Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan
<< | tartalomjegyzék | >>

Anyagi civilizáció

Mindabból, amit eddig elmondtunk egyértelműen kiderül, hogy teljesen jogos Kelet részéről a vád, miszerint a modern nyugati civilizáció merőben anyagi jellegű; csak anyagi irányban bontakozik ki, és akárhonnan nézze is az ember, előbb-utóbb szembekerül a materializálódás közvetett vagy közvetlen következményeivel. Ezen túlmenően azonban hozzá kell még tenni valamit az eddig elmondottakhoz: először is a "materializmus" szónak adható különböző jelentéseket kell tisztáznunk, ugyanis ha ezt használjuk a jelenkori világ fémjelzésére, a modernségre igényt tartó, egyszersmind önmagukat egyáltalán nem materialistáknak tekintő emberek bizonyára tiltakozni fognak, és meg lesznek győződve, hogy ez pusztán rágalom; ily módon tehát e probléma kapcsán esetleg felmerülő félreértések eloszlatásával kell kezdenünk.

Már önmagában sokatmondó, hogy a "materializmus" szó nem régibb a XVIII. századnál; a filozófus Berkeley vezette be, aki az anyag tudattól független objektív realitását tételező elméletek jelölésére használta; aligha szükséges mondani, hogy itt minket a szónak nem ez a jelentése érdekel, mivel mi mégcsak fel sem vetjük az anyag tudattól független objektív realitásának kérdését. Nem sokkal később a szó szűkebb jelentést vett fel, és ezt tulajdonképpen a mai napig megőrizte; azon koncepció jelölője lett, amely szerint semmi más nem létezik csak anyag és ennek derivátumai. Érdemes megjegyezni, hogy egy efféle. elgondolás akkoriban teljesen új és egyértelműen a modern szemléletmód terméke, így tehát összefügg e szemlélet számos inherens tendenciájával.29 Ezúttal azonban mégis főként egy másik, jóval tágabb és kifejezettebb értelemben kívánunk a materializmusról szólni; ekkor a materializmus egy átfogó mentális beállítottságot jelöl, amelynek az imént leírt koncepció, számos más ok közt, csak egy megnyilvánulása, és amely önmagában minden filozófiai elmélettől független. Ez a mentális beállítottság elsősorban az anyagi dolgokba való belefeledkezéskért jellemezhető, legyen ez a belefeledkezés akár "elméleti", akár már tisztán gyakorlati; és aligha vitatható, hogy kortársaink döntő többségére ez a mentális beállítottság jellemző.

Az utóbbi évszázadok folyamán létrejött egész "profán" tudomány kizárólag az érzékvilág tanulmányozása, végletesen bezáródva ebbe a világba és az olyan munkamódszerekbe, amelyek csak ezen az egy területen alkalmazhatóak; e proklamált "tudományos" módszerek minden más módszert kizárnak, ami egyenlő annak tagadásával, hogy lehetséges nem anyagi valóságokkal foglalkozó tudomány. Sokan vannak, akik osztják e nézetet, de még többen, akik kizárólag a kérdéses tudományoknak áldozzák magukat, mindezek ellenére mégis tiltakoznának ha materialistáknak vagy materialista filozófiai elmélet elfogadóinak neveznénk őket. Jónéhányan vannak aztán olyanok, akik örömmel tesznek vallásos hitet, és ez részükről kétség kívül őszinte is, azonban szcientifista attitűdjük semmiben sem különbözik a magukat nyíltan materialistáknak vallókétól. Gyakran merül fel vallási szempontból a kérdés, hogy a modern tudományt, mint ateistát, mint materialistát kell-e elutasítani; a kérdés azonban, szokás szerint, rosszul van feltéve: teljesen bizonyos, hogy a tudomány nem kinyilvánítottan ateista vagy materialista, nem hivatalosan, mint ez vagy az a filozófus, hanem pusztán előfeltevései következtében tagad bizonyos igazságokat; ily módon a modern tudománnyal kapcsolatban az ember csak de facto materializmusról, vagy ha szabad azt mondanunk, gyakorlati materializmusról beszélhet, de aminek veszélye - igen széles körű elterjedtsége révén - talán még hatalmasabb. Egy filozófiai attitűd, még a "professzionális" filozófusoké is, lehet nagyon felszínes; ehhez járul, hogy az ember a tételes tagadástól általában visszariad, a teljes közöny ellen azonban nincs kifogása; és ez az, ami a legfélelmetesebb, mivel valami elutasításakor az embernek bármilyen kis mértékben is, de gondolkoznia kell, míg ellenben a közömbös viselkedés lehetővé teszi a gondolkozás teljes mellőzését. Amikor a kizárólagosan materialista tudomány követeli, hogy az egyetlen lehetséges tudománnyá váljék, amikor az embereket rászoktatják, hogy ezt olyan megkérdőjelezhetetlen szükségszerűségként fogadják el, amelyen kívül érvényes tudomány nem lehetséges, és amikor minden elnyerhető oktatás arra törekszik, hogy ezt a tudományt - vagy ahogyan valójában nevezni kellene e felszínes "tudományosságot" - verje mindenkibe, vajon hogyan lehetnének az emberek nem vérbeli materialisták, vagy más szavakkal, hogyan ébredhetnének fel mélységes anyagba feledkezettségükből?

