Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

III.

A meditáció a tudott dolgok kiürítése az elméből. A múlt minden, amit tudunk. A kiürítésre nem a felhalmozás végén kerül sor, sokkal inkább azt jelenti, hogy egyáltalán nem halmozunk fel. Ami ezidáig volt, az csak a jelenben ürül ki, nem a gondolat, hanem a cselekvés útján, azt téve ami van. A múlt következtetéstől következtetésig haladó mozgás és a következtetés általi megítélése annak, ami van. Minden megítélés következtetés, akár múltbeli, akár jelenbeli, és ez a következtetés az, ami megakadályozza a tudottnak az elméből történő állandó kiürítését; amit tudunk az mindig következtetés, értelmezés.
A tudott az akarat megnyilvánulása, és a működésben lévő akarat a tudott folytatódása, ezért az akarat sehogyan sem képes kiüríteni az elmét. Az üres elme nem szerezhető meg az igényeink feláldozásával; akkor jön létre, amikor a gondolkodás tudatában van önmaga tevékenységének - és nem a gondolkodó van tudatában saját gondolkodásának.
A meditáció a jelen ártatlansága, és ezért állandóan magányos. Az elme, amely teljesen magányos, amelyet nem érint meg a gondolkodás, megszűnik felhalmozni. Ezért az elme kiürítése mindig a jelenben történik. A magányos elme számára a jövő - ami a múltból származik - megszűnik. A meditáció mozgás, nem következtetés, nem elérendő cél.

Az erdő nagy volt, fenyők, tölgyek, bokrok és kaliforniai vörösfenyők nőttek benne. Kis patak csordogált a lejtőn lefelé folytonos mormogással. Lepkék is repkedtek, kicsik, kékek és sárgák, úgy tűnt, nem találnak virágot, ahol megpihenhetnének, és lefelé sodródtak a völgy irányában.
Nagyon öreg volt ez az erdő, és a kaliforniai vörösfenyők még öregebbek. Óriásira nőtt, hatalmas fák voltak, ezek és a magány különös hangulatát árasztották, amikor nincs a közelben ember a fegyvereivel, fecsegésével és a tudása fitogtatásával. Nem vezetett út az erdőn át. Jóval odébb ki kellett szállni az autóból, és gyalog sétálni tovább egy tűlevelekkel borított csapáson.
Szajkó figyelmeztetett az ember közeledtére. A riadónak megvolt a hatása, mert mintha minden állati mozgás abbamaradt volna, és érződött az éber figyelem. A nap sugarai csak nehezen hatoltak el idáig, és olyan csöndesség uralkodott, hogy szinte tapintani lehetett.
Két hosszú, lompos farkú, vörös mókus ereszkedett le csacsogva a fenyőről, hallatszott karmuk kaparászó nesze. Körbe-körbe kergetőztek a fa törzse körül, le-fel, tomboló örömmel és gyönyörűséggel. Feszültség volt közöttük - a játék, a nemiség és a vidámság vibrálása. Boldogan hancúroztak. A felül lévő hirtelen megállt, és figyelte az alul lévőt, aki mozgásban volt, aztán az alul lévő is megállt, egymásra néztek felvágott farokkal, meg-megrezzenő, egymásra mutató orral. Eleven szemükkel befogadták egymást, és a körülöttük zajló mozgást is. Az imént még perlekedtek a fa alatt ülő bámészkodóval, de mostanra elfelejtették; egymást viszont nagyon is észlelték, és szinte érezhető volt mekkora gyönyörűségük telik a másik társaságában. A fészkük nyilván fenn volt a magasban, és kisvártatva elfáradtak; az egyik eliramodott, fel a fára, a másik pedig lent a földön, és eltűnt egy másik fa mögött.
Az okos és kíváncsi kék zajkó egész idő alatt figyelte őket meg a fa alatt ülő embert, most felrepült, és hangosan rikoltozott.
Felhők közeledtek, és látszott, hogy egy-két órán belül nagy égiháború lesz.

A lány diplomás pszichoanalitikus volt, és egy nagy klinikán dolgozott. Egészen fiatalnak látszott, divatos ruhában, a szoknyája szabadon hagyta a térdét; nagyon elmélyült ember benyomását keltette, és szemmel láthatóan fölöttébb zavarban volt. Az asztalnál túlontúl beszédesnek mutatkozott, hevesen fejtegette, hogy mit gondol bizonyos dolgokról, és úgy tűnt, hogy egyszer sem pillant ki a nagy ablakon át a virágokra, a szellő mozgatta susogó levelekre és a magas, nehéz eukaliptuszra, amely lágyan ingott a szélben. Találomra evett ezt-azt, nemigen törődött vele, hogy mit.
A szomszédos kis szobában azt mondta: - Mi, pszichoanalitikusok beteg embereknek segítünk beilleszkedni egy még betegebb társadalomba, és néha, elég ritkán sikerrel is járunk. De valójában minden siker a természet saját műve. Sok embert analizáltam. Nem szeretem, amit csinálok, de dolgoznom kell a megélhetésemért, és nagyon sok a beteg ember. Nem hinném, hogy túl sokat tudnánk segíteni nekik, bár természetesen mindig új gyógyszerekkel, kémiai anyagokkal és elméletekkel próbálkozunk. De a betegektől eltekintve, én magam azért küzdök, hogy másmilyen legyek - hogy különbözzek a hétköznapi átlagembertől.
- Nem éppen abbéli igyekezetében, hogy másmilyen legyen, válik ugyanolyanná, mint a többiek? És mire való ez az egész küzdelem?
- De ha nem küzdök, nem harcolok, pont olyan leszek, mint egy szokványos nyárspolgári-háziasszony. Másmilyen kívánok lenni, ezért is nem akarok férjhez menni. De tulajdonképpen nagyon magányos vagyok, és a magányosságom vitt rá erre a munkára.
- Szóval a magányossága fokozatosan az öngyilkosságba hajszolja, ugye?
Bólintott; a könnyeivel küzdött.
A tudatnak ez az egész mozgása vajon nem elszigetelődéshez, félelemhez és ehhez a másmilyenségért folytatott szakadatlan küzdelemhez vezet-e? Mindez része annak a kényszernek, hogy valaminek megfeleljünk, valamivel azonosuljunk, vagy hogyönmagunkkal váljunk azonossá. A legtöbb pszichoanalitikus aszerint választja meg a tanárait, hogy kiknek az elméleteit és elismert iskoláit ülteti át a gyakorlatba, és ömaga csupán módosítgatja tovább ferdíti azok nézeteit.
- Én az új iskolához tartozom; mi a jelképek nélküli megközelítést alkalmazzuk, és a tényleg valósággal nézünk szembe. Elvetettük a jelképekkel dolgozó korábbi mestereket, és olyannak látjuk az embert, amilyen. De ez olyasmi, ami megint csak egy újabb iskolává kezd válni, és én nem azért vagyok itt, hogy megvitassuk a különböző iskolákat, hanem hogy rólam beszélgessünk. Nem tudom, mit tegyek.
Nem arról van szó, hogy ön ugyanolyan beteg, mint azok a páciensek, akiket gyógyítani próbál? Nem része ön is annak a társadalomnak, amelyik talán zavarodottabb és betegebb, mint ön? Tehát a kérdés lényege mélyebben van, ugye?
- Ön a társadalom iszonyú nyomásának a terméke, a kultúrájának és a vallásának, és ez az, ami hajtja anyagilag is, belsőleg is. Vagy békét kell kötnie a társadalommal, vagyis el kell fogadnia a bajait, és együtt kell élnie velük, vagy teljességgel meg kell tagadnia, és új életmódot kell keresnie. De az új utat nem fogja megtalálni, ha nem mond búcsút a réginek.
Amire igazából vágyik, az a biztonság, nem igaz? Erre megy ki a gondolkodás minden kutakodása - másmilyennek lenni, okosabbnak, eszesebbnek, eredetibbnek. Ebben a folyamatban mély biztonságra igyekszik rátalálni, nemde? De létezik-e egyáltalán ilyesmi? A biztonság tagadja a rendet. Nincs biztonság a kapcsolatban, a hitben, a cselekvésben, és mivel keressük, rendetlenséget teremtünk. A biztonság rendetlenséget szül, és amikor szembenézünk az önmagunkban egyre növekvő rendetlenséggel, véget akarunk ennek vetni.
A tudatosság területén belül, tágas és szűk határai között a gondolat örökké biztos pontot próbál találni. Tehát a gondolat rendetlenséget teremt; a gondolat nem vezet rendhez. Rend akkor van, ha a rendetlenség véget ér. A szeretet nem a gondolat régióiban létezik. A szépséghez hasonlóan nem lehet megidézni festőecsettel. Fel kell számolnunk a bennünk lévő teljes zűrzavart.
Nagyon elcsendesedett, magába szállt. Nehezen tudott parancsolni az arcán lefolyó könnycseppeknek.

 

IV.

Az alvás ugyanolyan fontos, mint az ébrenlét, talán még fontosabb is. Ha napközben az elme éber, összeszedett, figyeli az élet belső és külső mozgásait, akkor éjszaka a meditáció áldásként érkezik. Az elme felébred, és a csend mélységéből egyszercsak előáll a meditáció igézete, amit a képzelőerő vagy a fantázia szárnyalása sohasem képes előidézni. Anélkül következik be, hogy az elme egyáltalán hívná: a tudat nyugalmából jön létre - nem azon belül, hanem kívüle, nem a gondolkodás perifériáján, hanem a gondolat hatókörén túl. Ezért emléke sem marad, mert az emlékezés mindig múltbéli, és a meditáció nem a múlt feltámasztása. A szív teljességéből születik, nem pedig az intellektus ragyogó képessége által. Lehet, hogy éjszakáról éjszakára bekövetkezik, de ha részünk van ebben az áldásban, minden alkalommal új - nem úgy új, hogy különbözik a régitől, hanem a régi háttér nélküli új -, új a maga sokféleségében és változás nélküli változásában. Ezért rendkívüli fontosságúvá válik az alvás, nem a kimerült alvás, nem is az, amelyet gyógyszer és testi elégedettség idéz elő, hanem az az alvás, amely olyan könnyű és gyors, mint amilyen érzékeny a test. És a testet az éberség teszi érzékennyé. A meditáció néha olyan könnyű, mint a tovasuhanó szellő; máskor mérhetetlen a mélysége. De ha az elme akár az egyiket, akár a másikat megtartja emlékként, amelynek átadhatja magát, akkor a meditáció eksztázisának vége szakad. Fontos, hogy sohase birtokoljuk vagy kívánjuk birtokolni. Birtoklási váagy soha nem szűrődhet a meditációba, mert a meditációnak nincs sem gyökere, sem olyan tartalma, amit az elme fogva tudna tartani.

Valamelyik nap, ahogy felfelé mentünk a mély szurdokban, amelyre árnyék terült a kétoldalt emelkedő sivár hegyek között, a mélyedés tele volt madarakkal, bogarakkal, az apró állatok csendes neszezésével. Az enyhe emelkedőn egyre feljebb haladva egy magaslatra érkeztél, és onnan figyelted a környező dombokat és hegyeket a lenyugvó nap rájuk vetülő fényében. Olyan volt, mintha belülről világítaná meg őket valami, ami soha nem alszik ki. De miközben figyelted, a fény egyre halványult, és az esthajnalcsillag nyugaton mind fényesebben ragyogott. Szép este volt, és az az érzésed támadt, hogy az egész világmindenség ott van veled, és különös nyugalom vett körül.
Nincs saját, belső fényünk: mások mesterséges fényével élünk; a tudás világosságával, azzal a fénnyel, amelyet a tehetség és a képesség ad. Ezek a fények mind elhalványulnak, és kínná válnak. A gondolat fénye önmaga árnyékává válik. Azt a fényt viszont, azt a mély, belső ragyogást, amely nem piaci portéka, nem lehet másnak megmutatni. Nem kereshetjük, nem fejleszthetjük, képtelenség elképzelni vagy töprengeni rajta, mert az elme nem ér el hozzá.

Eléggé ismert szerzetes volt, kolostorban is élt, meg azon kívül, egyedül is, kereső elme volt és mélységesen komoly.
- Azok a dolgok, amiket ön a meditációról mond, igaznak látszanak; a meditáció rajtunk kívüli. Ez azt jelenti, ugye, hogy nem szabad keresnünk, kívánnunk, semmit sem tehetünk annak érdekében, hogy elérjük, nem vezet célhoz sem a szándékos gesztus, pl. hogy különleges pózban ülünk, sem az élethez vagy önmagunkhoz való szellemi hozzáállásunk kifejezése. Mit tehetünk tehát? Mi értelme van akkor egyáltalán a szónak?
- Ön az ürességből kiindulva keresgél, és azért fordul kifelé, hogy vagy kitöltse ezt az ürességet, vagy elszökjön előle. Ez a belső szegénységből eredő külső mozgás önálló, elméleti, dualista. Véget nem érő konfliktus. Ne forduljon tehát kifelé! De az az energia, ami a kifelé fordulás volt, átalakul kifelé fordulásból befelé fordulássá, keresni fog, kutatni, rá fog kérdezni arra, amit immár "belül"-nek nevez. A két mozgás lényegileg azonos. Mindkettőnek véget kell érnie.
- Ön egyszerűen azt kéri, hogy legyünk elégedettek az ürességgel?
- Egyáltalán nem.
- Marad tehát az üresség és az állandó kétségbeesés. A kétségbeesés csak még nő, ha még keresni sem szabad!
- Kétségbeesés-e az, ha belátjuk annak igazságát, hogy sem a belső, sem a külső mozgásnak nincs értelme? Elégedettség-e ez azzal, ami van? Elfogadása-e ez ennek az ürességnek? Egyik sem. Tehát: véget vetünk a kifelé- és a befelé fordulásnak, az elfogadásnak. Megtagadjuk az elme minden mozgását, ami ezzel az ürességgel néz szembe. Akkor viszont maga az elme üres, mert a mozgás maga az elme. Az elméből kiürült minden mozgás, ennélfogva nincs olyan összegződés, ami bármilyen mozgást elindíthatna. Hadd maradjon üres. Hadd legyen üres. Az elme megtisztult a múlttól, a jövőtől és a jelentől; az átváltozástól, és az átváltozás idő. Nincs tehát idő; nincs mérték. Üresség-e ez ekkor?
- Ez az állapot gyakran előáll és elmúlik. Ám ha nem is üresség, aligha az az eksztázis, amelyről ön beszél.
- Felejtse el, ki mit mondott. Felejtse el azt is, hogy keletkezik és elmúlik. Ha keletkezik és elmúlik, akkor az időbeli történés; akkor ott van a megfigyelő, aki azt mondja: itt van, eltűnt. Ez a megfigyelő az, aki méricskél, összevet, felbecsül, tehát ez nem az az üresség, amelyről beszélünk.
- Ön érzéstelenít engem? - És nevetett.
- Ha nincs mérték, és nincs idő, van-e határa vagy körvonala az ürességnek? Nevezhetjük-e akkor egyáltalán ürességnek vagy semminek? Akkor minden benne van, és semmi nincs benne.

 

V.

Jócskán esett éjszaka, és most, kora reggel felkelve szömörce, zsálya és a nedves föld szaga érződött. Vörös föld volt, és a vörös földnek mintha erősebb szaga volna, mint a barnának. A nap immár különleges égetett vörösbarna színnel vonta be a hegyeket, és az elmúlt éjszakai esőtől tisztára mosott valamennyi fa, és bokor ragyogott, és minden repesett az örömtől. Hat-nyolc hónapja nem volt eső, és el lehet képzelni, hogyan ujjongott a föld, és nemcsak a föld, hanem minden, ami rajta volt - a terebélyes fák, a magas eukaliptuszok, a dél-amerikai borsfák és a virginiai örökzöldek. A madarak mintha másként daloltak volna aznap reggel, és a dombokat meg a távoli kék hegyeket figyelve valahogy elvesztél bennük. Nem voltál sem te, sem mindez körülötted. Csak a szépség volt, a roppant végtelenség, csak a szétterjedő, táguló föld. Aznap reggel békesség áradt a hegyekből, amelyek sok-sok mérföldön át folytatódtak, és találkozott a saját nyugalmaddal. Mintha a föld és az ég összeért volna, és az eksztázis igazi áldás volt.
Aznap este a szurdokban felfelé haladva kifelé, a hegyek közé, a vörös föld a lábad alatt nedves volt, puha, termékeny és ígéretes. Az út sok mérföldön keresztül meredeken emelkedett, és aztán hirtelen lefelé tartott. Egy kanyar után egyszercsak benne voltál abban a tökéletes csendben, amely már leereszkedőben volt, és amikor bejutottál a mély völgybe, még áthatóbbá, még nyomatékosabbá, még állhatatosabbá vált. Semmilyen gondolat nem létezett, csak az a csend. Lefelé lépkedve, mintha beborította volna az egész földet, és bámulatos volt, hogy az összes madár és fa mennyire elnyugodott. Szellő sem fújt a fák között, amelyek a sötétség leszálltával mindinkább beburkolóztak saját magányukba. Különös dolog, napközben hogyan köszöntöttek, most pedig fantasztikus alakzataikkal távoliak voltak, tartózkodók és zárkózottak. Három vadász jött arra hatalmas íjakkal és nyilakkal, a kezük fejére csatolt elektromos fáklyákkal. Éjszakai madarakat jöttek lőni, és szemlátomást teljességgel érzéketlenek voltak az őket körülvevő szépség és csend iránt. Csakis a zsákmánnyal törődtek, és mintha minden őket figyelte volna, rémülten és tele sajnálattal.

