Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

ESZMÉK FELERNYŐZŐ-VISSZAESŐ TŰZIJÁTÉKA AZ ELMÉBEN


I. Kérdések várnégyszöge

Haladjunk óvatosan, mindig a járt utakon s ha van, eresz alatt; tartsuk magunkat a Szenthagyományhoz: „kövessétek annak a nyomdokát – mond a Próféta – akik előttetek jártak, araszról-araszra, rőfről-rőfre, még akkor is, ha siklókígyó búvóhelyére vezetnének benneteket”
– így a Hadith; jómagam meg – ha történetesen én volnék az a „kígyó”, akinek a fészkéhez vezető nyomokat követni elég balgák voltatok – mit is hozhatnék fel védelmemre? Tán azt, hogy félrevezető gondolataimat is csak Allah plántálhatta belém és senki más, mivel „nincs eszme Rajta kívül”...? Vagy azt, hogy magam találtam ki Allaht olyannak, hogy rákenhessem tévelygéseimet vagy akár hogy cimborálhassak a Shaytánnal, Dzsinnek Főfejedelmével a Jahannam lángzó fenekén...?!
Ha most „félrevezetettjeim” sarokba szorítanának, hogy sorolnám elő, mi volt az a négy vezéreszme, ami az utolsó harmadfél ezredévben kivált foglalkoztatta a vizsgálódást, előszörre megrémülnék a sárkánytermetű, tűzokádó kérdés hallatán. Másodjára (mivel Dr. Johnson szerint mi sem koncentrálja úgy az ember figyelmét, mint az akasztófa árnyéka) – összeszedném megmaradt sütnivalókámat (tudott dolog, semmi a csőcseléket annyira lincselő kedvre nem hangolja, mint mikor elfűrészelik kozmogóniai hitregéinek fáján azt a vastag ágat, amelyen gubbaszt – lévén hogy végső kíváncsiságában boldog-boldogta-lan váltig ugyanazt a kozmogóniai „Találós Kérdést” feszegeti s szfinx legyen a talpazatán, aki a hármas megfejtést rávágja) ám a multiverzum (1) formája (2) nagysága és (3) sűrűsége/„mibenléte”/hármas Arcanum Magnumát fel szokták botani részproblémákra, abban a hiszemben, hogy így a megválaszolás könnyebb lesz. S mi egyebet tennék magam is ebben az embergyűrűben, mint a lincshangulatban zsivajgó vásári csőcselék elfogottja: kibökném, ami mindig is ott volt az eszem-nyelve-hegyén és (megkeresvén az elgurult fillért, anynyi volt, amennyi a zsebemben se maradt első ijedelmemben) – így válaszolnék.
Négy ilyen nagy problematikáról tudok a filozófia ab-szurd drámájában, már amennyire bölcseleti nyelvemlékeinket – nyelvemlék filozofémáinkat – s azok fantom-problémáit ismerem; s mind a négynek látványos a színrehozatala. Ezek rendre (1) Az „Egy”. „minden egy”. „A Nagymindenség egyetlen nagy Egy”. A Katha-Upanisád Brahmanjától az eleaták hénotizmusáig, Püthagorász (főisten)-Monászától Xenophanész Egy-a-Mindenéig, Platón, Plotinosz, Proklosz, Themisztiosz, Damaszkiosz, Hermiász, Olümpiodorosz, Ioannész Philoponosz és a késői neoplatonikusok, Ficino; Mirandola, Giordano Bruno Unuszáig – annak az apodiktikus „evidenciája”, hogy a mindenséget áthatja az egység kontinúuma; s hogy ez az egység (a) annak titkos értelmező elve egyszersmind, és (b) egyfajta működő/munkáló/ható azonosság.
(2) Az ember: mikrokozmosz; a makrokozmosz leképezése-infinitezimális „kismintája”, Anaximenésztől Herakleitoszig, Empedoklésztől a sztoikusokig, a gnosztikusok fantazmagóriáitól a hermetikusok ál-egyiptomi „kinyilatkoztatásáig”, a basrai „Tiszták Testvérülése” (Ikhwan Al-Safa) iszlamizált bölcseleti kompendiumától – a renaissance neoplatonikus akadémiáitól mindmáig, a moderneket is megkísértő gondolat. Hogy formájára nézve – a modellparány mintegy kezünkbe adja a kulcsot, a „kisminta” alapján következtethetünk a „Nagy Egészre”.
(3) az ún. „istenség” (mármint ha megkérdőjelezhetetlenül, axiomatikusan „adott”, márpedig vallási hovatartozásra való tekintet nélkül a teozófusnak az:) nos, az istenség beléhelyezte a teremtménybe a maga „szikorkáját”, hogy így, a teremtményen keresztül szemlélje önmagát. Ez a belénkhelyezett s mintegy miniaturizált „istenszem” Eckhartnál az oculus intellectualis (vagy oculus mentis); Jacob Böhménél a „szikorka” (Fünkelein). E szikorka révén volna „természetfölötti” tudásunk az istenségről – bár ez nem jelenti azt, hogy ez a tudás külsődleges, vagyis hogy belénk kívülről hatol; hanem inkább hogy az istenség a „lélekben” már benne lakozván, az emberteremtményben és az emberteremtmény által ismeri önmagát: bennünk „önmagára eszmél”. – Hogy ez a teozófiai parlance a józan, rideg, laboratóriumi nyelv valós mennyiségeire át-forgatva-letranszformálva mit jelent – ne rajtam keressék).
A scintilla animae nagymultú gondolat, melynek (úgy jó 800-900 évvel a keresztény Dionüsziosz Areiopagitész előtt) Hellász pogány „Vatikánjában”, a düdimai óriás Apollon-templomban az istenség hiereuszai voltak az első elhintői. Mint szüntereszisz „az istenséggel összekötő „kapocs”) fordul elő Szent Jeromosnál, mint scintilla conscientiae Albertus Magnusz-nál – de majd minden misztikus-teognosztikusnál, Taulernél, Susónál, sőt Bonaventuránál is felbukkan istenáldotta gondolat – ha van ilyen gondolat és isten, aki megáldja. Amilyen fenséges, olyan megejtő, amilyen vonzó, olyan megtévesztő. Mélységes mélyengés, melynek kút-szédülete sorra szedte áldozatait és szedi még ma is – démoni bűvölete alól a legújabb kor miszterozófusai sem tudják kivonni magukat.
(4 ) A „fény” a fenség, az igazság, a hatalom, a jóság, a diadal, az öröm szinonimája; sőt, ílyértelmű „funkciója” van; mert hol az Isteni Jelenlét hírülhozó angyala, ill. kísérőjelensége, hol maga az istenség. A neuronéma „fénytartománya”, a fénytartomány e sokértelmű előreugratása kivétel nélkül minden nagy vallás hiedelemvilágában – az öt világrész minden zegében-zugában, egyértelműen, egyaránt. Az optikus reflexív túltengése mitologizmában, logizmában, a merkátortérkép és a történelem minden szelvényén, mind a mai napig.


II. Emberszívben – istenszem

A magánhadserege közepén lovagoló nagyhatalmú hercegérsek avagy a hosszú sor palotaszekéren, Udvarával, udvarnépével érkező feudális uralkodó, aki siserahadával kieszi mindenéből a vendéglátó földesurat s neki, mint hűbéresének, még megtisztelve hálálkodnia is kell a Vizitációért, hogy uradalmát ilyen istenesen letarolják – ez volt a megvizitált filozófia, és ilyen e négy mitologizma dölyfös körbejárása, nagy garral vendégeskedése a filozófia uradalmaiban egyik szemlekörút a másikat érte
megszemlélték, mint magas tetszésükből, visszavonásig odabocsátott birtokukat, a filozófiát, és kardmarkolaton tartott jóindulattal vigyázták, hogy a hódolat és a sarc egyaránt itrájukhoz/koronájukhoz méltó legyen így volt a kereszt főhatalma alatt és nem volt az iszlám felségjelvénye alatt sem különbül: így mórált a filozófia mezőségein és erdeiben a négy nagyméltóságú mitologizma, a megszenteltség aureólájával és a kétségbevonhatatlanság jegyével a feje fölött; a bölcselet púposra görnyedt és meghúzta magát a koránterror, a bibliaterror évszázadaiban18.
A nyolcvanas évek elején keletkezett bölcseleti opuszaimban valamennyi terítékre került; ám az első három közül hadd emelem ki a harmadikat („az istenség beléhelyezte a teremtménybe a maga szikorkáját”), mert ez a legravaszabb, és ösztönéletünk, magatartásformáink legjobb ismerője. Egyaránt appellál porig-alázkodhatnékunkra és gőgünkre – hogy a „teremtmények” közül a kiválasztottak legyünk Hellász hiereuszaitól, Khenoboszkion gnosztikusaitól a 20. századi Samuel Alexanderig ezrével akadtunk a horgára, s nem szégyellem bevallani – ez volt az a mitologizma, amelynek vonzáskörébe kerültem magam is és bűvöletében éltem-vergődtem-kapálództam, életidővel-vérrel adóztam szivornyás ölelésében, míg azután a szabad lengés magasleséről maszkjának mögé nem pillantottam s meg nem törtem a varázst – ugyan mi lehet kitüntetőbb, vonzóbb, megejtőbb, mint hogy mi magunk legyünk az istenség „szeme” – úgy, amint Eckhartnál és szellemi ivadékainál találjuk; vagy hogy Allah „tükre” legyünk, ahogyan, a Koránra alapítva, Suhrawardi, a Sejk Al-Ishraq, a Megvilágosodás Mestere bölcseletében találjuk? Az istenség hogy bennünk „nézegesse”, hogy általunk „megpillanthassa” önmagát (lévén fajtájánál fogva az istenség hiú, mint a borbélylegény), s hogy így, képének és hasonlatosságának nézegetése közben „létezésének tudatára ébredjen” – Ő, a Létben-tengerző, mindenekben benne munkáló Léteztető...?!
Ez a mitologizma is – akárcsak a két előtte járó – az évtizedek során leépült bennem. „Varázstalanító” vizsgálódásaimnak, tőlük szabaduló elmélődéseimnek bőven a nyomára bukkanhat mindhárom esetében az olvasó, ha fellapozza az özön közöny és a szélhárfa idevágó fejezeteit; s nem is mintha a Fénytartomány mitologizmájával nem foglalkoztam volna behatóan – mert abban is elvégeztem a magamfajta „égetnivaló eretnek romboló munkáját” (ne felejtsük el, a Hadith-ban a Próféta meghagyta, Medinában „egyetlen fát sem szabad kivágni”, mivel szentelt földben áll; amúgy is, demitologizálás egyébnek nem is hathat, mint „rombolásnak” – annak a szemében, aki minden tőkéjét a Szentlélek Bankjánál fektette be magas kamatra) – – – de most, hogy erre a negyedikre (a Fénytartományra) megint rákerítem a szót, annak is megvan a maga oka – szeretném bepótolni vétkes mulasztásomat, hogy a zsidókereszténység misztikusainak fénymámora mellett nem fordítottam kellő figyelmet az iszlám szufi misztikusainak rajongásteológiájára; pedig emezek fényittassága annál nagyobb, amenynyivel nagyobb – az igazhívő mozlim szemében – a bibliánál a Korán (tanú rá Gibrail és Izrafil, két öregangyal, kinek üzenetközvetítő szerepében olyan huncut nincs, aki kételkednék) – lévén a szufi szentek fénymámorának eredete maga a Korán.


III. Az istenszülő fény – avagy a theogónia neuron-hordozói

Ismeretes az az elmélet, amely az optikus reflexív túltengését fogalomalkotásunkban és egész gondolkozásunkban a születés fény-traumájának tulajdonítja.

Megszületni – egyfajta „halálélmény”: it is as natural to die as to be born; and to a little infant, perhaps the one is as painful as the other – így tudta ezt Francis Bacon is az újszülött első rémülete a halálfélelem utolsó felvillanásához hasonló. Addig az újszülött az anyaöl robajló sötétjében, robajlásának és sötétjének megszokott közegében lubickolt és ösztöneiben élénken él az a feltételezés, hogy mindez így, amint van, örökké fog tartani világrajövetelekor kettős trauma éri. A robajlás elhallgat – és a sötétséget mintha elvágták volna. Hogy a világ „csendje” fogadja – ez már maga is ijedelmes; de mindennél elszörnyesztőbb ez az ismeretlen, érthetetlen új közeg – a világosság az embergyermekre rárobban a fény, s ez a fényrobbanás olyan trauma, amelyből a kigyógyulás éppoly kilátástalan, mint amilyen reménytelen az, hogy elfelejtse. Így hát egész életére a fényrobbanás „tudatroncsolása” vele marad, erre építkezik gondolatrendszerében, ezzel kezdi a fogalomalkotást.
Első megközelítés, amely úgyszólván mindenkinek eszébe jut; elméletnek tetszetős, ám inkább afféle „arany töltőtollhegyen született”, párnázott dolgozószobában kieszelt, bécsies-posztfreudiánus teória, amelynek van ugyan igazsághányada; de a történetnek ez csupán egytizede. Az ok – annak az oka, hogy miért a fény gondolkozásunk quasi-„nyersanyaga” és fő építőköve: az igazi kilenctized másban keresendő.
Idéznénk emlékezetünkbe néhány orvosélettani közhely-adatot – mint pl. hogy a testbe jutó energia egyötödét az agy magának követeli, meg hogy a belélegzett oxigén egyötödét az agy égeti el, holott az agyállomány a test súlyának alig egyötvenede; végül, last but not least, vegyük hozzá, hogy a szenzórium működéstana szerint az agymunka jó felét az optikus reflexív (közvetlen és közvetett) működése teszi ki, vagyis az agyállomány jó fele mondhatni az optikus reflexív „szolgálatában áll”
ha mindezt számba vesszük, rögtön látni („látni”) fogjuk, miért van tudatunknak mindennapos munkafogalmakkal, „használati tárgyakkal” való bebútorozásában oroszlánrésze az optikus reflexívnek; olyannyira, hogy még a Fénytartománytól bármi távoli fogalomkörben is az értelmezés vázát az optikus reflexív eszköztárából kölcsönözzük ki nem véletlen, hogy a tudathordozó beszéd, a nyelv két gondolati ikerpár ős-ígéje: a „lenni” és a „látni”. Így lett a „látás” a felfogás/megértés/ értelmezés fogalomrendszerének szinonimája s ezért férkőzött be úgyszólván minden modern nyelvbe a filozófia hasonértelmű kifejezése gyanánt a világnézet/világlátás mint nézet és látás, az optikus reflexív hajózó lobogója alatt. Az optikus reflexív túltengése az intellektus gondolati térségében tehát nem a világrajövetel „fényrobbanás”-traumájából, hanem az agy szerkezeti felépítéséből, a neuronképletek arányeltolódásából, a szubkortikális mélyrétegek „integrált” kapcsolásából és a kortikális központok hierarchiájából következik. Hogy világrajövetelkor az első lélegzéssel fuldoklásrémület, a fényrobbanással halálfélelem jár: nagyon igaz. Csakhogy a születés e természetes rettenete hat hétnél alkalmasint nem tart tovább. Az újszülött hamarosan megtapasztalja, hogy a világ világossága legalább olyan kényelmes és megszokható élőközeg, mint volt a méhsötét. Elfogadja ezutáni tartalmazóját és csakhamar igényli is, sőt, az újra feltalált biztonság örömérzetével társítja még csak most tanulja, hogyan kell „felhúzni a redőnyt” – a fényelzáró szemhéjat még csak most tanulja, hogy kell a sodróidegen át forgatnia a szemgolyót; de ha a maga napi 18 óráját végigalussza a lehunyt szem fénysötétjén, a szemhéjon keresztül már az sem az igazi teljes intrauterális sötét. Valahányszor a szemét felnyitja, akármikor, játékosan – és de már mintegy csak ingerkedve vele – átélheti az Első Fényrobbanást, mely immár a fiatal testbelső bukolikus örömérzésével, a lény egész eudemonizmusának feláradásával jár; ám örömérzetei mélyén is megőrzi a világrajövetel fény robbanásának rémületemlékét. Így lesz a fény félelmetes és nagyszerű, így lesz megjelenése – epifánia; és felnőtt misztikus korában így lesz az „istenfénylés” egyszerre félelmetes és nagyszerű – Allah Fényábrázata az intermundiumban: a fél mindenség; a fényrobbanás robajlásában egyszerre irtózatos és szerelemgerjesztő.