A modern ember számára tulajdonképpen semmi sem létezik azon túl, ami látható vagy megfogható; és ha esetleg elvileg el is ismeri, hogy létezhet valami ezen túl, azt nem egyszerűen közvetlenül nem-ismertként, hanem "megismerhetetlenként" deklarálja, ami aztán mentesíti attól, hogy azon gondolkoznia kelljen. Igaz, hogy vannak, akik próbálnak bizonyos képet alkotni a maguk számára egy "másik világról", azzal azonban, hogy semmi másra, kizárólag saját képzeletükre támaszkodnak, abban a földi világ hasonmását jelenítik meg, felruházva azt az e világhoz tartozó összes feltétellel, ideértve a teret, az időt, sőt egyfajta "finomtestiséget" is; a spiritualista elgondolásokról szólva másutt már rámutattunk az efféle durva materialista ábrázolások néhány különösen kiugró példájára. Ha azonban ezek az elgondolások egy olyan szélsőséges esetet képviselnek, amelyben ez a jelleg a karikatúra szintjéig van túlozva, hibás lenne feltételezni, hogy mindez egyszerűen a spiritualizmushoz és az ezzel többé-kevésbé rokon szektákhoz kötődik. Sokkal általánosabb értelemben, a képzelet behatolása ez arra a területre, ahol nincs számára hely, és amelynek rendesen zárva kellene lennie előtte. Ez tulajdonképpen már önmagában is nagyon világosan mutatja a modern nyugatiak képtelenségét az érzékvilágon való túlhatolásra. Sokan vannak, akik nem látnak különbséget a "látás" és a "képzelgés" között, néhány filozófus pedig, mint például Kant, odáig megy, hogy kijelenti, mindaz, ami nem fejezhető ki képekben szükségképpen "elgondolhatatlan" és "értelmezhetetlen". Ugyanígy mindaz, amit spiritualizmusnak vagy idealizmusnak hívnak voltaképpen semmi más, mint egyfajta áttételes materializmus; és ez nem csak arra igaz, amit "neospiritualizmusnak" hívnak, hanem magára a filozófiai spiritualizmusra is, még akkor is, ha ez határozottan antimaterialistának tartja önmagát. Az igazat megvallva, spiritualizmus és materializmus - a szavak filozófiai értelmében, amikor is a karteziánus dualizmus két oldalát képezik - külön-külön értelmezhetetlenek, s amiknek radikális szétválasztása egyfajta feloldhatatlan ellentétet eredményez; e szétválasztás óta az egész filozófia e két oldal között hányódik, anélkül, hogy képes lenne ezeken túljutni. Elnevezése ellenére a spiritualizmusnak semmi köze az igazi spiritualitáshoz; harca a materializmussal a legkisebb mértékben sem érintheti érdemben azokat, akik komolyabb álláspontot vesznek fel, és akik látják, hogy e két ellenfél alapjában véve nagyon közel áll ahhoz, hogy egymás ekvivalensévé legyen, és hogy számos ponton színlelt szembenállásuk végül is semmi másba, mint merő nyelvi ellentétbe fullad.

A modern ember általánosan képtelen elgondolni más tudományt, mint a számlálható, mérhető vagyis a csak anyagi dolgokét, tudniillik a mennyiségi szempont kizárólag ezekre érvényes; és pontosan a minőség mennyiségre alacsonyításának igénye a modern tudomány fő jellegzetessége. Ez a tendencia jut el a feltevésig, miszerint nem lehetséges a szó valódi értelmében vett tudomány, kivéve ott, ahol a mérést be lehet vezetni, és hogy nem lehetségesek tudományos törvények, kivéve azokat, amelyek mennyiségi viszonylatokat fejeznek ki. Ez a tendencia Descartes mechanisztikája révén jött létre, és bár a karteziánus fizikát hamarosan lapátra tették, a mechanisztika - nem csak néhány egyéni véleményt, hanem a szcientifista tudás általános koncepcióját meghatározva - egyre nagyobb teret nyert. Ezen a szinten nem értik már, hogy a mérés lehetősége egy anyagba rejtett minőségből, mégpedig a határozatlan oszthatóságából származik; egyébként úgy vélik, hogy mindaz, ami létezik az szükségképpen mérhető is, s ez egyet jelent azzal, hogy csak anyagi dolgok létét feltételezik. Mint azt előzetesen elmondtuk, az anyag a megosztás, minden sokság princípiuma; a mennyiségi szempontnak adott elsőbbség - amely mint már megmutattuk, még a társadalmi szférában is fő tényező -, képezi a fenti értelemben vett, katexochen materializmust; ez azonban nem feltétlenül jár együtt a filozófiai materializmussal, ami tulajdonképpen előtte haladt a modern szemléletmódba rejtett tendenciák kibontakoztatásában. Nem fogunk elidőzni a minőséget a mennyiségre visszavezetni próbáló tévedésnél, sem az összes többé-kevésbé "mechanisztikus" jellegű magyarázatkísérlet tökéletlenségénél. Nem ez jelenlegi célunk, és csak arra fogunk emlékeztetni ebben az összefüggésben, hogy a modern, kvantitatív, mechanisztikus tudománynak még az érzéki renden belül is csak kevés köze van a valósághoz, amelynek nagyobb része óhatatlanul kitér előle.

A "valóságról" szólva eljutunk egy másik fontos problémához, ami sokaknak elkerülheti a figyelmét, mindazonáltal a szóban forgó mentális beállítottság jeleként felettébb figyelemre méltó; az emberek a "valóság" szót teljesen általánosan, kizárólag az érzéki rend jelölésre használják. Mivel minden nyelv egy nép vagy egy időszak mentalitását fejezi ki, így arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a "valóság" szót a fenti értelemben használó nép számára mindaz, ami az érzékek által megragadhatatlan "nem valóságos", mondhatni illuzórikus, sőt esetleges abszolút nem-létező. Ugyanakkor lehet, hogy ennek nincsenek tudatában, mindazonáltal szívük mélyén e negatív meggyőződést hordozzák, ha pedig ezt tagadják, az ember szinte biztos lehet benne, hogy tagadásuk - jóllehet erről általában fogalmuk sincs - pusztán a mentalitásukból adódó néhány nagyon felszínes elem kifejeződése, vagy pusztán verbális. Ha valaki úgy érzi túlzunk, vizsgálja csak meg mit is fednek például a legtöbb nép úgynevezett vallásos meggyőződései: bizonyos, feldolgozás nélkül, akadémikus és mechanikus úton könyv nélkül betanult elgondolásokat, amelyeket soha nem tesznek komolyabb megfontolás tárgyává, hanem csak emlékezetükbe vésnek és alkalomadtán egy konvencionális, formális szertartás részeként elismételnek; ez minden, amit vallás elnevezésen érteni képesek. Már szóltunk a vallás "minimalizálásáról", aminek a kérdéses verbalizmus csak egyik végállomását képezi, s ez az, amiért az úgynevezett "hívők" éppen annyira merülnek bele a gyakorlati materializmusba, mint a "hitetlenek". Erre visszatérünk majd, először azonban végeznünk kell a modern tudomány materialista jellegének bemutatásával, mivel ez olyan téma, amely megkívánja, hogy különböző szemszögekből vizsgáljuk meg.