Aznap reggel egy csoport fiatal jött el a házba. Vagy harmincan lehettek, különböző egyetemeken tanuló diákok. Ez alatt az éghajlat alatt nőttek fel, és erősek voltak, jóltápláltak, magasak és lelkesedők. Csak egy-kettő ült közülük székre, a legtöbben a földre telepedtek le, és a lányok a miniszoknyáikban kényelmetlenül helyezkedtek el. Az egyik fiú beszélt, reszkető ajakkal és lehorgasztott fejjel.
- Másfajta életet kívánok élni. Nem akarom, hogy a szex, a kábítószer és a koncért való marakodás rabjává váljak. Kívül szeretnék élni ezen a világon, és mégis a foglya vagyok. Szeretkezem, és másnap teljesen levert vagyok. Tudom, arra vágyom, hogy békésen éljek, szeretettel a szívemben, de kínoznak a vágyak, a társadalom csábításai, ahol élek. Követni akarom ezeket a késztetéseket, és mégis lázadok ellenük. A hegytetőn szeretnék élni, és mégis mindig leereszkedem a völgybe, mert ott van az életem. Nem tudom, mitévő legyek. Kezdek mindenre ráúnni. A szüleim nem tudnak segíteni, és azok a tanáraim sem, akikkel néha megpróbálom megbeszélni ezeket a dolgokat. Ugyanolyan zavartak és boldogtalanok, mint én, sőt tulajdonképpen még rajtam is túltesznek, mert sokkal idősebbek.
A fontos az, hogy semmilyen következtetésre vagy elhatározásra ne jussunk a nemiség mellett vagy ellen, hogy ne váljunk képzelt elméletek foglyává. Vegyük szemügyre létünk teljes skáláját. A szerzetes nőtlenségi fogadalmat tesz, mert azt hiszi, ahhoz hogy a mennybe jusson, kerülnie kell a nőkkel való kapcsolatot; de élete hátralévő részében állandóan testi szükségleteivel küszködik: konfliktusban van a mennyel és a földdel, hátralévő napjait sötétségben éli le, a fényt keresve. Mindannyian foglyai vagyunk ennek az elméleti háborúnak, ugyanúgy, mint a szerzetes, akit éget a vágy, és a menny ígéretéért megpróbálja azt elfojtani. Élő testünk van, annak pedig szükségletei vannak. Ezeket ösztönzi és befolyásolja a társadalom, amelyben élünk, a sok reklám, félmeztelen lány, ragaszkodásunk a jókedvhez, mulatsághoz, szórakozáshoz és a társadalom erkölcse, a társadalmi rend erkölcse, ami kuszaság és erkölcstelenség. Testi szükségleteink ösztökélnek a jobb és ízletesebb étel, ital, szórakozásra. A modern lét egésze a nemiségre irányítja a figyelmet. Minden módon erre terelnek - könyvekkel, szóval és a túlságosan engedékeny társadalom által. Ez vesz körül; mit sem ér, ha becsukjuk előtte a szemünket. Látnunk kell egész életutunkat abszurd hiteivel és megosztottságaival és azt, mennyire tökéletesen értelmetlen az olyan élet, amely egy irodában vagy egy gyárban telik el. És végül ott a halál. Tisztán kell látnunk ezt a zűrzavart.
Most pedig pillantson ki azon az ablakon, és nézze meg a múlt éjszakai esőben frissen fürdött pompás hegyeket és ezt a különleges kaliforniai fényt, amely sehol másutt nincs. Nézze meg, milyen szép a fény azokon a hegyeken. Érezni a tiszta levegőt és hogy mennyire új a föld. Minél inkább tudatában van ennek, minél érzékenyebben viszonyul ehhez az egész bámulatos fényhez és szépséghez, annál inkább hozzá tartozik - annál inkább megnő a felfogóképessége. Ez is érzéki dolog, ugyanúgy, mint egy lány látványa. Lehetetlenség az érzékeivel reagálni erre a hegyre, majd kikapcsolni őket, amikor meglát egy lányt; íly módon felosztaná az életet, és ezzel a felosztással bánat és konfliktus jár együtt. Ha szétválasztja a hegytetőt és a völgyet, konfliktusba kerül. Ez nem azt jelenti, hogy kerülnie kell a konfliktust, el kell szöknie előle, annyira kell elmerülnie a nemiségben vagy valamilyen más vágyban, hogy ezzel elzárkózzon a konfliktus elől. A konfliktus megértése nem vegetálást jelent, vagy hogy olyan egyszerű lénnyé válunk, mint egy tehén.
Mindennek a megértése nem azt eredményezi, hogy a foglyává válunk, függünk tőle. Soha nem jelenti bárminek a tagadását, bármilyen döntés meghozatalát vagy bármely elméleti, verbális állapothoz vagy elvhez való eljutást, amely szerint azután megpróbáljunk élni. Ennek az egész szétnyílóban lévő térképnek az észlelése már intelligencia kérdése. Ez az intelligencia az, ami cselekedni fog, nem pedig valamilyen döntés, elhatározás vagy ideológiai elv.
A testünk eltompult, mint ahogyan eltompította az elménket és a szívünket is neveltetésünk, idomulásunk ahhoz a mintához, amelyet a társadalom ír elő, és amely megtagadja a szív érzékenységét. Háborúba küld minket, és ezzel kiöl belőlünk minden szépséget, finomságot és vidámságot. Mindennek a megfigyelése, mégpedig nem verbálisan vagy intellektuálisan, hanem valóságosan, nagymértékben teszi érzékennyé a testünket és az elménket. És a test akkor majd az igazi ételt fogja követelni; az elme nem válik szavaknak, jelképeknek, a gondolat közhelyeinek a foglyává. Akkor tudni fogjuk, hogyan éljünk mind a völgyben, mind a hegytetőn; nem létezik majd sem megosztottság, sem ellentmondás a kettő között.

 


Európa

I.

A meditáció mozgás a figyelemben. A figyelem nem teljesítmény, mert nem személyes. A személyes elem csak akkor kerül előtérbe, amikor a megfigyelő a középpontként, ahonnan koncentrál vagy uralkodik; íly módon minden teljesítmény részleges és behatárolt. A figyelemnek nincs korlátja, nincs átléphető határa; a figyelem tisztaság, megtisztulás minden gondolattól. A gondolat soha nem szolgálhatja a tisztaságot, mert a gondolkodás gyökerei a halott múltba nyúlnak; ezért a gondolkodás sötétben való cselekvés. Ezt tudom annyi, mint figyelni. A tudatosság nem olyan módszer, amely a figyelemhez vezet; az ilyen figyelem a gondolat területén belül van, ezért irányítható és módosítható; ennek a nemfigyelésnek tudatában lenni: ez a figyelem. A meditáció nem intellektuális folyamat - hiszen az még mindig a gondolat területén belül van. A meditáció a gondolattól való megszabadulás és az igazság eksztázisában való mozgás.

Havazott aznap reggel. Metsző szél fújt; a fák mozgása a tavaszt hívta. Olyan volt a fény, hogy a nagy bükkök és szilfák törzsein a szürkészöldnek az a különös árnyalata jelent meg, amelyet öreg erdőkben látni, ahol a föld puha, és őszi lomb borítja. A fák között járva érzékeltem az erdőt - nem az egyes fákat a maguk más-más alakzataival és formáival, hanem sokkal inkább az összes fa teljes egészét.
Hirtelen kibukkant a nap, roppant kék égbolt látszott kelet felé, és sötét, erősen felhős ég nyugatra. A ragyogó napsütésnek ebben a pillanatában beköszöntött a tavasz. A tavaszi nap csöndes békéjében érezni lehetett a föld szépségét és a föld meg a rajta lévők egységét. Nem különült el egymástól a megfigyelő, a fa és a sokféle, meghökkentő színekben ragyogó fény a magyalbokron. A megfigyelő megszűnt, és ezzel a megosztottság mint tér és idő véget ért.

- Azt mondta, vallásos ember -, aki nem kötődik semmilyen konkrét szervezethez vagy hithez, de vallásosnak érzi magát. Természetesen végigjárta a szokásos utat, elbeszélgetett az összes vallási vezetővel, és csak még kétségbeesettebben távozott tőlük, cinikussá azonban nem vált. Nem találta meg az üdvöt, amelyet keresett. Tanár volt az egyik egyetemen, de eljött, hogy a meditálásnak és a kutatásnak szentelje az életét.
- Tudja - mondta -, állandóan tudatában vagyok az élet töredékességének. Én magam is töredékes része vagyok ennek az életnek - összetört, másmilyen ember, aki mindegyre azért küzd, hogy az egésszé váljék, integráns részévé ennek a világegyetemnek. Megpróbáltam megtalálni saját magamat, mert a modern társadalom szétrombol minden identitást. Nem tudom, van-e kivezető út ebből a teljes széttagoltságból valamibe, amit nem lehet felosztani, széttagolni.
Az életet mi család és közösség, család és nemzet, család és hivatal, politika és vallásos élet, béke és háború, rend és rendetlenség szerint osztottuk fel - végtelen ellentétpárokra. Ezen a folyosón haladunk előre, és közben megpróbálunk harmóniát teremteni az elme és a szív között, igyekszünk egyensúlyban tartani a jó- és rosszindulatot. Nagyon is tisztában vagyunk mindezzel, és megpróbálunk belőle valamiféle harmóniát létrehozni.
- Minek köszönhető ez a megosztottság? Nyilvánvalóan van megosztottság, ellentét - fekete és fehér, férfi és nő és így tovább -, de mi a forrása, a lényege ennek a töredékességnek? Ha ezt nem találjuk meg, a töredékesség óhatatlanul megmarad. Mit gondol, mi az alapvető oka ennek a kettősségnek?
- Sokféle okát tudom megnevezni ennek a látszólag végtelen megosztottságnak és sokféle módját annak, ahogyan egyesek megpróbáltak hidat verni az ellentétek között. Intellektuálisan képes vagyok feltárni ennek a megosztottságnak az okait, de ez nem vezet sehová. Sokszor játszottam már ezt, magamban meg másokkal együtt is. Megpróbáltam meditálással, akaratlagosan érezni a dolgok egységét, eggyé válni mindennel -, de ez meddő igyekezetnek bizonyult.
Természetesen a széttagoltság okának felfedezése önmagában nem jelenti azt, hogy mindjárt meg is szűnik az ok. Ismerjük a félelem okát, de attól még félünk. Az intellektuális kutatás akkor veszíti el a közvetlen cselekvés lehetőségét, ha csupán a gondolat világossága az, ami fontos. Bizonyos, hogy az én és a nem én töredékes volta ennek a megosztottságnak az alapvető oka, bár az én megpróbál azonosulni a nem énnel, ez utóbbi lehet a feleség, a család, a közösség vagy Istennek az a formulája, amelyet a gondolat teremtett. Az én örökké önazonosságra törekszik, de amivel azonosul, az továbbra is csak fogalom, emlék, gondolati rendszer.
Létezik-e egyáltalán ez a kettősség? Objektíve igen, ilyen a fény és az árnyék, de van-e pszichológiai értelemben? A pszichológiai kettősséget ugyanúgy elfogadjuk, mint az objektív kettősséget; ez kondicionáltságunk része. Ezt a kondicionáltságot soha nem kérdőjelezzük meg. De van-e pszichológiai értelemben véve megosztottság? Csakis az van, ami van, nem pedig az, aminek lennie kellene. Az "aminek lennie kellene" olyan megosztottság, amelyet a gondolat hozott létre, hogy kikerülje vagy legyőzze annak a valóságát, ami van. Innen a harc az ténylegesen létező és az elvont között. Az elvont a képzeletbeli, a romantikus, az ideális. Csakis az van, ami van, minden egyéb irreális. Az irreális idézi elő a töredékességet, nem pedig a valóságosan létező. A kín valódi; a kín hiánya képzelt gyönyör, a gondolat műve a kín és a kíntalanság állapota közötti különbségtétel. A gondolat mindig szétválasztó; ez teremti meg az időbeli, térbeli megosztottságot a megfigyelő és a megfigyelt tárgy között. Csak az van, ami van, és annak látása, ami van, a gondolat mint megfigyelő nélkül, ez jelenti a töredékesség végét.
A gondolat nem szeretet; de a gondolat mint gyönyör körülkeríti a szeretetet, és beviszi a kínt is ebbe a zárt térbe. Annak tagadása által, ami nincs, az marad, ami van. Annak tagadásával, ami nem szeretet, előtűnik az a szeretet, amelyben megszűnik az én és a nem én.

 

II.

Az ártatlanság és a távlatosság a meditáció virágzásának feltétele. Nincs ártatlanság tér nélkül. Az ártatlanság nem éretlenség. Testileg érettek lehetünk, de az a roppant tér, amely a szeretettel jár, nem jöhet létre, ha az elme nem szabadul meg a tapasztalat nyomai tól. A tapasztalatnak ezek a hegei azok, amelyek az ártatlanság útjában állnak. Az elme megszabadítása a tapasztalat állandó nyomásától - ez a meditáció.

Éppen amikor a nap lemegy, különösség önt el békesség és az az érzés, hogy körülötted minden véget ért, bár a busz, a taxi zaja továbbra is érzékelhető. A távolságnak ez az érzése mintha átjárná az egész mindenséget. Nyilván más is érezte már ezt. Gyakran teljesen váratlanul érkezik; mintha különös csöndesség és béke ömlene le az égből és borítaná el a földet. Áldott ajándék ez, és határtalanná növeli az este szépségét. Az eső utáni fénylő út, a várakozó autók, az üres park mintha mind, mind a részei volnának; és az arrahaladó pár nevetése semmiképp sem zavarja az este békéjét.
Az égre feketén kirajzolódó csupasz fák fínom ágaikkal a tavaszt várták, és az már közeledett, sietett, hogy találkozhasson velük. Megújult a fű, és virágba borultak a gyümölcsfák. Lassan újra megelevenedett a vidék, és a hegytetőről látszott a város a sok-sok kupolájával, egyik dölyfösebb és magasabb volt mint a másik. Látni lehetett a fenyőfák egyforma magas csúcsát, és az esti fény rávetült a felhőkre. Mintha az egész látóhatárt betöltötték volna ezek a felhők, egyik vonulat a másik után, feltorlódtak a hegyek fölé, a legfantasztikusabb formákat vették fel, olyan várak alakját öltötték, amilyeneket ember soha nem épített. Mély szakadékok váltakoztak magasba nyúló csúcsokkal. Az összes felhőt sötétvörös ragyogás világította meg, némelyik mintha lángra kapott volna, nem a naptól, hanem belülről.
Ezek a felhők nem alkották a teret; benne voltak a térben, amely végeérhetetlenül látszott szétterülni, örökkévalóságtól örökkévalóságig.
Feketerigó énekelt a közeli bokorban, és éneke örökké tartó áldás volt.

Hárman vagy négyen voltak, a feleségeiket is hozták, és mindannyian a padlón ültünk. Ebben a helyzetben az ablakok túl magasan voltak ahhoz, hogy kiláthassunk a kertre vagy a szemközti falra. Mindannyian diplomások voltak. Az egyik tudósnak mondta magát, egy másik matematikusnak, egy pedig mérnöknek; szakemberek voltak, nem folytak bele olyasmibe, ami szabott határaikon túl volt - mint ahogy a folyó túlfolyik a medrén nagy esőzések után. Az ilyen áradások teszik termékennyé a talajt.
A mérnök azt kérdezte: - Ön gyakran beszél a térről, és mi mindannyian szeretnénk tudni, mit ért ezen. A híd két part vagy két hegy közötti téren ível át. A gát is teret teremt, amely vízzel telik meg. Tér van közöttünk és a táguló világegyetem között. Tér van ön és én közöttem. Ez az, amire gondol?
A többieket is ugyanez a kérdés érdekelte; nyilván megbeszélték, mielőtt idejöttek. Egyikük azt mondta: - Másképp is meg tudnám fogalmazni, tudományosabban, de többé-kevésbé ugyanez lenne a lényege.
Van olyan tér, amelyik feloszt és körbezár, és olyan tér, amelyik korlátlan. Az ember és ember közötti tér, amelyben a viszály terem, a megosztottság korlátozott tere; az egyes ember kettéválik arra, amilyen ő valójában és arra, amilyen az önmagáról alkotott képzete; amilyen őmaga és amilyen a felesége; szétválik a valóságos ember és az eszménykép, amilyennek lennie kellene; elválik egymástól a hegy és a hegy. És ott van a tér szépsége, amelyet nem korlátoz idő és határvonal.
Van-e tér gondolat és gondolat között? Az emlékképek között? Cselekvések között? Vagy egyáltalán nincs tér gondolat és gondolat között? Ok és ok között? Egészség és betegség között - amikor az ok okozattá, és az okozat okká válik?
Ha gondolat és gondolat között szünet volna, akkor a gondolat mindig új lenne, de mivel nincs szünet, nincs tér, minden gondolat régi. Talán nem vagyunk tudatában annak, hogy a gondolat folytonos, elejtjük, majd egy hét múlva újra felvetjük, de közben a régi keretei között tovább működött.
Ezért a tudat egésze, mind a tudatos, mind a tudattalan - ha már ezt a szerencsétlen szót kell használnunk - a hagyomány, a kultúra, a szokás és az emlékezés korlátozott, szűk terén belül van. A technika segítségével feljuthatunk a Holdra, ívelt hidat építhetünk bármely szakadék fölé, vagy valamiféle rendet teremthetünk a társadalom korlátozott terén belül, de ez megint csak rendetlenséget szül.
A tér nemcsak e szoba négy falán túl létezik; van olyan tér is, amelyet a szoba hoz létre. Létezik a körülzárt tér, a gömb, amelyet a megfigyelő teremt önmaga körül, és amelyen keresztül látja a megfigyeltet - aki úgyszintén gömböt teremt önmaga körül.
Amikor a megfigyelő este a csillagokat nézi, korlátozott a tere. Távcsővel képes lehet töb ezer fényévnyire ellátni, de ő a tér megteremtője, ezért az véges. A megfigyelő és a megfigyelt közötti kiterjedés a tér és az az idő, amely befutja ezt a teret.
Nemcsak fizikai tér van, hanem pszichológiai dimenzió is, amelyben a gondolat önmagát futja be - tegnapként, maként és holnapként. Mindaddig, míg megfigyelő van, a tér csupán szűk börtönudvar, amelyben semmiféle szabadságról nem lehet szó.
- De mi azt kérdezzük, hogy eszerint a teret a megfigyelő nélkül igyekszik-e megértetni? Ez teljességgel lehetetlennek tűnik, vagy legfeljebb az ön egyéni fantáziájának szüleménye lehet.
- A szabadság, uram, nem a börtönön belül van, bármennyire kényelmes és díszes is az. Ha valaki párbeszédet folytat a szabadsággal, az semmiképpen nem történhet az emlék, tudás és tapasztalat határai között. A szabadság azt követeli meg, hogy ledöntsük a börtön falát, bár talán még élvezzük is a korlátozott rendetlenséget, a korlátozott rabságot, a robotolást e korlátokon belül.
A szabadság nem viszonylagos; szabadság vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor el kell fogadnunk a szűkös, korlátozott életet, konfliktusait, bánatait és fájdalmait - legfeljebb itt-ott változtatgathatunk rajta egy kicsit.
A szabadság végtelen tér. Ha hiányzik a tér, elkezdődik az erőszak - mint a ragadozók esetében és a madaraknál, akik igényt formálnak a maguk terére, területére, és harcolnak is érte. Ez az erőszak viszonylagos lehet a törvényességre és a rendőrségre való tekintettel, mint ahogyan az a korlátozott tér, amelyre a ragadozó és a madár igényt tart, és amelyért harcol, korlátozott erőszakot jelent. Az ember és ember közötti korlátozott tér miatt kell léteznie az agressziónak.
- Azt akarja mondani, uram, hogy mindaddig, míg az ember a maga teremtette gömbön belül él, örökké konfliktusban lesz önmagával és a világgal?
- Igen, uram. Elérkeztünk tehát a központi kérdéshez, a szabadsághoz. A társadalom szűkös kulturáján belül nincs szabadság, és mivel nincs szabadság, rendetlenség van. Ebben a rendetlenségben élve az ember ideológiákban, elméletekben keresi a szabadságot és abban, amit Istennek nevez. Ez a menekülés nem szabadság. Megint csak az a börtönudvar, amely elválasztja az embert az embertől. Vajon a gondolat, amely önmaga számára létrehozta ezt a feltétel rendszert, véget érhet-e, szétrombolhatja-e ezt a rendszert, túlléphet-e rajta, és fölébe emelkedhet-e? Nyilvánvalóan nem, és ez az első tényező, amelyet látnunk kell. Az intellektus képtelen hidat verni önmaga és a szabadság közé. A gondolat, ami az emlékre, a tapasztalatra és a tudásra való reagálás, mindig régi, mint ahogyan az intellektus is az, és a régi nem építhet hidat az új felé. A gondolat lényegileg a megfigyelő a maga előítéleteivel, félelmeivel és aggodalmaival, és nyilvánvaló, hogy ez a gondolkodói önkép - elszigeteltsége miatt - teremti meg aztán az önmaga körüli gömböt. Emiatt távolság van a megfigyelő és a megfigyelt között. A megfigyelő megpróbál kapcsolatot teremteni, miközben megtartja ezt a távolságot - és így konfliktus és erőszak keletkezik.
Mindebben nincs semmi valószínütlen. A képzelet bármely formája elpusztítja az igazságot. A szabadság a gondolaton túl van; a szabadság olyan végtelen teret jelent, amelyet nem a megfigyelő teremtett. A szabadságra való rátalálás a meditáció.
Nincs tér csend nélkül, és a csend nem hozható létre az idő mint gondolat révén. Az idő sohasem vezet szabadsághoz; rend csak akkor lehetséges, ha a szívet nem fedik el a szavak.

 

III.

A meditáló elme csöndes. Ez nem olyan csend, amilyet a gondolkodás elképzel; nem a békés este csendje; az a csend, amikor a gondolkodás - képzeteivel, szavaival és észleléseivel együtt - teljes egészében megszűnik. Ez a meditáló elme vallásos elme - egy olyan vallás képviselője, amely független az egyháztól, a templomoktól vagy az imáktól.
A vallásos elme a szeretet kitörése. Ez az a szeretet, amely nem ismer semmilyen szelektálást. Számára a távol közeli. Neki mindegy, hogy egy vagy sok az az állapot, amelyben megszűnik mindenféle megosztottság. A szépséghez hasonlóan nem mértéke a szó. A meditáló elme ebből a csendből kiindulva cselekszik.

Előtte való nap esett, és este az eget felhők takarták el. A távolban a hegyeket az öröm fényteli felhői borították be, és a figyelő szem előtt más-más alakot öltöttek.
A lemenő nap aranyló fénye csak egy-két felhőtoronyig ért el, de ezek a felhők olyan tömörnek látszottak, mint a sötét ciprusfa. Ahogy nézegetted őket, természetes módon csendesedtél el. A roppant tér és a magányos fa a hegyen, a távoli kupola és a körülötted folyó beszélgetés mind, mind része volt ennek a csendnek. Tudtad, hogy a rákövetkező reggel szép lesz, mert vörös volt a naplemente. És szép is lett; egyetlen felhő sem látszott, és az ég nagyon kék volt. A sok sárga virág, fehér virágba borult fa a sötét ciprusfa-sorral a háttérben meg a tavasz illata betöltötte a vidéket. Harmatos volt a fű, és a tavasz lassan előtűnt a sötétből.

