a csoportok vezetői 10 perces értekezletet tartottak a csoport tagjainak eligazítása céljából és a kérdések megválaszolásának véghezvitelére. Minden nagyszerűen sikerült, beleértve a koncertet is. A koncert után mindenki rövid beszédben értékelte teljesítményét és mindenkinek mindent megköszönt.

Az óvoda-előkészítő foglalkozáson a 30 anyukából kellett választani (ho`sszas kínlódás után) egy 5 fős vezetőséget. Az utolsó vállalkozó pl. csak azért jelentkezett, mert már mennie kellett és más megoldás nem volt. Majd 5 fős csoportokat kellett alakítani, és mindegyiknek egy-egy vezetőt választani. Amikor egyik alkalommal a helyi kórházba vittük Danit vizsgálatra, már nyitás előtt fél órával odaértünk. A regisztrációs pult még nem volt nyitva, de már 2 ember igazgatta a sorban állókat. Kicsit előrébb, jobbra tessék parancsolni! A nyitás időpontjában másodpercre pontosan egyszerre felemelkedett 3 redőny a pultok előtt. A dolgozók a pult mögött szépen felsorakozva vezényszóra hangosan köszöntek, majd futólépésben a számítógépükhöz siettek és már kezdődött is a munka. Az orvosnál ezúttal alig 1,5 órát kellett várni, mert már volt időpontunk.

Nagyon meg van szervezve az útépítés is. Bármilyen útjavítás esetén szükség van forgalomirányítóra. Ez néha tényleg nagyon jó, ha például csak egy irányban lehet elférni egyszerre az úton. Ha azonban csak az útpadkát javítják 10 méteren, akkor elég feleslegesnek látszik annak a 3 embernek a munkája, aki hevesen integet egész nap, amíg 1 ember javítja a padkát. Ha a 3 méter széles járdán ásnak egy 1 méter átmérőjű, 50 cm mély gödröt, akkor először körbebástyázzák bólyákkal. A teljes biztonság érdekében azonban ott áll egy ember egyenruhában, sisakban, világító bottal és irányítja az arra elhaladó óránkénti 4-5 gyalogost. Nehogy valami baj legyen!

9. levél (1999. július)

Május elején minden évben International Performers Festivalt rendeznek Hitachiban. Meghívnak 10-15 utcai előadóművészt, zsonglőrt, zenészt, pantomimest, akik 2 napig az utcán produkálják magukat, szigorúan betartva a nyomtatott füzetbeli időbeosztást. Érdekes, hogy ez a műfaj majdnem csak a külföldiek kiváltsága, így több külföldi is volt közöttük, akik mind jól beszéltek azonban japánul.

Legjobban a zsonglőrök tetszettek. Egyébként Japánban tilos az utcán zenélni, előadni, de vannak azért helyek, ahol mindig akadnak elvetemült előadók, na nem itt Hitachiban, hanem nagyobb városokban. Talán ezért is van, hogy sok köztük a külföldi. Ők nem követnek el harakirit, ha elzavarja őket a rendőr. Május közepén elmentem pár napra Tokyóba, hogy megvegyem a nagyobb értékű hazavinnivalókat, mert a vámszabályok miatt ezeket fél évvel a hazaérkezés előtt már meg kell venni. A fő beszerzés egy jó fényképezőgép volt, amit használtan, de nagyon jó állapotban vettem, az új ár feléért.

Találtunk nem messze Hitachitól egy érdekes játszóteret, Juóban. Hatalmas park, fa mászókák kötelekkel, hálókkal. A fő attrakció azonban egy kb. 30 méteres csúszda, amin a csúszó felület helyett görgők vannak. Nagyon jól ,,csúszik'', Dani jó sokszor lement rajta. Mi is kipróbáltuk, nagyon jópofának találtam, csak kicsit túlságosan masszírozta az én ,,csúszó'' felületemet. Azért lementem még egy párszor. Próbálkoztam egy deszka tetején is, de úgy meg túl gyors volt. Az elkövetkező héten viszont próbáltam nem leülni, mert csupa kék-zöld lett a hátsóm. Június elején egy hétre átugrottunk Koreába. Olcsóbb, mint ha pl. Kyotóba mentünk volna.

A repülőutat Danika nagyon élvezte, jól is viselkedett. Felháborítóan gyenge kaját adtak (United Airlines) vacsoraidőben.

Este fél kilenckor érkeztünk, felültünk a metróra és kb. 40 perc alatt odaértünk a szállodához közeli metróállomáshoz, amit a reptéren ajánlottak. A szálloda szó túlzás, három emeletes motel volt, viszonylag új épületben, a belvárosban. A metróból a zuhogó esőbe léptünk ki a cuccokkal megpakolva, babakocsival. A motelt először nem találtuk, így elmentem megkeresni, Bea Danikával leült egy fedett helyen. Danika ekkor benyögte: nagyon kidöglöttem. A motelben a liftnél egy 8 cm-es csótány fogadott minket. A szoba és a berendezés tiszta és új volt, a dögök az ablakon jöttek be. Az első éjszakán mindhárman végig rosszul aludtunk. Bea a csótányok miatt, én a helyszűke miatt. Egy keskeny franciágyon aludtunk hárman, Danika középen. Hol hasba, hol fejbe rúgott minket. Másnap reggel kiderült, hogy van gyerekágyuk.

Bea a csótányok miatt egy másik szállodába való költözést szorgalmazta. Első nap elmentünk egy közeli kertbe, ahol szentélyek és múzeumok vannak, nézelődtünk a belvárosban, bementünk egy hatalmas könyvesboltba. Aznap már jobban aludtunk, Danikának lett külön ágya.

