Nyugati invázió
Mint már említettük a modern felforgatás Nyugatról indult el, ugyanakkor teljesen lokális jelenségként itt is maradt a legutóbbi időkig. Mára azonban a folyamat olyan horderejűvé lett, hogy másutt sem lehet többé figyelmen kívül hagyni: a felforgatás beindult mindenhol, és úgy tűnik már Kelet sem tud ellenállni. Jóllehet a nyugati invázió korántsem újkeletű, mindazonáltal idáig csak más népek többé-kevésbé erőszakos elnyomására korlátozódott, s hatása nem érvényesült a politikai és gazdasági területeknél mélyebben: a számos, különböző álruhákban munkálkodó propaganda minden fáradozása ellenére, a keleti gondolkozásmód sértetlen maradt minden deviációtól, és az ősi tradicionális civilizációk érintetlenül fennmaradtak. Ezzel szemben ma már vannak szinte teljesen "elnyugatiasodott" keletiek, akik feladják saját tradíciójukat és átveszik a modern szemléletmód összes aberrációját, hogy aztán mint az európai és amerikai egyetemeken eltévelyített, denaturált elemek saját országaikban is zavar és konfliktus okozóivá legyenek. Ugyanakkor jelentőségüket, legalábbis pillanatnyilag, nem érdemes eltúlozni: a nyugati ember hajlamos azt gondolni, hogy ez a néhány kirívó egyén képviseli a jelenkori Keletet, míg ellenben ezek jelentősége se túlságosan széles körűnek, se különösebben mélynek nem tekinthető. Ezt a tévedést könnyű megmagyarázni, miután az igazi keletiek egyáltalán nem próbálnak ismertekké válni, hogy aztán Nyugat elutasítsa őket, és ha szabad azt mondani csak a modernisták szeretnek előtérben tenni, írni, beszédeket tartani és más egyéb felszínes tevékenységekben szépelegni. Mindazonáltal antitradicionális mozgalom könnyen teret nyerhet, így minden eshetőséget, még a legkedvezőtlenebbeket is fontolóra kell venni. A tradicionális szellemiség lassan úgyszólván visszahúzódik önmagába, amivel egyidőben az ezt őrző igazi spirituális centrumok még inkább zártakká, még nehezebben megközelíthetőekké válnak; és ez az általános bezárulás ténylegesen megfelel annak, aminek a Kali-Yuga utolsó fázisában végbe kell mennie.
Engedtessék meg, hogy nagyon határozottan kimondjuk, a modern szemléletmód kifejezetten nyugati eredetű, épp ezért a hatása alá kerülőket szellemileg nyugatiaknak kell tekintenünk, még akkor is ha születésileg keletiek; számukra minden keleti eszme tökéletesen idegen, és a keleti doktrínákkal szembeni ellenségeskedésük egyetlen mentsége is csak az lehetne, hogy ezeket végletesen nem ismerik. Figyelemreméltó, egyszersmind feloldhatatlan ellentmondást rejt, hogy az intellektuális, helyesebben a kontraintellektuális "elnyugatiasodás" kollaboránsai politikai síkon olykor éppenséggel "nyugatellenesekként" lépnek fel. Nincs azonban ebben semmi meglepő: tudniillik ezek a körök szorgalmazzák a különböző "nemzetek" kialakulását Keleten, jóllehet a tradicionális létszemlélettel minden nacionalizmus esszenciálisan szembenáll; lehetséges, hogy szembe akarnak szállni az idegen elnyomással, csakhogy eközben nyugati metódusokat kezdenek használni, pontosan olyanokat, amilyeneket a nyugati népek használnak az egymás elleni harcokban; és valószínűleg pontosan ez létük igazi értelme. Valójában ha a dolgok elérnek arra a pontra, ahol az ilyen metódusok alkalmazása kikerülhetetlen, a kétes munkamódszer csak a közösség azon elemeinek felhasználásával valósítható meg, akiknek minden kapcsolatuk megszakadt a tradícióval. Ennek fejében lehetnek e célra ideiglenesen hasznosak ezek az elemek, majd miként maguk a nyugatiak is, mellőzhetőek. Azonkívül teljesen logikus lenne, ha a nyugatiak által terjesztett téveszmék maguk a Nyugat ellen fordulnának, miután semmi mást, kizárólag meghasonlást és pusztulást nemzhetnek. Ezek miatt a téveszmék miatt fog a modern világ ilyen vagy olyan úton megsemmisülni; mellékes jelentőségű, hogy ez a nyugatiak egymással szembeni ellenségeskedése vagy a nemzetek, vagy a társadalmi rétegek közötti háborúskodás révén, vagy mint azt néhányan állítják, az "elnyugatiasodott" keletiek támadása által, esetleg harmadik lehetőségként, a "tudományos haladás" által okozott kataklizma eredményeként történik-e majd meg; mindenesetre a nyugati világra leselkedő veszélyeket teljességgel Nyugat teremtette, és azokért csakis önmagát teheti felelőssé.