A férfi azt mondta, hogy nemrég vesztette el a fiát, akinek nagyon jó állása volt, és hamarosan egy nagy vállalat egyik igazgatója lett volna belőle. Még mindig az eset hatása alatt volt, de nagyon fegyelmezte magát. Nem volt sírós fajta - olyan, akinek könnyen kibuknak a könnyei. Keményen képezte magát egész életében valamilyen gyakorlatias műszaki területen. Nem volt fantáziadús ember, és az élet összetett, nehezen megfogható pszichológiai problémái nemigen érintették meg.
Fia nemrégiben bekövetkezett halála meg nem érdemelt csapás volt. Azt mondta: - Szomorú dolog.
Ez a szomorúság rettenetes volt a felesége és a gyerekei számára.
- Hogyan magyarázzam meg nekik a bánat megszűntét, amiről ön beszélt? Én magam tanulmányoztam a kérdést, és talán értem is, de mi legyen a többiekkel, akiket szintén érint?
A bánat ott van minden házban, minden utcasarkon. Minden emberi lénynek része van abban az emésztő fájdalomban, amelyet a sok-sok véletlen és baleset okoz. A bánat végtelen hullámnak tűnik, amely rázúdul az emberre, kis híján megfojtja; és a bánatból fakadó sajnálkozás keserűséget és cinizmust szül.
A fia miatt szomorú, vagy saját maga miatt, avagy amiatt, hogy nem folytatódik tovább az élete a fiában? Nem az önsajnálat szomorúsága ez? Vagy azért szomorú, mert a fiú olyan szép jövő előtt állt anyagi értelemben?
Ha önsajnálatról van szó, akkor ez az önmagáért való aggódás az, ami az életben elválasztja egymástól az embereket - bár a kapcsolat külső látszata megvan - és óhatatlanul gyötrelmet okoz. Ez az elszigetelődési folyamat, az önmagunkért való aggódás a mindennapi életben, ez az érvényesülési vágy, önmagunk fontosságának a kiemelése, ez az elkülönülő életmód, akár tudatában vagyunk, akár nem, magányhoz kell hogy vezessen, ami elől oly sokféleképpen igyekszünk menekülni. Az önsajnálat a magányosság fájdalma, és ezt a kínt nevezzük szomorúságnak.
Aztán ott van a tudatlanság szomorúsága - tudatlanságon nem könyvek, technikai ismeretek vagy tapasztalat hiányát értve, hanem azt a tudatlanságot, amelyet mint időt, fejlődést fogadtunk el, annak fejlődését, ami van, azzá, aminek lennie kellene - azt a tudatlanságot, amely elfogadtatja velünk a tekintélyt és az azzal járó erőszakot, a behódolás tudatlanságát a maga veszélyeivel és kínjaival, annak tudatlanságát, hogy nem ismerjük önmagunk egész rendszerét. Ez az a szomorúság, amelyet az ember terjeszt, amerre csak megfordul.
Világosan kell tehát látnunk, hogy amit szomorúságnak nevezünk, micsoda - fájdalom, annak elvesztése miatt, amit jónak véltünk, a bizonytalanság és a biztonság iránti állandó igény kínra? Melyikből jutott ki magának? Amíg ez nem világos, nem lesz vége a szomorúságnak.
Ez a tisztánlátás nem szóbeli magyarázat, és nem is okoskodó intellektuális elemzés eredménye. Ugyanúgy tisztában kell lennie azzal, hogy miben áll a szomorúsága, mint amennyire érzékeli mit jelent egy virág megérintése.
Ha nem érti meg a szomorúság teljességét, hogyan vethetne neki véget? Elmenekülhet előle azzal, hogy istentiszteletre, templomba jár, vagy rákap az ivásra - de minden menekülés, akár Istennél, akár a nemiségben keres menedéket, ugyanannyit ér, mert egyik sem oszlatja el a bánatot.
Terítse tehát ki a szomorúság térképét, és járja végig az összes ösvényt és utat. Ha hagyod az időt, hogy járja be ezt a térképet, akkor az idő csak még könyörtelenebbé teszi ezt a szomorúságot. Az egész térképet egyetlen pillantással kell áttekintenie - előbb a teljességet kell látnia, aztán a részleteket, nem pedig előbb a részleteket, és aztán az egészet. Ahhoz, hogy a szomorúság véget érjen az időnek kell véget érnie.
A szomorúság nem érhet véget a gondolat révén. Amikor az idő megáll, a gondolat mint a szomorúság létezési módja megszűnik. A gondolat és az idő az, ami megoszt és szétválaszt, a szeretet nem gondolat vagy idő.
Ne nézd emlékező szemmel a szomorúság térképét. Engedd át magad teljes egészben morgásának; válj a részévé, hiszen maga vagy a megfigyelő és a megfigyelt is. A bánat csakis így érhet véget. Nincs más mód.

 

IV.

A meditáció nem imádság. Az ima, a könyörgés az önsajnálatból születik. Akkor imádkozunk, amikor nehézségeink támadnak, szomorúak vagyunk; de a boldogság, az öröm idején nem szokás könyörögni. Az emberbe oly mélyen beivódott önsajnálat a gyökere a megosztottságnak. Ami különvált, vagy ami különváltnak gondolja magát, - miközben örökké azonosulni vágyik valamivel, ami nem különvált -, csak további megosztottságot és szenvedést hoz magával. Ebből a zavarodottságból kiált az ember a mennybe vagy a férjéhez vagy az elme által teremtett valamilyen istenséghez. Ez a kiáltás választ kaphat, de a válasz különváltságunkból fakadó önsajnálatunknak a visszhangja.
Szavak, imák ismételgetése önhipnotikus, elszigetelő és romboló hatású. A gondolat elszigeteltsége mindig a tudott területén belül van, az imára kapott felelet a tudott válasza.
A meditáció egészen más. Abba a gondolat nem tud behatolni; nincs különválás és nincs azonosság. A meditáció nyitott; a titoknak nincs benne helye. Minden feltárult, világos; ekkor a szeretet szépsége az, ami van.

Koratavaszi reggel volt, néhány bolyhos felhő úszott át békésen a kék égen nyugat felől. Kakas kukorékolt, furcsa volt hallgatni a zsúfolt városban. Korán kezdte, és majd két órán keresztül hirdette egyre a napvilág megérkeztét. A fák még mindig csupaszok voltak, de már vékonyka, finom levelek látszottak a tiszta reggeli kékségben.
Ha nagyon csendben voltál, egyetlen gondolat sem villant át az agyadon, hallhattad valamelyik katedrális harangjának mély zúgását. Nagyon messziről szólhatott, és a kakaskukorékolás rövid szüneteiben hallani lehetett, hogyan közelednek feléd a hanghullámok, és hogyan haladnak túl rajtad - szinte a szárnyukra vettek, hogy elvigyenek messze-messze, és belevesszenek a roppant végtelenbe. A kakaskukorékolásnak és a távoli mély harangzúgásnak különös hatása volt. A város zajait még nem lehetett hallani. Semmi sem zavarta meg a tiszta hangokat. Nem a füleddel hallottad, hanem a szíveddel, nem a gondolkodás révén, amelynek tudomása van "a harangról" és "a kakasról", - ez tiszta hang volt. A csendből jött, a szív felfogta, és vele együtt haladt az örökkévalótól az örökkévalóig. Nem rendezett hang volt, mint a zene, nem a két hangjegy közötti csend hangja; nem a beszédben tartott szünetek. Minden ilyen hangot elmével vagy füllel hallunk. Amikor a szívünkkel hallunk, akkor ezzel megtelik a világ, és a szemünk tisztán lát.

Egészen fiatal hölgy volt, jólöltözött, rövid frizurájú, igen tevékeny, jó képességű. A szavaiból az derült ki, hogy nincsenek illúziói önmagával kapcsolatban. Gyerekei voltak, és egyfajta komolyság jellemezte. Egy kicsit talán romantikusnak tűnt, és nagyon fiatalnak, de szemében a kelet elveszítette misztikus auráját - ami nem is baj. Egyszerűen beszélt, tétovázás nélkül.
- Azt hiszem, jó régen már, amikor egy bizonyos esemény zajlott le az életemben, öngyilkosságot követtem el; ezzel az eseménnyel véget ért az életem. Kifelé természetesen ment minden tovább, a gyerekekkel meg minden mással, de megszűntem élni.
Nem gondolja-e, hogy a legtöbb ember, tudatosan vagy öntudatlanul örökösen öngyilkosságot követ el? A szélsőséges formája ennek, ha valaki kiugrik az ablakon. De ez talán akkor kezdődik, amikor az első ellenállás és kudarcélmény jelentkezik. Falat építünk önmagunk köré, és emögött éljük a magunk elkülönült életét - ettől még lehetnek férjünk, feleségünk és gyerekeink. Ez az elkülönült élet az öngyilkos élet, ez a vallás és a társadalom elfogadott moralitása. Az elkülönülés cselekedetei folyamatos láncolatot alkotnak, és háborúhoz, önpusztításhoz vezetnek. Az elkülönülés öngyilkosság, akár az egyes emberről, akár a közösségről, akár a nemzetről van szó. Mindegyik önazonosságban, énközpontú tevékenységet folytatva, az alkalmazkodás önbekerítő szomorúságában akar élni. Öngyilkosság, amikor a hit és a dogma vezet kézen fogva. Az előtt a bizonyos esemény előtt ön az életét és annak minden mozgását az egy és a sok szembeállításában értelmezte, és amikor az egy meghal, vagy az isten leromboltatik, magával rántja az életét is, nincs többé miért élnie. Ha valaki rettenetesen okos, adhat valamilyen értelmet az életének - a szakértők mindig is ezt tették -, de azzal, hogy emellett az értelem mellett kötelezi el magát, öngyilkosságot követ el. Minden elkötelezettség önpusztítás, akár Isten, akár a szocializmus, akár bármi más nevében történik.
Ön, asszonyom - és igazán nem akarok kegyetlen lenni - azért szűnt meg létezni, mert nem tudta megszerezni azt, amit akart; vagy elvették öntől; vagy olyan különleges ajtón akart bemenni, amelyik szorosan be volt zárva. Mivel a szomorúság és az gyönyör önbekerítő természerű, ezért az elfogadás és a ragaszkodás az elkülönülés sötétségét hozza magával. Nem élünk, örökké öngyilkoságot követünk el. Az élet akkor kezdődik, amikor az öngyilkosság véget ér.
- Értem, mire gondol. Már látom, mit csináltam. De most mitévő legyek? Hogyan térhetek vissza a sok évi halálból?
Nem lehet visszatérni; ha visszatérne, azzal a régi mintát követné, és a szomorúság úgy járna a sarkában, ahogyan a szél űzi a felhőt. Annyit tehet csupán, hogy megérti: ha a saját életünket éljük elkülönülten, titokban, folyamatosan gyönyörre tartva igényt, akkor ezzel a halál elkülönültségét idézzük meg. Az elkülönültségben nincs szeretet. A szeretetnek nincs azonossága. A gyönyör és annak keresése építi fel az elkülönültség bekerítő falát. Nincs többé halál, amikor minden elkötelezettség megszűnik. Az önismeret a nyitott ajtó.

 

V.

A meditáció a szó vége. A csendet nem a szó idézi elő, mivel a szó gondolat. A csendből született cselekvés teljesen különbözik a szó által kiváltott cselekvéstől; a meditáció az elme megszabadítása minden szimbólumtól, képzettől és emlékezéstől.

Aznap reggel a magas nyárfák friss, új leveleikkel játszadoztak a szélben. Tavaszi reggel volt, és a dombokat beborították a virágzó mandula-, cseresznye- és almafák. Az egész föld mérhetetlenül eleven volt. A ciprusok fennségesek és tartózkodók voltak, a virágzó fák viszont összeértek, ág az ággal, és a nyárfasorok imbolygó árnyékot vetettek. Az út mellett patak csordogált, amelyből távolabb öreg folyó vált.
Jószagú volt a levegő, és mindegyik domb különbözött a többitől. Némelyiken ház állt, olajfáktól körülvéve, és ciprussorok vezettek a házhoz. Az út végigkanyargott e lankás dombokon.
Szikrázó reggel volt, mérhetetlen szépséggel teli, és valahogy a nagy autó sem zavarta. Tökéletes rend látszott uralkodni, de természetesen minden ház belsejében rendetlenség volt - ember áskálódott a másik ember ellen, gyerekek sírtak vagy nevettek; láthatatlanul húzódott végig a gyötrelem láncolata háztól házig. Tavasz, ősz, tél - egyik sem szakítja meg ezt a láncolatot.
Ám aznap reggel újjászületés történt. Ezek a zsenge levelek nem látták a telet, sem az eljövendő őszt; sebezhetők voltak és ezért ártatlanok.
Az ablakból látszott a csíkos márványkatedrális régi kupolája és sokszínű harangtornya; odabent pedig a szomorúság és a remény szimbólumai álltak. Igazán szép reggel volt, de különös módon kevés madár mutatkozott, mert errefelé az emberek kedvtelésből öldösik őket, és nagyon csendes az énekük.

Művész volt, festő.Azt mondta, ehhez van tehetsége, mint ahogyan másnak ahhoz, hogy hidat építsen. Hosszú haja volt, finom keze, és saját adottságainak álomvilágába bezárva élt. Elő-előbújt belőle - beszélgetett, magyarázott -, aztán visszahúzódott saját odújába. Azt mondta, veszik a képeit, és számos önálló kiállítást mutatott be. Igen büszke volt erre, érződött a hangján.
A hadsereget saját érdekeinek fal zárja körül, az üzletember, acél és üveg mögé zárkózik el; a háziasszony tesz-vesz a házban, a férjére és a gyerekeire várakozva. Itt van a múzeumőr és a zenekari karmester, mindegyik az élet egy-egy részterületén él, és ez a részterület felettébb fontossá válik, elszigetelődik, ellentétbe kerül más részterületekkel. Mindegyiknek megvan a maga tekintélye, társadalmi rangja, megvannak a prófétái. A vallási részterületnek nincs kapcsolata a gyáréval, és a gyárnak sem a művésszel; a tábornoknak ugyanúgy nincs kapcsolata a katonákkal, mint a papnak a világiakkal. A társadalom ezekből a részterületekből tevődik össze, a jótevők meg a reformerek pedig megpróbálják összetapasztgatni a széttört darabokat. De ezek miatt a különvált, széttört, elkülönült darabok miatt az ember továbbra is aggodalmaival, bűneivel és rettegéseivel él együtt. Ez az, ami összeköt mindnyájunkat, nem a sok elkülönült részterület.
A közös kapzsiság, gyűlölet és agresszió által kapcsolódnak egymáshoz az emberek, és ez az erőszak építi a kultúrát, a társadalmat, amelyben élünk. Az elme és a szív műve a felosztás - Isten és gyűlölet, szeretet és erőszak -, és az ember egész kultúrája ebben a kettősségben terjeszkedik és szűkül.
Az ember egysége nem az emberi elme teremtette rendszerekben rejlik. Az együttműködés nem az intellektus sajátja. A szeretet és a gyűlölet között nem lehet egység, mégis ez az, amit az elme igyekszik megtalálni és létrehozni. Az egység teljesen ezen kívül található, és a gondolat számára elérhetetlen.
A gondolat teremtette meg ezt az agresszív, versengő és háborús kultúrát, és mégis éppen ez a gondolat tapogatózik a rend és a béke után. De a gondolkodás soha nem fogja megtalálni a rendet és a békét, akármit csinál is. A gondolkodásnak el kell csendesednie, hogy a szeretet létezhessék.

 

VI.

Az önmagát az ismerttől megszabadító elme a meditáció. Az ima az ismerttől az ismert felé tart; lehet eredménye, de az továbbra is az ismert tartományán belül van - és az ismert az konfliktust, bajt és zűrzavart jelent. A meditáció a teljes tagadása mindannak, amit az elme felhalmozott. Az ismert maga a megfigyelő, és a megfigyelő csakis az ismerten keresztül képes látni. A képzet múltbeli, a meditáció a múlt vége.

Elég nagy szoba volt, egy kertre nézett, amelyben sövényként ültetett sok ciprus, amögött pedig egy vörös tetős rendház állt. Kora reggel, még mielőtt a nap felkelt, fény látszott benne, meg a szerzetesek mozgása. Nagyon hideg reggel volt. Északi szél fújt, és a nagy eukaliptusz - amely a házak és az összes többi fa fölé tornyosult - felettébb kelletlenül hajlongott a szélben. A szellőket szerette, mert azok a tenger felől fújnak, és nem olyan erőszakosak; örömét lelte saját szépségének lágy mozgásában. Ott állt kora reggel, és ott állt, amikor a nap lement, az esti fényt elkapva és a természet állandóságát közvetítette. Biztosíték volt az összes fa, bokor és kis növény számára. Nagyon öreg lehetett. De az ember soha nem nézett rá. Simán kivágta volna, ha szüksége lett volna rá házépítéshez, és nem is érezte volna a hiányát; mert ebben az országban a fákat nem tisztelik, és a természetnek legfeljebb ha díszletként, van valami szerepe. A fényűző villák kertjeiben sorakozó fák arra kellenek, hogy kiemeljék a házak kecses íveit. Ez az eukaliptusz viszont nem lett volna elég dekoratív egyik ház számára sem. Önmagában állt, pompás békességben és csendes mozgással telve; és a rendház a kertjével, a szoba a maga körbezárt zöld terével mind ott húzódott meg az árnyékában. Ott állt évről évre, élt a saját méltóságában.