Második nap elmentünk a ,,Korean Folk Village''-be. 1 órát vonatoztunk, majd a Suwon nevű városból ingyenes busszal vittek oda még 20 percig. Suwon állomás igazi ázsiai hangulatot idézett. Dugó, hangzavar, tömeg, azonosíthatatlan buszmegállók. A falu remek élményt nyújtott. Több mint 260 épület, pajta, karám, stb. mutatta be, milyen volt az élet hajdanán Koreában. Sok mindent ki lehetett próbálni. Volt ló, láttunk hagyományos koreai esküvőt, táncot, szóval nagyon tetszett. Kis vidámparkot is találtunk a falu szomszédságában Danika nagy örömére.

A falu után másnap a Lotte World nevű vidámparkba mentünk reggel 10-től este 10-ig. Ez olyan Disneyland-féleség sok új ötlettel. Egyik fele egy óriási fedett csarnok, a másik egy sziget, ami nyitott. Bérletet vettünk, így bármire felülhettünk tetszőleges sokszor. Szerencsére kevesen voltak, így várnunk szinte semmire nem kellett. Én kipróbáltam a legvadabb dolgokat is (szabadesés a magasból, hullámvasút). Danikát jónéhány dologra nem engedték fel, mert nem érte el a 110 vagy 120 cm-t. Ilyenkor persze sírva fakadt szegény. Így is maradt azért olyan játék, amire felülhetett. Kisautók, kisvasutak, léghajó, stb. Itt ebédeltünk és vacsoráztunk is. A Lotte World egy része Folk Museum, ami pazar volt. A koreaiak életét mutatta be maketteken. A legjobb egy egész falut bemutató terem volt. A bábok, házak, kapuk, állatok teljesen élethűek voltak.

Egyébként több koreai múzeumot látva mondhatom, hogy sokkal jobbak, mint a japánok, nagyon szemléletesek, ötletesek. Este lézershow is volt a Lotte Worldben, de ezalatt Dani a nagy hangerő ellenére elaludt.

Másnap reggel fáradtan átköltöztünk egy 10 ezer wonnal (2000 forint) drágább szállodába, abban a reményben, hogy nem lesz csótány. Sajnos volt, több is és a szálloda is koszosabb volt. Közvetlenül az egyik nagy bevásárló piac mellett és a kiírásokból kiderült, hogy orosz a vendégek zöme. Mivel gyerekágy nem volt, alig aludtunk a keskeny ágyon, így Bea még este telefonált az előző motelba, hogy reggel visszamennénk. Szerencsére volt szoba, bár nem ugyanazt kaptuk. A hátralévő 2 napban összesen 1 csótányt találtunk az ajtóban, amit agyontapostunk. A 2 napban megnéztünk 2 nagy bevásárlónegyedet és a külön turistáknak kijelölt Itaewon kerületet, parkokat, templomokat, könyvesboltokat, CD boltot. Hétfőre alaposan elfáradtunk, így kedden boldogan ültünk fel a repülőre. Naritán várakoznunk sem kellett, jött a busz azonnal, ami a parkolóba vitt minket. Itt rögtön beültünk a Suzukiba, ami 1 hétig egy fizetős parkolóban, meglepően olcsón állt és elindultunk. Indulás előtt feltartóztattunk egy mikrobuszt a parkolóban, ami elkezdett gurulni, mert a kéziféket nem húzták be. Amíg tartottam, Bea gyorsan behúzta a kéziféket. A parkoló tulaja nem győzött hálálkodni, még egy csomag édesburgonyát is kaptunk a másik mellé, amit azért kaptunk, mert ott parkoltunk egy hétig 4200 yenért.

7 tekercs filmet fényképeztünk, sokat videóztunk, kipróbáltuk a koreai ételeket, de nem ízlettek túlságosan. A legtöbb dolog valóban olcsóbb, mint japánban, de pl. a műszaki cikkek nem. A szálloda ára kb. feleannyi volt és könyvek is olcsóbbak, a CD-ről nem is beszélve. Az utcák szemetesebbek, vannak hajléktalanok, rossz külsejű emberek. Az eladók nem kedvesek, nem mosolyognak, viszont az utca embere sokkal jobban beszél angolul, mint Japánban. A nők és a férfiak is jobban öltözködnek, a női és férfi cipődivat is az, hogy a cipő orra kb. 10cm-rel előrenyúlik. A zebrán az egyik felén kell oda, a másik felén visszafelé jönni. Sok az autó, meg busz, de mind koreai. Szöul belvárosa tele van magas épületekkel, irodákkal, jópofa szökőkutakkal, amerikai gyorséttermekkel. A utcán sült hernyót is árulnak evés céljából. Érdekes, hogy a legfrissebb CD is legalább 2 éves. Nincs annyi mobiltelefon sem.

Június eleje óta megint vannak más magyarok is a környéken. Illetve már március óta, de ekkor találtak ránk. Egyszer csak váratlanul felhívtak. Debrecenből érkezett egy fizikus-muzeológus házaspár egy 7 éves fiú és egy 3 éves lánygyermekkel. A férj a tokai atomerőmű kutatóintézetében dolgozik 1 évig. Tőlünk kb. 15 km-re laknak, nagyon szimpatikusak. Mivel még a berendezkedés nehézségein nem voltak teljesen túl, sokat tudtunk nekik segíteni, guberáltam nekik rengeteg cuccot. Sőt a mi szomszédaink is adtak rengeteg hasznos dolgot nekik. Dani nagyon élvezi, hogy tud a gyerekekkel beszélgetni. Sajnos nem találkozunk túl sokszor, mert ugyan közel vannak, de autóval így is 45 perc. Nekik meg nincs is autójuk.

Június 19-én ismét koncertet adott a Hitachi operakórus. Egy környékbeli iskola tornatermében léptünk fel. Először egy kis operavetítés, majd a koncert. Először az egyik kórustag elénekelte a Carmenből a Habanerát. Utána én japánul elmondtam, hogy miről szól a Bánk Bán és elénekeltem a Hazám, hazám című áriát. Utána a Traviátából a Brindisi (pezsgő duett) következett, az iskola zenetanára és az én előadásomban japánul. Előtte 2 héttel tudtam meg, hogy japánul kell énekelni, elég sokat szenvedtem , mire sikerült megtanulni. De végül sikerült és egészen jól volt az előadás. (Csak a partnernő felejtette el a szöveget néha.) Volt még másik 3 ária is, más kórustagok előadásában. Persze elhívtuk az összes ismerősünket, így 3 nagy csokor virágot is kaptam.