*

Mindennapos tapasztalat, hogy koitusznál, ill. közvetlenül utána, ha az ejakuláció, ill. az orgazmus ingerülete szétlövell és a kortexen a szomszédos alvásközpontra átsugárzik, a szerelmesek az esetek többségében, de legalábbis igen gyakran, egymás karjaiban elalszanak. Amit sokan az erotika kortikális központjának és az alvásközpontnak a közelségével magyaráznak. Annak az elgondolásnak is számos híve volt és van is, hogy a vallásfogalmak megalkotását kiváltó emocionális alap, a Rudolf Otto féle sensus numinis jószerével az abdominális plexus solarisban, a „napidegdúcban” lokalizálható, amelyről köztudomású, hogy az erotikus ingerjátékban jelentős szerepe van. Csakhogy ez így, elméleti megközelítésnek fölöttébb szimplifikatórikus, ha egyébért nem, már csak azért is, mivel a hiedelemvilág ennél sokkalta magasabbrendű, dúsabb, összetettebb fogalomkészlettel van bebútorozva, és e rétegelt fogalomhalmazok számos kéregcentra összjátékában vannak elhorgonyozva. Így érthető viszont és ez e különben goromba elmélet heurisztikus haszna – hogy ahány kéregcentra, ahány testganglion a sensus numinis fogalomhalmazának megalkotásakor csak innervál, az mind, egytől-egyig „szomszédos” az optikus refelxívvel és izgalma rá kortikálisan átterjed; sőt, axonjain a mélyrétegekbe is át- és lesugárzik. Úgy is mondhatnánk hogy innervációjának lavina-effektusa van – és ami neuronképlet a szenzóriumban csak van, a cerebellumtól a corpus callosumig, a hippocampusztól a talamuszig-hipotalamuszig, a ponszon és a medul-la oblongatán át, le, a háti határlánc kötőszövetben elúszó ganglionjaiig, így tehát még a vegetatív szimpatikus-paraszimpatikus rendszert, azt is – mindent mozgósít és a mitologizma-fogalmak megalkotásába bekapcsol, mert valamennyi, axonjaival-dendritjeivel, közvetve, mindenütt, az optikus reflexívvel „szomszédos”
– minek kapcsán szinte elkerülhetetlen, ami hívők/misztikusok idegrendszerén végbemegy: a sensus numinis neuronhordozói és az optikus reflexív interpenetrációja; ami viszont, lavinaszerűen, megint csak az „istenségnek” nevezett reflexintegrál fénnyé-olvadásába, ill. a fény „megistenülésébe” torkollik
– úgy, hogy ahol János apostol, közönséges Első Levelében expressis verbis kijelenti (1:5), hogy „az isten-világosság”, nem is sejti, milyen igazat mond – még kevésbé, hogy mi beszél belőle
és de sem ő, sem apostoltársai, akik a kor uralkodó eszméjének, a gnózisnak kesztyűbábui csupán: maguk a gnosztikusok sem sejthették, miféle neuronémák „fény-padjai”, Aurora Borealisza alatt, miféle fantom-fényeket kergető reflexintegrál bilincseiben alkotnak fogalmat istenről, lélekről, teremtésről. Hogy is sejthették volna egy olyan korban, amikor az egyiptomi orvos-papok nyomán még a görögségben is akadtak tudorok, akik az agyállományt „turhamirigynek” hitték.


IV. Vásárszemle a Fénytartomány rabszolgapiacán

A szufizmus e rövid pórázra fogott áttekintése is nyilvánvalóvá tette, mennyire más világ a szufi szentek világa – kozmopolitizmusa, homokos színezetű erotomániája, nyitottsága más hiedelemvilágok felé, betájoltsága a Qiblára (Mekka felé) – vagyis a szentség felfogása. Hol nagyobbszerű, hol bizarr, hol túlhajtott, hol groteszk, hol hajmeresztően idegen – vagyis teljességgel más, mint a zsidókereszténység elképzelése szentemberről/szentségről emez tán zártabb, egységesebb, de befeletekintő s ezért provinciálisabb; a kereszténység ötvenhárom, a judaeo-iszlám háromszáznál több levitáló szentet tart számon – bár semmi okunk, hogy bízzunk akár a számokban, akár a jelenségben, mely, mint minden aranylegenda minden kegyes csodája, oly feltétlen hitet követel, hogy ahhoz holmi „ellenőrző kísérlet” gondolatával közelíteni több-mint-szentséggyalázás; s akkor mit kezdjünk az indiai vásárok ezerszám tűzön-vízen járó, levitáló, sőt, a levegőégen eltűnő mutatványosaival...
Egyvalamiben azonban – azzal a megszorítással, hogy nincs két tojás, amely tökéletesen egyforma volna – a judaeo-iszlám és a zsidókereszténység misztikusai úgy hasonlítanak, mint egyik tojás a másikhoz; sőt – a megszorítást kiterjesztve mostmár a tökre is – a szó leggorombább értelmében mondhatni tök – egyformák. Hitetlenkedve hápogunk, mialatt ezt a teljes kongruenciát „hétszer körbejárjuk”, ahogy a Kaabakövet szokás: ahogyan és amennyire minden összebeszélés nélkül, ebben az egyben sikerült megvalósítaniuk a tök egyformaságot. S ez : hogy valamennyien a Fénytartomány foglyai
üdvözültjei
kéjelgői
kiordítói
mazochista megsínylői
szerelemőrült megszállottjai s egy kissé – tébolyultjai is esküdjön bár Krisztusra vagy Mohamedre, e misztikusok egyike-másika olyan talányos orvosélettani eset, mintha nála az optikus reflexív magábanyelte-felemésztette volna a többi neuronformáció szokványos, mindennapi elmemunkáját
ha költőik, Keresztes Szent János, Angelus Silesius, Hafiz, Al-Arabi, Dzsámi, Dzselaleddin Rúmi himnuszaitól /gházeljeitől/szúráitól megvonnák a fény igéit – a különféle (isteni) lesugárzások/leáradások/megragyogások/haragtündöklések/gomolysötétülések/fénydárdák/pászmák/aureólák/ világolások tömkelegét – hát olyan volna, mintha egyszeribe „leoltanák” értelmüket s e szövegek a galamátyok elementáris sötétjébe borulnának.
Noha a hiedelemvilág innenső felén a milliók „nem betű szerint, hanem a lélek szerint” vannak körülmetélve (Róm. 2:29) s így viselnünk kell egész súlyával Allahnak a körülmetéletlenekre mondott átkát, kik ellen a Próféta Szablyája felindult: nekünk, lapsariuszoknak a Krisztusban, nem a mutakallimun elvakultsága, hanem a lankadás teológiája adatott; s ennek napszemüvegén keresztül nem is esik nehezünkre, hogy felleljük akár Szent Pál „megközelíthetetlen világosságának”, akár Ruysbroeck „beletekinthetetlenül izzó istenfénylésének” eredetvidékét szentkönyveinkben a forrás alkalmasint a Teremtetlen Fény Krisztus Urunk színeváltozásakor a Tabor hegyén – mely istenfénylés az üdvözítőre és a vele lévő két ószövetségi prófétára, Mózesre és Illésre is ráereszkedett (Márk 9:2; Máté 17:1-9; Lukács 9:28-36; Péter l:16-18, etc. – A mi rajongásteológiánkban a fénytudomány alapvetője Dionüsziosz Areiopagitész, akivel, egyebütt, részletesen foglalkoztam már, itt elegendő, ha rekapituláljuk e különös „fényisme” főbb pontjait. Ha igaz Giordano Bruno-nak (a Triginta Sigilli-ben olvasható) igéje, hogy a filozófia megtermékenyítője a szabadon csapongó képzelet, akkor alig lelhetünk hatalmasabb szellemerővel megáldott gondolkozót az Areiopagitánál, kit is a legenda szerint maga Pál térített meg Athénben jártakor (Ap. Csel. 17:34) – noha más legenda szerint bizonyos Hierotheusz volt a mestere, kiről ha lennék is egy-két szót ejtendő, a hajam is előre égnek áll19 – bár annyi szent, hogy az Areiopagitának tulajdonított (s a pogány Proklosz-ihlette) miszterozófiai írások igazi szerzője az az Ál-Dionüsziosz, aki Szíriában élt, a 6. században. S ebből is láthatni – a mi „páratlannak” és „kivételesnek” hitt zsidókereszténységünk is csupán egyike a bizarrnál-bizarrabb gnózisoknak s hogy alapvetésünk neoplatonikus nárdusolajából azóta sem sikerült kifürdekeznünk.


V. Az Areiopagita fénytudománya

Dionüsziosz Areiopagitész öt pontból álló istenfénytudományának első két pontja:
(1) az istenség az örökfényben lakozik. Ámbárvást az istenszemély maga láthatatlan, fénylése olykor megtetszik a kiválasztottnak, s az erre érdemesült még földi porhüvelyben megpillanthatja a Teremtetlen Fényt (2) az istenfény még nem maga az istenszemély, csupán az isteni energeiából kiömlő Jelenlét – (ez az, amit az angelológia úgy ismer, hogy az „Isteni Jelenlét Angyala”) – a folytonteremtő dünamisz kisugárzása, a Prezencia megjelentője s mint amely maga is „özönfény”, rangja – és neve szerint Uriel Kerubim az elmélet többi pontja (3-5) azt írja le, hogy mint költözik belénk a fénylés (lélek megvilágosító illuminizmus), mint mondunk le énünkről és testi valónk minden regisztrálható különállásáról, hogy ezáltal méltók legyünk az „eggyéválásra” és magunkba vonjuk, amennyi az isteni Prezenciából befogadható. Amiben az Areiopagita recipéje nem jár messze a pogány „istenidézéstől” – a iamblikhoszi theurgiától – amelyet Ávilai Szent Teréz annyira kárhoztatott.
A dionüszioszi Theologia Mystica szerint folytonteremtő tevékenységét az Úr mondhatni észre sem veszi és játszi könynyűséggel „úgy teremt, ahogyan a Nap ragyog”. Folyik belőle a teremtett lét „minden előzetes meggondolás vagy cél nélkül”, lévén hogy „a lét istenben-létező, ám az istenség nem
a létben-létező” (mely szélből a plotinoszi szó-lyuk dudál: az Egy „a lét-fölött-létező”).
Tán egyik legkülönösebb s leglényegesebb mozzanata egyszersmind az Areiopagita istenfénytudományának az ima „fénylánca”. Nála a hívő magábaszállás: gyengéd-erőszakos istenkeresés az imádság: „fénylánc, amely a Mennyek Magasáról leér a Földre. Amikor az istenfény láncát megragadjuk, elsőbbet egyik kezünkkel, majd a másikkal is, ezzel mintegy magunkhoz vonjuk – hihetnénk: pedig épp fordítva. Valójában bennünket emel a fénylánc s mi véle szállunk emelkedünk az istenfénylés magosabb tartományaiba”.
Az imalánc végén a fény elhalványul, míglen az Őhozzá esdeklő el nem éri az „igazi, önelveszítő, önkioltó eksztázis, a magunkból-való-kilépés állapotát s annak tetőzésén (a lélek) fel nem száll oda, ahonnan kezdve az istenség – vakság és setétség” – ismerős hangok. Al-Arabitól Suhrawardi-ig tucatjával büszkélkednek vele, ill. panaszolják a közelítő Prezenciának ezt az „istensötétjét”, mely már-már mintha a petit mal eszméletvesztésére emlékeztetne; s innentova ez az ominózus „vaksötét” rendre végigkövethető a mi misztikusainknál is, Eckhart, Suso, Böhme, Tauler, Weigel spekulációiban. De bennünket ne tévesszen meg az istenfény „lealvása” istenközelben: jól tudjuk, a „vaksötét” a Fénytartomány spektrumába szintugyanúgy beletartozik s ez még mindig az optikus reflexív fogalomalkotó túlhatalmának szabályos szimptómája.
S ugyan mit tehetett ehhez hozzá Hitvalló Maximus, az Areiopagitához írott, legismertebb „Parafrázisaiban”? Maximus Confessor (580-662) – bizánci arisztokrata, aki Herakliusz császár titoknokaként kezdte, de 614 után, mint a khriszopoliszi monostor apátura, úgy belekeveredett a hitviták hatalmi harcába, hogy végezetre, 661-ben, a Szent Palota kínzókamráiban, megátalkodott monofizitaságáért és a recantatio megtagadásáért nyelvével, jobbkarjával, majd életével fizetett...?!
Ő is hozzátette a magáét: megalkotta a „több-mint-fényözön” rajongásteológiáját és megmutatta, hogyan kell fokozni a fokozhatatlant. A neoplatonikus rajongók purifikációs furorját igézni ránk, hogy elérjük az istenfény felragyogását, aki „nem-fény” hanem „minden-fénynél-több-Fény”
– „minden-fénylést-felülmúló leáradás” nála, Maximusnál, ha a misztikus kipurgálta magából a Föld gyalázatait és a földi szenvedélyek teljes kigyomlálásával az „első fokra” fellépett, tétován keresgélheti a „második fokot”, amely az Istenlény (belülről-)szemlélése – phüsziké theoria a „harmadik fokra” fellépőben az arra méltatottnak az Istenlény „felfedi magát” és hogyan? Többhangú némazengéssel, többszólamú csendben és az istenfénylés véghetetlen lesugárzásában. Ekkor, a proodosz e felhágó fokáról a lélek, immár az anabaszisz-ban, az Istenlény régiójába emelkedik, majd az analepszisz-szel teljessé teszi kilépését önmagából. Vágyőrülete teljesül: az Istenség lényözönébe mintegy „beleszáll”, nenne feloldódik s nyomban részesedik a „létfölötti lét” isteni moduszának másmilyen létezésében, mialatt maga is „megragyog”. Az Istenlénnyel való teljes megölelkezésben az ő (teremtett) lénye is Azzá (teremtetlen-istenivé) válik és belevész a fényóceán tündöklésébe. S ez a „több-mint-fényözön” értelme – ha a „jelentésből” kilakoltatott szónak jelentése, a paradoxon fokozásának értelme van.

*

Dionüsziosz Areiopagitész írásainak korpuszát, az „Égi Hierarchiát”, az „Isteni Neveket” és a „Misztikus Hittudományt”, fő kommentátorának, Maximus Confessornak „Parafrázisaival” egyetemben Balbusz Mihály bizánci császár 827-ben, egy diplomáciai misszió ajándék-poggyászában megküldte Jámbor Lajos francia királynak, aki – abban a hiszemben, hogy Dionüsziosz-Dénes azonos Párizs legendás, lefejezett első Püspökével, Franciaország mártír apostolával – a paksamétának igen megörült.
Egy nemzedékkel később, Kopasz Károly a pergamentekercseket eljuttatta Scotus Erigenához azzal a paranccsal, hogy a görögöt forgassa latinra. Ahogyan a neoplatonizmus kovája szikrát csihol s lángralobbantja az olajos rongyot – úgy gyújtotta fel Erigena képzeletét a maga szellemjátékával oly rokon anyag; s hamarosan legyártotta azt az abszurd nyelvi játékot, amelynek magasztos bongásától-csengésétől és „titkos értelmű” játékszabályaitól a zsidókeresztény hittudomány soha többé nem szabadult. Így lett – az Areiopagita nyomán és Maximus hüvelyezése szerint – az istenség „nem mindentudó”, hanem „több-mint-mindentudó”; „nem mindenható”, hanem „több-mint-mindenható”; „nem létező”, hanem „több-mint-létező” (aliguo modo superesse), etc., etc. Ilyen, ma már érthetetlen szenvedéllyel hajszolták az imádkozva-filozofálók a jelentésükből kibillentett szavak vélelmezett „meta-jelentését”, a jelentésszerkezet tönkremenésével és a szókészlet hasznavehetetlenségével fenyegető mesterkélt alogizmák rajongásteológiai felcsigázását – a teozófiai nyelvjáték dekoratív nonsequitur-jait
mi már, kései korcs nemzedék, nemigen tudjuk „jelentésként” értékelni, (értelemnek” elfogadni az értelmezés ilyetén felfogását és gyakorlatát, mint ahogy nehezünkre esnék az ilyen és hasonló, hieratikus-ünnepélyes ábrázatú „értelmetlenséget” bálványként tisztelni, totemizálni s nem hogy elébetérdelni – csak filozófiai építőkő gyanánt elfogadni is.
A rajongásteológia e földségnyi, ezredéves lyukszó-rendszere – akár a judaeo-iszlám, akár a zsidókereszténység ájtat-kongatásával – a mi fülünkben annyi hangot sem ad, mint annak a töredező pergamennek a bizánci zörgése, amelyre alig láthatóra fakult sorait valaha írták.
Az Areiopagita istenfénytudományához és Maximus Confessor „fényen-túli Több-Mint-Fény” sütetű szemantikai szócsigázásaihoz képest a nyomdokukba lépő, de már-már inkább hozzánk tartozó Robert Grosseteste lincolni püspök (1175-1253) fényelmélete – nyitás a racionalizmus világa felé, ahol a fény nem isten, hanem: jelenség. „Egzakt metafizikájában” az „elsőül teremtett fény” finom porhanyó-részecskékből áll és az alanti világ egyik eleme, amely azért a spirituális régiókba is felhatol. Mozgásteóriájával és a mérésekkel eszközölt, kísérletes ellenőrzés gondolatával a jó püspök utóbb magára vonta Roger Bacon figyelmét; de a Sorbonne-i Magister a maga korában, a korai racionalizmus felé tapogatózó megközelítéseivel a kivétel volt és nem a szabály.


