Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan
<< | tartalomjegyzék

Végkövetkeztetések

E mű elsőrendű célja az volt, hogy bemutassa miként lehetséges a tradicionális premisszák alkalmazása révén megtalálni a legközvetlenebb megoldást a napjainkban felmerülő problémákra, hogyan érdemes az emberiség jelenlegi állapotát értelmezni, ugyanakkor a konvenciális szabályok és a szentimentális preferenciák helyett, hogyan lehet az igazsággal összhangban megítélni mindazt, ami a modern civilizációt ténylegesen "felépíti". Nem tarthattunk igényt a téma kimerítésére, vagy teljes részletességű tárgyalására, esetleg minden aspektushól történő teljesen hiánytalan feltárására. E sorok írását kezdettől végig inspiráló princípiumok azt mindenesetre szükségessé tették és teszik, hogy esszenciálisan szintetikus szempontokat vessünk fel, ne pedig analitikusakat, mint a "profán" értekezések; de éppen mert e szempontok szintetikusak, jóval messzebb mennek az igazi magyarázat irányában, mint bármiféle analízis, ami legfeljebb ha puszta leíró érvénnyel rendelkezik. Úgy véljük, hogy azok számára, akik az eddigieket értették, az elmondottak a bennünk implicite foglalt konzekvenciák - legalábbis egy részének - levonását is lehetővé teszik, és aki ezt megteszi biztos lehet benne, hogy ez a módszer jóval értékesebb lesz számára, mint olyan köteteknek az olvasása, amelyek semmiféle lehetőséget nem hagynak a reflexióra és a meditációra, arra, amihez mi - ezekkel szöges ellentétben - megpróbálunk megfelelő kiindulópontot, úgyszólván olyan alapot biztosítani, amelyről a semmitmondó egyéni vélemények tömege fölé lehet emelkedni.

Hátramaradt még röviden tisztázni, mi lehet egy ilyen tanulmány "gyakorlati haszna"; ezt el lehetne, sőt el kellene hagyni, ha a tiszta metafizikai doktrínával foglalkoztunk volna, amihez képest minden vonatkoztatás járulékos és esetleges; a jelen műben azonban éppen a vonatkoztatásokkal foglalkoztunk. Ezeknek egyébként a gyakorlati szemponttól teljesen függetlenül kettős igazolása van: a vonatkoztatások a princípiumok törvényes kiterjesztései, annak a doktrínának a normális fejleményei, amelynek mint egyetemesnek és egyetlennek, a valóság minden rendjét kivétel nélkül fel kell ölelnie; ugyanakkor mint azt már elmondtuk, amikor a "szakrális tudományról" szóltunk, legalábbis néhány ember számára egy magasabb tudás elérésének előkészítő eszközeit is képezik. Amikor a vonatkoztatások területén vagyunk, az nem probléma, ha a saját kedvükért is vizsgáljuk őket, ha eközben egy pillanatra sem tévesztjük szem elől princípiumaiktól való függőségüket. E függőség elfeledése egyáltalán nem elhanyagolható veszély, tudniillik pontosan ez a "profán tudományt" létrehozó deviáció fő forrása, mindazonáltal nem létezik azok számára, akik előtt világos, hogy minden a tiszta intellektusból származik és teljesen ennek a függvénye, következésképpen mindaz, ami nem tudatosan innen származik kizárólag merő illúzió lehet. Mint azt már több ízben elmondtuk, minden kiindulópontja a tudás kell, hogy legyen; ily módon, ami a legtávolabb lévőnek tűnik a gyakorlati területtől, nem kevésbé hatékony még ezen a területen is, mivel enélkül - itt csakúgy, mint bárhol másutt - lehetetlen bármi olyat megvalósítani, ami valódi értékkel rendelkezik, vagy ami többnek bizonyul majd, mint a sok hiábavaló és felszínes sürgés- forgás. Visszatérve jelenlegi problémánkhoz, méltán mondható, hogy a modern világ rögtön megszűnne létezni, ha az emberek megértenék mi is ez valójában; hogy léte, mint minden tudatlanságé és korlátoltságé puszta negatívum: kizárólag a tradicionális, emberfeletti igazság tagadása révén létezik. Ha a tudás meglenne, az átváltás nem csak katasztrofálisan mehetne végbe, enélkül azonban a katasztrófa tulajdonképpen elkerülhetetlen; ilyen körülmények között nem jogos-e azt állítani, hogy a tudásnak felbecsülhetetlen gyakorlati eredményei lehetnek? A legtöbb emberben mégis rendkívül nehezen fogalmazódik meg a tudás megszerzésének igénye, amitől a döntő többség jelenleg olyan távol van, mint ezelőtt talán még soha; de még ez sem lenne probléma, tudniillik nem kell ezt mindenkinek megszerezni, hanem elég lenne ha átvenné a tömegek szuggesztív irányítását egy olyan kisszámú, egyszersmind szellemileg tökéletesen felkészült elit, amelynek létéről és hatóeszközeiről a tömegeknek fogalma sem lenne. A kérdés tehát már csak az, hogy meg tud-e még az igazi szellemi elit Nyugaton honosodni?