Az egyetlen értelmes kérdés az, hogy a modern befolyás eredményeként Kelet egy pusztán átmeneti és felszíni válságot szenved-e el, vagy pedig magával rántja Nyugat saját bukásával az egész emberiséget? Nehéz lenne jelenleg egyértelmű választ adni; mára mindkét ellentétben álló szemléletmód megtalálható Keleten, azonban a tradícióban rejlő szellemi erő - amelyről ellenfelei ráadásul semmit sem tudnak -, ha a saját szerepét játszaná, úgy kergethetné el az anyagi hatalom rémképét, mint fény az árnyékot; sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a tradíció szellemi erejének előbb vagy utóbb, de végül is mindenképpen győznie kell, mindazonáltal még ezt megelőzően valószínűleg egy teljesen sötét időszak következik el. A tradicionális szellem halhatatlan, mert lényegénél fogva a halál és a mulandóság felett áll; a külső világból azonban teljesen visszahúzódhat, ahol akkor aztán tényleg "világvége" lesz. Az elmondottakból következtetni lehet, hogy egy efféle lehetőség semmi esetre sem valószínűtlen; abban a felforgatásban, amely Nyugatról támadt, és amely jelenleg Keletre is átcsapott, a "vég kezdetét", vagyis annak a pillanatnak az előzetes jelét kell látnunk, amelyben a hindu tradíció szerint a szent doktrína egésze egy kagylóhéjba záródik, ahonnan legközelebb az eljövendő új világ hajnalán lép majd ki sértetlenül.
De az események további előrejelzése helyett, térjünk vissza a jelenlegi helyzetre: Nyugat feltarlózhatatlanul betolakodik mindenüvé; hatása - miután ez esik legközvetlenebb elérhetőségi körébe - először az anyagi területen érezteti magát, erőszakos hódítás, "üzlet" vagy a másik ország erőforrásai felett megszerzett felügyelet révén; ezután azonban helyzet még tovább rosszabbodik. A. nyugatiak, akiket mindig is a kizárólag rájuk jellemző prozelitizmus vezérelt, bizonyos mértékig sikeresen vezetik be saját antitradicionális és materialista szemléletmódjukat más népek körébe is; és mialatt az invázió első formája legrosszabb esetben is csak az ember testi épségét veszélyeztette, addig ez az újabb forma megmérgezi lelkeket is és megöl minden spiritualitást. Természetesen az első inváziós forma tette lehetővé a másodikat, úgyhogy végül is tényleg csak a nyers erő révén sikerül Nyugatnak önmagát a világ nagy része fölé helyezni, és ennek tulajdonképpen szükségszerűen kell így történnie, mivel civilizációjának ebben a szférában fekszik egyetlen tényleges, ugyanakkor minden más szempontból rendkívül alacsonyrendű fensőbbrendűsége. A nyugati túlkapás, a maga összes megjelenésében, a materializmus túlkapása, és más tulajdonképpen nem is lehetne; nincs az a többé-kevésbé jól sikerült hazudozás, moralista kifogás, humanista szavalat, amelyik megnyerőbbé tudna válni leplezett, pusztító céljait elérendő; semmi sem cáfolhatja ezt az igazságot, s amit csak az átejthető balekok, illetve azok vitathatnak, akik ezért vagy azért érdekeltek azt a művet szolgálni, amely a szó szoros értelmében, tényleg "sátáni".30
Különös tény, de bizonyos személyek éppen a nyugati invázió radikális előretörésének időpontját választják, hogy kiadják a jelszót egy számukra félelmetes veszély, a keleti eszmék állítólagos Nyugatra szivárgása ellen; miféle újabb eltévelyedés lehet ez? Abbéli szándékunk ellenére, hogy általános jellegű megfontolásokhoz tartjuk magunkat, e ponton nem hagyhatjuk legalábbis néhány szó nélkül a nemrégiben Henri Massis által publikált Défense de l'Occident című művet, amely egyike eme eszmefuttatások legjellegzetesebb megnyilvánulásainak. E zavaros, sőt ellentmondásokkal teli könyv ismét csak megmutatja, mennyire képtelenek eredményesen fellépni a legtöbben azok közül, akik a modern felforgatás elleni akció útjait keresik, mivel még az sem teljesen világos előttük, hogy mi ellen is kell harcolniuk. A szerző időnként lemond az igazi Kelet elleni támadó szándékról; és ha tartotta volna magát kizárólag az "álkeleti" fantáziálások, a megtévesztő nevek alatt terjesztett, hamisítatlanul nyugati elméletek kritizálásához - amelyek a jelenkori felforgatás számos termékének mindössze egyikét képezik - még teljes körű helyeslésünkre is találhatott volna, annál is inkább, mert mi magunk is ezek hatalmas veszélyére, egyszersmind intellektuális szempontbóli ostobaságára szoktuk felhívni a figyelmet. Sajnálatra méltó módon azonban nem állt meg itt, hanem szükségét érezte, hogy a keleti koncepciókat ezeknél "aligha jobbaknak" minősítse, amihez bizonyos "hivatalos" orientalistáktól vett