Sokan voltak a szobában. Azért jöttek, hogy folytassuk azt a beszélgetést, amelyet pár nappal korábban kezdtünk el. Többnyire fiatal emberek voltak, néhányan hosszú hajúak, mások szakállasok, szűk nadrágban, nagyon rövid szoknyában, kifestett szájjal és feltornyozott hajjal.
A beszélgetés teljesen könnyedén kezdődött; maguk sem tudták, mit akarnak, vagy hogy hová kívánnak kilyukadni. - Természetesen nem illeszkedhetünk bele a fennálló rendbe - mondta egyikük -, de a foglyai vagyunk. Hogyan viszonyuljunk az idősebb generációhoz és tevékenységükhöz?
Nem a puszta lázadás a megfelelő válasz, ugye? A lázadás olyan reagálás, visszahatás, amely ismét a saját feltételrendszerét hozza létre. Minden generáció részére az előző generáció szabja meg a feltételeket, és a puszta lázadás a feltételek ellen nem szabadítja meg az elmét, amely kondícionálva van. Az engedelmesség minden formája ellenállás is, ami erőszakot szül. A diákok közötti erőszak vagy a zavargások a városokban, vagy a háborúk, akár tőlünk távol, akár önmagunkban zajlanak, semmiképpen nem vezetnek tisztánlátáshoz.
- De hogyan cselekedjünk a társadalmon belül, amelyhez tartozunk?
- Ha reformerként lépnek fel, csak toldozgatják-foltozgatják a társadalmat, amely amúgy is mindig elkorcsosító hatású, és ezzel fenntartják azt a rendszert, amely háborút, megosztottságot és elszigeteltséget teremtett. A reformer veszélyezteti az ember alapvető átformálását. Kívül kell lennünk minden közösségen, valláson és társadalmi erkölcsön, máskülönben ugyanannak a régi, esetleg némileg módosított mintának lesznek a foglyai.
Kívülállók csak akkor lehetnek, ha felhagynak az irigységgel és a gonoszsággal, ha megszűnnek imádni a sikert vagy annak hatalmi indítékát. Pszichológiailag kívülállók csak úgy lehetnek, ha tisztába jönnek önmagukkal mint a környezet része, annak a társadalmi rendszernek a részével, amelyet éppen maguk hoztak létre - minthogy maguk, fiatalok azonosak sok ezer év fiataljaival, megannyi generációval, amely megteremtette a jelent. Ha megértik önmaguk emberi mivoltát, meg fogják találni a helyes viszonyt az idősebb, hanyatló generációkkal.
- De miként szabadulhatunk meg szigorú katolikus hagyományainktól? Annyira mélyen belénk ivódott, mélyen beleégett a tudattalanunkba.
- Akár katolikus valaki, akár muzulmán, hindu vallású vagy kommunista, a száz, kétszáz vagy ötezer éve folyó propaganda része a képzetek verbális rendszerének, amelyből a tudatunk felépül. Az kondicionál minket, amit megeszünk, az anyagi kényszer, a kultúra, a társadalom, amelyben élünk. Mi vagyunk az a kultúra, mi vagyunk az a társadalom. Pusztán lázadni ellene annyi, mint önmagunk ellen lázadni. Ha önmaguk ellen lázadnak, azt sem tudva, hogy mik valójában, a lázadásuk teljesen hiábavaló. De ha tudatában vannak, - kárhoztatás nélkül - annak, hogy micsodák: ez a tudat olyan cselekvést vált ki, amely teljesen különbözik a reformer vagy a forradalmár cselekvésétől.
- De uram, a mi tudattalanunk a kollektív faji örökség, és a pszichoanalitikusok szerint ezt meg kell érteni.
- Nem értem, miért tulajdonít ekkora jelentőséget a tudattalanak. Ugyanolyan értéktelen és hitvány, mint a tudatos elme, és ha jelentősnek tartjuk, azzal csak erősítjük.Ha meglátjuk valódi értékét, úgy hull alá, mint ősszel a falevél. Azt hisszük, hogy bizonyos dolgokat fontos megtartanunk, másokat meg eldobhatunk. A háború tökéletesít bizonyos jelentéktelen dolgokat, de maga a háború a legnagyobb katasztrófa az ember számára. Az intellektus semmi módon nem képes megoldani emberi problémáinkat. A gondolat sokféle módon próbált meg felülkerekedni és túljutni lelki gyötrelmeinken és szorongásainkon. A gondolat hozta létre a templomokat, a megváltót, a gurut; a gondolat termékei a nemzetek; a gondolat osztotta fel az egy nemzetbelieket különböző közösségekre, osztályokra, amelyek harcban állnak egymással. A gondolat különítette el az embert az embertől, majd miután anarchiát és rengeteg szomorúságot teremtett, rendszert talál ki, hogy összehozza az embereket. Akármit tesz is a gondolat, annak óhatatlanul veszély és szorongás a következménye. Ha valaki olasznak vagy indiainak vagy amerikainak vallja magát, az maga az elmebaj, és ez a gondolat műve.
- De a szeretet válasz minderre, nem?
- Megint tévúton jár! Megszabadult-e az irigységtől, becsvágytól, vagy a "szeretet" szót olyan értelemben használja, amit a gondolat adott neki? Ha a gondolat kölcsönözte a jelentést, akkor az nem szeretet. A szeretet szó nem szeretet - függetlenül attól, hogy mit ért ezen a szón. A gondolkodás a múlt, az emlék, a tapasztalat, amelyből ered a válasz minden kihívásra. Ezért a válasz sohasem teljes, és ebből támad a konfliktus. Mert a gondolat mindig régi; a gondolat soha nem lehet új. A modern művészet a gondolat, az intellektus válasza, és bár újnak mutatja magát, valójában olyan régi, csak nem olyan szép, mint a hegyek. A gondolat által létrehozott egész rendszer - a szeretet, Isten, kultúra, a politikai bizottság ideológiája -, az amit teljes egészében meg kell tagadni, hogy az új létrejöhessen. Az új nem illeszthető bele a régi mintába. Önök tulajdonképpen félnek teljes egészében megtagadni a régi mintát.
- Igen, uram, félünk, mert mi marad, ha megtagadjuk? Mivel helyettesíthetjük?
- Ez a kérdés a gondolatból fakad, amely látja a veszélyt, fél, és biztosítékot akar arra nézve, hogy találni fog valamit, amivel helyettesítheti a régit. Vagyis újra a gondolat hálójának lett a foglya. De ha nem csupán verbálisan vagy intellektuálisan, hanem ténylegesen tagadnák a gondolatnak ezt az egész építményét, akkor esetleg rátalálhatnának az újra - az új életmódra, az újfajta látásra, cselekvésre. A tagadás a legpozitívabb tett. A hamis tagadása, akár az igaz ismerete nélkül, a hamisságban megjelenő látszólagos igazság tagadása, a hamisságnak hamisságként való tagadása a gondolattól megszabadult elme közvetlen cselekvése. Ezt a virágot a képzetekkel együtt látni, amelyekkel a gondolkodás vette körül, egészen más, mint e képzetek nélkül. A megfigyelő és a virág közötti viszony az a képzet, amellyel a megfigyelő körülveszi a megfigyeltet, és ebben e képzetben nagy távolságra vannak egymástól.
Amikor nincs képzet, megszűnik az időköz.

 

VII.

A meditáció mindig új. Nem érintkezik a múlttal, mert nincs folyamatossága. Az "új" szó nem adja vissza jól, hogy miféle frissesség ez, ami idáig nem volt. Olyasmi, mint a kialudt, majd újragyújtott gyertya fénye. Az új fény nem a régi, jóllehet a gyertya ugyanaz. A meditációnak csak akkor van folyamatossága, ha a gondolat kiszínezi, formát és célt ad neki. A meditáció gondolat adta célja és értelme időhöz kötött rabsággá válik. A gondolat által meg nem érintett meditációnak viszont megvan a saját mozgása, ami nem időbeli. Az idő magában foglalja a régit és az újat, a tegnaptól a holnap felé tartó mozgást. De a meditáció mindenestül másfajta virágzás. Nem a tegnapi tapasztalat folyománya, ennélfogva nincsenek időbeli gyökerei. Olyan folyamatossága van, amely nem időbeli. A "folyamatosság" szó a meditációban félrevezető, mert ami tegnap volt, az nem következik be ma. A mai meditáció a jóság szépségének új ébredése, új virágzása.

Az autó lassan haladt a nagyvárosi forgalomban, a buszok, teherautók és más járművek között között, a szűk utcák zajában. Lakás lakás hátán, tele családokkal, üzlet üzlet hátán, és a város a környéket felfalva minden irányban terjeszkedett. Végre kijutottunk a szabadba, a zöld mezők és a búzaföldek meg az élénken sárgálló, virágzó nagy mustárfű-táblák közé. Az észak felé tartó autóúton voltunk, amely fel-le hullámzik végig a vidéken. És erdőket láttunk, vízfolyásokat meg a szép kék eget.
Tavaszi délelőtt volt, az erdőben nagy foltokban virult a csillagvirág, az erdő mellett pedig szinte a látóhatárig nyúlt el a mustárfű-tábla; és zöldellt a búzamező is, ameddig a szem ellátott. Az út falvak és városok mellett haladt el, egy mellékút pedig egy pompás erdőbe vezetett, tele friss tavaszi levelekkel és a nyirkos föld szagával; a tavasz meg az új élet különös lehelete áradt. Nagyon közel voltál a természethez, ahogy a földnek ezt a darabját figyelted - a fákat, a finom, új leveleket és a tovafolydogáló patakot. Nem romantikus érzés, nem is képzelgés, hanem te magad voltál mindez - a kék ég és a szétterülő föld.
Az út régi házhoz vezetett, a felhajtót fiatal, friss levelű, magas bükkök övezték, és felnézve átlátszott közöttük a kék ég. Ragyogó délelőtt volt, és a vöröslevelű bükk nagyon fiatalnak tűnt még, bár magasra nőtt.

Jól megtermett, testes férfi volt, nagyon nagy kezű, és betöltötte az óriási széket. Barátságos arca volt, nevetésre állt a szája. Furcsa, hogy milyen keveset nevetünk. A megélhetés fárasztó teendői, a mindennapi élet kerékvágása és egyhangúsága elfojtja, eltompítja a szívünket. Egy vicc vagy szellemes mondás meg-megnevettet, de bennünk magunkban nincs nevetés; általános, hogy az ember munkálkodásának érlelődő gyümölcse a keserűség. Soha nem nézzük a víz folyását, és nem nevetünk vele; szomorú látni, miként tompul el a fény a szemünkben nap nap után; a gyötrődés és a kétségbeesés feszültsége színezi egész életünket azzal, hogy reményt és örömöt ígér, amit a gondolat táplál.
A csend eredetének és elfogadásának filozófiája érdekelte - amellyel korábban talán soha nem is találkozott. A csendet nem lehet úgy megvenni, mint a sajtot. Nem lehet úgy gondozni, mint egy kedves növényt. Az elme vagy a szív semmilyen tevékenységével nem lehet előidézni. Az a csend, amelyet a zene teremt, miközben hallgatjuk, a zenének a terméke, az váltja ki. A csend nem tapasztalat; csak akkor ismerjük meg, amikor már elmúlt.
Üljön le néha valamelyik folyó partjára, és bámuljon bele a vízbe. Ne engedje, hogy a víz mozgása, a fény, az áramlás tisztasága és mélysége hipnotizálja. A gondolkodás bárminémű mozgása nélkül nézze. A csend ott van ön körül, önben magában, a folyóban és azokban a fákban, amelyek a teljes nyugalomban vannak. Nem viheti haza, nem tarthatja meg az elméjében vagy a kezében, nem hiheti azt, hogy valami különleges állapotba jutott. Ha igen, akkor az nem csend; akkor az csupán emlék, képzelgés, romantikus menekülés az élet mindennapos zaja elől.
A csend következtében van minden. A zene, amelyet ma reggel hallott, a csendből hatolt el önhöz, azért hallotta, mert elcsendesedett, és a zene a csendben túlhullámzott önön.
Csakhogy nem hallgatjuk a csendet, mert a fülünk tele van az elme fecsegésével. Ha szeret, és közben nincs csend, helyzetét a gondolkodás annak a társadalomnak a játékszerévé változtatja, amelynek a kultúrája rosszakarat, isteneit pedig az elme és a kéz építette fel. A csend ott van, ahol ön, önben és ön mellett.

 

VIII.

A meditáció minden energia összegzése. Nem szedegethető össze apránként úgy, hogy megtagadjuk ezt meg azt, viszont megragadjuk ezt, és belekapaszkodunk abba; válogatás nélkül el kell utasítanunk minden pazarló energiát. A válogatás a zavarodottság következménye; és az elvesztegetett energia lényege a zűrzavar és a konfliktus. Ahhoz, hogy tisztán lássuk azt, ami van, minden energiát igénybe vevő figyelemre van szükség; és ebben nincs semmilyen ellentmondás vagy kettősség. Ez a teljes energia nem jön létre önmegtartóztatással, nőtlenségi és szegénységi fogadalommal, mert az akaratlagos elhatározás és tett elvesztegetett energia, hiszen a gondolat hozza létre, és a gondolat elvesztegetett energia: az intuitív felfogás viszont soha nem az. A látás nem elhatározott erőfeszítés. Nincs olyan, hogy "én most látni fogok", csupán csak látunk. A megfigyelés félretolja a megfigyelőt, így ebben nincs elvesztegetett energia. A gondolkodó, aki megpróbál megfigyelni, lerombolja az energiát. A szeretet nem elvesztegetett energia, de ha a gondolkodás gyönyörré változtatja, akkor a kín szétszórja az energiát. Az energia, a meditáció összegződése örökké táguló természetű, és a mindennapi élet cselekedete a részévé válik.

Aznap reggel nyugat felől fújó szélben rezgett a nyárfa. Minden levél mondott valamit a szélnek; minden levél fáradhatatlanul táncolt a tavaszi reggel jókedvében. Nagyon korán volt. Feketerigó dalolt a háztetőn. Oda jött minden reggel és este, néha csendesen ült, és körbe-körbe nézelődött, máskor meg fütyült, és válaszra várt. Hosszú percekig volt ott, aztán elrepült. Sárga csőre most ragyogott a hajnali fényben. Amikor elszállt, megjelentek a felhők a tető fölött, elborították az egész látóhatárt, egyik a másik tetején, mintha valaki nagy műgonddal szépen elrendezte volna őket. A felhők mozgásban voltak, és úgy látszott, mintha az egész földet ők hordozták volna - a kéményeket, a tévéantennákat és a nagy, magas épületeket az út túloldalán. Kisvártatva tovaszálltak, és ismét ott volt a tavaszi ég, tisztán, azzal a könnyű frissességgel, amelyet csak a tavasz tud hozni. Különleges kékbe öltözött, és ezen a reggeli órán az utca odakint szinte teljesen csendes volt. Léptek kopogását lehetett hallani a járdán, a távolban pedig egy elhaladó teherautót. Hamarosan kezdődik a nap. Az ablakon át kinézve a nyárfára a világegyetem látszott, annak szépsége.

Azt kérdezte: - Mi az intelligencia? Ön nagyon sokat emlegeti, és szeretném tudni, mi a véleménye róla?
- A vélemény és a vélemény megvizsgálása nem az igazság. A végtelenségig elvitatkozgathat a különféle véleményeken, azon, hogy helyesek-e vagy tévesek, de bármennyire jó vagy megalapozott is a vélemény, nem az az igazság. A véleményt elfogulttá teszi, átszínezi az egyes ember kultúrája, neveltetése, tudása. Miért kell egyáltalán megterhelni az elmét véleményekkel, azzal, hogy miként gondolkodunk erről vagy arról az emberről, könyvről vagy eszméről? Miért nem lehet az elme üres? Csak akkor lát tisztán, ha az.
- Dehát mi tele vagyunk véleményekkel. Annak alapján alkottam véleményt a jelenlegi politikai vezetőről, amit mondott és tett, és enélkül a vélemény nélkül nem tudnék rászavazni. A cselekvéshez szükség van a véleményre, nem?
- A véleményt lehet csiszolni, élesebbé és megállapodottabbá tenni, és a legtöbb cselekedet a tetszésnek és a nemtetszésnek ezen az elvén alapszik. A tapasztalat és a tudás megállapodottsága tettben jut kifejezésre, de az ilyen tett megosztja és elkülöníti egymástól az embereket; a vélemény és a hit az, ami gátolja annak megfigyelését, ami valóban van. Annak látása, ami van, része annak az intelligenciának, amelyről kérdezett. Nem lehet szó intelligenciáról a test és az elme érzékenysége nélkül - az érzés érzékenysége és a megfigyelés tisztasága nélkül. Az érzelmesség és az érzelgősség gátja az érzékenységének. Ha az egyik területen érzékenyek, a másikon viszont érzéketlenek vagyunk, az ellentmondáshoz és konfliktushoz vezet - ami az intelligencia megtagadása. A számtalan töredékes rész egésszé integrálása nem teremt intelligenciát. Az érzékenység figyelem, ami intelligencia. Az intelligenciának semmi köze nincs a tudáshoz vagy az információhoz. A tudás mindig a múlt; folyamodni lehet hozzá, hogy cselekedjék a jelenben, de korlátozza a jelent. Az intelligencia mindig jelenbeli és nem időbeli.

 

IX.

A meditáció az elme megszabadítása a tisztességtelenségtől. A gondolat tisztességtelenséget szül. Tisztességre való törekvésében a gondolat összehasonlít, emiatt tisztességtelen. Minden összevetés kibúvó keresése, és ennélfogva tisztességtelenséget szül. A tisztesség nem a tisztességtelenség ellentéte. A tisztesség nem elv. Nem igazodás valamely mintához, hanem teljes intuitív felismerése annak, ami van. És a meditáció ennek a tisztességnek a mozgása a csendben.

A nap elég borongósan és fénytelenül kezdődött, és a csupasz fák csendben álltak az erdőben. Sáfrányok, sárga nárciszok és ragyogó sárga aranyerők látszottak ki a fák közül. Távolról nézve sárga foltként vált ki mindez a zöld fűből. Ahogy közelebb mentél, elvakított ennek a sárgának a fényessége - ami Isten volt. Nem úgy, hogy azonosítottad magad a színnel, vagy hogy te váltál volna azzá a térré, amely sárgával töltötte be a mindenséget - hanem hogy nem voltál te, aki nézhettél volna. Csakis az volt, semmi más - sem a neszek körülötted, sem a reggeli dalát éneklő feketerigó, sem az arrajárók hangjai, sem az úton elrepesztő zajos autó. Az létezett, semmi más. És szépség és szeretet volt ebben a létezésben.
Visszasétáltál az erdőbe. Pár csepp eső hullott, és az erdő néptelen volt. A tavasz már megérkezett, de itt északon a fákon még nem voltak levelek. Rideggé tette őket a tél, a napsütésre és az enyhe időre való várakozás. Lovas jött arra, izzadt a lova. A ló kecsességével, mozgásával több volt, mint az ember; az ember a lovaglónadrágjában, fényes csizmájában és a lovaglósapkájában jelentéktelennek tűnt. A ló nemes vérű volt, feltartotta a fejét. A férfi, bár ő ült a lovon, idegen volt a természet világában, a ló viszont része volt a természetnek, amelyet az ember lassanként tönkretesz.
A fák - tölgyek, szilfák és bükkök - nagyra nőttek. Nagyon csöndesen álltak. A talaj puha volt a téli avartól, és a föld nagyon öregnek tűnt. Kevés volt a madár. A feketerigó fütyült, és az ég kezedett kitisztulni.
Amikor este újra visszamentél, az ég teljesen tiszta volt, különös fény ült a nagyra nőtt fákon, és tele voltak csendes mozgással.
A fény különös dolog; minél tovább nézzük, annál mélyebbé és mérhetetlenebbé válik; és mozgása foglyul ejtette a fákat. Megdöbbentő volt; nincs az a festmény, amely megragadhatta volna ennek a fénynek a szépségét. Több volt, mint a lemenő nap fénye; több, mint amit a szem lát. Olyan volt, mintha szeretet ülte volna meg a tájat. Újra feltűnt az aranyfák sárga foltja, és a föld ujjongott örömében.

Az asszony a két lányával jött, de őket kinnhagyta játszani. Fiatal volt, csinos és elég jólöltözött; meglehetősen türelmetlen, jó képességű nőnek látszott. Azt mondta, hogy a férje valamilyen irodai munkát végez, és múlik az élet. Különös szomorúság bújkált benne, amit gyors mosollyal leplezett. Azt kérdezte: - Mi az az emberi kapcsolat? Mi a férjemmel már jópár éve házasok vagyunk. Úgy gondolom, szeretjük egymást -, de valami rettenetesen hiányzik ebből.
-Valóban komolyan el akar mélyedni a kérdésben?
- Igen, elég nagy utat tettem meg, hogy beszélhessek önnel.
- A férje az irodájában dolgozik, ön pedig otthon, ki-ki a saját becsvágyával, kudarcaival, vívódásaival és félelmeivel. Ő igazgató akar lenni, és fél, hogy nem jut el odáig - hogy mások megelőzik. Bezárkózik a saját becsvágyába, kudarcaiba, teljesítmény kényszerébe igyekezetébe, ön pedig a magáéba. Ő fáradtan jön haza, ingerülten, félelemmel a szívében, és hazahozza a feszültséget. Ön is fáradt a gyerekekkel meg sok minden mással eltöltött hosszú nap után. Az idegességet oldandó ön és a férje isznak valamit, és kényszeredetten eltársalognak egy ideig. Némi beszélgetés után következik az evés és aztán óhatatlanul az ágy. Ez az, amit kapcsolatnak neveznek - ki-ki a maga énközpontú tevékenységi körében él, és az ágyban találkoznak; ezt nevezik szerelemnek. Természetesen van azért valamennyi gyöngédség is, némi figyelmesség, meg-megsímogatják a gyerekek fejét. Aztán következik az öregség és a halál. Ezt nevezik életnek. És ön elfogadja ezt az életmódot.
- Mi mást tehetnék? Mind ebben nőttünk fel, eszerint neveltek. Biztonságot akarunk, meg valamennyit abból, ami az életben jó. Nem tudom, mi egyebet tehetnénk.
- A biztonság vágya az, ami megköt minket? Vagy a megszokás, a társadalmi minták - a férjjel, feleséggel és gyerekekkel kapcsolatos elképzelések - elfogadása? Mindebben persze nem sok boldogságot találunk.
- Valamennyit azért igen, de túl sok az, amit el kell elvégezni, túl sok dologról kell gondoskodni. Annyi mindent kell elolvasni, ha tájékozottak akarunk lenni. Nem marad sok idő a töprengésre. Nyilvánvaló, hogy nem vagyunk igazán boldogok, de cipeljük tovább a terhet.
- És mindezt úgy hívják, hogy kapcsolatban élnek - jóllehet semmiféle kapcsolatról nincs szó. Testileg talán kis időre együtt vannak, de mindketten a maguk elszigetelt világában vannak bezárva, a saját bajaikat szaporítják, és nincs valóságos együttlét, nem a testére gondolok, hanem egy ennél sokkal mélyebb és tágabb szintre. Erről a társadalom tehet, az a kultúra, amelyben felnőttünk, és amelynek oly könnyen a foglyaivá válunk. Romlott, korrupt és erkölcstelen társadalom, amelyet az ember teremtett. Ezt kell megváltoztatni, de a változás nem lehetséges mindaddig, míg az ember, aki létrehozta, maga is meg nem változik.
- Talán megértem, amit mond, és lehet, hogy meg is változom. De ő? Akkora élvezetet szerez neki, hogy versenghet, hogy elérheti a célját, hogy valakivé válhat. Ő nem fog megváltozni, és emiatt újra ott leszünk, ahol voltunk - én erőtlenül igyekszem kitörni bezártságomból, ő pedig mind jobban befalazza magát saját életének szűk zárkájába. Mi értelme van ennek?
- Az ilyenfajta létezésnek semmi értelme nincs. Mi teremtettük ezt az életet, mindennapos brutalitásával és rútságával, meg az öröm ritka felvillanásaival egyetemben; meg kell tehát halnunk mindezek a számára. Nézze, asszonyom, a holnap valójában nem létezik. A holnapot a gondolkodás találta ki, hogy kielégíthesse hitvány ambícióit és beteljesülési vágyait. A gondolat számos holnapot teremt, de a holnap valóságosan nem létezik. Holnap meghalni annyi, mint tökéletesen a mában élni. Aki ezt teszi, annak a létezése teljes egészében megváltozik. Mert a szeretet nem holnap van, a szeretet nem gondolati dolog, a szeretetnek nincs múltja, sem jövője. Ha teljes egészében a mában él, ebben és ennek szépségében roppant belső feszültségre lel - amit nem érintett meg sem a nagyravágyás, sem a féltékenység, sem az idő -, kapcsolatba kerül nemcsak az emberrel, hanem a természettel is, a virágokkal, a földdel és a mennyel. Mindebben az ártatlanság ereje lüktet; az életnek ekkor egészen más lesz az értelme.

