Megállapítottuk, hogy a tradicionális karakterű civilizációkban minden az intellektuális intuícióra épül. Más szavakkal, a tiszta metafizikai doktrína a lényeg, s minden más, bármely szinten álljon is a valóságban, a levezetettség értelmében ehhez kapcsolódik; nemcsak a társadalmi intézmények, hanem a tudományok, a viszonylagosságok birodalmát értelmező tudásformák is a metafizikai doktrínából nyerik legitimitásukat. A tradicionális civilizációkban a tudományokat nem tekintik többnek, mint az abszolút, principiális tudás egyszerű levezetéseinek, kiterjesztéseinek vagy tükröződéseinek; így az igazi hierarchia mindig, mindenütt fenn van tartva. Természetesen a viszonylagosságokat létezőknek tekintik, ám csak annyiban veszik számításba, amennyit szigorúan másodrendű és alárendelt létük ténylegesen megérdemel; ugyanakkor még a viszonylagosságok területen is számos valóságszintet különítenek el, attól függően, hogy a vizsgált entitás közel, vagy távol fekszik a princípiumok szférájától.
Általánosságban vizsgálva a tudományokat, megállapítható, hogy két radikálisan eltérő és kölcsönösen összeegyeztethetetlen tudományértelmezés létezik, amelyeket elválasztva tradicionálisnak illetve modernnek nevezhetünk. Az ó- és a középkori "tradicionális tudományokról" már több ízben is beszéltünk, amelyek - bár pontos fogalmuk tökéletesen ismeretlen a jelenkori Nyugaton - még mindig működnek Keleten. Tegyük hozzá, hogy minden civilizációnak voltak saját, csak rájuk jellemző "tradicionális tudományai", ami azért lehetséges, mert itt már az adaptációk és nem az egyetemes princípiumok szférájában vagyunk, amely utóbbiba kizárólag a tiszta metafizika tartozik. Az adaptációk területén - pontosan a tartományok viszonylagos léte miatt - egy adott nép (helyesebben valamely nép adott exisztenciális időszakának) komplex mentális és egyéb feltételeinek összességét kell számításba venni, mert mint fentebb megmutattuk, vannak olyan időszakok, amikor a "readaptáció" elengedhetetlenné válik. Ez a readaptáció azonban csak formaváltoztatás, amely sohasem érinti a tradíció lényegét; egy metafizikai doktrína esetében csak a kifejezésmód változtatható, s ez több-kevesebb szerencsével az egyik nyelvről a másikra való fordításhoz hasonlítható; akármilyen is legyen a kifejezésre szánt forma (ha egyáltalán még lehetséges a kifejezés) akkor is kizárólag egyetlen metafizika, miként csak egyetlen igazság létezik. Természetesen más a helyzet, amikor áttértünk az alkalmazások területére: a tudományokkal, csakúgy mint a társadalmi intézményekkel, a sokszerű alakvilágba lépünk. Ezért joggal mondható, hogy a különböző formák különböző tudományokat alkotnak, még akkor is, ha eme tudományoknak - legalábbis részben - ugyanaz a tárgyuk. A logicisták hajlamosak állítani, hogy egy tudományt teljes egészében tárgya definiál, ez azonban túlegyszerűsített, s ezáltal félrevezető szemlélet; egy tudomány definíciójánál a szemszöget is figyelembe kell venni, amelyből a témát vizsgálja. Határozatlan számú tudomány lehetséges, s az is megtörténhet, hogy több tudomány is vizsgálja ugyanazokat a jelenségeket, csak éppen más szempontokból, következésképpen eltérő módszerekkel és célokkal; mindazonáltal ezek valóban különböző tudományok. Ennek az esetnek különösen az eltérő civilizációk tradicionális tudományai felelnek meg, amelyek bár kölcsönösen összehasonlíthatóak, mégsem olvaszthatóak egymásba, s gyakorta még ugyanazokkal az elnevezésekkel sem illethetőek. Szembeszökően jóval nagyobb a különbség, ha a fundamentálisan azonos jellemzőjű különböző tradicionális tudományok egymással való összehasonlítása helyett, e tudományokat mintegy egybefogva, az úgynevezett modern tudománnyal vetjük össze. Látszólag a tanulmányozott téma mindkét esetben ugyanaz, azonban a kettejük által megszerezhető tudás olyannyira különbözik, hogy tüzetesebb vizsgálat után az ember ráeszmél, hogy ezek egyetlen parányi vonásban sem egyeznek meg.