Ezúttal nem ismételnénk meg mindazt, amit másutt már módunkban állt elmondani ama szerep kapcsán, amit az intellektuális elit tölthetne be azon körülmények között, amelyek tekinthetőek egy nem túl távoli jövőben elkövetkezőknek. Ezért e tárgyban a következők elmondására szorítkoznánk: akármilyen úton is megy végbe az egyik világból egy másikba való átlépésként definiálható átváltás (és itt "világok" alatt - a legkisebbektől a leghatalmasabbakig - a ciklusokat kell érteni), előfordulhat, hogy közben annak ellenére sem szűnik meg a folytonosság, hogy az átváltás esetleg hirtelen megszakadás látszatát kelti, ugyanis a ciklusokat mindig oksági láncolat fűzi egybe. Ha az intellektuális elit még az átváltás előtt létrejönne, az eseményeket - az elkerülhetetlenül felmerülő zavarok minimumra csökkentése mellett - a legkedvezőbb feltételek között futtathatná le; és ha ezt esetleg nem lenne módja végrehajtani, egy talán még ennél is fontosabb feladat áll előtte: konzerválni azokat az elemeket, amelyeknek a jelenlegi világból fenn kell maradniuk, hogy az eljövendő világ felépítésekor felhasználtassanak. Mihelyst az ember tudja, hogy még akkor is jönnie kell újrafelemelkedésnek, ha a lefelé tartó mozgást valamilyen kataklizma előtt kvázi lehetetlennek bizonyulna megállítani, nyilván nincs semmi ok a felemelkedés útjának előkészítésével az alászállás nadírjának elértéig vámi. És nem lesznek elveszettek azok az erőfeszítések, amelyek különféle utakon e művön munkálkodnak; lehetetlen, hogy elvesszenek, egyrészt ami az elit ezekből adódó saját hasznát, másrészt ami azt a hatást illeti, amit az elit gyakorol az emberiség egészére.