idézetekre támaszkodik, amelyekben - ahogyan az lenni szokott - a keleti doktrínák a karikatúra szintjéig vannak torzítva. Vajon mit szólna Henri Massis ha valaki ugyanilyen módon értelmezné a kereszténységet, és ennek bírálatát egyetemes "hiperkritikai" munkálatok alapján követelné meg? Ő ugyanis ezt teszi az indiai és kínai doktrínákkal, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy az általa idézett nyugatiak a legcsekélyebb közvetlen tudással sem rendelkeznek e doktrínákat illetően, míg ellenben a kereszténységen kontárkodó kritikustársaiknak legalább bizonyos mértékig jártasnak kell lenniük a keresztény tanításokban, még akkor is, ha minden, a vallással kapcsolatos iránt érzett vak gyűlöletük meg is akadályozza őket bárminemű komolyabb értésben. Ennek kapcsán hozzá kell tennünk, gyakorta nehezen tudjuk meggyőzni a keletieket arról, hogy ha bizonyos orientalisták vagy mások tanulmányai pusztán az értetlenség, nem pedig a tudatos és szándékos torzítás eredményei lennének, akkor nem lennének attól a bősz gyűlölettől átitatottak, amely az antitradicionális szemléletmód állandó velejárója; és méltán kérdezhetjük meg Henri Massist: valóban tanácsosnak tartja külföldön a tradíció megtámadását, miközben otthon annak helyreállításáért harcol? "Tanácsost" mondottunk, ezzel utalva rá, hogy számára az egész vita a politika síkján folyik; és miután mi ettől eltérő, nevezetesen tisztán intellektuális álláspontot veszünk fel, az egyetlen kérdés, ami számukra lényeges, hogy mi az igazság; ez a szempont azonban nyilván túl magas és túl derűs ahhoz, hogy abban a vitatkozók bármiféle kielégülést találjanak, sőt még az is kétséges, hogy nagy vitázó minőségükben az igazság érdekli-e még egyáltalán őket.31
Massis támadást intéz azok ellen, akiket "keleti propagandistáknak" hív; e kifejezés már önmagában is fogalmi ellentmondást rejt, mivel mint azt már annyiszor elmondtuk, a propaganda utáni vágy hamisítatlanul nyugati jelenség; és ez már önmagában azt mutatja, hogy itt valami félreértés történik. Valójában azok a propagandisták, akikre ő gondol, két csoportra oszthatók, ahol az első csoportot vérbeli nyugatiak alkotják; elnézve a magukat a keleti szemlélet ismerőinek valló németeket, oroszokat, igencsak nevetséges lenne ha bennük nem minden Kelettel kapcsolatos eszme legszánalmasabb nemtudásának jelét látnánk; a szerző e csoporttal kapcsolatos némelyik észrevétele igen találó, kérdés marad azonban, hogy vajon miért nem annak tünteti fel őket, amik a valóságban. Eme első csoporthoz kell sorolni még az angolszász "teozófizmus" valamint az összes többi hasonszőrű szekta alapítóit is, akiknek keleti terminológiája nem egyéb, mint a tudatlanok és félreinformáltak rászedésére szolgáló maszk, az álcázott eszmék pedig legalább annyira idegenek Kelet, mint amennyire kedvesek a modern Nyugat számára. Az ilyen típusú egyének egyébként valamiféle ezoterizmussal való kérkedésüknek köszönhetően jóval veszedelmesebbek, mint az egyszerű filozófusok; jóllehet ezeknél semmivel sem tudnak többet, mégis csalárdul színlelik az ezoterizmust, hogy ezzel bilincseljék magukhoz azokat az embereket, akik a "profán" okoskodásoknál valami jobb után kutatnak, és akik a jelenlegi káosz közepette nem tudják hova forduljanak; kissé meglepő, hogy Henri Massis meg sem említi őket. Ami a másik csoportot illeti, ebben azokra az elnyugatiasodott keletiekre találunk, akikre fentebb már utaltunk; ezek az emberek legalább annyira nem ismerik az igazi keleti eszméket, mint az előző csoportba tartozók, miáltal még ha szeretnék se tudnák ezeket "terjeszteni". Mellesleg a maguk elé tűzött cél ennek pontosan az ellenkezője, tudniillik először Keleten is el akarják pusztítani ezeket az eszméket, másodszor Nyugatnak be szeretnék mutatni, hogy az ő modernizált Keletük összhangba hozható az Európában és Amerikában beléjük vert elméletekkel. Ezek a legkártékonyabb, közvetlenül az intelligenciát bénító, nyugati propagandák és reklámok különféle változatainak közismert ágensei csak Keletet veszélyeztetik, nem pedig a rajtuk keresztül tükröződő Nyugatot. Mégpedig az igazi Keletet, amiről Henri Massis egyetlen említést sem tesz, s ami talán nem is lehetett számára túlságosan nehéz, merthogy erről, a semmi nem sok, de ő feltehetőleg ennyit sem tud; az, hogy egyetlen nem elnyugatiasodott keleti nevére sem tudott hivatkozni, elégséges indítékául szolgálhatott volna, hogy végiggondolja és belássa: "keleti propagandisták" egyáltalán nem léteznek.