VI. Szarvasokoskodás Allah „hollétéről” a mindenség megteremtése előtt

Miért csak „honnan van a mindenség – ahelyett hogy nem lenne?” Miért nem akkor sokkal inkább: „honnan van az istenség – ahelyett hogy nem lenne?”...?!
Hogy az az ószövetség és megcsapolója, a Korán – nem tartalmaz teogóniát, vagyis hogy hiedelemvilága az „isten/istenek keletkezése” mítoszának híjával van – az nem az ószövetség és a derivatív Korán szerzőgárdájának „szellemi fölényét” bizonyítja a babilóniai hiedelemvilág szerzőgárdája fölött, sőt, ellenkezőleg; sokkal inkább, emezek primitivizmusát, képzelőereje hiányát, szellemereje gyengeségét: rövideszűségüket érzékelteti Babilon teogóniai hitrege-gyártóival szemben. Ami ezeknek nyilvánvaló volt, amazoknak eszükbe se jutott: hogy az istenek is – „teremtmények”. Így hát teozófiai nyelvjátékuk tabulatúrájába sokkal inkább belefért volna az a pszeudo-leibnizi kérdés, hogy „miért van az istenség – ahelyett hogy nem lenne?” a teljesség kedvéért idekívánkozik ez a kurta kitérés, bár éppenséggel nem elkalandozás a tárgytól ez sem; hiszen amennyit elvesz a Fény Részegültjei istenelméletének érveiből, ugyanannyit hozzátesz klinikai megfigyelőik árgumentumaihoz: azokéhoz, akik százszámra halmozott esettanulmányaikkal a kézben, kívülről, „üvegen keresztül” figyelik eksztázisaik történelmi vonulását.
…Vajon mit jelent „írástudatlannak” lenni egy olyan világban, amelyben majdhogynem kivétel nélkül mindenki az, következésképp még a fogalmát sem alkothatták meg az analfabétaságnak. Mint ahogyan senki nem érezheti szükségét, hogy megalkossa a „repülésképtelen”, a „szárnyahíjja” fogalmát egy olyan világban, amelyben teremtett ember nem repül és ki-ki, de rigueur, a szárnynak híjával van...?!
…Vajon mit jelent az „írástudatlanság” természetes állapotában leledzni egy olyan világban, amelyben az írás eszközeit/ismeretét, a betűvetés gyakorlását és a visszaolvasás bűvészmutatványát egy kissé mágikus-félelmetesnek érzi a noble sauvage és ama varázstudománynak, amellyel az íróhártya előtt pöffeszkedő pennaforgató a köré sereglőkön hatalmat vehet – valahogyan úgy, ahogyan nemrég a fényképezést ellenséges és riadalmas varázspraktikának tartották a pigmeusok...
...„írástudatlannak” egy olyan világban, amelyben az írás és Megolvasás Tudója ritka becses portéka és lándzsásokkal őriztetni kell, hogy a cselszövő szomszédság el ne rabolja... „Írástudatlannak” lenni a sivatag törzsi világában, ahol a burnuszosok leélik életüket anélkül, hogy valaha is szemüket sor írásra rávetették volna s csak rémmesékből ismerik a rettegett jettatorét, az Írást...?!
...S ugyanakkor nem győzünk ámuldozni teljesítményén. Igaz, tíz éven át mívelte s gyűjtötte rendetlen rakaszokba, amit elszerzett. Hogyan csinálta? Mnemotechnikai fortélya – fotografikus memóriája volt. . ?
...Nem kell-e csodálnunk szellemi befogadóképességét az „írástudatlan” elmének, mely a felvésés/rögzítés mankójára nem hagyatkozhat; s ha tolvaj szarka módjára, évszám, ott csapongott Yathrib/Medina héber és keresztény monofizita községeinek szentírás-felmondói közt, hogy eminnen is, amonnan is, csőrébe-csippenthesse a neki megtetsző „fényeset”, akkor is: csak úgy csempészhette ki, mint az első-hallásra-bemagolt „kívülrőlit”, hogy azután – Gibrail (félig-emésztett, pongyola) mennyei üzenetfoszlányait jelentve – tollbamondhassa irnokainak, „fejből”...?!
...Három ízben szólt rá Gibrail Nagyangyal dörgő hangon a Hira-hegyi barlang mélyén remegő szerencsétlenre:
– Olvasd! Olvasd! Olvasd!
A szerencsétlenre, aki gyöngyöző verejtékkel homlokán, rossz nebuló módjára remegett egy olyan világban, amikor még csak iskolák sem voltak, kerülnivalók; s tudatlanságának leleplezése pillanatában tönkresilányulva rebegte arrafelé, amerről a Hangot hallani vélte:
– Én? Hogy én: olvassam, az írástudatlan... ?! S ugyan mit?!
– Olvasd: „Hirdetem az Úr nevében, Ki sárkoloncból embert gyúrt és teremtett...” Az írástudatlanságra kiszabott olvasóparanccsal indul a Korán üzenő árja; ám a kiválasztott Razul Allah-nak, a „hírnöknek” vagy hírhordással megbízottnak meghallgatókra-leírókra kell hagyatkoznia egy olyan korban, amikor az ortográfiának hírét sem hallották, gyakorta megeshet még az is, hogy amit az írnok tegnap leírt, másnapra alig tudja kibetűzni ő maga vagy már másképp silabizálja, a paksaméta rendetlen, minden besorolás utógondolat. Tán a kegyesség elkendőzheti, de a kívülállónak napnál világosabb, hogy az öregedő, negyvenéves Mohamed hallomásból-szemelgetett félműveltsége-féltájékozatlansága, de mindenekfölött írástudatlansága átüt a Korán minden oldalán, s „Szent Együgyűségének” szégyenbélyegét nem is lehetett más fiskálisfortéllyal megmenteni, mint hogy ráverték az „Istenség Teremtetlen Igéje” dogmáját s ezzel tabutizálták vegyük ehhez hozzá, hogy az iszlámban az első perctől fogva hol hivatott, hol hivatatlan prókátorok művelték a hittudományt, hittudósok a jogalkotást, a kettő – a sharia a szunnával/Hadith-tal – örök időkre, kibogozhatatlanul összegubancolódott, minélfogva az iszlám skolasztika a szőrmóktologatás-szőrszálhasogatás, az antropomorfisztikus, ill. jelképes koránértelmezések elleni/melletti Katalaunumok, az isteni attribútumok lényege/jellege/állaga és mibenléte körüli gladiátorharcok Kolosszeuma lett; s mi csak ne nagyon panaszkodjunk, mert ehhez képest a zsidókereszténység skolasztikájának aprócseprő szócséplése vidéki vándorcirkusz mutatványa csupán.
Ha a koraközépkori keresztény skolasztikának az isteni Mindenhatóságot megmattoló, vérfagyasztó tréfája az a kérdésfeltevés volt, hogy vajon „teremthet-e isten akkora sziklakoloncot, hogy maga sem tudja megemelni?” – akkor ennek ellenpárja az iszlámban (már humora nélkül, mivel európai értelemben az iszlám humort nem ismer), az a kérdésfeltevés lehetett, hogy vajon „hol leledzett Allah annakelőtte, hogy magának mennyet teremtett?” – hogy az „időben” hol tartott, ezt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk; hiszen hogy az istenség „időt” teremtett, mely per se oly titokzat, hogy csupán az ágostoni mozgással mérhető, míg ugyanakkor az Úr „belső ideje” egyetlen mozdulatlan, spinozai pillanat – mindez kései hozzátét, utógondolat s afféle erőszakkal beékelt pensée d’escalier. A Genezis árva szóval sem említi – sem az idő teremtését, sem azt, hogy a teremtés első napja előtt ne lett volna egy, a teremtést megelőző nap; avagy Mohamed szerint: „Íme a te Urad Allah, Aki hat nap alatt teremtette az Eget és a Földet, majd felhágott trónjára, hogy Őutána igazodjanak mindenek” (Korán 10:4; 7:54; 32:4, ect. )
Ám a szufi panteizmus „kvantumelmélete” szerint – jóllehet Allah az időözön teljességét tartalmazza khronon-parányok formájában, a térre/űrre ez a modell nem áll: Allah nem tartalmaz tér-kvantumokat s Benne ilyen diasztemata nincsen, amelyből özönképp megteremtődnék és összeállna a tér. Így hát óhatatlanul bele kellett ütközniük ez önként tételeződő kérdés sziklakoloncába: hol volt a világtér, minekelőtte mindenség lett volna, hol a mindenség, minekelőtte elhelyezkedett a térben, s hol maga Allah, minekelőtte trónemelvénynek alkalmas mindenséget, trónszéknek alkalmatos arany, jáspis és alabástrom ülőkészséget, trónálló angyalokat és végítéletre időzített évezredeket teremtett előretudásában – ha egyszer a Kinyilatkoztatás kizárja azt az arisztotelészi fulcrumot, hogy a világ teremtetlen, se kezdete, se vége...?!
A „nehézség” fölöttébb nyugtalanító (ahogyan katasztrofális dilemmákról a hittudományban eufemisztikusan szólnunk ildomos) – az istenelmélet állványzata dületegen ellóg. Amilyen lapidáris elsőre, a kérdés nem olyan egyszerű. Mert miféle locus a „Mennyég”, mindaddig, amíg nincs (függetlenül attól, hogy nemlétében merre keressük), ha akkora kell legyen, hogy benne Allah „elfér” (ismerve azokat a hithökkentő méretarány-fantasztikumokat, amelyeket istenre/angyalra/ördögre az iszlám és a zsidókereszténység demonológiája megad). Van-e „Mennyég” egyáltalán? Van-e szüksége ilyenre Annak, Aki Maga a mindenség-kitöltő Tökéletesség? Miért is „lakoznék” valahol, elvégre Allah nem sátorlakó beduin?! Nem inkább a „Mennyég” is immanenter „Benne van” és Mindmagasztos Bendőjében lappang mindaddig, amíg a Mennyek vemhét ki nem veti és magának lakályos Eget nem teremt...?!


VII. A fény „entitás” rangjára emelkedik

Igaz, az istenfénylés részegültjei már azt sem igen sejtették, miféle tűzzel játszanak, amikor megalkották a Teremtetlen Fény fogalmát.
Hogy mint lett a Iamblikhoszig visszanyúló, pogányos hangvételű per ignem ad lucem klasszikus jelmondatából a zsidókereszténység per crucem ad lucem behízelgő alliterációja – ez külön történet. A kirajzás a fény félé már a dzsainiták nirvána-Paradicsomának „Fényországa” és a tűzimádó párszik „Fénybirodalma” óta tart – ám a fénybogarak a rajban azért fénybogarak, hogy ne láthassák sem az irányt, sem a rajzás miértjét; ehhez a klinikai szellem különállása kell a gondolat még Leibniz éleslátását is kijátszotta; s ő, aki diadalittas dictumában megállapítja, hogy „a teozófia a Fény Útját követi”, nem vette észre, hogy maga is errefelé tart: fénybogár, spekulációit a nervus opticus kormányozza. Jakab apostol „a Világosság Atyjának” nevezi istenét, a Zsoltáríró pedig a Teremtetlen Fényről mint „Isten Köntöséről” beszél. A beavatottak „Hétszeres Fénylésről” szólnak, hiszen a jelenések könyve is „Hét Lámpást” említ – melyről viszont Jacob Böhme főbeavatott már azt is kileste, hogy nem egymás-mellett-elhaladva világoló fénypászmák, hanem „egymásban”, mintegy „egy-sudárba-hüvelyezve” képzelendők.
Hogy a Teremtetlen Fény az istenség leglényegéhez tartozik, az nem vitás sem a Philosophus Teutonicus, sem előfutárai előtt a rajzásban, s ezzel a világtájak is egyetértenek: így van ez a zsidókereszténység Deus Triunuszával, így az iszlámban Allahval, és így Zoroaszter dualizmusának Ahura Mazdájával, Aki a „Fény Birodalmában” lakozik. S ahogyan az iszlám a tűzimádóktól egyebekben is sokat tanult – így pl. az eredeti napi háromszori megimádkozás helyett a napi ötre szaporított imarendet Ahura Mazda bizonyára más mesterségbeli titkot is elárult odafönn az iszlám „kezdő” istenének, pl. azt, hogy a „Fény Birodalmában” kéjelmesen ellenni, és egyáltalán, a „Mennyégben lakozni” istenhez hogyan méltó és mint szokás.

*

Akinek teozófusokkal dolga volt, váltig tapasztalhatta. Azokat a katasztrofális logikai szakadékokat, amelyek gondolkozásukban fel-feltátonganak – s legyenek bár hitük szerint neopüthagoreusok, neoplatonikusok, pogány vagy félkeresztény gnosztikusok, mandeánusok, manichaeusok, pálvallásúak (zsidókeresztények), judaeo-mozlimok, buddhisták vagy tűzimádó párszik – a teozófusok, hiedelemviláguk „istene” iránti ijedelmes illedelemből, eufemisztikusan „nehézségnek” titulálják
e „nehézségek” egyszer képezhetik kegyes elmélődés tárgyát, másszor a hivő kegyes kötelességévé teszik, birkatürelemmel, a hit leltárában való számontartását és hogyan? Hol mint „hieratikus Hézag”, hol mint „elménket meghaladó misztérium” gyanánt. Ebben a szellemben mondja a 11. századi Nagardzsuna az „én” ellobbanásának – az ÚrBuddha lélekelmélet-elvető nairyatmavada-tanának-hitágazatát „nehézségnek”, ill. oly megtévedésnek, amely összeegyeztethetetlen az újjászületés (s a karmatikus sorsalkat velejáró átszármaztatásának) logikai láncolatával; ám e megtévedésnek, mint elménket meghaladó „megvilágosulásnak” – az elébeborulás ugyanúgy kijár, mint az ÚrBuddha bármely más tanításának – fájdalom, sem a megtévedésnek való „elébeborulás”, sem az elménket „meghaladó” megvilágosulás nem olyan kategória, amely a klinikai gondolkozásban megállja a helyét; a logikai hiatuszt mint Mysterium Ineffabilitatiszt „hittitok” címen tabutizálni nem áll módunkban. A teozófia „nehézségei” nem a mi bökkenőink; az útárok széléről szemléljük e logikai megbolydulásokat is, mint ami a fénybogarak eszement rajzásában – a fenomenon egészébe beletartozik. Ám a soronkövetkező „nehézség” – nevezetesen, hogy meddig tart Allah „leglényege” és („benne”? „körülötte”?) hol kezdődik e „leglényegéhez tartozó” Teremtetlen Fény – ez olyan logikai szakadékot rejt magában, amely az egyistenhitet belezuhanással fenyegeti. Amivel nagyon is tisztában voltak az iszlám panteista miszterozófusai csakúgy, mint a koránterror hangosan dühöngő csendőrei, a hanbaliták20; ezt a veszedelmes portékát hurcolták rendházról-rendházra, a szufizmus bolyondár dervisei.
Ha létezik olyan primordiális elem, amely a teremtés aktusára rá nem szorul, mert mint „teremtetlen” szubsztancia eleve adva van, akkor a teremtő Logosz ab ovo nem lehetett kizárólagos „létező”, sem nem volt „egyedül”. Innen csak egy lépés a Teremtetlen Fény előléptetése – a világalkotás-előtti hierarchiában – entitássá, mely máris korlátozhatja Őmindenhatósága pretencióit: Allah nem akarhatja, hogy a Teremtetlen fény „ne legyen”. S innen kezdve a dualizmus „anatémája” – a két istenhit alapvetése kísért – hátha a Teremtetlen Istenfénylés „túlságából” támadt az a vakító „elsötétülés”, amelyről az Areiopagita beszél?! Jacob Böhme haragos „Fekete Foltja” – a teremtő felgerjedés kiváltója az Isteni Akaratban.. ?! – hátha Allah nem annyira „Fényárasztó”, mint inkább a Társfény Foglya...?!
– hátha „felgerjedése” is, fénybörtönéből való szökési kísérlet volt csupán, amelynek kudarca kényszerű teremtésbe fulladt...?!
Íme a genesziourgosz plotinoszi fogantatású, másmilyen története – az egyistenhit két istene: Allah és a Teremtetlen Fény – létezniük is így, a küzdelmes szimbiózis megölelkezésében rendeltetett, s innen van az, hogy egyik a másika nélkül a teremtménynek meg sem jelenhet – – – ez, és még sok más, ilyen és ehhez hasonló, ájtatos „nehézség” implicite benne van, vallási hovatartozandóságra való tekintet nélkül, a miszterozófia gondolatrendszerének algoritmiájában – bár ezek teljes, módszeres kifejtése aggályos vagy éppenséggel tabu. Amúgy is, a fénybogarak rajzásának közepén a vezérkedő miszterozófusok – ösztönlények; s eszük ágában sincs, hogy feltárják a fénytranszcendencia valamennyi feszélyező és kényelmetlen logikai következményét.