A kérdést ezért ekképpen érdemes szemlélni: az elit a keleti civilizációkban mind a mai napig létezik, és bár tegyük fel, hogy számában a modernista túlkapásnak köszönhetően egyre inkább csökkeni fog, mindazonáltal folyamatosan fennmarad egészen a vég eljöveteléig, mert szükség van rá az elpusztíthatatlan tradíció "bárkájának" megvédelmezése és a megőrzendő elemek összességének átörökítése végett. A másik oldalon, Nyugaton, elit nem létezik; feltehető a kérdés, hogy újra fog-e szerveződni még korszakunk lefutása előtt, vagy másképpen megfogalmazva, részt veszi majd a nyugati világ - deviációjával szakítva - a megőrzés és az átörökítés művében. Ha nem, mintegy eredményképpen, a nyugati civilizáció teljes egészében semmivé lesz, mivel elveszíti a tradicionális szellem minden maradványát, s ily módon egyetlen olyan elemet sem fog tartalmazni, ami a jövő szempontjából érdekes lehetne. Az itt felvetett kérdés a végeredményre nézve természetesen csak másodlagos jelentőségű, mégis egy relatív szempontból rendelkezik egy el nem hanyagolható érdekességgel, ha már egyszer annak a kornak a partikuláris feltételeit vizsgáljuk, amelyben jelenleg élünk. Elvileg elegendő lenne megállapítani, hogy a nyugati világ még ha szakadár is a modern idők kezdete óta, része az egésznek, és hogy a ciklus végső reintegrációjához bizonyos mértékig az egész minden részének hozzá kell járulnia. Ez azonban nem szükségképpen igényli a nyugati tradíció előzetes helyreállítását is, hiszen maga a tradíció önnön teljességében csak forrásánál, és nem valamely időszakban felvett sajátos formájában őrizhető meg. Ezt csak futólag jegyeztük meg, mert a teljes magyarázathoz elengedhetetlen lenne a Primordiális Tradíció és az alárendelt tradíciók közötti viszonylatok behatóbb tanulmányozása, amire ezúttal nincs lehetőség. A nyugati tradíció helyreállítása a modern világra nézve a legkedvezőbb megoldás lenne, ám a világ jelenlegi állása Nyugaton okot ad a félelemre, hogy ma ennek pontosan az ellenkezője folyik; mindazonáltal, mint már mondottuk, léteznek bizonyos jelek, amelyek mintha azt mutatnák, hogy egy jobb megoldás minden reményét nem kell még feladni teljesen.

Jelenleg Nyugaton a feltételezettnél több ember él, akik elkezdték látni mit is hiányol civilizációjuk; ugyanakkor ha kénytelenek beérni homályos törekvésekkel, és ha többnyire meddő kutatásokba kezdenek, és még ha néha az útirányt is teljes egészében elveszítik, az azért van, mert hiányzik az igazi tudás, amit semmi sem helyettesíthet, és mert nincs egy olyan szervezet, amely megadná számukra a szükséges doktrinális támogatást. Itt természetesen nem azokra utalunk, akiknek sikerült megtalálniuk a támogatást a keleti tradíciókban, és akik ezáltal intellektuálisan Nyugaton kívül kerültek; ezek a személyek természetesen szükségképpen kivételes eseteket képeznek, és semmi esetre sem képezhetik integrális részét a nyugati elitnek; ők tulajdonképpen meghosszabbításai a keleti elitnek, akik hidat képezhetnek a keleti és a nyugati elit között, mihelyst ez utóbbi tényleg megszerveződött; a nyugati elit azonban, pontosan meghatározása értelmében, csakis nyugati kezdeményezésre szerveződhet meg, és éppen ebben rejlik a feladat minden nehézsége. A kezdeményezés két út valamelyikén lenne végrehajtható: vagy megtalálja a Nyugat egyedül a kivitelezés eszközeit a saját tradíciójához való közvetlen visszatérés révén, amely visszatérés látens lehetőségek egyfajta időszerű újraélesztése kellene, hogy legyen; vagy bizonyos nyugati elemek hajtják végre a restaurációt, de a keleti doktrínák segítségével, hozzátéve azt, hogy a segítségnyújtás, mivel a végrehajtóknak nyugatiaknak kell maradniuk, nem lehetne teljesen közvetlen, hanem az imént említett közvetítőkön keresztül afféle áttételes hatás révén mehetne végbe. Az első lehetőség megvalósulása nagyon valószínűtlen, mivel legalább egy olyan szellemi centrumot előfeltételez Nyugaton, ahol a tradicionális szellem sértetlenül megőrződött, ez pedig számunkra - mint azt már bizonyos eltérő állítások ellenére elmondtuk - igen kétségesnek tűnik; így aztán a második felvetés igényel közelebbi vizsgálatot.

