Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kahlil
Gibran
Halíl
Dzsibrán (1883-1931)
[Khalíl
Dzsibrán,
Chalil
Djabrán,
más írásmód szerint Khalil Jibran,
Khalil Gobran, Kahleel Gobran, Khaleel Gubran, Khalil Gubran, Kahleel Gubran,
Khaleel Jobran, Khalil Jobran, Kahleel Jobran]
The Collected Works of Kahlil Gibran
„Élek, mint te
és most is melletted állok.
Hunyd be a szemed és nézz körül,
ott látsz engem magad előtt."
(Gibran sírfelirata)„Számos mai kultúra, amely ugyan évszázadok óta ismeri az írást, mégsem tudta azt teljesen interiorizálni
- ilyenek például az arab kultúra és bizonyos más földközi-tengeri kultúrák is -
még mindig igen erősen építenek a formulák által meghatározott gondolkodás- és kifejezésmódra.
Kahlil Gibran azzal vált ismertté, hogy orális formai elemeket tartalmazó alkotásokat közölt nyomtatásban olyan amerikaiak számára, akik egy írásbeli kultúra képviselőiként újszerűnek találták a beiruti polgárok által egyébként nap mint nap használt közmondásszerű kijelentéseket."
(Walter J. Ong)
Bolond (Nagy G. Áron fordítása)
A
próféta (Révbíró Tamás fordítása)
A
próféta (Vadnay Emma fordítása)
A
próféta (Draskóczy Magdolna fordítása)
A próféta kertje (Palásti László fordítása)
Homok és tajték (Nagy G. Áron fordítása)
Jézus, az Ember Fia (részlet Szántai Zsolt fordításából)
Dzsibrán, Halíl; Khalil Gibran (*1883. dec. 6. Bserre, †1931. ápr. 11. New York): libanoni keresztény [maronita] költő, író.
Az ún. szír-amerikai emigráns (mahdzsar) iskola vezető alakja. Családjával 1895-ben kivándorolt az USA-ba, majd visszatért, és iskoláit Bejrútban végezte (1897-99). 1908-ban Párizsba ment. Itt három évig festészetet tanult, Rodin tanítványa volt. 1911-ben New Yorkban telepedett le, s 1920-tól ő volt az USA-ban élő szír-libanoni írók szövetségének a vezetője. Műveit arab és 1918-tól főleg angol nyelven írta. Az arab novella megteremtésében élen járó írói tevékenységét szentimentális elbeszélésekkel kezdte: Aráisz al-murudzs ('A mezők menyasszonyai', 1906). Első regényében (Al-Adzsniha al-mutakasszira, 'Az összetört szárnyak', 1912) az arab nő társadalmi jogfosztottságáról írt. Korai írásait a társadalmi kérdések közvetlen ábrázolása jellemzik. Később egyre inkább a miszticizmus hatja át műveit.Magyar Nagylexikon
Dzsibrán, Khalíl
más írásmóddal KHALIL GIBRAN, teljes arab nevén DZSUBRÁN KHALÍL DZSUBRÁN (szül. 1883. jan. 6. Bsarrí, Libanon - megh. 1931. ápr. 10. New York, USA), libanoni-amerikai író és festőművész, filozófiai értekezések, regények és misztikus költemények szerzője.Elemi iskolai tanulmányait Bejrútban végezte, majd 1895-ben családjával együtt kivándorolt az Egyesült Államokba, Bostonba. 1898-ban visszatért szülőhazájába; tanulmányai során elsősorban arab nyelvből jeleskedett. 1903-ban ismét Bostonba költözött, itt jelentek meg első irodalmi esszéi, és itt találkozott Mary Haskell-lel, aki egész életében jótevője maradt. 1912-ben New Yorkban telepedett le; arab és angol nyelven írt irodalmi esszéket, elbeszéléseket, s emellett festészettel is foglalkozott.
Romantikus szemléletmódot tükröző irodalmi és képzőművészeti alkotásaira a Biblia, Friedrich Nietzsche és William Blake volt a legnagyobb hatással. Az írásokat a szerzőjük mélyen vallásos és misztikus természetéből fakadó túláradó líraiság jellemzi. Témáik: a szerelem, a halál, a természet, és a szülőföld utáni vágyódás.
Jelentősebb arab nyelvű alkotásai: Ará-isz al-Murúdzs (A völgy nimfái; 1910); Damá va Ibtiszáma (Könny és mosoly; 1914); al-Arváh al-Mutamarrida (A lázadó lelkek; 1920); al-Adzsniha al-Mutakasszira (Törött szárnyak; 1922); al-Avaszif (Viharok; 1923) és al-Mavákib (Felvonulások; 1923). Fontosabb angol nyelvű művei: The Madman (Az őrült; 1918); The Forerunner (Az előfutár; 1920); The Prophet (A próféta, 1923); Sand and Foam (Homok és tajték; 1926) és Jesus, the Son of Man (Jézus, az ember fia; 1928).
Encyclopaedia Britannica
FORTUNA
DALA AZ EMBERHEZ
Sebők Anita fordítása
http://kalaka7szam.homestead.com/muforditas.html
Az
Ember és Én - hű szeretők-
sóvárgunk
egymásért, mindenkor , mindenütt.
Micsoda
fájdalom! Közénk állt kegyetlen, örökké
követelődző,
szépséges riválisom. Csábereje kívül
csillog,
belül szemét - 'Gazdagság a megkapható' -
így
ejtik delejes nevét. Követ bennünket mindenüvé ,
s
éber őrszemként figyel. Gondolkozik egyre -
szerettem
hol , s mikor csábítsa el.
Keresem
- tóparton, erdőben; fák hűs árnyában szólítom,
de
eltűnt mint a múló pillanat, az Idő fáklyája alatt. Elvette
tőlem
a csillogó brokátba öltözött Vagyon, s a városba
költözött
vele; zsebét szikrázó, édes-drága fémekkel tömte
telis-tele.
Eztán átnyújtotta neki a légvárak reszketeg trónusát,
hogy
üljön csak bátran reá, s omoljon vele.
Hívogatom
kitartón, a Tudás és Bölcsesség halkan zeng
gyengéd
dallamával , de még az ocsmány zajokra sem fülel.
'Gazdagság'
az önzés mély kazamatáiba temette el; fösvénnyé
vált,
nem enged közel.
Kutatok
utána az Elégedettség virágdús tisztásain, sehol...
Vetélytársam
bebörtönözte, a mohóság ősi barlangjába;
súlyos
aranyláncok húzzák le, a földre.
Kiáltok
érte gyöngyöző hajnalon; ilyenkor a Mosoly
uralkodik
mindenek felett, de ő alszik csak lustán tovább.
Ólom
- pilláit lehúzza a vásárolt bódulat beteges álma,
izzadságtól
nedves feje alatt a párna, s a ráncos ágy
feledte
nyugalmat adó meleg mosolyát.
Csábítgatom
vissza, mikor minden mi hullám elsimul,
a
csend az úr, s a virágok illatot álmodnak;
-
de csendes, nem válaszol.
Jövendő
holnapok villámai kergetik gondolatait.
Nem
szűnik soha vágyni énutánam;
de
ember művében keresni engem, az Istenit?
Így
nem találsz meg soha, édes mostoha...
Dicsőséged
remeg építményében, mit holtakra
emeltél
oly büszkén , én ott, nem vagyok!
Aranytól,
ezüsttől temetve suttogja tátogón nevem...
Hozzám
gyere! Higgy nekem!
Gyere
az egyszerű kis házba,
mit
Isten csak nekünk épített,
érzelmek
sodró folyamának meredek partján -
A
kincseid mellett akarsz csókolni gyáván?
Hagyd
már! Érezd a tiszta szellőt, s nem
maradsz
árván.
Szólsz,
osszam meg veled sok mesés javad?
Sajnálom,
nem dobhatom el - Isteni ajándék -
Szépség
átszőtte angyali palástomat.
A
Csalárdság neki lételem, mint másnak a levegő.
Én
szívét lélegzem be, szűk cellában vergődő
szívét,
mely nehéz mint a márvány, mint a kő;
szerelmemmel
egy egész világot ültetnék bele,
ne
vérezzen többé ütött-kopott szívének
számolatlan
sebe.
Szerelmem,
lám megtanulta, hogy miképp sírjon
kérlelőn
ellenemnek: "még többet, még többet"
Bár
megtaníthatnám, hogyan öntse ki a kegyelem,
s
a szeretet könnyeit, -
hogyan
sirasson mindent, mi megteremtetett.
A
könnyek óceán-nagy sóhaja neki hozná el
a
végtelen kegyelmet.
Szerelmem
ember,
a
tiéd akarok lenni.
Kahlil
Gibran
A PRÓFÉTA
Révbíró Tamás fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Források:
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/arabok/profeta/profeta.mek
http://www.revbiro.hu/profeta.htm
http://www.geocities.com/SouthBeach/4051/profeta.htm
http://wwwold.sztaki.hu/~smarton/vegtelen/profeta.htm
http://home.mit.bme.hu/~benedecs/yoga/anyagok/profeta.htm
http://maitra.wire.hu/bolcselet/index_%20b.htm
http://www.tau.hu/irodtar/letoltheto/gk-profeta.pdf
http://www.tar.hu/vt6605/read/konyv/gibran/index.htm
[Tartalom
A
hajó (Készülődés)
Szeretet
Házasság
Gyermekek
Adakozás
Evés
és Ivás
Munka
Öröm és Bánat
Házak
Ruhák
Eladás
és Vásárlás
Bűn és Bűnhődés
Törvények
Szabadság
Értelem és Szenvedély
Fájdalom
Önismeret
Tanítás
Barátság
Beszéd
Idő
Jó és Rossz
Imádság
Öröm
Szépség
Vallás
Halál
Búcsúzás]
Almusztafa,
a kiválasztott és a szeretett, aki önnön napjának hajnala
volt, tizenkét esztendeig
várakozott Orfalisz városában a hajójára,
melynek vissza kellett térnie, hogy
hazavigye őt a szigetre, ahol
született.
És
a tizenkettedik esztendőben, az aratás hónapjának, Jelulnak hetedik
napján
felment a város falain kívül magasodó hegyre, és a tenger felé
kémlelt, és
a párán át látta, hogy közeledik a hajó.
És
szívének kapui kitárultak, és öröme messzire szállt a tenger fölött.
És lehunyta
szemét, és lelke csendjeiben imádkozott.
Hanem
ahogy leereszkedett a hegyről, szomorúság vett rajta erőt,
és szívében ez
a gondolat támadt:
Hogyan
menjek el békében, szomorúság nélkül? Bizony, szellemem
sebesülése nékül ezt
a várost el nem hagyhatom.
