Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Határ Győző
A FÉNY MEGISTENÜLÉSE
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF

Határ Győző és felesége Terebess Gábor kertjében, 1998

Tartalom

Bevezető

Első Rész - A misztika és szentség fogalmának földrajzi változásai

I. Látásmódunk protagoreicitása
II. Nyugati kancsallátás
III. Az első szufi remeteközségek
IV. Al-Bisztámi, Al-Halladzs
V. A szufi "megistenülés" kiteljesedése a lírában
VI. A szufi "megistenülés" kiteljesedése a filozófiában
VII. Mindentmondás, ami semmitmondásba torkoll

Második Rész - Eszmék felernyőző-visszaeső tűzijátéka az elmében

I. Kérdések várnégyszöge
II. Emberszívben - istenszem
III. Az istenszülő fény - avagy a theogónia neuron-hordozói
IV. Vásárszemle a Fénytartomány rabszolgapiacán
V. Az Areiopagita fénytudománya
VI. Szarvasokoskodás Allah "hollétéről" a mindenség rajongásteológiájában
VII. A fény "entitás" rangjára emelkedik
VIII. A fény megistenülése a világvallások rajongásteológiájában
IX. A nervus opticus őrjöngése
X. Kétségek és bizonyosságok között - a senkiföldjén
XI. "Isten eszméje a sátán turpissága"
XII. C'est matiere de bréviaire

Angolában harcolnak, Szomáliában lőnek, Szudánban éheznek, Észak-Írországban robbantanak, Irakban mérgesgázzal gyilkolják a lápvidék síitáit, Nagorno Karabahban a levegőből bombázzák az örményeket, Grúziában közelharcot folytatnak az abházokkal, a „Királysírok” völgyében gépfegyversorozattal lyuggatják az egyiptomi idegenforgalmi buszok oldalát, Tibetben rágyújtják a szerzetesekre kolostoraikat és Ex-Jugoszláviában se világítás, se fűtés: a „fajtisztogató” népirtás rémületében krumplihéj-levest kanalaznak a nem harcoló öregek. Nálunk, a fenyegetettség légkörében és kenyérgondokkal küzdve, ugyan ki ne adna igazat a kiszikkadt, beszürkült léleknek, aki félretolja az ilyen, „elvontnak” elhírhedt s amúgy is, veszedelmes gyakorlati következményekkel terhes elmefuttatást, amilyen ez is, ez a kis mini-referátum? A falakon áthallatszik a fegyverropogás, korgó gyomorral nem fog az agy. Tolja félre: az ő helyében magam is azt tenném, félretolnám, igaza van a mogorvaságában is nekem oly igen Nyájas Olvasónak – miért adom hát közre akkor mégis ezt az absztrakt elmélődést?
– két okból. Mert központi gondolata – az optikus reflexív túltengése gondolkozásunkban – egyik vaskos opuszomnak fő vonulata volt ugyan; ám ezt a könyvemet nem hogy félretolta volna – észre se vette az irodalom promontóriumára állított figyelő, hiszen a várta is olyan, akárcsak a jövőtől rettegő, űzött-agyonhajszolt Nyájas Olvasó. Ez a kisebbik; a nagyobbik ok meg ez : mikor volt – volt valaha is úgy, hogy nem torkolati tüzek villogása, arcubalisták süvítése, catapultariuszok ordítozása, dárdaszórók/golyószórók pergése, égzengés/fegyverropogás közepette vetette papírra eszméit a gondolkozó? nem követte-e perzsa hadjáratára Gordianuszt s épp csak hogy ép bőrrel kimenekült a vesztett csata sűrűjéből a császár meggyilkolása után, Plotinosz, hogy Antiochiában, első rémületéből magához térjen? Marcus Aurelius nem a pannoniai véres harcok közepette írdogált sátrában a Mértékletes Életről? S nem Jógonosz „Nagy” Theodorik tömlöcében vetette papírra meditációit a halálraítélt a Végső Vigaszról, ami a filozófia: Boethius, „az utolsó római, az első skolasztikus”?
Nem váltig a Harmincéves Háború zengése, Wallenstein táborának sereghajtó csörömpölése csendült Jacob Böhme fülébe, nem a Hétéves Háború csatái robajlottak Herder, Hamann, Jacobi pennája-kalamárisa körül – Descartes nem tábori dobon ülve jegyezgette a „Módszert”, Wittgenstein nem olasz hadifogságban irkálta tele „kockás füzetét”?
– az eszme gondolódik magától, az elmélődés nem állhat meg, csak azért, mert a főemlősök közül ez a fő-fő Predator előszeretettel háborúzik – hogy majd „jő egy jobb kor”, amikor meditáló csend lesz, akár a templomban, az Ádámivadék pedig evangéliumi gumimosollyal egymásravigyorog: „laudetur”...?! Feltéve, de meg nem engedve. Ha el is jön, nem nekünk jön el az egy-akol-egy-pásztor kora, a gondolat arra nem várhat. A gondolkozó megírja és kibocsátja elmélődéseit: mini-referátumát a maga veszélyére és lehetőségére. De nem vitatja el a mérges nyálát nyelő Nyájas Olvasó jogát, hogy félretolja.

 

A MISZTIKA ÉS SZENTSÉG FOGALMÁNAK FÖLDRAJZI VÁLTOZÁSAI

I. Látásmódunk protagoreicitása

Mit értsünk azon, hogy (már mindjárt az optikus reflexív „nyelvén” fogalmazva:) „látásmódunk” protagoreus? Mit értsünk rajta...?!
Sokkal többet annál, amit az Abderrita, – Szokratész szénior szellemtársa és mestere, Protagorász nevezetes dictuma sejtet és tartalmaz, panton khrematon metron anthroposz; mert alaptételét menten kiterjeszthetnénk ezen a minden mértéken túlra, olyan alapon, hogy gondolkozásunk „szemléleti formája” az ember (ha ragaszkodunk e tipegős-szertartásos filozofikus finomkodáshoz); fogalmazhatnánk szorosabban úgy is, hogy az észlelés/érzéklés/megragadás, a rögzítés/formulázás/tárolás, a közlés/terjesztés/elterjedés meghatározó orvosélettani adottsága (és vehikuluma egyszersmind:) – az ember – vezérszólamokban-fejezetcímekben gondolkozva, nyargalvást: a tér a sztereognózis (térérzés) magas összerendezettségű csúcsintegrálja az optikus reflexíven és a kortikális reflexintegrálon. Az idő a szenzórium egyfajta szervérzés-tapasztalata s az érző szerv adott szerkezeti limitációjából következik – hogy nevezetesen idegrendszerünkön egyszerre csak egy ingerjáték lehetséges (melynek hatásparadigmája – bölcseleti megközelítésben – az egész rendszerre kiterjed). Feltehetőleg mindkettő érzülékenységünk/önészlelékenységünk függvénye s mint olyan, a létérzet értelmezője, de vissza-visszatérő, ősrégi mestergondolat, hogy térnek időnek objektív valósága nincs; és feltehetőleg a törzsfejlődési skála és az élőközeg más- és más lépcsőzetein a lények térérzéklése („térlátása” vagy térvaksága), időérzéklése („idő-beérzés” vagy érzékléshiánya) drámai különbségeket mutat, ill. fiziológiás „jelentésváltozáson” megy át a mélytengeri hal „fogalmat alkotni” fényről/térről/partról/ behatároltságról nem tud, világa a rheotaxis – a vízmozgás/nyomásváltozás, áramlás – hullámérzéklés koordinátáira támaszkodik. 600 m alatt a mély tengerek világa teljes sötétségbe borul és faunájának döntő többsége a fény, a fényérzéklés, respektíve a látás fogalmának megalkotására eleve képtelen, arra szervileg felvértezve nincs. Ha a mély tengerek világán alakult volna ki az a proprioceptor, az az önészlelékeny, magas összerendezettségű reflexintegrál, amilyennel a „szárazföldi ember” rendelkezik és a „mélytengeri halember” ugrik a Földön a törzsfejlődés élére, nagyon is elképzelhető, hogy a nyomásváltozás és áramlás érzékelése volna e lény agyi algoritmiájának uralkodó képlete, amely kortikális ingerjátékában dominál. S mármost ha ennek a reflexíve ugyanúgy túltengene a „mélytengeri halember” gondolkozásában, mint a miénkben az optikus reflexív működése, akkor könnyen meglehet, hogy a logikától a misztikáig minden ennek a rheognózisnak a jegyében állna – annak az ingerjátékára épülhetne rá csupán, s ez a populáció a maga isteneit/istenségét „áramlásfölötti lénynek” alkotná meg (ha volna közöttük Plotinosz nevezetű) más kérdés és mindjárt bonyolultabbá válnék a képlet, ha számbavennénk az áramtermelő, fényszóróval operáló mélytengeri ráják felsőbbrendű arisztokratáit – azokat, akik az örök sötétben úszkálók ignoramuszaival szemben ismerik a fény „transzcendentáliáit” – mi több, a képlet bonyolultsága rémületessé válik, ha oceanografusainktól arról értesülünk, hogy van ugyan fényszórójuk is és áramuk is hozzá, ám e sajgatóhalak, kocsányon kilökött szemüket nem arra használják, amire mi a miénket, mert – vakok...) de jóllehet mi a tűz/víz/ég/föld pikkelytelen, „tollatlan, laposkörmű” populációja volnánk, nincs mit rátartinak lennünk arra, amit szenzoraink rabságában térnek és időnek: a mi sajátosan-saját „szemléleti formánknak” mondunk – ez a filozófiai finomkodás fogalmazása csupán. Hiszen arisztotelészi/kanti kategóriáinkról szintúgy elmondható, hogy mindez csupán a neuronéma, az endokrínium adott algoritmiájából következik és a lények távoli világában nem általános érvényű tapodtat sem léphetünk tovább, nem gondolkozhatunk a létről, ha nem ismerjük fel (és nem ismerjük el) gondolkozásunk protagoreicitását, nem hajtunk főt alázatos szellemben protagoreus látásmódunk behatároltsága előtt – ha nem ismerjük behatóan azt a szervünket – szenzóriumunk teljes tartományát a vis cogitandi székhelyét, a szervet, amellyel percipiálunk/reflektálunk, s így, következésképp mit sem tudunk önészlelésünk „csapdáiról”, a valószerűség minden jegyét magukon viselő érzékcsalódásainkról, álomszerűségeinkről, káprázatainkról, akoazmáinkról – ha fogalmunk sincs a telenkefalizáció/kortikalizáció megfordíthatatlanságáról; az értelmesedés folyamatának filogenetikus élettani horgonyairól – ha nincsenek elképzeléseink az érzülékenység/önészlelékenység eddig megtett útjáról az első ribonukleinsav-planktontól, a protozoákon keresztül (a vízválasztónál, ahol a „fájdalom”, a kezdeti vészreakció proto-fenomenonja először jelentkezik, mely nagy időknek utána az intellektus logosz szpermatikosza lesz), az emberi énszindrómáig, amely a lélekelmélet perzisztens téveszméjében tetőz (miért már Protagorász sem adott lyukas fagarast se); és végezetül – ha nem mérjük fel az optikus reflexív „túltengését” az agyállomány fiziológiás működésében, miből „túltengése” gondolkozásunk egészében általában, és fogalomalkotásunkban különösen, szervesen következik.

