Most vizsgáljuk meg közelebbről a keleti és nyugati mentalitás között feszülő különbség egyik fő jellemzőjét. Mint már említettük, e különbség a legátfogóbb értelemben megfogalmazva megegyezik a tradicionális és az antitradicionális létszemlélet közötti ellentéttel. Az egyik leglényegibb szempontból ez az ellentét a szellemi szemlélődés és a cselekvés közötti különbség, pontosabban ezek viszonylagos fontosságáról alkotott vélemények különbségének formájában nyilatkozik meg. Ezek viszonya számos különböző formában vethető fel: tényleg ellentétek, mint azt a legáltalánosabb vélemény súgja, vagy inkább egyik a másik kiegészítője? Vagy talán nem is egyenrangúak, hanem egyik a másik alárendeltje? Íme a kérdés különböző változatai, megannyi állásponttal összefüggésben, amelyek bár távolról sem azonos érvényűek, mégis bizonyos fokig mindegyik indokolt és egy meghatározott valóságszinttel áll összefüggésben.
Kezdjük a legsekélyesebb, legkülsőségesebb állásponttal, amely a szellemi szemlélődést és a cselekvést egyszerűen úgy kezeli, mintha ezek összebékíthetetlen ellentétekként egymással diametrálisan szembenállanának. Vitán felül áll, hogy - legalábbis látszat szerint - ez a szembenállás létezik. Ha azonban a szellemi szemlélődés és a cselekvés mintegy végletesen összeegyeztethetetlen lenne, őket se összehasonlítani, se együtt megvalósulva látni nem lehetne. Ez azonban nem így van; nincs olyan nép (legalábbis normális esetben), illetve nem lehetséges olyan egyén, amely kizárólag szemlélődő, vagy kizárólag tevékenykedő lenne. Bár igaz, hogy a két tendencia közül az egyik, vagy a másik, elkerülhetetlenül majdnem mindig túlsúlyba jut, úgy, hogy az egyik kibontakozása látszólag a másik elől veszi el a helyet. Mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy a kifejezés legtágabb értelmében vett emberi aktivitás képtelen egyidejűleg minden irányba és minden területre egyenlő mértékben kiterjeszkedni. Ez kelti a szembenállás látszatát. Ám tudjuk jól, hogy az ellentétek, pontosabban az úgynevezett ellentétek kibékíthetőek; sőt, azt is kimondhatjuk, hogy tulajdonképpen nem lehetségesek kibékíthetetlen ellentétek, tudniillik mihelyst magasabb szintről tekintünk le rájuk, rögtön megszűnnek ellentéteknek lenni. Szembenállás és ellentét diszharmóniát és egyensúlytalanságot jelent, ami - mint azt már kellőképpen megvilágítottuk - csak viszonylagos, egyéni és korlátolt szempontból létezhet.
A szellemi szemlélődés és a cselekvés kiegészítőknek tekintése, ezek szerint egy, az előzőnél komolyabb álláspont elfogadását jelenti, amely az ellentétet áthidalta és feloldotta, a két tagot pedig egymással valamilyen értelemben egyensúlyba hozta. Itt láthatólag két egyformán szükséges elemről van szó, amelyek kiegészítik, támogatják egymást, és kétféle, benső illetve külső aktivitását képezik egy adott létezőnek, legyen az az egyes ember önmagában, vagy az emberiség egészében véve. Ez az elgondolás mindenesetre harmonikusabb és kielégítőbb, mint az előbbi. Ha azonban az ember kizárólag ehhez tartja magát, akkor - a megállapított kölcsönviszony értelmében - a szellemi szemlélődést és a cselekvést egy szintre kell helyeznie, és köztük feltétlenül a lehető legtökéletesebb egyensúly fenntartására kell törekednie, anélkül, hogy egy pillanatra is felvetődhetne az egyik másik felé való rendelésének kérdése. Ez az álláspont azonban még mindig tökéletlen, ha felvetjük - mint ahogy mindig is felvetették - az alá-felérendeltségi viszony kérdését, függetlenül attól, hogy ez milyen módon válaszolható meg.