Hosszú
napokat töltöttem el fájdalomban falai között, és hosszú
éjszakákat magányosan;
és ugyan ki távozhatnék fájdalmának s
magányosságának színteréről bánat nélkül?
Szellemem
túl sok cserepét szórtam szét ezeken az utcákon, vágyaimnak
túl sok gyermeke
kóborol mezítelen e dombok között, s én terhek és
kínok nélkül tőlük el nem
szakadhatok.
A
mai napon nem ruhadarabot vetek el magamtól, hanem bőrt, melyet
saját kezemmel
szakítok le. Nem is gondolat, amit magam mögött
hagyok, hanem szív, melyet
éhség és szomjúság édesített meg.
És mégsem vesztegelhetek tovább.
A
tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell
a hajóra
szállnom.
Mert
maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal,
hogy megfagyok,
kristállyá válok, és a sár magához köt.
Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném?
A
hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra
kelt. Az étert
egyedül kell felkutatnia.
És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé.
Most,
midőn leért a hegy lábához, a tenger felé fordult, és látta,
hogy hajója a
kikötő felé közelít, s fedélzetén a tengerészeket,
honfitársait.
És lelke feléjük kiáltott, és így szólt:
Ősanyám
fiai, hullámok meglovagolói,
Mily sokszor hajóztatok álmaimban. És most eljöttetek
ébrenlétemben
is, amely egy mélyebb álom.
Készen állok az indulásra, s
lelkesültségem felvont vitorlákkal várja
a szelet.
Csak egyetlen lélegzetet
veszek még ebből a nyugodt levegőből, csak
egyetlen pillantást vetek még hátra,
És aztán közétek állok, hajós a hajósok közé.
Te pedig, hatalmas tenger, alvó anya,
Aki magad vagy a szabadság és a béke pataknak és folyamnak -
Még
egyetlen kanyart tesz csupán e folyó, csak egyet csobban még
medrében,
S aztán megtérek hozzád, határtalan csepp a határtalan óceánba.
És
miközben lépdelt, azt látta, hogy férfiak és nők a távolban
elhagyják földjeiket
s a szőlőskerteket, és sietve indulnak a
városkapuk felé.
És
hallotta, hogy az ő nevét mondják, és mezőről mezőre száll a hír,
hogy hajója
befutott.
És így szólt önmagához:
Legyen-e az elválás napja a gyülekezés napjává?
Kimondassék-e, hogy alkonyom valójában hajnalt jelent nekem?
És
mit adjak annak, aki ekéjét a barázda felében hagyta, vagy annak,
ki miattam
leállította a szőlőprés kerekét?
Váljék-e
szívem bő termésű telt fává, hogy gyümölcseit összeszedve
átadhassam nekik?
Áradjanak-e vágyaim forrásként, hogy poharaikat teletöltsem vele?
Lant
vagyok-e, melynek húrjait a mindenható keze megérintheti, vagy
talán fuvola,
melyen lélegzete áthalad?
Én
a csöndeket kutattam, és vajon leltem-e olyan kincset a csöndekben,
melyet
most bízvást szétoszthatnék?
Ha
e nap az én aratásom napja, vajon hol vetettem el a magot, és vajon
melyik,
elfeledett évszakban?
Ha
valóban ez az az óra, mikor lámpásomat fölemelhetem, abban nem az
én lángom
lobog.
Üres és sötét lesz a lámpa, melyet fölemelek,
És
az éjszaka őre tölti meg majd olajjal, és a lángot is ő lobbantja
fel.
Mindezeket
szavakkal mondta el. De szívében sok minden maradt
kimondatlanul. Mert mélyebb
titkát ő maga sem foglalhatta szóba.
És
mikor belépett a városba, minden ember elébe jött, és mind
kiáltozott, mintha
egyetlen hang szólott volna.
És előléptek a város elöljárói, és mondták:
Ne menj el mitőlünk.
Holdtölte
voltál a mi éjszakánkban, és ifjúságod adott nekünk álmodni
való álmokat.
Nem
vagy te idegen miközöttünk, sem vendég nem vagy, hanem a mi fiunk,
akit szeretünk.
Ne engedd, hogy szemünk éhezzék orcád látására.
És a papok és a papnők így beszéltek hozzá:
Ne
válasszanak el tőlünk most a tenger hullámai, ne váljanak az évek,
melyeket
köztünk töltöttél, puszta emlékké.
Szellemként jártál köztünk, és árnyékod fény volt az arcunkon.
Nagyon
szerettünk téged. De szeretetünk nem szólalt meg, és fátyol
takarta azt.
De most hangosan kiált hozzád, és leplezetlenül áll előtted.
Hiszen
mindig is így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön
mélységét, míg az elválás
órája el nem következik.
És
előléptek mások is, és könyörögtek neki. De ő nem válaszolt. Csupán
fejét
hajtotta le, s akik közel álltak hozzá, látták, hogy mellére
könnycseppek
hullanak.
És ő meg az emberek a templom előtti nagy térre mentek el.
És
a szentélyből előlépett egy asszony, kinek Almitra volt a neve.
És papnő volt.
És
Almusztafa túláradó gyengédséggel nézett reá, mert Almitra volt az
első, aki
fölkereste őt, és hitt benne, amikor még csupán egy napja
tartózkodott a városukban.
És az asszony köszöntötte őt, mondván:
Isten
prófétája, te, aki a legvégsőt keresed, hosszú idő óta kémlelted
a messzeséget
hajód után.
És hajód most megérkezett, itt az idő, hogy útra kelj.
Mély
vágy él benned emlékeid földje iránt, ahol leghőbb vágyaid
lakoznak; a mi
szeretetünk meg nem fog kötni téged, sem a mi
ragaszkodásunk vissza nem tart.
Mégis
azt kérjük tőled, mielőtt távozol, beszélj hozzánk, és mondd el
nékünk az
igazságot.
És
mi továbbadjuk azt gyermekeinknek, és ők az ő gyermekeiknek, és így
nem vész
majd el soha.
Magányosságodban
őrködtél napjaink felett, és álombeli sírásunkat is
ébren figyelted.
Most
tehát mutass meg bennünket önmagunknak, és mondd el mindazt, ami
néked a születés
és halál közöttiekről megmutattatott.
És ő így felelt:
Orfalisz
népe, mi egyébről beszélhetnék én néktek, mint ami még most
is lelkeitekben
él?
És
akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.
És
ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott
reájuk.
Aztán fennszóval ezeket mondotta:
Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet
hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél
pusztává sepri a kertet.
Mert
amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre
feszíteni is.
Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget
is.
Amiként
felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb
ágaitokat,
Azonképpen
száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz
való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És
azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek
Isten szent
lakomáján.
Ezt
teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s
e tudás által
az Élet szívének egy darabjává váljatok.
Hanem
ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt
keresitek,
Akkor
jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet
szérüjéről
Az
évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből,
és sírhattok
is, de minden könnyet nem sírhattok el.
A
szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán
önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.
Amikor
szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok
azt:
"Isten szívében lakom".
És
ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a
szeretet, ha
méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.
A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De
ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti
vágyaitok:
Hogy
összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely
az éjszakában
zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy
hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az
új napért,
mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S
ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek;
dalotok őt
dicsérje.
És
akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester?
És ő így válaszolt:
Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt
lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják
napjaitokat.
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
De együttlétetekben legyenek távolságok.
És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok,
táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak
egyedüllétet.
Miként
a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra
rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.
És
egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj
nekünk a
Gyermekekről.
És ő így szólt:
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert
az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok
el, még álmaitokban
sem.
Próbálhattok
olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná
tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az
íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket
minden
erejével, hogy nyiai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.
Akkor
így szólt egy gazdag ember: Beszélj nekünk az Adakozásról.
És ő így válaszolt:
Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz.
Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol.
Mert
mi a tulajdon: tárgyak, melyeket megőrizel, attól való féltedben,
hogy hátha
holnap szükséged lesz reá.
És
a holnap - ugyan mit hoz a holnap a túlontúl elővigyázatos ebnek,
mely csontokat
kapar el a nyomtalan homokban, míg a szent városba
tartó zarándokokat követi?
És mi a szükségtől való félelem, ha nem maga a szükség?
Hát
a szomjúságtól való félelem, ha kutad tele van, nem maga az
olthatatlan szomjúság?
Vannak,
kik keveset adakoznak a sokból, amijük van, s ezt az elismerés
reményében
teszik - e rejtett vágyuktól adományuk egészségtelenné
válik.
És vannak, akiknek kevesük van, s mind odaadják azt.
Vannak,
kik hisznek az életben és az élet gazdagságában, és az ő
ládájuk sohasem üres.
Vannak, kik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk.
És vannak, akik kínnal adakoznak, és ez a kín az ő megkereszteltetésük.
És
vannak, akik adakoznak, és nem éreznek fájdalmat, sem örömöt nem
keresnek,
sem erényességet nem gyakorolnak ezáltal;
Ők
úgy adakoznak, miként amott a völgyben a mirtusz a levegőbe leheli
illatát.
Az
ilyenek keze által Isten szava szól, és szemükből Ő mosolyog a
földre.
Jó adakozni, ha kérnek, de jobb kéretlenül, a megértéstől vezettetve;
És
akinek keze nyitva, annak számára nagyobb öröm megkeresni az
elfogadót, mint
adakozni.
Van-e, amit meg kell tartanod?
Minden, amid van, egyszer átadatik.
Tehát
adakozz ma, hogy az adakozás ideje a te időd legyen, ne
örököseidé.
Gyakorta mondjátok: "Adnék én, de csak annak, aki megérdemli".
Gyümölcsös kertedben a fák, legelődön a jószágok nem mondják ezt.
Ők azért adnak, hogy élhessenek, mert megtartani annyi, mint elveszni.
Hiszen
aki méltó arra, hogy nappala és éjjele legyen, az minden
egyebet is megérdemel
tőled.
És
aki megérdemli, hogy igyék az élet óceánjából, az megérdemli, hogy
megtöltse
kelyhét a te kis csermelyedből is.
És
mi lehet nagyobb jutalom, mint a bátorság, a bizalom, a kegyelem,
ami az elfogadással
jár?
Hát
ki vagy te, hogy az emberek felfedjék keblüket, leleplezzék
büszkeségüket,
s mezítelen méltósággal, megszégyenült büszkeséggel
álljanak előtted?
Nézd meg elébb, magad méltó vagy-e adni, az adakozás eszközévé lenni.
Mert
az igazság az, hogy az élet adakozik az élet számára - te pedig,
ki adakozónak
véled magad, nem vagy egyéb, mint tanú.