II. Nyugati kancsallátás

Minden kultúrkör természetadta gyarlósága, hogy más kultúrkörökből csak azt veszi észre és „fordítja le” a maga hiedelemvilágának nyelvére, ami a maga kultúrkincseivel, kollektív betájoltságával rokon vonásokat mutat arányérzéke hozzá nincs, más vízérző pálcája, mint az affinitás nincs; ezt emeli ki, ezt ugratja előre „lényeges” gyanánt, majdhogynem lényeggé avatva s eközben az igazi lényeg fölött elsiklik, míglen, végezetre, közeljár a szomszédos civilizációról alkotott kép meghamisításához
– hozzátorzítja a magáéhoz, mivelhogy simile gaudet simili; azt tiszteli benne, amit az a másik kultúrkör mint esetleges sallangot, tríviát, történelmi hordalékot tart számon és érzékenyen érinti, hahogy ilyentén röstellnivalóságait erényszámba vesszük mi itt Nyugaton (de mit értsünk azon, hogy „itt”?! Mondjuk inkább úgy, hogy a merkátortérkép világtengereken átnyúló, messzeágazó ama képletén, amelynek, polipkarjaival, entelekheiáját Nyugati Civilizációnak hívják: – itt mi a semminél nem sokkal kevesebbet, a kevésnél nem sokkal többet tudunk az iszlám szufi szentjeiről – a darócba-öltözöttekről, akiknek az iszlám ortodox ókonzervatív teológiája, a mutakallimun szemére hányta gyapjúrongyaikat, hiszen a Példaember-Próféta beérte lenvászon-burnusszal s a Szenthagyomány Őrzői ezt a gyapjúrongyokra-vetkezett öltözékét a misztikusoknak a szentséggel való hivalkodásnak tekintették s ami még sokkal rosszabb: kihívásnak az Elküldetett rangjával, a prófétasággal szemben
(s innen még folytathatnám vég nélkül, hogy miért „alábbvaló” a weli a nabinál, a szent a prófétánál, lévén hogy amit a szufizmus szentjei/költői/filozófusai a századok folyamán összehordtak, az a zsidókereszténységből, a vedantikus hinduizmusból, dzsainizmusból/buddhizmusból/zoroasztrianizmusból átemelt csupa olyan idegenelem, amilyen maga a „misztika” is, s csak a Próféta véghetetlen bölcsességéről tanúskodik, hogy noha nem ismerhette, látatlanba jó előre elítélte... Ne felejtsük el, Mohamed elképzelése más volt; s hogy is ne lett volna más, neki, a felkapaszkodott gazdag kalmárnak, aki maga írástudatlan lévén, lejegyző írócselédekre hagyatkozott; látomásai nem voltak, istenét soha nem látta (még Hátulját sem, annyit, amenynyit Belőle Mózes láthatott: Legméltóságosabb Hátsó Fertályát), csupán időről-időre kapott üzeneteket Tőle Gibrael (Gábriel) arkangyal közvetítésével s ő ezeket az üzeneteket közvetítette, ha megtért a Hira-Hegyről – s így nem is annyira Razul Allah, Isten Küldötte, mint inkább küldönce volt) – csakhogy a szíriai kalifátus felállításával a 7-8. században, a hódító iszlám kezére kerültek a különféle arab-keresztény szektákkal, malekitákkal-monofizitákkal, koinobita szerzetesközösségekkel teli sivatagok. A krónikák szerint az első szufi szentek innen válogattak lelkivezető mestert, őket követték marendben/önsanyargatásban és leutánozták szerzetes-telepeiket; s jóllehet Jissza (Jézus) különleges kereszthalála igencsak megragadt emlékezetükben s maga a (föniciai eredetű, latin) kivégzőkereszt a perzsáknál még mindig divatban lévén, akadtak egzaltált, mazochista megvágyói ennek a kínhalálnak is, mégis, félezer esztendőbe is beletelt, amíg messzebbretekintő teozófus-fejedelmeik ösztönzésére a maguk külön útjára léptek nálunk csak kevesen tudják, hogy az a jó másfélezer esztendős szufi mozgalom, amely Kórdobától Bagdadig, Konjától Khorasszánig, Turkesztántól Délkínáig terjedt, ugyanúgy tömegével szállította az istenlátó látóembereket, levitáló szenteket, istenükkel szerelemben egyesülő eksztatikusokat és keresztrefeszített Mega-Mártírokat, akár a zsidókereszténység – egy különbséggel, ami csakhamar kiderült és a mi misztikusainknak is szerfölött szemet szúrhatott volna, ha tudnak róluk egyáltalán; és ez a különbség annál is lényegesebb, mivel hatása a judaeo-iszlám filozófiájára, a falsafahra is átterjedt.
Kitaláltuk-e? Mondjam-e?! Hogy itt akár újrakezdhetném a nótámat s hivatkozhatnék az elöljáróban mondottakra – arra, hogy a judaeo-iszlám faylasuf-jai ugyancsak megjárták velünk, szelektivitásunkkal, „eltévelyedésünkkel”: simile gaudet simili. Rakoncátlan racionalizmusunkban váltig szellemrokonainkra” figyeltünk fel s úgy válogattunk; azokra, akik szállították s kommentálták nekünk a Sztageiritát (vagy akit annak hittek), tehát Alfarábira, Avicennára, Averrhoészre – és nem azokra, akik elfordultak Arisztotelésztől, mint ahogyan pl. Al-Arabi tette1 , az az Al-Arabi, akit méltán tekinthetünk az iszlám teológia Doctor Mysticuszának; bár közelebb járunk az igazsághoz, ha úgy jellemezzük, hogy ő az iszlám teozófiájának az Areiopagitája – de mi erről a Második Dionüszioszról tudomást sem veszünk. Pedig most, éppen szentjeikről szólandó, ez annál fontosabb, mivel az Al-Gazali-féle „racionalizmus” elszigetelése/ visszaszorítása óta Al-Arabi bölcseletének skolasztikus szupremáciája teljes; és ugyanígy, az iszlámban az Al-Arabi-féle teozófia és a szufi misztika kompenetrációja teljes és kölcsönös. Az egyik mestergondolata a másikban elmagzik, a másik látomása az egyikben mestergondolatot szül.
A különbség a zsidókeresztény és a szufi misztika között nagyobb már nem lehetne. Nem kevesebbről van itt szó, mint arról, hogy az iszlám hiedelemvilágában a Jó és a Rossz ellentétének problematikája jószerével nincs sehol (és de ha van is2, nagyon másmilyen a „súlyozása”: – a Gonosz megléte nem kérdőjelezheti meg a Mindenható mindenhatóságát, Iblisz/ Shaytan (a sátán) jelentéktelen árnyékfigura.
Al-Lah, az Egyistenség; tetszésjoga korlátlan. Tőle származik a Jó és a Gonosz egyaránt gyönyört és gyötredelmet, szerencsét és megpróbáltatást, győzelmet és népirtást (akármi irtunk, isteni parancsra, akár bennünket irtanak:) az alázat, a teljes alávettetés szellemében kell elfogadnunk. A döntés Al-Lah Mindmagasságos Döntése (az Ő isteni szeszélye, parancsa/ellenparancsa, rendelése/ visszavonása mintegy minősíti a mindenség incidenciáit – tettet/cselekedetet, eseményt/elemi csapást – és egyúttal kodifikálja a morált Ő a minden értékek átértékelője, Ő a doxológia Középtengelye Allah rendelése sem nem Jó, sem nem Gonosz. Több annál: szent végül, misztikán innen és túl, a nyugati filozófia és az iszlám falsafah között a különbség semmivel sem kisebb. Allah minden emberi képzeletet felülmúló tetszésjogánál fogva a dualizmus problematikája elesvén, elmondható, hogy a falsafah problémavilágában Brabanti Siger protoagnosztikus kételyeinek vakmerő kérdés-katalógusa ugyanúgy lehetetlen, mint a manichaeizmus sárgyúró demiurgosza vagy a bogumilok ördögistene. Leibniz nem írhatta volna meg Theodiceáját, és Pangloss nem feleselhetett volna vele az istenelmélet elvetése, az ateizmus „gyalázata” nem egyszerű blaszfémia, hanem a megháborodás biztos jele az istenség léte axiomatikus; a gondolkozás oly Krátere Ő, amelyből kilátni nem lehet. A Belőle való kiindulás: több-mint-elvárás; kétségbevonhatatlansága „természetszerű” s mintegy kötelező a kényszer legkisebb áruló jele nélkül: jaj annak a „filozófusnak”, aki nem behúzott farral és átszellemült mosolylyal járja a Mindrendíthetetlen – és Mindfeltétlen Belévetett Hit Allahnak tetsző táncát3.

III. Az első szufi remeteközségek

Az első világháború után Kemál Atatürk újtörök mozgalma a keletanatóliai Konjában bezáratta a Mawlawiyyah ( mevlevi) szerzet (tariqa) rendházát, és a „kerengő dervisek” utolsó rendfőnöke, a „Nagy Cselebi”, öngyilkosságával berekesztette azt a sort, amelyet Dzselaleddin Rúmi kezdett a l3. században. Ám eredetétől, amely visszanyúlik a 7. századba – vagyis jó másfélezer esztendővel később és hetven tariqával odébb: a kezdet-kezdetétől visszatekintve rajta – immár láthatni, felmérhetni, hogy a szufi misztika hogyan keletkezett, miből táplálkozott és merre tartott.
Az igazhívő: Allah szolgája. Pontosabban, a teremtmény: szolga rab Allah Udvarában, mely maga a mindenség. Ez a „magamegadás”, ez az alávetettség a megazsarnok Világuralkodó kényére-kedvére a koraközépkor elején született terminus – olyan időkben, amikor a szolga rab és a rabszolga fogalma összemosódott (gondoljunk arra, hogy az ottomán szultanátusban mindenki az uralkodó „tulajdona” volt, mint szolga rab; gondoljunk a mamelukok egyiptomi birodalmára, amely „rabszolgauralmával” egyedülálló a történelemben) – és mi Allah szolga rabemberének a kötelessége? Éppenséggel nem „lelki életének” átformálása. Hanem Allah uralmának megvalósítása a Földön, a Próféta Kardja által:
a kard élén kínált hit elfogadtatása, minden népek és nemzetek alávettetése és behódoltatása – az Allahhoz való Hódoltság minden-földet-magábafoglaló birodalma4 nagyonis evilági gondok ezek, s Allah szolgájának élete, az iszlám nekilendülésekor a hódítás jegyében állt s kellett is hogy álljon. A harc mint életforma, a küzdők puritanizmusa, a harcolók hitvallása inkább rokonítható a kései, ultrakonzervatív, ultraortodox vahabita mozgalommal, amelynek hívei Allah Teremtetlen Igéjére, a Koránra odaragadva úgy élnek, mint legyek a légypapíron: tehetetlen verdeső szárnyaikkal a „Szózat” szószerinti értelmétől elszakadni nem tudnak. A dolgok természetéből következik, hogy az ortodoxia megütközése a misztika fegyelembontó, „kilágyító” s mintegy „árulásgyanús” mozgalmával elkerülhetetlen volt, annál is inkább, mivel „a Próféta társai” s azok bigott ivadékai a miszticizmust „idegen importnak” érezték.
Különös módon a legtöbb szufi „szentet” az iszlám peremvidéke adta, Hátsó-Anatólia, Perzsia, Khorasszán és (a mai) Délspanyolország-Andalúzia (mely a 8.-tól a 15. századig, hét évszázadon át a Maghreb közigazgatási- és tájegységében az iszlám világ szerves része volt) ; mégis, a szufizmus a 7-8. században, Basrában, az ortodoxia szívében született Szíria és Mezopotámia meghódítása közelebb vitte az iszlámot a zsidókeresztény, a gnosztikus, a manichaeus tanokhoz.
A buddhizmus erősen érezhető hatása is nyilvánvaló, kivált a szufizmus kései filozófiai hajtásaiban – de nem a páli kánon primitív buddhizmusáé, amely napjainkban a Nyugat népszerűsítő áltudományos irodalmát (és szubkultúráját) triviáival elárasztja; hanem az északi buddhizmus Mahayana-tanítása, melynek ezotériája – minden miszticizmus melegágya s a szufi misztika előiskolája lett; de nyomai vannak a mandeánus ősegyház és a messzaliánus eretnekség befolyásának is5.
Történt, hogy a szíriai kalifátus 6. századi megalapítását követőleg a mozlim pietisták, a „Hadith” (Szenthagyomány) hajthatatlanjai, valamint a karidzsita „kivonulók”, az iszlám puritánjai félteni kezdték az igazhitet a kalifátus világi, hódító célkitűzéseinek elvakultságától. Zsákmányfelosztás, gazdagodás, elpöffeszkedés-elvilágiasodás, az elit világias elpimaszodása – mindez menetrendszerűen bekövetkezik a sikeres fasizmusok történetében, amilyen az iszlám is volt. Ájtatos propagandájuk hatása alatt és a sivatagi remeteközségek keresztény koinobitáinak példáján felbuzdulva, a pietisták maguk is megpróbálkoztak remeteközségek alapításával. A megmozdulás élén Abu Said Hassan állt (643-728), – akit mindmáig a szufi szerzetesmozgalom megalapítójaként tisztelnek nem volt sem látnok, sem levitáló szent; inkább hagyományőrző rigorista, aki a koinobitáktól eltanulta az önsanyargatást és a „befeletekintő” életet – az eszkatologikus felkészülést a halálra. Hassan, mint a korai szufizmus képviselője, a Végítélet és az Öröktűz rettenetének jegyében morzsolgatta napjait – de mint utóbb tapasztalniuk kellett, a Végnap és a Hétkapujú Jahannam (a Gyehenna) kegyes rémüldözéseinek tüze lehamvadóban volt és a századok folyamán helyet adott az istenlátás és az Istenvőlegénnyel való eggyéforradás keresésének Abu Said Basrában élt s halálakor az első szufi remeteközség vezetését Rabiyya vette át: poétalelkű Szentasszony, akit a „Legkiválóbb Tanítvány” gyanánt őrzött meg a kegyes emlékezet s kettejük ájtatos és épületes társalkodásáról számos legenda szól, amelyeknek édeskevés köze lehet a valósághoz, lévén hogy Rabiyya pólyás csecsemő volt Hassan halálakor. Írásaiban Rabiyya Szentasszony Ávilai Nagy Szent Teréz eláradásaira emlékeztető szerelmi vallomásokkal ostromolja Allah-t:

Ó én Uram! A csillagvilág ezer szemmel ragyog, az ember ezer
szeme becsukva – a Kalifa kapuja zárva
minden szerelmes az ő Édesével lakozik és én, íme én:
egyedül, egymagamban
– magam vagyok Veled

Két szerelemmel szerettelek, Uram: amaz önző szerelemmel és
ama Hozzád méltó szerelemmel
emez önző szerelemben, melynek nem tudok betelni gyönyörével,
csak Tereád emlékezem:
csak Tereád! és kirekesztem a mások emlékezetét
ama másik, Hozzád méltó szerelemben Te – Te fellebbented
fátyladat szolgálólányodnak, énnékem, hogy látva-lássam
lesugárzásodat, Uram
de sem amaz egyikben, sem eme másikban: nem engem illet a
dicséret
hanem mind emebben, mind amabban, a magasztalás csupán csak
Téged illet
ó Uram
(a „Két Szerelem” istenes-erotikus szúrájából)

Művelt és gondolkozó fő lehetett Rabiyya, szellemén érzékelhető az önállóságé az „Egyenes ösvényen” a továbblépés; amit mindennél világosabban mutat legendáriumának egyik legtöbbet emlegetett epizódja. Egy alkalommal látták, amint egyik kezében lobogó szurokfáklya, a másikban teli vizesvödör – Rabiyya úgy rohant végig Basra főutcáján. Amikor ennek okát tudakolták tőle, a szent nő így válaszolt:
– Megyek! Tüzemmel elemésztem a Paradicsomot, vizemmel eloltom a Pokol tüzét. Hogy szétszakítsam a függönykárpitot, amely eleddig eltakarta az Ő Igazi Orcáját a zarándok jámbor elől. Hogy ennekutána mezítelen szándékkal közeledjék Őhozzá és úgy keresse istenét az Ő szolgája, hogy ne emennek üdvöz reménye, se nem amannak ádáz rettenete ösztökélje6.

IV. Al-Bisztámi, Al-Halladzs

A szufizmus fejlődéstörténete két sokkoló, traumatikus élményt tartogatott az ortodoxia számára. Az egyik a „jézusmajmolás”, a másik az „eggyéválás” volt Allah-hal. Nem volt könnyű megemésztenie már a „jézusmajmolást” sem, de az Allahhal való „eggyéválás” a szó szoros értelmében „egetverő” szentséggyalázása teológiai belháborút váltott ki, melynek nem egy filozófus áldozatául esett – mármint ha elég balga volt, hogy az istennel-ölelkező eksztatikusok védelmére keljen7.
A „jézusmajmolók” sorából kiemelkedik Al-Halladzs esete – mivel ő, vesztére, azt a másik szentséggyalázást is elkövette s úton-útfélen újságolta, hangosan hirdette „eggyéválását” istenével.
A Nyugat, a Közel-kelet és India misztikusainak/eksztatikusainak gyakorlatában sok a hasonló vonás. Az iszlám e „szentjeinél”, az elragadtatás rótáján a szufita eksztázis tetőpontja a – nadir. A szufi „nirvána” – a fana. A tan egyik első meghirdetője a 9. század végén „Nagy Szent Bajazid” – Bisztámi Abu Yazid volt a fana: halatkozás, de nem elhalálozás; hunyadozás, de nem elhunyás. Hanem az önérzéklés és az ego teljes kioltása a nagy szufi Pir (Mester), Bagdadi Al-Yunayd tanítása szerint, ha a fana a „megszűnés”, úgy az, ami követi, a baqa – az „újjáéledés a szerelmi odaadásban”: a lélek szétolvad és mintegy folytatódik Allah-ban további lépcsőzetek: a baqa után a hulul, az „eggyéforradás az istenséggel”; az ittihad, az „intellektus azonosulása Allahhal” (vagy más mesterek szerint a wusul, ami az Unio Mystica megfelelője – bár ez már az iszlámban „bűnös beszéd”); végül, a tetőzésben a sana, a „hála feláradása”: a hálaadás tombolásának misztikus, zenés-táncos-orgiasztikus zárlata
mutatis mutandis, találunk hasonló eszméket a keresztény Eckhartnál (1260-1327) csakúgy, mint a 9. századi, buddhista Shankara tanításában; e megegyezés azonban Al-Halladzs esetében csak látszólagos. Mert Al-Halladzs8 – amilyen egzaltált ámok lehetett félig az őrület határán, nem úgy, ahogyan mesterétől, „Józan Al-Yunayd”-tól tanulta volt, a szentség lépcsőzetein óvatosan felhaladva, hanem már mindjárt a végső fázisba ugorva extrovertált exhibicionista módjára járta Bagdadot és a „megistenülés” eksztázisában töltötte napjait az ulema nem hogy az „istenné-válást” – már a közvetlen (istenlátás/istenmegismerés) gondolatát is megsokallta Bisztámi Abu Yazid esetében; de a „Fényárasztó”, Al-Halladzs maga súlyosbította ügyét azzal, hogy városszerte uszító hangon prédikált: halljátok, igazhívők, halljad meg, Bagdad! Jissza (Jézus) a Testetöltő, az istenség fele, ám én túltettem példaképemen, Jisszán, íme én már az istenség Egésze vagyok, Allah Maga vagyok egészen: Ana al-Haqq vagyok, az Igazság, mindvalóságosan csakhogy Ana al-Haqq Allah egyik tiszteletneve; és ez okozta vesztét. Egyik eredeti szövege szerint:

Én Ő vagyok Aki nekem szerelmesem és Ő: én – akinek
én szerelmese vagyok
Egy-testben két szellem – együtt – és egymásban lakozva
Ha engem látsz: Őt látod
Ha Őrá tekintesz: kettőnket látod
Egymásbaveszve ebben a Megölelkezésben ketten mi Egy
Vagyunk akik vagyunk

Prédikációs mutatványait rendesen „boldogító” jövendölésekkel fejezte be, megjósolta a kalifátus közel; bukását és „Allah Országának” eljövetelét a „jézusmajmolót” az ulema, háromszoros szentséggyalázásáért (Allah „közvetlen” ismerete, a megtestesülés és a megistenülés blaszfémiája címén s az abban való megátalkodásért) 922-ben, Bagdadban, 68 éves korában keresztrefeszítette. Tanítványa, Ibrahim Ibn Fatiq, a Mester kálváriáját így írja le:

Mikoron Husszein Ibn Manzur Al-Halladzs Urunkat előhozták tömlöcéből és a vesztőhelyen aláállították, ő, felnézve kivégzőkeresztjére és látva a négy nagy vaskószeget, akkorát kacagott, hogy a könnyei potyogtak. Majd (elkomolyodván), megjártatta szemét a sokaságon és felfedezve ott szorongó társunkat, Shiblit, odaszólt hozzá:
– Abu Bakr! Veled van imaszőnyeged?
– Igen, Uram – mond amaz – velem van.
Ő kérte, hogy terítené elébe. Akkor a Mester rákuporodott és hosszan imádkozott. Közel voltam Hozzá és imádságának utolsó szavaira még jól emlékezem:
– Ó Uram! Könyörögve kérlek, add, hogy hálát érezzek Te szent kegyelmedért, hogy énérettem rejtve marad mások előtt a Titok, amit énnékem kinyilvánítani alászállottál s ígyen megmutatkoztál Fényed és Ábrázatod lesugárzásában, mely hogy Alak és Forma nélkül való, nyilván láthatám. Hogy törvénnyé tetted látnom Te Szentelő Lelked (Lényed) Misztériumát, kinek Látása másnak törvényszegés. A Te szolgáidnak pedig, kik ide most a Te Igazságodért (Al-Haqq) való hitbuzgalmukban engem elveszejtendő egybegyűltenek: vajha tettüket elengednéd és érette, nékiök megbocsátanál Véghetetlen Irgalmadban. Bizonnyal nem tennék, ha nékiök is felfedted volna, amit én tudok; mert ha előlem is rejtve maradott volna, mi őnékiök titok, ma nem kelletik elszenvednem ezt a szorongattatást. Legyen meg a Te akaratod, valamiképpen ez és mindenek Teáltalad tétetnek! Magasztallak érte, Uram…

Szembeszökő a párhuzam az evangéliumból ismert jézusi dictummal, „Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lukács 28:34). Hogy amiért kereszthalált halt, Al-Halladzs hitt a keresztény Fiúisten „szentséggyalázó” Testetöltésében – megtoldva azzal a bizarr, bár teozófiailag jelentős ötlettel, hogy már maga Ádám is az volt, a Teremtő Istenség első avatar-ja – az kiviláglik imaszövegeinek egyikéből:

Dicsőség Allah-nak, Kinek embersége (azzá-válása) kinyilvánította angyalainak Ő sugárzó Istensége Titkát (Ádámban), s utóbb Ki teremtményeinek is megjelent, hogy látva-láthassák: Ő is egy – és közülük való, aki (vélük) eszik, iszik (Jisszában).

Az ortodoxia kezdettől fogva homlokráncolva fogadta az első szufi közösségek „fraternizálását” a szíriai/iraki sivataglakó keresztényekkel, és az ókonzervatív mutakallim óva intette az igazhívőt a pusztai rekluzóriumokban élő elvadultak/elvermeltek „gáncsvetésétől”: a harcra sereglők bőséges evése-ivása Allah Kardjának erejét szolgálja (nem magadnak eszel: Allahnak, hogy szablyája forgatásában erős légy) – a csontra soványodott, roskatag aszkéta nem Allahnak tetsző. Ugyanígy intett az ulema a művelt koinobiták „sima beszédétől”, amely mögött burkolt térítő szándék rejlik igaz, mint Harmadik, Jissza (Jézus) előkelő helyet foglal el a próféták sorában; de ahogyan a bizánci eikonoklaszták (és a kora protestánsok) a mariolátriát – úgy gyűlölte és irtotta az ulema a „jézusmajmolást”. A capsariumaikat dugdosó és azokban görög írástekercseket („könyvet”) rejtegető művelt koinobiták ismerettárát szemfényvesztésnek nyilvánították és (akárcsak később a filozófus Al-Baqillani), Mózes csodatételére hivatkoztak, aki „legyőzte” a fáraó varázsló-papjait, mert az ő földredobott és kígyóvá változtatott botja „megette” az egyiptomi papok kígyóvá változtatott botjait. A bigott elmékben pillanatra sem ütött szöget, hogy addig a pontig, amíg Mózes kígyói meg nem ették – a bálványimádó papok botjainak kígyóvá változtatása nem kisebb thaumaturgia, mint a Mózesé... Még nem jött el a görög filozófusok lefordításának láza, mely munka jó felét épp ezek az arab keresztények végezték és az iszlám korai apologétái mindennél jobban megvetették a fegyverfogástól irtózó, a coelibátusra „rákényszerülő”, göthös-girhes veremlakók életformáját. Ilyen szellemben korholja Hamad Ibn Szalamah, az „írástudó”, a szerzetalapító Hasszán egyik fiatal akolitáját, Szindzsi szufit, „keresztényeskedéséért”; felszólítja, hogy „mossa le magáról a szennyet”, cserélje fel az iszlám „Öt Pillérére” – és fejére olvassa a Próféta szentenciáját a Hadith-ból: „az én szerzetesrendem a dzsihád (szentháború, ill. térítőháború)... Az igazhitért harcolók hadrendjeiben nincs keresnivalója holmi szerzetesnek”9.