Ismételten egy, már említett pontra kell utaltunk: a modern tudományok nem rendelkeznek ez elfogulatlan tudás jellemzőivel; csupán hívei szemében létező elméleti értékük nem más, mint álarc, ami mögött teljesen gyakorlati megfontolások rejtőznek; ez a maszk teszi lehetővé egy álintellektualitás illúziójának fenntartását. Maga Descartes, fizikája kidolgozásakor, már rendkívül érdeklődött az iránt, hogy hogyan lehetne abból mechanikai, orvostudományi, sőt morális rendszert extrahálni; ám a még hatalmasabb változást az angolszász empirizmus elterjedése eredményezte. Tudniillik a modern tudomány oly nagy tekintélyét az általános közvélemény szemében majdnem kizárólag a gyakorlati eredmények teszik lehetővé, hiszen újfent itt jelennek meg a látható és megfogható dolgok. Állítjuk, hogy a pragmatizmus az egész modern filozófia végeredményét, illetve hanyatlásának végállomását jeleníti meg; a filozófiai pragmatizmuson túlmenően természetesen létezik, és régóta létezik, egy széles körű, nem szisztematizált pragmatizmus is, ami a filozófiai pragmatizmus viszonylatában olyan, mint a gyakorlati materializmus az elméletiében, és ami valójában egybeesik azzal, amit "józan észnek" neveznek. Mi több, ez a majdnem ösztönös haszonelvűség elválaszthatatlan a materialista beállítottságtól, mivel a "józan ész" a földi dolgokon való túl nem tekintésben, valamint mindannak a tagadásában áll, aminek nincs közvetlen gyakorlati folyománya. Elsősorban a "józan ész" az, ami csak az érzékek világát látja valóságosnak, és ami azt állítja, nincs más tudás, csak ami az érzékekből ered; ehhez jön még az is, hogy a tudás eme korlátolt formájának is csak annyiban tulajdonít értéket, amennyiben az lehetőséget nyújt, vagy anyagi szükségletek, vagy valamiféle zavaros szentimentalizmus kielégítésére, hozzátéve, hogy a szentimentalitást - és ezt a kortárs moralizmus megdöbbenését megkockáztatva nyíltan ki kell jelenteni - tulajdonképpen teljesen az anyagba merülés eredményezi. Itt már nem marad hely az intelligencia számára, vagy legfeljebb annyiban, amennyiben beleegyezik gyakorlati célok elérésének szolgálatába és odáig aljasodik, hogy pusztán az emberi individualitás legalacsonyabb, testi szükségleteinek megteremtését szolgáló eszközzé, Bergson jelentésteljes kifejezését használva, "szerszámkészítő szerszámmá" váljék; és ez az igazsággal szembeni végletes érzéketlenség nemzi a pragmatizmus összes változatát.

Ilyen feltételek mellett az ipar többé nem pusztán alkalmazása a tudománynak, amitől ennek önmagában teljesen függetlennek kellene maradnia; ez válik a tudomány okává és igazolójává, egy olyan úton, ahol a dolgok közötti normális viszonyok ismételten megfordulnak. Amin a modern világ minden erejével iparkodik - éppen amikor a maga sajátos módján a tudomány útján kíván haladni - tulajdonképpen semmi egyéb, mint ipar- és gépfejlesztés; és amidőn ily módon keresi az anyag feletti uralmat és annak saját szolgálatába hajtásának módját (ahogyan arról a mű elején szóltunk) az ember válik végül a gép rabszolgájává. Nemcsak, hogy gépek feltalálására vagy konstruálására korlátozza intellektuális ambícióját - ha a világ jelenlegi állapotában használható még egyáltalán ez a kifejezés -, hanem végül ténylegesen géppé válik ő is. Tulajdonképpen nemcsak a tudósok, hanem a szakemberek és a munkások is elszenvedik a specializációt, amit bizonyos szociológusok oly hangzatos frázissal még "munkamegosztásnak" hívnak; a fentiek számára pedig mindez az intelligens munka teljes lehetetlenné válását eredményezi. Teljesen eltérően a hajdani kézművesektől, merőben a gépek rabszolgáivá, úgyszólván gépalkatrésszé süllyednek. Pusztán mechanikus úton állandóan bizonyos meghatározott mozdulatokat végeznek, amelyek - a lehető legcsekélyebb időveszteség elérése végett - mindig ugyanazok és mindig ugyanazon a módon hajtandók végre; legalábbis a "haladás" állítólagosan legemelkedettebb állomását képező amerikai módszer ezt követeli meg. A magasztos cél egyre rövidebb idő alatt egyre többet termelni; a munka benső minősége nem lényeges, csak a mennyiség a fontos, ami ismét visszavezet a már más összefüggésekben is megtett észrevételhez: a modern civilizáció tényleg hívható mennyiségi civilizációnak; és ez csak más kifejezésmód arra, hogy anyagi civilizáció.