Ti
pedig, elfogadók - és valamennyien elfogadók vagytok - ne vegyétek
fel a hála
terhét, mert igát raktok ezzel önmagatokra és arra is, aki
adakozik.
Inkább
emelkedjetek fel együtt az adakozóval az adományon, mintha
szárnyakon;
Mert
számon tartani adósságodat egyet jelent azzal, hogy kételkedsz a
nagylelkűségben,
pedig annak anyja a szabad szívű föld, s atyja maga
az Isten.
Akkor
egy öreg ember, egy vendégfogadós szólalt meg: Beszélj nekünk az
Evésről és
Ivásról.
És ő azt mondá:
Vajha
élhetnétek a föld illatából, s miként a légi növények, fénnyel
táplálkozhatnátok.
De
mivel ölnötök kell, hogy ehessetek, s szomjotok oltására az
újszülöttet anyja
tejétől meg kell rabolnotok, legyen hát ez kegyes
cselekedet.
Legyen
asztalotok oltárrá, melyen az erdő, mező tisztái és ártatlanjai
áldozattá
lesznek azért, ami az emberben még tisztább és ártatlanabb.
Mikor megöltök egy állatot, szívetekben mondjátok neki:
-
Ugyanaz a hatalom, mely téged lesújt, lesújt engem is; az én sorsom
is elvégeztetik.
-
Mert a törvény, mely téged az én kezemre adott, engem egy
hatalmasabb kézre
fog adni.
-
A te véred és az én vérem a nedv, amely a mennyország fáját
táplálja.
És
mikor fogatokkal egy alma húsát szakítjátok fel, mondjátok
szívetekben:
- Magvaid testemben élni fognak,
- És holnapod bimbója szívemben fog kinyílni,
- És a te illatod lesz az én lehelletem,
- És együtt örvendezünk majd a múló időben.
És
ősszel, amikor szőlőskertjeitekben a prés alá szüretelitek a
fürtöket, mondjátok
szívetekben:
- Én magam is szőlőskert vagyok, s gyümölcsöm a prés alá gyűjtetik.
- És mint az új bor, örök hordóba töltetem.
És
télen, amikor borotokat kancsóba töltitek, minden pohárért szóljon
egy dal
szívetekben;
És
szóljon egy dal az őszi napok emlékéért, a szőlőskertért és a
szőlőprésért
is.
Akkor
egy szántóvető mondá: Beszélj nekünk a Munkáról.
És ő válaszolt, mondván:
Dolgoztok, hogy lépést tartsatok a földdel és a föld lelkével.
Mert
dologtalannak lenni annyi, mint elidegenedni az évszakoktól,
és kilépni az
élet menetéből, mely méltósággal és büszke alázattal
halad a végtelenség felé.
Amikor
dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek
susogása zenévé
változik.
Melyikőtök
maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb
összhangzóan együtt énekel?
Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.
De
én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld
legmesszibb
álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az
álom megszületett,
És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet,
És
az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt
ismerősötök az
élet legbensőbb titka.
Hanem
ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását
a homlokotokra
írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy
semmi egyéb, mint homlokotok
verítéke moshatja el onnan azt, ami oda
íratott.
Hallottátok
azt is, hogy az élet sötétség, és ti fáradalmatokban
visszhangozzátok, amit
a megfáradtak mondottak.
És én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,
És minden akarat vak, ha nincsen tudás,
És
minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha
nincsen
szeretet;
Ha
pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal,
egymással
és Istennel.
És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?
Úgy
szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a
gyolcsot az
viselné majd, akit szeretsz.
Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.
Gyengédséggel
vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a
gyümölcsöt, akit
szeretsz.
A magad képére alakítani mindent, saját lelked lehelletével.
És
tudni azt, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és
figyelnek téged.
Gyakran
hallottalak benneteket, amint ezt mondjátok, mintha álmotokban
beszélnétek:
- Aki a márványt faragja, és saját lelke képmását felleli
a kőben, nemesebb,
mint aki a földet szántja.
-
És aki foglyul ejti a szivárványt, és az ember képmására vászonra
fekteti,
az több, mint aki sarut készít a lábainkra.
De
én azt mondom, nem is álomban, hanem a délidő túlontúl éber
pillanataiban:
a szél nem beszél ékesebben a hatalmas tölgyfához, mint
a fűszálak legkisebbikéhez.
És
egyedül az nagyobb, aki a szél szavát a saját szeretete által édesebb
dallá
teszi.
A munka a láthatóvá tett szeretet.
És
ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor
jobb, ha
otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és
alamizsnát kérsz azoktól,
akik örömmel munkálkodnak.
Mert
ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az
ember éhének
csak felét mulasztja el.
És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba.
És
énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod
süketté
teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.
Akkor
egy asszony azt mondta: Beszélj nekünk az Örömről és a Bánatról.
És ő így felelt:
A ti örömetek maga a bánat, mely igaz orcáját mutatja.
És
ugyanazon kút, melyből kacagástok buzog fel, nemegyszer volt már
könnyekkel
telve.
Hogyan is lehetne másképp?
Minél
mélyebb árkot hasít lényetekbe a bánat, annál több öröm
befogadására lesztek
képesek.
Hiszen
a korsó, mely borotokat tartja, nem égett-e meg maga is a
fazekas kemencéjében?
És
a lant, melynek szava lelketeket megnyugtatja, nem azonos-e a
fával, melyet
késsel vájtak üregessé?
Amikor
örvendeztek, nézzetek szívetekbe mélyen, és látjátok majd,
hogy ahonnan örömetek
származik, ugyanonnan való bánatotok is.
Amikor
bánkódtok, ismét nézzetek szívetekbe, és meglátjátok, hogy ami
miatt sírtok,
abban valaha örömöt leltetek.
Vannak
közöttetek, akik azt mondják: "Az öröm hatalmasabb, mint a
bánat",
és mások azt: "Nem úgy van, hanem a bánat a hatalmasabb".
De én azt mondom néktek, hogy e kettő el nem választható.
Együtt
érkeznek, és mikor egyikük magában ül veled asztalodnál,
jusson eszedbe, hogy
a másik az ágyadban aluszik.
Bizony, mérlegként függtök öröm és bánat között.
Csak aki üres, az mozdulatlan és kiegyensúlyozott.
Amikor
a kincstartó fölemel, hogy aranyát s ezüstjét megmérje
rajtatok, el nem kerülhetitek,
hogy örömetek, bánatotok megemelkedjék
avagy alászálljon.
Akkor
egy kőműves állott elő, és mondá: Beszélj nekünk a Házakról.
És ő válaszolt, és ezt mondotta:
Építhettek
elképzelt hajlékot a vadonban, és építhettek házat belül a
város falain.
Mert
miként hazatértek szürkületkor, úgy tér meg a bennetek lakozó
vándor is, aki
mindig távoli és magányos.
A te házad a te nagyobbik tested.
Megnövekszik
a nap fényében, és álomra szenderül az éj csöndességében,
és álma nem álomtalan.
Nem álmodik-e a házad? és álmában nem hagyja-e
el a várost, nem lép-e át erdőbe,
hegytetőre?
Vajha
tenyerembe gyűjthetném házaitokat, és szétszórhatnám erdőn és
mezőn.
Volnának
a völgyek a ti útjaitok, a zöld ösvények az utcák, hogy
egymást szőlőskerteken
át kereshessétek fel, és ruhátokban a föld
illatával járjatok.
De ez még nem lehet így.
Atyáitok
félelmükben túlontúl közel gyűjtöttek össze benneteket. És ez
a félelem kitart
még. Hajlékotokat egy ideig falak választják el
földjeitektől.
És
mondjátok meg nékem, Orfalisz lakói, mitek van ezekben a házakban?
Mi az,
amit erős ajtókkal óvtok?
Van-e békétek, az a csöndes akarat, amely megmutatja erőtöket?
Vannak-e
emlékeitek, azok a fénylő ívek, melyek az elme csúcsai között
feszülnek át?
Van-e
otthonotokban szépség, mely a szívet a fából, kőből faragott
tárgyaktól a
szent hegyig vezeti?
Mondjátok meg nekem, megvannak ezek a ti házaitokban?
Vagy
csupán kényelem van és a kényelem utáni vágy, az az alattomos
dolog, mely
vendégként lép a házba, s ott előbb gazdává, majd kényúrrá
válik?
Úgy
van, idomárrá válik, és szigonnyal és korbáccsal nagyobb vágyaitok
bábjaivá
tesz benneteket.
Habár a keze selyem, ám a szíve vas.
Csupán
azért ringat benneteket álomba, hogy az ágyatok mellett állva
kacagjon a test
méltóságán.
Gúnyt
űz egészséges érzékeitekből, és mint törékeny edényeket,
pehelyágyba fekteti
őket.
Bizony
mondom, a kényelem iránti vágy megöli a lélek szenvedélyét,
s vigyorogva kíséri
a temetési menetet.
Hanem
ti, a tér gyermekei, ti nyugalmatokban nyugtalanok, ti nem estek
csapdába,
nem juttok idomár kezére.
Házatok nem horgony lesz, hanem árboc.
Nem
lesz csillogó bevonat, mely a sebet takarja, hanem szemhéj, mely
óvja a szemet.
Ti
nem fogjátok szárnyaitokat összezárni, hogy az ajtókon
áthaladjatok, nem hajtjátok
le fejeteket, hogy a mennyezetbe ne
ütődjék, nem fogtok félni a lélegzéstől,
nehogy falaitok megrepedjenek
és leomoljanak.
Nem kriptákban fogtok lakozni, melyet a holtak emeltek az eleveneknek.
És
bár pompás lesz és fenséges, házatok mégsem fogja titkotokat
megtartani, sem
gátját vetni vágyaitoknak.
Mert
ami bennetek határtalan, az mind az ég palotájában lakik, melynek
kapuja a
hajnali pára, ablakai pedig a dalok és az éj csöndjei.
És
a takács így szólt: Beszélj nekünk a Ruhákról.
És ő ezt válaszolta:
Sokat
elfednek szépségetekből, ám ami nem szép, azt nem fedik el.
És habár ruháitokban
az illő szabadságot vélitek fellelni, nyűgnek
és igának is érezhetitek őket.
Üdvös
volna, ha a nap és a szél inkább bőrötöket érintené, semmint
öltözéketeket.
Mert az élet lehellete a napfény, és az élet tenyere a szél.
Néhányan
közületek azt mondják: "A mi ruháinkat az északi szél
szőtte".
És én ezt felelem: Igen, az északi szél,
De szégyenkezés volt a nyüstje, és inaitok elpuhulása a vetülék.
És mikor munkáját bevégezte, kacagott az erdőben.