Helyénvaló, ha mondandónkat egy-két példával világosabbá tesszük. Vegyük először az egyik legszerteágazóbb tudományt, nevezetesen a fizikát, külön-külön tradicionális és modern értelmezésben; itt a két koncepció közötti alapvető különbség anélkül látható, hogy elhagynánk a nyugati világot. A "fizika" kifejezés eredeti, etimológiai értelmében, mindenféle lehatárolás nélkül a "természet tudományát" jelenti, azt a tudományt, amely a "fejlődés" legáltalánosabb törvényszerűségeit kutatja (itt a természet és a "fejlődés" tulajdonképpen egyet jelentenek). A görögök, kiváltképp Arisztotelész, e tudományt még így értelmezték; lehet, hogy több ugyanezzel a valóságszinttel foglalkozó speciális tudományról hallunk, ám azok is csak a fizika egy vagy más meghatározott területtel közelebbről foglalkozó "specifikáció". És itt már jelentős mérvű az a deviáció, amelynek során a modern világ - kizárólag egy természettudományok közötti résztudomány jelölésére kezdve használni - a "fizika" szót átértelmezte. Ez csak egy példája az alosztályokra való bontás folyamatának, amire - mint a modern tudomány egyik fő jellegzetességére - már utaltunk. Az analizáció értelmi beállítottságból származó "specializáció" aztán odáig fajul, hogy a hatása alá kerülők képtelenek már elgondolni egy olyan tudományt, amely a természet egészével foglalkozik. A specializáció néhány kellemetlensége nem hagyható ismételt megjegyzés nélkül, amelyek közt az első az elkerülhetetlen szűklátókörűség; azonban, akik a legvilágosabban érzékelik ezt, láthatóan még azok is lemondóan elfogadják, mint a részletfelhalmozó tudás szükségszerűen rossz velejáróját, amellyel kapcsolatban szerintük senki sincs, aki remélhetné, hogy azt egy személyben átfogja. Az ilyenek egyrészről nem képesek megérteni, hogy a részletek ismerete önmagában teljesen értéktelen, és hogy nem érdemes a szintetikus tudásért feláldozni, ami még, amikor viszonylagosságokra szorítkozik, akkor is egy jóval magasabb szinthez tartozik. Másrészről nem sikerül megérteniük azt sem, hogy a szerteágazó részlettudás egyesítése azért lehetetlen számukra, mert - makacsul ragaszkodva az alsóból és a külsőből való származás elméleteihez - elvágják magukat a magasabb princípiumokkal való kapcsolat megteremtésének lehetőségétől Ezzel szemben az ellenkező módszerre van szüksége annak, aki valódi elméleti értéket óhajt egy tudománynak adni.
Ha össze akarjuk hasonlítani az ősi fizikát, nem a modernek által így nevezettel, hanem - mivel ez a valódi ekvivalense - a mai természettudományok összességével, az első különbség, amit szóvá kellene tenni, az az elaprózódás, amely tulajdonképpen úgy vezetett a sokrészű "specialitásokhoz", hogy azok közben egymástól elidegenedtek. Ez azonban csak a probléma legkülső oldala, s nem feltételezhető, hogy a résztudományok akár összességének összekapcsolása ugyanazt eredményezné, mint az ősi fizika. Az igazság az, hogy a két nézőpont teljesen más, s ebben rejlik a két koncepció közötti lényegi különbség. Mint mondottuk, a tradicionális koncepció a princípiumokhoz kapcsolja az összes tudományt, amiknek ezek partikuláris alkalmazásai, míg ellenben a modern koncepció előtt ez a kapcsolat ismeretlen. Arisztotelész szemében a fizika csak "másodlagos" volt a metafizika tekintetében, vagyis a fizika a metafizikától függött, és valójában csak a természet felett álló és a természet törvényeiben tükröződő princípiumok természetének tanulmányozásával foglakozott; ugyanez mondható el a középkori kozmológiáról is. Ezzel ellentétben a modern koncepció megpróbálja a tudományokat függetleneknek beállítani, mindannak létét, ami ezek elérhetőségi körén kívül esik határozottan tagadva, vagy legfeljebb "megismerhetetlennek" nyilvánítva, következésképpen eleve elutasítva ezek számításba, vagy ami ugyanaz, gyakorlati alkalmazásba vételének lehetőségét. Ez a tagadás már jóval azelőtt kezdődött, hogy az olyan rendszerelméletek, mint a "pozitivizmus", vagy az "agnoszticizmus" megjelentek volna, miáltal joggal mondható, hogy e tagadás az összes modern tudomány tulajdonképpeni kiindulási pontja. Mindazonáltal igazán csak a tizenkilencedik században kezd az ember - felhőtlenül agnosztikusnak kiáltva ki magát - hódolni az ostobaságnak, minden, számára ismeretlen tudást radikálisan elutasítva; és ez képezte a Nyugat intellektuális hanyatlásának következő állomását.
Keresve a módját a tudományok minden magasabb princípiumtól való elvágásának - függetlenségük bizonygatásának örve alatt -, a modern koncepció elsikkasztotta a tudományok összes mélyebb értelmét, sőt a tudás szempontjából, azok minden valódi érdekességét, zsákutcába hajtva, bebörtönözve őket egy reménytelenül sivár, korlátokkal teli világba.14 Továbbá, ellentétben a közkedvelt szofizmával, még a szűk részterületeken elért "fejlődés" sem a tudás elmélyülése; ellenkezőleg, az itt szerzett "tudás" mindig szigorúan felszíni marad, s minden kutatás kizárólag a már jelzett részletekbe való beleveszésből áll, amely végeláthatatlanul folytatható úgy, hogy az ember az igazi tudáshoz egy lépéssel sem jut közelebb. Azt is meg kell jegyezni, hogy korántsem valamiféle tudományos öncél az, amiért általában a nyugati ember tudománnyal foglalkozik; ellentétben a hangoztatottakkal, legelső céljuk mégcsak nem is egy bár alacsony rendű, mégis valódi tudás megszerzése, hanem a gyakorlati alkalmazás. Ez könnyen levezethető abból a könnyedségből, amellyel kortársaink döntő többsége összekeveri a tudományt és az ipart, és azoknak az óriási számából, akiknek szemében a tipikus tudóst a mérnök testesíti meg; ez azonban már egy másik problémával áll összefüggésben, amellyel később még bővebben foglalkozunk.