Ebben az esetben az elitre nézve, bár ez nem abszolút szükségszerű, kedvezőbb lenne ha egy már effektív exisztenciával rendelkező szervezetre támaszkodhatna. Nyilvánvaló, hogy jelenleg Nyugaton már csak egyetlen olyan tradicionális karakterű szervezet létezik, amely egy, a kérdéses műhöz megfelelő alapul szolgálni képes doktrínát őrzött meg, s ez a katolikus egyház. Elegendő lenne az egyházi doktrínát az általa külsőleg hordozott vallási forma legcsekélyebb változtatása nélkül restaurálni, ez ugyanis a mélyebb jelentést is implikálja, jóllehet ezzel - akárcsak a katolicizmus és a többi tradicionális vallás esszenciális egységével - az egyház jelenlegi képviselői mintha nem lennének tisztában; és ez a két probléma tulajdonképpen elválaszthatatlanul összetartozik. E restaurációnak a szó igazi értelmében vett katolicizmus megvalósítását kellene jelentenie, ami etimológiailag az egyetemesség eszméjét fejezi ki, és amit nagyon hajlamosak elfelejteni mindazok, akik egy, minden más tradicionális formától teljesen független, speciális, merően nyugati vallást szeretnének belőle csinálni. Tulajdonképpen azt kell mondani, hogy a világ jelenlegi állapotában a katolicizmus csak virtuálisan létezik, mivel képviselőit jóformán semmiféle igazi egyetemességtudat nem hatja át; mindazonáltal az sem kevésbé igaz, hogy egy működő szervezet ilyen elnevezése már önmagában is jel, hogy lehetséges alapot képez a legteljesebb értelemben vett tradicionális szellemiség restaurációjához (annál is inkább, mert Nyugaton - az egész középkor folyamán - már szolgált e mű támasztékául). Valójában tehát mindössze annak az újraépítése lenne elengedhetetlenül szükséges, ami a modern deviáció előtt még működött, természetesen a megváltozott időszak feltételei által diktált átdolgozások végrehajtásával; ha pedig e gondolat elképeszt vagy megbotránkoztat bizonyos embereket, az azért van, mert tudatlanul és talán akaratuk ellenére ők maguk is oly végletesen a modern szemléletmód befolyása alatt állnak, hogy teljesen megfeledkeznek annak a tradíciónak az igazi értelméről, amelyet már csak legfeljebb külsőségeiben tartanak fenn. A fő kérdés itt az, hogy az előzetesen definiált materializmus további változatát képező "betűformalizmus" - elvágva a még működő szervezeten belüli ébredés lehetőségét - vajon végleg kirekeszti, vagy csak ideiglenesen árnyékolja be a spiritualitást; a kérdésre a választ azonban csak az események menete adja majd meg.

Valószínű továbbá, hogy az események ugyanezen menete előbb vagy utóbb elkerülhetetlen döntésre fogja kényszeríteni a katolikus egyház vezetőit, aminek ők intellektuális horderejét feltehetően egyáltalán nem megfelelően fogják megítélni. Nagyon sajnálatos lenne, ha például politikai vagy más, ugyanilyen esetleges viszonyoknak kellene reflexióra kényszerítenie őket (a politika természetesen csak fensőbb princípiumok hiányában esetleges). Ugyanakkor azonban azt is látni kell, hogy a látens lehetőségek kibontakoztatására alkalmas helyzetnek összhangban kell lennie az egyes emberrel, mégpedig a jelenlegi értelmi szintje által legközvetlenebbül elérhető eszközök révén. Emiatt, valamint tekintettel az egyre szélesebb körű felforgatás okozta fokozatosan súlyosbodó állapotra, elengedethetetlenné válik azon spirituális erők egyesítése, amelyek tevékenysége, úgy Nyugaton, mint Keleten a külső világra még hatással van. Ami kimondottan a Nyugatot illeti, itt a katolikus egyházon kívül nincs más ilyen erő. Ily módon csak örülhetnénk ha a katolikus egyház kapcsolatba lépne a keleti tradíciók hiteles képviselőivel, ugyanis ez lehetne kiindulópontja a kérdéses