VIII. A fény megistenülése a világvallások rajongásteológiájában

Az ima „fénylánca” Dionüsziosz Areiopagitésszel kezdődik, ő indítja el a rajongásteológia szentjánosbogarainak rajzását; majd Kaiszareiai Nagy Szent Baziliosz ájtatos fényelméletén, Bingeni Szent Hildegárd szünni nem akaró fényvízióin, Ávilai Nagy Szent Teréz szeretetsugárzásán, a német teozófusok (teremtés-kirobbantó) gomolysötétjén, az Athosz-hegyi hészükaszták istenfény-jelenlétén tovább folytatódik és a kései kvietisták „bűntisztító” istenfény-leáradásán át töretlenül megy tovább és vezet át – az iszlám oldalára, visszaugorva az időben – a szufi szerelemőrültek fénykáprázatán keresztül Suhrawardi fényteozófiájáig.
Suhrawardi21 a szufi rajongásteológia nagyobbik, perzsa ágát gazdagította írásaival, termékenysége mesterével, Avicennáéval vetekszik, de büszkén hirdeti, hogy ő bizony messze túlszárnyalta Ibn Sinnát, aki „a fény ősforrásáig soha fel nem hatolt” Suhrawardi Hiqmat-Al-Ishraq (A Megvilágosodás Bölcsessége) c. főművének tengelyében a fény logizmája áll. Azzal a matematikai könnyedséggel, ahogyan Einstein a „téridő” fogalmát megalkotta – úgy alkotta meg Suhrawardi a „létfény” fogalmát – részben azonosítva a létet a fényléssel, részben „isteni jelleggel” elválaszthatatlanná téve a kettőt az ősforrás – amelyet ugyan nem nevez meg – alighanem az Aveszták „Fény-a-Dicsőségben” (Xwarnah) mitologizmája, valamint Zoroaszter kozmogóniájának Teremtő Fénye (a perzsa Khorreh) lehetett. Maga az Ishraq (melyről bölcseleti iskolája a nevét kapta), az arabban a „Kelő Nap Fénye” (aurora consurgens: – a sugárzás dárdáinak megtetszése, fel- és leragyogás ránk, teremtményeire A Létfény „kiömlése”, hogy a mindenségteremtés méltóságteljes, sokemeletes hierarchiájában, az angyalseregtől lefele, a „fénylétet” létre/lényekre váltsa – a keleti gnózisnak oly mesterműve, amelynek alaprajza szinte áttekinthetetlen, az optika törvényeinek szentjellegű megtévedéseivel/semmibevételével zavarbaejtő, angyalseregek, csillagképek szimbolikus-önkényes párosításával és tömérdek (hitelesítő) Korán-hivatkozásával a rajongásteológia felülmúlhatatlan ábrándvilága Suhrawardi egész kozmogóniája a „létfény” körül forog. Ám az ő világlátásának, mint minden nagy szufi bölcseleti rendszernek a beleiben – ugyanaz a Plotinosz tekereg, aki megvetette ugyan mind a gnosztikusokat, mind a zsidókeresztényeket, és mi lett a sorsa? Amit legnyomasztóbb lidércálmaiban sem gondolt volna – hogy emezeknek amazoknak szellemi kincsesbányája lesz; hogy ő lesz Ágoston „bibliája” és még halála óráján is a szent őt idézi; hogy valaha ő szolgáltatja majd Jacob Böhmének az Ungrundot, rajongásteológiájában; és hogy előcsócsálva, pempőben, így érkezik Suhrawardi bölcsőjéhez, aki nem tud betelni vele mert jóllehet mind Suqrat (Szókratész), mind Wa-Buqrat (Hippokratész), mind Wa-Aflatun (Platon), mind pedig Wa-Aristutalis (Arisztotelész) arab változata rendelkezésükre állt, Suhrawardi és társai távolról sem sejtették, hogy neoplatonikus magyarázóik, ill. félremagyarázó közvetítőik telítve vannak a plotinoszi emanációk fénykaszkádjaival Mohamed „preegzisztenciája” tanának megalkotása defenzív lépés volt, hogy ezzel a szufi önkívületesek egyesülése Allah-val védhetőbb legyen az ortodoxok támadásaival szemben. Azontúl „megistenülni” nem jelentett egyebet, mint eggyéválni Mohamed öröklét-előtti lényiségével, az Első Principiummal. A tan kikristályosodása után egyre-másra jelentkeztek Mohamed „misztikus Jegyesei”, és (akárcsak a pálvallásban a „Jézus Jegyeseinek” lélektani endémiája), az iszlámban is elterjedt az eksztatikusok szerelembeteg láza, amely a homoszexuális álomlátások/konfabulálások, misztikus lirai remeklések egész sorát hozta létre. Így lett a mekkai zarándoklat „a lélek légyottja Szerelmesével”, a misztikus theurgia gyakorlata (eggyéolvadás és nász a Tökéletes Úrral, stb., stb; s ezzel Mohamed – mint a történelmi késés handicap-jével induló és mégis az élen befutó Első Principium – immár a jézusi preegzisztencián is túltett; lévén a szufi misztikában ő, Mohamed
(1) a Tökéletes Úr, Akinek Fényétől minden prófétaság kölcsönfényét kapja
(2) Aki a létesülésben mindeneknek elébe hágott
(3) Akinek a Neve elsőül íratott be a Kiszmet Könyvébe
(4) Aki minden lett dolgok és létező lények megteremtése előtt maga volt a róluk való Mindentudás
(5) Aki lételőtti létével, létében hosszabb az örökkévalóságnál; így hát
(6) minden más tudás az óceánból vétetett csepp, minden más bölcsesség a folyamközépről kimert gyűszűnyi bölcsesség; hiszen –
(7) az öröklét az Ő létének egy órája csupán (etc., etc.) – így olvashatjuk Al-Farid Az Ösvény c. hittudományi tankölteményében. A szufi misztika szertelen lángadozását érzékelteti a Rajongás Fohásza, amelynek nyomai Abu Yazid Al-Bisztámi korát is megelőzve, a 8. századig vezethetők vissza s amely teljességgel a Fénytartomány igézetében fogant, mintha megihletője a nervus opticus „orgazmusa” lett volna:

– Te Ki a Fény vagy előttem járóban!
– Te Ki a Fény vagy mögöttem járóban!
– Te Ki a Fény vagy alattam járóban!
– Te Ki a Fény vagy fölöttem járóban!
– Világosságom vezérlő Világítója! Világnak Lámpavilága!
Szemem-világának Fényével-Világolója! – (etc., etc.)

– a fény felruházása isteni attribútumokkal oly szűnös-szünhetetlen, kaszkádjainak visszaverődése oly eget-földet reszkettető, hogy szinte monoton már. Ha nem tudnánk, mi innerválja ingertükrüket, tán magunkat is elragadna a rajzás; de jól elsáncolva e fénybogaraktól s mögélátva a „létfény” szemfényvesztő csodáinak, ennek a veszélye nem nagy. Elvégre ezt halljuk ad nauseam Plotinosz és a régi hellén hitvilág harcos apologétája, Proklosz óta, ezt, Damaszkiosz, Hermiász, a napimádó Iulianosz Aszebeiosz, a neoplatonikusok népes pléiade-ja óta, ezt a „leáradást”; és most ugyanezt, Suhrawarditól, aki tiszteletnevén a Sejk-Al-Ishraq; de Suhrawardi azzal fokozza a fokozhatatlant, hogy a fényt megteszi az istenség szinonimájának:

– ha fényt mondok, Allah-t mondom
– ha Allah-t mondok, a fényt mondom

– a szufi neoplatonikus misztika Nagymestere – ha nem fejezik le Aleppóban és eljut hozzá a híre Simeonnak (eljuthatott volna, hiszen a Szent időben előtte élt) – bölcseletébe bízvást beleilleszthette volna azt, amit Bizánci Nagy Szent Simeon22, khrüszopoliszi száműzetésének cellamagányán, az ima fényláncán elrecitált:

– Ó Nevenincs Fény Ki Teljességgel Névtelen
– Ó Soknevű Fény Ki minden dolgokban benne munkálsz

– Bizánci Nagy Szent Simeon, az „Új Teológia” megálmodója a „létfény” fogalmának megalkotójával, Suhrawardival egyfogantatású, egypetéjű szellemtestvérnek számít, bármenynyire is elválasztja őket a farkasszemet néző két világvallás ostrom-pszichózisa. Valamikor, amikor a tömegkommunikáció, a multimédia „istentől elrugaszkodott eszméje” még a Shaytan agyában sem fogant meg és a tudásszomj, a kíváncsiság a zarándokok, a tengerjárók és a világcsavargók hézagos-zavaros meséire voltak utalva, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Dominicus Gundisalvi gátlástalan szellemben plagizálhatott Al-Farabi A Tudományok Felosztása c. művéből, vagy hogy a koraközépkori Európa egyik másik „isten-háta-mögötti” kolostorában Avicennát „keresztény teológusnak” hitték és tartották számon a derék skolasztikusok. Ám Ibn Sinna az iszlám világában a maga Wa-Aristutaliszére sorvadt és elfogyott, míg a rajongásteológia nagy teozófusainak a csillaga folyvást emelkedett; ma, a fundamentalista shíiták világában Suhrawardi neve a delelőre hágott, a medresszékben az asharitákat tanítják és nem Averrhoészt, Al-Arabiról a Közelkelet fővárosaiban egyetemeket, tudományos intézeteket neveznek el.
Említettem volt, mivel mentegette Al-Gazali a szufizmus fénybogarainak rajzását, ha szerelemőrültjeik az istentapogatásban/belebújásban/eggyéforradásban, létfényárasztásukban és erről hetvenkedő áradozásukban túl messzire mentek. A hittudomány Megújhodása (Ihya Ulum Ad-Din) c. monumentális munkájának Negyven Fejezete épp felelkezik az eksztázisra készülő – s arra elvonuló szufi szent „Negyvennapos Elvermelésének” hagyományával – ami kortársaira nem tévesztette el a hatását. A mű lényege: az önkívületes dicsekvésben túl messzire menő szufik apológiája; a próbálkozás, hogy összeegyeztesse a szufi ma’rifát (gnózist/megvilágosodást) a Korán igéivel, és a misztikusok kérkedő „istennéválását” a szent mámor „megtévedésének” minősítse – azzal magyarázva e kegyes peccadillót, hogy csupán Allah dicsőségét öregbíti, ha a szerelemittas teremtmény „a Teremtetlen Sugárzásba belevakul” önellentmondás – úgymond – hogy halandó testben a lélek részesülhessen abban az „istenközelben”, amelynek sugárzása csupán a dicsőültek privilégiuma lehet a Janna paradicsomi pálmaoázisában... Al-Gazali mentőakciója feledésbe merült, eszméi felszívódtak a mutazilita spekulációkban, a szufi szentek a prókátorra nem szorultak rá „fénylét”-telítette eszméletükbe csakhamar visszaáradt az asharita Al-Baqillani tanítása; és ahogyan a 13. században, egükön uralkodóvá vált annak állóképe, úgy maradt meg a szufi teozófia netovább-zsákutcája, a szufi spekuláció önmagára-zárt, végső, terméketlen panteizmusa.


IX. A nervus opticus őrjöngése

S mert épp szemünk-ügyében van, vegyük szemügyre Amitábhát – a Végtelen Fényt (vagy Fényvégtelent), aki a Buddha; Amitábha Buddhát, Ki a Tisztaság Honában lakozik: ott, amely a tisztáknak megígértetett, hogy a kilobbanás paradicsomában megérjék és megvalósítsák a nirvánát.
Amitábhá lótuszülésben lebegve ül a Tisztaság Honában fölötte, aranysugárzásának koszorú-közepén. Teste a fénylés óriása; roppant aureóla övezi, mely milliárd világot ölel magába s ezekben százezrével élnek buddhák. 84 ezer jegye (attribútuma) van – a 84 ezer erény testetöltése. Minden egyes erény 84 ezer sugarat bocsát ki magából, bevilágítva a tíz világtájat emberi szellemerővel lehetetlen elképzelni/felfogni ezt a fényrobbanást; de Amitábha „alányúl” a képzelőerőnek, és aki jámbor, hosszantartó odaadással megpróbálja felidézni és „rajtatartja a szemét”, annak fellángol fényével a belevakulásig. Jóllehet szörnyetegségével akkora, hogy betölti a csillagteret – ha akarja, összehúzza tömérdekségét és a hívőnek megjelenik 16 láb magas csöppnyi „óriás” formájában anélkül, hogy kozmikus aurája kevesbednék. Amitábha Buddha: a nervus opticus őrjöngése, a Fénytartomány tombolása – hát Shíva „fényrobajlása”? Ki ne tudná Indiában, hogy Shíva ismertetőjegye a linga, és annak fénylése. Az istenség epifániája hol kéjkiváltó/gyönyörrekényszerítő, hol szívdermesztő/rémületes: Maya Fátyla mögül, látszatvilágunkba úgy lovagol bele, felmeredő falloszával előre, melyet dicsfény övez s ondója maga a „színfény” a hinduizmus egyik legáltalánosabb és legkegyesebb zarándoklata az indiai földség tizenkét óriás Shíva-szentélyének a végiglátogatása. Ez az a Jyotir-linga – a Tizenkét Fényárasztó Fallosz zarándoklata, amelyre az arkhát (kolduló szent) tizenkét évet is rászán, naponta megöntözve a kőfalloszok talpazatának vájolatos yonhi-csatornáit és lesve, hogy a falloszkoronázó fénylés „mikor tetőz” jól tudták az Indiát megrohanó mohamedán hadak, hogy amit tesznek, miért teszik: elsősorban a Fényárasztó Falloszok tornyait igyekeztek szétverni, hogy szertezüllesszék az India-szerte körbezarándokló, kőfallosz-öntöző népáradatot s így megtörjék a hinduizmus hatalmát a lelkeken. Más kérdés, hogy a sziklatemplomokba, Benaresz hímvessző-makkját formázó gombakupoláiba az iszlám kardja belecsorbult s hogy kőtornyaival az „Ezernyolc Nevű Istenség” Fényárasztó Falloszai tovább fénylenek.
...Megállhatok-e valahol, a csőstül kínálkozó példák sorjázásában? Láthattuk, mint uralkodik Ahura Mazda, a Fénybirodalom Fejedelemistene a zoroasztrianizmus teológiájában; hogyan őrli végeérhetetlen a manichaeizmus „purifikációs” malma ugyanazt a Tisztaságos Isteni Fényt, amely sajnálatos módon a hülé – az anyag mocskával összekeveredett; hogyan tekintett fel – valahányszor „belső harangjának kondulása” a fájdalomig fokozódott, mely eskóros önkívülete közeledtét jelezte a Hira Hegyén: Mohamed, Allah „Vezérlő Fényére”, melynek „áldott fából vett olaja soha el nem apad”
mint szemlélte Szent Ágoston (s melynek leleményét neki köszönhetjük: – „lelki szemével” az elméje fölött hétágra tűző „Változhatatlan Örökfényt” – Szent Pál a „Közelíthetetlen Világosságot”. Mint látta meg Sziddhartha Shakyamuni, az ÚrBuddha a létesülés „póruljárásában” (dukkha) bajaink okozóját, a „mohóság égését”, a lét „perzselő szomját” (tanha), melyre más orvosság nincs, csupán lámpásunk „kilobbanása” és „lealuvásunk” a fénytelenségben – – –
S hogy így nagyjából bejártuk a Fénytartományt, rekapituláljunk. Távoli korok, egymástól távol élő kultúrkörök önkívületes istenlátóiban ami közös – az a fényszimbolika áruló túltengése. Íme – filozófus-konzíliumunk egyhangú diagnózisa akár a tantra-gyakorló tibeti szerzetes, akár az egyiptomi gümnoszofista lett-légyen a rajongó, akár Eleüszisz beavatottja volt, akár az alexandriai Szerapeiumé – indiai yogi, perzsa/arab szufi önkívületes vagy európai misztikus, egészen a 17. századi francia kvietisták „bűntisztító” eksztázis-vágyolgásáig: ha elragadtatásaikat megfigyeljük, e rajongásos-eksztatikus állapotoknak a lefolyása, fiziológiája számos hasonló vonást mutat. Belső ingerképzéssel kivétel nélkül valamennyi erősen foglalkoztatja az optikus reflexívet – akár azzal, hogy fényérzet-excesszusokra összpontosít, akár azzal, hogy a reflexív letompítására/kiiktatására koncentrál
kivétel nélkül valamennyi a fényszimbolika/fénymetaforata megszállottja, „látomását” a Fénytartományban keresi, melynek eláradásából mint a háttér-katablemata káprázatából lép elő imádata tárgya és ha a fénylést mintegy „közeledni” érzi, adorációja az önkívületig fokozódik. Az eltéréseket az eredményezi, hogy kultikus-kultúrális „töltésük” más-és-más; hogy mindenben és mindenkor alkalmazkodnak a dogma-környezethez, bibliaterrorhoz/koránterrorhoz, az uralkodó bölcseleti/ teológiai eszmék megszorításaihoz. Ami különbség van, az vagy felületes, vagy látszólagos: a testhelyzet, az imarend, a külsőségek. A yogi luggom-ülésbe helyezkedik, felegyenesedő testének talpazata a „lábkosár”; az Athosz-hegyi hészükaszta a sarokba térdel, a bagdadi szufi legunnyad és tenyerét előreterjegetve földreveti magát, az arab szufi a sátrában megül – és így tovább az erotikát, jelképrendszerétől idegi reflexívéig mindahányan igénybe veszik – ki nyíltan, ki burkoltan – ki áttételesen, ki közvetlenül. A két látszólagos „véglet” természetesen Molinos és a francia kvietisták egyfelől, és a tibeti tantra szertartásos „tilalomszegő” közösülői másfelől (hogy kommatizálással „elöljék” és „visszaparancsolják” a létesülés ősingerét, mintegy leküzdve az alattuk vonagló asszonytest buja ritmusának szipó hatását) az istenséggel/Jézussal, Allah-hal/Mohameddel való eljegyzések, jegybenjárások, enyelgések, menyegzők, a „társalkodások” a hozzájuk lebocsátkozó „Tökéletes Úrral” – az Unio Mystica csupán a jó lelkiismeretet vásárolja meg, ravaszdi privilégiuma (a pálvallásban) sohasem adja meg rá a makulátlansági pátenst; s bizony, a zsidókeresztény eksztatikusok sohasem tudtak szabadulni az erotika, a szerelem manichaeus-keresztény bűnbélyegétől; vagyis attól a sarkalatos tételtől, hogy az erotika eredendően szennyes és gonosz ami a zsidókereszténység hiedelemrendszerének/megváltástanának talpköve: az un. „áteredő bűn” szerencsétlen gondolata más világvallásokban nyomokban sincs: és ezzel, amazoknál, elesik az a fajunkra-nemünkre csudamód, érthetetlenül nehezedő átok, amely az „áteredő bűn” berondító „mocskával”, baljós „metafizikai” fellegével beárnyékolja a közösülést, az ivarszerveket, az egész erotikát Tertullianus szemében az asszonyi állat „szennycsatornára épített székesegyház”; s így azután a zsidókereszténység szertartásaiban/misszáléiban elképzelhetetlen, hogy az „Ékszer a Lótuszban” tiszteletnevével illessék az anyaméhet, ill. a női nemi szervet – pedig nincs hiedelemrendszer még egy, amely jámbor kíváncsiságával annyit körözne a szűzhártya körül s fojtottan annyira vaginocentrikus volna, mint a zsidókereszténység.