V. A szufi „megistenülés” kiteljesedése a lírában

Lassú erjedés után, az „igazhit” harmadik évszázadában teológiai forradalom förgetege szántott végig az iszlám világon, mely mind a kalamban (hittudományban), mind pedig a filozófiában megoszlásra vezetett elkövetkezett a „prófétaság” és a „szentség” szembeállítása-kijátszása egymás ellen; a „szent” (wali) – gyógyító, levitáló, csodamívelő, „megváltó” – túlértékelése a „prófétával” (nabi-val) – küldöttel, hírvivővel, meghirdetővel – szemben megszületett az öt Arkangyal tana: a Qutb (Tengely, Sarkallat) a főangyal, és a négy Awtad (Persely, Forgópánt) a négy nagyangyal. Ez utóbbi négy minden éjjel végigrepül a világon, s ahol amin tekintete átsiklik és áldó sugarával ránézni elmulaszt, ott másnap meghasad a föld, katasztrófák szakadnak a tájra. Nyomban jelenteniük kell a bajt a Qutb-nak, hogy figyelmét összpontosítsa a „gyarló vidékre”; és a Sarkallat Angyala, imáival és áldásmondásával begyógyítja a Föld sebét ilyen és hasonló ezotériákkal népesült be a szufi „szentek” hiedelemvilága, akik addigra már átvették az anakhoréták önsanyargató diszciplínáit, virrasztottak, böjtöltek és rózsafüzérrel a kézben, éjhosszat, mantra-formán kántálták Allah kilencvenkilenc tiszteletnevét (melyek hogy rangra és lényegre nézve entitások, praedikátumok, attribútumok avagy epitetón ornanszok csupán – volt min hajbakapniuk) imbolygó járásukról „részegülteknek” nevezték őket s mozgalmukat afféle kisebbségi kultusznak tartotta az uléma – mert a veszedelmesebb változat, az „istenszerelem őrültjei” csak ezután következett – és nem tulajdonított nekik jelentőséget. Ám arra annál inkább felfigyelt, amikor a mullah-ok arról tettek jelentést, hogy a „részegültek” hol ezt, hol azt hagyogatják el „az iszlám öt pillére” közül s egyszer nem fordítják imaszőnyegeiket Mekka felé, másszor elmulasztják a mekkai zarándoklatot; azok az önkívületesek pedig, akik eggyéváltak Allah-hal és megistenültek, elmulasztják az imát – mert miért is imádkoznának önmagukhoz?!... S ezzel a „szentek” olyan előjogokat arrogáltak maguknak, amelyek elszörnyesztő mulasztás számba mentek volna különben, és a „prófétáknak” – a nabik-nak – eszébe sem jutott idő és hely a szufinak egyaránt „szent”, bárhol találja a nap bármely órája, és a zarándoklat bárhol végetér és érvényes, ahol qibla van s Mekka iránt mutat az „Egyenes ösvény”, ami Allah igéjének a betöltése. Dzseláleddin Rúmi leírja, hogyan találkozott főangyaluk, a Qutb, Abu Yazid Al-Bisztámival s mint mentette fel az iszlám „ötödik pillére” – a mekkai zarándoklat alól:

Lélek! Lásd imhol az Igazságot bennem aki Allah
Allah választott engem házává, kiben lakoznék
engem látsz? Allah-t látod
engem látsz? annyi, mintha hétszer körüljártad
volna az Igazi Kaabá-t

S jóllehet a kegyes legenda szerint az angyaljelenés ezzel mintegy felmentette „Nagy Szent Bajazidot” a mekkai zarándoklat alól, mégis, Abu Yazid Taifur Jissza Ibn Szurusan Al-Bisztámi negyvenötször zarándokolt Mekkába s egyszer még „Rúm-Országban” (Bizáncban) is járt, ahol „az igazhitre térített egy szerzetes keresztény tévelygőt” ingerült respektussal figyelte az ortodoxia ezt a városszerte népszerű prédikátort és tajtékos szájú szentembert, aki gyakorta levitált és oly könnyűséggel repkedett, mint Copertinói Szent József; minek magyarázatát – hogy „a lélek a vágy madara, mely repesve keresi az eggyéválást istenével” – bőségesen fejtegetik hagiografusai. Nem agitált a kalifátus ellen s bizonnyal békén hagyták volna; de – félévszázaddal Al-Halladzs előtt – elragadtatásában több ízben nyilvánosan „eggyévált” Allahhal; egyszer így:
– Subhani! Ma a’zama Sha’ni! (Dicsőség énnékem! Mely igen fenséges vagyok!) másszor meg így:
– Ana la ana ana ana li-ani ana huwa ana huwa huwa! (Én nem vagyok én én én mertmivel Ő vagyok, Ő, Ő, Ő! )
Ilyetén örömujjongásával való nyilvános közbotrányokozásért a hatóságok hétszer száműzték Bisztámból, de midannyiszor visszaszivárgott és hívei eleven fallal védték – úgy vették körül. Abu Yazid 313 szufi szentet vallott mesterének és az elsők egyike volt az „istenrészegültek” közül, aki erotikus áttétellel, félreérthetetlen felhangjaival megnyitotta a „szerelemőrültek” sorát s ezzel elindította a szerzetesmozgalom főáramát a panteizmus felé. Hogy a szufi panteizmus mint egyesült az iszlám miszterozófia neoplatonikus spekulációival, zsákutca volt-e avagy a bölcselet apoteózisa – Allah csupán a megmondhatója; arra is rákerítjük majd még a szót10.
Aki már járt a Maghreb országaiban vagy Arab-Közel-Keleten, elcsodálkozott a fiúbordélyok sokaságán és meglehetősen egyértelmű gesztusaikkal „megkísértették” a sikátorokban útját elálló arab sihederek, az nem fog elcsodálkozni mondandóimon. Igaz, akárcsak az ókori görögség, az iszlám is, forma szerint „elítéli” a pederasztiát, de igen lanyhán és kázust nem csinálnak belőle. Az arab költészetben amúgy is gyakori a „szerelemkergült”, a „szerelemőrült” epitetónja, ám a szufi rajongásteológia lírai termésében új értelmet nyer. A keresztény rajongásosság parallelje ez, a Jézus-jegyesek erotikus mósuszillata – melynek azonban a Közelkeleten erősen pézsmaszaga van az eggyéválás lényege nem az, hogy „szerelmesünk” (az istenség) a miénk lesz; sokkal inkább az, hogy mi az Övé leszünk; s ez a pederasztia ismertetőjegye, a perineum izgalma. Még tisztábban fog előttünk állni a kép – a szufi rajongásteológia, mely az Insan-I-Kamil (a „Tökéletes Úr”) tanában tetőz (ki rendesen Mohamed, mint „Vőlegény”), ha hozzávesszük, hogy az arabban a személyes névmás – „Ő” – az Ara) nőnemű ugyan, alighanem az ildomos-tisztes látszat kedvéért; de már a fárszi nyelv nemeket nem különböztet, akárcsak a magyar, s így a perzsa szufi líra – mely az iszlám metafizikai költészetének jó fele – félreérthetetlenül homoszexuális jellegű; s alkalmasint így értendők Hafiz „Ganimedészei” – a szépséges borfiúk, akik a költőnek hol serlegét, hol kedvét töltik.
Olyan társadalomban, amelyben a többnejűség dívik (a Korán a feleségek számát négyben szabja meg, de az iszlám kazuistáinak ez alól is volt könnyű kibúvója a gazdagok számára) – óhatatlanul bekövetkezik, hogy a szolga rabnak, nincstelen cselédnek, a más-hajcsárának asszonyra nemcsak hogy nem futja, de nő nem is jut. Gerjedelmeit az ilyen vagy a szamarával csillapítja, vagy, ha mint foltját-meglelő zsák, hasonszőrű ágrólszakadttal nem állhat össze, a fiúbordélyokban talál kielégülést
a dolgok kérlelhetetlen logikája ez, az arab világnak mindig is szerves eleme volt a pederasztia; és ha Blanbekinn Boldog Ágnesnek, reggelre kelve nap-mint-nap „finom, édességes lepedék” formájában a nyelvén megteremtődött Miurunk a Jézus Krisztus Legméltóságosabb Oltáriszent Prepúciuma, s a szent nők, Szent Brigittától Nagy Szent Terézig, Folignói Boldog Angélától Madame Guyon-ig Fiúisten-Péniszt láthattak theurgikus-elfojtásos álmaikban, a Közelkeleten e „Jézus Jegyeseinek” a homoszexuális vetülete kapott lábra, és az istenséggel egyesülni vágyó „szerelemőrült” misztikusok körében ez volt a szabály – ezt a velük kopuláló Allah-t éneklik gházeleikben misztikusok/lírikusok/ teozófusok, Hafiz, Al-Arabi, Dzselaleddin Rúmi.
Utóbbinál ilyen sorokra bukkanunk:

Megvigyázd! Ne ócsárold úgy, hogy Ő a Deli-Gyönyörű
Kit minékünk szerelemmel szeretni adatott”. Mi vagy te?!
Az üveglap csupán: a tükör, kinek megadatott az Ő
Szentséges Ábrázatát visszatükröznie. Csak Ő az, Ő
a mindenségben Megnyilvánuló, s te, magad meghúzva:
Benne létezel csupán! A Tiszta Szerelem Szépsége és a
Szépség Tiszta Forrása Ő – íme a Forrás ki benned felfakad
Hahogy tűröd s elbírod Tekintetét, ki téged mereven néz:
Felismerheted – még Ama Tükör is Ő, ki volnál tennen-magad
Mert mivel önnön-tükröző! Miként Ő a klenódium is: a Kincs
és Ő Ki bennünen rejlik – Annak künnenső Kincstartó Háza is
az „én” s az „Ő”: minden, mi elválaszt, a semmibe vész, mint
minden káprázat, mely valótlan és hiú. Hallgass! Szűnj meg!
Mind mondanám vég nélkül; de hol amaz ékesen szóló Ige
hogy utolérje Őt. A mi dolgunk: feladni magunkat Őnéki és
szeretni. Szeretni Őt vég nélkül, míglen, szerelmi őrületünkben
Őbenne – semmivé leszünk. Szela

Érzésem szerint eléggé egyértelmű e szentszöveg pederaszta jellege. A költő-filozófus Al-Arabinál meg olyan különös sorokon akad meg a szemünk, amilyenek ellenpárját a földrajzilag behatároltabb, befeletekintő zsidókereszténység misztikusainál hiába keresnénk:

Ő az, a Püspökasszony! Róma Leánya, a Hamvas-Kendőzetlen Ő!
Látod-é, Orcájáról mint sugárzik az eleven Jóság?!
Vadóc Ő. Nem barátkozik senkivel. Magányának kamoráján él Ő
emlékeinek Mauzoleumában s azok közepette mórál
Bámulatba ejt mindeneket az igazhit tudós ismeretével
a dávidi Zsoltárok tudói, zsidó rabbinusok és keresztény papság
ahány csak van, nem győz álmélkodni igéi hallatán
Mikoron a népek szétáradtanak és útjokra eredtenek, magamban
felvérteztem türelmem hadrendjeit: felmustrálhattam mindahány ellenségem (vetélytársam) csak volt
Azonkoron szívem a torkomba ugrott: és én kegyelemért könyörögtem a Mindszépséges előtt meg azért, hogy szerelmemért vajha adna legott megenyhülést a szerelemben és Ő és Ő adott! Az én Kegyesem: engedett. Allah óvjon mindőnket a Gonosztól s a Győzhetetlen Kalifa vajha messzeűzné tőlünk Ibliszt a Gonoszt

S aki előtt a filozófus-fejedelemnek „szíve a torkába ugrik”: nemhiába emlékeztet édes-mindnyájunkat arra, fejedelmi többesben, Allah – hogy „közelebb vagyunk hozzád, mint torokverőered” (Korán, 50:16). A beszűkült, bigott, szemellenzős látásmód, a zsidókeresztény befeletekintés helyett ismét egy példa a messze kifeletekintő, korai iszlám misztikára, Al-Arabi lírájából:

Szívem színeváltozása sokféle. Hol antilopokat legeltető rét
hol keresztény szerzetesbarátok kerengője a kolostor
kertjében, hol (indiai) bálványszobrok sziklatemploma
hol a zarándoklat Kaaba-köve, hol a Tóratekercs szentségháza
hol a Korán mecsetének dómja
íme az én szerelmem, melynek híve és követője vagyok; s ahová
ennek a szerelemnek a tevéi visznek – az én karavánom, az én
vallásom: ott az én hitem