Modern formájában véve a tudomány nemcsak mélységét, hanem joggal mondható, állandóságát is elveszítette, mivel egykor a princípiumokkal való kapcsolata tette képessé, hogy teljes mértékben részesedjék a változhatatlanságból, amit ily módon témája is lehetővé tett. Míg ellenben léte jelenleg teljesen a változás világára korlátozódik, ahol egyetlen állandó, fix pont sem található, amire alapot vethetne, többé már nem valami abszolút bizonyosságból kiindulva, valószínűségekké, megközelítőlegességekké, merő hipotetikus értelmezésekké silányul, amelyek pusztán az egyéni fantázia termékei. Azonkívül, ha a modern tudománynak - hatalmas kerülőúton - esetleg alkalma is nyílik az ősi tradicionális tudományok egyes tanításaival egybevágó következtetések levonására, teljesen hibás lenne ebben az ősi tanítások igazolását keresni, amire ezeknek nincs szükségük. Felesleges időpocsékolás lenne megpróbálni összeegyeztetni őket a végletesen elütő modern szempontokkal, netalán összecsengésüket megállapítani a hipotetikus elméletekkel, amelyek hamis voltával már évekkel "hivatalos" megdőlésük előtt mindenki tisztában van.15 A modern tudomány kérdéses következtetései csupán a hipotézisek világába tartoznak; míg ellenben a tradicionális tudományok tanításai kivétel nélkül örök érvényűek, mivel ezek a metafizikai szinten intuitíve - tehát abszolút bizonyosságként - felismert igazságok levezetései vagy kiterjesztései.16 A modern experimentalizmus annak a végletes illúziónak az áldozata, miszerint egy elméletet igazolhatnak a tények, jóllehet a valóságban ugyanazok a tények számtalan eltérő elmélettel ugyanolyan jól magyarázhatóak. A kísérletező módszer egyes úttörői, mint amilyen Claude Bernard, maguk ismerték be, hogy előfeltevések nélkül nem tudnának mit kezdeni a tényekkel; előfeltevések híján a kísérleti eredmények minden jelentőséget és tudományos értéket nélkülöző, értelem nélküli "puszta tények" maradnának.
Miután szóba került az experimentalizmus, kedvező alkalom nyílt a következő témába vágó kérdés megválaszolására: miért éppen a (korábbi civilizációkban erősen háttérbe szorított) kísérleti tudományok virágzanak a modern korban? Nos azért, mert ezek a tudományok tartoznak az érzéki világhoz, ezek anyagiak és gyakorlati alkalmazására is ezek a legközvetlenebbül alkalmasak. Kibontakozásuk, kéz a kézben azzal, amit joggal a "tények babonájának" nevezhetünk, teljesen a speciálisan modern tendenciák szerint megy végbe, míg ellenben a régebbi korok nem találták őket elég érdemeseknek ahhoz, hogy a kedvükért egy magasabbrendű tudást mellőzzenek. Világosan kell látni, hogy ez a szempont nem valamiféle illegitim, s főleg nem valamiféle inferióris tudás védelmét foglalja magában. Törvénytelen csak a visszaélés, amely akkor kezdődik el, amikor a fenti eszmék beleivódnak az emberi tevékenység egészébe, úgy, ahogyan azt manapság végignézhetjük. Ebből az is levezethető, hogy egy normális civilizációban a kísérleti módszerre épülő tudományok ugyanúgy kapcsolatban vannak a princípiumokkal, mint más tudományok, s így valódi elméleti értéket sajátíthatnak el. Valójában ha ez úgy tűnik, hogy nem történt meg, az azért van, mert inkább egy másik irányba fordították figyelmüket, illetve azért, mert még akkor is, amikor az esetleg érdekesnek minősülő érzéki világ tanulmányozásába kezdtek, a tradicionális premisszák más módszereknél és rátekintéseknél előnyösebb tanulmányozást tettek lehetővé.
Fentebb jeleztük, hogy korunk egyik jellegzetessége, azoknak a dolgoknak a használatba vétele, amelyeket mind ez idáig nem tartottak érdemesnek arra, hogy rájuk az ember időt és energiát vesztegessen. Mindazonáltal ezeknek is ki kell bontakozniuk még a ciklus lefutása előtt, mivel ugyanúgy helyük van a cikluson belül megvalósulandó lehetőségek között, mint másoknak; a legutóbbi századokban világrajött kísérleti tudományokkal pontosan ez a helyzet. Vannak aztán olyan modern tudományok, amelyek szó szerint, a többé már nem értett, ősi tudományok "reziduumait" képezik. Hanyatló korban ezen tudományok legalsóbb részei leválnak a lényegről, és ez a durván materializálódott legalsó rész szolgál aztán kiindulópontul egy teljesen eltérő irányú, a modern tendenciákhoz tökéletesen alkalmazkodó "fejlődéshez": ez eredményezi azokat a tudományformákat, amelyekben tulajdonképpen megszűnt minden közös elődeikkel. Ezek szerint téves az az általános vélekedés, hogy az asztrológia illetve az alkímia vált külön-külön a modern csillagászattá, illetve a modern kémiává, még akkor is ha mindez puszta történeti szempontból rejt is némi igazságelemet. Az igazság azonban az, amire már rámutattunk, tudniillik, hogy ha későbbi tudományok le is vezethetőek valamiféleképpen az előbbiekből, az - mint állítják - még véletlenül sem az "evolúció" vagy a "haladás", hanem ezzel szöges ellentétben, csakis a degenerálódás útján történhet; ez azonban úgy véljük, további magyarázatot igényel.
