Áthidalhatatlan szakadék tátong Kelet és Nyugat közt, s ez a modern világ egyik legsajátosabb jellemzője; bár másutt bővebben foglalkoztunk már e kérdéssel,8 itt mégis vissza kell térnünk reá, hogy bizonyos aspektusait tisztázzuk, illetve hogy eloszlassunk néhány félreértést. Tény, hogy mindig is nagy számban voltak egymástól eltérő civilizációk, amelyek mindegyike a maga természetes módján, illetve a különböző népek vagy rasszok hajlamaival összhangban bontakozott ki; csakhogy az eltérés nem ellentétet jelent, vagyis számos megfelelés lehetséges a legkülönbözőbb formájú civilizációk között, mindaddig, amíg mindegyik ugyanazokon a fundamentális princípiumokon nyugszik, s amelyeknek ezek, csak a különböző körülményekhez igazodó, eltérő alkalmazásait képviselik. Ez a helyzet minden normálisnak, vagy tradicionálisnak mondható civilizációval, ami ugyanaz; ezek között nincs lényegi különbség, így az esetlegesen fellépő eltérések kizárólag külsődlegesek és felszíniek. Másrészről egy civilizáció - pontosan azáltal, hogy nem ismer magasabb princípiumokat, sőt, hogy tulajdonképpen kizárólag princípium-tagadásokon alapul - tökéletesen kívülreked azon, hogy más civilizációkkal kölcsönösen egyetértsen, ugyanis ha egy ilyen egyetértés alapvető és hathatós, az csak felülről jöhet, vagyis éppen abból a tényezőből, amely az ilyen abnormális és pervertált civilizációból hiányzik. A világ jelenlegi állása szerint vannak tehát egyrészről a tradicionális állásponthoz hű maradt, vagyis keleti civilizációk, másrészről itt van a joggal antitradicionálisnak nevezhető modern nyugati civilizáció.
Igaz, hogy vannak akik odáig mennek, tagadják azt, hogy az emberiség kelet-nyugati felosztása bármiféle valódi különbséget megmagyarázna; az azonban - legalábbis az idők mai állása szerint - vitán felül áll, hogy ez a különbség ténylegesen létezik. Először is a nyugati civilizáció (Európa és Amerika) léte olyan tény, amelyet mindenkinek el kell ismernie, bárhogyan is vélekedjék értékéről. A probléma kevésbé egyszerű Kelet esetében, mivel ott tulajdonképpen nem csak egy, hanem több civilizáció létezik; mindazonáltal a különbség - vagy éppenséggel az ellentét - Kelet és Nyugat között tökéletesen igazolt azáltal, hogy a keleti civilizációknak vannak bizonyos közös jellemvonásaik, olyanok, amelyek minden tradicionálisnak nevezhető civilizációt jellemeznek; és pontosan ezek hiányoznak Nyugaton. Mindez annak tudható be, hogy az összes keleti civilizáció egyaránt tradicionális karakterű. Ahhoz, hogy e civilizációkról pontosabb fogalmat alkossunk, ezúttal ismételten bemutatjuk azt a velük kapcsolatos általános felosztást, amelyet máshol már közrebocsátottunk, és amely bár lehetséges, hogy kissé túlegyszerűsített azok számára, akik a részletekbe kívánnak hatolni, mégis főbb vonalaiban helyes; a Távol-Keletet lényegében a kínai, a Közép-Keletet a hindu, a Közel-Keletet pedig az iszlám civilizáció képviseli. Hozzá kell tenni, hogy ez utóbbi számos vonatkozásban Kelet és Nyugat közötti középútnak tekinthető, és hogy több, a - nyugati civilizációval közös vonással rendelkezik, csakúgy mint egykor a középkorban; ha azonban az ember a modern Nyugat viszonylatában tanulmányozza, nem láthat mást, minthogy ez is ugyanúgy ellentétes a modern nyugati civilizációval, mint a szorosabban vett keletiek, amelyekkel ily módon, ebből a szempontból, egy csoportba kell sorolni.