Íme a hit kozmopolitizmusa, melyet az iszlám panteisztikus vonulata megengedhet; ez az a „hitek fölé emelkedő” ájulatos hit- ahogyan a „szerelemőrült” ájultan átengedi magát a theoszisz élményének, az istennéválásnak; mivelhogy az igazhívő nem gondol a holnappal és nem él a múltban, hanem a mának él – azaz Allah-nak, aki a Jelenben lakozik s valamíg a Jelenben ott él a Jelenvaló (az istenség), a szufinak nincs mitől tartania. Nemhiába tartja a Szenthagyomány: az igazhívő, aki Allah-ba veti bizodalmát, legyen olyan passzív Allah kezében, amilyen passzív a hulla a hullamosó keze alatt – – – így is lehet fogalmazni a „mezők liliomát”. A Korán kulcsidézetei sorra-rendre, amelyek az iszlám misztikus szerelemőrültjeit a szufi panteizmus felé sodorják (s ha nem vagyunk résen, a líra bűvöletében észre sem vesszük, menynyire az optikus reflexív rabságában maradnak, váltig a „látás”, a „szem” emblematikus körét emlegetve csupán:)
„A látó (szem) nem éri Őt utol, de Ő utolér a (szem) látásában (Korán, 6 :103)
„A teremtésben mindenek semmivé válnak, csupán Allah Orcája marad fenségének tékoz sugárzásában” (Korán, 55:26-7 – hol is a „mindenek megsemmisülése” mintegy megihletője lehetett a fana misztikus lépcsőzetének) „Bármerre nézel, Allah Orcájával találkozol” (Korán, 2:115). S az sem véletlen, hogy Kuhi, 11. századi shirázi misztikus, híressé vált szúrájában épp ezt az úton-útfélen hallható kulcsidézetet visszhangozza, mígnem, kicsendülésében úgy szűnik meg maga is, a zárósorral, a fana állapotában:

Vásáron-szerzetesközösségben: csak Allah-t láttam
hegyormon – völgyelet nyergében: csak Allah-t láttam
imában böjtben magasztalásban elmélődésben: csak Allah-t láttam
a Próféta hite megvallásában: csak Allah-t láttam
sem lelket sem testet sem akcidenciát sem szubsztanciát
sem attribútumot sem okságot: én mindenekben
csupáncsak Allah-t láttam
a szövétnek miként: én megolvadtam az Ő tüzében – és láttam
a nyelveket lövellő lángadozásban: csak Allah-t láttam
és de mikoron Allah Szemével láttam: csak Allah-t láttam
Kiben én beletűnvén Benne semmivé törpültem: íme én
a Mindenben-Benne-Létező:
csupáncsak Allah-t láttam

A kép nem lenne teljes, ha nem említenénk fel, hogy amint Kegyese fogadására készülő szerelmeshez illő – a szufi szentek gyakorta használtak illatszert, olykor a túlságig. Medinában Abu Hureira (11. század) oly bódító illatárt hagyott maga után, amerre elhaladt, hogy a gyermeksereg kiszaladt az iskolateremből és hozzászegődtek: közeledtét felismerték illatáról. S hogy mennyire másmilyen az iszlámban a szentség gyakorlata és fogalma, arra példának hozhatnánk fel Abil Kayr esetét. A perzsa Abu Szaid Ibn Abil Kayr (967-1049) fiatalon aszkéta volt és csodamívelő; idős korban gazdag rajongóin élősködő, dorbézoló korhely, aki fiúháremet tart. Hatása a rajongásteológiában annál inkább érvényesült, ami természetes; hiszen az iszlámban a coelibátus a „tisztátalan” és nem a szerelem. Az érzékiség Allah-adta földi javaink egyik legbecsesebbike, a „test ördögének kísértését” emlegetni badarság/ostobaság, az iszlám eszmevilágából a zsidókeresztény „áteredő bűn” fogalma mindenestül hiányzik. Ez az isten-légyottra készülő beillatosítás árad Abil Kayr szufi himnuszaiból is; s ezek közül hadd idézzük a Zarándokáldás zárlatát:11

Bármilyen ösvényen lépdeljen is: áldott a láb
a láb, amely Tehozzád megyen
áldott a (szerelmetes) szem, amely a Te Csudás
Mivoltod látására törekszik
áldott a Te (szerelmetes) híved, ki Terajtad legelteti szemét
a Te (tagjaid) (hímtagod) Tündökletességén
áldott a nyelv, minden nyelv, amely Téged (befogadván)
magasztal, ó Uram és Világosságom!