restaurációnak, természetesen csak akkor, ha ezzel egyidőben nyilvánvalóvá válna az is, hogy egy, pusztán felszíni, "diplomáciai" eszmecsere abszolút elégtelen, s az áhított eredményt nem hozhatja meg. A kapcsolatfelvétel után kellene a princípiumok egyeztetésének mikéntjét megtalálni (aminek normálisan a legfontosabbnak kell lennie). Ez az egyeztetés elengedhetetlenül lényeges feltétel a Kelet által ez idáig el nem veszített princípiumok igazi újramegértését célul tűző nyugatiak számára. Egy igazi kölcsönös egyetértés, mondjuk ki még egyszer, kizárólag felülről és belülről jöhet létre, ami azt jelenti, hogy azon a területen kell megvalósulnia, amelyik egyaránt nevezhető intellektuálisnak és spirituálisnak, tudniillik a két szónak pontosan ugyanaz a jelentése; később aztán, ebből a pontból kiindulva, az egyeztetés kiterjedhetne minden más területre, ugyanúgy, ahogy ha egyszer egy princípium megnyilatkozik, ő maga "csak" esszencia marad; vagy még jobban megvilágítva, a princípiumban a következmények összessége eleve bennefoglaltatik. Kizárólag egyetlen akadály gördülhet az egyeztetés útjába: a nyugati "prozelitizmus", amely még a saját érdekében sem képes belátni, hogy "alárendeltek" helyett szükség van olykor "szövetségesekre" is; pontosítva, az akadály kizárólag az egyetértés hiánya, aminek a "prozelitizmus" csak egy következménye; de leküzdhető-e ez az akadály? Ha nem, az elitnek önszervezésében képes kell lennie, egyrészt mindössze azoknak az erőfeszítéseire alapozni, akiket minden különleges körülményektől eltekintve saját intellektuális kapacitásuk képesít, másrészt természetesen keleti támogatásra számíthat; munkája ez esetben még nehezebbé válik, a mű hatása pedig csak hosszú idő után érezteti hatását, mivel - ellentétben a másik esettel, ahol készen találná - minden szükséges eszközt saját erőből kell megteremtenie; mindazonáltal bármilyen súlyosak is legyenek a nehézségek, korántsem lehetnek akkorák, hogy az elvégzendő munkát végleg megakadályozhatnák.

Ily módon nem lesz megalapozatlan ha kijelentjük, hogy jelenleg feltűnőben vannak már egy olyan mozgalom jelei a nyugati világban, amely jóllehet még határozhatatlanul körvonalazott, mindazonáltal ha az események rendes menetüket követik és nem gördül egy túl gyorsan elkövetkező kataklizma a teljes kibontakozás útjába, elvezethet az intellektuális elit újraszerveződéséhez. Aligha kell mondani, hogy az egyháznak - már amennyiben saját, jövőben játszott szerepe érdekli - a legmesszebbmenőkig fontos lenne, hogy támogassa ezt a törekvést, nem hagyva, hogy az elit teljesen önállóan foglalja el helyét, s csak majd a pusztulással fenyegető végveszély megjelenésekor kövesse szükségből. Minden nehézkes és öntelt állásfoglalást mellőzve könnyen megérthető, hogy az egyház leginkább annak a magatartásnak látná hasznát, amely a doktrínát a modern szellem mindennemű beszivárgásától a legszigorúbban megóvná, s amely semmiféle változást nem tenne lehetővé. Igazán paradox lenne, ha az integrális katolicizmusnak a jövőben a feltehetően minden eddiginél félelmetesebb támadások pörölye alá kerülő katolikus egyház közreműködése nélkül kellene megvalósulnia, azon emberek által, akiket az egyház vezetői - pontosabban azok, akiknek megadatott, hogy az egyház nevében beszéljenek - minduntalan megpróbálnak a legalaptalanabb gyanúsítgatások alapján diszkreditálni. Ha ez történne, részünkről csak sajnálkozhatnánk; ha azonban erre nem kerülne sor, teljes figyelemmel azok részéről a tárgyalt problémákra, akikre pozíciójuk súlyos felelősséget ró, itt a legfőbb ideje a cselekvésnek, és hogy többé ne engedjenek azoknak a kísértéseknek, amelyeknek