Június végén 10 napra Kínába utaztam, ezúttal egyedül, részben hivatalosan. 25-én indultam, s mikor beszálltam a repülőbe, csak akkor vettem észre, hogy kénytelen leszek a buisness classon utazni, gondolom túl sok volt az utas. Nagyon kényelmes volt tényleg, jó volt a kaja is, már rég szerettem volna kipróbálni. A gép eleve 1 órás késéssel szállt fel, így még tovább tudtam élvezni a dolgot. Pekingben elég lassan jutottam ki a reptérről, még pénzt is kellett váltani. Találtam egy automata pénzváltót, amin ki lehetett választani, hogy milyen nyelven írja ki az utasításokat. Meglepő módon a magyar is ott volt, ki is választottam. Aztán amikor bedugtam a 10000 yent, mindjárt ki is írta, hogy arigato gozaimasu.

Kint már várt Bing Wei (úgy 1,5 órája), akivel tavaly Japánban ismerkedtem össze. Matematikus és lényegében egy témán dolgozunk. Az akadémia autójával elvittek az akadémia vendégházába, kb. éjfélre értünk oda. Kiderült, hogy a szobafoglalás valami félreértés miatt nem sikerült, így nem volt légkondicionált szoba, csak ventilátoros, lifthókra néző. Másnap reggel odajött a szállodába Bing Wei és Chen Chuanping. Hoztak térképet, kicsit beszélgettünk, aztán Chen elvitt megnézni a Nyári Palotát. Ez nincs olyan messze a szállodától, egy nagy tó körül vannak különféle épületek, amikben valamelyik császár lakott nyaranta. Nagyon szép volt minden, ott is ebédeltünk, elég vacakot. Délre meg is néztük, utána feltett egy városközpontba menő buszra.

Ez kb. 1,5 óra alatt ért be a városba. Egy nagyobb bevásárló utca környékén mászkáltam, az angol nyelvű könyvesboltban vettem útikönyvet, meg kétnyelvű várostérképet. Amit Bing adott, az ugyanis csak kínaiul volt. Rögtön feltűnt, hogy szinte az egész várost építik. Mindenfelé hatalmas építkezések, nagy irodaházakat, szállodákat bevásárló központokat építenek, na és persze utakat, meg felüljárókat is. Ebből kifolyólag mindenhol dugó van, a gyalogosoknak meg mindenféle buckákon kell átjutni. Később megtudtam, hogy mindez október 1-jére fog elkészülni, amikor is a Kínai Népköztársaság 50 éves évfordulója lesz. Azért már vannak készen levő dolgok is, hatalmas, gyönyörű modern bevásárlóközpontokban voltam. Venni ott nem vettem semmit, mert nagyon drágák.

Este sikerült visszajutnom busszal a szállodába. Csak egy nehézség van, hogy a buszon előre meg kell mondani, hogy meddig megy az ember, ettől függ a jegy ára. Megtanultam, hogy ,,Zsong guang cün'' és szerencsére meg is értették. 120 Ft, kb. 15 km, 1 óra. A belvárosi buszokon szerencsére egyszerűen 15 Ft a jegy távolságtól függetlenül. A buszmegállótól még kb. 15 perc gyalog a szálloda, ami elég kellemetlen az egész napos mászkálás után.

Másnap megnéztem a Temple of Heavent. Ez egy nagy parkban levő néhány építmény, szentély, templom, sétány. Utána megnéztem egy másik bevásárlóközpontot. Este meghívott vacsorázni egy étterembe Wang Jianfang, szintén matematikus. Ott volt még Chen és egy fiatalabb kínai, aki másnap indult Dél-Afrikába 2 évre. Ott volt a felesége és a 3 éves kislánya is. Rengeteg kaja volt, mind nagyon finom, ettünk pekingi kacsát is. Tulajdonképpen egészen olyasmik voltak, mint amit mi szoktunk főzni, csak sokkal több zöldségféle volt a fogások között. Viszont kiderült, hogy itt is szeretik a zsíros húsokat, mint Japánban. Majdnem végig egymással beszélgettek kínaiul. Az étterem állítólag Mao volt titkárnőjének tulajdona. Mindenesetre tele volt Mao képekkel, volt egy kis oltár is egy 1 méteres Mao fejszoborral. A végén pedig kaptunk Mao jelvényt.

Kedden elmentem a Tiltott várost megnézni, ami tulajdonképpen a császári palota. Ez tényleg lenyűgöző, hatalmas területen rengeteg épület, mind nagyon szép. Egész tűrhetően karban is vannak tartva. Egyes épületekben kisebb kiállítások vannak, ezeket sokszor csak az ablakon keresztül lehetne nézni, de az ablakok olyan koszosak, hogy nem nagyon lehet átlátni rajtuk. Utána még kicsit sétáltam a Tiananmen téren, amit épp előző nap nyitottak meg újra a felújítás után.

Szerdán egy tibeti láma kolostort néztem meg, az is nagyon érdekes volt. Más volt mint a többi és van benne egy 30 m magas, egy cédrusból kifaragott Buddha. Itt futottam össze egy magyar turistapárral is.