Először is érdemes megjegyezni, hogy az "asztrológia" és az "asztronómia" kifejezéseknek tulajdonított eltérő jelentés viszonylag újkeletű; a görögök meg nem különböztetve használták még e két szót annak az egésznek a jelölésére, amit ma a kettő együtt fed. Ezekután rögtön fel kellene tűnnie, hogy ez itt további példája a specializáció által megindított részekre bontásnak, az eredetileg mindössze egyetlen tudományt alkotó ágak szétszabdalásának. Ebben az esetben azonban nemcsak erről van szó, mert amíg az asztrológia materiálisabb oldalát képező csillagászat korlátlan kibontakozásba kezdett, addig maga a lényeg teljesen elveszett. Ennek tulajdonképpen az az egyszerű oka, hogy a modern embernek tulajdonképpen fogalma sincs mi is volt egykor az ősi asztrológia, és még a rekonstrukciós kísérletek sem eredményeznek mást, mint legfeljebb ennek a paródiáját. Egyesek megkísérlik az asztrológiát egy, az ó- és középkortól a legmesszemenőkig idegen módszer, a statisztika, a valószínűségszámítás felhasználásával egy modern kísérleti tudománnyá alacsonyítani; míg mások egy hajdan létező , jósművészet" helyreállítását szorgalmazzák, holott ez mindig is kizárólag az asztrológia öregkori pervertálódása volt, és (mint azt még mindig láthatjuk a keleti civilizációkban) a legjobb esetben is komolyabb vizsgálatra érdemtelen, alantas vonatkoztatásnak tekintették.
A kémia esete talán még ennél is tipikusabb; a modern értetlenség az alkímiát illetően sem kisebb, mint az asztrológia esetében. Az igazi alkímia lényegében kozmológiai tudomány, ugyanakkor - a "makrokozmosz" és a "mikrokozmosz" közötti analógia révén - emberi szintre is vonatkoztatható; ugyanakkor az alkímiát tudatosan úgy szerkesztették meg, hogy az ember átléphessen általa a tiszta spirituális birodalmába, s ez az, ami az egyik legjellegzetesebb, legtökéletesebb tradicionális tudománnyá téve, szimbolikus értelmet és magasabb értéket adott tanításainak. Ám az alkímiából a kémiába nem származott át semmi, s kettejükben tulajdonképpen semmi közös nincs; a kémia egyszerűen megromlás, és a szó szoros értelmében elúttalanodás az alkímiához képest, ami azoknak az embereknek az értetlenségéből jött létre, akik már talán a középkorban is képtelenek voltak behatolni a szimbólumok mélyebb rétegeibe, s mindent szó szerint értelmeztek. Úgy hívén, hogy mindössze anyagi operációkról van szó, többnyire zavaros kísérletezgetésbe kezdtek; ezeket a jelenkori kémikusok jellegzetes előfutárait képező embereket egyébként maguk az alkimisták ironikusan "fújtatóknak" vagy "szénégetőknek" nevezték. A modern tudományok tehát az ősi tudományok kiselejtezett, a dilettánsoknak és "profánoknak" hátrahagyott elemeiből jöttek létre, mégpedig úgy, hogy ezek lerombolták elődeiket. Hozzá kell tenni, hogy az alkímia úgynevezett helyreállítói, akik között van néhány kortársunk is, merőben ugyanennek a deviációnak a folytatói, és hogy búvárlásuk legalább annyira távol van a tradicionális alkímiától, mint az imént említett "asztrológusoké" az ősi asztrológiától. Joggal mondhatjuk tehát, hogy Nyugat tradicionális tudományai a modern ember számára teljesen elvesztek.
Csak erre a néhány példára szorítkoznánk, jóllehet könnyűszerrel hozhatnánk, némileg eltérő területekről, további példákat is, bemutatva mindenütt ugyanezt a degenerálódást. Kimutathatnánk például, hogy a pszichológia mai értelmezésében, úgyszólván a mentális jelenségek tanulmányozása, ami természetes következménye az angolszász empiricizmusnak, a tizennyolcadik század lelki beállítottságának, annak az ősi világ által oly jelentéktelennek ítélt szempontnak, amelyet ha néha mellékesen figyelembe is vett, senki sem ábrándozott arról, hogy abból külön tudományt csináljon, mivel mindaz az érték, amit esetlegesen tartalmazott, más, magasabb szempontokban átalakult és felolvadt. Teljesen más területen arra is rá lehetne mutatni, hogy a modern matematika sem képvisel többet, mint a pythagóreus matematika külső kérgét, úgymond, "exoterikus" oldalát; a számok ősi ideáját a modern ember valójában abszolút képtelen felfogni, mivel - nagyon hasonlóan az asztrológia esetéhez - a matematika tradicionális karakterét, és ezáltal valódi intellektuális értékét adó felső részét maradéktalanul elveszítették. De a tudományok egyenkénti sorravétele kissé unalmas lenne; az elmondottak elegendőek megvilágítani annak a változásnak a természetét, amivel a modern tudományok tartoznak saját eredetüknek, és amely - lévén a "haladás" szöges ellentéte - nagymérvű szellemi hanyatlásként írható le. Most pedig térjünk vissza, a tradicionális és a modern tudományok által külön-külön kitűzött célok általános vizsgálatára, ily módon mutatva be a kettejük tényleges rendeltetése közötti fundamentális különbséget.