Aki eme igazság további bizonyítékát keresi, megtalálhatja abban a borzasztó fontosságban, amit a gazdasági tényezőknek tulajdonítanak manapság a népek életében ugyanúgy, mint az egyénekében: ipar, kereskedelem, üzlet számítanak olyan dolgoknak, amire az életet szentelni érdemes; és ez egybevág a már említett ténnyel, miszerint az modern társadalomban jószerivel egyetlen rangbeli különbséget ismernek, és ezt is az anyagi helyzet határozza meg. A politikát végképp az üzlet irányítja, és már- már az emberi kapcsolatokat is kizárólag a kereskedelmi vetélkedés szabja meg; lehetséges azonban, hogy mindez csak látszat, és hogy e tényezők valójában nem annyira indítóokok, mint inkább cselekvési eszközök, mégis az efféle eszközváltás világosan jelzi annak az időszaknak a karakterét, amelyet ezek kielégítenek. Mi több, kortársaink szilárd meggyőződése, hogy a történelmi eseményeket szinte kizárólag a gazdasági feltételek szabják meg, és úgy képzelik, hogy ez majd továbbra is így lesz; még egy olyan elméletet is kieszeltek, amely szerint egyedül a gazdasági tényezők magyaráznak meg mindent, és ezt felettébb jelentésteljesen "történelmi materializmusnak" nevezték. Itt ismét látható azon szuggesztiók egyikének hatása, amelyekre fentebb utaltunk, a szuggesztióké, amelyeknek ereje mindössze abban áll, hogy összhangban vannak az általános mentalitás tendenciáival; e szuggesztiók következtében tényleg gazdasági tényezők határoznak meg majdnem mindent, ami a társadalmi szférában történik. Igaz, hogy a tömegeket ilyen vagy olyan módon mindig vezették, és lehet azt mondani, hogy történelmi szerepük mindenekelőtt abban áll, hogy engedik magukat vezetni, mivel a tiszta passzív elemet, a szó arisztotelészi értelmében vett "anyagot" képviselik. Azonban manapság a tömegeket vezetendő, elég pusztán, ez egyszer a szó általános értelmében vett, anyagi eszközökkel rendelkezni, ami világosan megmutatja, hogy korunk milyen mélyre is süllyedt. Ezzel egyidőben persze a néptömegekkel elhitetik, hogy nincsenek irányítva, hanem saját jószántukból tevékenykednek és önmagukat kormányozzák, a tény pedig, hogy ezt ezek el is hiszik olyan jel, amelyből könnyedén lehet következtetni ostobaságuk mértékére.

Gazdasági tényezőkről szólva, megragadjuk az alkalmat egy ezzel a témával kapcsolatos széles körben elterjedt illúzió, nevezetesen annak a felvetésnek a leleplezésére, miszerint a kereskedelem területére alapozott kapcsolatok szolgálhatják a népek egymáshoz közelebb hozását és barátságokat alakíthatnak ki emberek között: nos, hatásuk ennek valójában pontosan az ellenkezője. Az anyag, mint azt több ízben megmutattuk, lényegileg a sokság és a megosztás alapelve, következésképpen a viszály és a konfliktus forrása; mindegy; hogy népek vagy egyének esetében, de az üzlettársat csak a gazdasági terület érdekli, és tulajdonképpen más nem is érdekelheti. Mérhetetlen naivság azt feltételezni, hogy a Nyugat majd az ipar, illetve az ettől elválaszthatatlan modern tudomány segítségével lesz képes a Kelettel való kapcsolatait rendezni; ha Kelet végül is rááll majd az ipar, mint szükségszerű rossz meghonosítására, ez kizárólag arra lesz jó, hogy - saját létének a nyugati invázióval szembeni megvédése érdekében - felfegyverkezhessen. Világosan lehet látni mi fog történni: azok a keletiek, akik gazdaságilag felveszik Nyugattal a versenyt, így csak egyetlen cél érdekében tehetnek: megszabadulni a pusztán brutális erőn és anyagi hatalmon alapuló idegen elnyomástól, amit maga az ipar éltet; erőszak pedig erőszakot szül, azt azonban szintén fel kell ismerni, hogy a kirobbanó háborúkért korántsem a keletiek a felelősek.

Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése. Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern "haladás" bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivságuk úgy tűnik nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott "humanitarianizmus" nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek "világbékéről" akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert - mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik - mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy "tömegfelkelés" vagy egy "általános mozgósítás" mintegy magától értetődjön és, hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az "uniformizált nemzet" agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez - összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével - borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az "iskolakötelezettség" vagy az "általános választójog". Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a "nemzetek" kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett - pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán - a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi-, mind a magánéletben uralkodik.

Még ha el is fogadjuk, hogy az anyagi kibontakozásnak - jóllehet csak nagyon viszonylagos szempontból - vannak bizonyos előnyei, ez éppen az imént jelzett következmények láttán elvezet a kérdéshez, hogy nem túl nagy-e az ára ezeknek. És ekkor még nem szóltunk azokról az összehasonlíthatatlanul értékesebb dolgokról, amelyek feláldozódnak ennek az egysíkú kibontakozásnak, és nem utaltunk a magasabb tudásra, ami feledésbe merült, az intellektualitásra, ami elveszett és a spiritualitásra, ami a semmibe tűnt. Tisztán érdemei alapján vizsgálva a modern civilizációt, határozottan állítjuk, hogy ha létrehozott műveinek előnyeit és hátrányait egymással szembeállítanánk, az eredmény mindent alaposan összevetve negatívumnak bizonyulna. A találmányok, amelyeknek száma jelenleg egyre nagyobb ütemben növekszik, annál veszélyesebbek, minél inkább olyan erőket hoznak működésbe, amelyeknek igazi természete a találmányokat felhasználók előtt tökéletesen ismeretlen; és ez a nem ismerés a legékesebb bizonyítéka a modern tudomány, mint magyarázó eszköz hitványságának, és ami tulajdonképpen csak akkor tekinthető tudásnak, ha az ember figyelmét kizárólag a fizikai tartományra korlátozza. Ugyanakkor az a tény, hogy egy ekkora tudatlanság egyáltalán nem hiúsítja meg a gyakorlati alkalmazásokat, azt bizonyítja, hogy ez a tudomány valójában kizárólag gyakorlati célokra irányul, és hogy kutatásainak egyetlen közös célja: az ipar. A modern, akár nem kifejezetten emberirtásra gyártott, mindazonáltal például a természeti környezetben még így is éppen elég, nem is gyanított katasztrófát okozó, újabb és újabb találmányok veszélye a továbbiakban aligha megjósolható mértékig fog fokozódni, miáltal (mint már jeleztük) egyáltalán nem valószínűtlen, hogy a modern világ éppen e találmányok révén pusztul majd el, hacsak nem tér le eddigi útjáról sürgősen, ameddig azt az idő egyáltalán még engedi.