X. Kétségek és bizonyosságok között – a senkiföldjén

A billiárdgolyó-simára borotvált csontkoponyát négy ponton felfúrják, az acélszálfűrész a bekarcolt vonalháló mentén a csonthéjon három felől végigszalad; a negyedik oldalon – a rajtamaradó bőr „pántja” mentén – a csontlapoc rombuszát elcsapják. Feltetszik előttünk a finoman remegő enkephalon, kezdődhet a műtét nemsokára a sebész szikéje belehatol, kereső ezüst elektródja benne mélyen jár. Ilyenkor kezd csak igazán figyelni felnyitott agyú embertársának minden szavára, hogy mit érez/mit „tapasztal” – jeges hideget-e vagy tűrhetetlen meleget; fél, zsibbad, repül, zuhan, szédül, szúróláng-fényt lát, szünhetetlen robajlást hall, vízben gázol, tüzelő kályhára tenyerel; forog/pörög/kóvályog; nyakába zuhannak, ránehezednek, nekifeszülnek, hajítják/penderítik; örömérzései vannak, ujjongva jelenti a sós-hideget, az édes-meleget a nyelvén; a szája „kicserepesedik/kiszárad”; háta bizsereg, talpa fagyos, nagylábujja begörbül („görbítgetik” neki), és így tovább. Kell ez a visszajelzés: a műtétet végző – reflexológiás alapon – ebből tudja, hogy szikéivel-szondáival-elektródjaival az agyállomány mélytelepében „merre jár” az agysebésznek álmában se jutna eszébe, hogy betegének e mondhatni szigorúan „empirikus” jelentéseit, a jeges vizet, a tűzforró tepsit, a fényözönt, a hangrobbanást „tényként” fogadja el és készpénznek vegye – szakasztott így vagyunk a misztikussal is, amikor a filozófiai elmélődés műtőasztalára felfektetjük és ráterítjük a steril műtőlepedőt, melynek lyukán csupán a feje kandikál. Gondolatkísérletünkben mintegy „felnyitjuk” koponyáját; fokozatosan átmegyünk a dura materen, majd a pia mater alatt behatolunk a szürkeállományba, s le, az épp-szilajul-működő, éppen eksztázisának ingerjáték-viharát megélő és végigszenvedő, a Krishna/Krisztus/Mohamed névcsoport valamelyikének perszeveráló fonémáit joházó, majd glosszoláliára váltó, jubilusokat ululázó szenzórium mélyrétegeibe Jacob Böhme „második illuminációja” alkalmával hét napon át, mámorittas intellektusával a gyönyörtől remegve, az „istenfénylés gubójában” élt – egy oly irizáló burokban, amelynek auráját csak ő érezhette, nem láthatta más. Csakhogy nekünk nem az a dolgunk, hogy a megjelentett gyönyörremegést, kínhalál-érzést, tűzözön-lángadozást, fényözön-leáradást, istenlátást/istenszerelmet/istenközelt és az önkívületes elragadtatás másegyéb érzeti kísérőjelenségeit „tényként” fogadjuk el és e „kinyilatkoztatást” készpénznek vegyük. Hanem az a dolgunk, hogy a müsztész empirikus visszajelzéseiből, jelképes jelentéseiből és „jelenéseiből” viszszakövetkeztessünk – az idegi szervezés melyik testganglionjának, a szürkeállomány hány és milyen centrájának a működésével/excesszusával/defektusával állunk szemben; hol/mikor/mitől „lát” a szentember csali-napot, tűztengert, pokolömlést, és mikor mivel téveszti össze az érző szerv fiziológiás kópéságait. Másszóval, hogy a megvallottak, a misztikus megtapasztalások alapján az emberi szenzóriumban, elmélődésünk kereső szondáival „holmerre járunk”.
Valamíg szabad a „szabad”, a koránterror/bibliaterror nem utasít rendre és a judaeo-iszlám vagy a pálvallás inkvizíciója, a gondolatkísérletben az elmélődőnek mindent szabad. De kinek jutna eszébe, hogy szufi istenlátók koponyáját trepanálja és agyállományában elektróddal turkáljon, kinek, hogy keresztény önkívületes szent nőket gyógyszereljen?
A szanatóriumokban százezrével őriznek szkizofréniás betegeket; bajuk időleges: hol előjön, hol nyoma sincs. Introverzió, autizmus; magatartás-bizarrériák; inkoherens beszéd; téveszmék/doxazmák/akoazmák, ösztönelféktelenedés minden előjön, aztán mintha elvágták volna; de persze, mindez nem szent legendák festett ege alatt és emelkedett díszletei között, nem a szufi tariqa nádkunyhó-sora, a koinobita szerzetesközösség sivatagi sárviskói, veremlakók, oszlop tetején gubbasztók bibliásan bedíszletezett színpadán, Mohamed pirosbetűs születése-napján, mely halála napjával egybeesik; hanem szürke hétköznapok egyformaságán, linóleumpadlós kórházi folyosókról nyíló csupa-ablak kórtermekben, melyek meleg fényének hőremegése olykor olyan, mintha sivatagi hőség kusza délibábján keresztül látnánk a vibráló világot az ápolták járnak-kelnek, diskurálnak-köszöngetnek. Uniformizált egyen-emberek s nemcsak hogy szabályos-normálisak, de annyira nincs velük semmi baj, hogy szinte megmintázhatnánk róluk a „normalitás kánonját”. Ám ha járáskelés közben váratlanul megtorpannak és a mennyezetre függesztett, semmibe-néző szemmel felfigyelnek s fülüket hegyezik – nem tudni, mi következik „hangokat” hallanak: elölről, hátulról, oldalról; közelről/ messziről – de mindig kívülről. A hangoknak hol vulgáris-vallásos konnotációi vannak (az uralkodó hiedelemvilág mumusai/krampuszai, jótündérei/jóangyalai), hol a beteg sorsának alkatrészei (fenyegető emlék démonok, áldó-balzsamos nemtők; ingerülten civakodó árnyak a múltakból: holt házastársak, testetlen fonémák, kverulatóriás szellem-fantomok, és így tovább) a gyógyszerelésre a „hangok” a legtöbb esetben elmaradoznak; de van úgy, hogy a gyógyszerelés elől a beteg ingerülten elzárkózik – rendesen olyan indokolással, amely téveszme-rendszeréből következik (pl. a fantom-hangok „eltiltják” tőle). A „hangok”, neki, a betegnek – kívülről jelentkeznek; ám a kezelőorvos jól tudja, hogy az akoazmák és azok lokalizálása nemkülönben (előlről/hátulról, közel/messze/oldalról, de mindig kívülről) a reflexíven történik.
No de lassan a testtel: adjunk helyt a hívő sztereotip ellenvetésének, mely nagyon is helyénvaló. Honnan tudhatja az orvos „ilyen jól”: mitől olyan biztos a dolgában? Ez ellenvetésre kielégítő, „ledorongoló” válasz nincs; mindazáltal, tentatíve, két árgumentumot felhozhatnánk az orvos igaza mellett.
Az egyik: az orvos nincs és nem is lehet az ókorból megörökölt nyelvemlék-filozofémák, mégkevésbé az ókori hiedelemvilág továbbsodort hordalékának a bűvöletében – a „vasmarkában”. Ha e mitologizmák varázshatalmában volna, akkor nem idegorvos lenne a 21. század küszöbén, hanem ulema-besúgó vagy a koránterror hanbalita csendőre a 11-12. század táján.
A másik érv: az álom-probléma tétova megoldása – úgy, ahogyan elsöprő bizonyossággal, napról-napra megoldja számunkra az élet gyakorlata. Ha Szókratész nem tudta eldönteni, hogy az álom és az ébrenlét közül melyik az „igazi” valóság, mi mégkevésbé tudjuk. De csak ébredjünk fel az álomból, lármázzon fel az ébresztőóra vagy köszönjön ránk valaki jóreggelt-kívánó – és (anélkül, hogy bonyolult aritmetikai levezetéssel igazolná vagy komputerünk képernyőjére meredve várnánk, hogy adja ki: elménkben mintegy eldöntve készen találjuk) – máris elfogadjuk és gyakorlatunkká tesszük, hogy az ébrenlét az „igaz” való; mialatt az álom lepedéke letakarodik idegrendszerünkről s hamarabb, semmint kimondom, az álomtörténet „elgurul”.
Így hát, mondhatni a szó szoros értelmében a gyakorlatból tudja az orvos, amit tud: hogy betegéhez a „hang”, ami kívülről szólongatja, azt a testbelsőben keletkezett érzetről mondja, abból és onnan lokalizálja ezt a kívülrőlt. A megszólítás, és a „megszólított” esküvel erősített bizonyossága, hogy hozzá valaki, „valahonnan kívülről” szól – mindez a testinterieur eseménye és a szenzórium ingertükrén megy végbe ha az elébetérdeplő misztikust a feszület „megszólítja”, a szenttéavatás szertartásakor ritka esetben akad bíboros-postulator, aki e megszólítás hiteles voltában kételkednék. Ám a mi dolgunk nem a vatikáni postulator, hanem a világi Advocatus Diaboli dolga – azé, akinek hosszúasztalán ott bozsog-bugyborog a sextusempiricusi kételkedés királyvize és ott sorakozik a neurobiológiai laboratórium teljes eszköztára.


XI. „Isten eszméje a sátán turpissága”

Annyira-amennyire – felfűztük gondolatmenetünk fonalára, hogy a világvallások istenkörnyékező misztikusai, levitáló szentjei miben különböznek. Végezetül eljutottunk oda és felfedtük, mi az a drámai momentum, ami bennük árulkodóan közös valamennyien a Fénytartomány foglyai ám a Fénytartomány foglyának lenni oly emberi-nagyon-is-emberi praedicamentum, amelyből nem szabadulhatunk
s amely alól még a neurobiológia látásmódja sem kivétel; illő, hogy erre majd még kitérjünk.
A különbségek a theurgiában eltörpülnek a szentek szervült fényrajongásának tök-egyformasága mellett: a fénybogarak mit sem különböznek a rajzás szikrafellegében szó se róla, a pálvallás szentjeinél is jelentkezik – hol gátlásos-gyötredelmes formában, hol gejzírként felszökő sugárban – az erotománia; és Szent Brigitta, Folignói Boldog Angéla, Blanbekinn Boldog Ágnes, Ognies-i Boldog Mária, Magdeburgi Mechtild és ahány csak volt: „Jézus Jegyesei” elélveztek, mint a Cornaro-kápolnában, Bernini-faragta szobrán, Nagy Szent Teréz, amint az Isteni Szeretet nyila szívét a márványban átalveri (lám, a kegyes boncnok, elhantolása előtt a szent nő szívizmán meglelte nyomát, ahol a nyíl átaljárta s rajta lyuk maradt: akkoriban az ispotályok még nem ismerhették ezt az egyszerű korrektív szívműtétet)
de India arkhátjai, Tibet luggom-ülésbe merevedő yogijai, Perzsia, Szíria, Arábia és a Maghreb „szerelemrészegült” szufi szentjei ezeket a gátlásokat nem ismerik, erotomániájuk elonthatja ondóját az „áteredő bűn” átkának zsilipei nélkül, ha az istenfénylés elárasztja egész valójukat és minden porcikájuk szerelemtűzben ég meglehet, az iszlámban sohasem alakult ki ez a nagy, egységes, ez a királykoronázó hatalommal, hadsereggel/bankhálózattal körülbástyázott, ez a centralizált, parancsuralmi, Monstruózus és Egyetemes Egyanyaszentegyház, amelynek szigorával és eretnekszagláló gyanakvásával a zsidókeresztény misztikusnak szembe kellett néznie. De volt helyette más: egy még sokkalta kérlelhetetlenebb, kiállhatatlanabb, sivataglakó ortodoxia, amely Allah igéjének betű szerinti értelmezését, ill. firtathatatlanságát elvben megkövetelte a vahabita Szaud-Arábiában még dúl a koránterror, és ez a hanbalita szellem szerte az iszlám világban elevenen él. A 11. században a hitvédő hanbalita nem csak azt tilthatta meg, hogy az igazhívő – a Koránt képletesen értelmező mutazilitával szóbaálljon: tilalmazta azt is, hogy bárki a baráti eszmecsere láncán, „hetedíziglen” aki a mutazilita „tekintetével beszennyezte magát” – hogy azzal szóba álljon. De senki hanbalita nem vonta kétségbe a Korán szúráját a Jannáról (47:16), mely a Paradicsom csodáit írja le; a Mennyek Pálmaoázisát, szemérmesen ingerkedő, örökszűz hurijaival (56:10-25), akik minden üdvözültnek rendelkezésére állnak s ahol egy-egy ölelés 60 ezer, az ejakuláció/orgazmus 15 ezer évig tart. A koránterror nem nézte rossz szemmel az érzékiséget, ha helyénvaló, és az igazhívő dalia illőképp körülmetélt ivarszervéhez semmiféle „eredendő bűn” nem tapadt– nem úgy, mint a „gyauroknál”, a körülmetéletlenek napnyugati országaiban.
Ám a kételkedés az iszlám fogalomtárából hiányzik – de hogyan?
Amennyire igaz, hogy a koránterror légkörében a kételkedés mint filozófia kategória (és mint a spekuláció megindítója/gyarapítója) szinte elképzelhetetlen, olyan igaz az is, hogy az iszlám a kételkedésre nem szorul rá, hiszen annak filozófiai kategóriája, mint minden, „benne van Allahban”: s nemcsak hogy mindenféle kétely, de a Benne való kételkedés is, ott úszik-csillog-villog, hol alámerül, hol fel-felcsobban az istenségben. „... És a szabad akarat? A választás szabadsága a Jó és a Gonosz között...?!” – fortyanhat fel méltatlankodva az, aki a nyugati skolasztika bölcseleti emlőin nevelkedett
– nos, történtek mutazilita kísérletek, hogy a szabad akaratnak az iszlám sine qua non determinizmusában helyet szorítsanak; és az un. qadariták sokáig kötötték a szabad akarat ebét a Korán-karóhoz. Meg is vetették érte és félig meddig mint eretnekeket tartották számon őket. A „részleges szükségszerűség” fogalmának megalkotásával való szerencsétlenkedés, a qadariták fennkölt köntörfalazása és hittudálékos szólamai a hanbalita koránterror légkörében gyermekcsácsogásnak hatnak.

*

Az újkorban is megcsendül a gondolat és a posztmodern feledékenységnek tán az újdonság erejével hat, ahol Jean Anouilh, a l’alouette-ben azt mondja: az istenben az a borzasztó, hogy az ember sohasem tudhatja, nem a sátán ördögi tréfája-e csupán – mármint az újdonság erejével annak, aki hajlamos rá, hogy Descartes szorongásos panaszát kipotytyantsa emlékezetéből. Jól tudjuk, benne is sugdosódott
a kétely ördöge s dolgozott az a sátáni gyanú, hogy látásirányát, intellektuális becsületességének egyenességét, eszmevilágának egész repertoárját ki tudja, tán holmi démoni intelligencia „ráigézi” elméjére, gondolatait rendszerré hamisítja, és egész bölcselete ennek a metafizikai méretű, gigászi-fölényes Hamisságnak a hálójában vergődik. Hogy igazában a Sátán az, aki által, benne, mindenek gondolódnak: isten, teremtés, Jézus, evangélium vajon sejtette-e, e sandapofájú gondolat puszta gyanújával milyen közel jár ahhoz a levezekelhetetlen „halálos” bűnhöz, amikor is a lelkes teremtmény Jézus megváltásművét a Sátánnak tulajdonítja – miáltal szentlélekgyalázást követ el...?
vajon volt-e fogalma róla, hogy a vele „incselkedő” sátáni intelligencia az iszlám tanításához képest már eleve mennyire elkésett – hogy démonának hiteles, pozitiv posztulálását elejtve, mennyire melléfogott...?! mert ami nála csak játékos gyanú, az az iszlámban hitágazat; és az ashariták tanítása szerint a kétely ördögének eszméjét is csupán Allah „igézhette elméjére”, az Ő rendelése, hogy ez a gyanú egyáltalán felötlött benne; lévén, hogy „minden gondolat Allahban van és nincs más eszme, Rajta kívül”. Így hát Descartes híres „démonának” az ötlete az iszlámban eleve elesnék; és bízvást mondhatjuk, hogy – ha és amennyiben az istenelméletnek per se, mint annyi más abszolút előfeltevésnek – esélye lenne arra, hogy „igaz” legyen, akkor ama Legfelsőbb Létező Személyes Istenség sokkal inkább hasonlítana az iszlám metafizika Förtelmes és Gyalázatos Korlátlan Kényurára, mint a zsidókereszténység istenére, akinek nincs módjában, hogy gonosz legyen, s öt-rossz, ha (mint a német misztikusok bolygatni merészelték), rábizonyulna, hogy titokban „gonosz”.