 

X.

A meditálásnak nem lehet nekifogni: anélkül kell történnie, hogy a keresésére indulnánk. Ha keressük, vagy azt kérdezzük, hogyan kell meditálni, akkor a módszer nemcsak hogy tovább fog kondicionálni, hanem meglévő feltételrendszerünket is erősíti. A meditáció valójában a gondolat egész rendszerének a tagadása. A gondolat rendszert épít, okost vagy oktalant, objektíetv vagy betegest, és amikor megpróbál meditálni az okról vagy egy ellentmondásos és neurótikus állapotról, óhatatlanul azt fogja kivetíteni, ami ő maga, és saját rendszerét valóságnak fogja elfogadni. Olyan ez, mint amikor a hívő saját hitéről meditál; azt erősíti meg és szentesíti, amit félelmében ő maga teremtett. A szó az a kép vagy szobor, amelynek bálványozása a cél.
A hang megteremti a saját ketrecét, és akkor a gondolat nesze is ketreccé válik, és a szó és annak hangalakja az, ami elválasztja egymástól a megfigyelőt és a megfigyeltet. A szó nemcsak nyelvi egység, nemcsak hang, hanem szimbólum is, valamilyen esemény felidézése, elindítja az emlék, a gondolat mozgását. A meditáció a szó tökéletes távolléte. A félelem gyökere a szó gépezete.

Kora tavasz volt volt a Bois-ban különösen gyengéd évszak. Kevés új levél látszott, és az ég még nem öltözött átható kékségébe, amely a tavasz gyönyörűsége. A gesztenyefák rügyei még nem pattantak ki, de a koratavasz illata már érződött a levegőben. A Bois-nak ebben a részében alig járt valaki, és a távolban hallani lehetett az erre haladó autók zaját. Sétáltunk a kora reggelben, és érződött a koratavaszi levegő finom élessége. A férfi azon törte a fejét, azt kérdezte erre, hogy mi tegyen.
- Vége-hossza nincs ennek az örökös elemezgetésnek, belső vizsgálódásnak, ennek az éberségnek. Sok mindennel próbálkoztam; símára borotvált gurukkal meg szakállas gurukkal, számos meditációs módszerrel - tudja, milyen sok a szemfényvesztő -, de mindezek nem csillapították sem szomjamat, sem éhségemet.
- Miért nem a túlsó végéről kezdi, arról a végéről, amelyet nem ismer - a másik parttól, amelyet az innensőről nem láthat? Az ismeretlennel kezdje, ne az ismerttel, mert ez az örökös vizsgálódás, elemezgetés csak megerősíti és tovább feltételezi az ismertet. Ha az elme a dolog túlsó vége felől él, akkor ezek a problémák nincsenek.
- Dehát hogyan kezdjek neki a túlsó végéről? Nem ismerem, nem látom.
- Amikor azt kérdezi: "hogyan kezdjek neki a túlsó végéről", akkor még mindig az innenső felől teszi fel a kérdést. Ne kérdezzen tehát, hanem kezdje el a túlsó partról, amelyről nem tud semmit, egy másik dimenzióból, amelyet a csalfa gondolat nem tud foglyul ejteni.
Kis ideig hallgatott, közben fácánkakas repült el mellettünk. Pompás látványt nyújtott a napsütésben, aztán eltűnt a bokrok alatt. Amikor nem sokkal később újra előbukkant, megjelent négy-öt fácántojó is, amelyek ugyanolyan színűek voltak, mint a halott levelek, és a nagy fácán dölyfösen álldogált közöttük.
A férfi annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette a fácánt, és amikor felhívtuk rá a figyelmét, azt mondta: - De szép! -, ám ez üres szó volt csupán, mert egyre azzal a problémával volt elfoglalva, hogy miként indulhatna el valamiből, amit nem ismer. Korán előbújt hosszú, zöld gyík napozott egy sziklán.
- Nem tudom, hogyan kezdjek neki arról a végéről. Igazából nem is vagyok képes felfogni ezt a homályos utalást, ezt a számomra érthetetlen kijelentést. Csak ahhoz tudok hozzáfogni, amit ismerek.
- Dehát mi az, amit ismer? Csakis olyasmit ismer, ami már befejeződött, ami elmúlt. Csak a tegnapot ismeri, mi pedig azt mondjuk: kezdje onnan, amit nem ismer, és éljen ebből kiindulva. Ha azt kérdezi: hogyan éljek ebből kiindulva?, akkor ezzel a múlt mintáját idézi meg. De ha az ismeretlennel él, akkor szabadságban él, a szabadságból kiindulva cselekszik, és ez a szeretet. Ha azt mondja: tudom, mi a szeretet, akkor nem tudja, mi az. Egészen biztosan nem az gyönyör emléke, felidézése. Ha pedig ez így van, akkor éljen azzal, amit nem ismer.
- Tényleg nem tudom, miről beszél. Egyre inkább bonyolítja a problémát.
- Nagyon egyszerű dolgot kérek. Azt mondom, hogy minél mélyebbre ás, a dolog annál inkább ott lesz. Maga az ásás a kondicionálás, és minden lapátnyi föld egy-egy olyan lépés megtételét jelenti, amely nem vezet sehová. Ön vagy azt kívánja, hogy új lépteket jelöljenek ki az ön számára, vagy a saját lépéseit akarja megtenni, amelyek egy teljesen más dimenzióba vezetnek. De ha nem tudja, hogy mi ez a dimenzió - valóságosan, nem elméletben -, akkor akármerre lépeget vagy akármilyen nyomon jár is, ez csakis a már ismerthez fogja elvezetni. Ne törődjön tehát az egésszel, kezdje a túlsó végén. Legyen csendben, és rá fog jönni.
- De én nem tudom, hogyan kell csendben lenni.
- Helyben vagyunk, visszajutottunk a hogyanhoz, és a hogyannak soha nincs vége. Minden tudás a rossz oldalon van. Aki tud, az már a sírban van. A létezés nem a tudás.

 

XI.

A csend fényében minden probléma szertefoszlik. Ez a fény nem a gondolat ősrégi mozgásából születik. Nem is a megnyilatkozó tudásból. Nem az idő vagy az akarat cselekedete gyújtja fel. A meditációban jön létre. A meditáció nem magánügy; nem egyéni gyönyörkeresés; az gyönyör mindig elválasztó és megosztó. A meditációban eltűnik az én és a te közötti elválasztó vonal; a csend fénye a meditációban lerombolja az én tudását. Az én időtlen időkig tanulmányozható, mert napról napra változik, de a hatósugara mindig korlátozott, akármilyen kiterjedtnek gondolják is. A csend szabadság, és a szabadság a tökéletes rend véglegességével érkezik el.

Az erdő a tengerparton terület el. A szakadatlan szél megnyomorította, nem engedte megnőni a fenyőfákat, ágaik tűlevelek nélkül, csupaszon meredeztek. Tavasz volt, de látszott, hogy ezekhez a fenyőkhöz nem jön el többé a tavasz. Megérkezett, de távol maradt tőlük, távol az örökös széltől és a sós levegőtől. Ott volt, virult, és minden fűszál és minden falevél ujjongott, minden gesztenyefa virágzott, gyertyáikat a nap gyújtotta meg. Előbújtak a kacsák a kicsinyeikkel, meg a tulipánok és a nárciszok. Az erdő azonban kopár volt, árnyéktalan, minden fa elgyötört, torz, satnya, csupasz. Túl közel nőttek a tengerhez. Ennek a helynek is megvolt a maga sajátos szépsége, de csendes fájdalommal nézted a távoli erdőket, mert aznap nagyon erősen fújt a hideg szél; nagy hullámokat korbácsolt fel, és a szárazföld belseje felé sodorta a tavaszt. Köd ült a tengeren, és egymást kergető felhők borították el a szárazföldet, eltüntették a csatornákat, az erdőket és a sík talajt. Még a földhöz oly közel lévő kis tulipánok is meg-meghajoltak, és pompázatos színükkel ragyogó fényhullámként hömpölyögtek végig a táblán. Madarak voltak az erdőben, de a fenyvesben nem. Egy-két feketerigó látszott fénylő sárga csőrével, meg néhány galamb. Csodálatos volt nézni a fényt a tengeren.

Magas, tagbaszakadt, nagykezű férfi volt. Nagyon gazdag lehetett. Modern festményeket gyűjtött, és meglehetősen büszke volt a gyűjteményére, amelyet a kritikusok igen jónak mondtak. Míg mindezt elmesélte, látni lehetett a büszkeség fényét a szemében. Volt egy nagy, izgő-mozgó, játékos kutyája; elevenebbnek tűnt, mint a gazdája. Szeretett volna kimenni a fűbe, a dünék közé, kergetőzni a széllel, de engedelmesen leült, ahová a gazdája mutatta, és unalmában hamarosan elaludt.
A tulajdonunk sokkal inkább birtokol minket, mint mi a tulajdonunkat. A kastély, a ház, a képek, a könyvek, a tudás mind, mind létszükségletté lesznek, fontosabbá válnak, mint maga az ember.
A férfi azt mondta, hogy rengeteget olvasott, és a könyvtárában a legújabb szerzők könyveit lehetett látni. A miszticizmusról beszélt, meg a kábítószer-őrületről, amely akkoriban söpört végig az országon. Gazdag, sikeres embernek tudta magát, de emögött olyan üresség és felszínesség volt, amelyet soha nem lehet könyvekkel, képekkel vagy szakmai ismeretekkel kitölteni.
Ebben áll az élet szomorúsága - az ürességben, amelyet az elme minden elképzelhető ügyeskedésével próbálunk kitölteni. De ez az üresség megmarad. Szomorúsága a hiábavaló birtoklási igyekezetből fakad. Ebből a törekvésből uralomvágy következik, az én előtérbe állítása a maga üres szavaival és azoknak a dolgoknak a gazdag emlékeivel, amelyek elmúltak, és nem térnek vissza soha többé. Ez az üresség és magányosság az, amit az elszigetelő gondolat szül, és egyre táplál a tudással, amelyet ő teremtett.
A hiábavaló igyekezet szomorúsága az, ami tönkreteszi az embert. Gondolkodó képessége nem olyan kiváló, mint a számítógépé, és mivel egyedül a gondolkodás eszközét birtokolja az élet problémáinak leküzdésére, ezért azok felőrlik őt. Az elfecsérelt életnek ez a szomorúsága talán csak halála pillanatában tudatosul benne - és akkor már késő.
Ezért a tulajdon, a hírnév, az eredmény, a kezes feleség roppant fontossá válik, és ez a szomorúság elűzi a szeretetet. Vagy az egyik, vagy a másik; mindkettő nem lehet a miénk. Az egyik cinizmust és keserűséget szül, ami csakis az ember sajátja; a másik nyomtalanul elillan.

 

XII.

A képzeletnek és a gondolatnak nincs helye a meditációban. Azok kötöttséghez vezetnek; a meditáció pedig szabadságot hoz. A jó és az élvezetes két külön dolog; az egyik szabadságot teremt, a másik időbeli kötöttséget. A meditáció megszabadulás az időtől. Az idő a megfigyelő és tapasztaló, a gondolkodó, és az idő gondolat; a meditáció túllép és felülemelkedik az idő tevékenységén.
A képzelet mindig az idő síkján húzódik meg, és bármennyire rejtett és titkos, cselekedni fog. A gondolat cselekedete óhatatlanul konfliktushoz és időbeli kötöttséghez vezet. Meditálni annyi, mint ártatlannak lenni az időtől.

Sok mérföldes távolságból látható volt a tó. Kanyargós utakon lehetett eljutni odáig, amelyek gabonaföldek és fenyvesek között vezettek. Nagyon gondozott ország volt ez. Az utakat szépen tisztán tartották, és a majorságok a marháikkal, lovaikkal, csirkéikkel és disznóikkal rendezettnek tűntek. A hullámzó dombok között lejutottál a tóhoz, amelyet minden oldalról hófödte hegyek vettek körül. Nagyon tiszta idő volt, és a hó ragyogott a kora reggeli fényben.
Több évszázada nem volt háború ebben az országban, és érezni lehetett a nagy-nagy biztonságot, a mindennapi élet zavartalan folyását, és ami vele jár, a jól kormányzott, megállapodott társadalom tompultságát és közönyét.
Sima, jól karbantartott út kanyargott, elég széles ahhoz, hogy az autók könnyedén megelőzhessék egymást; és egy dombon túljutva egyszercsak gyümölcsösök közé jutottál. Kicsivel odébb nagy dohánytábla volt. Közelebb érve érezni lehetett a nyíló dohányvirágok erős illatát.
Aznap reggel, ahogy nagyobb magasságból leereszkedtél kezdett felmelegedni az idő, és elég nehéz volt a levegő. A táj békéje behatolt a szívedbe, és részévé váltál a földnek.
Koratavaszi nap volt. Hűvös szellő fújt északról, és a nap már kezdett éles árnyékokat vetni. A magas, vastag eukaliptusz lágyan ingott a ház felé, és egy árva feketerigó dalolt; látni lehetett onnan, ahol ültél. Elég magányosnak érezhette magát, mert aznap reggel nagyon kevés madarat lehetett látni. A verebek felsorakoztak a kertre letekintő falon. A kert eléggé elhanyagolt volt, ráfért volna a gyepre a nyírás. A gyerekek délután majd kijönnek játszani, és hallani lehet a kiáltozásukat és nevetésüket. Kergetőzni fognak a fák között, bújócskázni, és a nagy nevetés betölti majd a levegőt.

Talán nyolcan ülhettek az ebédnél az asztal körül. Egyikük filmrendező volt, a másik zongorista, és volt közöttük egy fiatal diák is valamelyik egyetemről. Politikáról beszélgettek, az amerikai zavargásokról meg a háborúról, amely egyre jobban elhúzódni látszott. Könnyedén csordogáló, különösebb tárgy nélküli társalgás volt. A rendező hirtelen azt mondta:
- Nekünk, akik az idősebb generációhoz tartozunk, nincs helyünk az eljövendő modern világban. Egy neves író beszélt a minap az egyetemen - és a diákok mondanivalóját ízekre szaggatták, teljesen kikészítették. Amit mondott, nem kapcsolódott ahhoz, amit a diákok akartak, ami foglalkoztatta őket, vagy amire igényük lett volna. A saját nézeteit, a saját jelentőségét, saját életútját emelte ki, és a diákokat egyik sem érdekelte. Ismerem őt, tudom, mi játszódott le benne. Teljesen elbizonytalanodott, de nem akarta elismerni. Azt akarta, hogy a fiatalabb generáció elfogadja, és azok nem kértek az ő tisztes, hagyományos életmódjából - bár a könyveiben bizonyos keretek között zajló változásról írt... Én személy szerint - folytatta a rendező - tudom, hogy semmilyen kapcsolatom vagy kontaktusom nincs senkivel a fiatalabb generációból. Úgy érezem, hogy képmutatók vagyunk.
Ezt mondta az az ember, akinek a nevéhez számos ismert avantgard film fűződik. Nem volt elkeseredve. Csak leszögezett egy tényt, közben mosolygott, és megvonta a vállát. Ami külön rokonszenvessé tette, az az őszintesége volt és az a jellegzetes alázat, amely gyakran az előbbi velejárója.
A zongorista egész fiatal volt. Azért szakította meg ígéretes karrierjét, mert úgy gondolta, hogy az impresszáriók, koncertek és a hírverés meg az ehhez kapcsolódó sok pénz világa nem más, mint dícsfénnyel övezett szélhámosság. Ő maga másfajta, vallásos életet akart élni.
Azt mondta: - Mindenütt ugyanaz van az egész világon. Éppen most jövök Indiából. A régi és az új közötti szakadék ott talán még mélyebb is. A hagyománynak és a réginek az ereje rettenetesen eleven, és lehet, hogy magába fogja szippantani a fiatalabb generációt. De azt remélem, hogy legalább lesznek néhányan, akik ellenállnak, és elindítói lesznek egy másfajta mozgalomnak.
És úgy vettem észre, mert utazásaim során, hogy a fiatalabbak (és én már öreg vagyok a fiatalokhoz képest) egyre inkább szakítanak a fennálló társadalmi berendezkedéssel. Lehet, hogy belevesznek a kábítószerek és a keleti miszticizmus világába, de ott van bennük az ígéret, az újfajta vitalitás. Elutasítják az egyházat, a kövér papokat, a vallás világának bonyolult hierarchiáját. Tudni sem akarnak a politikáról és a háborúkról. Lehet, hogy belőlük fog kihajtani az új kezdeménye.
Az egyetemista mindeközben hallgatott, ette a spagettijét, és kinézett az ablakon; de a többiekhez hasonlóan ő is bele-belefolyt a beszélgetésbe. Eléggé félénk volt, és bár nem lelkesedett a tanulmányaiért, járt az egyetemre, és hallgatta a professzorait - akik nem a kellő oktatásban részesítették. Sokat olvasott; szerette az angol irodalmat és a saját országáét is, és beszélt is erről más alkalmakkor, más étkezések közben.
Azt mondta: - Bár még csak húsz éves vagyok, máris öregnek számítok a tizenöt évesek mellett. Az ő agyuk gyorsabban forog, eszesebbek, világosabban látják a dolgokat, és gyorsabban rátapintanak a lényegre, mint én. Úgy tűnik, többet tudnak nálam, és én öregnek érzem magam mellettük. De teljesen egyetértek azzal, amit mondott. Ön úgy érzi, hogy képmutatóak, mást mondanak, és mást cselekednek. Ezt megértjük, ha politikusokról vagy papokról van szó, azt viszont nem értem, hogy mások miért vesznek részt ebben a képmutatásban. Az önök erkölcsisége bűzlik - önök háborút akarnak.
Ami minket illet, mi nem gyűlöljük a feketéket, a barna vagy a másmilyen színű embereket. Jól megvagyunk velük. Tudom, mert sokat forogtam közöttük.
Önök viszont, az idősebb generáció tagjai a faji megkülönböztetés és a háború világát hozták létre - és mi ebből nem kérünk. Tehát lázongunk. De ebből a lázadásból megint csak divatot csináltak, és különböző politikusok húztak hasznot belőle, ezért a mi eredeti ellenérzésünk mindezzel szemben kezd megszűnni. Lehet, hogy majd mi is tiszteletreméltó, erkölcsös polgárokká válunk. De most még gyűlöljük az önök erkölcseit, és elvetünk minden erkölcsi felfogást.
Egy-két percre mindenki elnémult; az eukaliptusz elcsendesedett, mintha hallgatta volna az asztal körül elhangzott szavakat. Elrepült a feketerigó, és példáját követték a verebek is.
Azt mondtuk: - Jól van, tökéletesen igaza van. Minden erkölcsi felfogást tagadni annyi, mint erkölcsösnek lenni, mert a bevett erkölcsi rend a tiszteletreméltóság erkölcse, és attól tartok, hogy mindannyian tiszteletre vágyunk - vagyis hogy jó polgárként ismerjenek el a rothadó társadalomban. Tiszteletreméltónak lenni nagyon kifizetődő, jó állással és biztos jövedelemmel jár. A kapzsiság, irigység és gyűlölet elfogadott erkölcse a társadalmi berendezkedés létezési módja.
Ha mindezt teljes egészében megtagadja, nemcsak a szájával, hanem a szívével is, akkor valóban erkölcsös ember. Mert ez az erkölcsi a szeretetből fakad, és nem a haszon, az eredmény, a hierarchia valamelyik posztjának elérési vágya motiválja. Ez a szeretet nem jöhet létre, ha Ön a társadalomhoz tartozik, amelyben hírnevet, elismerést, pozíciót akar kivívni magának. Mivel a társadalomban nincs szeretet, az erkölcse erkölcstelenség. Ha mindezt teljes szívéből megtagadja, ez olyan erény, amelyet szeretet övez.