Szerdán elmentem a Kína népei faluba. Ez egy skanzenféle, ahol híres kínai helyek kicsinyített másai is vannak. Nagyon jó hely lehetett volna, de eléggé elhanyagolt. Alig volt vendég, így nem működött a látványosságok jó része, az éttermek, boltok, folyók. Azért volt egy-két műsor, amit láttam. Táncok, énekek, népi játékok. A legjobb az volt, amikor a tánc végén a táncosok vödörrel vízzel locsolták egymást és a nézőket. Tetőtől talpig vizesek lettek, de nagyon élvezték. Én megúsztam szárazon. Este együtt vacsoráztam két Pekingben élő magyarral, ill. az egyik kínai feleségével, aki nagyon jól tud magyarul. Egyikük a kereskedelmi képviseleten dolgozik és már 10 éve él itt, a másik kínai orvoslást tanul az egyetemen már 3 éve (és még 4 évig fog). Az ő felesége volt ott, nagyon kedves, szimpatikus. Jót beszélgettünk nagyon finom kaják mellett.

Csütörtökön volt az előadásom az akadémiai intézetben, kb. 10-en voltak meghallgatni. Utána közös (óriási) ebéd. Itt kicsit többet beszéltek angolul velem is. Pénteken Bing megszervezte, hogy 2 diákkal és az akadémiai autóval megnézzük a Nagy Falat. Nagy. Meg kellett mászni a legmagasabb pontját, ami nagyon kikészített, lévén $40^{\circ}$ C és tűző nap. Utána még megnéztük Ming császár sírját 50 m-rel a föld alatt. Ebéd egy közeli vendéglőben, finom. Hazafelé pedig vettek nekem 2 kiló őszibarackot az út menti barackos mellett.

Szombaton és vasárnap egy-két kisebb néznivaló mellett főleg vásároltam. Csomó ruhafelét, szuvenírt, meg vettem egy kínai hangszert is, azt hiszem shuishuinak hívják. Szívni is kell (nem csak fújni) és sok nádsípja van.

Az időjárás borzasztóan meleg volt, egész végig 38- $40^{\circ}$ C volt, sehol egy felhő. 50 éve nem volt ilyen meleg ebben az időszakban. A higiéniai hiányosságok miatt végig probléma volt a hasammal, sokszor volt hasmenésem, meg a meleg miatt se nagyon tudtam enni. A közbiztonság állítólag jó, én sem tapasztaltam semmi rosszat, nem kellett félni semmitől. A közlekedés kissé kaotikus, tetézve az útépítésekkel, de egész jól elboldogultam a buszokkal.

A szálloda közelében van a számítógépbolt negyed. Mire eljutottam a szállodába legalább 200 ember akart nekem hamis CD-ROMot eladni. Na, ezek elég idegesítőek voltak. Hiába ráztam le az egyiket, rögtön ott volt a másik. És minden nap ugyanazok. A boltokban is borzaszó, hogy muszáj alkudni. Párszor jól át is vágtak.

Volt a szobámban TV is 8 csatornával. Rengeteg táncos zenés műsor: sarló, kalapács, egyenruhás táncosok, iszonyú. Volt angol nyelvű hírek is, de csupa propaganda. Viszont voltak jó sportközvetítések. Láttam az NBA döntőjét, Wimbledont, meg a női foci VB-t. Ezeket itt Japánban nem tudtam volna nézni. 3-szor is megemlítették Magyarországot. Egyszer a budapesti tudományos konferenciát, egyszer Puskás Öcsi kapott valami díjat az Operaházban, egyszer meg valami vetélkedőben mutattak egy falut.

Összességében jól éreztem magam, tetszett minden. Azóta már el is készült minden építkezés, ahogy hallottam.

Július közepén megint elmentünk 1 hétre Tokyóba. Útközben észrevettük, hogy jónéhány hangya szaladgál belül az autóban. Nem nagyon csodálkoztunk, mert mindig a fűben parkol az autó. Megálltunk egy parkolóban, mert egyre több lett belőlük. Felhajtottuk a szőnyeget és alatta mindenhol hemzsegtek a hangyák.

Ezres nagyságrendben, ott voltak már a lerakott peték százai is, némelyikből már ki is keltek a hangyák. Bea megtalálta az anyakirálynőt és likvidálta. A fennmaradó 1-2 ezret a nálunk levő csótányirtóval gázosítottuk el, utána próbáltuk kitakarítani. Danika szörnyen élvezte. Ő volt a tudósító. Mindig szólt, ha látott még egy élőt. Kb. 20 perc alatt végeztünk a tűző napon, $35^{\circ}$ C-ban. Azóta nem vagyunk hangyásak.

10. levél (1999. szeptember)

Augusztus a szabadságolások, a strandolás és a tűzijáték szezonja. A strandolást az idén is nagyon élveztük, szerencsére most sokszor volt jó idő, nem úgy, mint tavaly. Tovább fejlődtem a body-board használatában, néha már egész jól sikerült elkapni a hullámokat . Sikerült megúsznunk a napozást is komolyabb leégés nélkül.

Augusztusban rengeteg tűzijátékot rendeznek, hiszen ez itt több száz éves hagyomány. Minden valamire való városban van legalább egy, mi idén a Hitachi kikötőben tartottat néztük meg. Majd 2 órás volt, igaz kicsit ritkán lőttek, de azért tetszett. Közben persze evés-ivás, hordozható szentély hordozása, meg egyéb szórakoztatás.

Augusztus 15-én volt a halottak napja. Ezt kicsit másképp kell elképzelni, mint nálunk, de itt is mindenki ilyenkor látogatja meg a rokonai sírját. Mivel a legtöbb ember más városban lakik, mint ahol a sír van, iszonyatos népvándorlás indul meg ilyenkor. Ebből az alkalomból a Civic Center előtt fesztivált is tartottak. Volt yukata-verseny, éneklés, harmonika együttes, fuvolaegyüttes, játékok, evés-ivás.

Este 7-kor kezdődött a főtéren az ősöket megidéző táncolás. A tér közepén egy nagy állványon játszott egy dob és fuvola együttes, körben pedig táncoltak az emberek, yukatában, szellemnek öltözve vagy csak úgy. A tánc elég egyszerű volt és 1 órán keresztül ugyanaz. Először én próbáltam meg Danikával. Kb. 200 ember táncolhatott.