A tradicionális koncepció szerint valamely tudomány érdekessége nem is annyira önmagában, mint inkább abban áll, hogy annak a doktrínának a kiterjesztése vagy meghosszabbítása, amelynek (mint fent mondottuk) esszenciális része a tiszta metafizika.17 Valójában, bár addig minden tudománynak feltétlenül van létjogosultsága, amíg a saját természete folytán hozzá tartozó helyet foglalja el, azt sem nehéz azonban megérteni, hogy az alacsonyabb szintű tudás az egyre nagyobb tudású ember számára egyre kisebb jelentőséggel bír. Tulajdonképpen csak a principiális tudás járulékaként marad érdekes, vagyis amennyiben képes, egyfelől tükrözni e tudást egy esetleges területen, másfelől ha képes magához e tudáshoz elvezetni, ami esetünkben sohasem veszítődhet szem elől vagy áldozódhat oda többé-kevésbé esetleges megfontolásoknak.
A tradicionális tudományok két, egymást kiegészítő hivatása a következő: egyrészről, mint doktrínaalkalmazások lehetővé teszik a valóság különböző szintjeinek összekapcsolását, egyetlen szintézis egységében, egyszersmind tagoltan fejezve ki őket; másrészről, legalábbis az emberek többsége számára, összhangban egyéni hajlamaikkal, előkészületeket jelentenek egy magasabb tudásra és az ahhoz vezető útra. Az exisztenciális szintekkel összefüggő, és az azokra utaló, hierarchikus előkészítő jellegüknél fogva, úgyszólván megannyi lépcsőfokot alkotnak, amelyeken keresztül lehetséges a tiszta intellektualitás szintjére felemelkedni.18
Teljesen világos, hogy a modern tudományok semmilyen értelemben sem voltak képesek eme szándékokból megőrizni egyet sem: ez az amiért nem lehetnek többek "profán tudományoknál", míg ellenben a tradicionális tudományok a metafizikai princípiumokhoz való kapcsolódásuk révén, ténylegesen "szakrális tudományként" testesültek meg.
Az említett két szerep egyidejű megléte - ellentétben a probléma felületes vizsgálóinak nézetével - sem ellentmondást, sem circulus vitiosust nem rejt; mindazonáltal e pont további vizsgálatot igényel. Minden érthetővé válik annak kimondásával, hogy két szempontról van szó, egy felülről lefelé, és egy alulról felfelé tekintőről, ahol az egyik a princípiumokból származtatott tudás kiterítésével függ össze, belőlük kiindulva az egyre távolabbi alkalmazásokig eljutva, míg a másik - egy alulról felfelé, vagy ha úgy tetszik, egy kívülről befelé haladás értelmében - a tudás fokozatos megszerzését implikálja. Értelmetlen lenne tehát felvetni a kérdést, hogy a tudományokat vajon alulról felfelé, vagy felülről lefelé kell származtatni, és hogy létüket igazolandó, vajon a princípiumok, vagy az érzéki világ ismeretén kell alapulniuk. Ez a kérdés csak a "profán" filozófia szempontjából vetődhet fel; s valóban úgy tűnik, hogy többé kevésbé kifejezetten ezen területen keletkezett a hajdani Görögországban; s az egyértelműen egyetemes princípiumokra alapozó "szakrális tudomány" számára azonban sohasem létezett. Az ok, amiért a kérdés ez utóbbi esetében értelmetlen az, hogy itt az elsődleges tényező az intellektuális intuíció, ami a tudás összes formája közül a legközvetlenebb, valamint a legmagasabb rendű, s ami minden érzékelő, vagy éppen racionális szintű képesség működésétől tökéletesen független. Tudományt, mint szakrális tudományt, csak azok szerkeszthetnek érvénnyel, akik mindenekelőtt tökéletesen ismerik a princípiumokat, s ennek következtében képesek - a legszigorúbb tradicionális ortodoxiával összhangban - az idő és a tér szabta körülményekhez igazodó adaptációkat végrehajtani. Amikor azonban a tudományok alapjai ily módon letétettek, tanításaik követhetnek egy fordított rendet: ekkor annak az egyetlen doktrínának úgymond "illusztrációul" szolgálnak, amelynek egy bizonyos lelkület számára könnyebb megközelítéséről gondoskodnak. Az, hogy kapcsolatban állnak a sokszerűség világával, szinte határozatlan számú különböző szempontot ad számukra, azoknak a nem kevésbé változatos egyéni hajlamaihoz alkalmazkodva, akiknek értelme még a világ ugyanazon sokszerűségére korlátozódik, A tudáshoz vezető utak szélsőségesen különbözhetnek a legalsó szinten, amelyek azonban magasabb szinteket elérve, egymáshoz egyre jobban és jobban közelednek. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy eme előkészítő fokozatok abszolút szükségszerűek, mert mivel merőben esetleges módszerek, az elérendő céllal semmiféle közös mértékük sincsen. Sőt, a főként a szellemi szemlélődésre hajló személyek számára az is lehetséges, hogy ilyen eszközök segítsége nélkül, mintegy közvetlenül éljék át az intellektuális intuíciót.19 Ez azonban meglehetősen kivételes eset, így aztán nem marad más, mint a fokozatonkénti felfelé haladás. Az egész probléma illusztrálható a "kozmikus kerék" tradicionális eszméjével; eszerint, a kerület valójában csak a középpont folytán létezik, a kerületekre szorult lényeknek azonban szükségképpen a kerületről kell elindulniuk, pontosabban arról a pontról, amelyen aktuálisan találják magukat, követve a középpontba vezető sugarat. Továbbá, a valóság összes szintje közötti megfelelés értelmében, egy alacsonyabb szint törvényei mindig vehetőek magasabb szintű törvények szimbólumainak, és olyan "támasztékok" szolgáltatóinak, amelyek által a magasabb szintek megismerhetőek.