XIII.

Meditálni annyi, mint felülemelkedni az időn. Az idő az a táv, amelyet a gondolkodás teljesítményei közben megtesz. Mindig a régi útvonalon utazik, amelyet új burkolat, új látvány borít, de mindig ugyanaz az út, amely sehová sem vezet - csakis a kínhoz és a szomorúsághoz.
Az igazság csak akkor nem elvont dolog, amikor az elme felülemelkedik az időn. Akkor az üdvözültség nem az gyönyörből nyert eszme, hanem olyan valóság, amely nem szavakban él.
Az időnek az elméből való kiürítése az igazság csendje és ennek látása a cselekvés; ezért a látás és a cselekvés nem válik szét. A látás és a cselekvés közötti időszakban konfliktus, szenvedés és zavar születik. Az időtlen az örökkévaló.

Minden asztalon sárga nárciszok voltak, üdék, frissek, egyenesen a kertből valók, még ott volt rajtuk a tavasz hamvassága. Az egyik oldalsó asztalon bársonyosan fehér, élesen elváló közepű liliomok álltak. Ezt a bársonyos fehérséget és a sok-sok nárcisz ragyogó sárgájátolyan volt látni, mint az örökké táguló, korlátlan, csendes kék eget.
Szinte mindegyik asztalnál ültek emberek, akik nagyon hangosan beszélgettek és nevettek. Az egyik közeli asztalnál egy nő titokban odaadta a kutyájának a húst, amit ő nem tudott megenni. Szemlátomást mindnyájan óriási adagokat kaptak, és nem volt kellemes látvány, ahogyan ettek; lehet, hogy barbár dolog nyilvánosan enni. A helyiség túlsó végében egy férfi töltötte magába a bort meg a húst, majd rágyújtott egy nagy szivarra, és üdvözült kifejezés ömlött el kövér arcán. Hasonlóképpen kövér felesége cigarettára gyújtott. Minketten láthatólag elvesztek a külvilág számára.
A sárga nárciszok pedig ott voltak, és senki nem törődött velük. Díszítésként szolgáltak, aminek semmi értelme nincs; és miközben nézted őket, a ragyogó sárga betöltötte a helyiséget. A szín különösen hat a szemre. Nem a szem szívta magába a színt, inkább a szín töltötte be a szemlélő lényét. Ő maga volt a szín; nem vált azzá a színné - belőle eredt azonosulás vagy megnevezés nélkül; névtelenül, ami maga az ártatlanság. Ahol nincs névtelenség, ott erőszak van a maga valamennyi, más-másféle formájában.
De a szemlélő elfelejtette a világot, a telefüstölt helyiséget, az ember kegyetlenségét, és a ronda vörös húst; azok a szép formájú nárciszok mintha kiemelték volna az időből.
A szeretet ilyen. Nincs benne idő, tér vagy azonosság. Az azonosság az, ami gyönyört és kínt szül; az azonosság az, ami gyűlöletet és háborút okoz, és falat emel az emberek köré, az egyes ember, a család és a közösség köré. Az ember a fal fölött kinyúl a másik ember felé -, de az is be van zárva; az erkölcs az a szó, amely hídat ver kettejük közé, és így ez a híd csúf és hiábavaló.
A szeretet nem ilyen; olyan, mint az erdő az út túloldalán, állandóan megújul, mert állandóan meghal. Nincs meg benne az az állandóság, amelyet a gondolat keres; olyan mozgás, amelyet a gondolat soha nem képes megérteni, megérinteni vagy érezni. A gondolat érzete és a szeretet érzése két különböző dolog; az egyik szolgasághoz vezet, a másik a jóság virágzásához. Ez a virágzás nem a társadalom, a kultúra vagy a vallás mezsgyéjén belül található, míg a szolgaság minden társadalom, vallásos hitvallás és a másságba vetett hit velejárója. A szeretet névtelen, ennélfogva nem erőszakos. Az gyönyör erőszakos, mert vágy és akarat a mozgatórugója. A szeretet nem teremthető meg gondolat vagy jó cselekedetek által. A gondolat egész folyamatának a tagadása annak az tettnek a szépsége, ami a szeretet. Enélkül az igazságnak nincs üdve.
És odaát, az asztalon ott voltak a nárciszok.


XIV.

A meditáció az üdvösség felébredése; az érzékekből fakad és meghaladja azokat. Nincs folyamatossága, mert nem időbeli. A kapcsolat boldogsága és öröme, egy felhő látványa a föld felett, a tavasz fénye a leveleken mind, mind a szem és az elme gyönyörűsége. A gondolat ezt a gyönyörűséget fejlesztheti, és az emlék terében tartóssággal ruházhatja fel, de a meditáció üdvössége nem foglalja magában az érzékek intenzitását. Az érzékeknek ébernek kell lenniük, és nem szabad, hogy a gondolat, a behódolás fegyelme és a társadalom erkölcse bármi módon eltorzítsa őket. Az érzékek szabadsága nem egyenlő az engedékenységgel: az engedékenység a gondolat gyönyöre. A gondolat olyan, mint a tűz füstje, a boldogság pedig a tűz füstfelhő nélkül, amelytől könny szökik a szembe. Más dolog az gyönyör, és más a boldogság. Az gyönyör a gondolat szolgasága, a boldogság a gondolaton túl és afölött van. A meditáció alapja a gondolat és az gyönyör megértése ezek erkölcsével és kényelmet nyújtó fegyelmével együtt. A meditáció üdvössége nem időbeli, tartós; fölötte áll ennek, így nem mérhető. Elragadtatottsága nem az észlelő szemében jelentkezik, nem is a gondolkodó tapasztalata.
A gondolat nem érintheti meg a maga szavaival, jelképeivel és a zűrzavarral, amelyet szül a meditáció; nem olyan szó, amely gyökeret verhetne a gondolatban, és az alakíthatná. Ez az üdvösség a tökéletes csendből születik.

Szép reggel volt, gyorsan futottak a felhők, és tisztán kéklett az ég. Előtte esett az eső, és kitisztult a levegő. Elmúlt a kietlen tél; minden levél új volt, olyan frissnek tűnt a szikrázó napsütésben, semmi köze nem volt az előző évi tavaszhoz. A nap átsütött az új leveleken, és puha, zöld fényt hintett a nedves ösvényre, amely az erdőn keresztül a városba vezető főútra vitt ki.
Gyerekek játszottak itt is, ott is, de pillantásra sem méltatták a szép tavaszi napot. Nem kellett odapillantaniuk, mert ők maguk voltak a tavasz. Nevetésük és játszadozásuk része volt a fának, a levélnek és a virágnak. Ez nem képzelgés volt, érezni lehetett. Olyan volt, mintha a levelek és a virágok részesei lennének a nevetésnek, a kiáltozásnak és az arra szálló léggömbnek. Minden fűszál, a sárga pitypang, a zsenge sebezhető levél része volt a gyerekeknek, a gyerekek pedig az egész földnek. Eltűnt az ember és a természet közötti elválasztó vonal; de a versenypályán az autójában ülő férfinak és a piacról visszatérő nőnek erről nem volt tudomása. Lehet hogy egyszer sem pillantottak fel az égre, a reszkető levelekre, a fehér orgonára. Cipelték magukkal problémáikat a szívükben, és a szívük nem fordult oda a gyerekekhez és a kedvderítő tavaszi naphoz. Sajnálni igazán azt lehetett ebben, hogy ők nemzették ezeket a gyerekeket, és a gyerekekből nemsokára a versenypályán száguldozó férfi és a piacról hazatérő nő lesz; és a világ újra elsötétül. Ez a véget nem érő szomorúság oka. A szeretetet, amely ott van azon a levélen, az ősz beálltával elfújja majd a szél.

Fiatal férfi volt, nős, több gyerek apja. Rendkívül iskolázott, intellektuális, jól beszélő embernek tűnt. Elég szikár volt, kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben - keresztbe vetette a lábát, kezét összefonta az ölében, szemüvege szikrázott az ablakon besütő nap fényében. Azt mondta, hogy örökké keres - nemcsak filozófiai igazságokat, hanem azt az igazságot is kutatja, amely túlvan minden szón és rendszeren.
- Feltételezem, hogy azért folytatja a keresést, mert elégedetlen.
- Nem, nem mondhatnám, hogy elégedetlen vagyok. A többi emberhez hasonlóan én sem vagyok elégedett, de nem ez a keresés oka. Nem a mikroszkóppal vagy távcsővel folytatott kutatásról van szó, vagy arról, ahogyan a pap keresi Istenét. Nem tudom megmondani, mit keresek; nem tudok rámutatni. Úgy látszik, ez születési adottság, és bár boldog házasságban élek, a keresés egyre tart. Nem menekülés ez. Tényleg nem tudom, mit akarok megtalálni. Megtanácskoztam ezt már néhány okos filozófussal meg keleti hittérítővel, és mind azt mondták, hogy folytassam a kutatást, soha ne hagyjam abba a keresést. Annyi év után ez továbbra is örökös nyugtalanság bennem.
- Szükség van egyáltalán a keresésre? Mindig olyasmit keresünk, ami odaát van a túlsó parton, idő és hosszú léptek által bejárható távolságra. A keresés és a megtalálás a jövő birodalmában van - odaát, a hegyen túl. Ez a keresés lényege. Létezik a jelen meg a jövőben megtalálandó valami. A jelen nem teljesen aktív és eleven, és így természetesen az, ami a hegyen túl van, csábítóbb és kívánatosabb. A tudós, akinek a szeme a mikroszkópra tapad, soha nem fogja meglátni a pókot a falon, pedig életének hálója nem a mikroszkópban van, hanem jelenbeli életében.
- Azt akarja mondani, uram, hogy hiábavaló dolog keresni; hogy nem lehet reményünk a jövőben; hogy minden idő a jelenben van?
- Az élet teljessége a jelenben van, nem pedig a tegnap árnyékában vagy a holnapi remény fényességében. Ahhoz, hogy a jelenben élhessünk, meg kell szabadulnunk a múlttól és a holnaptól. Semmi nem található a holnapban, mert a holnap a jelen, a tegnap pedig csupán emlékezés. Ezért aztán a távolság aközött, ami megtalálandó, és aközött, ami van, a kutatás révén csak nőttön nő - akármilyen kellemes és vigasztaló is a kutatás.
Az élet céljának örökös keresése az ember sajátságos menekülése. Ha megtalálja, amit keres, nem fog az annyit sem érni, mint egy kavics az úton. Aki a jelenben akar élni, annak elméjét nem szabad, hogy megossza a tegnapra való emlékezés vagy a holnap fényes reménye; nem szabad, hogy az elmének holnapja vagy tegnapja legyen. Ez nem valami költői kijelentés, hanem valóságos tény. A költészetnek és a képzeletnek nincs helye az aktív jelenben. Nem arról van szó, hogy tagadjuk meg a szépséget, de a szeretet az a jelenbeli szépség, amely nem található meg kereséssel.
- Azt hiszem, kezdem megérteni, mennyire hiábavalók voltak azok az évek, amelyeket kutatással töltöttem, azok a kérdések, amelyeket magamnak és másoknak tettem fel, és hiábavalók a válaszok.
A befejezés a kezdés, a kezdés az első lépés, és az első lépés az egyedül lehetséges lépés.

 

XV.

Egyenes beszédű ember volt, tele érdeklődéssel és lendülettel. Olvasmányait széles körből válogatta, számos nyelven beszélt. Járt keleten, tudott egyetmást az indiai filozófiáról, olvasta az úgynevezett szent könyveket, és követője volt néhány gurunak. És most itt ült a kis szobában, amelyből a délelőtti nap fényében mosolygó, zöldellő völgyre nyílt kilátás. Szikráztak a havas csúcsok, és a hegyek fölül éppen hatalmas fellegek közeledtek. Nagyon szép nap ígérkezett, és ebben a magasságban tiszta volt a levegő, átható a fény. Nyár elején jártunk, és a levegőben még ott érződött a tavasz hidege. Nyugodt völgy volt ez, különösen ebben az évszakban, teli csenddel, a tehenek kolompolásával meg a fenyők és a frissen kaszált fű illatával. Rengeteg kiáltozó és játszadozó gyerek volt itt, és aznap kora reggel gyönyörűség terjengett a levegőben, és a táj szépsége rátelepedett a szemlélő érzékeire. A szem látta a kék eget meg a zöld földet, és örömünnep volt.
- Viselkedni annyi, mint tisztességesnek lenni - legalábbis ön ezt mondta. Pár éve hallgatom már a világ különböző tájain, és felfogtam a tanítását. Nem próbálom meg ezt a tanítást tettre váltani az életben, mert akkor az új mintává, az utánzás másik formájává, egy újabb recept elfogadásává válna. Látom az ebben rejlő veszélyt. Sok mindent magamévá tettem abból, amit mondott, szinte a lényem részévé vált. Lehet, hogy ez az akadálya a cselekvés szabadságának - amelyhez ön annyira ragaszkodik. Az ember élete sohasem szabad és kényszer nélküli. Élnem kell a magam mindennapi életét, de mindig gondosan ügyelek, nehogy csupán egy új mintát kövessek, amelyet én alkottam a magam számára. Így aztán mintha kettős életet élnék; egyfelől ott van a normális tevékenységem, család, munka és így tovább, másfelől pedig ott van a tanítás, amelyet öntől kaptam, és amely nagyon is érdekel. Ha követem a tanítást, olyan vagyok, mint bármelyik katolikus, aki egy dogmának hódolt be. Minek alapján cselekszik valaki a mindennapi életben, ha a tanítást éli, anélkül hogy egyszerűen behódolna neki?
El kell felejtenünk a tanítást meg a tanítót és a követőt is, aki megpróbál másfajta életet élni. Csak a tanulás van: a tanulásban van a tett. A tanulás nem válik el a cselekvéstől. Ha elkülönülnek, akkor a tanulás nem más, mint egy eszme vagy ideálok összessége, amelynek megfelelően a cselekvés végbemegy, míg a tanulás igazából az a tett, amelyben nincs konfliktus. Ha ezt megértjük, mi a kérdés? A tanulás nem elvont eszme, hanem valaminek aktuális megtanulása. Nem lehet tett nélkül tanulni; önmagunkról csakis cselekedve tanulhatunk meg bármit. Nem úgy van, hogy először megtanuljuk önmagunkat, és aztán ennek a tudásnak az alapján cselekszünk, mert akkor ez a cselekvés utánzó lesz, a felhalmozott tudáshoz igazodó.
- De uram, engem minden pillanatban hol ez, hol az állít kihívás elé, és úgy reagálok, ahogy mindig is tettem - ami gyakran konfliktushoz vezet. Azt szeretném megtudni, hogy ezekben a mindennapi helyzetekben helytálló-e az, amit a tanulásról mond.
- A kihívások természetüknél fogva mindig újak, máskülönben nem kihívások, a reagálás azonban, ami régi, nem megfelelő, ezért keletkezik a konfliktus. Azt kérdezi, mit lehet erről tanulni. A reagálásokról van mit tanulni, hogyan jönnek létre, mi a hátterük, mi módon kondicionáltak, tehát tanulni kell a reagálás egész rendszerét és természetét. Ez a tanulás nem valamilyen felhalmozás, amelynek alapján ön a feladatra reagálni fog. A tanulás olyan mozgás, amelyik nem horgonyoz le a tudásban. Ha igen, akkor nem mozgás. A gép, a számítógép le van horgonyozva. Ez az alapvető különbség az ember és a gép között. A tanulás figyelem, látás. Ha a felhalmozott tudás alapján lát valaki, akkor a látás korlátozott, a látás semmi újat nem eredményez.
- Azt mondja, hogy a reagálás egész rendszeréről van mit tanulni. Ez mintha azt jelentené, hogy lassan felhalmozódik az, amit megtanultak. Másrészt viszont azt mondja, hogy az a tanulás, amelyről ön beszél, olyan folyamatos, hogy semmit nem halmoz fel.
Az oktatás, amelyben részesültünk, bizonyos tudásmennyiség összegyűjtését jelenti, ezt pedig a számítógép gyorsabban és pontosabban képes elvégezni. Mi szükség van az ilyen képzésre? A gépek az ember legtöbb tevékenységét átvállalják. Ha azt mondja, sokakkal együtt, hogy a tanulás bizonyos tudásmennyiség összegyűjtése, akkor tagadja az élet mozgását, ami kapcsolat és viselkedésmód. Ha a kapcsolat és viselkedésmód korábbi tapasztalaton és tudáson alapszik, akkor létezhet-e valódi kapcsolat? Az emlék, a hozzá tartozó összes képzettársítással együtt lehet-e a igazi kapcsolat alapja? Az emlék képzeteket és szavakat jelent, és ha kapcsolatainkat szimbólumokra, képzetekre és szavakra alapozzuk, létrejöhet-e ebből igazi kapcsolat?
Ahogy mondtuk, az élet a kapcsolatban végbemenő mozgás, és ha ez a kapcsolat a múlt, az emlék pórázán jár, akkor a mozgása korlátozott, és gyötrelmessé válik.
- Nagyon jól értem, amit mond, és újra megkérdezem, minek az alapján cselekszik. Nem kerül-e ellentmondásba önmagával, amikor azt mondja, hogy reagálásaink egész rendszerét megfigyelve tanulunk, és ugyanakkor azt is, hogy a tanulás eleve kizárja a felhalmozást?
A rendszer látása élő, mozgó; de ha ez a látás hozzáad a rendszerhez, akkor a rendszer sokkal fontosabbá válik, mint a látás, ami az élet. Ebben nincs semmi ellentmondás. Azt mondjuk, hogy a látás sokkal fontosabb, mint a rendszer. Ha a rendszer tanulásának tulajdonít jelentőséget, nem pedig a tanulásnak mint látásnak, akkor valóban van ellentmondás; akkor más dolog a látás, és más a rendszer tanulása.
Azt kérdezi, uram, mi az a forrás, amelyből merítve cselekszünk? Ha a cselekvésnek van forrása, akkor az az emlék, a tudás, az pedig a múlt. Azt mondtuk, hogy a látás maga a cselekvés; a két dolog nem különül el egymástól. A látás mindig új, és ezért a cselekvés is mindig új. Ennek folytán a mindennapi reagálás látása felszínre hozza az újat, azt, amit spontaneitásnak szokás nevezni. A haragvás pillanatában nem ismerjük fel magát a haragot. A felismerés pár másodperccel később következik be, rájövünk, hogy "haragszunk". Vajon ennek a haragnak a látása a harag választás nélküli tudomásulvétele, vagy pedig megint csak választás eredménye, a régi alapján? Ha a régi alapján választunk, akkor minden reagálásunk erre a haragra - az, hogy elfojtjuk, megfékezzük vagy szabad folyást engedünk neki és így tovább - hagyományos cselekedet. Az új csakis akkor jelenik meg, ha a látás választás nélküli.
Mindebből egy újabb érdekes probléma adódik: rá vagyunk utalva a kihívásokra, hogy ébren tartsanak, hogy kizökkentsenek a megszokott kerékvágásból, a hagyományból, a fennálló rendből, akár vérontás, lázadás, akár valamilyen más megrázkódtatás árán.
- Lehetséges-e egyáltalán, hogy az elme ne legyen ráutalva a kihívásokra?
- Lehetséges akkor, ha az elme állandó változásban van, nincs pihenőhelye, biztos kikötője, mindenek fölött álló érdeke vagy elkötelezetsége. A felébredt elmének, amelyben világosság gyúlt - mi szüksége volna bármilyen kihívásra?