Egy idő után elkezdtek osztogatni nyakba akasztható feliratokat. Nemsokára én is kaptam. Később Bea is a szerencsés kiválasztottak közé került, sőt kapott 2 papírt is. Az egyikre az volt írva, hogy nagyszerű. Az én papíromon valami olyasmi volt, hogy szépen fejlődik. Végül Danika is felemelte a kezét 2-szer, mire ő is kapott volna egy papírt, de nem hagyta, hogy a nyakába akasszák.

Amikor véget ért a tánc, akkor ajándékra lehetett váltani a papírokat. Danika kapott cukrokat, én1 kg mosóport, Bea 11 kg mosóport. Alig bírtuk hazacipelni.

A szabadságolások itt még jobban koncentrálódnak, mint Magyarországon. Az emberek 90%-a a halottak napja környéki héten kapja meg a legfeljebb 1 hetes szabadságát, így aki megy nyaralni, az ilyenkor megy. Természetesen ettől az árak az egekig szöknek. A repülőjegy árak kb. 3-szor annyiba kerülnek, mint 2 héttel előbb. Kissé ésszerűtlennek tűnik ez a dolog, még ha vannak előnyei is.

Még az esős évszak utózöngéjeként tőlünk nem messze nagy áradás volt, ráadásul nagyon hirtelen. Egy 15 fős kiránduló csapat épp egy kis szigeten tartózkodott, amikor a szigetet teljesen elárasztotta a folyó, megszűnt szigetnek lenni. 6 embert sikerült csak kimenteni, a többiek holttestét több, mint egy hétig keresték.

Augusztus végétől 3 hétre meglátogatott minket testvérem, Zsolt. Elvittük az összes szokásos helyre, meghívták az összes ismerőseink. Sokat fürödtünk a tengerben is, neki is nagyon tetszett a body-board. Tokyóban is voltunk 4 napot és elmentünk együtt Nikkóba , ahol mi is először jártunk. Az út 3,5 óra volt autóval, oda-vissza váltva vezettünk. Ott jóval hűvösebb volt, amire nem számítottunk, néha kicsit fáztunk is. Arrafelé sok a majom. Az egyik hegyi pihenőnél ült is egy és hagyta, hogy lefényképezzük, de ha egy méternél közelebb mentünk, akkor vicsorgott.

Nikko mellett van egy tó (Csúzendzsi), hétfőn ezt néztük meg. Láttunk szép vízeséseket, egy híres templomot. Délután megkerestük japán stílusú lefoglalt szállodánkat. Szép tiszta volt, egy tatamis szobát kaptunk, fürdőszobával. Ablakunk a szomszédos folyóra és túlparton levő temetőre nézett. Jó nagy futonokon aludtunk. Este lefekvés előtt az alagsori onsenben (forró fürdő) áztattuk magunkat, ahonnan a folyóra nyílott kilátás. Annyira tetszett, hogy másnap reggel is lementünk.

Kedden gyalog bejártuk a néznivalókat, amik szerencsére egy helyen tömörülnek. Minden belépőjegy drága volt. A legnagyobb templom a Toshogu Shrine fejenként 1250 yen. Itt van Tokugawa Ieyasu sógun sírja, amihez 207 lépcsőfok vezet. A nikkói templomok érdekessége, hogy építésük során ötvözték a shinto és buddhista elemeket. Szent hegyük neve Nantai.

Zsolt hazautazása után egy héttel nagy utazásra indultunk, Hokkaidóra. Az út hajóval egy nap volt oda, egy vissza, vittük az autónkat is. Odafelé egy elég rozoga hajóval utaztunk, kívül csupa rozsda volt, Danika el is nevezte Rozsdásnak. Recsegett-ropogott egész úton, amúgy csendes utunk volt. Egy 40 fős szobában aludtunk a földön. Szerencsére kb. félig volt csak telített, így az 50 cm széles szétnyitható matracok közül 3-at is használtunk (Danikának nem járt volna), így délután és éjjel is tudtunk aludni. Danika élvezte az utazást, volt egy gyerekjátszóhely, ott jókat autóztunk. Reggel 9-kor érkeztünk Tomakomai kikötőjébe és aznap kirándultunk Sapporótól délre. Láttunk bugyborékoló tavakat, kénes füstölgő dombokat, kristálytiszta tavakat.

Estére értünk Sapporóba, könnyen megtaláltuk szállásunkat, ami egy debreceni fizikus lakása volt, aki egy évet tölt itt. Két éjszakát alhattunk nála, egyik éjjel fél 3-ig beszélgettünk. Sapporó nem túl érdekes város, egy nap elég is volt rá. Egy szép templomot láttunk, hagyományos japán esküvővel. Mivel a város alig több, mint 100 éves, túl sok műemlék nincs.

Sapporóból 7 óra alatt értünk Kitamiba, 300 km-re keletre, ahol egy pesti matematikus kolléga által guberált puha futonok vártak. Itt 4 éjszakát aludtunk, mindennap kirándultunk, többnyire Lajos autójával, ami jóval kényelmesebb, mint a miénk. Elmentünk Hokkaidó legkeletibb részére, a Shiretoko félszigetre. Útközben találkoztunk egy csapat rókával és több őzikével is. Ki volt írva, hogy medve is van, de nem láttunk. A végcél egy melegvízforrás volt, ami a legnagyobb élményünk volt. A patakmederben kellett felfelé másznunk. Bea mezítláb mászott, feltűrt nadrággal, én a nyakamba ültettem Danikát és először cipőben próbálkoztam. Helyenként elég nehéz volt mászni, főleg Danival a nyakamban. Végül én is levettem a cipőmet, de úgy meg eléggé csúszott. Danika nagyon élvezte a dolgot, szerencsére nem volt tudatában a veszélynek, nem úgy, mint mi.