Azzal, hogy egy magasabb, vagy másképpen megfogalmazva, hogy egy, az általa hordozottnál mélyebb, "analogikus" jelentést ad neki, ez teszi minden tudomány számára lehetővé, hogy szakrálissá váljék.20
Minden tudomány válhat - témájától függetlenül szakrálissá, ha tradicionális alapokra épül, s ha a tradicionális szempontokra mindig figyelemmel van; mindazonáltal a különböző tudományok jelentőségét az általuk vizsgált valóság-szintek hiearchicitása szerint kell meghatározni; ugyanakkor bármilyen helyet is foglaljanak el a különböző tudományok, karakterük és funkcióik a tradicionális koncepcióban lényegileg hasonlóak. Ami igaz a tudományokra, teljes mértékben igaz a művészetekre is, mert minden művészet rendelkezhet igazi szimbolikus értékkel, amely képessé teszi arra, hogy a meditáció támasztékául szolgáljon, és mert szabályai - a tudományok tanulmányozta törvényekhez hasonlóan - a fundamentális princípiumok tükröződései, alkalmazásai. Ily módon minden tradicionális civilizációban vannak "tradicionális művészetek", amelyek azonban legalább annyira ismeretlenek a modern Nyugat számára, mint a tradicionális tudományok.21 Igazság szerint, tulajdonképpen nincs semmiféle "profán terület", amely valamiféleképpen a "szakrális területtel" szembenállhatna; tudniillik csak "profán szempont" van, és amely valójában nem más, mint a tudatlanság szempontja.22 Ennek megfelelően a modern vagy "profán tudomány" (mint már máshol említettük) nem más, mint a "tudatlan tudomány", egy kizárólag a valóság legalacsonyabb szintjére korlátozódó, alacsonyrendű lexikális ismeret, amiben fel sem vetődik, hogy lehetséges olyasmi, ami az ő szintjét meghaladja, aminek emelkedettebb a célja és ezáltal törvényes - ám az egyetemesség értelmében vett tudás különböző szintjei között, alantas - helyét neki is kiszabja. Orvosolhatatlanul egy relatív és szűk világba zárva, amelyben megpróbálja magát függetlennek kikiáltani (és ez a transzcendens igazsággal és a szupremális bölcsességgel való összeköttetés önkéntes megszakítását jelenti), csak egy hiábavaló, illuzórikus "ismeret", amely az igazat megvallva sehonnan se származik és sehova se vezet.
Ez az áttekintés elegendő lesz annak bemutatására, mekkora hiányosságai is vannak a modern világnak a tudományok területén, és hogy minden egyes nagyra tartott tudománya semmi mást, mint az igazi "tradicionális tudományok" szakrális tudásának elsötétedését és elveszítését jelenti. A megismerés önkényes lehatárolásával önmagát a valóság partikuláris, mindenek közül a legalacsonyabb, anyagi és érzéki részére korlátozó modern tudomány (pontosan e lehatárolás miatt) híján van minden intellektuális értéknek, és az ebből közvetlenül következő igazi lehetőségeknek - mindaddig, amíg van még egyáltalán valaki, aki szem előtt tartja az "intellektuális" szó valódi jelentésének teljességét és vonakodik részesedni a tiszta intelligenciát az ésszerűségbe olvasztó, vagy ami ugyanaz, az intellektuális intuíciót tagadó racionalista eltévelyedésben. Ennek, mint annyi más tévedésnek a gyökere, valamint a fent leírt tudományos deviáció kútfeje az úgynevezett "individualizmus", ez az antitradicionális beállítottságtól oly elválaszthatatlan attitűd, amelynek minden területen megfigyelhető számtalan megnyilvánulása képezi a jelenkori felforgatásban az egyik legfélelmetesebb tényezőt; most ezért az individualizmust kell közelebbről kritika alá vennünk.
** A Kali-Yuga közepe némelyek - köztük Guénon - szerint Kr. e. 942-ben volt (a szerkesztő).
1 Ez kapcsolatos a hindu tradícióban Vishnu által prezentált "isteni fenntartás" funkciójával, egyszersmind az Avatărák világába való "alászállásainak" doktrínájával, amelyet azonban itt nem részletezhetünk.
2 Meg kell jegyezni, hogy a Zoroaster [eredeti - nem görögösített - óiráni formában: Zaratusra (a szerkesztő megjegyzése)] elnevezés valójában nem egy bizonyos személyt, hanem egy egyszerre prófétai és törvényhozói méltóságot jelöl; számos Zoroaster élt, egymástól teljesen eltérő korokban; feltehetően közősségi jellegű méltóság volt, akárcsak a Vyása Indiában; vagy ősegyiptomi párhuzammal élve, az egész papi kasztműködését reprezentálta, azt, amit Egyiptomban Hermész vagy Toth.
3 A buddhizmus esete persze semmi esetre sem olyan egyszerű mint azt e rövid összegzés sugallja; érdemes megjegyezni, hogy bár saját tradíciójuk viszonylatában a hinduk mindig elutasították a buddhizmust, nem így áll a helyzet magával a Buddhával, akinek közülük a legtöbb mélységes tisztelője, egészen odáig elmenően, hogy egyesek benne látják a IX. Avatarát. A buddhizmussal kapcsolatban általánosan körültekintőbbnek kellene lenni, különbséget téve például ennek Mahayana illetve Hinayana formái, azaz a ,Nagy Hordozó" és a "Kis Hordozó" között; mindent összevetve elmondható, hogy az Indián kívü1i buddhizmus különbözik az eredeti indiai formától, amely magán Indián belül Ashoka halála után elkezdett területet veszteni, hogy aztán végül teljesen kirekedjen innen.