Ez utóbbi észrevétel lényeges problémát vet fel: semmi sem mutat ellentétre Kelet és Nyugat közt mindaddig, amíg Nyugaton is tradicionális civilizációk voltak; a modern Nyugat által generált szembenállásnak van egy olyan jelentése, ami jóval túlmutat két többé- kevésbé jól körülhatárolható földrajzi entitás mentalitásbeli különbségén. Bizonyos időszakokban, amelyek közül hozzánk legközelebb a középkor esik, a nyugati mentalitás - fontosabb jellemzőit tekintve - sokkal inkább hasonlított a Keleten még ma is meglévőkhöz, mint ahhoz, amivé saját maga vált a modern időkben; a nyugati civilizáció akkor ugyanúgy összehasonlítható volt a keleti civilizációkkal, mint ahogy ezek egymással ma is egybevethetőek. A legújabb századokban következik be az a hatalmas változás, amely jóval súlyosabb az összes olyan deviációnál, amelyek előfordulhatnak a hanyatlás előzetes időszakaiban, egészen odáig elmenően, hogy az emberi aktivitás menete átváltson az eddigiek tökéletes ellentétébe; e változás eredetét pedig kizárólag Nyugatról veszi. Ily módon, amidőn napjaink világáról beszélünk, a nyugati mentalitás kifejezés ugyanazt jelenti, mint a modern mentalitás; és miután a másik csak Keleten maradt fenn, hivatkozással a világ mai állására, hívhatjuk ezt keleti mentalitásnak. Ez a két kifejezés semmi mást nem jelöl tehát, mint a jelenlegi állapotot. Bár az egyik, a tulajdonképpen merőben nyugati mentalitás, a történet jelenlegi szakaszában előtérbe lép, ebből nem következtethetünk arra, hogy eredetének a másikéhoz bármi köze volna, ahhoz, ami Keletet és Nyugatot illetően közös, s igazság szerint magának az emberiségnek az eredetébe olvad. E másik nevezhető a normális mentalitásnak, ha másért nem azért, mert tulajdonképpen majdnem egyöntetűen ez lelkesített minden általunk ismert civilizációt, azt az egyetlen egyet kivéve, amit - mondjuk ki mégegyszer - antitradicionális, modern nyugati civilizációnak hívunk.
Bizonyos személyek - akik bár kétségtelenül nem követtek el hibát azzal, hogy olvasták könyveinket - úgy érzik, rájuk hárul a feladat, hogy szemünkre vessék, azt állítjuk, hogy minden tradicionális doktrína Keletről származik, és hogy tulajdonképpen maga a nyugati antikvitás is mindig Keletről vette át tradícióit; nos, sem ilyesmit nem írtunk soha, sem mást, ami esetleg efféle nézetek táptalajául szolgálhatna, annál az egyszerű ténynél fogva, hogy tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy ez nem igaz. Tulajdonképpen maguk a tradicionális adatok is határozottan ellentmondanak az efféle vélekedésnek. Kifejezetten mindenütt megtalálható ugyanis az az állítás, miszerint a Primordiális Tradíció, illetve a jelenlegi világciklus, a hyperboreai régióból ered; később aztán történt számos olyan, a különböző időpontokkal összefüggésben álló, másodrendű esemény, amelyek közül - legalábbis azokra nézve, amelyek nyomai felismerhetőek - az egyik legfontosabb kétségtelenül Nyugat felől érkezett Keletre. Mindezek azonban nagyon távoli időkre utalnak, amelyeket egyaránt "prehisztorikusoknak" neveznek, s amelyekkel ezúttal nem foglalkozunk; mi a következőket mondjuk: először is, a Primordiális Tradíció hazája nagyon régi időktől fogva Keleten van, illetve a közvetlenül belőle származó doktrinális formák is ott találhatóak meg; másodszor, a világ mai állása szerint, az igazi tradicionális szellemiségnek - mindazzal együtt, amit ez magába foglal - egyetlen hiteles képviselője sincs, hacsak nem Keleten.