Ám ebben a viszonyban nem a merő gyakorlati túlsúly a lényeg - amely végül is vérmérsékleti vagy rasszkérdés -, hanem hogy melyiket nevezhetjük ténylegesen magasabbrendűnek; a kettő ugyanis csak bizonyos mértékig kapcsolható egybe. Úgy tűnik, hogy a két tendencia közül az egyik felsőbbrendűségének az elismerése, esetleg annak legmesszebbmenőkig történő kibontakozásához vezethet, a másik rovására. A gyakorlatban azonban az emberek sajátos képességei a mérvadóak, azt tehát, hogy a szellemi szemlélődés és a tevékenykedés egy ember vagy egy nép életében milyen szerepet tölt be, ily módon mindig nagymértékben az egyes ember illetőleg a nép természete határozza meg. Teljesen nyilvánvaló, hogy a szellemi szemlélődésre való hajlam Keleten sokkal szélesebb körű és általánosabb; de talán nincs még egy olyan terület, amire ez jobban állna, mint Indiára, amit ezért a fent említett keleti mentalitás legtipikusabb képviselőjének tekinthetünk. Másrészről vitán felül áll, hogy a tettvágy, pontosabban az ebből a vágyból következő irányulás (legalábbis ami az emberek döntő többségét illeti) a nyugati népek körében uralkodik. Még ha ez az irányulás nem is volna olyan óriási és természetellenes méretű, mint manapság, akkor is megmaradna annyira, hogy Nyugaton a szellemi szemlélődés mindig is a kiválasztottak egy szűkebb körének privilégiuma lenne. Ezért tartják úgy Indiában, hogy ha Nyugat netalán visszatérne egy normális állapotba és rendes társadalmi szervezete lenne, akkor nyilván számos Ksatriyája és kevés Brahmanja lenne.9 Ez azonban nem lenne probléma, mivel a helyzet teljes rendbehozatalához mindössze az intellektuális elit tényleges kialakulása és fensőbbségének zavartalan érvényre jutása is elegendő lenne, tudniillik a szellemi tekintély sohasem az anyagi törvényszerűségeket kifejező számokra épül. Azonkívül igen lényeges, hogy az őskorban - vagy még talán kifejezettebben a középkorban - a nyugatiak eredendő tettvágya nem gördített akadályt a szellemi szemlélődés, vagy mondjuk így, a tiszta intelligencia fensőbbrendűsége elismerésének útjába. Miért van ez így a modern korban? Vajon azért, mert Nyugat eredendő tettvágyát szolgálva elveszítette intellektualitását, és eközben olyan fedőelméletekkel vigasztalta magát, amelyek mindenek fölébe helyezik a cselekvést, akár odáig elmenően is - mint például a pragmatizmus esetében -, hogy megkérdik, létezhet-e egyáltalán bármiféle érték is túl a tevékenységen? Vagy az ellenkezője igaz ennek, miszerint ennek az álláspontnak az elfogadása vezetett napjaink intellektuális elcsökevényesedéséhez? Mindkét felvetésben, illetve abban az igen valószínűnek tűnő harmadikban is, amely szerint az igazság e kettő kombinációjában rejlik, az eredmény pontosan ugyanaz. Mikor egy tendencia elér egy kritikus pontra, ideje a visszahatásnak. Mindig azzal a feltétellel, hogy maga Nyugat is hajlik erre, mondjuk ki mégegyszer, ez az ahol Kelet Nyugat segítségére jöhet. Nem úgy, mint sokan félnek tőle, hogy ráerőlteti Nyugatra koncepcióit, amelyek az itteni mentalitástól idegenek, hanem úgy, hogy segít újrafelfedezni saját tulajdon tradíciójának elveszített értelmét.