Fent egy kis medencében gyűlt össze a víz, fürdőruhában mind bele is mentünk. Nagyon meleg volt a víz és örültünk ennak az igazi japános melegfürdőnek. Igazán fantasztikus élmény volt. Lefelé sem tudtunk könnyen mászni, egyszer el is estem Danikával a nyakamban. Nagyobb baj nélkül megúsztuk, Bea elkapta Danikát, a cipőjét is utolértük, de én eléggé megütöttem magam és a szikla jól megvágta a talpamat. Hokkaidóról visszafelé a hajóút izgalmas volt. Eleve 2 óra késéssel indultunk, kisebb viharban. Indulás előtt tájékoztattak, hogy az idei 18. számú tájfun valószínűleg nem arra jön, mint mi. A hajó iszonyúan hánykolódott, elég félelmetes volt. A tenger vadul dobálta az óriási hajót, aminek a belseje tele volt kamionokkal, autókkal. Folyton előre-hátra lendült a hajó, amint szelte a háborgó tenger gondolom emeletnyi hullámait. Másnap tudtuk meg, hogy a tájfun tényleg elkanyarodott, mi csak egy átlagos viharba keveredtünk. 3-4 órát tudtunk aludni, Danika többet. Szerencsére ez a hajó jóval kényelmesebb volt, szinte vadonatúj. Jellemző, hogy a japán utasok 75%-a a 20 órából legalább 18-at aludt. Szép teljesítmény.

Az illető tájfun, egyébként hihetetlen károkat okozott, megölt 25 embert, rengetegen földönfutókká váltak. Ilyenkor mindig eszünkbe jut, hogy milyen jó hely Magyarország, se tájfun, se földrengés.

Az én házam, az én váram

Nehéz általánosságban megfogalmazni ezt a jelenséget, ami talán legjobban a parkolóhelyek kezelésében figyelhető meg. A strand mellett van egy kb. 100 autó befogadására alkalmas parkoló, valójában gazos placc, ami gondosan körbe van kerítve lánccal. A parkoló július 20-tól augusztus 23-ig van nyitva, reggel 9-től este 5 óráig. A többi időben nő rajta a gaz, de még véletlenül se lehet oda állni autóval.

Amúgy 1 alkalomra 1000 yen a parkolás (5 percre is). Eleinte nem értettük, miért tűnik el mindenki a strandról 5-kor, pedig nagyon szépen süt még a nap. Hát azért, mert bezár a parkoló. Hogy mit csinál az, aki fél 6-ig szeretne fürdeni, vagy augusztus 23 után (én még szeptember végén is fürödtem)? Parkol a tilosban.

Szerencsére ez bevett szokás, soha nem volt bajunk belőle. Nem sikerült rájönnöm, hogy kinek ártana, ha nem zárnák be a parkolót holtidényben. Belvárosi utcákon sok helyen van pénzbedobós parkolóóra az út szélén, 1 óra 100-200 yen. Csak reggel 8-tól este 8-ig kell fizetni. Utána, viszont tilos megállni ezeken a helyeken! Szerencsére ezt nem veszi komolyan senki.

Mikor Hokkaidón jártunk és sapporói ismerősünk háza mellett akartunk parkolni, jó kis kalandunk volt. Mivel neki nincs autója, nem volt tájékozott parkolóhely kérdésben. Azt hitte, hogy ahol szabad hely van oda lehet állni. Persze tudtam, hogy ez nem így van, mindenkinek számozott, bérelt helye van. De szokott lenni egy üres a vendégek részére. Épp jött is a szomszéd, akitől megkérdeztem, hogy melyik a vendégparkoló. Ő rá is mutatott egyre, mondván, ott senki nem szokott állni. Másnap aztán kiderült, hogy ez igaz ugyan, de a hely azért valakié, aki rá is tett egy cetlit a kocsira, hogy azonnal menjünk el onnan. A szomszéd nagyon kedvesen egy válasz cetliben tájékoztatta az illetőt a helyzetről. Felhívta a vendéglátónk munkahelyi főnökét, hogy valami megoldást kell találni. Hosszas telefonáltatások után a következő megoldás született. A szomszéd autójával a fűre állt, mi meg az ő helyére. Az említett helyen azóta sem állt egy autó sem.

11. levél (1999. szeptember)

Ezt a beszámolót már itthonról írom, nagy késéssel, hiszen a hazaköltözködés elég sok időt vett igénybe. Október elején tettünk még egy kirándulást Tokyóba. A legérdekesebb, ami velünk történt, Enoshima megtekintése volt. Ez egy szép kis sziget Tokyótól délre, Kamakura mellett.

Szépen sütött a nap, bár a pára miatt nem láttuk a Fujit, amit egyébként jól lehetne innen. Vonattal mentünk, az utolsó szakaszon monoraillel, ami fentről lefelé lóg, vagyis egy függővasút. Danika igencsak élvezi a vonatozást, nézelődik az ablakon, de főleg a jegykezelő automatát bírja. Enoshima sok fiatal szerelmespár találkahelye.

Mindenféle szentély, szobor, híres kő látható az út mentén. A végig fel-le lépcső megmászása komoly erőpróba volt, hiszen vittük a babakocsit is és Danika folyton felvetette magát. Az út egy sziklás öbölbe vezetett, ahol hemzsegtek a pecások. A víz jópofa vájatokat épített ki magának a sziklában. Örültünk, hogy ezt még láthattuk Japánból.