Ez a gondolatmenet tökéletlen lenne az arra való rövid utalás nélkül, miszerint vannak olyan. felvetések a kortárs szellemi körökben, amelyek lehetőséget látnak egy "nyugati tradíció" helyreállítására. Az egyetlen érdekesség, amit az ilyen elgondolások nyújtanak az, hogy rámutatnak, vannak olyanok, akik értelme bezárul a modern kor tagadásával, s akik - mivel szükségét érzik valami olyasminek, amit saját koruk képtelen megadni nekik - a jelenlegi válságból való menekülésnek egyetlen útját látják, mégpedig a tradíció egyik vagy másik formájához való visszatérést. Csakhogy a "tradicionalizmus" nem ugyanaz, mint az igazi tradicionális létszemlélet; többnyire nem más, mint valamiféle hajlandóság, több-kevesebb értékkel megáldott törekvés, amely nem előfeltételez valódi tudást; sajnos az is igaz, hogy ez a törekvés, korunk mentális zavarodottságában, gyakorta ad szárnyat minden komolyabb megalapozottságot nélkülöző agyrémszerű, képzeletszülte elgondolásoknak. Nem találva hiteles hagyományt, amelyre önmagukat alapozhatnák, odáig mennek néha, akik e törekvéstől érintettek, hogy sohasem létezett álhagyományt álmodnak meg, amelyek olyan hiányosak alapelveikben, mint amilyenek csak a hamisítványok lehetnek. Az egész modern zavarodottság tükröződik ezekben a kísérletekben, s bármi legyen is szerzőik szándéka, mindez csak az általános egyensúlytalanság további fokozódását eredményezi. E szemléletek közül, csak az okkultisták egyik csoportja által, össze egyáltalán nem illő elemekből tákolt, úgynevezett "nyugati tradíciót" említenénk, amely elsősorban a "teozófusok" nem kevésbé képzeletszülte "keleti tradíciójával" kíván versenyezni; ezzel kapcsolatban elég hosszú kitérőt tettünk másutt, ezért most inkább olyan, figyelemreméltóbb teóriák vizsgálatára térünk rá, amelyek legalább hajlandóságot mutatnak egy- egy valamikor ténylegesen élő hagyomány felé való fordulásra.
Utaltunk fentebb arra a tradicionális áramlatra, amely a nyugati régiókból eredt; az atlantiszi ősökről szóló beszámolók mutatnak rá ennek forrására; több mint valószínű, hogy a kontinens múltban történt utolsó nagy kataklizmában való eltűnése után, az atlantiszi hagyomány maradványai különböző területekre áramlottak, ahol keveredtek más, már működő tradíciókkal, legnagyobb részt a nagy hyperboreai tradíció leágazásaival, nagyon valószínű továbbá, hogy a kelta doktrínák, főként ennek a fúziónak az eredményei közül kerültek ki. Ennek megvitatási lehetőségétől azonban igen távol vagyunk; ugyanis ne felejtsük el, hogy a valódi "atlanti" forma évezredekkel ezelőtt tűnt el, azzal a civilizációval együtt, amelyhez tartozott, s aminek a pusztulása, csak egy olyan pervertálódás végeredményeként történhetett meg, amely sok szempontból hasonlatos ahhoz, amit ma látunk, azzal a lényeges különbséggel, hogy az emberiség akkor még nem lépett be a Kali-Yugába. Azt is figyelembe kell venni, hogy ez a hagyomány ciklusunknak csak egy másodrendű időszakával áll összefüggésben, s nagy hiba lenne azonosságát keresni a Primordiális Tradícióval, amelyből az összes többi származik, és amely az egyedüli, amely fennmarad a kezdettől a végig. Ezeket az állításokat igazoló összes adat bemutatása valójában nem tartozik tárgyunkhoz; csak a következtetéshez ragaszkodunk, tudniillik, hogy lehetetlen az "atlanti", vagy valamely többé-kevésbé hozzátartozó hagyomány föltámasztása; ily módon jókora fantáziálás kell az erre vonatkozó kísérletekhez. Nem kevésbé nyilvánvaló továbbá, hogy lehet érdekes azon elemek eredetének kutatása, amelyek régebbi hagyományok kialakításában játszottak szerepet, amennyiben ez ügyben - bizonyos illúzióktól való őrizkedés végett - minden szükséges elővigyázatosság megtétetett; az olyan nyomozások tehát semmiképpen sem képesek hagyományélesztésre, amelyek nem veszik figyelembe tökéletesen világunk jelenlegi feltételeit.