Ne
feledd, hogy a szemérem pajzs, mely megvéd a tisztátalanok
tekintete ellen.
És
amikor nem lesznek többé tisztátalanok, mi más lesz a szemérem,
mint az elme
nyűge, félrevezetése?
És
ne feledd, a föld szereti mezítelen lábad érintését, és a szél
szeret játszani
a hajaddal.
És
egy kalmár szólott: Beszélj nekünk az Eladásról és Vásárlásról.
És ő válaszolt, és ezt mondotta:
A
föld átengedi néktek gyümölcseit, és szükséget nem szenvedtek, ha
tudjátok,
kezeteket miként töltsétek meg.
A föld adományainak cseréjével lelitek meg a bőséget és megelégedést.
Hanem
ha a cserében nem szeretet és testvéri igazságosság van, akkor
egyeseket kapzsiságba,
másokat éhezésbe hajt.
Amikor
ti, a tengerek, földek, szőlőskertek munkásai, a piacon
találkoztok a takácsokkal,
a fazekasokkal és azokkal, akik a
fűszerszámokat összegyűjtik,
Idézzétek
meg a föld uralkodó szellemét, hogy jelenjék meg közöttetek,
és szentelje
meg mérlegeiteket, és a mércét, mely értéket értékkel
összevet.
És
ne tűrjétek el, hogy kereskedéstekben részt vegyenek az üres kezűek,
akik
munkátokért csupán szavakkal fizetnek.
Az ilyen embernek mondjátok azt:
-
Jöjj velünk a földekre, vagy menj ki testvéreinkkel a tengerre, és
vesd ki
hálódat;
- Mert a föld és a tenger hozzád ugyanoly bőkezű lesz, mint mihozzánk.
És
ha eljönnek az énekesek, a táncosok és a fuvolajátékosok, az ő
portékájukból
is vásároljatok.
Mert
ők is gyümölcsöket és fűszerszámokat gyűjtenek, és amit elébetek
hoznak, habár
álmokból formáltatott is, öltözteti és táplálja
lelketeket.
És
mielőtt eltávoztok a piacról, gondoskodjatok arról, hogy senki se
induljon
útjára üres kézzel.
Mert
a föld uralkodó szelleme nem alhat békén a szél hátán, míg
közületek a legutolsónak
szüksége is ki nem elégíttetik.
Akkor
a város egyik elöljárója állt elő, és mondá: Beszélj nekünk a
Bűnről és Bűnhődésről.
És ő válaszolt, és ezt mondotta:
Amikor lelketek vándorútra kél a széllel,
Magatokra
s őrizetlen maradván akkor követhettek el gonosztettet
mások ellen, s így
önmagatok ellen is.
És
az elkövetett gonosztett miatt kell kopogtatnatok és egy ideig
válasz nélkül
várakoznotok az áldottak kapuja előtt.
Mint az óceán, olyan a ti istenlényetek.
Makulátlan marad mindörökre.
És mint az éter, csak azt emeli, akinek szárnya van.
És mint a nap, olyan a ti istenlényetek.
A vakondok útjait nem ismeri, sem a kígyó fészkében nem kutat.
Ám a ti istenlényetek nem egyedül lakik bennetek.
Sok
van még bennetek, ami ember, és sok van bennetek, ami még nem
ember,
Hanem
torz törpe, aki álmában kóborol a ködben, önnön ébredését
keresve.
És most a bennetek lévő emberről fogok beszélni.
Mert
nem a ti istenlényetek, sem a ködben tévelygő törpe, hanem ő az,
aki a bűnt
és a bűnhődést ismeri.
Gyakorta
hallottalak benneteket úgy beszélni valakiről, aki gonoszat
cselekedett, mintha
nem közületek való volna, hanem idegen, aki
betolakodott világotokba.
De
én azt mondom, hogy még a szentek és igazak sem emelkedhetnek
fölébe a legmagasabbnak,
ami mindegyikőtökben benne van,
Tehát
a gonoszok és gyengék sem süllyedhetnek mélyebbre a
legalacsonyabbnál, ami
ugyancsak mindegyikőtökben benne van.
És
miként egyetlen levél nem sárgulhat el az egész fa tudomása nélkül,
Azonképpen
a gonosztevő sem cselekedheti a rosszat mindegyikőtök
rejtett szándéka nélkül.
Egyetlen menetben haladtok istenlényetek felé.
Ti vagytok az út és az utazók.
És
amikor egyikőtök elbukik, a mögötte haladókért bukik el, hogy
figyelmeztessen
a kőre, melyben elbotlott.
Igen,
és azokért bukik el, aki előtte járnak; akik gyorsabbak voltak,
és lábuk biztosabb,
ám a követ el nem távolították.
És ezért, habár e szó soknak közületek nehéz terhet róhat szívére:
A meggyilkolt nem ártatlan meggyilkoltatásában,
És akit megraboltak, a rablásban nem vétlen.
Az igazak nem mentesek a gonoszok tetteitől,
És akiknek kezük fehér, nem tiszták a csalók üzelmeitől.
Bizony mondom, a bűnös gyakorta áldozata a sértettnek.
S
még gyakrabban az elítélt viseli a terhet a bűntelenek és meg nem
vádoltak
helyett.
Az
igazak nem választhatók szét az igaztalanoktól, sem a jók a
gonoszoktól;
Mert
együtt állanak ők a nap orcája előtt, miképpen a fekete szál és a
fehér szál
a szőttesben.
És
amikor a fekete szál elszakad, a takács az egész szőttest
megvizsgálja, s
nemkülönben a szövőszéket is.
Ha közületek bárki a házasságtörő asszonyt igazságtétel elé idézné,
Tegye
mérlegre a férj szívét is, s az ő lelkét is ugyanazon mértékkel
mérje meg.
És
aki megkorbácsoltatná azt, aki vétett, nézze meg lelkét annak is,
aki ellen
vétettek.
És
ha közületek valaki az igaság nevében büntetne, és a gonosz fára
fejszét emelne,
vizsgálja meg elébb a fa gyökereit;
És
ott találja majd gyökereit a jónak és a rossznak, a gyümölcsözőnek
és a magtalannak,
egymással összefonódva a föld hallgatag szívében.
És ti, bírák, kiknek igazságot kell tennetek,
Mily
büntetést szabtok arra, aki testében becsületes, de lelkében
tolvaj?
Milyen
megtorlást rótok ki annak, ki testével ölt, de lelkében
megöletett?
Milyen vádat emeltek az ellen, aki cselekedeteiben csaló és elnyomó,
De maga is bosszús és kétségbeesett?
És
miként büntetitek azokat, akikben a bűntudat máris nagyobb, mint a
rossz cselekedet?
Nem
a megbánás-e az igazságtétel, melyet annak keze mér ki, akit
szolgálni öröm?
És
a bűntudatot mégsem róhatjátok ártatlanra, sem a vétkes szívéről
fel nem oldhatjátok.
Hívatlanul
tér be az az éjszaka közepén, és az emberek felébrednek rá,
és önmagukba néznek.
És
ti, akik érteni akarjátok az igazságot, hogyan tehetnétek ezt
anélkül, hogy
minden cselekedetet meg ne vizsgálnátok a napvilág
fényében?
Csak
akkor fogjátok megérteni, hogy aki talpon maradt és aki elbukott,
ugyanazon
ember, aki önnön törpe lényének éjszakája és önnön
istenlényének napvilága
között áll a félhomályban.
És
hogy a templom szegletköve nem magasabb, mint az a kő, amelyet az
alapokban
a legalább raktak.
Akkor
megszólalt egy jogtudós, és azt mondá: Hát a Törvények, mester?
És ő így válaszolt:
Örömet
leltek abban, hogy törvényeket fektettek le,
Ám még nagyobb örömetek telik
a megszegésükben.
Mint
az óceán partján játszadozó gyermekek, kik homokváraikat
kitartással építik,
s aztán kacagva rombolják le azokat.
Ám
miközben homokváraitokat építitek, az óceán mind több homokot sodor
a partra,
És mikor elpusztítjátok a homokvárat, az óceán veletek kacag.
Bizony, az óceán mindig együtt kacag az ártatlanokkal.
Hanem
mi légyen azokkal, akik számára az élet nem óceán, és az ember
alkotta törvények
nem homokvárak,
Hanem
nekik az élet kőszikla, és a törvény a véső, mellyel önnön
képmásukra faraghatják?
Mi légyen a nyomorékkal, aki gyűlöli a táncosokat?
Mi
légyen az ökörrel, mely szereti az igát, s az erdő szarvasait,
őzeit kóbor
bitangnak tekinti?
Mi
légyen a vén kígyóval, mely bőrét nem képes levedleni, s a többi
kígyót meztelennek,
szégyentelennek találja?
És
azzal, aki korán érkezik a menyegzői lakomára, és mikor jóllakván,
elfáradva
útjára indul, kijelenti: minden lakoma törvénytelen, és
mindenki, aki részt
vesz rajta, törvényszegő?
Mi
mást mondhatnék ezekről, mint azt, hogy a napfényben állanak, de
hátukat fordítják
a nap felé?
Csak saját árnyékukat látják, és árnyékuk számukra a törvény.
És mi számukra a nap - csupán az, ami az árnyékot vetíti.
És
mit jelent elfogadni a törvényt, ha nem azt: legörnyedni, és az
árnyékot a
földre rajzolni?
De
tinéktek, akik orcátokat a nap felé fordítva jártok, mit
jelenthetnek holmi
földre rajzolt ábrák?
Tinéktek, akik a szél szárnyán jártok, mely szélkakas szabhat irányt?
Mely
emberi törvény köthet meg benneteket, ha széttöritek igátokat, de
senki börtönének
ajtaját nem töritek szét?
Mely
törvényt kellene félnetek, ha táncoltok, de senki vasláncaiban
lábatok meg
nem botlik?
És
ki idézhet törvény elé, ha elvetitek ruhátokat, de senki útjában
nem hagyjátok?
Orfalisz
népe, a dobot el lehet némítani, és a lant húrjai
meglazíthatók, de ki parancsolhatja
meg a pacsirtának, hogy ne
énekeljen?
És
egy szónok azt mondta: Beszélj nekünk a Szabadságról.
És ő így felelt:
A
városkapuknál és tűzhelyetek mellett láttalak benneteket a földre
borulva
imádni saját szabadságotokat,
Akárcsak
a rabszolgák, kik megalázkodnak a zsarnok előtt, és
dicsőítik, holott megöli
őket.
Igen,
és láttam a templom kertjében és a fellegvár árnyékában, hogy
akik közületek
a legszabadabbak, szabadságukat járomként és
bilincsként viselik.