XVI.

A meditáció a csend cselekedete. Mi vélemények, következtetések és tudás vagy spekulatív szándékok alapján cselekszünk.Ez óhatatlanul ellentmondást eredményez a cselekvés során aközött, ami van, és aközött, aminek lennie kellene, vagy ami mindig is volt. Ez a tudásnak nevezett múltból fakadó cselekvés gépies, képes alkalmazkodni, módosulni, de a gyökerei a múltban vannak. Így a múlt árnya állandóan rávetül a jelenre. A kapcsolatban végbemenő ilyen fajta cselekvés a képzetnek, a szimbólumnak, a konklúziónak a következménye; a kapcsolat ezért múltbeli, emlék tehát, nem pedig eleven valami. Ebből a fecsegésből, zűrzavarból és ellentmondásból tevékenységek indulnak ki, és szétszóródva a kultúra, a közösségek, a társadalmi intézmények és a vallási dogmák mintáivá válnak. Mindennel a talaján az új társadalmi berendezkedést hozó forradalmat úgy állítják be, mintha valóban valami új lenne, de mivel az ismerttől az ismert felé tart, semmiféle változásról nincs szó. Változás csak az ismert tagadása útján lehetséges; a cselekvés akkor nem valamilyen minta szerinti, hanem abból az intelligenciából származik, amelyik állandóan megújítja önmagát.
Az intelligencia nem a különbségtétel és az ítélkezés vagy a kritikai értékelés képessége, hanem annak látása, ami van. Az, ami van, állandóan változik, és ha a látás a múlthoz tagad, a látás intelligenciája megszűnik. Akkor az emlék diktálja a cselekvést, nem pedig az érzékelés intelligenciája. A meditáció mindennek a meglátása egyetlen pillantással. Ahhoz, hogy lássunk, csend kell, és ebből a csendből olyan cselekvés fakad, amely teljesen más, mint a gondolkodás cselekvése.

Egész nap esett, és minden levélről, minden virágsziromról csöpögött a víz. A patak megduzzadt, és tiszta vizének nyoma sem maradt; iszapos, sebesen rohanó vízfolyássá változott. Csak a verebek serénykedtek, meg a varjak - és a nagy, fekete-fehér szarkák. A hegyek elrejtőztek a felhők mögé, az alacsonyabbak alig látszottak. Előtte pár napig nem esett, és a száraz földre hulló friss eső szaga igazi élvezet volt. Aki járt már trópusi országokban, ahol hónapokig nem esik, és megszakítás nélkül ragyogóan, forrón süt a nap, amely kiszikkasztja a földet, az tudja, hogy amikor az első eső megjön, az öreg, kopár földre hulló friss eső szagát beszívni olyan élvezet, amely elhatol a szív legmélyéig. De itt, Európában ez a szag másmilyen volt, szelídebb, nem olyan erős, nem annyira átható. Olyan volt, mint a könnyű szellő, amely hamarosan tovaszáll.
A rákövetkező nap reggelén tiszta kék volt az ég; eltűnt az összes felhő, szikrázott a hó a hegycsúcsokon, üde fű és ezernyi új, tavaszi virág volt a réteken. Elmondhatatlan szépségekkel teli reggel volt; és minden fűszálon szeretet ült.

Jól ismert filmrendező volt, és meglepő módon egyáltalán nem beképzelt. Ellenkezőleg, nagyon barátságos és mosolygós. Számos sikeres filmet készített, és mások utánozták a műveit. Az érzékenyebb rendezőkhöz hasonlóan őt is az izgatta, hogyan lehet filmen megjeleníteni a tudattalant, a fantasztikus álmokat, konfliktusokat. Tanulmányozta a pszichoanalitikusok bálványait, és kísérleti célból maga is kipróbálta a kábítószert.
Az emberi elmét nagymértékben meghatározza az a kultúra, amelyben él - hagyományai, anyagi lehetőségei és különösen vallási propagandája révén. Az elme állhatatosan tiltakozik az ellen, hogy valamilyen diktátornak vagy az állam zsarnokságának legyen a rabszolgája, de készségesen eltűri a keresztény vagy a muzulmán egyház vagy a legújabb, divatos pszichiátriai dogmák zsarnokságát. A sok kilátástalan szenvedés láttán az elme leleményesen talál ki egy-egy új Szentlelket vagy új Atmant, ami hamarosan imádható bálvánnyá válik.
Az elme, amely ezt a rombolást a világban véghezvitte, alapjávan véve fél önmagától. Tudatában van annak, milyen materialista távlatot kínál a tudomány a maga eredményeivel, az elme fölötti növekvő uralmával, ezért új filozófiát kezd el kidolgozni; a tegnap filozófiái átadják a helyüket az új elméleteknek, de az ember alapvető problémái megoldatlanok maradnak.
A háború, az elszakadási törekvések és a szélsőséges önzés okozta felfordulás közepette a legfőbb kérdés továbbra is a halál. A vallások, a legősibbek ugyanúgy, mint az újabbak, az embert dogmákra, reményekre és hitre oktatják, amelyek kész választ adnak erre a kérdésre; de a halál problémája nem válaszolható meg gondolatilag, az intellektus által; a halál tény, amelyet nem lehet megkerülni.
Meg kell halnunk, hogy megtudjuk, mi a halál, de erre az ember szemlátomást képtelen, mert fél meghalni mindannak számára, amit ismer, fél meghalni legdédelgetettebb, mélyen gyökerező reményei és ábrándképei számára.
Valójában nincs holnap, de sok holnap sorakozik az élet mostanja és a halál jövőbelisége között. Ebben a elválasztó szakadékban él az ember félelem és szorongás közepette, de félszemmel örökké azt figyeli, ami elkerülhetetlen. Még csak beszélni sem akar róla, és a sírt feldísziti mindazokkal a dolgokkal, amelyeket ismer.
Meghalni mindannak a számára, amit ismerünk - nem ismereteink bizonyos formái, hanem minden ismeret számára - ez a halál. Megidézni a jövőt - a halált -, elfedni a ma egészét, ez a totális halál; ilyenkor nincs szakadék az élet és a halál között. Akkor a halál élet, és az élet halál.
Erre, úgy látszik, senki nem hajlandó. Sőt az ember örökké az újat keresi; egyik kezében állandóan a régit tartja, a másikkal pedig az ismeretlen felé nyúl ki az új után. Így óhatatlanul előáll a kettősségből fakadó konfliktus - az én és a nem én, a megfigyelő és a megfigyelt, a tény és az elvárások között.
Ez a zűrzavar teljes egészében megszűnik, ha az ismert véget ér. Ez a vég a halál. A halál nem valamilyen eszme, szimbólum, hanem iszonyú valóság, és nem lehet úgy elmenekülni előle, hogy ragaszkodunk a ma kellékeihez, amelyek a tegnapéi, sem úgy, hogy a remény szimbólumát imádjuk.
Meg kell halnunk a halál számára; csakis akkor születik meg az ártatlanság, csakis akkor jön létre az időtlen új. A szeretet mindig új, és a szeretetre való emlékezés a szeretet halála.


XVII.

Széles, buja növényzetű rét volt, zöld hegyek övezték. Gyönyörű volt aznap reggel, szikrázott a harmat, és a madarak daloltak a mennynek és a földnek. Ezen a sok virággal ékes réten magányos fa állt méltóságteljesen és egyedül. Magas volt és formás, és ez a reggel különleges jelentéssel ruházta fel. Hosszú, mély árnyékot vetett, és a fa meg az árnyék között roppant csend honolt. Beszélgettek egymással - a valós és a nem valós, a szimbólum és a tény. Igazán pompás fa volt szellőrezgette, késő tavaszi leveleivel, amelyek még épek voltak, nem rágta meg őket hernyó; nagy-nagy méltóság volt benne. Nem kölcsönözte a méltóság ruháját, hanem ő maga volt pompás és lenyűgöző. Estére majd visszavonul önmagába, csendesen és közönyösen, pedig lehet, hogy erős szél lesz; és amikor a nap felkel, ő is felébred, és szertehinti bőséges áldását a rétre, a hegyekre és a földre.
A kék szajkók kiáltoztak, és a gyíkok nagyon elevenek voltak ezen a reggelen. A magányosan álló fa szépsége a szívbe markolt. Nem az a szépség volt, amit a szem lát; szépsége önmagában rejlett. Bár lehetett már nagyszerűbb dolgokat is látni, nem a gyakorlott szem fedezte fel ezt a magányos, bámulatos és csodával teli fát. Nagyon öreg lehetett, de fel sem merült a gondolata annak, hogy öreg. Közelebb menve, és leülve az árnyákába, a hátadat a törzsének támasztva érezted a földet, az erőt a fában, a teljes közönyt. Szinte beszélni lehetett hozzá, és ő is sok mindent mondott. De végig megmaradt az az érzésed, hogy nagyon távol vagy tőle, pedig hozzáértél, megfogtad durva kérgét, amelyen számos hangya vándorolt felfelé. Az árnyéka ezen a reggelen nagyon éles és tiszta volt, és úgy tűnt, hogy végignyúlik az egész hegyen, el egészen más hegyekig. Ez igazán meditálásra való hely volt annak, aki tudja, hogyan kell meditálni. Nagy nyugalom uralkodott, és az elme, ha éles volt és tiszta, ugyancsak elnyugodott, függetlenedett a könyezettől, részévé vált a ragyogó reggelnek, miközben a harmat még mindig ott csillogott a füvön és a nádon. Mindig ott lesz ez a szépség azon a réten, azon a fán.

Középkorú férfi volt, ápolt, gondozott külsejű, ízlésesen öltözött. Azt mondta, sokat utazgatott, céltalanul. Valamennyi pénz maradt rá az apjától, és látott egy keveset a világból, nemcsak azt, ami a felszínen hever, hanem a nagyon gazdag múzeumok minden ritkaságát is. Azt mondta, hogy szereti a zenét, és alkalomadtán maga is muzsikál. Olvasott embernek látszott. A beszélgetés folyamán egyszer csak kijelentette: - Annyi az ember ember elleni erőszak, harag és gyűlölet. Mintha elvesztettük volna a szeretetet, mintha nem volna szépség a szívünkben; talán soha nem is volt. A szeretetből olcsó árucikket csináltak, és a művi szépség fontosabbá vált, mint a hegyek, a fák és a virágok szépsége. A gyerekek szépsége gyorsan odalesz. Én sokat tűnődöm a szereteten és a szépségen. Beszélgessünk erről, ha van egy kis ideje.
Egy patakparti padon ültünk. Mögöttünk vasútvonal húzódott, és hegyek emelkedtek, rajtuk itt-ott nyaralókkal, majorságokkal.
A szeretet és a szépség nem választható külön. Szeretet nélkül nincs szépség; egymásba illeszkednek, szétválaszthatatlanok. Mi az elménket, intellektusunkat, találékonyságunkat olyan kiterjedtté, olyan romboló hajlamúvá fejlesztettük, hogy ezek a tulajdonságok dominálnak, és meggyalázzák azt, amit szeretetnek nevezhetnénk. A szó természetesen semmiképpen nem maga a valóságos dolog, mint ahogyan a fa árnyéka sem valóságosabb a fánál. Nem fogjuk megtudni, mi az a szeretet, ha nem veszünk búcsut találékonyságunktól, intellektuális szofizmáink magaslataitól, ha nem érezzük a víz pompás voltát, és nem veszünk tudomást az új fűről. Fellelhető-e ez a szeretet a múzeumokban, az egyházi szertartások kimódolt szépségében, a moziban vagy egy nő arcában? Nem volna-e fontos a számunkra, hogy magunktól felfedezzük, miként idegenedtünk el az élet legköznapibb dolgaitól? Nem arról van szó, hogy imádjuk betegesen a természetet, de ha elveszítjük kapcsolatunkat a természettel, nem azt jelenti-e ez, hogy elveszítjük kapcsolatunkat az emberrel, önmagunkkal? A szépséget és a szeretetet magunkon kívül keressük, az emberekben, vagyontárgyakban. Ezek sokkal fontosabbá válnak, mint maga a szeretet. A vagyontárgyak gyönyört jelentenek, és mivel ragaszkodunk az gyönyörhöz, a szeretet száműzve van. A szépség bennünk van, nem pedig feltétlenül a minket körülvevő dolgokban. Ha a minket körülvevő dolgok fontosabbá válnak, és mi szépséggel ruházzuk fel ezeket, akkor a bennünk lévő szeretet csökken. Ezért ahogyan a világ egyre erőszakosabbá, materialistábbá válik, mindinkább a múzeumokkal és vagyontárgyakkal próbáljuk meg eltakarni saját meztelenségünket, és kitölteni ürességünket.
- Miért mondja, hogy amikor szépséget látunk az emberekben és a minket körülvevő tárgyakban, és amikor gyönyörben van részünk, akkor ez csökkenti a bennünk lévő szépséget és szeretetet?
Minden függőség bírvágyat szül bennünk, és azzá a dologgá válunk, amit birtokolunk. Az én birtokomban van ez a ház - én vagyok ez a ház. Az elhaladó lovas, a tulajdona fölött érzett büszkeség, maga pedig a ló szépsége és méltósága sokkal lényegesebb, mint az emberé. Ezért aztán függőségünk egy szép ívű vonaltól vagy egy kedves arctól minden bizonnyal kisebbíti a megfigyelőt; ami nem jelenti azt, hogy nem szabad tudomást vennünk egy szép ívű vonalról vagy egy kedves arcról; csupán azt jelenti, hogy amikor a rajtunk kívül lévő dolgok nagy jelentőségre tesznek szert, belülről mi magunk szűkölködővé válunk.
- Azt mondja, hogy amikor reagálok arra a kedves arcra, belülről szegényebbé válok. Viszont ha nem reagálok rá, vagy valamely épület szép vonalvezetésére, elszigetelődöm, és érzéketlenné válok.
- Pontosan ott, ahol az elszigetelődés létrejön, biztosan függőség van, és a függőség gyönyört, következésképp félelmet szül. Ha valaki egyáltalán nem reagál, akkor ott vagy bénultságról, érzéketlenségről, vagy a kétségbeesésről van szó, amely a folytonos kielégülés okozta reménytelenségből fakad. Ezért mi mindörökre a kétségbeesés és remény, félelem és gyönyör, szeretet és gyűlölet kelepcéjében vergődünk. Ha szegénység támad belül, fellép a vágy, hogy ellensúlyozzuk. Ez az ellentétek feneketlen verme, azoké az ellentéteké, amelyek kitöltik és harccá változtatják az életet. Ezek az ellentétek mind egyformák, mert mind egy tőről fakadnak. A szeretet nem a függőség terméke, és a szeretetnek nincs ellentéte.
- De vajon nem létezik-e rútság a világon? És az nem a szépség ellentéte-e?
- Természetesen van a világon rútság, mint ahogyan gyűlölet, erőszak és más hasonló is. De miért veti ezt össze a szépséggel, az erőszakmentességgel? Azért tesszük ezt az összehasonlítást, mert az értékeknek bizonyos skáláját állítottuk fel, legfölülre tesszük azt, amit szépségnek nevezünk, a rútságot meg legalulra. Nem tud az erőszakra összehasonlítás nélkül tekinteni? És ha igen, mi történik? Azt fogja látni, hogy tényekkel van dolga, nem pedig véleményekkel nem azzal, aminek lennie kellene, nem méricskéléssel. Akkor azzal foglalkozhatunk, ami van, és azonnal cselekedhetünk; az, aminek lennie kellene ideológiává válik, ezért képzeletszülte és haszontalan valami. A szépség nem összehasonlítható, a szeretet sem, és ha azt mondjuk: ezt jobban szeretem, mint azt, akkor az többé nem szeretet.
- Visszatérve arra, amit mondtam, hogy ugyanis ha érzékenyek vagyunk, akkor készséggel és bonyodalommentesen reagálunk egy kedves arcra, egy gyönyörű vázára. Ez a meg nem gondolt reakció észrevétlenül átcsúszik függőségbe, gyönyörbe és mindazokba a bonyodalmakba, amelyeket ön felsorolt. A függőség ennek folytán számomra elkerülhetetlennek tűnik.
Létezik-e bármi - talán a halál kivételével -, ami elkerülhetetlen?
- Ha nem elkerülhetetlen, akkor ez azt jelenti, hogy szabályozhatom a viselkedésemet, amely ennek folytán gépies lesz.
- Az elkerülhetetlen folyamat látása jár azzal, hogy nem leszünk gépiesek. Az elme az, amely nem hajlandó meglátni azt, ami van, amely gépiessé válik.
- Ha látom az elkerülhetetlent, még mindig nem tudom, hol és hogyan kell megszabnom a határt.
- Nem kell határt szabni, viszont a látással együtt jár a saját cselekvése. Amikor azt kérdezi: hol kell megszabnom a határt, akkor ez a gondolat zavaró hatása, mert a gondolat fél, hogy fogságba kerül, és szabad akar lenni. A látás nem ilyen gondolati folyamat; a látás mindig új és friss és aktív. A gondolat mindig régi, sohasem friss. A látás és a gondolkodás két különböző kategória, és a kettő sohasem találkozik egymással. A szeretetnek és a szépségnek nincs ellentéte, és nem a belső szegénység folyományai. Ezért a szeretet a kezdetben van, nem végül.


XVIII.

A templomharangok szava az erdőkön keresztül, a víz fölött és a mélyen fekvő réten át terjedt. A hang aszerint volt más és más, hogy az erdőkön keresztül érkezett-e, a nyílt réteken át, vagy a gyors folyású, zajos patak fölött. A hangnak a fényhez hasonlóan van valamilyen minősége, amelyet a csend hoz létre; minél mélyebb a csend, annál inkább hallható a hang szépsége. Azon az estén, miközben a nap már a nyugati hegyek fölött járt, a harangok a hangja egészen rendkívüli volt. Mintha először hallottál volna harangszót. Nem olyan régi harangok voltak ezek, mint amilyenek az ősi katedrálisokban vannak, de az este érzetét hordozták. Egyetlen felhő sem látszott az égen. Az év leghosszabb napja volt, és a nap messze fenn, a lehető legészakabbra nyugodott le.
Szinte soha nem figyelünk oda egy kutya ugatására, gyerek sírására vagy egy arrajáró férfi nevetésére. Elkülönítjük magunkat mindentől, és aztán ebből az elszigeteltségből nézünk és hallgatunk mindent. Ez az elkülönülés roppant romboló hatású, mert minden konfliktus és zavar ebben gyökerezik. Ha valaki tökéletes csöndben hallgatta a harangoknak a hangját, az a hangok szárnyán utazott - vagy inkább a hang vitte magával hegyen-völgyön át. Ennek csak akkor volt érezhető, ha az ember nem különült el a hangtól, ha a részévé vált. A meditáció véget vet az elkülönülésnek, de nem valamilyen akarati vagy vágyból fakadó cselekvés révén, sem a még ki nem próbált dolgokban rejlő gyönyör keresése útján.
A meditáció nem válik el az élettől; az élet a mindennapok leglényege. Hallgatni harangokat, hallgatni a feleségével sétáló parasztnak a nevetését, hallgatni a tovakerekező kislány kerékpárjának csengőjét: ez az életnek nem csupán töredékes része, hanem teljessége, amit a meditáció nyit meg.