Vannak mások, akik a "keltaizmushoz" óhajtanak kapcsolódni, és miután az általuk vett modell kevésbé távoli, céljuk is jobban kivitelezhetőnek tűnik. Hol található meg azonban manapság tiszta állapotban a "keltaizmus", ráadásul olyan életerővel, amely képes lenne valódi alapul szolgálni? Nem holmi archeológiai, vagy merő "irodalmi" újraélesztéshez, aminek számos formája fel-feltűnőben van, hanem egy teljeskörű readaptációhoz. Az igaz, hogy világosan felismerhető, és még mindig használható "kelta" elemek különböző közvetítéseken keresztül eljutottak hozzánk, ezek azonban igen messze vannak attól, hogy teljes hagyományt alkothassanak; azonkívül furcsa módon, mára különösen azokban az országokban merült feledésbe ez a hagyomány, ahol előzetesen működésben volt, jobban mint más olyan civilizációk esetében, ahol sohasem volt otthon. Nem elég-e ez annak észrevételére, hogy teljesen alaptalan ez az elgondolás? De menjünk tovább: minden olyan esetben, mint ez, vagyis ahol az ember letűnt civilizációk hagyta nyomokkal operál, nem lehet megérteni a nyomokat máshogy, csak a még élő tradicionális civilizációk analóg elemeivel való összevetés révén; és ez retrospektíve már a középkorra is vonatkozik, amelyben számtalan olyan elem létezett még, amely a modern Nyugat elől elrejtette értelmét. Csak a még élő hagyományokkal történő kapcsolatfelvétel képes újraéleszteni azt, ami egyáltalán újraéleszthető még; és mint már többször rámutattunk, ez az az óriási segítség, amit Kelet Nyugatnak nyújthat. Tagadhatatlan, hogy fennmaradt bizonyos kelta szellemiség, és hogy ez - akárcsak a múlt különböző időszakaszaiban - még mindig képes önmagát bizonyos formákban megnyilvánítani; amikor azonban valaki odáig megy, hogy azt bizonygatja, léteznek még mindig spirituális centrumok, ahol a druida hagyományt teljes egészében megőrizték, elvárjuk, hogy ezt be is bizonyítsa, ám még eközben is rendkívüli kétkedéssel, ha nem teljesen hitetlenül figyeljük majd ténykedését.