És
keblemben a szívem vérzett: mert szabadok csak úgy lehettek, ha már
a szabadság
iránti vágyat is igának érzitek, s többé nem úgy beszéltek
a szabadságról
mint célról és beteljesülésről.
Szabad
akkor leszel valóban, ha napjaid nem gond nélkül valók, sem
éjszakáid nem
szükség és bánat nélküliek,
Hanem
ha mindezek befonják életedet, és te mégis, mezítelenül és
kötelékek nélkül
fölébük emelkedel.
És
miként emelkedhetnél nappalaid és éjszakáid fölébe, ha nem töröd
szét a láncokat,
melyeket eszmélésed hajnalán a délidőhöz kötöttél?
Amit
szabadságnak neveztek, a valóságban e láncok legerősebbike,
akkor is, ha a
láncszemek csillognak a napfényben, és elkápráztatnak
benneteket.
És
mi egyebet vethetnétek el magatoktól szabadságotok érdekében, mint
darabkákat
önmagatokból?
Ha
egy igazságtalan törvényt törölnétek el, azt a törvényt saját
kezetek írta
saját homlokotokra.
A
törvénykönyvek elégetésével el nem törölhetitek, sem azáltal, hogy
a bírák
homlokát mossátok le, használjatok bár tengernyi vizet.
És
ha egy zsarnokot akartok trónusáról letaszítani, legelébb
önmagatokban kell
elpusztítanotok azt a trónust.
Mert
hogyan uralkodhatna zsarnok azon, aki szabad és büszke, ha
szabadságában nincs
zsarnokság és büszkeségében nincs szégyenkezés?
És
ha egy gondot vetnél el magadtól, a gondot magad választottad, nem
pedig reád
mérték.
És
ha egy félelemtől szeretnél szabadulni, a félelem a szívedben lakik,
nem annak
kezében, akitől félsz.
Bizony
mondom, minden dolgok összefonódva élnek bennetek: a kívánt és
a rettegett,
az utált és a dédelgetett, amit kergettek és ami elől
elmenekülnétek.
Mindenek
együtt mozognak bennetek, összetartozó párokban, miként a
fény és az árnyék.
És
amikor az árnyék elhalványul és szertefoszlik, a megmaradt fény egy
másik
fény árnyává válik.
Így
tehát szabadságotok, ha lerázza igáját, egy nagyobb szabadság
igájává lesz.
És
ismét a papnő szólott, mondván: Beszélj nekünk az Értelemről és a
Szenvedélyről.
És ő válaszolt, és ezeket mondta:
Lelketek
gyakran csatatér, melyen az értelem és a mérlegelés vív
háborút a szenvedéllyel
és az étvággyal.
Vajha
lehetnék békéltető a ti lelketekben, hogy a szembenállást és a
viszálykodást
egységgé és dallammá oldhatnám.
De
hogyan tehetném, ha ti magatok nem békéltetitek, nem szeretitek
a bennetek
élő elemeket?
Az
értelem és a szenvedély a kormány és a vitorla a ti lelketek
tengerjáró hajóján.
Ha
a vitorla szétszakad, vagy a kormány eltörik, csak tehetetlenül
sodródhattok,
vagy pedig mozdulatlanná váltok a tenger közepén.
Mert
az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő; és a
szabadjára engedett
szenvedély olyan tűz, amely önnön elemésztéséig
lobog.
Engedjétek
hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába
emelkedni, hogy dalra keljen;
És
lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a szenvedély
minden nap
új erőre kapjon, és miként a főnix, saját hamvai fölé
repüljön.
A
megítélést és az étvágyat tekintsétek úgy, mint két kedves vendéget
házatokban.
Bizonyára
nem kedveznétek egyiküknek a másik rovására, hiszen aki az
egyikre nagyobb
tekintettel van, az elveszíti a hűségét és szeretetét
mindkettőnek.
A
hegyek között, amikor az ezüst nyárfák hűvös árnyékában ülsz,
és osztozol
a távoli földek, mezők békéjében és derűjében - akkor
csöndben mondja azt
szíved: Isten az értelemben nyugszik.
És
amikor vihar kél, és a hatalmas orkán megrengeti az erdőt, és a
mennydörgés,
a villám az ég fenségét hirdeti, szíved félő tisztelettel
mondja azt: Isten
a szenvedélyben mozdul.
És
mivel mind egy-egy lélegzet vagytok Isten kebeléből, falevelek
vagytok Isten
erdejében, néktek is az értelemben kell nyugodnotok és
a szenvedélyben mozdulnotok.
És
egy asszony szólott, ezt mondván: Beszélj nekünk a Fájdalomról.
És ő ezt mondá:
Fájdalmatok a megértést magába záró héj megtörése.
Miként
a gyümölcs magvának meg kell törnie, hogy szíve a nap elé
állhasson, meg kell
ismerjétek a fájdalmat.
És
ha szívetek képes volna életetek mindennapi rejtelmeit csodálni,
fájdalmatokat
nem kevésbé látnátok gyönyörűségesnek, mint örömeteket;
És
elfogadnátok szívetek évszakait, amiként mindig is elfogadtátok a
földjeitek
fölött átvonuló évszakokat.
És figyelmetek derűvel kísérné a bánat telét.
Fájdalmatokat gyakorta magatok választjátok.
Ez
az a keserű ital, amellyel a bennetek lakozó orvos gyógyítja beteg
éneteket.
Bízzatok tehát az orvosban, és csöndes nyugalommal igyátok orvosságát;
Mert
az ő kezét, amely bár súlyos és kemény, mégis a Láthatatlan
gyengéd keze vezeti,
És
a pohár, amelyet ő hoz, égeti ugyan ajkatokat, de abból az agyagból
való,
amelyet az örök Fazekas a saját szent könnyeivel lágyított meg.
És
egy férfi azt mondta: Beszélj nekünk az Önismeretről.
És ő válaszolt, és ezt mondta:
Szívetek némán ismeri a nappalok és éjszakák titkait.
De fületek hallani vágyik azt, amit szívetek tud.
Szavakban vágytok tudni azt, amit gondolatban mindig is tudtatok.
Ujjaitokkal érinteni vágytok álmaitok meztelen testét.
És ez így van jól.
Lelketek
rejtett kútforrásának fel kell fakadnia, és mormolva a
tengerbe kell futnia;
És végtelen mélységeitek kincsei feltárulnak szemetek előtt.
De
ne legyen kezetekben mérleg, melyen ismeretlen kincseteket
megmérnétek;
És tudásotok mélységét ne fürkésszétek mérőléccel, se függőónnal.
Mert az egyén tenger: határtalan és mérhetetlen.
Ne
mondjátok: "Megtaláltam az igazságot"; mondjátok azt: "Találtam
egy
igazságot".
Ne
mondjátok: "Megtaláltam a léleknek útját". Mondjátok: "Találkoztam
a lélekkel, mely az én utamon jár".
Mert a lélek minden úton jár.
Mert a lélek nem egyenes vonalon jár, sem úgy nem nő, mint a nádszál.
A lélek kibomlik, mint a megszámlálhatatlan szirmú lótuszvirág.
Akkor
egy tanító ezt mondá: Beszélj nekünk a Tanításról.
És ő ezt válaszolta:
Senki
nem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, ami tudásotok
hajnalán, félálomban
máris ott hever.
A
tanító, aki követői között a templom árnyékában jár, nem
bölcsességéből ad
át nékik, hanem hitéből és szeretetéből.
Ha
valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az ő bölcsességének
házába,
hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket.
A
csillagász beszélhet néktek arról, mennyire ismeri a tér titkait, de
ismereteit
nektek át nem adhatja.
A
muzsikus énekelhet néktek a ritmusról, amely a térben mindenütt
jelen van,
de nem adhat néktek olyan fület, amely felfogja ezt a
ritmust, sem olyan hangot,
mely e ritmust visszhangozni képes.
És
aki jártas a számok tudományában, beszélhet a mértékek
birodalmáról, de oda
el nem vezethet.
Mert az egyik ember tudománya át nem adhatja szárnyait a másiknak.
És
mivel mindegyikőtöket magában ismeri az Isten, ezért
mindegyikőtöknek egyedül
kell megismernie az Istent és megértenie
a földet.
És
egy ifjú ezt mondta: Beszélj nekünk a Barátságról.
És ő válaszolt, és ezt mondta:
A te barátod a válasz a szükségedre.
Ő a te földed, melyen szeretetet vetsz, és háládatosságot aratsz.
És ő a te asztalod és a te tűzhelyed.
Mert éhesen mégy hozzá, és békéért keresed fel őt.
Amikor
barátod szól hozzád, saját elmédben nem félsz az "igen"-től,
s nem
fojtod vissza a "nem"-et.
És amikor barátod hallgat, szíved akkor sem szűnik meg figyelni rá.
Mert
a barátságban minden gondolat, minden vágy, minden remény szavak
nélkül születik,
közös és kimondatlan örömmel.
Mikor barátodtól elválsz, nem bánkódol.
Mert
amit benne legjobban szeretsz, a távollétében világosabbá válhat,
miként a
hegymászó is jobban látja a hegyet a síkságról.
És ne légyen a barátságnak célja más, mint a lélek elmélyülése.
Mert
a szeretet, ha egyébre is törekszik, mint önnön rejtelmének
felfedésére, nem
szeretet immár, hanem kivetett háló, melyben csak a
silány akad fenn.
És ami benned a legjobb, légyen az a te barátodé.
Ha ismeri tengered apályait, hadd ismerje meg a dagályt is.
Mert mi a te barátod, ha csupán az unalom óráján keresed fel őt?
Keresd fel őt az élet óráján is.
Mert segíthet ő a szükségben, de ürességedet ki nem töltheti.
És a barátság édességében légyen nevetés és az örömök megosztása.
Mert
az apró örömök harmatában a szív megtalálja hajnalát, és
felfrissül.
És
egy tudós azt mondta: szólj a Beszédről.
És ő válaszolt, mondván:
Akkor beszélsz, amikor gondolataiddal nem vagy barátságban.
És
amikor nem élhetsz immár tovább szíved magányában, akkor ajkaidon
élsz, a
hang pedig kitérő és időtöltés.
És beszéded nagy részében a gondolat félig meggyilkoltatik.
Mert
a gondolat a szabad tér madara; a szavak kalitkájában kibonthatja
szárnyait,
de föl nem repülhet.
Vannak
közöttetek, akik azért keresik a beszédeseket, mert félnek az
egyedülléttől.
Az
egyedüllét csöndje feltárja előttük meztelen önmagukat, és
szeretnének elmenekülni
előle.
És
vannak, akik beszélnek, és anélkül, hogy sejtenék vagy remélnék,
olyan igazságot
fednek fel, amelyet maguk sem értenek.