Azonkívül, bár ez szokásunk ellenére személyünkkel kapcsolatos szólásra kényszerít bennünket, a következő határozott kijelentést kell tennünk; amennyire mi tudjuk, rajtunk kívül senki más nincs, aki az autentikus keleti eszméket
Nyugaton részletesen kifejti; tesszük pedig ezt minduntalan pontosan ugyanúgy, ahogyan tenné azt hasonló körülmények között minden keleti, vagyis a propaganda és a népszerűsítés legcsekélyebb szándéka nélkül, kizárólag azoknak a kedvéért, akik képesek a doktrínákat úgy megérteni ahogyan azok vannak, mindenféle olyan torzítás igénybevétele nélkül, amely eltérítené azokat céljuktól; hozzátehetjük még, hogy a nyugati intellektuális hanyatlás dacára, azok, akik ezeket értik - bár nyilvánvalóan csak szűk kisebbséget alkotnak - koránt sincsenek olyan kevesen, mint azt gondolni lehetne. Ez az értés természetesen nem az a fajta, amire Henri Massis gondolt - nincs szándékunkban hosszasan fejtegetni mi mellett is tör lándzsát, könyvének politikai nézetei ugyanis magukért beszélnek; ehelyett, hogy a lehető legjobb indulatúak legyünk, feltételezzük, hogy lelkét a nyugati civilizáció közelgő végének rossz előérzete gyötri, s talán ez ülteti fejébe egy "keleti propaganda" létének gondolatát. Sajnálatos az is, hogy nem képes világosan meglátni hol rejlenek az összeomlást előidézhető igazi okok, annak ellenére sem, hogy a modern világ bizonyos aspektusaira időnként megfelelő szigorral mutat rá. Tulajdonképpen az ezzel kapcsolatos bizonytalanság felelős érvelésének állandó elcsúszásáért: egyrészről egyáltalán nem biztos abban, hogy ki az ellenség, aki ellen harcol, másrészről "tradicionalizmusa" megengedi, hogy nagymérvű tudatlanságban legyen a tradíció igazi lényege felől, olyannyira, hogy a tradíciót egyértelműen a legkülsőségesebb jellegű valláspolitikai konzervatizmussal keveri.
A legékesebb bizonyíték, hogy Henri Massist félelmek nyugtalanítják az a rendkívüli, egyszersmind hihetetlen attitűd, amelyet e nemlétező "keleti propagandistáknak" tulajdonít. Elhitetné velünk, hogy ezeket Nyugat iránt vad gyűlölet fűti, és hogy csak árt Nyugatnak ha közlik vele tanításaikat, vagyis ha megajándékozzuk legdrágább kincsünkkel, amely bizonyos értelemben szellemük lényegét képezi! Lám van, akit a rémület efféle abszolút ellentmondásos hipotézisek terjesztéséig alacsonyít; az egész fáradságosan felállított bizonyításmenet rögtön az első pillantásra összedől, mégis mintha az egyébként nem ostoba szerző ezt észre se venné, ami miatt joggal tehető fel a kérdés: nincs-e Henri Massis biztos tudatában elmélete teljes képtelenségének? Nem egyszerűen csak olvasói homályos látására számít ennek elhitetésében? Már az elemi gondolkozásnak is világossá kell ugyanis tennie, hogy a keletieknek, ha tényleg annyira hevesen gyűlölnék a Nyugatot, első dolguk doktrínáik kizárólag saját használatra való féltékeny kisajátítása, illetve a nyugatiak azokba való betekintésének mindenáron való megakadályozása kellene, hogy legyen; valójában igazságtalan vádakat emel a keletiek ellen, méghozzá az igazságosság látszatával. Ettől azonban az igazság meglehetősen eltér: a keleti doktrínák hiteles képviselői senki iránt sem éreznek gyűlöletet és kizárólag egy oka van elzárkózásuknak: végletesen haszontalannak tartják olyanok előtt kifejteni bizonyos igazságokat, akik képtelenek megérteni azokat; a szükséges "kvalifikációkkal" rendelkezők előtt azonban - bármi legyen is származási helyük - sohasem tagadják meg az ismertetést; az aztán az ő hibájuk-e, hogy ezek között nagyon kevés nyugati akad? Ugyanakkor az vajon kinek a hibája, ha közben a keleti tömegek számára, miután régóta méltánytalanul kezelik őket, végül tényleg halálosan ellenszenvessé válnak a nyugatiak? Talán a szellemi szemlélődésbe vonult elitet kellene hibáztatni, amely szigorúan elzárkózik mindenféle felszínes "eszmecserétől", jobban mondva nem a nyugatiak hibája-e ez is, akik jelenlétüket