Azonkívül nem elegendő kizárólag veszélyes oldaluk alapján elutasítani a modern találmányokat; ennél ugyanis súlyosabb a probléma. Tudniillik az "előnyök" felőli értesülés az úgynevezett "haladás" igazolójául szolgálhat, és amit még jóvá is lehetne hagyni azzal a feltétellel, hogy szerét ejtjük kimondani, szó sincs másról, mint puszta anyagi haladásról; ám ezek a sokak által nagyra tartott "előnyök" nem nagyon nagy mérvű illúziók-e? Napjaink embere ezekkel az eszközökkel akarja "jólétét" növelni; nézetünkben a maga elé tűzött cél - ha egyáltalán elérhető - aligha ér meg ekkora erőkifejtést; sőt, mi több, ez a cél, még ha elérik is, felettébb kétes értékű. Először is, figyelembe kell venni, hogy nem mindenkinek ugyanolyan az ízlése és nem egyformák a szükségletei, és hogy még mindig sokan vannak, akik szívesen elkerülnék a modern hajszát és száguldási monomániát, de akiknek erre nincs többé reménye; merheti-e valaki azt állítani, hogy az ilyen emberek számára "előnyt" jelent mindazoknak a rájuk erőszakolása, ami tökéletesen ellenkezik természetükkel? Erre majd azt válaszolják a modernek, hogy ilyen ember ma már alig van, és igazolásnak tekintik ezt arra, hogy elhanyagolható kisebbségként kezeljék őket; itt, akárcsak a politika mezején, a többség arrogánsan jogot formál a kevesek lehengerlésére, amelynek magától értetődően nincs létjogosultsága, merthogy ennek egész léte dacol az uniformitásra irányuló egalitarista mániával. Ha azonban pusztán Nyugat helyett az emberiség egészét vesszük tekintetbe, a kérdés más megvilágítást nyer: az előbbi többség kisebbséggé válik. Máshogy kell tehát érvelniük ebben ez esetben: végletes ellentmondásba keveredve; az "egalitaristák" "fensőbbrendűségük" nevében próbálják civilizációjukat az egész világ fölébe helyezni és bajba sodorni ezáltal azokat is, akik soha nem kérték fel őket semmire; és mivel ez a "fensőbbrendűség" kizárólag materialista szempontból létezik, teljesen természetes, hogy a legdurvább eszközöket használják elfogadtatásához. És ha az általános közvélemény teljesen jóhiszeműen be is veszi a civilizáció ürügyét, vannak azért olyanok is, akik szemében mindez nem egyéb, mint hódító törekvések, gazdasági ambíciók leplezésére szolgáló álszent és moralizáló félrevezetés. Korunk voltaképpen egy példátlanul stupid korszak, amelyben számtalan emberrel elhitethető, hogy egy nép boldoggá tehető rabigába kényszerítéssel, számára a legfontosabbtól, saját civilizációjától való megfosztással, egy másik faj által kiagyalt módszerek és intézmények és a legundorítóbb típusú munkák ráerőszakolásával, avégett, hogy néhány, számára teljesen haszontalan dologhoz hozzájusson. A helyzet az, hogy a modern Nyugat képtelen tolerálni, hogy más emberek jobban szeretnek kevesebbet dolgozni és a szerényebb élettel megelégedni; nővel csak a mennyiség számít, és mert mindazt, ami kiesik az érzékek köréből nem-létezőnek tartják, magától értetődőnek veszik, hogy aki nincs feldúlt lelkiállapotban, és aki anyagi értelemben nem produkál egyre többet és többet, az "semmittevő".

Anélkül, hogy külön szólnánk a keleti népek körében megfogalmazódó általános véleményről, ezt bizonyítandó elég csak a kontemplatív rendekkel szemben, még a magukat vallásosaknak tekintő körök által is felvett magatartás megemlíteni. Egy ilyen világban nincs többé szigetnyi hely sem az intelligenciának, sem semminek, ami tisztán bensőséges természetű, mivel ezek olyan valóságok, amelyek nem láthatók, nem foghatók, nem számolhatók, nem mérhetők; kizárólag a kifelé irányuló cselekvés különféle változatainak van helye, legyenek azok akár a legtökéletesebben értelmetlenek. Ezért nem meglepő, ahogy az angolszász sportőrület napról-napra egyre nagyobb tért hódít: a modern világ eszményképe az "emberállat", amely izomerejét tetőfokára gyúrta, hősei az atléták, mégha azok teljesen állatiasak is; ők keltik fel a közrajongást, hőstetteik pedig, hogy a csőcselék szenvedélyes érdeklődését alázatosan szolgálják. Egy világ, amelyben efféle dolgok a mérvadóak valóban mélyre süllyedt és láthatóan közeledik végéhez.