Október második felében elutaztam Okinawára, ezúttal egyedül. Okinawa egy szubtrópusi szigetcsoport, Japánhoz tartozik, de jó messze van dél felé, kb. a Szaharával egy magasságban. Reggel indultam Tokyóba lassú vonattal, onnan ki a másik (Haneda) reptérre monoraillel. A repülő du. 3-kor indult, 2,5 óra volt az út. Ezalatt összesen 1 pohár narancslét adtak. Volt amerikai film is, de csak japánul. A reptéren várt egy ismerős matematikus, Tokushige, az újdonsült feleségével (3 nappal azelőtt volt az esküvő). Autóval elvittek a szálláshelyre, ami Nahától, a sziget fővárosától 10 km-re van, az egyetem mellett. Ez egy panzióféle volt, egész tűrhető, csak 5000 yen-be került egy éjszaka (a szokásos 10000-rel szemben). Utána elvittek egy vendéglőbe vacsorázni. Mivel ők még nálam is kevésbé beszédesek, eléggé akadozott a társalgás.

Másnap délelőtt előadtam az egyetemen lévő 2 fő kombinatorikusnak. Kértem egy biciklit kölcsön, de Tokushigének nincs, így az anyósét kaptam kölcsön. Ő viszont 10 km-re a másik irányban lakik, onnan kellett visszabiciklizni. Ráadásul az egyetem egy jó nagy hegy tetején van. Jól kidöglöttem, de azért még körbenéztem kicsit a környéken. Legalább 35 fok volt. A növényzet jelentősen más, sok a pálma, az ananász- és banánfa. A házak kicsit más stílusúak, de összességében ugyanolyan a városkép, mint pl. Hitachiban. Sok gyár van arrafelé is, ami azért furcsa, mert a sziget Japán első számú üdülőparadicsoma. Szombaton délelőtt együtt elmentünk a strandra, 100 km-re. Meglepetésemre alig van strand Okinawán. Lett volna közelebb is, de az tényleg elég vacak, később megnéztem. Ez viszont tényleg nagyon szép volt, egy nagy szálloda előtt, hálóval elkerített részen lehetett úszkálni. Vittem búvárszemüveget is, láttam is pár érdekes halat, de többre számítottam. Ebben a szállodában lesz jövőre valami nagy csúcstalálkozó. A vízben összesen ötenen voltak. Tokushige sohasem fürdik, a felesége néha, de most nem.

Délután busszal bementem Nahába, mert nagy fesztivál volt. Egy színpadon mutattak mindenféle néptáncot, zenét, karatét, meg hasonlókat. Ez egészen eltérő stílusú volt, mint máshol Japánban, de nagyon érdekes és jó volt. Vasárnap is Nahában nézelődtem. Van egy híres bevásárló utca, ott mászkáltam. Itt is fesztivál volt, minden sarkon műsor, jazz, népzene, stb. fogadott. Meg lehetett tanulni játszani Okinawa híres hangszerén, a háromhúrún, kaptam oklevelet is róla. Este a tanszékvezetővel, Maeharával, a feleségével, a lányával, (aki Tokushige felesége) és Tokusigével elmentünk egy jó étterembe, ahol okinawai kaját ettünk és táncokat néztünk. Nagyon szórakoztató volt, levideóztam. Egész este japánul kellett beszélgetni, mert angolul igazából csak Tokushige tud, de egész jól ment.

Hétfőn elvittek egy híres cseppkőbarlangba, de nem voltam annyira elragadtatva. Mellette volt egy kis skanzenféle is, de az is csalódást okozott. Kedden biciklivel mentem felderítő körútra. Tengerpart, Naha és még sokfelé. Túl sok érdekeset nem találtam. Viszont a hátsóm jól megfájdult a több mint 40 km biciklizéstől, mert nagyon vacak bicikli volt. Utolsó nap az út hazafelé egy egész napot igénybe vett Hitachiig.

Ezután a fő történések már a hazautazással voltak kapcsolatban, egy kivétellel. Mint már említettem, tagja voltam a Hitachi Operakórusnak. A kórus karmestere kérdezte meg még tavasszal, hogy nem lenne-e kedvem egy másik társasággal énekelni a Pillangókisasszony című opera előadásán október végén. Némi habozás után igent mondtam. Hamarosan el is kezdődtek a próbák a kórusnak. A résztvevőket direkt erre az alkalomra szervezték össze, a legkülönbözőbb helyekről, különböző kórusokból, operatársulatokból, profikból és amatőrökből. Az egyik kisebb szerepre azonban nem találtak ,,igazi'' szólistát, így engem kértek fel. Igaz, hogy basszus szerep, én meg tenor vagyok, de a kórus csupa tenorból állt, így nem nagyon volt mit tenni. Azt a shinto papot alakítottam, aki összeadja Csocso-sant és Pinkertont. A szerep kb. 10 sornyi szóló. Volt még egy gaijin (=külföldi) a szereplők között, egy amerikai srác, aki opera szakon végzett Amerikában, aztán elvett egy japán lányt és ide költöztek.

Elég sokat próbáltunk, sokszor más városban, de nagyon élveztem általában. Október 30.-án, szombaton volt a főpróba, délelőtt 11-kor indultunk a családdal együtt és este 9-kor értünk haza. Bea levideózta az egészet és fényképezett is, mert a koncert alatt nem lehetett. Nagyon meglepődtünk, mikor kiderült, hogy nem is lesz igazi zenekar. 2 nő orgona-szintetizátoron, 1 szál hegedűs és 3 ütős szolgáltatta a zenét. Nagyon jól csinálták, ha kicsit jobb hangjai lennének a szintetizátornak, észre sem lehetett volna venni a különbséget.

Tulajdonképp, még jobb is, mint ha egy nem túl jó zenekar játszott volna. Így nem lehet gikszert fújni trombitán, és még véletlenül se hamis. Állítólag jól énekeltem, és jól állt a papi ruha is, amit egy szentélyből kértek kölcsön, de a make up nagyon nem tetszett Beának, egész japános arcot csináltak nekem. A többieknek is fantasztikusan szép ruhái voltak, főleg a női kar kimonói és hajkölteményei tetszettek.