XII. C’est matiere de bréviaire

Hallom, azokban a körökben, amelyek hivatalból, hiú reményekkel házalnak, felhördülést váltott ki az a „félremondott”, ad spectatores megjegyzésem, hogy az emberiségben évezredeken át a hiú remények tartották a lelket. A felhördülés csak megerősítette azok hitét, akik eszementen bíznak a hiú remények nosztrumában, de nem változtatott a megállapítás tömörségén és a posztulátum rémhírterjesztő jellegén. Különös módon a tétel amilyen sokkoló hatású, csupán azokat hökkenti meg, akik e meghökkenéssel egyidejűleg – igaz-voltára ismernek.
S hogy az Ádámivadékban időtlen idők óta a hiú remények tartották a lelket, ez immár sokunknak – Rabelais-vel szólva – matičre de bréviaire. Magától értetődőleg senkit úgy nem gyűlöl a hordaember, mint a Szörnyeteget, aki e nosztrumot tőle elragadni próbálja; aki reménykedésének hívságos voltáról példálódzik, arról kockázatos tréfákat enged meg magának vagy éppenséggel kimutatja a Nagy Panácea – a légbőlkapott remények alaptalan és értéktelen voltát s ez megindít egy gondolatsort, melynek eredménye a teozófiák elmekonstrukcióinak lehetetlenülése; a tőlük való elkedvetlenedés. A köznyelv a kiváltó okot kiábrándulásnak nevezi – a szaknyelv a következményt demitologizálásnak; joggal és méltán.
A demitologizálás is a kétely csapadéka. Egyik oldalon áll a kezdeti kétely, a másik oldalon az „alapos gyanú”; a beigazolódott, jól megalapozott kétely konzekvenciáinak a levonása. A demitologizálás. S ez már a gondolkozó robotja: kétkézi munka az átlagember a demitologizálásban negatívumnak érzi
a latin fosztóképzőt. Vajon miért nem érzi ugyanezt, ha dezinficiálást emlegetnek? A demitologizálás/demisztifikálás nemcsak hogy nem az a negatívnak elhírhedt jelenség, amelynek a hitvédő mézmáz-romantika feltüntetni szeretné; hanem továbblépés. Keresztüllépése valaminek, ami elszarusodott, ami halott. Erről írja Christopher Dawson jeles vallástörténész: For there is nothing so repulsive as dead religion; it is the deadest thin there is. As the Gospel says, it is not evengood enough for the dunghill. (enquiries, „Religion and Life”. Sheed and Ward. London 1934; (Nincs undorítóbb, mint a vallások hullája; annál döglöttebb semmi sincs. Ahogyan az Evangélium mondja róla: „nem érdemli a trágyadombot”) a továbblépés, a keresztüllépés nem a haladásillúzió „előrelépése”, hanem a telenkefalizáció/kortikalizáció eszméletteremtő/eszméletfokozó elmozdulása. Oly pozitívum, amely korszaknyitás ütemelőzője – jóllehet a korszak maga még messze van. Ám egyszer az a „hajnalkor” is ránk hasad; és onnantova inkább képesek leszünk felnőtt módra elviselni magunkramaradottságunkat a létegészben; és nekem ez is – matičre de bréviaire.
Ha szufi misztikusok volnánk és eksztatikus „önkioltásunkban” elérnénk a fana állapotát, e Tudással eltelve, mi is felkiálthatnánk a Koránnal – „a teremtésben minden semmivé válik, csupán Allah Orcája marad Fenségének tékoz sugárzásában” (.55: 26-7). De jómagam szufi nem lévén, az én akusztikámban az egész mondatból csak az utolsó szóra billen a fülem. Arra, hogy „sugárzás”. Jézus, Mohamed, Amitábha, Avalokiteshvárá, Maitreya és ahány fényokádó kis és nagyangyal a mindenségben csak van: már megint. „Ha istent mondok, a Fényt mondom, ha Fényt mondok, az istent mondom” – korgatja gépi idétlenséggel az imamalom. S mindez Ar-Rhazit juttatja eszembe23, ezt a számos bölcseleti vonatkozásban ma is oly időszerű, termékeny elmét, a nagy perzsa orvos-filozófust, aki azt tartotta – nem lehet filozófus az, aki az aranycsináláshoz valamelyest nem ért. Racionalista gyarlóságomban nem tudok elszakadni a magam rögeszméjétől és – mutatis mutandis – úgy tartom én is, hogy igazában nem lehet filozófus az, aki munkaszerszámához, az elméhez nem ért, annak anatómiai felépítéséről, kémizmusáról/működéstanáról nem is harangoztak neki, nem érdekli, ismeretétől felfuvalkodott megvetéssel fordul el akik a múltak nyelvemlék-filozofémáinak ismeretében (és idolátriájával) közelednek a misztikusok problémájához, bizonyára más eredményre jutnak. Az én fantáziámat ennél szűkebbre szabták; nálam a gyaluforgács is máshogyan kunkorodik, műhelyem kicsiny, de nyitva áll és ha a szükség meg a pata úgy hozza magával, kentaurokat is örömest patkolok az én meglátásom szerint a misztikusok: primitív empiristák profi-gyanútlanok Mindnyájunk Atyja, Nagy Szent lamblikhosz urunk „hiszékenységi imperatívuszának” a megöröklői mindent „első kézből” tudnak: érzékeiktől; mindent
elhisznek érzékeiknek. Levitálásuknál is nagyobb csoda volna, ha az ellenpróba – az ellenőrző kísérlet eszméje felmerülne bennük a koraközépkorban, ahová Allah szeszélye kivetette őket, a modern időkben pedig a velük rokonszenvezők, a mutatvány előre-hálás közönsége: a hívők szörnyen megvetik
a „tudományos empirizmust” és annak eszköztárát és tamáskodó szellemiségét a mutatványos thaumaturgoszoknak, Al-Halladzsnak, Al-Bisztáminak, Hadrat Abd-El Qadirnak, Shadhillinak, Suhrawardinak, Shattarinak, Naqshabandinak, Ni’matallahinak, a hetvenegynéhány szufi rend egyetlen csodamívelő szerzetalapítójának sem kellenek „készülékek”, talán hírét sem hallották, mimanó legyen az, sőt, meg se fordult a fejükben, hogy mindenféle mérőszerkentyű lehetséges. Így azután teljes egészében ki vannak szolgáltatva egyetlen kísérleti eszközüknek, a neuronémának: idegi szervezésük, belső elválasztású mirigyeik „készülékének”, melynek mibenlétéről, működéstanáról és se-szeri-se-száma csapdáiról/buktatóiról halvány fogalmuk sincs. Ezért hogyan is klasszifikálhatnánk őket másként, mint amik: önbecsapásra prekondicionált primitív empiristák – önbeugratók.
Mégis, szeretném tartani magam Karneadész és Sextus Empiricus tanácsaihoz; s mi sem oly megszívlelendő, mint az iszosztheneia ton logon, a kijelentések egyenértékűségének törvénye. Nem értékesebb, ha én mondom, csak azért, mert én mondom – ugyanazt, amit az ellenfél mond, ha egyszer ugyanazt mondja. Keresem állításaink között az árnyalatnyi különbséget az értelmezésben, de nem találom. S ez becsületükre válik. Nemhiába vélte Nietzsche: ellenfeleinek (rangjával) becsüli az ember magát. Mi sem érintheti kínosabban a gondolkozót, mint ha kupántrafálják annak a balkezes bóknak a fütykösével, hogy „igaza van, de éppen ellenkező okból”; olyan ez, mintha azt dicsérnék benne, hogy „jól” hazudik – rájár az esze, rááll a szája – hogy ezt megelőzzem, hadd tegyek hozzá sietve egyet-mást.
Ahány vallás, annyi érzésvilág; és e (számos paralelizmusaik ellenére egymást kizáró) hiedelemvilágok mindegyikéből, innen is, onnan is, protestáló hangok hallatszanak – némi joggal. Előzzük meg ellenvetéseiket azzal, hogy igazuk van, ez a minireferátum – amely példákkal, valamint a Fénytartományra alapított filozofémák/teozofémák/miszterozofémák felsorakoztatásával illusztrálta az optikus reflexív túltengését gondolkozásunkban – csupán még jobban kidomborítja eszméink protagoreicitását, a kifejezhetőség és a gondolhatóság véghatárait; de nem dönti el és nem érinti az istenelmélet episztemológiai esélyeit csak természetes, hogy a hívő is, mitologizmáinak ábrázolása, hiedelemvilágának érzékeltetése/közlése-elmondása közben a protagoreicitásnak elméjében éppúgy alá van vetve, mint a misztikusok esettörténeteit tanulmányozó neurológus vagy a neurobiológiai leleteken tűnődő filozófus ha az örök-agnosztikus történelmi Kínának az „istenségre” nincs se szava, sem ideogrammja; ha a nagymúltú dzsainizmusnak „teremtésre/teremtőre” nincs se szava, sem arról képzete – ez túlságosan távoli egzotikum ahhoz, hogy a közelkeleti vallástriász hívői fennakadjanak rajta vagy egyáltalán, hogy képzelőközelbe hozva, ráfókuszoljanak. Ám aki az istenelmélet/teremtéselmélet/lélekelmélet episztemológiai eslyeit – „igaz” vagy „tarthatatlan” voltát) el akarja dönteni, az, hívő létére, lehetetlen helyzetbe kerül: éppen a „hit” cipőit kéne levetnie ahhoz, hogy anyaszült-mezitláb beléphessen a filozófia csillagkupolás dzsámijába, ahol dominó-formán sorra borulnak a tórák/koránok/bibliák billiói, nincs se tóraterror, se koránterror, se bibliaterror, se fogódzó, sem a kikorbácsoltak ütemes jajveszékelése, sem a korbács ütemes csattanása – semmi; csak a magáramaradottság ultrahang-csengése az akusztikus kortexen és a halandóság elektronikus ugróórája; hol az elmének bármely irányban elindulnia, bárminek az elmében gondolódnia, kifogóhálóján akár a Melville-i mestergondolat megdühödött bálnáját kifognia: mindent szabad.

*

Kipányvázva születünk. Kipányvázva a nyelv, a földrajzi hely, a korszak – és a kor hiedelemvilága közt
– íme a négy mélyrevert cövek, melyek mindegyike elmozdíthatatlan kipányvázott eszmerendszereinkben észre sem vesszük, hogy amit azokban a legnagyszerűbbnek, a legtartósabbnak/legtartalmasabbnak hiszünk: gondolkozásunk koronáriuma, létértelmezésünk szíve-közepe mellett – éppen amellett halad el unott udvariassággal egy késői kor. Egy jövőbeli kor, amelynek szellemi égtájait és irányainak azok szerint való új betájolását elképzelni sem tudjuk
vessünk számot vele, valamennyiünk közös sorsa, hogy elavult motiváltságunk, vezéreszméink, mestergondolataink, rendszereink – nyelvemlék-filozofémává degradálódva elhevernek majd a bölcselettörténet szarkofágjában, jószerével érvényüket vesztve; hogy úgy tesznek majd velünk, mint ahogy mi tettük Al-Arabival, Al-Asharival, Al-Baqillanival. Úgy lesz majd velünk is előemelik tangenciális ötleteinket, mellékesen megkockáztatott teorémáinkat; és a forgácsok és törmelékek közül előemelve – „semmiségeinket” többre tartják majd, mint azt, ami nekünk magunknak szemlélődésünk kincses summája volt.

UTÓSZÓ


Gondolatmenetünknek méltó melankolikus záróakkordja volna, ha pillantást vetnénk arra is, hogy mi következményekkel járt eddig és járhat még a jövőben az optikus reflexív túltengése gondolkozásunknak misztikus arkhátok, szentek/szufik szellemi precipitátuma még itt él/vegetál nyelvemlékeinkben; de angyalaik-ördögeik, gnosztikus istenseregletük, megrekedt panteizmusuk világa hovatovább múlóban már és lassan elviharzik s nem is mintha e látleletnek – a nervus opticus elúrhodásának szellemi építményeinken-újabb bizonyításra/megerősítésre lett volna szüksége; de épp ezzel – s épp ilyennel szolgál a legújabb kor. S ez: a kis és nagy képernyő fényrobbanása. Tengeren-innen és túl, százmillió számra, a felnőtt a tévé szélütöttje, a gyermek magatehetetlen kiszolgáltatottja. Rabja, részegültje. Ha komputer-játékaira is rákap, akkor a betegültje: kábszeres-drogos, aki a méreg vágyőrületétől szabadulni nem tud a jelenségről in toto már-már elmondhatni – ahogyan a szemléletes angol szólásmondás tartja – hogy the tail is wagging the dog; nem a kutya csóválja a farkát: a farok csóválja a kutyát – a látvány bekampózza az optikus reflexívbe szigonyát és húzza-vonszolja áldozatát, amerre neki tetszik; ráveszi/rákondicionálja, amire akarja: jóra-rosszra. Hipnotikus a hatása, kikényszeríti áldozatából és leutánoztatja vele a látottakat s amennyivel nagyobb részt juttatott anatómiánkban az optikus reflexívnek a természet, fiziológiásan, könnyűszerrel lekonkurálja és kisemmizi vetélytárs érzékléseinket a szellem építkezéseiben: a vizualitás varázserejével szemben minden más gyengének bizonyul valaha a képzőművészetek alatt atombombaként robbant a fényképezés feltalálása; a mérnöki tudományok alatt ahol amaz elhagyta – most folytatja sorozatrobbanásait a komputergrafika; de kinek van igazándi kristálygömbje, hogy a jövőbe lásson? Meglehet, hogy amit elvesztünk a vámon, megtérül a réven; a festészet, az építészet oda – de a video – remeklésekben mintha új, nevenincs művészet körvonalai kezdenének kibontakozni ha egyszer megszületett, nem lehet meg-nem-történtté tenni: minden emberlelemény ilyen, ha jó, ha rossz; ugyanakkor tőlünk függ, hogy mire fordítjuk, hogyan adagoljuk.
A képernyőrobbanás traumája megrázta világunkat: hullik a férgese. Meglehet, hogy idegi szervezésünknek még nem volt elég ideje az átállásra – még nem tudott kellőképp alkalmazkodni képernyős ingerkörnyezetünk excesszusaihoz. Bizonnyal ki fogja építeni önműködő, szűrő- és gátlásmechanizmusait, és azokon át simán és közömbösen filtrálja majd a rázuhogó vizuális információtömeget mihelyt megemésztjük – kiheverjük ezt is, mint eddig mindent; és ha egyszer úrrá lesz az új kihíváson és fölébekerekedik, akkor idegrendszerünk ingerháztartásában helyreáll az egyensúly; optikus reflexívünk megint csak annyira fog „túltengőnek” mutatkozni a fogalomalkotásban, amennyire orvosélettani adottságaiból következik – de addig: sínylődnünk kell; lakolnunk a képernyő parancsuralmát.

*

Én is egyike voltam azoknak, akik fiatalságukat a politika fél- és áltudományaira vesztegetik. De – késő bánat, ebgondolat. Ma már, elaggófélben, igencsak elkéstem azzal, ami egyetemi éveim feladata lett volna – hogy megtanuljak arabul, szírül, perzsául. Nyargalófordításaim franciából-angolból alkalmasint tele vannak bizonytalansággal, értelmezésbeli tévedéssel; megköszönöm, ha a szakfilológusok fejemreolvassák ferdítéseimet és helyreigazítanak; jóllehet – traduttori-traditori alapon – kötve hiszem, hogy mindez változtat a lényegen.
Ha valamivel kérkedni szoktam, úgy az – eredetietlenségem. Az vagyok, de elég becsületes is ahhoz, hogy eredetietlenségem kihangsúlyozzam: mindnyájunkat megelőzött (s Heideggert nemkülönben) Szent Ágoston abban, hogy elsőül figyelmeztetett az optikus reflexív túltengésére elmélődéseinkben s ennek félrevezető kihatására bölcseleti építkezéseinkben. A kor nyelvén ugyan, de jól tudta, mit mond, amikor a szent óva intett bennünket, gondolkozókat a concupiscenta oculorum bűnétől: túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy „lássuk” a lényeget, ahelyett, hogy látásunkat-hallásunkat-érzéklésünket kikapcsolva – egyetemes megtapasztalására törekedjünk az Ordo Idearum világában annak, amit lényegnek hitten-hiszünk avagy tétován vélelmezünk visszaeső bűnösök vagyunk és leszünk is, valamíg e Sac de Cuire-be bevarrva, e hús-vér szenzóriumba behüvelyezve élünk, végigcikázzuk tiszavirág-életünk táncát, hogy a vizek fölött és az óperenciákon túl, elménk végső gyepűin végigaraszoljuk szenzorainkkal a protagoreicitás ránkzáruló ciklopfalait.