A Kelet-Nyugat közötti antitézis a világ jelenlegi állása szerint mondhatni abban a tényben jelenik meg, hogy amíg Kelet a szellemi szemlélődést, s nem a cselekvést, addig a modern Nyugat - ezzel ellenkezőleg - a cselekvést, s nem a szellemi szemlélődést tartja fensőbbrendűnek. Ha így vetődik fel a kérdés, tulajdonképpen nincs tovább mit megvitatni, hiszen ezen álláspontok mindegyike nyerhet igazolást és elfogadható legalábbis egy bizonyos relatív igazság kifejeződéseként, ugyanúgy, mint annál az esetnél, amikor a szellemi szemlélődésről és a cselekvésről - egy köztük lévő mellérendelő viszony következtében - mint egymás ellentéteiről, illetve mint egymás kiegészítőiről beszéltünk. Az alárendelő viszonyok ugyanakkor lényegük szerint megfordíthatatlanok. A két elgondolás pedig tulajdonképpen egymással ellentétes, miáltal a másikat kizárja. Ha tehát az ember elfogadja, hogy itt tényleg alárendelésről van szó, akkor az egyik elgondolásnak igaznak, a másiknak pedig tévesnek kell lennie. Mielőtt azonban a probléma mélyére hatolnánk, engedtessék meg egy további észrevétel: míg az a szemlélet, amely Keleten maradt fenn - mint azt előzetesen említettük - fellelhető a korok mindegyikében, addig a másik attitűd egészen a legutóbbi időkből ered. Ez pedig már minden további vizsgálat előtt önmagában is azt súgja, hogy itt valami nincs rendben. Ezt a benyomást erősíti meg az a túlzás is, amibe a modern nyugati mentalitás esett saját inherens irányulását követve akkor, amidőn nem elégedve meg minden lehetséges alkalomkor a cselekés fensőbbrendűségének hangoztatásával, az emberek olyan mérvű tevékenykedésbe kezdtek, hogy ez már szinte monomániájuk lett; ezzel egyidőben már-már teljesen általános a szellemi szemlélődés mély megvetése, aminek igazi természetét, vagy egyáltalán nem ismerik, vagy teljesen félreértik. Ezzel szemben a keleti doktrínák, jóllehet (az emberi esetlegességek körén belül méltányolva jelentőségét) elismerik a cselekvés létjogosultságát, a lehető legvilágosabban hirdetik, hogy a szellemi szemlélődés magasabbrendű, sőt transzcendens a cselekvéshez képest.10
Úgy a keleti, mint az őskori nyugati doktrínák egyhangúlag hirdetik tehát, hogy a szellemi szemlélődés a cselekvésnél - akárcsak a változatlanság a változásnál - magasabb rendű.11 A lét pusztán felszíni megváltoztatására irányuló cselekvés saját princípiumát és elégséges okát nem önmagában hordozza; valamely transzakcionális (a cselekvés relatív hatókörén túli) princípium által nem vezérelt cselekvés merő illúzió; az a princípium pedig, amelytől a cselekvés önnön realitását (exisztenciáját és általában vett létjogosultságát) nyeri, csak a szellemi szemlélődésben, vagy ha úgy tetszik a tudásban található meg. A szemlélődés és a tudás alapvetően egyjelentésű, vagy legalábbis egybevágó fogalmak, ugyanis a tudást a végrehajtásához szükséges folyamattól képtelenség valamiféleképpen elválasztani.12 Ugyanakkor a puszta, öncélú változás nemcsak értelmetlen, hanem tulajdonképpen lehetetlen is, s ez azt jelenti, hogy egy olyan princípium nélkül semminemű változás nem lehetséges, amely nem tartozik a változás körébe, következésképpen örökre változatlan; ezért hirdette nagyon helyesen az ókori Nyugaton Arisztotelész, hogy lennie kell egy, a mozgások összességének centrumában álló "mozdulatlan mozgatónak". A tett "mozdulatlan mozgatója" a tudás; világos továbbá, hogy a cselekvés teljesen a változások, a "valamivé válások" világához tartozik, és hogy e világ és a szorosan hozzátartozó korlátok meghaladására egyedül a tudás nyújt lehetőséget. És amidőn a tudás, mint eredeti, önnön esszencialilásának tudatában lévő metafizikai tudás eléri a változatlant, eggyéválik a változatlansággal, mert lényege szerint minden igazi tudás önnön tárgyával való azonosulásból áll. Pontosan ez az, amiről a modern Nyugat nem vesz tudomást: a reflektív tudásként meghatározható, és éppen ezért szükségképpen közvetett és tökéletlen diszkurzív, racionális tudásnál magasabbat nem ismer, de még ezt az inferióris tudást is csak olyan mértékben becsüli, amennyiben az közvetlen gyakorlati célokat képes szolgálni.
Minden ezen túlinak elutasításáig merülve a cselekvésben, senki sem látja többé, hogy maga a cselekvés, ha a princípium elvész, hiábavaló és meddő jövés-menéssé degerenálódik.
Szemügyre véve a modern kort, a legfeltűnőbb a szakadatlan nyüzsgés, a loholás, a nyughatatlanság, s általában a folytonos változás és az egyre rohamosabban növekvő sebesség és az egymást egyre gyorsabban követő eseményekkel való versenyfutás; szétaprózódás a sokféleségben, amelyet nem egyesít már többé egy magasabb princípium ismerete. Analízis analízis hátán a hétköznapi életben, a tudományos elméletekben, az emberi aktivitás szélsőséges, végnélküli elaprózódásához és menthetetlen széteséséhez vezetetve minden olyan szinten, amelyben emberi aktivitás egyáltalán végbemehet. Szintézisképtelenség, dekoncentráció, amely utóbbi ellentéte pedig oly feltűnő a keleti szemekben; nos ezek a magától értetődő, elkerülhetetlen következményei az egyre fokozódó materializálódásnak, tudniillik maga az anyag nem más, mint az osztás és a multiplicitás alapelve; mellesleg ez az, amiért a materializmus a népek és emberek közt szigorúan csak viszályt, háborút és számtalan súlyos emberi konfliktust képes szülni. Mélyebb anyagba süllyedés: egyre szélesebb körű megoszlás, egyre több viszály, az ellenerők egyre nagyobb mérvű aktivitása, hatalombitorlása. Ezzel szemben az ember minél inkább felemelkedik a tiszta spiritualitáshoz, annál inkább részesévé válik az egységnek, ami kizárólag az egyetemes princípiumok elfogadó igenlése révén valósítható meg.