De engedtessék meg, hogy egy pillanatra azoknak az álláspontjáról szemléljük az eseményeket, akiknek eszményképük az anyagi jólét, és akik ezért örvendeznek mindannak a többletnek, amivel a modern "haladás" látja el az életet. Vajon teljesen bizonyos az, hogy ezek nem bolonddá tett emberek? Vajon igaz az, hogy gyorsabb kommunikációs eszközök és más hasonló jellegű dolgok birtoklása folytán, egy feldúltabb, zavarosabb életstílus felvételével az emberek boldogabbak manapság, mint korábban voltak? A válasz részünkről egyértelmű nem, hiszen hogyan lehetne egy állandó egyensúlytalanság igazi boldogság előfeltétele. Azonkívül nagyobb vagyon nagyobb esély a veszteségre, amitől máris kész a boldogtalanság; a modern civilizáció egyre több és több álszükséglet kielégítésére törekszik, ugyanakkor, mint már elmondtuk, egy kielégített vágy után mindig jön egy újabb, és ha egyszer valaki elindul ezen az úton, rendkívül nehéz, sőt - hogyha nincs, ami korlátot szab - szinte lehetetlen valamely részletponton megállni. Nem lenne nehéz az embereknek olyan dolgok nélkül boldogulniuk, amelyek korábban nem léteztek, vagy amelyekről még csak nem is álmodtak soha; most ellenben szenvedésre vannak kárhoztatva ha elveszítik e dolgokat, mivel szokásukká vált, hogy szükségleteknek tekintsék ezeket, azzal a folyománnyal, hogy ezek számukra tulajdonképpen tényleg szükségletekké is lettek. A modern ember tehát minden lehetséges módon küzd, hogy megszerezze a szemében egyedül méltányolható "anyagi jólét" összes eszközét; csak a "pénzcsinálás" érdekli, mert a pénz az, ami lehetővé teszi számára a dolgok megszerzését, a pénz, amiből több egyre többet követel, a pénz, ami újabb és újabb álszükségleteket tár fel, a pénz, aminek hajszolása válik végül életének egyetlen szánalomraméltó szenvedélyévé.

Innen az irgalmatlan versengés, amelyet bizonyos evolucionisták "a létért való küzdelem" név alatt tudományos törvény rangjára emeltek, és aminek logikai következménye, hogy csak a szó szoros anyagi értelmében vett legerősebbeknek van létjogosultsága. Innen a szegények irigysége, sőt gyűlölete a gazdagok iránt; hogyan is mulaszthatják el a lázadást azok, akiknek az egyenlőségelméletet prédikálják, miközben maguk körül a dolgok leganyagibb, számukra legérzékenyebb szintjén mindenütt egyenlőtlenséget látnak? Ha egy szép napon a modern civilizációnak a tömegekben felgerjedt feneketlen étvágy által pusztulnia kell, az ember vak lenne, ha ebben nem velejéig romlottságának jogos büntetését, vagy hogy mellőzük a moralitás nyelvét, nem saját tetteinek elkerülhetetlen visszahatását látná. Így szól az Evangélium: "a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök"; azok, akik leverik az anyag brutális erőinek láncát, ugyanezektől az erőktől összezúzatva, attól pusztulnak majd, aminek többé már nem mesterei; ha egyszer uralatlanul lettek mozgásba lendítve, nem remélheti senki, hogy vég nélkül féken tarthatja az anyagi erők fatális áradatát. Magától értetődő következmény ez, és mind a természet, mind az emberi csőcselék által hordozott erőkre vonatkozik; tudniillik az anyag törvényei olyanok, hogy magukkal sodorják és könyörtelenül elpusztítják azt, aki a felettük való uralomra tör anélkül, hogy magát az anyagvilág fölé emelte volna. Azt is mondja az Evangélium: "egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik magával", és ez a mondás tökéletesen áll a modern világra is anyagi civilizációjával, amely pontosan anyagi léténél fogva soha nem mulaszthatja el, hogy ahol lehet viszályt és megoszlást okozzon. A következtetés magától értetődik, és további vizsgálódásokhoz való fellebbezés nélkül is meg lehet teljes bizonyossággal előre mondani, hogy ez a világ hamarosan tragikus véget ér, hacsak nem áll útjában egy legalább olyan radikális, mint amilyen tökéletes irányváltást jelentő változás, mégpedig azonnal!

A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust; erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a "spiritualizmus" és az "idealizmus", semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé "profánok", mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy "emberfeletti" hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern "szellem" önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.

Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még "leghaladóbb" képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intelligens útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!

 

<< | tartalomjegyzék | >>

 

JEGYZETEK
* A legáltalánosabb indiai szemlélet szerint a Kali-Yuga Kr. e. 3102-ben kezdődött, 6480 évig tart és Kr. u. 3379-ben ér véget, tehát 1080 évvel később, mint Guénon szerint. Szerinte Kr. e. 4182-ben kezdődött, és Kr. u. 2299-ben ér véget a Kali-Yuga (a szerkesztő).

** A Kali-Yuga közepe némelyek - köztük Guénon - szerint Kr. e. 942-ben volt (a szerkesztő).

1 Ez kapcsolatos a hindu tradícióban Vishnu által prezentált "isteni fenntartás" funkciójával, egyszersmind az Avatărák világába való "alászállásainak" doktrínájával, amelyet azonban itt nem részletezhetünk.

2 Meg kell jegyezni, hogy a Zoroaster [eredeti - nem görögösített - óiráni formában: Zaratusra (a szerkesztő megjegyzése)] elnevezés valójában nem egy bizonyos személyt, hanem egy egyszerre prófétai és törvényhozói méltóságot jelöl; számos Zoroaster élt, egymástól teljesen eltérő korokban; feltehetően közősségi jellegű méltóság volt, akárcsak a Vyása Indiában; vagy ősegyiptomi párhuzammal élve, az egész papi kasztműködését reprezentálta, azt, amit Egyiptomban Hermész vagy Toth.