mindenütt gyűlöletessé és elviselhetetlenné tették? Mihelyst a kérdés így, vagyis megfelelőképpen merül fel, a válasz is mindenki számára nyilvánvalóvá válik; és még ha az embernek el is kell ismerni, hogy a mind ez idáig hihetetlen türelemről bizonyságot tevő keletiek, legalábbis saját hazájukban, urak kívánnak lenni, ki az, aki ezért joggal vádolhatja őket? Azonban, amikor bizonyos szenvedélyek elszabadulnak, ugyanazok a dolgok a körülményeknek megfelelően nagyon különböző, sőt akár teljesen ellentétes módon is megítélhetőek: így például azt, amikor nyugati nép száll szembe külföldi invázióval, "hazafiságnak" hívják és a legnagyobb dicséretre méltatják, azt azonban, amikor keleti nép teszi ugyanezt, "fanatizmusnak", "intoleranciának", "idegengyűlöletnek" nevezik, ami semmi mást, csak megvetést és kiirtást érdemel. Azonkívül, talán nem az "emberi jogok" és a "szabadság" és az "igazság" és a "civilizáció" nevében próbálja Európa illetve Amerika mindenki más fölé kiterjeszteni törvénytelen hatalmát? Nem e hangzatos frázisok zászlaja alatt teszi mások számára az életet, a másként való gondolkozást szép lassan teljesen lehetetlenné? Hogy a moralizmus milyen hasznos találmány, ezek után aligha kétséges, már tudniillik azok számára, akik - ellentétben velünk - sehogy sem akarják belátni, hogy Nyugaton mára két embertípus maradt, amelyek közül valójában egyik sem ér semmit: a hiszékeny balek, amelyik értékeli a nagy szavakat, hisz a "civilizációs misszióban", ugyanakkor abszolúte nem eszmél, hogy miféle mélységes, materialista barbárságba süllyedt, illetve a ravasz számító, amelyik pedig kiaknázza ezt a beállítottságot, hogy erőszakos, érzéki ösztöneit kielégíthesse. Mindenesetre egy biztos, Kelet senkit sem fenyeget, és hogy semmilyen értelemben sem álmodozik Nyugat meghódításáról: jelenleg elég gondoskodnia az európai elnyomás ellen való védekezésről, amely ma már azzal fenyeget, hogy lelkületét is megmérgezi; az pedig enyhén szólva különös, hogy a megszállók veszik fel az áldozat pozícióját.
E kérdés tisztázása elengedhetetlen volt, tudniillik vannak olyan dolgok, amelyeket feltétlenül szóvá kell tenni; mégis időpazarlás lenne hosszabban időzni a témánál, hiszen "Nyugat védelmezőinek" érvelése ehhez túlságosan gyatra és következetlen. Azonkívül, ha momentán Henri Massis idézése végett felfüggesztettük a személyeskedéssel kapcsolatos szokásos idegenkedésünket, az főleg azért történt, mert az adott viszonyok között ez az ember a kortárs mentalitás egyik jellegzetes vonulatát képviseli, azt a vonulatot, amelyet feltétlenül bele kellett venni a modern világ jelenlegi állapotáról szóló tanulmányba. Vajon hogyan nyújthatna egy ilyen alacsonyrendű tradicionalizmus, szűk horizontjaival, nehéz felfogásával, sőt, mi több, iszonyú álságával bármiféle valódi és hathatós védelmet azon sokaknak a szemléletmódja ellen, akiknek osztozik előítéleteiben? Mindkét szemléletmód egyaránt nagyon mélyen implikálja az igazi princípiumok nem ismerését; mindkettő tendenciózusan tagadja mindazt, ami egy bizonyos határt meghalad, ugyanúgy képtelen más civilizációk létét elfogadni, ugyanaz a görög-latin klasszicista babona. Ez a tökéletlen reakció egyébként azért érdekel bennünket, mert rámutat néhány kortársunknak a világ jelenlegi állapotával való elégedetlenségre. Léteznek más megnyilvánulásai is ugyanennek az elégedetlenségnek, amelyek képesek lehetnének messzebbre is elmenni, ha helyesen irányítanák őket; jelenleg azonban minden erősen kaotikus, azt pedig igen nehéz megmondani, hogy mi is fog mindebből kialakulni. Mindazonáltal bizonyos idevágó előrejelzések nem lesznek haszontalanok, s mivel közvetlenül a jelenlegi világ sorsára vonatkoznak, egyszerre e mű konklúziójaként is szolgálhatnak, amennyiben lehetséges egyáltalán anélkül levonni következtetéseket, hogy a "profán" tudatlanságnak ne biztosítsunk nyílt támadási felületet az olyan igazságok meggondolatlan