És
vannak olyanok, akik belül ismerik az igazságot, de szavakkal nem
mondják
el.
Az ilyenek keblében lakik a csend, amelynek ritmusa van.
Amikor
az útfélen vagy a piactéren barátoddal találkozol, ajkadat a
lélek mozgassa,
nyelved ő irányítsa.
A hangod hangja szóljon az ő fülének füléhez;
Mert
az ő lelke megőrzi szíved igazságát, miként a bor ízére
emlékezünk.
Amikor a színét már elfelejtettük, és a korsó sincs többé.
És
egy csillagász így szólt: és az Idő, Mester?
És ő így válaszolt:
Szeretnétek megmérni az időt, a mérhetetlent és mérték nélkül valót.
Cselekedeteiteket,
még lelketek útjait is órákhoz és évszakokhoz
igazítanátok.
Folyót
csinálnátok az időből, melynek partján üldögélve figyelnétek a
folyását.
Pedig ami bennetek időtlen, az ismeri az élet időtlenségét,
És
tudja, hogy a tegnap csupán a ma emléke, és a holnap csupán a ma
álma.
És
hogy az, ami bennetek énekel és gondolkodik, még mindig a legelső
pillanat
határain belül lakik: abban a pillanatban, amely a
csillagokat szétszórta
a térben.
Ki ne érezné közületek, hogy a szeretet ereje határtalan?
És
ki ne érezte volna mégis, hogy a szeretet, habár határtalan, benne
foglaltatik
lénye legközepében, nem egyik gondolattól a másikig, nem
egyik cselekedettől
a másikig halad?
És
az idő vajon, akár a szeretet, nem oszthatatlan és fokozatok nélkül
való?
Hanem
ha gondolatban mégis évszakokra kell tagoljátok az időt, egy
évszak foglalja
magában az összes évszakot,
A ma pedig ölelje át emlékezettel a múltat, és vágyakozással a jövőt.
És
a város egyik elöljárója ezt mondta: Beszélj nekünk a Jóról és a
Rosszról.
És ő így felelt:
A bennetek élő jóról beszélhetek, de a rosszról nem.
Mert
mi egyéb a rossz, mint a jó, melyet önnön éhsége és szomjúsága
kínoz?
Bizony
mondom, amikor a jó megéhezik, a sötét barlangban is keres
ennivalót, és amikor
megszomjazik, halott vizekből is iszik.
Jók vagytok, ha egyek vagytok önmagatokal.
Ám amikor nem vagytok egyek önmagatokkal, akkor sem vagytok gonoszok.
Mert a megosztott ház nem rablók barlangja, csupán megosztott ház.
És
a kormány nélkül maradt hajó céltalanul kereng ugyan a veszélyes
zátonyok
között, de el nem süllyed.
Jó vagy, ha adni akarsz magadból.
Ám akkor sem vagy gonosz, ha önmagad hasznát keresed.
Mert
amikor a hasznot keresed, nem vagy egyéb, mint gyökér, mely a
földbe kapaszkodik,
és szívja annak tejét.
Hiszen
a gyümölcs nem mondhatja a gyökérnek: - Légy olyan, mint én,
dús és érett;
és adakozz a te bőségedből.
Mert
az adakozás a gyümölcs sajátja, éppúgy, amiként az elfogadás a
gyökéré.
Jó vagy, amikor teljesen éber vagy a te beszédedben.
Ám akkor sem vagy gonosz, ha aluszol, míg nyelved céltalanul dadog.
Mert még a dadogó beszéd is megerősítheti a gyönge nyelvet.
Jó vagy, amikor határozottan, merész léptekkel haladsz célod felé.
Ám akkor sem vagy gonosz, ha sántán érsz oda.
Mert még a sánták sem haladnak hátrafelé.
Hanem
ti, kik erősek és gyorsak vagytok, ne bicegjetek a sánták előtt,
kíméletességnek
vélvén ezt.
Megszámlálhatatlan
módon vagytok jók, és akkor sem vagytok gonoszak,
amikor nem vagytok jók.
Csupán vesztegeltek és henyéltek.
Kár, hogy a szarvas nem taníthat fürgeséget a teknőcnek.
Jóságotok
az önnön óriás lényetek iránti vágyakozásban rejlik, és ez a
vágyakozás mindegyikőtökben
benne van.
De
némelyikőtökben ez a vágy sebes folyam, mely hatalmasan zúdul a
tengerbe,
magával sodorva a hegyek titkait és az erdők dalát.
Másokban
sekély patak, mely kanyarulatokkal pazarolja önmagát, el-
elhajlik, meg-megáll,
mielőtt a tengerpartra ér.
De
akiben erős a vágy, mégse mondja annak, akiben gyönge: - Miért vagy
oly lassú,
miért torpansz meg?
Mert
az igazán jók nem kérdezik a mezítelentől: - Hová lett a ruhád? -,
sem a hajléktalantól:
- Mi lett a házaddal?
Akkor
a Papnő szólott: Beszélj nekünk az Imádságról.
És ő válaszolt, mondván:
Szomorúságtokban
és szükségtekben imádkoztok; vajha imádkoznátok
örömetek és bőségetek teljében
is.
Mert
mi egyéb az imádság, mint önmagatok kiterjesztése az eleven
éterbe?
És
ha megnyugtatásodra szolgál sötétségedet a térbe kiöntened,
azonképpen örömödre
szolgál szívednek hajnalát önteni ki.
És
ha csupán sírni vagy képes, amikor lelked imádkozásra szólít,
szólítson akkor
újra és újra, mindaddig, míg végül kacagva is
imádkozol.
Imádságoddal
fölemelkedel, hogy a légben egyesülj azokkal, akik
ugyanakkor imádkoznak,
s akikkel csak az imádkozásban találkozol.
Ezért
látogatásod a láthatatlan templomban ne légyen egyéb, mint
átlényegülés és
édes eggyéválás.
Mert ha csupán kérni lépsz be abba a templomba, néked nem adatik;
És ha magadat megalázni lépsz be oda, föl nem emeltetel;
Még
ha csupán mások javáért könyörögni lépsz is be, meg nem
hallgattatol.
Elegendő, ha csupán belépsz a láthatatlan templomba.
Nem taníthatom meg nektek, szavakkal miként imádkozzatok.
Isten
nem hallgat szavaitokra, kivéve, ha Ő maga nyilatkozik meg a ti
ajkatok által.
És
nem taníthatom meg nektek a tengerek imádságát, sem az erdőkét és a
hegyekét.
De
ti, akik hegyekből és erdőkből és tengerekből születtetek,
szívetekben megtalálhatjátok
az ő imádságukat,
És
ha csupán az éjszaka csendjére figyelmeztek, meghalljátok majd, amint
csendben
ezt mondják:
-
Istenünk, aki önmagunk szárnyaló lénye vagy, a te akaratod akar
mibennünk,
- A te vágyad vágyakozik mibennünk,
-
A te bennünk munkáló szándékod változtatja éjszakáinkat, melyek a te
éjszakáid,
nappalainkká, melyek a te nappalaid.
-
Nem kérhetünk semmit tetőled, hiszen ismered kívánságainkat, még
előbb, semmint
megszületnének,
-
Te vagy a mi kívánságunk; s ha önmagadból többet adsz, mindent
megadsz nekünk.
Akkor
egy remete, aki egy évben egyszer látogatott el a városba,
előlépett, és így
szólt: Beszélj nekünk az Örömről.
És ő válaszolt, mondván:
Az öröm: a szabadság dala,
De nem a szabadság.
Vágyaitok virágba borulása,
De nem a gyümölcse.
Az öröm: a mélységnek magassággá változása.
De nem a mélység, sem pedig a magasság.
Az öröm: amikor szárnyra kap a kalitkába zárt madár,
De nem a tér, amelyet a kalitka magába foglal.
Valóban, az öröm a szabadság dala.
És
kívánom, bár teljes szívetekből énekelnétek azt; ám szíveteket az
éneklésben
mégsem veszítenétek el.
Ifjaitok
közül némelyek úgy keresik az örömöt, mintha az volna minden,
és őket megrójátok
és megítélitek ezért.
Én nem ítélném és nem rónám meg őket. Engedném, hadd keressék.
Mert megtalálják az örömöt, de nemcsak őt;
Heten
vannak az ő nővérei, és a legkisebbik is szebb, mint maga az
öröm.
Nem
hallottatok még arról az emberről, aki gyökereket keresve ásott a
földben,
és kincset talált?
És
vannak öregeitek között, akik bűntudattal emlékeznek az örömökre,
mint gonosztettekre,
melyeket részeg fővel követtek el.
De a bűntudat az elmének elködösülése, nem megtisztulása.
Örömeikre hálával kellene emlékezniük, miként a nyári aratásra.
Ám
ha a bűntudat megnyugvást hoz számukra, hát légyen övék a
megnyugvás.
És vannak közöttetek olyanok, akik nem ifjak és nem is emlékező öregek;
És
ők a kereséstől és az emlékezéstől való félelmükben elvetnek maguktól
minden
örömet, nehogy lelküket elhanyagolják, vagy vétkezzenek ellene.
Hanem ők is meglelik örömüket abban, hogy így cselekszenek.
És
így ők is megtalálják a kincset, habár reszkető kézzel ásnak a gyökér
után.
De mondjátok meg nekem, ki vétkezhet a lélek ellen?
Vétkezhet-e
a csalogány az éjszaka csöndje ellen, avagy a fénybogár a
csillagok ellen?
És tűzhelyetek lángja vagy füstje megterheli-e a szelet?
Azt
gondoljátok talán, hogy a lélek csöndes tó, melyet egy bottal
felkavarhattok?
Gyakorta,
mikor megtagadjátok az örömöt magatoktól, csupán
félreteszitek azt lényetek
egy rejtett zugába.
Ám
ki tudja, hogy ami ma elhárítva lenni látszik, nem várja-e meg a
holnapot?
Még
testetek is ismeri örökségét és jogos szükségeit, és rá nem
szedhető.
És a ti testetek a lélek hárfája.
És rajtatok áll, hogy édes dallamot csaltok-e ki belőle vagy lármát.
És
most azt kérditek szívetekben: honnan tudnánk megkülönböztetni, ami
jó az
örömben, attól, ami nem jó?
Menjetek
földjeitekre és kertjeitekbe, és meglátjátok majd, hogy a méh
örömmel gyűjti
a virágok mézét,
Ám a virág is örömmel engedi át mézét a méhnek.
A méh számára a virág az élet forrása,
És a virág számára a méh a szeretet követe,
És
mindkettejük számára, méhnek és virágnak egyaránt, örömöt adni és
kapni egyszerre
szükség és boldogság.