VI. A szufi „megistenülés” kiteljesedése a filozófiában

A szufi Itinerarium Mentisze az Allah-hoz elvezető „vándorúton” annak, aki az istenközelítés „vándora” – a „hét állomás”: bűnbánat, önmegtartóztatás, lemondás, szegénységi fogadalom, hosszútűrés, Allah-ba helyezett végső bizodalom és elégedett megbékélés mindennel
a misztikus felhaladásának tíz üdvöz „állapota”: elmélődés, az elközelgő istenség felérzése, félelem, szerelem, megvágyás, testközel, megnyugvás, szemlélődés, bizonyosság. E tíz üdvöz „állapotot” maga Allah küldi alá és ülteti szívébe (mely az iszlámban az értelem székhelye). Visszahárítani képtelen, ha őt betölteni jön, és tartóztatni képtelen, ha (Allah) távozik belőle.
A novicius lelkivezetőt választ a rend öregjei közül és parancsainak magát mindenben aláveti. A noviciátus három éve: próbaidő. Az első évben (a) bűnbánatot tart (b) a megbántottat megköveti, a megkárosítottat kártalanítja (c) embertársát magánál különbnek, előbbvalónak tekinti. A második évben (a) Allah szolgálatának szenteli magát (b) a dícséretet, kiszidást avagy a verést Érette közömbösen fogadja (c) bensőségesen Allah felé fordul és várja, hogy Allah odafordulására méltassa. A harmadik évben (a) megtanulja fegyelmezni gondolatait (b) tartózkodik a bamba ábrándozás „szennyétől” és tőle tisztántartja elméjét (c) kiirtja önzését és beszünteti lelkének önmaga-felé-fordulását
(a hároméves próbaidő tíz esztendőre is elhúzódhat. A bűnbánat évekig eltarthat, ha tartományokat kell bejárnia és felkutatnia minden igazhívőt, aki garázdaságát megszenvedte – amire vagyona, ha volt, mindenestül rámehet. Óvakodnia kell a visszaeséstől, mert az ilyen bűn kétszeresen számít és újabb évekbe kerül. A második évben a lázadozás gőgje, a berzenkedés felhorgadása lerombolhatja, amit addig épített. Lelkivezetőjét bántalmazza – és elvárhat ítéletnapig, amíg Allah odafordulására méltatja: legjobb, ha „tevenyeregnek” tekinti magát. A harmadik év a legnehezebb próba. Alpári önsanyargatással elérnie önzésének leküzdését – „olcsó” módja a lélektisztaságnak; alantas fortélynak, vásári fogásnak tartják és mint „keresztényieskedést” megvetik;
A világtól visszavonuló misztikuson különös változások mennek végbe. A magány és a bensőséges töredelem hatására megfiatalodik és szépséges ifjúként bújik ki hátrahagyott földi hüvelyéből. Ha álmában, szétnyíló pávafarok-forma szellemsugárzás közepén ilyen megigéző ifjút lát jelenésben és véle társalkodik – az Allah elközelgésének a jele; amúgy is, a földieknek megjelenő istenség tudnivaló hogy mindig ilyen megigéző dalia képét ölti magára és innen nem járunk messze a „Tökéletes Úr” teologizmájától, ahogyan a tant Al-Arabi és Al-Dzsili a 13.-14. században kidolgozta
A „Tökéletes Úr” (Insan-I-Kamil) kezdetben aki a Vőlegény, nem más, mint a Próféta maga; ám a szufizmus panteisztikus vektora kérlelhetetlenül arra tereli, ahol Nyugaton a „Kozmikus Krisztus”, Keleten a „Kozmikus Buddha” terpeszkedik az ég magasán. A 14. században az iszlám teológia abszurd drámájában új „óriáscsecsemő” születik: a „Kozmikus Mohamed” – ő, meg a gondolat, hogy a mindenség őt formázza, és mind a makrokozmosz, mind a mikrokozmosz (a teremtmény) az ő alakját veszi fel, a szufi misztika koronáriuma lesz. Hogy is lehetne másként, hiszen Mohamed a Minden, hogynemondjam a Mindennél-is-Több: a Teremtetlen Fény, az Ősfény, a Világban Munkáló Értelem, a Fényforrás, amelynek leáradása maga a teremtés – és így tovább.
Ebből a tanból a fülünkbe csendül egyfajta „idegen elem”, amely mintha a kései hellenisztikus filozófia fülcsengése volna Proklosztól, a „pogány” Plotinosztól a „keresztény” Pszeudo-Dionüszioszig; és ez a neoplatonikus, eretnekszagú „idegen elem” fojtott haraggal töltötte el a hagyományőrző mutakallimun-t. Maga az, hogy minden teozófia hagymájának héjanként való lehántolása után, mintegy „magnak”, minden világvallás váltig ugyanezt találja, s hogy a mindenség a (tévesen) vallásalapítónak hitt Jézus, (a filozófus) Buddha, vagy a (mindvalósággal vallásalapító) Mohamed földi porhüvelyének „kaptafájára” megy (majd meg utóbb égen-tengerző belső Szerveinek, Veséjének Májának csillagképei hogy milyen következményekkel jártak az asztrológiában) – ez régi történet; de a szufi misztikában új elem, s krónikája ezzel utolsó fejezetére fordul. Miről is részletesen értesülünk a „Titkok Titkából” (a Sirr-Al Asrar-ból), melyet Abd-El Qadir l2. századi legendás bagdadi hitszónoknak tulajdonítanak, bár alkalmasint 14. századi apokrifa. „Szerzője” az előszó szerint csodás jelét vette annak, hogy szufi mesterével mihamar találkozni fog: előző éjjel hét magömlése volt, míg álomjelenésben, végezetre, maga a Pir is megjelentette jöttét. Szerző oly garabonciás szerzet kellett hogy legyen, akiben az igazhitű jámborság kópé ravaszsággal párosul; hiszen egy ízben arról győzött meg egy keresztény papot, hogy képes asszonnyá változni a maga testi teljességében, kivel közösülni is lehet. (Tévesen e kései apokrifa hatásának tulajdonítják a perzsa haydari-szekta elmagzását – melynek tagjai vasgyűrűt viseltek hímtagjukra ráoperálva és kábítószerekkel segítették elő eksztázisukat)12.
Látnivaló, hogy a szufi rajongásteológia ugyancsak elrugaszkodott a Próféta-kinyilatkoztatta egyszerű tanítástól – ezzel meg sok minden egyébbel, amilyen Allah közvetlen érintése, istennéválás/azonosulás Allahhal, a Kozmikus Mohamed tana, és – last but not least – a mindenség panteisztikus azonosítása Allahhal, majd a teremtetlenség vakmerő (arisztotelikus) gondolata, mely szerint a világ öröktől fogva van... Volt is min megütköznie a jámbor mutakallimun-nak. Nem elég, hogy a szentséggyalázó Abu Yazid Al-Bisztámi felbőszítette őket nyilvános „istennéválásaival” (mikor is „Allah maga” szólt belőle a bagdadiakhoz), most hírét vehették annak a keletturkesztáni szakadár szufi szektának, amelynek tagjai a hét „állomás” és a tíz üdvöz „állapot” diszciplínáját elvetve, vallási anarchiába menekültek. Az uwaysi-szekta tagjai elvetettek minden írásos kiskátét, tanítót, traktátust; rá se néztek a Koránra, a szunnára, a Hadith-ra, se szerzetesközösséget nem alapítottak, se Mestert nem fogadtak el: ők „egyenként és közvetlenül” kapták a Titkos Tanítást. Ki Mózestől, ki a Khidr-től (Mózes mesterétől), ki Jisszától (Jézustól), ki Mohamedtől, ki meg egyenesen magától Allahtól a notórius Abu Yazid közel volt s a kezük ügyében, de akkora népszerűség övezte, hogy nem volt tanácsos kezet emelni rá; az uwaysi-szekta messze volt – valahol Középázsiában, s odáig az ortodoxia fogcsikorgatása nem hallatszik el. És de vajon nem istentagadásra bíztatta tanítványait Al-Bisztámi, amikor így szólott hozzájuk:
– Allah nagy, de mi az ő dicsősége az enyémhez képest?! Nagyobb vagyok Nála. Hozsánna nékem, halleluja hozzám: nagy az én dicsőségem! Bizony mondom néktek, jobb engem csak egyszer is látnotok, mint Allaht ezerszer...!
Hát még amikor ez a Káromló Bagdad-szerte azt kezdte híresztelni magáról, hogy Allahnál véghetetlen közbenjáró hatalma van, melyet latba vet majd Nála az Utolsó Órán, hogy megoltalmazza az emberi nemet:
– Meglátják mindenek a Végítélet napján az én oltalmazó lobogómat, mely szélesebb, mint a Próféta zászlaja: mivelhogy én az enyémet ráterjegetem igazhívőre-hitetlenre, mind a Pokol megítéltjeire egyaránt! Az Ítélet Napján odalépek az elkárhozotthoz és – őt átölelve – imígyen szólok fel a Mennyekben Hozzád, Uram: ‘vajha vőnél engem őérette váltságul! Mert ha nem, elárullak ám, hogy Paradicsomod miféle: gyermekecskék játszóterénél alig egyéb!’
Eddig feltolta magát a Próféta fölé s mostmár Abu Yazid magát Allahnak is fölébe helyezi; a hitvány uwaysi-szekta eretnekei pedig szemfényvesztőkhöz illő mágus-csodákkal, varázsolásokkal kérkednek-kereskednek; „felgöngyölik maguk előtt a földet” s hihetetlen sebességgel száguldoznak; ha sóhajtanak, tűzláng lobban a szájukból, mellyel felgyújtják a körülöttük állók öltözékét s e rohangáló eleven fáklyák lángba borítják a házakat; olyik baziliszkusz-tekintete öl; olyiknak varázskalpagja van s ha a Harag Kalapját felteszi, ellenségnek nincs előtte megállása… Erőhatalom nélkül az ortodoxia amúgy sem fékezhette volna meg e távoli szakadárokat, akik tekintélyt nem ismernek el maguk fölött, fegyveres megtorló erőt pedig az ulema egyhamar nem remélhetett az Abbaszidáktól, akiket magukat is varázsgyűrűjébe vont egy távoli korból érkező, idegen erő: a hellén műveltség pátrimóniuma.
A mentőakció magából a szufizmus belső köreiből, a Batiniyya „beavatottjaitól” indult ki, akik a Korán allegóriái alatt a kinyilatkoztatás titkos jelentését kutatták. Már 1045-ben elindította volt Abdul Kerim Al-Qushayri szufi hittudós, aki az iszlám világ minden szufi szerzetesrendjéhez intézett Levelében panasz tárgyává tette, hogy a testvérülésekben mindinkább az igével, a Szenthagyománnyal és az ortodoxia szunnájával szembeforduló eszmék kerekednek felül s ezzel lerontják a szufi szentség hitelét. Feledésbe ment az aszkéta életrend, az imarend szigora; s a szufik mennél inkább megrészegülnek tanaik fenségétől, annál inkább semmibe veszik a hit kötelmeit. Levelében a hittudós kivált kárhoztatja az önkívületes szánát, mikor is „isten részegültjei” jubilusok óbégatása közben vad körtáncra kerekednek...
az Intelmeknek nem volt foganatja; s az ulémánál több hitelre lelt Al-Gazali szava, aki a rajongásteológia bozótrengetegében nagy óvatosan előretapogatózva, mentséget keresett az „istenszerelem” excesszusaira13 kegyes-romantikus története, ellentmondást nem tűrő tekintélye és oeuvre-jének nagysága az iszlám Aquinói Tamásává avatja; jóllehet „üzenetének” fortélyos naivsága sokakat Szent Pál kétarcúságára emlékeztet, aki annak mutatkozik, akivel éppen beszél. S ez az üzenet – hogy mentséget találjon szufi testvéreinek eksztatikus kilengéseire – a Megtévedés Tana az istenség megragadása/kitapintása, látása/szerelmetes nézése, az Allahhal való egyesülés/eggyéforradás/azonosulás/ megistenülés: nem minősülhet szentséggyalázásnak, már csak azért sem, mert szándéka szerint nem az. Hanem (a) az érzékek megtévedése (b) a szellem megtévedése – vagy (c) mind a kettő. Üzenetnek lapidáris és olcsó; flastrom az ortodoxia sebére. Különös módon a kalam e szokatlan kompromisszumot, amíg lehetett, elfogadta és élt vele; sőt, nem egy szufi eszmét, átszűrve – lefaragva, belefoglalt az iszlám tanításába. Amíg lehetett – mert Al-Gazali mesterfogása a szufi panteizmus filozófiai feláradását csak ideig-óráig állíthatta meg.
Hogy is lehetett volna másként a görög kultúrörökség, orvoslás, fizika, geometria, csillagászat és filozófia fordításirodalmának árjában. Al-Mamun kalifa kegyence, az első nagy arab filozófus-polihisztor (floruit 850-70) már ismerte Arisztotelészt (vagy amit annak hitt); az ő ideje és a 12. század haragos könyvégetései közt három évszázad telt el.
A fordítói furor nekipendülése viszonylag korán elkezdődött, de másfél évszázadig is eltartott, amíg az iszlámban a hellén örökség a 10. századtól – és a zsidókereszténység skolasztikusainál, fáziseltolódással, a 11-l2. századtól kezdve éreztetni kezdte hatását. Igazában Al-Mamun Al-Rashid (uralk. 813-833) vetette el magját a „Bölcsesség Házának” megalapításával, amelynek scriptoriumaiban félezer fordító dolgozott. S mivelhogy ebben a fordítói lázban a szír keresztények megelőzték az arabokat, a fordítók jó fele keresztény (nesztoriánus-monofizita, melkita-jakobeánus) arab, és a művek jó fele nyargalófordítás görögből-szírre, szírről-arabra (a 10. századi Bagdadban még beszélt nyelv a görög). S hogy csupán a bölcseleti munkáknál maradjunk, az arab faylaszufoknak csakhamar anyanyelvükön rendelkezésre állott, úgy és abban a történelem-rögtönözte összevisszaságban, ahogy rátaláltak: a neoplatonikusok interpretálásában Arisztotelész, ill. közvetítő kommentátora, Alexandriai Aphrodisziász, Ionannész Philoponosz, Kilikiai Szimplikiosz; Proklosz Sztoikheioszisz Theologiké (Liber de Causis) c. munkája, melyet a Sztageirita művének véltek, csakúgy, mint Plotinosz Enneásza, melyet „Arisztotelész Teológiájaként” tartottak számon; s mindez hol szinkretikus, hol szinoptikus, hol fércelt-rövidített töredékes formában nemcsak azokkal a Koránnal szöges ellentétben álló tanokkal kellett megküzdeniük, amilyen a világ teremtetlen (ill. öröktől-fogva való) volta, a halandó lélekrész tana (mely rész a testtel velepusztul), stb.; hanem utóvédharcot kellett folytatniuk a pogány/félkeresztény/keresztény gnózis meghökkentően badar, emelkedett tanaival, Valentinosz, Bardeszanész, Baszileidész csábulatos elmekonstrukcióival; az emanációk felhőkarcolóival, a hímnő istenpárok szüzügetikus végtelensorával; különféle sátánpofájú demiurgoszokkal, akik vagy
a Szophia egy önfeledt pillanatában fogantak, vagy hatalmi nagyralátásból kezdték rosszban törni istenfejüket így azután az Igazhívő Elmében hamarosan elkezdte garázdálkodását Abraxasz, Ialdabaóth; már csak Hermész Triszmegisztosz fordítása hiányzott, hogy a szufizmus ábrándvilága végképp megzavarodjék és rajongásteológiájában a panteizmus szárnyakat kapjon. És ezen bukott el Al-Gazali jóhiszemű és nemes kísérlete, hogy az istenkáromlás gyanúja alatt álló szufi önkívületeseknek mentőövet dobjon a Megtévedések Tanának behitcikkelyezésével; végezetül a rendházakban Al-Arabi bölcselete kerekedett felül – a költő-filozófusé, aki (korabeli, nyugati-keresztény fogalmak szerint) a vallásos hit kozmopolitizmusával is vádolható volna, amint az fentebb idézett szúrájából is kiderül. S noha Al-Arabinál ennek a „szeretetnek” a zsidókeresztény caritaszhoz édeskevés köze van, hite szeretetvallás, és – úgymond – „amerre annak tevéi fordulnak” – megvallja magáénak, bárki religiója legyen. Minden hit, amely az embereket szétválasztja és a nemzeteket szétszakítja – gonosz és Iblisztől való. Alkalmasint Al-Arabi eszmevilága ihlette meg a dervis-költők egyikét, amikor így énekelt:

Amíg (minden) mecsetet és medresszét le nem rombolnak
addig a dervisség műve félberontva áll
Amíg a miben-sem-hívő az istenben hívővel nem azonosul
egyenrangú gyanánt, addig senki igazhívő – igazhívő
mozlimnak nem mondhatja magát