Igazság szerint a fönnmaradt kelta elemek legnagyobb része a középkor folyamán a kereszténységbe olvadt; a Szent Grál-legenda - mindazzal, amit magában rejt - különösen jellegzetes és fontos példája ennek. Azonkívül úgy véljük, hogy ha egy nyugati hagyományt helyre kellene állítani, annak elkerülhetetlenül a szó legnemesebb értelmében vallásosnak kellene lennie, amely pedig csak a kereszténység lehetne; mivel egyrészről más lehetséges formák túlságosan idegenek lennének a nyugati mentalitás számára, másrészről Nyugaton még mindig élő tradicionális szellemi maradványok csak a kereszténységben, illetve ha még pontosabbak akarunk lenni, a katolicizmusban találhatók. Számos "tradicionalista" megkísérli tagadni e tényt - alaptalanul -, s ezzel halálra is ítéli téves elképzelését; magától értetődik ugyanis, hogy az ember csak akkor állíthat helyre valamit, ha annak - legalábbis egykor - tényleges léte volt; így ott, ahol a folytonosság hiányzik, mindenféle újjáélesztési kísérlet szükségképpen mesterkélt és komolyabb eredményre aligha vezethet. Ha azt állítják, hogy maga a kereszténység napjainkban nem érti már saját alapvető jelentését, azt kell válaszolnunk, hogy ez legalább formailag megtartott mindent, ami szükséges alapot biztosíthat
ahhoz, amiről beszélünk. A legkevésbé légbőlkapott kísérletnek, s tulajdonképpen az egyetlennek, amely nem ütközik közvetlenül ellehetetlenítő akadályokba, valami ahhoz hasonlót kellene felújítania - a módosulások és körülmények követelte különbségekkel -, ami a középkorban létezett; de mivel mindaz, ami ehhez szükséges, Nyugatról tökéletesen kiveszett, ezért - mint már rámutattunk - elengedhetetlenné vált a maguk örökkévalóságában fennmaradó hagyományok felkutatása, és az adaptáció problematikájának kidolgozása, ami kizárólag egy rendkívül felkészült intellektuális elit segítségével történhetne meg. Mindezt elmondottuk már korábban, mégis szükséges itt elidőznünk ismét, mivel jelenleg rendkívül sok következetlen fantáziálás van szabadjára engedve, és mert lényeges megérteni, hogy még ha a keleti tradíciók a maguk speciális formájában egy - éppen definíciója szerint minden formát feltétlenül meghaladni képes - elit számára okvetlenül asszimilálhatóak is, ez nyilván nem érvényes a nyugati átlagemberre, aki számára ezek a hagyományok - hacsak nem eszközölnek rajtuk láthatatlanul bizonyos átalakításokat - érthetetlenek. Ha a nyugati elit kialakulna, hivatásának betöltésében a keleti doktrínák valódi megismerése esszenciális jelentőségű lenne; a jóval nagyobb számú tömeg azonban, amely úgyszólván aratná az elit művének gyümölcseit, nem lenne baj ha semmit sem tudna az elit munkájáról, s csak a következményként adódó hatást fogná fel úgymond öntudatlanul, minden esetben olyan, az érzékelési körein tökéletesen kívül eső eszközökből kifolyólag, amelyek realitása és hathatósága ezáltal csöppet sem csorbulna. Mellesleg ezzel kapcsolatban mást soha nem mondtunk, s itt is csak megpróbáltuk olyan világosan megismételni mindezt, amennyire csak lehetséges; ugyanis ha már azt nem várhatjuk el, hogy minden esetben mindenki tökéletesen megértsen bennünket, legalább azt próbáljuk meg elkerülni, hogy olyan törekvéseket tulajdonítsanak nekünk, amelyekhez semmilyen értelemben sincs semmi közünk.