*

Ha valaki úgy érezné, hogy nem kisértekezés-forma mini-referátumot olvasott, hanem inkább egy készülő könyv szinopszisába kapott betekintést, a válaszom e jóindulatú gyanúra az, hogy-lelke rajta
bárcsak akadna fiatal elme, akinek képzelőerejéből és életidejéből többre futná és felmérné az iszlám filozófia bámulatos elővillanásait a kései nyugati gondolkozás tangenciális mestergondolatairól – a khaoszmoszról, az apróosztólépték futó törvényszerzéséről a törvénynélküliségben, a számok érvényvesztéséről atomalatti léptéken, etc. etc. – a magam életidejéből már amúgy se futná. Ha meg arra gondolok, hogy a magyar (szkipetár) irodalmi közérdeklődés antennái egészen más hullámsávra vannak behangolva és a filozófiának felvevőpiaca nincs, akkor inkább az öntemetkezés szertartásreflexe indul fel bennem s nem a megírásé. Ilyenkor azon tűnődöm, magyar filozófusnak nem megváltás-e az agyhalál: amaz üdvöz pillanata az elmének, amikor az endofázia fennakad, akár a szemgolyó; a fonémák idegi jelei a szinapszisoknál széjjelrebbennek, a monológ énje eltűnik és nem tér vissza többé.

HONGRIOSCULE, 1994. március 31.

 

Jegyzetek

1) Muhyi-l-Din Ibn Al-Arabi (1165-1240). Az andalúziai Murciában született (egyik ragadványneve El Andalus, minthogy a tartomány félezer esztendőre nem a keresztény Európa, hanem a mozlim Maghreb része volt). Apja ismerte Averroeszt, aki elámult a fiúcska hitbuzgalmán. Súlyos betegen részesült a szufizmus „kinyilatkoztatásában”. Harminc éves korában búcsút mondott Európának és a Közelkeletre ment. Eleget tett a hadzs hitbéli kötelességének, de zarándoklatával két évre Mekkában ragadt; végül az Eufrátesz melletti Malatijában telepedett le, iskolát alapított és mint a Sejk-Al-Akbar, a Nagy Mester, itt fogadta tanítványait. Ahogyan Jacob Böhmének ébren járó álom formájában elébetoppant „Hajadonja”, imabölcseletének (neoplatonikus) Sophiája – szakasztott úgy történt Al-Arabival is. 1201-ben, a Kaaba hétszeri körüljárása alkalmával, látomásban látta „égi fényben megragyogni” Nizamot, s Szépségest, és a fiatal hajadonban felismerni vélte Sophiát, az Isteni Bölcsességet – miből is láthatjuk, hogy addigra befalta a gnosztikusokat (pogányokat-félkeresztényeket-keresztényeket) és a gnózisból vette teozófiájának építőköveit. Nizam, a Szépséges látomása a bölcsnek életre szóló megihletője lett s mondhatni az volt, ami Beatrice Portinari – Danténak.

2) A zsidókeresztény istenség „jósága” – mint isteni Leglényegéhez vezető kiindulás és mint a Teremtő fő-fő attribútuma – a legalaptalanabb abszolút előfeltevés, amely alaptalanságával párját ritkítja a teozófia történetében. Nem is csoda, hogy a szufizmus teozófiájában az istenség e „lealacsonyító” minősítésének nyoma sincs: egyfelől csorbítaná tetszésjogát, másfelől hiányoznék belőle a gonosz elem, márpedig enélkül nem volna sem Teljesség, sem Tökéletesség. A mi (nyugati) teozófiánkban – a kevesek közt – tán a protestáns Jacob Böhme (1575-1624) a ritka kivétel, aki a szufi felfogáshoz közelít; s melynek híjával az istenség hogy nem lehet: egész életében a Gonosz problémájával küszködött, a feloldás minden reménye nélkül – mert tiszta sor, hogy amit a Mysterium Magnumban annak vél, az elfogadhatatlan. Gondoljunk arra, mit mondott Gide, a zsidókereszténységről (Naplójában:) le catholicisme est inadmissible, le protestantisme est intolérable. Vajon mit mondott volna az iszlámról...?!
(NB. Csupán a teljesség kedvéért és nem kis tétovázás után, Luthert is megemlíthetnénk, mint aki közelített, de nem csatlakozott a Suso-Weigel-Böhme szellemcsapathoz. A skolasztikusok közül ő, Luther, inkább a nominalistákat ismerte, D’Ailly-t, Occamot és főleg Gabriel Bielből merített. Luther soha nem vonta kétségbe az isteni akarat abszolút önkényességének tetszésjogát úgy, amint azt Occam és követői hirdették. Hogyan férhet össze ez a tan az üdvösséggel vagy akár az istenség erkölcsi „makulátlanságával” – ez a kérdés fel se merült benne. Valószínűleg úgy tartotta – Gabriel Biel nyomán – hogy amit isten jónak/igaznak/helyesnek/üdvösnek nevez, az az ő jóváhagyása révén azzá válik; nem mondhatjuk, hogy bármi, amit isten tesz/ mond/parancsol, gonosz, ármányos, megtévesztő vagy hamis, mert ezzel csak rákényszerítenénk a lét emberre-szabott korlátait).

3) Hogy a hit despotikus determinizmusával kapcsolatban elősettenkedtek a kétségek – arra mutat az iszlám legendakörének egy közismert példázata „a három fivérről”. A fivérek közül egy jó, egy gonosz és egy, aki még gyermekkorban elhalt. Az első a Jannában van (a Paradicsomban); a második a pokolban; a harmadik valahol, ami kevesebb a Paradicsomnál, de több a pokolnál: itt nincs se jutalmazás, se büntetés. A hit parancsolatai és tilalmai a gyermekre nem vonatkozván, a harmadik fivér igencsak pórul jár és keservesen felpanaszolja, hogy zsenge korban kellett elpusztulnia – így sorsa nem adott alkalmat, hogy Allah akaratának magát alávetve, kiérdemelhesse a Paradicsomot. Panaszára a letorkoló válasz: Allah előretudásában megmutatkozott, hogy ha felnő, elvetemült országháborító haramia lesz és ezért kellett züllésének idejekorán elejét venni. Ezt hallván, bátyja, aki a pokolban égdegél, felkiált az égbe: miért, hogy ő nem halhatott meg gyerekfővel, idejekorán, ha ezzel elejét vehették volna elzüllésének és gonoszmívelő életének?! Panaszkiáltására azonban az Ég – néma marad. Nincs válasz.
A „három fivér” paradoxonát felhasználva a mutaziliták („vitatkozók”) megpróbálták fellazítani a determinizmus dogmáit a szabad akarat – mintegy korai nyitással Leibniz Theodiceájának világa felé: Allah – előretudásában – csak azt teheti, ami a teremtménynek „legkivált javára válik” (al-ashlah). Próbálkozásaikkal kudarcot vallottak, az ultrakonzervatív hanbaliták lehengerlő erejével szemben tehetetlennek bizonyultak. Maradt minden a régiben; Allah biszmillohu Rahmonu Rahim – az Igazságos és a Könyörületes ugyan; de mint Mindenek Zsarnoki Kútforrása, a maga-teremtette világgal azt teszi, amit akar, „igazságossága” és „könyörületessége” afféle propitiatórikus hason csúszása az Elébe-hunyászkodónak, maga az elv – kegyes óhaj csupán.

4) 65 évvel a Próféta halála után, 635-ben Damaszkusz mohamedán kézre került és 636-ban, a Yarmuk folyó melletti ütközetben elszenvedett veresége után Heraclius császár mi egyebet tehetett – elrendelte Szíria kiürítését. „Allah átka a Körülmetéletlenre” oly súllyal nehezedett, hogy a Próféta Halála (Hedzsra, 622) után az Iszlám Szablyája elfoglalta Perzsiát (651), végigszántott Északafrikán (710), behatolt az Ibér Félszigetre [711] és átkelve a Pireneusokon, Párizs felé tartott. Ha Poitiers-nél a Martell Károly-vezette „Kutyahitűn” nem is vett győzedelmet (csupán mert Allah ezt későbbre halasztotta), Keleten csakhamar megnyitotta Indiát a Félhold lobogóinak – két évszázad se telt bele és a Korán-megszabta „Egyenes Ösvényen” menetelt a szubkontinens. Más kérdés, hogy az indiai földség túlságosan nagy falatnak bizonyult; s megterhelve a hinduizmus/dzsainizmus/ buddhizmus örökségének mázsáival – megfeküdte a hódítók igazhívő gyomrát. Az iszlamizált Kelet mogul birodalmainak szinkretikus szellemi korpuszába befészkelte magát valami új elem, amely a Közel-kelet szellemétől merőben idegen: a tolerancia szelleme. A Korán „Teremtetlen Igéjét” senki sem értelmezte szó szerint, a mogul udvarokban a képírók illuminációkat festettek, a képfaragók portrékat faragtak, a poéták epopeiákat írtak – s mindezt úgy, ahogyan Bagdadban jó ideig elképzelhetetlen volt.
(NB. Ami pedig Martell Károlyt, a Poitiers-i Győzőt illeti, ő ugyancsak megjárta a „keresztény Európa” megmentésével: lelki üdve ráment. A hadjárat minden pénzt felemésztett, a hadvezetés kénytelen volt templomok arany kelyheit, monstranciáit, relikviáriumait elkobozni-beolvasztani, sőt, a püspökségek-apátságok uradalmi jövedelmére is rátette a kezét, csak hogy fizethesse a zsoldot. A tartományi zsinat írásban közölte a Karoling családdal szégyenét: Martell Károly sírja, felnyitásakor, kénköves bűzt árasztott, a sírgödör fenekén a pokol sárkányférge peckelődött, és szentéletű látnokok látni vélték, amint a Mennyekből a Dicsőültek Serege kegyes kárörvendezéssel lesi kínjait a kárhozat öröktüzében vergődő léleknek).

5) Maradvány-szektáik Szíriában még vegetálnak. A mandeánusok Keresztelő Szent János megváltóságára esküsznek, szemükben Jézus csak tanítvány, majd utóbb szakadár áruló; tanaik szerint a „Lélek Messiása”, Manda d’Hayye Megváltó (az Élet Tudója- és Ismerője) csak ezután lészen eljövendő. A messzaliánusok „fél-pelágiánusok” voltak heretikológusaink szerint (a pelágiánus eretnekségnek köszönheti a katolicizmus a gyermekkeresztelés abszurdumát, aminek Szent Ágoston olyigen ellene volt). Egykori szíriai változatuk: az euphemiták (úrdícsérők); istentiszteletük kollektív eksztázissá fajult, majd (ellenfeleik szerint) „nemi kicsapongásban” tetőzött. Iszlamizáló követőiknél a „hálaadás tombolása” a szana (a lélek eggyéforradása istenével) az érzékiség misztikus orgiája. Tudnunk kell, hogy az ortodox teológia szerint az „eggyéválás Allah-hal” – szentségtörés és főbenjáró bűn.

6) Ez az anekdota (melynek mélyén az origenészi Apokatasztaszisz Pant eszméje bujkál – az üdvösségre visszatérő sátán bizarr gondolatával) meglelte útját a kereszténység irodalmába is; felbukkan Joinville szent lajos élete c. krónikája 87. fejezetében, melyben egy damaszkuszi adja hírül Yves le Breton barátnak, Lajos király emisszáriusának. Több más átvételes előfordulása van.

7) Messze vezetne az üldözések, számkivetések története, meg hogy hány könyvégetés messzirevilágító máglyájával találkozunk Kórdobától Khorasszánig az iszlám annáleszeiben; az a bagdadi (1160-ban), amikor a mutakallin inkvizíció Ibn Sinna, AI-Kindi és Ikhwan-Al-Safa műveit vetette máglyára, nem volt sem az első, sem az utolsó. G.B. Shaw mondja valahol, hogy a gyilkosság a cenzúra szélsőséges fajtája. A kalifák nemigen riadtak vissza az ilyesfajta, radikális elnémíttatástól. Nemegyszer megtörtént, hogy az uralkodó a dinasztia „megszentelt” múltját vitató, a Próféta örök hagyásában megszabott, „legitim” voltát feszegető szentírás magyarázót a hitvitából kiemelte és mint a leütött sakkfigurát, eltette láb alól. Házának lerombolását, az egzegéta eltűnését firtatni nem volt sem tanácsos, sem ildomos.

8) Husszein Ibn Manzur Al-Halladzs (858-922), „a Gyapjúkártoló”. A koraközépkori iszlám egyik legtöbbet emlegetett, legellentmondásosabb szufi szentje. Ha Jacob Böhme „a csizmadia” volt (akinek lelkész-ellenlábasa azzal parancsolt hallgatást, hogy „maradjon meg a kaptafánál”) – úgy vált ismertté mesterségének ragadványnevével Al-Halladzs, a „megamártír”. Mesterét, Al-Yunayd-ot „józanságáért” dicsérték, Al-Halladzs viszont úgy hírhedt el, mint „Allah Részegültje”. Az utak vándora volt, sokfelé megfordult és ismertté vált széles-ez-iszlámban; Mekkát háromszor járta meg. Keresztrefeszíttetése után testét négyfele vágták és négy máglyán elégették; hívei a „megamártír” kálváriájának minden „állomását” – a Felfeszíttetést, A Kínhalált, a Keresztlevételt, a Négyfele-Vágatást, a Széthordást, az Elégettetést és a Szent Hamvak Szétszóratását – külön megünneplik.

9) Ismeretes Mohamed egy másik haragos kirohanása is, a szerzetesrendek ellen: „Vannak köztetek, akik a fejükbe vették, hogy csatlakoznak a Sátán Testvérüléséhez. Ám legyen, csapjatok fel keresztény szerzetesnek: de nyilván míveljétek! Ám ha a mi népünkhöz (seregeinkhez) tartozónak valljátok magatokat, úgy követnetek kell szokásainkat (a szunnát) is”. Sem ez, sem amaz nincs benne a Koránban, csupán a Szenthagyományban szerepel. Csakhogy ebben sok az apokrif- utólag becsempészett/hamisított mondás; hiszen van olyan aranymondás a Hadith-ban, amely magát a hamisítást is szentesíti: „és szólott vala a Próféta: hahogy találkoztok aranymondással, ne habozzatok nékem tulajdonítani azt. Valahol, valamikor bizonynyal kellett-légyen mondanom”. Világvallásoknak nincs ebben mit egymás szemére hányniuk; hiszen köztudomású, hogy a renaissance hajnalán, a 15. század első felében Lorenzo Valla fellépése volt a vízválasztó – az ő leleplező filológiai munkásságáig a pálvallásban is, a kegyes hamisítás nem a kivétel volt, hanem a szabály. Tanúságtételek, adománylevelek, dekretáliák hamisítása „jóhiszemű” volt (amennyiben a kor szellemében értelmezzük a jóhiszeműséget:) beletartozott a jámborság elvárásaiba – titkos kötelmeibe; a kegyesség bősz igyekezete, a hitbuzgalom dicséretes túlkapása, melyért – elkövetéséért csakúgy, mint titkának megtartásáért – bűnelengedés és mennyei jutalom jár. S ez a szellemiség töltötte el az iszlám első századait is.

10) Akiben jószerével a szufi rajongásteológia megalapítóját tisztelhetjük: Abu Yazid számos mestere közt Abu Ali Al-Szindit is számon tartják, akiben sokáig Indiából elsodródott, iszlamiszált gurut gyanítottak s innen származtatták a rokonságot Al-Bisztámi önkívületes „megistenülései” és Patandzsali, a Yoga-Szutra (i. e. 5. századi) kompilátorának tanai közt. Ám e rokonság igen távoli, s amúgy is, Abu Ali Al-Szindi, mint utóbb kiderült, nem az indiai Szindből, hanem egy khorasszáni hasonnevű helységből származik.

11) Amikor megkérdezték, miért mulasztja a hadzs kötelességét és miért nem zarándokol Mekkába, Abu Szaid így válaszolt: – Hát olyan nagy dolog, mérföldek ezreit magad alá taposni, csak hogy meglásd ama Kőházat?! Allah Igaz Embere: van, ahol van. Őhozzá úgyis eljő a Bayt al Mamur (a Mennyek-béli Kaaba-Kő) éjjelente, sőt, napjában többször is, és elvégzi a Szent Hétszer-Körüljárást helyette, az ő turbánja fölött. Kételkednétek a szavamban és nem hiszitek, amit mondok?! Ám lássátok!
Itt a Csodamívelő felmutatott az égre – és a jelenlévők valamennyien láthatták a Mennyek-béli Kaaba-Követ, amint Allah Igaz Emberének turbánja fölött körbe jár. Ugyanő volt az, aki legendája szerint egy alkalommal fejállásban végigrecitálta az egész Koránt – az angyalok miként; akik fejállásban magasztalják az Urat.