kifejtésével, amelyeket lehetetlen lenne a bevett módszerekkel igazolni. Nem tartozunk azok közé, akik úgy gondolják, válogatás nélkül lehetséges mindenről beszélni, főleg akkor nem, amikor az ember nem közvetlenül a tiszta doktrínáról szól, hanem rátér vonatkoztatásaira. Bizonyos fenntartások elengedhetetlenek, ugyanakkor olyan égető problémák is vannak, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Azonban ennek az indokolt, sőt nélkülözhetetlen óvatosságnak semmi köze sincs bizonyos gyermeki félelmekhez, amelyeket egyszerűen a tudatlanság eredményez, s amik az indiai közmondás szerint hasonlítanak a "kötelet a kígyóval összetévesztő" ember rémületéhez Akár tetszik valakinek, akár nem, arról kell beszélni, amit a körülmények megkövetelnek; sem az egyik oldal haszonlesőinek ostoba ellenszenve, s erőlködése, sem a másik oldalon azok türelmetlensége nem változtathatja ezt meg, akiket elragadott a modern világ lázas őrülete, s akik a hajszában a világ sorsáról mindent egyszerre szeretnének megtudni. És ha a haszonlesők nem is, legalább a türelmetlenkedők vigasztalódhatnak a gondolattal, miszerint az események egyre gyorsuló üteme vágyaikat minden kétséget kizáróan hamarosan kielégíti; akkor azonban ne kezdjenek majd sajnálkozni, hogy tökéletlenül készültek fel az igazság megismerésére, amely után többnyire lelkes átéléssel, s nem igazi tisztánlátással kutattak.
** A Kali-Yuga közepe némelyek - köztük Guénon - szerint Kr. e. 942-ben volt (a szerkesztő).
1 Ez kapcsolatos a hindu tradícióban Vishnu által prezentált "isteni fenntartás" funkciójával, egyszersmind az Avatărák világába való "alászállásainak" doktrínájával, amelyet azonban itt nem részletezhetünk.
2 Meg kell jegyezni, hogy a Zoroaster [eredeti - nem görögösített - óiráni formában: Zaratusra (a szerkesztő megjegyzése)] elnevezés valójában nem egy bizonyos személyt, hanem egy egyszerre prófétai és törvényhozói méltóságot jelöl; számos Zoroaster élt, egymástól teljesen eltérő korokban; feltehetően közősségi jellegű méltóság volt, akárcsak a Vyása Indiában; vagy ősegyiptomi párhuzammal élve, az egész papi kasztműködését reprezentálta, azt, amit Egyiptomban Hermész vagy Toth.
3 A buddhizmus esete persze semmi esetre sem olyan egyszerű mint azt e rövid összegzés sugallja; érdemes megjegyezni, hogy bár saját tradíciójuk viszonylatában a hinduk mindig elutasították a buddhizmust, nem így áll a helyzet magával a Buddhával, akinek közülük a legtöbb mélységes tisztelője, egészen odáig elmenően, hogy egyesek benne látják a IX. Avatarát. A buddhizmussal kapcsolatban általánosan körültekintőbbnek kellene lenni, különbséget téve például ennek Mahayana illetve Hinayana formái, azaz a ,Nagy Hordozó" és a "Kis Hordozó" között; mindent összevetve elmondható, hogy az Indián kívü1i buddhizmus különbözik az eredeti indiai formától, amely magán Indián belül Ashoka halála után elkezdett területet veszteni, hogy aztán végül teljesen kirekedjen innen.
4 Nemcsak India esetében áll így a dolog, hiszen ugyanagy találkozunk ilyesmivel Nyugaton is; ugyanebből az okból kifolyólag nem maradtak nyomai a gallok városainak, de amelyek létezése vitán felül áll, mint azt a jelenkori bizonyítékok is tanúsítják; a műemlék hiányából a modern történészek persze azt a következtetést vonják 1e, hogy a gallok, mint holmi primitív barbárok, az erdőkben éltek.
5 A kapcsolat majdnem ugyanaz, mint ami a taoista doktrínában van a "tehetséges ember" és a "transzcendens-° vagy "istenember" között.
6 Csak két példát említenénk azoknak a tényeknek a sokaságából, amelyek közismertté válásának következményei talán a legsúlyosabbak lettek: a könyvnyomtatás állítólagos feltalálása, amit mellesleg Kínában már a keresztény időszámítás előtt is ismertek; vagy Amerika "hivatalos" felfedezése, holott a kontinenssel az egész középkor folyamán az általánosan feltételezetteknél jóval szélesebb körű kapcsolatok léteztek.