3 A buddhizmus esete persze semmi esetre sem olyan egyszerű mint azt e rövid összegzés sugallja; érdemes megjegyezni, hogy bár saját tradíciójuk viszonylatában a hinduk mindig elutasították a buddhizmust, nem így áll a helyzet magával a Buddhával, akinek közülük a legtöbb mélységes tisztelője, egészen odáig elmenően, hogy egyesek benne látják a IX. Avatarát. A buddhizmussal kapcsolatban általánosan körültekintőbbnek kellene lenni, különbséget téve például ennek Mahayana illetve Hinayana formái, azaz a ,Nagy Hordozó" és a "Kis Hordozó" között; mindent összevetve elmondható, hogy az Indián kívü1i buddhizmus különbözik az eredeti indiai formától, amely magán Indián belül Ashoka halála után elkezdett területet veszteni, hogy aztán végül teljesen kirekedjen innen.

4 Nemcsak India esetében áll így a dolog, hiszen ugyanagy találkozunk ilyesmivel Nyugaton is; ugyanebből az okból kifolyólag nem maradtak nyomai a gallok városainak, de amelyek létezése vitán felül áll, mint azt a jelenkori bizonyítékok is tanúsítják; a műemlék hiányából a modern történészek persze azt a következtetést vonják 1e, hogy a gallok, mint holmi primitív barbárok, az erdőkben éltek.

5 A kapcsolat majdnem ugyanaz, mint ami a taoista doktrínában van a "tehetséges ember" és a "transzcendens-° vagy "istenember" között.

6 Csak két példát említenénk azoknak a tényeknek a sokaságából, amelyek közismertté válásának következményei talán a legsúlyosabbak lettek: a könyvnyomtatás állítólagos feltalálása, amit mellesleg Kínában már a keresztény időszámítás előtt is ismertek; vagy Amerika "hivatalos" felfedezése, holott a kontinenssel az egész középkor folyamán az általánosan feltételezetteknél jóval szélesebb körű kapcsolatok léteztek.

7 Ezt a törvényt az eleuziszi misztériumokban a búzaszem szimbolikája adta vissza; az alkimisták a ,putrefactio"-val és a fekete színnel reprezentálták, amely az "Opus Magnum", a "Nagy Mű" kezdetét jelöltek; amit a keresztény misztikusok a "lélek sötét éjszakájának" neveznek, az is ennek alkalmazása, mégpedig az ember magasabb állapotokba emelkedésével azonos szellemi fejlődésére; de könnyűszerrel sorolhatnánk számos más, ezekkel összehangzó alkalmazást.

8 Lásd Orient et Occident, 1924.

9 A szellemi szemlélődés (kontempláció) és a cselekvés (akció) tulajdonképpen az első két kaszt; a Brahman- illetve a Ksatriya-kaszt hivatása; az ezek között fennálló különbség megfelel annak, ami a szellemi tekintély (autorité spirituelle) és az időbeli hatalom (pouvoir temporel) között van; ezúttal azonban nincs szándékunkban mélyebben belemenni a kérdés eme arculatának vizsgálatába, amely külön tanulmányt követelne meg.

10 Ha valaki kételkedne a cselekvés Kelet és főként India tradicionális doktrínái szerinti nagyon is valós, egyszersmind azonban relatív jelentőségében, emlékezzen csak a Bhagavad-Gítára, amelynek helyes értelmezéséhez azonban szem előtt kell tartani, hogy elsősorban Ksatriyák számára készült alkotás.

11 Abból az összefüggésből kifolyólag, amely szerint a Brahman állandó, a Ksatriya pedig mozgó, változó lénytípus; ekként mivel a kozmikus és az emberi rend között tökéletes megfelelés áll fenn, egyik vagy másik típusba - természete alapján - a világ összes lényét be lehet sorolni.

12 Ellenkezőleg, észrevehető, hogy a tettek világában született eredmények - teljesen elmúló természetük következtében - mindig leválnak létrehozójukról, ellentétben a tudással, amely gyümölcseit önmagában hozza meg.

*** Képtelenségre való visszavezetés (a szerkesztő).

13 Rögtön születése után Indiában a buddhizmus a Ksatriyák Brahman-uralom elleni lázadásának egyik fő megnyilvánulási formája lett, ami könnyen érthető abból, ami előzetesen történt. Általános értelemben, közvetlen kapcsolat van minden változhatatlan princípium tagadása és a szellemi tekintély semmibe vevése között, minden realitás "fejlődéssé" redukálása és az időbeli hatalom jogtalan előtérbe helyezési igénye között, amely utóbbinak igazi birodalma a tettek világa. Kimutatható, hogy a "naturalista" vagy antimetafizikai tanítások, mindig akkor bukkannak fel, amikor egy civilizációban az időbeli hatalmat reprezentáló elem fölébe keveredik a szellemi tekintélyt képviselőnek.

14 Mint megfigyelhető, hasonló törés következett be a társadalmi rendben, ahol a modernek követelték az időbelinek a szellemitől való elválasztását. Nem azt akarjuk ezzel tagadni, hogy ezek ne különböznének, hiszen - hasonlóan a metafizika és a tudományok esetéhez - valóban különböző területekkel állnak összefüggésben; azonban az analizáló értelmi beállítottsággal járó hiba következtében azt szokták elfelejteni, hogy a különbség nem elválasztottságot jelent. En-nek az elválasztásnak a következtében vesztette el legitimitását az időbeli hatalom, és ez intellektuális szinten a tudományok kapcsán is elmondható (lásd Autorité spirituelle et pouvoir temporel ).