Orfalisz
lakói, legyetek olyanok örömeitekben, mint a virágok és a
méhek.
És
egy költő azt mondá: Beszélj nekünk a Szépségről.
És ő így válaszolt:
Hol
keresnétek a szépséget, s ugyan hol lelhetnétek fel, ha nem maga a
szépség
a ti utatok és a ti vezetőtök?
És mikét beszélhetnétek róla, ha beszédeteket nem ő maga szövi?
A bajba jutott és a sebesült azt mondja: - A szépség szelíd és kedves.
-
Mint egy ifjú anya, ki önnön dicsőségét kissé szégyellve jár
közöttünk.
És
a szenvedélyesek így mondják: - Nem, a szépség hatalmas és
félelmetes.
-
Mint a vihar, mely megrengeti a földet alattunk és az eget
fölöttünk.
A
fáradtak és elcsigázottak így mondják: - A szépség lágy suttogás.
Hangja a
lelkünkben szól.
-
Hangja átadja helyét csöndjeinknek, miként a halovány fénysugár
reszket, félve
az árnyéktól.
Ám
a nyughatatlanok azt mondják: - Hallottuk, hogy kiáltozik a hegyek
között,
És
kiáltásaiba paták csattogása, szárnyak csapkodása és oroszlánbőgés
vegyült.
Éjszaka
a város őrei azt mondják: - A szépség a hajnallal érkezik
kelet felől.
És
délidőben a munkálkodók és az úton levők így beszélnek: - Láttuk a
föld felé
hajolni az alkony ablakaiból.
Télen
a hóban rekedtek ezt mondják: - Eljő együtt a tavasszal, a
hegyeken szökellve.
És
a nyár hevében az aratók így szólnak: - Láttuk táncolni az őszi
avarban, s
hajába hófehér vegyült.
Mindezeket mondtátok már a szépségről,
Ám
valójában nem róla beszéltetek, hanem megannyi hiányról, mely ki
nem elégíttetett,
És a szépség nem hiány, hanem eksztázis.
Nem szomjazó ajak, sem előre nyújtott, üres kéz,
Hanem lángoló szív és elbűvölt lélek.
Nem kép, melyet megnéznél, sem dal, melyet meghallgatnál,
Hanem
olyan kép, melyet lehunyt szemmel is látsz, és olyan dal, melyet
becsukott
füllel is hallasz.
Nem
a meghasadt fakérgen szivárgó nedv, sem a karmokhoz tartozó
szárny,
Hanem örökké virágzó kert és örökké szárnyaló angyalok kara.
Orfalisz
népe, a szépség az élet, ha az élet föllebbenti szent arcáról
a fátylat.
De az élet ti vagytok, és ti vagytok a fátyol is.
A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli.
De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is.
És
egy öreg pap így szólt: Beszélj nekünk a Vallásról.
És ő azt mondá:
Beszéltem-e néktek a mai napon akármi egyébről?
Nem vallás-e minden tett és minden gondolat,
És
ami nem gondolat, és nem is cselekedet, hanem csoda és meglepetés,
mely szakadatlanul
árad a lélekből, még akkor is, ha a kéz követ farag
vagy a szövőszéket hajtja?
Ki
választhatja el vallását cselekedeteitől, hitét az
elfoglaltságaitól?
Ki
képes napjának óráit kiteríteni maga elé, mondván: - Ez az óra itt
Istené,
ez a magamé; ez a lelkemé, ez a másik pedig a testemé?
Óráitok szárnyak, melyek lélektől lélekig szállnak a téren át.
Az,
aki az erkölcsét ünneplő ruhaként viseli, jobban járna
mezítelenül.
A szél és a nap nem tépi fel a bőrét.
És
akinek viselkedését erkölcs szabja meg, az énekes madarát kalitkába
zárja.
A legszabadabb dal nem rácsok közül száll fel.
És
akinek az imádság ablak, mely kinyitható, de be is zárható, az nem
látogatott
még el lelke házába, hol az ablakok hajnaltól hajnalig
érnek.
Mindennapi életed a te templomod és vallásod.
Valahányszor belépsz, vidd magaddal mindenedet.
Vidd az ekét és a szekercét, a kalapácsot és a lantot,
Mindazt, amit szükségből vagy kedvtelésből formáltál,
Mert
az álmodozásban eredményeidnél magasabbra nem emelkedhetsz, sem
kudarcaidnál
alább nem merülhetsz.
És vigyél magaddal minden embert:
Mert
az imádságban az ő reményeik fölébe nem emelkedhetsz, sem
csüggedésüknél lejjebb
magadat nem alázhatod.
És
ezért ha Istent ismerni akarjátok, ne talányok megfejtésével
foglalkozzatok;
Inkább
tekintsetek magatok köré, és meglátjátok Őt, amint
gyermekeitekkel játszik.
És
nézzetek fel a légbe; meglátjátok Őt, amint a felhőn jár;
villámlással kitárja
karját, s az esővel visszaszáll a földre.
Látni
fogjátok, amint a virágokban mosolyog, azután fölemelkedve
felétek int a fákban.
Akkor
Almitra szólott, és mondá: most a Halálról kérdeznénk.
És ő így felelt:
Ismerni szeretnétek a halál titkát.
De hogyan találhatnátok meg, ha nem az élet szívében keresitek?
A
bagoly éjszakához szokott szeme vak a napvilágra, a fény titkát föl
nem derítheti.
Ha
valóban látni akarjátok a halál szellemét, tárjátok szíveteket
szélesre az
élet teste előtt.
Mert egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger.
Reményeitek és vágyaitok mélyén az odaátról őrzött titkos tudástok él;
És mint a hó alatt álmodó magvak, szívetek a tavaszról álmodik.
Bízzatok
álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az
örökkévalóságra nyílik.
Félelmetek
a haláltól nem egyéb, mint a reszketés, mely a pásztort
fogja el a király
előtt, ki kitüntetése jeléül kezével fogja illetni
őt.
Nem
örül-e a pásztor a reszketésen túl, hogy viselni fogja a király
keze nyomát?
És vajon nem a reszketést érzi-e inkább?
Mert
mi egyéb volna meghalni, mint mezítelen állni a szélben és
felolvadni a napfényben?
És
a lélegzés megszűnése mi volna egyéb, mint a lélegzés felszabadítása
a nyughatatlan
árapály alól, hogy a lélegzet fölemelkedhessék,
kiterjedjen, és fölkeresse
a határtalan Istent?
Amikor ittatok a csend folyamából, igazán csak akkor fogtok énekelni.
És
amikor a hegy tetejére értetek, igazán csak akkor kezdtek fölfelé
kapaszkodni.
És
amikor a föld visszakéri tagjaitokat, igazán csak akkor fogtok
táncolni.
És
Almitra, a papnő ezt mondá: Áldott légyen ez a nap és ez a hely és
a lelked,
mely szólott hozzánk.
És ő így felelt: Én beszéltem-e vajon?
Nem voltam-e magam is hallgatója a szavaknak?
Azután
leereszkedett a Templom lépcsőin, és az emberek követték őt.
És ő felszállt
hajójára, és a fedélzeten megállt.
És az emberekkel szembefordulva felemelte hangját, és ezeket mondotta:
Orfalisz népe, a szél búcsúzni szólít tőletek.
Én nem sietek annyira, mint a szél, ám mennem kell mégis.
Mi,
vándorok, kik mindig a magányosabb utat keressük, új napot sohasem
kezdünk
ott, hol befejeztük az előző napot; és a napkelte sosem talál
azon a helyen,
ahol a napnyugta elhagyott.
Míg a föld alszik, nekünk utaznunk kell akkor is.
Magvai
vagyunk az állhatatos növénynek, és érettségünkben, szívünk
kiteljesedésében
adatunk át a szélnek, hogy szétszórjon minket.
Kevés
napot töltöttem köztetek, s még kevesebb szót szólottam
hozzátok.
Ám
ha szavaim elhalkulnának fületekben, ha szeretetem eltűnne
emlékeitekből,
akkor eljövök ismét.
És
akkor gazdagabb szívvel, s a lélek szavának jobban engedő ajakkal
fogok beszélni.
Bizony mondom, visszatérek a dagállyal,
És
habár a halál elrejthet engem, és a nagyobb csend magába burkolhat,
én mégis
megértésteket fogom keresni.
És nem keresem majd hiába.
Ha
abban, amit mondtam, igazság van, az az igazság tisztább hangon fog
megszólalni,
és olyan beszéddel, mely gondolataitokkal méginkább
rokon.
Elmegyek a széllel, Orfalisz népe, ám nem le, az ürességbe;
És
ha e nap nem a ti kívánságaitok és az én szeretetem kielégíttetésének
napja,
legyen akkor egy másik nap ígérete.
Az
ember kívánságai változnak, ám szeretete nem, sem vágya, hogy
szeretete kielégítse
kívánságait.
Tudjátok meg tehát, hogy a nagyobb csöndből visszatérek.
A
köd, mely hajnalban elsodródik, s csupán harmatot hagy a földeken,
fölemelkedik
majd, felhővé gyűlik, és esőként hull alá.
És én olyan voltam, mint a köd.
Az éj némaságában jártam utcáitokon, és lelkem betért házaitokba,
És
szívdobbanásotok benne volt a szívemben, és lélegzetetek az arcomat
érte,
és ismertem mindegyikőtöket.
Bizony
mondom, ismertem örömötöket és fájdalmatokat, és míg
aludtatok, álmaitok az
én álmaim voltak.
És gyakorta voltam köztetek tó a hegyek között.
Visszatükröztem
a csúcsokat és a szelíd lankákat, még gondolataitok és
vágyaitok elvonuló
nyájait is.
És
csöndembe patakként érkezett gyermekeitek kacagása, és folyóként
áradt fiataljaitok
vágyakozása.
És
mikor tavam mélyébe értek, a patakok és a folyók akkor sem szűntek
meg énekelni.
De
még a kacagásnál is édesebb, a vágyakozásnál is hatalmasabb
érkezett hozzám.
És ez a bennetek élő határtalanság volt;
A hatalmas ember, akiben ti csupán sejtek és inak vagytok;
Ő, akinek énekében a ti minden dalotok csupán hangtalan lüktetés;
A hatalmas emberben vagytok ti hatalmasak;
És míg őt figyeltem, titeket figyeltelek és szerettelek.
Mert
érhet-e a szeretet akkora távolságra, hogy ne férne el a hatalmas
térben?
Miféle
látomások, miféle vágyakozások és miféle remények tudnák
túlszárnyalni ezt
a repülést?
Mint
almavirágokkal borított, óriási tölgyfa, olyan bennetek a
hatalmas ember.