Igen figyelemreméltó, hogy az egyre lendületesebb változás pusztán találomra, s nem valamiféle elérendő cél érdekében zajlik; mint már jeleztük, ez a közvetlen következménye, hogy az összes emberi képesség feloldódik a szükségképpen felszíni cselekvésben; ebben a még teljesebb a szétszóródás jeleit figyelhetjük meg; a pillanat-szolgalelkűség ez, ami minden rendet feldúl, s a teljes egyensúlytalanság megvalósítására készül, de ami természetesen sohasem valósulhat meg, mert ez a világ totális disszolúciójával lenne egyenlő; mindazonáltal átmenetileg súlyos egyensúlytalanságok igenis lehetségesek, s mivel manapság is pontosan ez a helyzet, bárki meggyőződhet róla, hogy a Kali-Yuga, a Sötét Kor utolsó fázisa elközelgett.
Ami a tudomány területét illeti, itt is ugyanez a jelenség figyelhető meg: az öncélú kutatások száma messze meghaladja azokét, amelyek elérik a töredékes részeredményeket; alaptalan feltételezések és elméletek egyre rohamosabb egymásra következését figyelhetjük meg, amelyeket alighogy felállítottak, rögtön össze is dőlnek; valóságos zűrzavar közepette adva át helyüket még rövidebb életűeknek. Kereshet itt az ember biztos támpontokat, de hiába; mert csak adatok és részletek hasznavehetetlenül monstruózus gyülekezetére lel, amelyek semmit sem igazolnak, és semmit sem tárnak fel. És ekkor még csak az úgynevezett elméleti tudományokról szóltunk, ha ilyenek egyáltalán még léteznek; ami az alkalmazott tudományokat illeti, ezeknél vitathatlanul születnek bizonyos eredmények, ám ez magától értetődő, hiszen ezek a tudományok foglalkoznak közvetlenül az anyagi területtel, azzal az egyetlen területtel, amelyen a modern ember tényleges elsőbbséggel dicsekedhet. Ezért valószínűsíthető, hogy a felfedezések, pontosabban a mechanikus, ipari találmányok megjelenése egyre nagyobb számban és ütemben fog folytatódni egészen a jelenkor végéig. És ki tudja nem ezek lesznek-e, a magukban hordozott romboló lehetőségeiknél fogva, a végső katasztrófa fő kivitelezői, amidőn a folyamatok elérnek arra a pontra, ahol már nem fordíthatók meg?