Itt van azután a világ jelenlegi állása, amiben nyilván a legérdekeltebbek vagyunk, úgyhogy engedtessék meg, hogy jóslásokba bocsátkozások helyett elidőzzünk egy pillanatra azoknál a javaslatoknál, amelyek mostanában a "nyugati tradíció" helyreállításának címén bukkannak fel. Van egy olyan észrevétel, amely önmagában elegendő annak bemutatásához, hogy ezek az elgondolások úgymond nincsenek rendben; eszerint majdnem minden esetben egyfajta Kelet-ellenes viselkedésből fogannak. Hozzá kell tenni, hogy olykor még a magukat állítólag keresztényeknek vallók felett is eluralkodik ez az érzület; még mintha ők is csak az egyébként teljesen látszólagos ellentétek felkutatására hajlanának; emiatt van aztán a köztudatban az a tarthatatlan, abszurd vélemény, amely szerint ha találhatóak is a kereszténységben és a keleti doktrínákban szinte azonos formákban kifejezett megegyező részek, azok a két esetben nem azonos, sőt ellentétes jelentésűek! Azok, akik az efféle tévedéseket produkálják, csak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy bármi legyen is a célkitűzésük, nemigen jutottak messzire a tradicionális doktrínák megértésében, s így képtelenek felismerni azt a fundamentális azonosságot, amely ezek összes eltérő felszíni formája mögött húzódik; az ilyenek aztán akár odáig is elmehetnek, hogy alkalomadtán a teljesen nyilvánvaló esetekben is tagadják ezt az azonosságot. Ugyanilyen végletesen félrevezető az a nézet, miszerint ők tartják fenn magát a keresztény szellemiséget, azok, akik egy minden területet felölelő, teljes szintézist nyújtó valódi tradicionális doktrína eszméjének megfelelni képtelenek; pontosan a kulcsprincípiummal nincsenek tisztában, s ezzel többet ártanak, mint amennyit azzal az állítólagos szándékkal használnak, hogy fellépnek a modern szemléletmód ellen; így amikor alkalomadtán "tradícióról" beszélnek, nyilván nem abban az értelemben teszik azt, mint mi.
A korunkat fémjelző mentális zavarodottságban magát a "tradíció" szót válogatás nélkül, a legkülönbözőbb fajtájú, gyakran teljesen jelentéktelen dolgokra, például minden egyetemes vonatkozást nélkülöző, olykor teljesen újkeletű szokások megnevezésére alkalmazzák. Másutt mutattunk rá hasonló típusú visszaélésekre a "vallás" szó használata kapcsán. Ezekkel a nyelvi perverziókkal a lehető legbizalmatlanabbnak kell lennünk, mivel a szóban forgó ideák degenerálódásának hű tükörképei. Az a tény, hogy valaki "tradicionalistának" vallja magát, még korántsem jelenti azt, hogy akárcsak nagyjából is tisztában lenne azzal, mit is jelent a "tradíció" szó valódi értelmében. Részünkről abszolúte tarthatatlannak "minősítjük", hogy ezt a kifejezést bármi olyasmire vonatkoztassák, ami pusztán emberi szintű. Nem felesleges ezt határozottan kimondani abban a korban, amelyben - csak egyetlen példát véve - olyan kifejezések, mint a "tradicionális filozófia" minden sarkon fel-felbukkanak. A filozófia - legyen bár tökéletesen az, aminek lennie kellene - sohasem jogosult a "tradicionális" jelzőre, mivel még akkor is pusztán racionális szintű, ha semmit sem tagad, ami ezen a szinten túlmegy. A filozófia nem több, mint a mindenfajta kinyilatkoztatás és inspiráció nélküli, emberi individualitás emelte építmény, amit egyetlen szóba kondenzálva úgy jellemezhetnőnk, hogy "profán". Azonkívül, minden sokak által dédelgetett illúzió ellenére, egy faj vagy egy korszak mentalitása nyilvánvalóan nem korrigálható pusztán valamilyen tudálékos, "információhalmozó" tudomány segítségével, hanem csak olyasmiével, ami abszolút meghaladja azokat a filozófiai spekulációkat, amelyek - pontosan természetükből kifolyólag - még a legjobb időkben is arra vannak kárhoztatva, hogy teljes mértékben külsőek és sokkal inkább nyelviek, mintsem valóságosak legyenek. Az elveszett tradíció csak az élő tradicionális szellemiséggel felvett kapcsolat révén állítható helyre és kelthető életre, ez a szellem pedig - mint fentebb elmondtuk - már csak Keleten él. A kapcsolatfelvétel mellett ugyanakkor a leglényegesebb az lenne, hogy legalább a
törekvés meglegyen Nyugaton a tradicionális szemléletmód helyreállítására, de aminek egyben a puszta törekvésnél jóval többnek is kellene lennie. A már felébredt - szemünkben igen tökéletlen - "anti-modern" reakció különböző megnyilvánulásai csak megerősítik ugyanezt meggyőződésünket, s bár elutasító és kritikus oldalukról kitűnnek, mindazonáltal az igazi intellektualitás restaurációjától nagyon messze állnak, s legfeljebb egy szűk mentális horizont keretei között érvényesülhetnek. De ezek legalább arra hangolják a kedélyeket, amit az utóbbi években még nyomokban is igen nehéz felfedezni: ha többé szolgamód nem minden nyugati ember nyugodna bele a modern civilizáció kizárólagosan anyagi kibontakozásába, jel lenne ez arra, hogy a gyógyulás minden reménye teljesen még nem veszett ki innen.