Az
ő ereje köt benneteket a földhöz, az ő illata emel fel a térbe, az
ő rendíthetetlensége
által vagytok halhatatlanok.
Tudjátok
azt, hogy olyanok vagytok, akár a lánc: erőtök akkora, mint
bennetek a leggyengébb
láncszemé.
De ez csak fele az igazságnak.
Olyan erősek is vagytok, mint bennetek a legerősebb láncszem.
Legapróbb
cselekedeteitekkel mérni benneteket ugyanaz, mintha az óceán
hatalmát a tűnékeny
hullámtaraj erejével mérnénk.
Gyarlóságaitokból
ítélni meg benneteket ugyanolyan, mintha az
évszakokat illetnénk váddal állhatatlanságuk
miatt.
Igen, olyanok vagytok, akár az óceán,
És
habár súlyosan megrakott hajók várják a dagályt partjaitok mentén,
a dagályt,
akár az óceán, mégsem siettethetitek.
És olyanok is vagytok, akár az évszakok,
És bár a télben megtagadjátok a tavaszt,
A
bennetek szunnyadó tavasz mosolyog szendergésében, és nem szenved
sérelmet.
Ne
gondoljátok: mindezt azért mondom nektek, hogy utána így
beszéljetek egymás
közt: - Jól megdícsért minket. Csak a jót látta
bennünk.
Csak
olyan szavakkal szólok hozzátok, melyeket gondolatban magatok is
ismertek.
És
mi más volna a szavak ismerete, mint árnyéka a szavak nélküli
tudásnak?
A
ti gondolataitok és az én szavaim egy elzárt emlékezet hullámai,
hol feljegyezve
állnak tegnapjaitok,
És
az ősi napok, amikor a föld még nem ismert sem bennünket, sem
önmagát,
És az éjszakák, amikor a föld a zűrzavarból kibontakoztatott.
Bölcs
emberek jöttek közétek, hogy adjanak nektek bölcsességükből.
Én azért jöttem,
hogy elvegyek bölcsességetekből.
És lássátok: megtaláltam azt, ami nagyobb a bölcsességnél.
Ez a szellem lángja, mely egyre többet gyűjt magába önmagából,
Miközben
ti, növekedéséről nem tudván, napjaitok fogyatkozását
siratjátok.
A testben az életet kereső élet fél csupán a sírtól.
Itt nincsenek sírok.
Ez a sok hegy és síkság bölcső és lépcsőfok.
Ha
elhaladtok a föld mellett, hová őseiteket fektettétek, nézzétek
meg jól, és
látni fogjátok önmagatokat kéz a kézben táncolni
gyermekeitekkel.
Bizony, gyakorta örvendeztek úgy, hogy nem tudtok róla.
Jöttek
közétek mások is, kik drága ígéreteket tettek hiteteknek, s
kiknek ezért gazdagságot,
hatalmat és dicsőséget adtatok.
Ígéretnél
kevesebbet adtam én nektek, és hozzám még nagylelkűbbek
voltatok.
Nékem az élet utáni mélyebb szomjúságot adtátok.
Az
ember nem kaphat nagyobb adományt, mint azt, amely minden vágyát
kiszáradt
ajkakká változtatja, s az életet buzgó forrássá.
És
ebben van az én dicsőségem és megjutalmaztatásom: - Hogy
valahányszor inni
járulok a kúthoz, láthatom: az eleven víz maga
is szomjazik,
És míg iszom, iszik belőlem.
Vannak
köztetek, kik büszkének és túlontúl szemérmesnek vélnek engem,
ki nem fogad
el ajándékokat.
Ahhoz
valóban büszke vagyok, hogy fizetséget elfogadjak, de az ajándék
elfogadásához
nem.
És
bár bogyókon éltem a hegyek közt, mikor ti szívesen láttatok volna
asztalotok
mellett,
És a templom kapujában aludtam, mikor szívesen befogadtatok volna,
Mégis:
nem a ti szerető figyelmetek napjaim és éjeim iránt volt-e az,
ami megédesítette
számban az ételt, és látomásokkal ékesített, mikor
aludtam?
Ezért áldalak benneteket legelsőbben:
Oly sokat adtok, és nem is tudtok arról, hogy adtok.
Bizony
mondom, az irgalmasság, mely tükörben bámulja magát, kővé
változik,
És
a jó cselekedet, mely becéző nevekkel illeti magát, átok szülője
lészen.
És
némelyek kevélynek neveztek, aki megittasultam önnön
magányosságomtól,
És azt mondtátok: - Az erdő fáival tart tanácsot, de az emberekkel nem,
- Egyedül ül a hegytetőn, és lenéz a városunkra.
Igaz, hogy fölmentem a hegyekre, és távoli helyeken jártam.
Hogyan
láthattalak volna benneteket, ha nem a magasból vagy nagy
messzeségből?
Hogyan lehet egyáltalán közel valaki, ha távol nincsen?
És mások közületek megszólítottak engem, nem szavakkal, és azt mondták:
-
Idegen, idegen, elérhetetlen magasságok kedvelője, miért élsz a
csúcsok között,
hová a sasok építik fészkeiket?
- Miért keresed a megközelíthetetlent?
- Miféle viharokat akarsz hálódba fogni,
- És milyen ködmadarakra vadászol az égbolton?
- Jöjj, és légy egy közülünk.
-
Szállj alá, enyhítsd éhedet a mi kenyerünkkel, csillapítsd
szomjúságod a mi
borunkkal.
Lelkük magányosságában mondták ezeket;
De
ha magányosságuk mélyebb, tudták volna, hogy csupán örömeitek és
fájdalmaitok
titkát kutattam,
És csupán nagyobb önmagatokra vadásztam, amely a mennybolton jár.
Ám a vadász maga is zsákmány volt;
Mert
nyilaim közül sokan csak azért röppentek el az íjról, hogy önnön
keblemet
találják.
És aki szárnyalt, egyben kúszott-mászott is;
Mert
mikor szárnyaim kitárultak a napfényben, árnyékuk a földön
teknősbéka volt.
És én, a hivő egyben kétkedő is voltam;
Mert
gyakran tettem ujjamat saját sebembe, hogy hitem bennetek
megnövekedjék, s
tudásom rólatok gyarapodjék.
És ezzel a hittel és ezzel a tudással mondom:
Nem vagytok testeitekbe zárva, sem házaitokhoz, földjeitekhez kötve.
Ami ti vagytok, az a hegyek fölött lakik, és a széllel vándorol.
Az
nem kúszik ki a napfényre melegedni, és nem váj odut a sötétbe,
hogy biztonságot
találjon,
Mert az a szabad lélek, mely beburkolja a földet, és az éterben mozog.
Ha e szavak homályosak, ne próbáljátok tisztázni őket.
Homályos és ködös a dolgok kezdete, de a végük nem.
És én azt szeretném, ha a kezdetként emlékeznétek reám.
Az élet és minden, ami él, a ködben fogant, és nem a kristályban.
És ki tudja, a kristály maga nem romlásnak indult köd?
Erre emlékezzetek, ha rám emlékeztek:
Hogy
ami bennetek a leggyöngébbnek és legzavarodottabbnak látszik,
az a legerősebb
és a legeltökéltebb.
Hát nem lélegzetetek szilárdította erőssé csontjaitok rendszerét?
És
nem egy álom volt-e, bár álmodására már egyikőtök sem emlékszik,
amely fölépítette
városotokat, és megformált mindent, mi benne van?
Látnátok csak a lélegzet árapályát, semmi mást nem látnátok azután,
És
ha hallanátok az álom suttogását, nem hallanátok meg más hangot
többé.
De ti nem láttok, nem hallotok, és ez jól van így.
A
fátylat, mely szemeteket elhomályosítja, föllebbenti majd a kéz,
mely megszőtte
azt,
És
az agyagot, mely fületeket eltömi, átszakítják majd az ujjak,
amelyek gyúrták.
És látni fogtok,
És hallani fogtok.
Mégsem
kárhoztatjátok majd, hogy megismertétek a vakságot, sem bánni
nem fogjátok
a süketséget.
Mert azon a napon megismeritek a dolgok valódi célját,
És áldani fogjátok a sötétséget csakúgy, mint a világosságot.
És
miután ezeket mondta, körülnézett, és látta a hajó kapitányát, ki a
kormány
mellett állott, s hol a duzzadó vitorlákra, hol a messzeségbe
tekintett.
És akkor ezt mondta:
Türelmes, igen türelmes a kapitány az én hajómon.
Fúj a szél, nyugtalanok a vitorlák,
Még a kormánylapát is irányért könyörög;
És a kapitány mégis némán várja szavaim végét.
És
ezek az én hajósaim, kik hallották a nagy tenger kórusát, ők is
türelemmel
hallgattak engem.
Nem kell várakozniuk tovább.
Készen állok.
A folyó elért a tengerig, s a hatamas anya ismét keblére öleli fiát.
Isten veled, Orfalisz népe,
E napnak vége lett.
Reánk zárul, mint önnön holnapjára a vízi liliom.
És
ha nem hozott eleget, ismét össze kell gyűlnünk, és együtt
kinyújtanunk kezünket
az adakozó felé.
Ne feledjétek, hogy visszatérek hozzátok.
Kis idő múltán vágyaim port és párát gyűjtenek egy új test számára.
Kis
idő múltán, mikor egy percre elcsitul a szél, egy másik asszony a
világra
szül engem.
Isten veletek és az ifjúsággal, melyet köztetek éltem.
Tegnap történt, hogy egy álomban találkoztunk.
Magányosságomban
énekeltetek nekem, és én vágyaitokból tornyot emeltem
az égben.
De most felébredünk, álmunknak vége, és nem hajnalodik immár.
Itt a délidő, félálmunkból nappal lett, el kell válnunk egymástól.
Az
emlékezet derengésében még egyszer találkozunk, beszélünk
egymással, s egy
mélyebb dalt énekeltek majd nekem.
És
ha kezünk egy másik álomban megint találkozik, új tornyot építünk
az égben.
Ezt
mondván jelt adott a hajósoknak, kik azonnal felvonták a horgonyt,
s a felszabadult
hajó elindult kelet felé.
És
egy kiáltás szakadt föl az emberekből, mintha egyetlen szívből,
és fölszállt
a homályban, és elsodródott a tenger fölé, mint hatalmas
harsonaszó.
Csak
Almitra maradt néma, s nézett a hajó után, míg az el nem tűnt
a párában.
És
amikor a nép már szétoszlott, ő még akkor is ott állott egyedül a
parti sziklafal
tetején, és szívében emlékezett a szavakra: - Kis idő
múltán, mikor egy percre
elcsitul a szél, egy másik asszony a világra
szül engem.