4 Nemcsak India esetében áll így a dolog, hiszen ugyanagy találkozunk ilyesmivel Nyugaton is; ugyanebből az okból kifolyólag nem maradtak nyomai a gallok városainak, de amelyek létezése vitán felül áll, mint azt a jelenkori bizonyítékok is tanúsítják; a műemlék hiányából a modern történészek persze azt a következtetést vonják 1e, hogy a gallok, mint holmi primitív barbárok, az erdőkben éltek.
5 A kapcsolat majdnem ugyanaz, mint ami a taoista doktrínában van a "tehetséges ember" és a "transzcendens-° vagy "istenember" között.
6 Csak két példát említenénk azoknak a tényeknek a sokaságából, amelyek közismertté válásának következményei talán a legsúlyosabbak lettek: a könyvnyomtatás állítólagos feltalálása, amit mellesleg Kínában már a keresztény időszámítás előtt is ismertek; vagy Amerika "hivatalos" felfedezése, holott a kontinenssel az egész középkor folyamán az általánosan feltételezetteknél jóval szélesebb körű kapcsolatok léteztek.
7 Ezt a törvényt az eleuziszi misztériumokban a búzaszem szimbolikája adta vissza; az alkimisták a ,putrefactio"-val és a fekete színnel reprezentálták, amely az "Opus Magnum", a "Nagy Mű" kezdetét jelöltek; amit a keresztény misztikusok a "lélek sötét éjszakájának" neveznek, az is ennek alkalmazása, mégpedig az ember magasabb állapotokba emelkedésével azonos szellemi fejlődésére; de könnyűszerrel sorolhatnánk számos más, ezekkel összehangzó alkalmazást.
8 Lásd Orient et Occident, 1924.
9 A szellemi szemlélődés (kontempláció) és a cselekvés (akció) tulajdonképpen az első két kaszt; a Brahman- illetve a Ksatriya-kaszt hivatása; az ezek között fennálló különbség megfelel annak, ami a szellemi tekintély (autorité spirituelle) és az időbeli hatalom (pouvoir temporel) között van; ezúttal azonban nincs szándékunkban mélyebben belemenni a kérdés eme arculatának vizsgálatába, amely külön tanulmányt követelne meg.
10 Ha valaki kételkedne a cselekvés Kelet és főként India tradicionális doktrínái szerinti nagyon is valós, egyszersmind azonban relatív jelentőségében, emlékezzen csak a Bhagavad-Gítára, amelynek helyes értelmezéséhez azonban szem előtt kell tartani, hogy elsősorban Ksatriyák számára készült alkotás.
11 Abból az összefüggésből kifolyólag, amely szerint a Brahman állandó, a Ksatriya pedig mozgó, változó lénytípus; ekként mivel a kozmikus és az emberi rend között tökéletes megfelelés áll fenn, egyik vagy másik típusba - természete alapján - a világ összes lényét be lehet sorolni.
12 Ellenkezőleg, észrevehető, hogy a tettek világában született eredmények - teljesen elmúló természetük következtében - mindig leválnak létrehozójukról, ellentétben a tudással, amely gyümölcseit önmagában hozza meg.
*** Képtelenségre való visszavezetés (a szerkesztő).
13 Rögtön születése után Indiában a buddhizmus a Ksatriyák Brahman-uralom elleni lázadásának egyik fő megnyilvánulási formája lett, ami könnyen érthető abból, ami előzetesen történt. Általános értelemben, közvetlen kapcsolat van minden változhatatlan princípium tagadása és a szellemi tekintély semmibe vevése között, minden realitás "fejlődéssé" redukálása és az időbeli hatalom jogtalan előtérbe helyezési igénye között, amely utóbbinak igazi birodalma a tettek világa. Kimutatható, hogy a "naturalista" vagy antimetafizikai tanítások, mindig akkor bukkannak fel, amikor egy civilizációban az időbeli hatalmat reprezentáló elem fölébe keveredik a szellemi tekintélyt képviselőnek.
14 Mint megfigyelhető, hasonló törés következett be a társadalmi rendben, ahol a modernek követelték az időbelinek a szellemitől való elválasztását. Nem azt akarjuk ezzel tagadni, hogy ezek ne különböznének, hiszen - hasonlóan a metafizika és a tudományok esetéhez - valóban különböző területekkel állnak összefüggésben; azonban az analizáló értelmi beállítottsággal járó hiba következtében azt szokták elfelejteni, hogy a különbség nem elválasztottságot jelent. En-nek az elválasztásnak a következtében vesztette el legitimitását az időbeli hatalom, és ez intellektuális szinten a tudományok kapcsán is elmondható (lásd Autorité spirituelle et pouvoir temporel ).
15 Ugyanez az észrevétel érvényes a vallás területén bizonyos "apologetikákra", vagyis "mentegetésekre" amelyek a modern tudományos eredményekkel való összeegyeztetés végre-hajtását sürgetik. Végletesen illuzórikus feladat ez, amely állandó újrakezdést igényel, s azt a feltűnően súlyos veszélyt rejti, hogy hozzáköti a vallást azokhoz az állandóan változó, légbőlkapott elméletekhez, amelyektől pedig tökéletesen függetlennek kellene maradnia.