7 Ezt a törvényt az eleuziszi misztériumokban a búzaszem szimbolikája adta vissza; az alkimisták a ,putrefactio"-val és a fekete színnel reprezentálták, amely az "Opus Magnum", a "Nagy Mű" kezdetét jelöltek; amit a keresztény misztikusok a "lélek sötét éjszakájának" neveznek, az is ennek alkalmazása, mégpedig az ember magasabb állapotokba emelkedésével azonos szellemi fejlődésére; de könnyűszerrel sorolhatnánk számos más, ezekkel összehangzó alkalmazást.
8 Lásd Orient et Occident, 1924.
9 A szellemi szemlélődés (kontempláció) és a cselekvés (akció) tulajdonképpen az első két kaszt; a Brahman- illetve a Ksatriya-kaszt hivatása; az ezek között fennálló különbség megfelel annak, ami a szellemi tekintély (autorité spirituelle) és az időbeli hatalom (pouvoir temporel) között van; ezúttal azonban nincs szándékunkban mélyebben belemenni a kérdés eme arculatának vizsgálatába, amely külön tanulmányt követelne meg.
10 Ha valaki kételkedne a cselekvés Kelet és főként India tradicionális doktrínái szerinti nagyon is valós, egyszersmind azonban relatív jelentőségében, emlékezzen csak a Bhagavad-Gítára, amelynek helyes értelmezéséhez azonban szem előtt kell tartani, hogy elsősorban Ksatriyák számára készült alkotás.
11 Abból az összefüggésből kifolyólag, amely szerint a Brahman állandó, a Ksatriya pedig mozgó, változó lénytípus; ekként mivel a kozmikus és az emberi rend között tökéletes megfelelés áll fenn, egyik vagy másik típusba - természete alapján - a világ összes lényét be lehet sorolni.
12 Ellenkezőleg, észrevehető, hogy a tettek világában született eredmények - teljesen elmúló természetük következtében - mindig leválnak létrehozójukról, ellentétben a tudással, amely gyümölcseit önmagában hozza meg.
*** Képtelenségre való visszavezetés (a szerkesztő).
13 Rögtön születése után Indiában a buddhizmus a Ksatriyák Brahman-uralom elleni lázadásának egyik fő megnyilvánulási formája lett, ami könnyen érthető abból, ami előzetesen történt. Általános értelemben, közvetlen kapcsolat van minden változhatatlan princípium tagadása és a szellemi tekintély semmibe vevése között, minden realitás "fejlődéssé" redukálása és az időbeli hatalom jogtalan előtérbe helyezési igénye között, amely utóbbinak igazi birodalma a tettek világa. Kimutatható, hogy a "naturalista" vagy antimetafizikai tanítások, mindig akkor bukkannak fel, amikor egy civilizációban az időbeli hatalmat reprezentáló elem fölébe keveredik a szellemi tekintélyt képviselőnek.
14 Mint megfigyelhető, hasonló törés következett be a társadalmi rendben, ahol a modernek követelték az időbelinek a szellemitől való elválasztását. Nem azt akarjuk ezzel tagadni, hogy ezek ne különböznének, hiszen - hasonlóan a metafizika és a tudományok esetéhez - valóban különböző területekkel állnak összefüggésben; azonban az analizáló értelmi beállítottsággal járó hiba következtében azt szokták elfelejteni, hogy a különbség nem elválasztottságot jelent. En-nek az elválasztásnak a következtében vesztette el legitimitását az időbeli hatalom, és ez intellektuális szinten a tudományok kapcsán is elmondható (lásd Autorité spirituelle et pouvoir temporel ).
15 Ugyanez az észrevétel érvényes a vallás területén bizonyos "apologetikákra", vagyis "mentegetésekre" amelyek a modern tudományos eredményekkel való összeegyeztetés végre-hajtását sürgetik. Végletesen illuzórikus feladat ez, amely állandó újrakezdést igényel, s azt a feltűnően súlyos veszélyt rejti, hogy hozzáköti a vallást azokhoz az állandóan változó, légbőlkapott elméletekhez, amelyektől pedig tökéletesen függetlennek kellene maradnia.
16 Erre könnyű lenne példákat felhozni; mivel azonban ez az egyik legkézenfekvőbb, csak a hindu kozmológiában és a modern fizikában is megtalálható éterkoncepciók teljesen eltérő természetét említenénk.
17 Ez fejeződik ki például az Indiában bizonyos tradicionális tudományokra alkalmazott Upavéda megjelölésben, mutatva ezek alárendeltségét a Védának, a szakrális tudásnak.