Bárhogyan is történjék, ha Nyugat visszatalálna tradíciójához, ezzel Kelettel szembeni ellentéte - ez a valójában a tradicionális és az antitradicionális szemléletmód közötti ellentét - is feloldódna és megszűnne, mivel ennek gyökerei kizárólag a nyugati deviációban rejlenek. Ily módon - a fent említettek véleményével ellentétben - a tradíciókhoz való visszatérés egyik első eredménye a Kelettel közvetlenül kivitelezhető kiegyezés lenne, ami minden, a keletiekkel összevethető vagy ekvivalens elemeket birtokló civilizáció között lehetséges, de csak ezek közt, miután kizárólag ezek azok az elemek, amelyeken egy hatékony egyetértés alapulhat. A tradicionális létszemlélet mindig, mindenütt alapvetően ugyanaz, akármilyen formát is öltsön; ugyanis az eltérő mentális feltételekhez, illetve a tér és az idő eltérő körülményeihez illeszkedő különböző formák kizárólag egyeden igazság kifejeződései. Azonban a látszólagos sokszerűség mögötti fundamentális egységet csak azok foghatják fel, akik képesek a tiszta intellektualitás álláspontját felvenni; mellesleg az intellektuális területen találhatóak azok a princípiumok, amelyekből normálisan minden más - akár közvetve, akár közvetlenül - származik. Mindenekelőtt tehát a princípiumokat kell egyeztetni, hogy ténylegesen megalapozott egyetértés jöhessen létre, tudniillik ezek képviselik azt, ami igazán lényeges; mihelyst ezek kölcsönösen elfogadottak és értettek, az egyetértés rögtön, "magától" jön létre. Igazság szerint hozzá kell tenni, hogy a princípiumok tudása esszenciális, a szó szoros értelmében vett metafizikai tudás, valamint egyetemes, ahogyan maguk a princípiumok is egyetemesek; következésképpen minden individuális esetlegességtől tökéletesen független, amiknek viszont rögtön be kell lépniük, mihelyst az ember rátér az alkalmazásokra; ily módon tehát az intellektuális terület az egyetlen, ahol a különböző mentalitások közötti adaptációk munkáját nem kell elvégezni. Egyébként ha a mű intellektuális szinten megvalósult, akkor már csak a konzekvenciák levonása marad hátra, s az egyetértés az összes többi területen is megvalósul, mivel - mint már elmondtuk - közvetve vagy közvetlenül minden ennek a függvénye; másrészről minden egyéb, a princípiumokon kívüli részterületeken elért "egyetértés" mindig nagyon ingatag és bizonytalan marad, s inkább diplomáciai megállapodáshoz, mintsem valódi egyetértéshez hasonlatos. Ez azért van így - ismételjük meg még egyszer -, mert valódi egyetértés csak felülről jöhet létre, alulról sohasem. Ezt pedig kettős értelmében kell akceptálni: a műnek abból kell kiindulnia, ami a legmagasabb, vagyis a princípiumokból, s innen kell alászállania a különböző szintű alkalmazások síkjára, a közöttük fennálló hierarchikus egymásrautaltságot mindvégig szem előtt tartva; szükségszerű továbbá, hogy a mű egy, a szó legvalódibb és legtökéletesebb értelmében vett elit alkotása legyen, és ezalatt szigorúan intellektuális elitet értünk, de tulajdonképpen másmilyen nem is létezik.