16 Erre könnyű lenne példákat felhozni; mivel azonban ez az egyik legkézenfekvőbb, csak a hindu kozmológiában és a modern fizikában is megtalálható éterkoncepciók teljesen eltérő természetét említenénk.
17 Ez fejeződik ki például az Indiában bizonyos tradicionális tudományokra alkalmazott Upavéda megjelölésben, mutatva ezek alárendeltségét a Védának, a szakrális tudásnak.
18 L Esotérizme de Dante tanulmányunkban szóltunk a létra szimbolikájáról, amelynek fokai a különböző tradíciókban összefüggésben vannak - létállapotokkal egyidőben - bizonyos tudományokkal; ez szükségszerűen implikálja, hogy a tudományokat nem merőben "profán" módon kezelték, mint a modern világban, hanem arról volt szó, hogy magasabb tudatállapotokba lehetett rajtuk keresztül emelkedni, ami igazi iniciatórikus jelentőséggel ruházta fel őket.
19 Ez az, amiért a hindu doktrína szerint a Bráhmannak figyelmét állandóan a legfensőbb tudásra kell összpontosítania, míg ellenben a Ksatriya az egymást a követő állapotok tanulmányozásának kell, hogy szentelje magát, miáltal fokozatosan éri el a legfensőbb tudást.
20 Ez a célja például a különböző tradicionális tanításokban oly általánosan használt csillagászati szimbolikának; az amiről itt szólunk, elképzelést nyújthat az ősi asztrológia valódi természetéről.
21 A középkori építőművészet említhető különösen figyelemreméltó példájaként eme tradicionális művészeteknek, amelyek gyakorlata számos tudomány igen komoly tudását implikálta.
22 Belátni ennek igazát elegendő figyelembe venni a következő tényeket: az egyik legszakrálisabb tudomány a kozmogónia, amelynek mindig megvolt a maga helye minden Szentkönyvben - beleértve a héber Bibliát is - a modern világ számára teljesen "profán" hipotézisek tárgya lett; a két tudományterület mindkét esetben ugyanaz, csak a szempontok különböznek - végletesen.
23 Mi több, ez az állapot az Evangélium szerint a "világ végezetéig", vagy úgyszólván a jelenlegi ciklus végéig tart.
**** A "pszichoanalízis gazságai" kapcsán lásd: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei (Az Őshagyomány Könyvei L, 1993), 34. fejezet. -A szerkesztő.
24 Amit az emberek véletlennek neveznek, az egyszerűen az okokat illető tudatlanságuk; ha az állítás, miszerint valami véletlenül történt, azt jelentené, hogy nem volt a megtörténésre oka, akkor ez az állítás kifejezésmódbeli ellentmondást tartalmazna.
25 Aquinói Szent Tamást tanulmányozva az ember azt látja, hogy "numerus stat ex parte matéria".
26 Ebben az esetben, akár az összes többiben, a valóság egyik illetve másik rendje közötti ana-lógia szigorúan fordított értelemben érvényes.
27 Ez a tendencia az, amit a hindu doktrína tamasnak hív, és a tudatlansággal, a sötétséggel társít. Abból, amit az összes analógia fordított érvényessége kapcsán fentebb elmondtunk, látható lesz, hogy a kérdéses összenyomás vagy összesűrítés diametrális ellentéte a spirituális vagy intellektuális koncentrációnak, olyannyira, hogy valójában a sokságban való szétoszlással, szétszóródással áll összefüggésben, annak ellenére, hogy ez első pillantásra különösnek tűnhet. Ugyanez érvényes az egyenlőségelmélet szerint alulról, a legalsó szintről nyert uniformitásra is, ami homlokegyenest ellenkezője a legfelső, principiális egységnek.
28 Ez az, amiért Dante, Lucifer szimbolikus hazáját a föld centrumába helyezte, arra a pontra, ahol úgyszólván a nehézkedési erők minden irányból összefutnak; ebből a szempontból ez a spirituális vagy "mennyei" vonzáscentrummal ellentétes, amit a legtradicionálisabb doktrínák a Nappal szimbolizálnak.
29 A tizennyolcadik századot megelőzően ott voltak a "mechanisztikai" elméletek, a görög atomistákéitól egészen a karteziánus fizikáig; mindazonáltal a mechanisztika a materializmussal a köztük lévő rokonságból következő bizonyos hasonlóságok ellenére sem tévesztendő össze.
30 "Satan" a héberben annyi, mint "ellenség", vagyis aki megfordít, úgyszólván feje tetejére állít mindent; a lefelé irányuló, lerontó tendenciával azonos tagadás vagy felforgatás szelleme a szó etimológiai értelmében "infernális", ami azon a materializációs folyamaton keresztül uralja a létezőket, amelyre a modern civilizáció teljes kibontakozását alapozza.
31 Tudjuk, hogy Henri Massis előtt nem ismeretlenek műveink, mégis gondosan kerüli a legap-róbb utalást is ezekre, mivel nézetei ellen szólnának; ez az eljárás, nem akarunk túlozni, de egyszerűen nem egyenes. Mindamellett még egy ilyen elhallgatás sem teljesen előnytelen, mivel megvédelmez olyan igazságokat, amelyeknek pontosan természetüknél fogva, minden visszatetsző vitatkozástól és üres szócsépléstől távol kell maradniuk; mindig van valami lehan-goló a profán értetlenség látványában, még akkor is, ha tudjuk, hogy a szakrális doktrína igaz-sága önmagában túlságosan emelkedett ahhoz, hogy módszereivel megközelíthesse.