Az előadás vasárnap 2-kor kezdődött Mitóban (Ibaraki megye székhelye), de már 12-kor kígyózó sorokban várakoztak az emberek. Ez azért van, mert nincs helyjegy, érkezési sorrendben lehet leülni. 1650 néző volt, telt ház. Az előadás jól sikerült, hatalmas siker volt. Utána fogadás volt, mindenki beszédet mondott, ahogy az ilyenkor szokás Japánban. Persze nekem is kellett, de rövidre fogtam, mert japánul kellett beszélni. Nagyon nagy élmény volt ez a kaland, különösen, hogy Japánban ezt a Japánról szóló operát adtuk elő. Sok finomságot megtudhattam így a szokásokról, öltözködésről, történelemről.

A hazautazásra való felkészülés 3 fő részből állt.

A lakásban található cuccok egy részét el kellett küldeni csomagban Magyarországra.

A többi cuccal valamit csinálni és kitakarítani a lakást.

Különböző búcsúbulikra menni és ajándékokat cserélni (nehezítve ezzel az első pont végrehajtását).

Első lépésben el kellett dönteni, hogy sima csomagokban küldjük a cuccokat, vagy konténert bérelünk. Utóbbi akkor érte volna meg, ha több, mint 120 kg-mot küldünk. Előzetes becslésünk kb. 100 kg volt, így a sima csomag küldését választottuk, ami azt jelentette, hogy legfeljebb 20 kg-os dobozokat kell összeálltani. Volt ugyan mérlegünk, de nem elég pontos. Így az első csomag 20,02 kg-ra sikeredett. Nem is tudtuk elküldeni, ki kellett venni belőle egy vékony könyvet. A többi csomagot így már eleve a postán csuktuk csak le véglegesen. Nagy nehézséget okozott persze minden kis vacakról eldönteni, hogy hozzuk-e vagy sem. Nem is csoda, hogy végül összesen 240 kg-mot adtunk fel. (Azóta szerencsésen meg is jött mind, nem is tudjuk hová rakni a sok cuccot.) Pár dolgot sikerült eladni ismerősöknek, illetve a kirakodóvásárban. A többit elajándékozgattuk, meglepő módon majd mindre volt jelentkező. A szemétbe alig került valami. A takarítás is nagy feladat volt, hiszen igyekeztünk minél többet visszakapni a lakás letéti díjából. (Ez sikerült is.) Sok időbe tellett a víz, gáz, villany és hasonlók lerendezése is. A legnagyobb bulit Bea szervezte, hogy azon búcsúzhassunk el mindenkitől. A buli egy közösségi házban volt, mindent Bea főzött és vásárolt be hozzá. A szomszédok is hoztak yakisobát, meg egyebeket, úgyhogy volt kaja bőven. 59-en jöttek el, ebből 34 gyerek.

Először én beszéltem egy kicsit, majd zsonglőrködtem, aztán Bea köszönt meg mindenkinek mindent. Végül énekeltünk gitárral 2 népdalt. Ezután Bea három barátnőjének kimonós nő produkciója következett. Koto (hosszú, fekvő pengesős hangszer), tánc, ének.

A szülők és a gyerekek egyfolytában beszélgettek, zajongtak, úgyhogy elment a kedvünk az egésztől. Ezután jött a kaja, utána a gyerekek kaptak pici ajándékot. Egy nagy zacskóból Bea a fejükre öntött 50 db újságpapírba csomagolt cukorkát, csokit, csecsebecséket, amiket mi is innen-onnan kaptunk. Nem győzték kapkodni és kibontani a csomagokat. Ezután felfújtunk 30 lufit és azzal játszottak a gyerekek. Végül kb. 35 perc görög tánc jött, ebben szintén minden felnőtt részt vett. Óriási buli kerekedett.

Bea egyik társaságának 5 tagja jóvoltából pazar élményben részesült. Egyikük újonnan épült házában volt a búcsú party. Meglepetésként mind kimonóba öltöztek és Beára is adtak egy yukatát, az obit (öv) pillangó formára kötötték. A házigazda nő kotón játszott, egy másik táncolt, a harmadik énekelt. Persze minden nagyon hagyományos volt és olyan tatamis szobában zajlott, ahol elhúzható, mintás papírajtó volt. Csináltak kis teaceremóniát is. Kaptunk ajándékot is, teaceremóniához szükséges edényt és keverőt, alátéteket.

A másik nagy búcsúztatást a kórus rendezte számunkra. Nagyon lelkesen szervezték, pl. magyarul is ki volt plakátolva, hogy ,,Viszont látásra!''. A szokásos evészeten kívül itt rengeteg műsor is volt, sokat énekeltek, zenéltek a tiszteletünkre. Mi is énekeltünk, én zsonglőrködtem is. Megtanítottuk nekik az Által mennék én a Tiszán... c. dalt is magyarul. Kaptunk rengeteg ajándékot, és nagyon meg voltunk hatódva.

Még volt több kisebb búcsúztatás is. Amikor pl. Bea és Dani reggel 5:30-kor indultak a reptérre a ház elől, kb. 12 barátunk jött el még utoljára. Én az utolsó 10 napon már az egyetemi vendégházban laktam, ami elég romos és pókhálós volt, de ki lehetett bírni.

A hazaindulás napján a vendéglátóm kivitt a reptérre, ahonnan Amszterdamon keresztül, 24 óra utazás után megérkeztem én is.

Azóta is sokszor emlegetjük Japánt, Danika is gyakran mondja, hogy szeretne visszamenni. Sokszor felemlegetjük, milyen jó is lenne most ott. Megérkezésünk után a legnagyobb feladat a lakásunkba való visszaköltözés volt, amivel még nem sikerült teljesen végezni máig sem.

Én már 1999 december eleje óta a BME Számítástudományi és Információelméleti Tanszékén vagyok. Bea január közepe óta tanít a régi iskolájában. Dani pedig január eleje óta óvodába jár, amit szerencsére nagyon szeret.

Ezzel befejeztem a beszámolókat, esetleg ha megint Japánba kerülünk ...

folytatás