E néhány gondolat talán képes lesz bemutatni, mennyi minden hiányzik
a modern nyugati civilizációból ahhoz, hogy normálissá és teljessé legyen,
nemcsak a keleti civilizációkkal való lehetséges igazi egyetértés tekintetében,
hanem általában véve; a két probléma természetesen szoros kapcsolatban
áll, sőt valójában a kettő egy, s ennek okát éppen most adtuk meg. Ily
módon ezután azt kell bővebben bemutatnunk, mi is az az antitradicionális
- vagyis modern - szemléletmód, miből áll, mik a következményei ha egyeduralomra
jut, hogy ennek tudatában aztán könyörtelen logikával leplezhessük le a
jelenlegi eseményeket. Mielőtt azonban rátérnénk erre, még egy megjegyzés
elengedhetetlen: határozottan "antimodernnek" lenni, a szó semmilyen értelmében
sem jelenti azt, hogy "Nyugatellenesnek" lenni; ellenkezőleg, az egyeden
olyan erőfeszítést jelenti, amely értékelhetően képes lehet Nyugatot saját
konfúziójából kimenteni. Mellesleg nincs az a tradíciójához hű keleti,
aki másként látná mindezt, és az is biztos, hogy Nyugatra onnan messzemenőkig
kevesebb veszély leselkedik - amely veszélyeztetésnek aligha van értelme
-, mint a modern civilizációval eggyé vált Nyugat részéről. És még itt
szorgalmazzák manapság "Nyugat defenzíváját", ami felettébb figyelemreméltó
akkor, amikor - mint később látni fogjuk - pontosan a Nyugat az, ami egyre
inkább azzal fenyeget, hogy az egész emberiséget belerántja saját tébolyodott
aktivitásának örvényébe; figyelemreméltó mint mondottuk, továbbá teljesen
igaztalan, amennyiben ezalatt - mint azt bizonyos záradékok ellenére láthatóan
komolyan gondolva - azt értik, hogy ennek a "defenzívának" egyenesen Kelet
ellen kell irányulnia, holott az igazi Keletnek esze ágában sincs megtámadni
vagy leigázni senkit, és nem óhajt mást, mint független békességben maradni
- ami el kell ismerni, aligha túlzott kívánság. Tulajdonképpen Nyugatnak
tényleg óriási szüksége van "defenzívára", de egyes-egyedül önmaga és saját
tendenciái ellen, amelyek - mihelyst megérlelik következményeiket - elkerülhetetlenül
Nyugat romlásában és pusztulásában érnek véget; ezért (a "Kelet elleni
defenzíva" helyett) Nyugat "reformját" kell szorgalmazni, vagyis a tradíció
igazi restaurációját, ami mintegy természetes következményként vonná maga
után a Kelethez fűződő kapcsolatok rendeződését. Részünkről - már amennyire
eszközeink engedik - sem a reform, sem az egyeztetés ügyében nem kérdéses
a közreműködés, ha van egyáltalán még idő bárminemű eredmény elérésére
ama végső katasztrófa előtt, ami felé a modern civilizáció siet. Már ha
a katasztrófa elkerülhetetlen is, a mű építése mégsem értelmetlen, mivel
bármennyire távolról is, de ez fogja mintegy előkészíteni az »Előszóban«
említett "elválasztást", ezáltal biztosítva azoknak az elemeknek a megőrzését,
amelyeknek szükségképpen meg kell menekedniök a jelen világ hajótöréséből,
hogy egy eljövendő új világ csíráit képezhessék.