Nagy szó ez, hiszen a Korán a miben-sem-hívőre, a tagadásra eleve kiszabja a halált. S ugyan ki ne ismerne rá e verssorokban a templomromboló, keresztény petrobrúziánusok üzenetére, akik másként istenüket imádni nem voltak hajlandók, mint isten maga-teremtette szabad ege alatt. Félresöpörve Al-Gazali helyezkedő, doktrinér okoskodását, Al-Arabi visszatér a tiszta misztika „aranyalapjára”. A teremtmény, képzeletét, és annak látókáját („szemét”) egyaránt Allahnak köszönheti; a látomás igazvaló voltára maga Allah adja a pátenst. Ám innen kezdve szélesre tárja neoplatonikus képzelete előtt a kaput. Allah (hármassága” (Plotinosz után szabadon:) az Egy, a Világértelem és a Világlélek; minek megfelelője az emanációk alsó emeletén a másik triász: a Tiszta Lét, a Tökéletes Úr („Kozmikus Mohamed”) és a jelenségvilág maga, ez a mienk, amelyben élünk. Istenség és Ember az ugyanegy Nagy, Esszenciális Egynek a két aspektusa – Kinek minden attribútumát magábafoglaló, legtökéletesebb manifesztációja az Elsőnek Teremtett Fény leáradása: Mohamed, az Ő Prófétája.
S ahogyan a zsidókereszténység egészétől kabátakasztója, a szegény arameus vidéki prédikátor, Jézus Krisztus rémüldözne-borzadozna a legjobban, szintazonképp, Al-Arabi „arisztotelészi” világnézetétől senki nem rémüldözne-borzadozna jobban, mint maga Arisztotelész. A neoplatonizmus izgalmas, újdándi, kavargó légkörében ui. a dolgok fölöttébb bizarr aspektusa az volt, hogy mind a látásmódra, mind a rendszerre Arisztotelész abszolút tekintélye adta a kézrátételt – az ő „teológiája”, amelyből a gnózist és a pálvallást egyaránt gyűlölő/lekezelő Plotinosz igéi gyöngyöztek s ahogyan ebből merített Al-Kinditől kezdve minden faylaszuf, ebből merített Al-Arabi is, a költő-filozófus és iszlámszerte mindmáig a legismertebb szufi bölcs. Ez a Sejk Al-Akbar, az iszlám e Doctor Maximusza, teozófiájával mindinkább háttérbe szorította Al-Gazali elfogadott s már-már a kalamba belefoglalt nézeteit Allah illethetetlenségéről/láthatatlanságáról, és teológiáját mindinkább Al-Arabi kettős triásza váltotta fel.
Al-Arabi eszmevilága századokon át uralkodott az iszlám teozófiájában és uralkodik ma is, mint szufi költő, misztikájának zavarbaejtő rébuszaival; ám a szufi elmélődésben nem az övé az utolsó szó. Igaz, ellenpárjával, Al-Asharival, ők ketten a szufi miszterozófia „dioszkuroszai”.
Al-Ashari14 a mindenség spekulatív véghatárait mind jobban kitöltő istenség panteisztikus tanát Al-Arabitól veszi át, Al-Gazalitól viszont készen kapja a mohamedán determinizmusnak egy oly szélsőséges, a gondolat végső következményeiig lenyomozott változatát, amely mellett Ágoston „eleve-elrendelésének” velleitása szégyenben marad. A tant már elöljáróban vázoltam. Allah isteni tetszésjoga oly véghetetlen, hogy mindenhatósága ennek kiegészítő attribútuma csupán. Még arról is Allah dönt, hogy ki higgyen Benne és ki ne higygyen, s akkor persze arról is, hogy a benne-nem-hívő gyalázatos a Jahannam (Gyehenna) melyik zárt intézeti osztályán s mi aláfűtözésben éldegéljen az idők végezetéig, mikor is Allah Őnagymindszentsége, tulajdon döntését s ezzel mintegy magamagát lészen megítélendő...
Al-Ashari eredetileg a mutazilita táborhoz tartozott. E „félreállókról” azt mondja a fáma, hogy ők a kalam „racionalistái” (a fáma hajlamos megfekedkezni arról, hogy hatalomra kerülvén az Abbaszidák alatt, a mutazila nevéhez fűződik az iszlám inkvizíció felállítása). Nos, „racionalisták” voltak ugyan, de a fogalmak földrajzi változása következtében a minősítés megtévesztő: formára, tartalomra az ő „racionalizmusuk” csillagászati távolságra van attól, amit mi annak nevezünk (s hát akkor attól, amit jómagam az elmélődő őseredeti üdvöz állapotának, a minden irányban elforgó Cardan-tengely metaforájával „szabad lengésnek” neveztem). A mutazilita vallásmagyarázó már azzal gyanússá teszi szerepét, hogy magyarázza a vallást; merészeli, holott mennél inkább axiomatikus, tagadhatatlan és kinyilatkoztatott voltában bolygathatatlan, annál inkább vallás a vallás. S hogy mégis magyarázza – annak megvan a maga hieratikus koreográfiája – nem magyaráz, hanem táncol: mintha Allahnak tetsző táncot járna Trónusa előtt. A mutazilita pillanatig sem vonja kétségbe Allah axiomatikus létét és realitását, de „racionális” okfejtéssel, dialektikus istenbizonyításokkal, leleményesnél-leleményesebb attribútumainak kifogyhatatlan sokaságával udvarol a kinyilatkoztatásnak.
A mutazilita Al-Asharinak két álma volt. Első álmában megjelent ágyánál Mohamed és ráparancsolt, hogy tanulmányozza a Szenthagyományt s így, magából a Hadith-ból merítsen ihletet bölcseletéhez. Álomjelenésén felbuzdulva, Al-Ashari az ellenkező végletbe esett: átment a hagyományvédő ortodoxia táborába és amazokra átkokat szórva, egykori osztályostársait vad invektívákkal árasztotta el. S ekkor újfent álmot látott. Második álomjelenésében a Próféta lekapta a tíz körméről, túlkapásaiért:
– Nem azt parancsoltam, hogy sutba dobd, amit a józan ész diktál; hanem hogy innentova észokokkal támaszd alá a Szenthagyomány nagy Igazát!
A leckéztetésnek megvolt a foganatja. Al-Ashari hangnemet és taktikát változtatott, amivel a mutaziliták szemében kétszeresen áruló lett: nem elég, hogy kíméletlenül támadta őket továbbra is, a tetejébe elcsáklyázta módszerüket, az „észokokkal” felcicomázott kalamot – a kegyes – dialektikus hittudományi okfejtést. Al-Ashari tüntetően csatlakozott a legbigottabb hagyományvédő iskolához, a legalisztikus hanbalitákhoz15 s azontúl, ahelyett hogy a kinyilatkoztatott hitigazságok tekintélyi érvére támaszkodott volna, észokokkal bástyázta körül a kinyilatkoztatást.
Csakhogy nekem – lévén enfant de mon siécle et de l’Ouest – nehezemre esik, hogy megtagadjam magam. Hazudnék, ha így folytatnám, áltatás volna és félrevezető annak, aki nyugati áthangolásaimnak lépremegy:
nem erről ágáltak, nem erről szónokoltak, nem ezen civakodtak; nem erről beszéltek
– hanem az iszlám vallástörténeti közhelyeiről, amelyek nekünk, itt Nyugaton, még kuriózum-számba se mennek s amolyan elsorvadt semmitmondások
– nem erről szólt Al-Ashari és eszméinek véget nem érő uszálya, az ashariták
– nem erről szólt Al-Zamakshari, híres és ronggyá olvasott Kommentárjaiban a Koránhoz, melyről a medresszékben a növendék mullah-nak meghagyták, hogy Magyarázatainak mutazilita ékesszólását csodálni szabad, de érvelését megszívlelni nem
– nem erről szólt Al-Karabishi, a kétségbeesetten-békülékeny Mézesajkú, a mutazila mérsékelt szárnyának vezére
– és nem erről szólt Ibn Hanbal, az iszlám vallástörténet
e legelképesztőbb figurája (s ha lehet fordított értelemben „agnosztikust” elképzelni, ő az volt: Allah tébolyodottja és a kinyilatkoztatás megszállottja, aki ki akarja üldözni a gondolkozásból a rációt, éspedig minden rációt és minden kontemplációt, ami nem a Felfoghatatlanságba, a Kifürkészhetetlenségbe – Allah ineffabilitásába való belenyugvás) s ha a keresztény skolasztikáról a felvilágosodás károgó hollói megállapíthatták, hogy „vaksetét szobában keres egy koromfekete nemlétező macskát”, az iszlám teológiájának mozgalmas, ezeresztendős történetéről bízvást el lehet mondani annak ellenpárját: „nemlétező karaván, amely ugyanazokon a nemlétező tevéken, a nemlétező sivatag nemlétező dűnéi közt tevegelve, ugyanazokat a nemlétező délibábokat kergeti”.
Mi volt hát, amiről oly vég nélkül folyt a szó?
– Allah Igéje a teremtmény nyelvére-szavára váltva: teremtett avagy teremtetlen, igen vagy sem – Allah keze-lába. Képletesen avagy igazi Kéz és Láb gyanánt értendő. Ha igazándi, akkor mekkora: átéri-e a csillagvilágot, igen vagy sem
– Jobbkezével teremtett avagy a világteremtés kétkézi munka volt?
– Ha Allah a trónján ül (aminthogy ül:) mekkora a trónus? Képzelhető-e akkorának, amelybe Allah véghetetlensége belefér? Ülhet-e Allah bármiféle trónon anélkül, hogy súlyának temérdeksége alatt le ne szakadjon baldachinostul és a semmibe ne zuhanjon...?! (A megoldás: méreteiben, színarany tündöklésében Hozzá méltó trónon ül, amelyet Maga teremtett s amely, mintegy hozzásimulva s odaszippantva, a tengerző Teremtés közepén lebeg. Így hát a helyes válasz:
Ő Maga tartja Maga alá a trónját)
– Allah „Kilencvenkilenc Gyönyörűszép Neve” közül a hét első – amilyen a Hatalmas, a Tudós, az Erős, stb., – isteni Leglényegéhez hozzátartozik avagylan külön Lényege van? –
A megoldás: nem külön entitás, hanem megannyi olyan isteni attribútum, amelynek „entitatív” jellege van...)
– A körülmetéletlen, a hitetlennek született s idő előtt elpusztult gyermek vétkes mulasztást követett-e el azzal, amiről nem tud, nem tehet s amiben nem részesült: pokolra vettetik-e érte, igen vagy sem?
– A holtak vádlója és vizsgálóbirája, Munkar és Nakir angyalpár alászállása és ítélkezése a sírnál: jelképesen avagy szó szerint értendő, igen vagy sem? (Aki a tertulliánuszi credo quia absurdum híve az iszlámban: Ibn Hanbal szerint jaj-de-még-mennyire-hogy minden szó szerint értendő, ám „anélkül, hogy firtatnánk Hogyanját és Mikéntjét” /bila kayf/ – lévén az istenség egésze akkora, hogy „elménkbe nem fér”16...)
Toldjuk meg mindezt jó adag gyűlölködéssel, udvari intrikával, nekivadulással, sivatagi szenvedéllyel, és nyakig benne vagyunk a hitviták világában. G. B. Shaw mondja egyhelyütt a gyilkosságról, hogy az a cenzúra szélsőséges formája: assasination is the extreme form of censorship. Az iszlám korai annáleszei sok ilyen esetet feljegyeztek és a kalifák sohasem haboztak, hogy utánaküldjék a hazaballagó Korán-egzegétának orgyilkosaikat, ha tanítása veszélyeztette a dinasztia érdekeit. Amiről beszéltek, az kihull az idők rostáján. Ami figyelmünkre, érdeklődésünkre valóban számot tarthat, az az ashariták radikális determinista világképének bölcseleti csapadéka, a vezérgondolat mellék vonulata; a mellékzönge, amint a hitviták lármaviharából kicsendül s ahogyan mind zártabbá, befejezettebbé teszi a szufi szellem quasi-monisztikus panteizmusát. Alighanem a Hely Szelleme nyilatkozik meg abban is – és itt helyénvaló felemlíteni – hogy az előidőkben a szabad akarat tanával kacérkodókat eleinte közönséges eretneknek tekintették és első főkolomposukat, Ma’bad Al-Yuhani-t 699-ben kivégzeték.
A lényeg ismerős: Al-Ashari, teozófiájában, az iszlám ortodoxia bigottjaival egy-követ fúj. A Jó és a Gonosz, a hit és a kétely, az áldás és az átok, a paradicsom és a pokol Sáfárja, sorsok intézője/megengedője/ránkzúdítója, teremtője és értelmi szerzője – Allah. Együtthalad Al-Arabival abban, hogy Allah nemcsak közvetlen okozója, de megihletője is a hitetlenségnek, Ő küld érte kárhozatra és úgy is bűnhődik a hitetlen, az Ő poklán, amiért Őbenne, parancsolatjára, kételkedni nem átallotta; s ugyanakkor egy-füst-alatt közvetlen megdelejezője – és megihletője annak, hogy higgyünk Benne – Benne és világrendjében – és Ő jutalmaz paradicsommal érette: a hitért, amelyet az Ő rendelése belénk helyezett. Ám itt mesterénél Al-Ashari továbbmegy és (ami bölcseleti szempontból kivált figyelemreméltó:) lerombolja az okság kategóriáját. Ok-okozat – nincs; a külső és a belső világban egyaránt minden az istenség „közvetlen és elszigetelt akarati aktusa”. Természeti törvény és azok megszegése – nincs; a természet nem önbeszabályozó s nem magától és magában hömpölyög, hanem akár a zöldbéka, mindenestül Allah fenntartó erejének vasmarkában leveleg. Csodák nincsenek. A csoda nem „kiugrás” alóla, sem nem a „kivétel” s még csak nem is „erőszakvétel” a természeti törvényen – ami nincs: az istenségben minden az Ő akaratának egyszeri – és elszigetelt aktusa. Úgy is mondhatni, hogy a teremtés minden incidenciája – és akcidenciája: csoda, mely törvény önmagában, de – egyszeri.
A mestergondolat olyan, mint a romlás. Annak is megvan a maga belső logikája. Ha egyszer megkezdi „romboló” munkáját, kérlelhetetlenül végigviszi a maga logikáját és a végső következtetésig végighalad vele az elmében. Már a hinduizmusban is megkapó és fölöttébb szemetszúró, hogy a sereglő istenek döntő többsége egyesíti magában a Jót és a Gonoszt: mikor melyik aspektusát mutatja égi szeszélye és isteni tetszésjoga szerint. Ám az ashariták pléiade-jának vezéregyénisége, Al-Baqillanil17 erre is rálicitál: hogy mi a Jó és mi a Gonosz – annak meghatározója maga Allah; mi több, ha Ő, kinyilatkoztatásában nem adná meg hozzá a kulcsot, a teremtmény nem tudna különböztetni Jó és Gonosz között.
Megoldása mondhatni meghaladja a nyugati gondolkozás okkazionalizmusát, jóllehet a problematika itt Nyugaton másból csirázott ki és melegágya is más – az ágostoni determinizmus 16. századi protestáns másodvirágzása volt. Descartes, Malebranche és Geulincx történelmi vitájában, eszméik eredőinek végső rezultánsa új, teocentrikus világkép felé mutatott: a teremtmény akár a kilágyult plasztelin, katatóniásan tehetetlen, az egyetlen ható és működő erő az istenség, akinek mindenre kiterjedő hatalma van és szuverénitásából nem enged, senki és semmi teremtett paránynak nem ad sem akaratot, sem mozgási szabadságot. Csak elgondolni is, hogy ez a nyugati, 17. századi eszme, az okkazionalizmus, a 11. századi Bagdadban már készen hevert, és de olyan formában, hogy túlhaladta azt! Mert ha Al-Baqillani Al-Tawhid (Egység) c. traktátusában a szufi rajongásteológia udvarlószövegeit figyelmen kívül hagyjuk, látnivaló, hogy – jóllehet a hit járszalagján, az asharita mester bámulatos irányba indul el: in medias res az atomelmélet felé. Az Egység tanítása szerint a világegyetemet egyforma atomok sokasága alkotja s közöttük a tér teljesen üres: „anti-lét”, amely a semmi fizikai epitómája. S nemcsak az „antilétben” lebegő lét, nemcsak az abszolút semmiben lebegő atomok világa osztható, az idő is „idő-atomokból” – khrononokból áll. S e ponton (ha Ibn Khaldunnak hihetünk, aki mesterének, Arisztotelésznek tulajdonítja ezt az ashariták cáfolta tant – hic salta, hic Rhodos:) a Sztageirita tanításával szöges ellentétben, Al-Baqillani szerint nincs és nem is képzelhető olyan esemény, amely az előtte járóban mintegy benne rejlik; és nincs és nem is képzelhető olyan mozgás, amely a (tévesen folyamatosnak hitt) időtengelyen két időegységet töltene be. A mozgás, a tér és az idő: nem folyamatos, hanem szaggatott:
J. L. Borges „Az Idő Új Cáfolata” c. tanulmányában emlékezetünkbe idéz egy régi buddhista tanítást, mely szerint a teljes univerzum – akár a filmszalagon, filmkockáról filmkockára – megsemmisül és újraalakul, infinitezimális módosulásokkal s úgy, hogy valamennyiünkben a változás folyamatosságának illúzióját kelti. E módosulások száma a nap egy-huszonnégy órájában hat és fél milliárd: nem csoda tehát, hogy az elmozdulás-parányok szédületes pergése szenzorainkban kiadja a világmindenség modus-változásainak kontinúumát. Tudva-tudatlan – erre mintha rárímelne Al-Baqillani elképzelése. A jelenségvilág, úgy, amint benne élünk s ahogyan megtapasztaljuk, abszolút semmi, az abszolút semmiben lebegő atomok özönével egyetemben. Csupán a Létrehívónak, Fenntartónak és Történtetőnek – Allahnak van realitása. Az univerzum „egysége” és „folyamatossága” az egyedül való Létező kikölcsönzése csupán; az idő, a tér, a történés: szaggatott.
– Mi ez, ha nem a kvantumelmélet megsejtése?! Az anyag atomelméletével és a mozgás szaggatot momentáneitásával Al-Baqillani úgy vélte, magyarázatát adhatja az istenség mindenre kiterjedő, kizárólagos és szuverén teremtő/alkotó/fenntartó tevékenységének. Azt viszont tán maga se gondolta volna, hogy az incidenciák egyszeriségének, a természeti törvények tagadásának (s egyúttal, implicite) a csodák elvetésének tanával elérkezett a coincidentia oppositorum érintéshatárára: a legújabb kori nyugati világlátás „anti-transzcendentáliáira”, ahol az istenelmélet bukófélben, a szánalmas mellékalakra redukált istenfigura, ha vélelmezhető is, nélkülözhető és „facér”, az atomalatti léptékek világán viszont tény és való – elindultunk az ő, Al-Baqillani világa, a természettörvények lebontása/lebonthatósága, a törvényszerűségek alkalmi egyszerisége felé.