12) Hogy mi lehetett a szerepe ennek a vasgyűrűnek, tán az-e, hogy fokozta az ingert – nem tudni. Annyi szent – és ez több megsejtésnél-kikövetkeztetésénél – hogy a közösülés, misztikus önkívületben csakúgy, mint a mindennapi szerelmi életben, a szufi életvitelben kardinális fontosságú volt. A kegyes legenda szerint egy házas szufi, a péniszre mondott szentáldás erejénél fogva egy éjszaka „hetvenszer ismerte hitvesét”; a frigyből ikrek születtek s utána a szent, haláláig önmegtartóztató életet élt. Más legenda szerint egy szufi hitves ikreket szülvén, arra kérte Allah-t, hogy mentse föl a közösülés kötelme alól. Az isteni szózat a kérést nemcsak hogy megtagadta, de az aszszonyt meg is rótta érte: illenék tudnia, hogy a közösülés a hit leglényege, mely nélkül vallásos életet élni nem lehet.

13) Abu Hamid Mohamed Ibn Al-Gazali, v. Ghazzali (1058-1111). Turkesztánban született, a Meshed melletti Tush-ban; Bagdadban tanított. Sorra vette és ingerülten a kritika királyvizébe mártotta a falsafah minden tanítását. A „racionalizmusból” kiábrándulva s ugyanakkor, annak szkepszisétől szabadulni nem tudva – az idegösszeomlásba menekült. Orvosai lemondtak róla, búskomorságát gyógyíthatatlannak jelentették ki. A Genius Loci nyomására az a szokvány-csoda mentette meg, amit a szkepszis szakadékában lehetetlennek tartott: a „hitbe-ugrás”. Két évi lábadozás s a nagy zarándokút után Mekkába-Medinába-Jeruzsálembe – visszatért a kalifák városába és lázasan munkához látott. Tanításában és műveiben (Maqasid Al Falasifah – a Filozófusok /ravasz/ Szándéka; Tahafut Al Falasifah – A Filozófusok Önlerombolása /Önellentmondásai/ – Ihyad Ulum Al-Din – A Hittudomány Megújítása, stb.) támadva védekezik s három arcvonalon harcol; ám végezetre – s ekkor már maga is mint szufi – fortélyos jezsuitizmussal iparkodik Via Media jellegű középutat találni a szent dervisek misztikus kicsapongásai és a mutakallin szemellenzős ortodoxiája közt; ugyanakkor „ész okokkal” támogatva a Kinyilatkoztatást, megpróbál gátat vetni a szufizmus panteisztikus áramlatainak.
(NB. A 13. században Raymund Martin dominikánus atya, az Explanatio symboli apostolorum c. művében és a Pugio Fidei-ben, folyamatosan idéz Al-Gazaliból („Algazelből”), a keresztény eszmék igazolására. Aquinói Tamás is merít belőle; Pascal pedig, a Pensées sur la réligion c. munkájában szorosan követi Al-Gazali Al-Mundiqh c. traktátusának gondolatmenetét.)

14) Abu Al-Hasszan Ibn Ismail Al-Ashari (Bagdad 873? /v. 878?/-935/v.941 ?/) az ortodox iszlám teológia egyik arszlánja. Győzelmének titka a szembenálló ádáz ellenfelek belefárasztása a küzdelembe. Visszaszorítja mind a „racionalista” mutazilitákat, mind a tajtékzó hanbalita hagyományőrzőket: mindkét fél a magáénak könyveli el a diadalt, miközben fölöttük Al-Ashari kötéltáncot jár. A legnagyobb letorkoló és rálicitáló, aki a skolasztikus elmepárbaj vívócsarnokaiban valaha szurkálta a levegőt; a „közbevető megoldás”, amelyet kicsépelt, egyfajta pszeudo-kompromisszum, virtuózitásában is badar paradoxon – de akárcsak Dionüsziosz Areiopagitész vagy Tertullianus, ő is úgy vélte, minél feloldhatatlanabb a paradoxon, annál inkább erősíti a hitet. Obskurantista frazeológiával szerelte le az obskurantistákat, a Szenthagyomány szó-szerint-vételével hátraparancsolta a Koránt képletesen értelmező mutazilitákat. A Korán információtömegét – Allah „hollétéről”, kiterjedéséről/méreteiről, kezének ötujjúságáról, trónjának temérdekségéről és felfüggesztési fortélyáról a teremtésben, stb., – megint csak szó szerint vette, azzal a megszorítással, hogy mind ez adattár teljességgel szent jellegű, tehát tovább nem firtatható/nem kommentálható, további részleteket kérő kérdésekkel ostromolni az Írást vagy erre csak gondolni is – istenkáromlás. Mint Allah legudvarképesebb udvaronca, ő maga, az Udvar udvarlónyelvén, a kalammal, elismerte Allah Hét Attribútumát (beleértve a látást és a hallást); ám attól, hogy antropomorfisztikusan értelmezze, ugyanúgy elzárkózott, mint attól, hogy spekulációkba bocsátkozzék felőle. Beérte a szószerinti értelemmel, mely egyúttal firtathatatlan – de nehezen tudnék elképzelni nyugati gondolkozót, aki ezt a tarthatatlan álláspontot komolyan venné – ill. megállná nevetés nélkül. Ám az istenség „nem vágható hétfele”, s így az Ő Mindmagasztos Attribútumainak Hetéből még nem lehet „összetenni” Allah-t, kinek szubsztrátumáról/konzisztenciájáról ha egyebet nem is, azt tudjuk, hogy homogén. Al-Ashari itt őrízkedik ugyanabba a csapdába – ti. a nervus opticus csapdájába esni, amibe Berkeley esett. A „nem-látott objektumokról” feltételezni, hogy a létből mintegy kihullanak s így a „rátekintés” nélkül lenni képtelenek – ez annyi, mint optikus reflexívet tulajdonítani a Teremtőnek és a rátekintést megtenni teremtésnek. Sovány vigasz, hogy a látásérzéklés isteni és emberi modusza olyigen más, hogy szinte „Ég és Föld” – ez csak szépségflastrom mestergondolatának logikai menetén és nem változtat azon, hogy kiindulása antropomorfisztikus.

15) Ahmed Ibn Mohamed Ibn Hanbal (780-855), a Korán, a Szunna (Szokás) és a Hadith (Szenthagyomány) szószerinti értelmezéséhez görcsösen ragaszkodó, „vastagnyakú” apologéta, kánonjogász és szentírásmagyarázó; a szimbolikus/képletes értelmezésnek engedményeket tevő mutazilita irányzat esküdt ellensége. Az abbaszida kalifák alatt mutazilita volt a hivatalos egyházpolitika; Ibn Hanbalt nyilvánosan kikorbácsolták és bebörtönözték; de Al-Mutawakkil hatalomrakerülésével a mutaziliták kerültek feketelistára s Ibn Hanbal visszanyerte szabadságát, bár még távolról sem lett „a nap hőse” (amivé legendájában magasztosult) és hóbortos nézetei miatt igen sokszor szembekerült a hatóságokkal: ellenezte a szufi „szentek” tiszteletét, tiltakozott az ellen, hogy a sírjukhoz zarándokoljanak vagy hogy azok mellé mecsetet emeljenek; de nem tudta megakadályozni, hogy holta után, bagdadi síremlékéből kegyhely legyen. A hanbalita ritus és jogrendszer mindmáig
a vahabita országok – elsősorban Szaud-Arábia közéletének alapja; hagyománygyűjteményét, a hatkötetes Al-Musnadot fia, Abdullah dolgozta fel, de igen népszerűek a mi skolasztikusaink modorában fogalmazott, jámbor-retorikus ál-kérdésekre adott responsum-kompendiumai is.

16) Hasonló szellemben minősíthette „firtathatatlannak” Szűz Mária „szeplőtlen” (az áteredő bűntől ment) fogantatását IV. Sixtus pápa, amikor – 1487-ben – megtiltotta, hogy a kérdést bárki, bárhol szőnyegre hozza, ill. vitára bocsássa; vagy hogy a kérdésben szembenálló felek egymást eretneknek nyilváníthassák, ill. kiközösíthessék. Így vetett véget a dominikánusok és a ferencesek sokszázéves vitájának, s így maradt függőben – mint „érinthetetlen” témája a teológiának – 1854-ig, amikoris IX. Pius, ineffabilis deus kezdetű enciklikájában hitágazattá nem avatta a Szent Szűznek az eredendő bűntőli „makulátlanságát”, úgymond: „...a Szent Szűz, fogantatása percenetében, a Mindenható Isten kivételes és különös kegyelméből, a Tőle születő és Világmegváltó Jézus Krisztus érdemeiért és előretudásában, az áteredő bűn makulájától megoltalmaztatott”. (Vajon e kései „kiigazítások” és malasztos „helyesbítések” lettenek-légyen-volt azok, amelyeket az Üdvtörténet felfeslésének/kibontakozásának kéne tekintenünk...?!)

17) Abu Bakr Mohamed Ibn-At-Tayyib Ibn Al-Baqillani (Basra 940-1013). Asharita teozófus. Kánonjogi harcokban őrölte fel szellemereje jórészét; hadakozott a mutaziliták ellen csakúgy, mint a shiíta-szakadár izmaeliták ellen (a hatalomöröklés, a régmúlt ködébe vesző politikum volt a mozgatója ennek a „Mahdi”-tisztelő, neoplatonikus spekulációkkal terhes, szélsőséges-türelmetlen irányzatnak, mely számos alszektára szakadt) – s mindezt akkor, amikor a Fatimidák hatalomrakerülésével eszmevilága egyre veszedelmesebbé vált. Mindvégig kitartott a Malik Ben Anas alapította Madhab kodifikált helyes életvitele és rituáléi mellett; ám ezirányú hanbalita spekulációit a mai fundamentalisták hitbuzgalma sem tudja életre-galvanizálni már, és munkásságának kilenctizede nyelvemlék-filozofémává fakult. Annál maradandóbb amaz egytized, Al-Baqillani tulajdonképpeni filozófiája, amely a maga vallásmániás, tébolyos korában vagy érdektelen sallangnak, vagy irritáló, eretnek-gyanús elkalandozásnak számíthatott.

18) Amikor a Próféta szentnek nyilvánította Medinát, átkot mondott az „újítókra”: „legyen átkozott Allah által, Ő minden angyala és minden ember által”. Ehhez az átokformulához a Szenthagyomány gyűjteményében hozzátették: „...és átkozott az is, aki az újítónak menedéket ád”. Lépten-nyomon olvashatni a Hadith-ban az ilyen és hasonló átokmondást az „újítókra”, ami végezetre az eretnek, az elpártoló, a szakadár, a másképp gondolkozó izgága szinonimája lett. Nagy Omár kalifa minden meghódított város békediktátumába belefoglalta, hogy falai közt „újítónak” nem adhat menedéket.

19) Hierotheusz magasztos rémlátomásában a Teremtő és a teremtett világ együtt ég a Végső Tűztengerben: az ekpüroszisz a szentháromság egyisten és minden ördögség közös bográcsa lesz.

20) Ibn Hanbal a shirk-et („társítást”, társul-fogadást), amilyen pl. a fénynek „második istenséggé” avatása, a szentséggyalázás netovábbjának tartotta, amely a bálványimádással egyenlő.

21) Shihab-AI Din Yahya Suhrawardi (1155-91) perzsa miszterozófus. Északnyugat iránban született, amely az ókorban a médek birodalma volt. Fiatalon érte utol végzete: Nagy Szaladin (1137-93) – Jeruzsálem visszahódítója, a kurd törzsek élén a harmadik/negyedik keresztes hadjárat legendás csatagyőztese – nem nézte jó szemmel, hogy a vastaghangú hitszónok az iszlámtól messze kalandozva, hol a zoroasztrianizmussal, hol az Olümposz-vallással kacérkodik. A mutakallimun beárulta a szultánnál, hogy a „Bölcsességárasztó Hermészt” a Koránban Idrisszel, az ószövetségben Énokkal azonosítja; és két évi raboskodás után, Aleppóban, harminchatodik életévében, Suhrawardit az Elrugaszkodót kivégezték. Mindközönséges fajlaszuf-ból (filozófusból) istenfény-szakértő teozófussá vedlésének „csodáját” is feljegyezte a krónika. Suhrawardinak látomásban megjelent a Nagy Imám (a shíita-izmaelita hitvilágban a „Lelkek Gyógyító Istápja” : a Qutb), és megparancsolta, hogy tekintetét fordítsa el a falsafah terméketlen sivatagjáról és „emberelje meg magát”; s azzal elrendelte „felébredését”. Ez a „magára-ébredés” a nagy felismerések fényrobbanásával járt: és enciklopédikus tudásának eklektikus elemeiből, csakhamar megalkotta az iszlámság neoplatonikus spekulációinak szufi fellegvárát, mely az emanációk szokvány-emeleteivel, az égi hierarchia szökőkút-szerű lépcsőzeteivel ott tündöklik imabölcselete fölött. Suhrawardi nem tagadja a falsafah racionalizmus „való világát”, de azt tartja, hogy a leáradás ősforrásához, az „isteni létfényhez” a teremtményt csupán az eksztázisban elcsapongó, szabadjára engedett „szent képzelet” vezetheti vissza. E képzelet egyfajta képelképzelés, az Alam-Al-Mithal, a „Rajzó Képek Tisztaságos Világa” a Létfény emanációinak legalsó emeletén...

22) Szent Simeon, az „Új Teológia Mestere” (949-1022). Bizánci misztikus és egyházi író. 977-ben kolostorba vonult, 980-ban szerzetespappá szentelték a Szt. Mamasz monasztériumban, melynek csakhamar apátura lett. Írói működése menekülés volt a prelátusok intrikái elől; megütközést keltett azzal is, hogy lelkivezetőjét, Symeon Venerabiliszt, holtában, szentnek kijáró imádattal illette; 1005-ben lemondatták, 1009-ben Kisázsiába száműzték. Ítéletét megsemmisítették ugyan, de Bizánc visszahívási kísérlete nála süket fülekre talált és a Propontisz ázsiai partján, a magaválasztotta rekluzóriumban fejezte be életét. Tanítása fókuszában az istenfénylés látomása áll, ebből vezeti le krisztológiáját csakúgy, mint az „Oltáriszentség Sugárzásának” a tanát. Teológiája közvetve erjesztő hatással volt a „köldöknéző” hészükaszták „kikényszerített elragadtatásának” a tanára, melynek (a pogányos) „istenidézéssel” határos volta váltig az eretnekség árnyékát vetette az Athosz-hegy kolostorlakóira. Sokan benne látták e fanatikus kvietisták előfutárját, akiket a „kétistenhívés” eretnekségének vádja ellen hasztalan próbált megvédeni Georgiosz Palamasz, a kontroverziának maga is áldozatául esett és a következményektől csupán Andronikosz Palailogosz császár hirtelen halála (1341 júniusában) és a zsinatnak az utódlási harc palotaforradalmában lepergő gyors, zavarodott feloszlatása mentette meg. Hat évig tartó polgárháború és VI. Joannesz (Kantakuzenosz) diadalmas bevonulása előzte meg azt az 1347-es konstantinápolyi zsinatot, amely becikkelyezte a palamizmust, felmentette a hészükasztákat a „másod-harmad-negyed-és sokadistenhit” vádja alól és semmisnek nyilvánította Georgiosz Palamasz kiátkozását – bár az intrikáló ellenpárt így is elérte eltávolítását a fővárosból: Thesszaloniké pátriárkhája lett. A „fényisten” betársulása a szentháromság non-sequitur-jába és annak politikai ramifikációi jó negyedszázadig mérgezte a lelkeket; ennyiből is látnivaló, hogy nemcsak az iszlámban – a pálvallásban is felmerült az a fenyegető reformgondolat, hogy a „Teremtetlen Fény” nem csupán az isteni energeia kiáradása, hanem külön „istenszemély”, amely maga is öröktől fogva létező.

23) Abu Bakr Mohamed Ibn Zakarya Ar-Rhazi, v. Rhazes (865-932/932?) perzsa alkímista, orvos-filozófus. Gyógyászati kompendiumát, a Kitab-Al-Mansurit pártfogójának, Mansur-Ibn-Ishak-nak, az iráni Rayy fejedelmének ajánlotta; e munkáját Cremonai Gherhardus latin fordításában kézikönyvnek használták európaszerte a kontinens középkori orvosegyetemein. Ar-Rhazi „szabadgondolkozó” volt – amennyire szabadon gondolkozni lehet az iszlám világában, egy kíváncsi szellemű szultán udvarában és védelme alatt. Ar-Rhazi jóformán mindenben szembenállt Al-Farabival, Avicennával, Averroesszel és elvetette Arisztotelész metafizikáját; Demokritosz és Epikurosz nyomán hitt az anyag, ill. az anyagot alkotó „parányok” (atomok) örökkévalóságában – de nem hitt az univerzuméban, amelyet szerinte egy alsóbbrendű munkáló szellem, a gnosztikusok alantas demiurgoszához hasonló szolgaisten teremtett a rendelkezésére álló örök ősanyagból és nem a „semmiből”. Platon követőjének vallotta magát és „elemi rossznak” tartotta a világvallásokat, a prófétákat/megváltókat pedig (Mózest, Jézust és Mohamedet) imposztoroknak, tévtanaikat „kínszerszámoknak” az ártatlanok meggyötretésére. Ami (a francia/román) Émile M. Cioran meghatározását juttatja eszünkbe: Sauveur = forçenés qui croyent en eux-męmes sans vergogne („Megváltó = dühöngő, aki szégyentelenül hisz magában”).