az értetlenségnek illetve bizonyos meglehetősen alantas egyének rosszakaratának köszönhetően, mindennél súlyosabb következményei az ügy meghiúsulásáig vezethetnek, odáig, ami egészen ez idáig történt, és ami továbbá jele annak hogy milyen mérvű felforgatás uralkodik napjainkban minden területen. Nyilván sokan nem fogják meghálálni nekünk e figyelmeztetést, amelyet elfogulatlanul, és minden érdektől függetlenül adtunk; ennek azonban nincs jelentősége, úgyhogy folytathatjuk annak tárgyalását, amiről valahányszor csak szükségessé válik újra szólni kell, mégpedig abban a formában, amit a körülményeket mérlegelve a legalkalmasabbnak találunk. Az eddig mondottak csak mintegy kivonatai a következtetéseknek, amelyekhez egy teljesen korhoz igazított és - aligha kell hozzátenni - tisztán intellektuális területen folytatott nyomozás révén jutottunk. Nem lehet szó, legalábbis jelenleg, ezek részletes leírásáról, ám ez tulajdonképpen nem is lenne különösebben érdekes; azt azonban határozottan állíthatjuk, hogy nincs egyetlen szó sem a fent leírtakban, amit ne előzött volna meg egy mindenre kiterjedő átgondolás. Látni kell világosan, hogy végletesen hasznavehetetlen lenne ha itt - mintegy tiltakozás gyanánt - többé-kevésbé tetszetős filozófiai érveket bocsájtanánk közre; komoly dolgokról komolyan szólunk, és nincs időnk nyelvi disputációknál vesztegelni, amelyeknek semmi jelentősége nem lenne, és amelyek értelmes célt egyet sem szolgálhatnának. Azonkívül tökéletesen távol kívánunk maradni minden vitától, iskola és pártviszálytól, ahogyan abszolúte visszautasítjuk az összes nyugati "címke" és besorolás elfogadását, amelyek mindegyike teljesen használhatatlan; akár tetszik, akár nem, e tekintetben hozzáállásunkat semmi sem változtathatja meg. Végezetül jó szándékkal figyelmeztetnünk kell még azokat, akik a komolyabb értés, sőt a talán már meg is szerzett tudásszintjük révén várhatóan egy lehetséges elit tagjaivá kívánnak lenni. Nem kétséges, hogy a modernizmus szó szoros értelmében "diabolikus" erői a hatalmukban álló minden eszközzel azon iparkodnak, hogy meggátolják a mára szétszórt és elszigetelt elemek együttműködését, pedig ez kikerülhetetlen, ha az elit az általános mentalitásra ténylegesen hatást akar gyakorolni. Most tehát azokhoz szólunk, akik már- már tökéletesen tudatára ébredtek az elérendő célnak, rendíthetetlenül ellenszegülve az útjukon megjelenő nehézségeknek, amelyek legyenek bármilyen jellegűek, mindig azzal fenyegetnek, hogy eltántorítják őket. Azok számára, akik még nem jutottak azon a ponton túl, amely csalhatatlan iránytűként lehetetlenné teszi az igazi útról való letévedést, mindig fennáll a legkülönfélébb deviációk veszélye; nekik rendkívüli óvatosságról kell bizonyságot tenniük; de mehetünk akár tovább is és mondhatjuk azt, hogy érdemes a bizalmatlanság szintjéig fejleszteniük óvatosságukat, mivel az "ellenség", addig a pillanatig, amíg nem lett véglegesen legyőzve, a legkülönbözőbb, sőt olykor a legváratlanabb formákat is felveheti. Megtörténik, hogy azok, akik úgy vélik már megmenekültek a modern materializmus réme elől, zsákmányul esnek más olyan tévedéseknek, amelyek bár látszólag ezzel ellentétesek, lényegükre nézve azonban pontosan egy szintre helyezhetőek; elnézve a modern nyugati ember észjárását, külön figyelmeztetnünk kell arra a vonzódására, amelyet a többé-kevésbé felszínes jelenségek után érez; túlnyomórészt ez a vonzódás felelős a "neospiritualizmus" különféle tévelygéseiért, ugyanakkor már látható előre, hogy az ezáltal képviselt veszedelmek fokozatosan még halálosabbakká lesznek, tudniillik a sötétség erői, amelyek a