VII. Mindentmondás, mely semmitmondásba torkoll

A Koránt, a Kinyilatkoztatást és a Szenthagyományt magábafoglaló s ugyanakkor mindeneket elsöprő eszméivel, Al-Arabi és Al-Ashari alapjain építkezve, Al-Baqillani rátette a koronáriumot a szufi panteizmusra. Az istenség és a világ azonossága és egysége oly teljessé vált, hogy a gondolat holtpontra jutott: elérte a rajongásteológia „tökéletességi fokát”
– ki gondolta, ki hitte volna, hogy a „romlás” logikájának gátfutása már az utolsó kört futja, az utolsó gátat ugorja át...?!
A gondolat megállt, diadala tetőpontján elernyedt s hervatag újkori iskoláit az elszenderedés fenyegeti. A százados sikerek diadalfényében nem ildomos bukásról beszélni, de
– ahogyan az angol mondja, nothing fails like success – ha bukik, semmi sem bukik akkorát, mint a siker, sapienti sat a gondolat telítődik, a fogalomalkotás falba ütközik. Amit eddig sasszárnyak terjegetésének hittek, mára már szitakötő-szárnyon cikázik és kérészéletűnek bizonyulhat a morotva fölött, amelyet eladdig világtengernek véltek. „Világ” és „istenség”! – fantomfogalmakká válnak. Mennél maradéktalanabb „az istenség – eggyéválása a világgal”, annál nagyobb a kísértés, hogy matematikus szemmel rátekintve, a Szent Formulában olyan törtet lássunk, amelyben – számlálójában a világgal, nevezőjében az istenséggel – egyszerűsíthetünk. Szép és nemes halál s oly halálnem, amely nem ismeretlen a bölcseletben. S ez volt az, ami a szufi panteizmusnak a nyakát szegte: a becsvágy, hogy rátaláljon a Mindentmondó Szent Formulára; s nem két, de két milliárd legyet üssön egy csapásra. A mindentmondás becsvágya. Csakhogy a dolgok természeténél fogva – s ez már oly öreg hiba, amin a rajongásteológia semmilyen szentszöveg-áradata nem segíthet – a mindentmondás: semmitmondás
egy másfélezer esztendős vállalkozás oly végeredménye, aminek hallatán szinte megesik az ember szíve az istenükkel mindenáron egyesülni vágyó, erotomániás „szerelemrészegültjein”. Az öt kontinensen nincs olyan világvallás s annak valamirevaló mellék hajtása, amelynek misztikusai, hasonló praktikákkal, aszkézissel, erotomániás kergülettel, kábszerekkel, öncsonkítással, glosszoláliás ululázással, eskóros eksztázissal ne ugyanazt próbálták volna: az „eggyéválást” a tájegységen divatozó „istenséggel” ám hogy az istenség belőlük minduntalan kisiklott, hogy helyettük a „mindenségbe” bújjon bele s azzal eggyéváljék, vágyőrület vett rajtuk erőt, hogy azonosuljanak a „mindenséggel”, ha egyszer az istenség abban immanenter benne rejlik... Ki tudja, mind e nagyralátó próbálkozásokban az is közrejátszik – az emberjószág leküzdhetetlen azonosulási mániája. Azonosulni akar, azonosulnia kell. Azzal, amire a szemét csak ráveti. Pondróféreggel, sáskával, szörnyeteggel, kővel, felhőállattal, kokatrix-szel, kentaúrral, kamelopárddal. Kassziopeiával – csillagképpel – csillagvilággal. Egyfajta természetadta s ihlette „perverzió”, a beleérzés empátiás ingere. S akkor már szinte várható, hogy azon a „spirituális” fokon, amit annak hisz és magasabbrendűnek érez, „lelki szemével” csak rátekintsen a nagymindenségre – és azonosul vele; ha meg a tetejébe a létegész Atmannal/Brahmannal/Allahhal azonos, akkor a panteizmus özön „istenlénye” az, amellyel azonosul.
A semmitmondásba torkolló mindentmondás nagy kalandja után azok, akiknek a szufi panteizmus szélcsend-sújtotta vitorláival nem sikerült partot érniük, bizonyára lármásan tiltakoznának az ellen, hogy amit a Leglényegnek tartottak, éppen azt nézzük el nekik: „elnézzük” – „megbocsássuk”; gondolatnak is felháborító. De mi, keresztüllépve lármás faljáró kísérteteiken: bocsássuk meg nekik és hagyogassuk el a szufizmus spekulációiból a rajongásteológia dekorációit – a sallangot
amúgy is (vallanók csak be töredelmesen s legyünk is tudatában), hogy másfélezer esztendős spekulációik pátrimóniuma átfogóbb, elsődlegesebb és eredetibb, mint az, amit az európai skolasztikus provincializmus filozófiája, hol kikölcsönözve-elorozva, hol rájuk támaszkodva, derivatív módon véghezvitt; s egyébiránt, aki bejárta a bölcselettörténet sivatagjait, végignézte az odaveszett karavánok csontra porladó bordakasait s nemegyszer magán is erőt vett az odaveszhetnék vágya – az tudja. Hogy hány nyelvemléken, hány nyelvemlék-filozofémán kell átrágnia magát – hányszor virrad rá a reggel, zsákmány nélkül, eredménytelenül. A bölcselettörténet egészét kell házi kohójában áttüzesítenie s égetdegélnie – a kétségbeesés határán, mint a Curie-házaspárnak – míglen egy reggelen feltetszik, megvan, ott van, előtte a rádium. Hitetlenkedve forgatja, nézegeti – mint Al-Baqillani feltáruló eszmevilágának ezt az eldugott, ezt a félreeső zugolyát, amely valóságos trouvaille; s ha „modern”, ha „rohadt posztmodern” bagaria lelkünkkel még képesek vagyunk a megrendülésre, megindultan gondolhatunk a múltak filozófus-kolosszusaira, Al-Arabira, Al-Asharira és Al-Baqillanira, akiket annyi kitérő után s oly álutakon az elmélődés az atomelmélet, a kvantumelmélet és a khaoszmoszelmélet megsejtéséig elvezetett. Az emlékezet sziklameredélyébe faragott piramidális arcukról hallatlan szellemerő – a vis cogitandi magasbahordott piramisa néz le ránk s akkor már, atyámfiai a falszafah szeretetében – ha számbavesszük az atom, a kvantum és a (természettörvényeket lebontó) khaoszmosz elméleteinek megsejtőit Nyugaton és Keleten, majd utána egy önfeledt fél percre félrehárítjuk és szemethúnyó zárójelbe tesszük a mai, kísérleti és elméleti atomfizika akcelerátorait és roppant matematikai építményét, nem kísért-e, nem könyékez-e az a térdrekényszerítő gondolat s nem úgy van-e, hogy nem annyira „haladni”, mint inkább állni látszik a gondolkozás...?!

*

Kipányvázva születünk. Kipányvázva a nyelv, a földrajzi hely, a korszak, és a kor hiedelemvilága közt. Négy mélyrevert cövek, melyek mindegyike elmozdíthatatlan kipányvázott eszmerendszereinkben életünkkel is elékelve – észre sem vesszük, hogy amit „önálló” spekulációinkban a legnagyobbszerűnek, java-termésünknek hiszünk, létértelmezésünk szíve-közepe, gondolkozásunk koronáriuma: éppen amellett halad el fásult unalommal – elhalad mellette egy késői kor, melynek figyelmére olyigen számítottunk egy másik kor, másutt, egy hihetetlen távol jövőben, amelynek együttállásait – elmozdulásait, szellemi égtájainak irányait – arányait s az elme azok szerinti új betájolását elképzelni sem tudjuk. Ne is próbáljuk – vessünk számot vele. Valamennyiünk közös sorsa, hogy elavult motiváltságunk, vezéreszméink, rendszereink-nyelvemlék-filozofémává degradálódva elhevernek majd a bölcselettörténet szarkofágjaiban, jószerével érvényüket vesztve úgy, amint mi tettük Al-Arabival, Al-Asharival, Al-Baqillanival. Úgy lesz majd velünk is előemelik tangenciális ötleteinket, bátortalanul megkockáztatott bizarr extrapolációinkat, vaktyúk módjára talált, majd utóbb csudamód beigazolódott teorémáinkat s egyéb ráhibázásainkat s aközül, amit mi magunk a munkapadról lesöpörtünk s valamint az asztalos mágnese a forgácsok és törmelékek közül előhúzza a láthatatlan vasszeget: parergáink és paralipomenéink közül egyet-egyet előemelve, ezeket többre tartják majd, mint azt, ami nekünk magunknak a lételemzés tetőzése – szemlélődésünk summája volt.

Folytatás