15 Ugyanez az észrevétel érvényes a vallás területén bizonyos "apologetikákra", vagyis "mentegetésekre" amelyek a modern tudományos eredményekkel való összeegyeztetés végre-hajtását sürgetik. Végletesen illuzórikus feladat ez, amely állandó újrakezdést igényel, s azt a feltűnően súlyos veszélyt rejti, hogy hozzáköti a vallást azokhoz az állandóan változó, légbőlkapott elméletekhez, amelyektől pedig tökéletesen függetlennek kellene maradnia.

16 Erre könnyű lenne példákat felhozni; mivel azonban ez az egyik legkézenfekvőbb, csak a hindu kozmológiában és a modern fizikában is megtalálható éterkoncepciók teljesen eltérő természetét említenénk.

17 Ez fejeződik ki például az Indiában bizonyos tradicionális tudományokra alkalmazott Upavéda megjelölésben, mutatva ezek alárendeltségét a Védának, a szakrális tudásnak.

18 L Esotérizme de Dante tanulmányunkban szóltunk a létra szimbolikájáról, amelynek fokai a különböző tradíciókban összefüggésben vannak - létállapotokkal egyidőben - bizonyos tudományokkal; ez szükségszerűen implikálja, hogy a tudományokat nem merőben "profán" módon kezelték, mint a modern világban, hanem arról volt szó, hogy magasabb tudatállapotokba lehetett rajtuk keresztül emelkedni, ami igazi iniciatórikus jelentőséggel ruházta fel őket.

19 Ez az, amiért a hindu doktrína szerint a Bráhmannak figyelmét állandóan a legfensőbb tudásra kell összpontosítania, míg ellenben a Ksatriya az egymást a követő állapotok tanulmányozásának kell, hogy szentelje magát, miáltal fokozatosan éri el a legfensőbb tudást.

20 Ez a célja például a különböző tradicionális tanításokban oly általánosan használt csillagászati szimbolikának; az amiről itt szólunk, elképzelést nyújthat az ősi asztrológia valódi természetéről.

21 A középkori építőművészet említhető különösen figyelemreméltó példájaként eme tradicionális művészeteknek, amelyek gyakorlata számos tudomány igen komoly tudását implikálta.

22 Belátni ennek igazát elegendő figyelembe venni a következő tényeket: az egyik legszakrálisabb tudomány a kozmogónia, amelynek mindig megvolt a maga helye minden Szentkönyvben - beleértve a héber Bibliát is - a modern világ számára teljesen "profán" hipotézisek tárgya lett; a két tudományterület mindkét esetben ugyanaz, csak a szempontok különböznek - végletesen.

23 Mi több, ez az állapot az Evangélium szerint a "világ végezetéig", vagy úgyszólván a jelenlegi ciklus végéig tart.

**** A "pszichoanalízis gazságai" kapcsán lásd: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei (Az Őshagyomány Könyvei L, 1993), 34. fejezet. -A szerkesztő.

24 Amit az emberek véletlennek neveznek, az egyszerűen az okokat illető tudatlanságuk; ha az állítás, miszerint valami véletlenül történt, azt jelentené, hogy nem volt a megtörténésre oka, akkor ez az állítás kifejezésmódbeli ellentmondást tartalmazna.

25 Aquinói Szent Tamást tanulmányozva az ember azt látja, hogy "numerus stat ex parte matéria".

26 Ebben az esetben, akár az összes többiben, a valóság egyik illetve másik rendje közötti ana-lógia szigorúan fordított értelemben érvényes.

27 Ez a tendencia az, amit a hindu doktrína tamasnak hív, és a tudatlansággal, a sötétséggel társít. Abból, amit az összes analógia fordított érvényessége kapcsán fentebb elmondtunk, látható lesz, hogy a kérdéses összenyomás vagy összesűrítés diametrális ellentéte a spirituális vagy intellektuális koncentrációnak, olyannyira, hogy valójában a sokságban való szétoszlással, szétszóródással áll összefüggésben, annak ellenére, hogy ez első pillantásra különösnek tűnhet. Ugyanez érvényes az egyenlőségelmélet szerint alulról, a legalsó szintről nyert uniformitásra is, ami homlokegyenest ellenkezője a legfelső, principiális egységnek.

28 Ez az, amiért Dante, Lucifer szimbolikus hazáját a föld centrumába helyezte, arra a pontra, ahol úgyszólván a nehézkedési erők minden irányból összefutnak; ebből a szempontból ez a spirituális vagy "mennyei" vonzáscentrummal ellentétes, amit a legtradicionálisabb doktrínák a Nappal szimbolizálnak.

29 A tizennyolcadik századot megelőzően ott voltak a "mechanisztikai" elméletek, a görög atomistákéitól egészen a karteziánus fizikáig; mindazonáltal a mechanisztika a materializmussal a köztük lévő rokonságból következő bizonyos hasonlóságok ellenére sem tévesztendő össze.

30 "Satan" a héberben annyi, mint "ellenség", vagyis aki megfordít, úgyszólván feje tetejére állít mindent; a lefelé irányuló, lerontó tendenciával azonos tagadás vagy felforgatás szelleme a szó etimológiai értelmében "infernális", ami azon a materializációs folyamaton keresztül uralja a létezőket, amelyre a modern civilizáció teljes kibontakozását alapozza.

31 Tudjuk, hogy Henri Massis előtt nem ismeretlenek műveink, mégis gondosan kerüli a legap-róbb utalást is ezekre, mivel nézetei ellen szólnának; ez az eljárás, nem akarunk túlozni, de egyszerűen nem egyenes. Mindamellett még egy ilyen elhallgatás sem teljesen előnytelen, mivel megvédelmez olyan igazságokat, amelyeknek pontosan természetüknél fogva, minden visszatetsző vitatkozástól és üres szócsépléstől távol kell maradniuk; mindig van valami lehan-goló a profán értetlenség látványában, még akkor is, ha tudjuk, hogy a szakrális doktrína igaz-sága önmagában túlságosan emelkedett ahhoz, hogy módszereivel megközelíthesse.