18 L Esotérizme de Dante tanulmányunkban szóltunk a létra szimbolikájáról, amelynek fokai a különböző tradíciókban összefüggésben vannak - létállapotokkal egyidőben - bizonyos tudományokkal; ez szükségszerűen implikálja, hogy a tudományokat nem merőben "profán" módon kezelték, mint a modern világban, hanem arról volt szó, hogy magasabb tudatállapotokba lehetett rajtuk keresztül emelkedni, ami igazi iniciatórikus jelentőséggel ruházta fel őket.
19 Ez az, amiért a hindu doktrína szerint a Bráhmannak figyelmét állandóan a legfensőbb tudásra kell összpontosítania, míg ellenben a Ksatriya az egymást a követő állapotok tanulmányozásának kell, hogy szentelje magát, miáltal fokozatosan éri el a legfensőbb tudást.
20 Ez a célja például a különböző tradicionális tanításokban oly általánosan használt csillagászati szimbolikának; az amiről itt szólunk, elképzelést nyújthat az ősi asztrológia valódi természetéről.
21 A középkori építőművészet említhető különösen figyelemreméltó példájaként eme tradicionális művészeteknek, amelyek gyakorlata számos tudomány igen komoly tudását implikálta.
22 Belátni ennek igazát elegendő figyelembe venni a következő tényeket: az egyik legszakrálisabb tudomány a kozmogónia, amelynek mindig megvolt a maga helye minden Szentkönyvben - beleértve a héber Bibliát is - a modern világ számára teljesen "profán" hipotézisek tárgya lett; a két tudományterület mindkét esetben ugyanaz, csak a szempontok különböznek - végletesen.
23 Mi több, ez az állapot az Evangélium szerint a "világ végezetéig", vagy úgyszólván a jelenlegi ciklus végéig tart.
**** A "pszichoanalízis gazságai" kapcsán lásd: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei (Az Őshagyomány Könyvei L, 1993), 34. fejezet. -A szerkesztő.
24 Amit az emberek véletlennek neveznek, az egyszerűen az okokat illető tudatlanságuk; ha az állítás, miszerint valami véletlenül történt, azt jelentené, hogy nem volt a megtörténésre oka, akkor ez az állítás kifejezésmódbeli ellentmondást tartalmazna.
25 Aquinói Szent Tamást tanulmányozva az ember azt látja, hogy "numerus stat ex parte matéria".
26 Ebben az esetben, akár az összes többiben, a valóság egyik illetve másik rendje közötti ana-lógia szigorúan fordított értelemben érvényes.
27 Ez a tendencia az, amit a hindu doktrína tamasnak hív, és a tudatlansággal, a sötétséggel társít. Abból, amit az összes analógia fordított érvényessége kapcsán fentebb elmondtunk, látható lesz, hogy a kérdéses összenyomás vagy összesűrítés diametrális ellentéte a spirituális vagy intellektuális koncentrációnak, olyannyira, hogy valójában a sokságban való szétoszlással, szétszóródással áll összefüggésben, annak ellenére, hogy ez első pillantásra különösnek tűnhet. Ugyanez érvényes az egyenlőségelmélet szerint alulról, a legalsó szintről nyert uniformitásra is, ami homlokegyenest ellenkezője a legfelső, principiális egységnek.
28 Ez az, amiért Dante, Lucifer szimbolikus hazáját a föld centrumába helyezte, arra a pontra, ahol úgyszólván a nehézkedési erők minden irányból összefutnak; ebből a szempontból ez a spirituális vagy "mennyei" vonzáscentrummal ellentétes, amit a legtradicionálisabb doktrínák a Nappal szimbolizálnak.
29 A tizennyolcadik századot megelőzően ott voltak a "mechanisztikai" elméletek, a görög atomistákéitól egészen a karteziánus fizikáig; mindazonáltal a mechanisztika a materializmussal a köztük lévő rokonságból következő bizonyos hasonlóságok ellenére sem tévesztendő össze.
30 "Satan" a héberben annyi, mint "ellenség", vagyis aki megfordít, úgyszólván feje tetejére állít mindent; a lefelé irányuló, lerontó tendenciával azonos tagadás vagy felforgatás szelleme a szó etimológiai értelmében "infernális", ami azon a materializációs folyamaton keresztül uralja a létezőket, amelyre a modern civilizáció teljes kibontakozását alapozza.
31 Tudjuk, hogy Henri Massis előtt nem ismeretlenek műveink, mégis gondosan kerüli a legap-róbb utalást is ezekre, mivel nézetei ellen szólnának; ez az eljárás, nem akarunk túlozni, de egyszerűen nem egyenes. Mindamellett még egy ilyen elhallgatás sem teljesen előnytelen, mivel megvédelmez olyan igazságokat, amelyeknek pontosan természetüknél fogva, minden visszatetsző vitatkozástól és üres szócsépléstől távol kell maradniuk; mindig van valami lehan-goló a profán értetlenség látványában, még akkor is, ha tudjuk, hogy a szakrális doktrína igaz-sága önmagában túlságosan emelkedett ahhoz, hogy módszereivel megközelíthesse.