Egy-két elhanyagolható kivételtől eltekintve mindenki érzi ma már, hogy a világ jelenlegi állapotában nincs többé stabilitás. Míg azonban alig akad valaki, aki érzi is a veszélyt és meg is próbál ellene valamit tenni, addig kortársaink legtöbbjét tökéletesen kielégíti ez a zavarodottság, amelyben úgyszólván saját mentalitásuknak hű tükörképét látják. Tulajdonképpen mindig tökéletes megfelelés van egy világ - amelyben, mivel nem hagy helyet a változhatatlannak és az állandónak, minden a vak "fejlődés" állapotában lévőnek látszik - és az emberek tudatállapota között, akik mindent egyformán "fejlődni" látnak, megtagadva ennek gondolkozás nélküli elfogadásával az igazi tudást, valamint e tudás lényegét: a transzcendens és egyetemes princípiumokat. De mehetünk tovább is és mondhatjuk azt, hogy mindez még ha viszonylagos szinten is, de minden igazi tudás tagadása, mivel (mint fentebb rámutattunk) a relatív értelmetlen és lehetetlen az abszolút nélkül, a feltételes a feltétlen nélkül, a változás a változatlanság, a sokság pedig az egység nélkül. A "relativizmus" önellentmondás, mivel a mindent a változásra visszavezetni próbáló törekvésben, az embernek éppen a változás létének tagadásához kell elérkeznie. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen értelme az eleai Zénó híres argumentumainak. De mivel túlozni sem óhajtunk, hozzá kell tenni, hogy efféle elméletekkel nemcsak a modern korban lehet találkozni. Példák vannak erre a görög filozófiában is, amelyek között Herakleitosz "egyetemes folyama" a legismertebb. Igazság szerint ez volt, ami elvezette az eleai iskolát - egyfajta reductio ad absurdummal*** - Herakleitosz, valamint az atomisták koncepcióinak megtámadásához. De még Indiában is felfedezhető valami hasonló, bár itt természetesen figyelembe kell venni egy, a filozófiáétól eltérő szemléletmódot, tudniillik a buddhizmus is felvett egy hasonló jelleget, lévén egyik leglényegesebb tétele az, hogy "a világon minden mulandó".13 Ezek az elméletek azonban sokáig nem voltak többek, mint kifogások, esetleg lázongások a tradicionális létszemlélet ellen, amelyek - bár időről-időre felbukkantak az egész Kali-Yuga alatt - minden különösebb hatás nélküliek voltak. Az új, amit ma látunk Nyugaton, vagyis hogy kritikátlanul elfogadják ezeket az elgondolásokat. Meg kell jegyezni azt is, hogy a "haladás" enyhén szólva újkeletű elgondolásának hatására, a "történetfilozófiáknak" a modern időkben kialakult egy sajátos formája, amihez még csak hasonlót sem ismertek a régebbi korokban. Ez a számos változatban fel-felbukkanó forma átfogóan az "evolucionizmus" elnevezéssel jelölhető meg. Nem térünk ki itt arra, amit már máshol elmondtunk ezzel kapcsolatban; pusztán arra emlékeztetnénk, hogy minden olyan elgondolás, amely semmi mást, pusztán "fejlődést" képes tételezni, feltétlenül "naturalista"; és mint ilyen, radikális tagadása a természeten túliaknak, a metafizika, a változhatatlan örök princípiumok birodalmának. A "fejlődés" radikálisan antimetafizikai gondolata kapcsán arra is rámutathatunk, hogy a "tiszta tartamok" bergsoni koncepciója tökéletes párhuzamban áll ama pillanat-szolgalelkűséggel, amiről fentebb szóltunk; s a bergsoni álintuíció, amely a lét-formák szakadatlan áramlását veszi mintaképül, nemhogy nem képes az igazi tudás elérésének eszközeként szolgálni, de pontosan ennek a tudásnak a végső disszolúcióját reprezentálja.
Ez vezet el egy maximálisan lényeges pont újbóli megismétléséhez, amelynek
kapcsán a legcsekélyebb kétértelműség fönnmaradása sem engedhető meg; tudniillik
az intellektuális intuíciónak, az egyedülinek, ami által a metafizikai
tudás elérhető, érintőlegesen sincs semmi köze eme másik fajta, bizonyos
kortárs filozófusok által emlegetett intuícióhoz. Ez utóbbi ugyanis az
érzéki világhoz tartozik, és tulajdonképpen szubracionális; míg ellenben
az előző, a szellemi intuíció szupraracionális. A modern embernek azonban
- mivel nem birtokol komolyabb szellemi képességet, mint a tematikus gondolkozást
- fogalma sincs mi is az intellektuális intuíció, míg ellenben az ó- és
a középkori tanítások (még azok is, amelyek jellegűkben nem voltak többek
filozófiaiaknál, s ennélfogva nem voltak képesek igazán hasznosítani az
intuíció eme formáját), nos még ezek is explicite ismerték el létezését
és minden más képesség feletti főhatalmát. Ez az, amiért nem volt Descartes
előtt racionalizmus; és a tipikusan modern jelenségnek tekinthető racionalizmus,
mivel kéz a kézben jár az úgynevezett individualizmussal, semmi más, mint
minden szupraindividuális szellemi képesség egyértelmű tagadása. És mindaddig,
amíg Nyugat képtelen az intellektuális intuíciót kiaknázni, illetve amíg
kitart ennek tagadása mellett, sem a szó igazi értelmében vett tradíciója
nem lehet, sem egy nevezőre nem juthat a keleti civilizációk hiteles képviselőivel;
itt ugyanis - összhangban a tradicionális normákkal - úgyszólván minden
ettől az abszolút változhatatlan és kikezdhetetlen, ugyanakkor minden kibontakozás
számára az egyetlen lehetséges kiinduló pontot jelentő intuíciótól függ.