jelenlegi felforgatást működtetik, a "neospiritualizmusban" találják meg egyik legpotensebb közvetítőjüket. Feltehetően nem vagyunk már túl messze azoktól az időktől, amelyekre az evangéliumi prófécia céloz, és amire már másutt is utaltunk: "Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is." Az itt említett "választottakon" nem mást kell érteni, mint az általunk következetesen ugyanabban az eredeti értelemben emlegetett "elitet", aminek tagjait - a végrehajtott benső "önmegvalósítás" eredményeképpen nem lehet már elhitetni; ez tehát nem azokra vonatkozik, akik magukban még csak a tudás csíráit hordozzák, és akik ezért úgyszólván csak "hivatalosok"; emiatt mondja az Evangélium, hogy "sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak". Beléptünk egy időszakba, amelyben rendkívül nehéz lesz "elválasztani a polyvát a gabonától", és eredményesen kiállni azt, amit a teológusok a "lelkek megpróbálásának" neveznek, egyrészt azoknak a zavaros megnyilatkozásoknak köszönhetően, amelyek csak erősödni fognak, másrészt az igazi tudás azok részéről való hiányának következtében, akiknek rendes hivatása a többiek vezetése kellene, hogy legyen, de akik ma már többnyire nem egyebek, csak "vak vezérek". Beláthatjuk, hogy ilyen körülmények között a dialektikus elmésségek nem érnek már semmit, és a legtökéletesebb filozófiának sincs olyan ereje, hogy feltartóztathatná a szabadjára engedett "infernális hatalmakat"; ez megint csak egy illúzió, amire a legtöbb embert érdemes figyelmeztetni, mivel gyakran nem is sejtve mi is valójában az igazi intellektualitás, feltételezik, hogy az igazi tudásnak még a legjobb esetekben is csak halvány árnyékát képező, puszta filozófiai tudás képes a jelenkori mentalitást deviációjából kizökkenteni és helyreigazítani; ugyanakkor olyanok is vannak, akik azt képzelik, hogy a modern tudományban találhatóak meg a magasabb igazságokhoz való felemelkedés eszközei, holott az egész modern tudomány valójában pontosan ezeknek az igazságoknak a tagadására épül. Az emberre nézve mindezek az illúziók megannyi eltévelyedési lehetőséget jelentenek, amelyeknek eredményeképpen még a modern szemléletmód ellen őszintén fellépni kívánók is tehetetlenségre kárhoztatnak, mivel elmulasztván felkutatni azokat az esszenciális alapelveket, amelyek nélkül minden cselekvés teljesen hiábavaló, olyan zsákutcába keverednek, ahonnan a kijutás teljesen reménytelen.

Nyilvánvalóan kevesen lesznek majd, akik az összes akadályon sikeresen túljutnak, és felülemelkednek a spiritualitás minden formájával szembefeszülő környezet ellenséges viszonyain; végezetül szabad legyen azonban megjegyeznünk, hogy nem is a számuk a fontos, itt ugyanis olyan területre lépünk, amelynek törvényei a mennyiségi törvényektől végletesen különböznek. Nincs tehát ok a kétségbeesésre, és ha nem is lenne remény valamiféle látható eredmény elérésére a modern világ katasztrofális megsemmisülése előtt, még ez sem lehet elégséges ok, hogy bele ne fogjunk a műbe, amelynek távlatai a jelenkori világon jóval túlterjednek. Azoknak pedig, akik hajlamosak a kétségbeesésre meg kellene fontolniuk, hogy ami ebbe a műbe épül be el sohasem veszhet, hogy a győzelem, amit a felforgatás és a tévelygés és a sötétség arathat csakis látszólagos és pusztán átmeneti lehet, hogy minden tér- és időbeli egyensúlytalanság elkerülhetetlenül játszik bele a mindenség nagy ekvilibriumába, és hogy végül az igazságot semmi sem győzheti le; ugyanazt a tételt kellene szem előtt tartaniuk, amit hajdan bizonyos nyugati beavatási szervezetek: Vincit omnia Veritas, ami pedig annyit jelent, hogy az igazság végül győz mindenek felett.