- Mit jelent önnek Isten? A modern világban, az egyetemisták, a munkások és a politikusok körében Isten halott. A papok számára fontos szó, alapot szolgáltat arra, hogy ragaszkodjanak állásukhoz, szerzett jogaikhoz mind fizikai, mind lelki tekintetben, az átlagember számára pedig - hát ő nem hiszem, hogy sokat törődik vele, legfeljebb bizonyos alkalmakkor, amikor valamilyen csapás éri, vagy ha tiszteletreméltó ember benyomását kívánja kelteni tiszteletreméltó szomszédai előtt. Máskülönben Isten alig jelent neki valamit. Elég hosszú utat tettem meg, hogy megtudjam öntől, miben hisz, vagy ha nem szereti ezt a szót, hogy megtudjam, létezik-e Isten az életében. Voltam Indiában, és különböző tanítókat kerestem fel a tanítványaikkal együtt, akik mind hisznek, vagy többé-kevésbé kitartanak amellett, hogy van Isten, és megmutatják a hozzá vezető utat. Szeretném megvitatni önnel, ha lehet, ezt az eléggé fontos kérdést, amely több ezer éve nem hagyja nyugodni az embert.
Más dolog a hit, és más a valóság. Az egyik rabsághoz vezet, a másik szabadsághoz. A kettőnek nincs köze egymáshoz. A hitet nem lehet feladni vagy félretenni, hogy megszerezzük a szabadságot. A szabadság nem valaminek a jutalma, nem a sárgarépa a szamár orra előtt. Fontos, hogy már az elején megértsük ezt - megértsük a hit és a valóság közötti ellentmondást.
A hit soha nem vezethet el a valósághoz. A hit a befolyások eredménye, vagy a félelem következménye, vagy valamilyen külső vagy belső, kényelmet nyújtó tekintélyből fakad. A valóságnak egyikhez sincs köze. Teljességgel más dolog, és nincs átjárás az egyikből a másikba. A teológus szilárd pontból indul ki. Hisz Istenben, egy Megváltóban vagy Krisnában vagy Krisztusban, és aztán elméje találékonyságának megfelelően elméleteket szövöget. A kommunista teoretikushoz hasonlóan egy fogalomhoz, egy formulához kötődik, és amit megsző, az saját gondolati tevékenységének az eredménye.
Az elővigyázatlanok beleakadnak ebbe, mint ahogyan az elővigyázatlan légy is beleakad a pók hálójába. A hit a félelemből vagy a hagyományból születik. Kétezer vagy tízezer évnyi propagandából a szavak vallásos rendszere lett, a hozzájuk tartozó szertartásokkal, dogmákkal és hitekkel együtt. A szó ezért rendkívüli fontosságúvá válik, és a szónak az ismételgetése hipnotizálja a hiszékenyeket. A hiszékenyek mindig hajlamosak hinni, elfogadni, engedelmeskedni, akár jó, akár rossz, akár ártalmas, akár jótékony az, amit kínálnak nekik. A hívő elme nem kutató elme, ezért a minta vagy az elv keretein belül marad. Olyan, mint a cölöphöz kikötött állat, amelyiknek csak akkora a mozgástere, amekkorát a kötél enged.
- Dehát ha nincs hitünk, semmink sincs! Én hiszek az istenben; hiszek a házasság szentségében; hiszek a túlvilágban és a tökéletesedés felé mutató evolúciós folyamatban. Számomra ezek a hitek roppant fontosak, mert irányt mutatnak, erkölcsöt; ha megfoszt a hitemtől, elvesztem.
- Jónak lenni és jóvá válni két különböző dolog. A jóság virágzása nem jóvá válás. Jóvá válni annyi, mint megtagadni a jóságot. Jobbá válni annyi, mint megtagadni azt, ami van; a jobb meghamisítja azt, ami van. Jónak lenni, az most van, a jelenben; jóvá válni, az a jövő, ami az elme szüleménye, a hit, az összehasonlítás és az időmintájának a foglya. Ahol ezt méricskélték, ott a jó megszűnik.
Nem az a fontos, hogy ön miben hisz, hogy milyen szabályokat, elveket, dogmákat és véleményeket vall, hanem hogy miért vallja ezeket egyáltalán, miért terheli meg velük az elméjét. Lényegesek? Ha komolyan teszi fel magának ezt a kérdést, rá fog jönni, hogy a félelemnek vagy megszokásnak, elfogadásnak a termékei. Ez az alapvető félelem tartja vissza, hogy részese legyen annak, ami van. Ez a félelem az, ami elkötelezettséget teremt. Természetes dolog, hogy részesei vagyunk valaminek; részesei vagyunk az életnek, tevékenységeinknek; benne vagyunk az életben, annak egész mozgásában. De az elkötelezettség szándékos cselekedete az elmének, amely töredékekben működik és gondolkodik; csakis valamilyen töredéknek lehetünk elkötelezve. Nem kötelezhetjük el szándékosan magunkat amellett, amit az egésznek tekintünk, mert ez a valamilyennek minősítés egy gondolati folyamat része, és a gondolat mindig elkülönítő, mindig töredékekben működik.
- Igaza van, nem lehetünk elkötelezettek, anélkül hogy megneveznénk azt, aminek elkötelezettjei vagyunk, és a megnevezés behatárolás.
- Ez a megállapítása pusztán szavak füzére, vagy olyan valóság, amelyet most ismert fel? Ha csupán szavak füzére, akkor ez hit, és ezért semmiféle értéke nincs. Ha valódi igazság, amelyet most fedezett fel, akkor ön szabad és tagadásban van. A hamis tagadása nem valamilyen állítás. Minden propaganda hamis, és az ember olyan propagandával él, amely a szappantól Istenig mindent felölel.
- Ön sarokba szorít engem a saját felfogásával. Nem egyfajta propaganda ez is - annak propagálása, amit lát?
Egyáltalán nem. Ön szorítja saját magát sarokba, ahol úgy kell szembenéznie a dolgokkal, ahogyan vannak, mindenféle rábeszélés, befolyásolás nélkül. Kezdi saját magától felismerni, mi az, ami valóságosan ott van ön előtt, ennélfogva megszabadul a másiktól, minden tekintélytől - a szótól, a személytől, az eszmétől. A látáshoz, nem szükséges hit. Ellenkezőleg, a látáshoz a hittől el kell távolodni. Csakis akkor látunk, ha negatív állapotban vagyunk, nem pedig valamilyen hit pozitív állapotában. A látás az a negatív állapot, amelyben egyedül az "ami van" az nyilvánvaló. A hit a tétlenségnek az az alapképlete, amely képmutatást szül, és ez a képmutatás az, ami ellen a fiatalabb generációk harcolnak és lázadnak. De a fiatalabb generáció az élete folyamán később foglyává válik ennek a képmutatásnak. A hit olyan veszély, amelyet teljes egészében el kell kerülnünk, ha látni akarjuk az igazságát annak, ami van. A politikus, a pap, a tiszteletre méltó polgár mindig egy bizonyos minta szerint tevékenykedik, és kényszeríti a többieket, hogy ök is eszerint éljenek, szavaival, ígéreteivel és reményeivel mindig elkápráztatja a meggondolatlanokat, az ostobákat. A minta tekintélye sokkal fontosabbá válik, mint annak szeretete, ami van. Ezért a tekintély gonosz dolog, akár a hit, a hagyomány, akár az erkölcsinek nevezett szokás tekintélyéről van szó.
- Megszabadulhatok ettől a félelemtől?
- Teljesen rossz a kérdésfeltevés, nem veszi észre? Ön maga a félelem; a félelem és ön nem két külön dolog. A szétválasztás a félelem, ez szüli a mintát, miszerint "le fogom győzni, el fogom fojtani, megszabadulok tőle". Ez az a hagyomány, amely a hiú reményt táplálja, hogy a félelem legyőzhető. Ha megérti, hogy ön maga a félelem, hogy a félelem és ön nem két külön dolog, akkor a félelem eltűnik. Akkor egyáltalán nincs szükség mintákra és hitekre. Akkor azzal élünk együtt, ami van, és látjuk az igazságát.
- De nem válaszolta meg az Istennel kapcsolatos kérdésemet, vagy igen?
- Menjen el bárhová, ahol istentisztelet folyik - ott van Isten? A kőben, a szóban, a szertartásban, a szépen formált dolgok szemléléséből fakadó érzésben? A vallások enyémre és tiédre osztották fel Istent, a kelet és a nyugat Isteneire, és mindegyik Isten megöli a többit. Hol található Isten? Valamelyik falevél alatt, az égen, a szívében, vagy Isten csupán szó, szimbólum, ami szavakba nem önthető valamit jelképez? Nyilvánvaló, hogy el kell felejtenünk a jelképet, az istentisztelet helyét, a szavak hálóját, amelyet az ember szőtt önmaga köré. Csak miután ezt megtettük, és nem előtte, kezdhetjük el azt kutatni, hogy létezik-e vagy sem olyan valóság, amely mérhetetlen.
- De ha mindezt elfelejtem, teljesen elveszett, üres, magányos vagyok - hogyan lássak neki a kutatásnak ebben az állapotban?
Azért van ebben az állapotban, mert sajnálja önmagát, és az önsajnálat utálatos. Azért van ebben az állapotban, mert valójában nem értette meg, hogy a hamis, az hamis. Ezt megértve roppant energiát és szabadságot nyer ahhoz, hogy az igazságot igazságként, és ne az elme illúziójaként vagy képzelődéseként lássa. Erre a szabadságra van szükség, hogy ennek talaján vizsgálhassuk meg, létezik-e vagy sem olyasmi, ami nem önthető szavakba. De ez nem tapasztalás, nem személyes teljesítmény. Minden ilyen értelemben vett tapasztalat elkülönítő, ellentmondásos létezést teremt. Ez a gondolkodóként, megfigyelőként való elkülönült létezés az, amely újabb és tágabb tapasztalatokat kíván, és amit kíván, meg is kapja - de ez nem az igazság lesz.
Az igazság nem az öné vagy az enyém. Ami az öné, azt meg lehet szervezni, ereklyeként lehet őrizni, ki lehet használni. Ez az, ami a világban történik. De az igazságot nem lehet megszervezni. A szépséghez és a szeretethez hasonlóan az igazság sem a birtokolható tárgyak birodalmában van.


XIX.

Ha valaki végigsétál a kisváros egyetlen, üzeletekkel teli utcáján, elhalad a pékség, a fotóüzlet, a könyvesbolt és a nyári vendéglő mellett, átmegy a híd alatt, el a szabóság mellett, újabb hídon megy át, elsétál a fűrészmalom előtt, aztán kiér az erdőbe, követi a patak folyását, megnéz minden útjába eső dolgot, szeme és minden érzékszerve teljesen éber, de egyetlen gondolat sincs az elméjében - akkor az fogja, mit jelent elszigeteltség nélkül lenni. Majd egy-két mérföldön át követi a patakot - megint csak egyetlen, akár csak rebbenésnyi gondolat nélkül -, nézi a rohanó vizet, hallgatja a hangját, nézi a színét, a szürkészöld hegyi vízfolyást, látja a fákat és az ágak között a kék eget, a zöld leveleket - megint csak egyetlen gondolat nélkül, egyetlen szó nélkül -, és akkor az fogja, mit jelent az, ha nincs tér az én és a fűszál között.
Ha továbbmegy a réteken az ezernyi virág között, amelyek minden elkézelhető színben pompáznak az élénkpirostól a sárgáig és a bíborig, a ragyogó, buja és zsenge zöld fűben, amelyet tisztára mosott az előző éjszakai eső - megint csak a gondolkodás gépezetének egyetlen rezdülése nélkül -, akkor az fogja, mi a szeretet. Ha felnéz a kék égre, a magasban bomló felhőkre, a zöld dombokra, amelyeknek körvonalai tisztán rajzolódnak ki az égre, ha látja a dús füvet és a fonnyadó virágot - ha a tegnap egyetlen szava nélkül néz; nos akkor, ha az elme teljesen nyugodt, csendes, semmilyen gondolat nem zavarja meg, ha a megfigyelő egyáltalán nincs jelen - akkor megvalósul az egység. Nem úgy, hogy eggyé válik a virággal vagy a felhővel vagy a távolba nyúló dombokkal; hanem, hogy a tökéletes nemlét érzése áll elő, amelyben megszűnik az én és a másik közötti megosztottság. Az asszony, aki a piacon vásárolt ennivalót viszi, a nagy fekete farkaskutya, a két labdázó gyerek - ha valaki képes mindezeket egyetlen szó nélkül, mindenféle méricskélés, képzettársítás nélkül nézni, akkor megszűnik a viszály az én és a másik között. Ez az állapot, ez a szónélküliség, gondolatnélküliség az elme síkja, amelynek nincsenek olyan korlátai, olyan határai, amelyeken belül létezhet az én és a nem én. Nehogy azt higgye bárki, hogy ez képzelgés vagy a fantázia csapongása vagy valamilyen vágyott misztikus élmény; nem az. Olyan valóságos, mint a méh a virágon vagy a kislány a kerékpárján vagy az a férfi, aki éppen mászik fel a létrán, hogy kifesse a házat - az elmének a maga elkülönültségében való minden konfliktusa véget ért. A megfigyelő tekintete nélkül néz, a szó értéke és a tegnap mértéke nélkül. A szeretet tekintete más, mint a gondolat tekintete. Az egyik abba az irányba vezet, ahová a gondolkodás nem tudja követni, a másik pedig elkülönüléshez, konfliktushoz és szomorúsághoz. Ebből a szomorúságból nem lehet a másikhoz eljutni. A kettő közötti távolságot a gondolat teremti meg, és a gondolat akármekkorákat lép is, nem éri el a másikat.
Visszafelé sétálva a kis majorságok, a rétek és a vasútvonal mellett látni fogja, hogy a tegnap véget ért: az élet ott kezdődik, ahol a gondolatnak vége.

- Miért van az, hogy nem tudok őszintén beszélni? - kérdezte a nő. - Természetesen őszintétlen vagyok. Nem azért, mert az akarok lenni, hanem csak úgy kiszalad a számon. Olyasmiket mondok, amiket nem gondolok komolyan. Nem a semmitmondó udvarias társalgásról beszélek - olyankor tudjuk, hogy a beszélgetés kedvéért beszélünk. Viszont amikor komolyra fordítom a szót, akkor is rajtakapom magam, hogy olyasmiket mondok, olyasmiket csinálok, amik teljesen őszintétlenek. Észrevettem ezt a férjemen is. Mond valamit, és egészen mást csinál. Ígéretet tesz, de pontosan tudható, hogy addig sem gondolja komolyan, míg kimondja; és ha felhívom erre a figyelmét, ingerült lesz, néha egészen felbőszül. Mindketten tudjuk, hogy sok mindenben őszintétlenek vagyunk. A minap megígért valamit valakinek, akit kifejezetten becsül, és az illető a férjem szavában bízva ment el. A férjem azonban nem tartotta be az ígéretét, és mindenféle kifogásokat talált ki, hogy bebizonyítsa, neki van igaza, nem a másiknak. Jól ismert játék ez, amelyet önmagunkkal és másokkal játszunk - része a társadalmi rendszernek és kapcsolatainknak. Néha az egész olyan szintet ér el, hogy az már nagyon csúnya és nyugtalanító - én eljutottam idáig. Nagyon nyugtalan vagyok, és nem csupán a férjem miatt, hanem magam miatt meg mindazok miatt, akik egy valamit mondanak, mást tesznek és megint mást gondolnak. A politikus ígérget, és pontosan lehet tudni, hogy mit ér az ígérete. Földi mennyországot ígér, és tudjuk jól, hogy földi poklot fog teremteni - aztán olyan tényezőkre fog hivatkozni, amelyekről nem ő tehet. Miért van az, hogy az ember alapvetően őszintétlen?
Mit jelent az őszinteség? Lehet-e őszinteség - vagyis világos kép, amikor a dolgokat olyannak látjuk, amilyenek -, mindaddig amíg elv, eszme, piedesztálra emelt képlet van? Lehet-e valaki egyenes ember, ha zűrzavar van körülötte? Létezhet-e szépség, ha előírják, hogy mi a szép vagy becsületes? Ha szétválasztódott az, ami van, és aminek lennie kellene, lehet-e szó őszinteségről - vagy csupán tanulmányos és tiszteletreméltó őszintétlenségről? Mi két dolog között nőttünk fel - aközött, ami valóban van, és aközött, ami lehetne. A kettő közötti sávban - időbeli és térbeli sávban - helyezkedik el egész neveltetésünk, erkölcsünk, vergődésünk. Zaklatott pillantást vetünk hol az egyikre, hol a másikra, a félelem pillantását és a remény pillantását. És lehetséges-e őszinteség, becsületesség abban az állapotban, amelyet a társadalom oktatásnak nevez? Amikor azt mondjuk, hogy őszintétlenek vagyunk, lényegében véve arra gondolunk, hogy összehasonlítják azt, amit mondtunk, azzal, ami van. Valaki mondott valamit, amit nem gondolt komolyan, talán hogy átmenetileg biztosítson valakit valamiről, vagy mert az illető ideges, nem mer vagy szégyell kimondani valamit, ami valójában van. Tehát az ideges szorongás és a félelem tesz minket őszintétlenné. Ha sikert akarunk elérni, valamennyire őszintétlennek kell lennünk, hízelegnünk kell, ravasznak, álnoknak kell lennünk, hogy célt érjünk. Vagy ha olyan tekintélyre vagy pozícióra tettünk szert, amelyet meg akarunk védelmezni. Ezért minden ellenállás, minden védekezés az őszintétlenség egy-egy formája. Őszintének lenni azt jelenti, hogy nincsenek illúzióink önmagunkkal kapcsolatban, és nincs meg bennünk az illúzió csírája sem - ez pedig a vágy és a gyönyör.
- Azt akarja mondani, hogy a vágy illúziót szül? Én egy szép házra vágyom - ebben nincs semmi illúzió. Arra vágyom, hogy a férjem jobb pozicióba kerüljön - ebben sem látok semmiféle illúziót!
-A vágyban mindig ott van a jobb, a nagyobb, a több. A vágyban ott van a mérték, az összehasonlítás - és az illúzió gyökere az összehasonlítás. A jó nem a jobb, és egész életünk arra megy rá, hogy a jobbat hajszoljuk - akár egy jobb fürdőszobáról, egy jobb pozícióról akár egy jobb istenről van szó. Az elégedetlenség azzal, ami van, előidézi a változást abban, ami van - ez pedig csupán javított folytatása annak, ami van. A javítás nem változás, és ez az örökös javítgatás az - mind önmagunkban, mind a társadalom erkölcsében -, ami őszintétlenséget szül.
- Nem vagyok biztos benne, hogy tudom-e követni, és abban sem, hogy akarom-e - mondta a nő elmosolyodva. - Verbálisan értem, amit mond, de hová vezet mindez? Nagyon megijeszt. Ha aszerint élnék, valóságosan, amit mond, a férjem esetleg elveszítené az állását, mert az üzleti világban rengeteg az őszintétlenség. A gyerekeinket is versengésre, a fennmaradásért folytatott küzdelemre neveljük. És ha most annak alapján, amit ön mond, rádöbbenek, hogy őszintétlenségre szoktatjuk őket - nem nyíltan természetesen, hanem kifinomult és fondorlatos módszerekkel -, akkor rettegni kezdek értük. Hogyan szembesülhetnének a világgal, amely oly őszintétlen és brutális, ha nincs bennük is valamennyi ebből az őszintétlenségből és brutalitásból? Ó, tudom én, hogy rettenetes dolgokat mondok, dehát éppen erről van szó! Most kezdem látni, milyen mélységesen őszintétlen vagyok!
- Minden elv, eszmény nélkül élni annyi, mint azzal szembenézve élni, ami percről percre van. Az valóságos szembenézés azzal, ami van - és ez azt jelenti, hogy teljes egészében kapcsolatban kell lenni vele, nem a szó által vagy múltbeli képzettársítások és emlékek révén, hanem közvetlenül érintkezni - nos, ez az őszinteség. Tudni, hogy hazudtunk, és nem keresni rá mentséget, hanem látni a hazugság valóságos tényét, ez az őszinteség; és ebben az őszinteségben nagy-nagy szépség van. A szépség nem bánt senkit. Aki azt mondja, hazug vagyok, az elismeri a tényt; a hibát hibaként ismeri el. De aki mentségeket, kifogásokat és igazolást keres rá, az őszintétlen, és ebben önsajnálat van. Az önsajnálat az őszintétlenség sötétsége. Ez nem azt jelenti, hogy könyörtelennek, hanem inkább hogy figyelmesnek kell lennünk önmagunkkal. Figyelmesnek lenni annyi, mint törődni, szemlélni.
- Hát én bizony nem erre számítottam, amikor eljöttem önhöz. Eléggé szégyelltem magam az őszintétlenségem miatt, és nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta. Az, hogy képtelen voltam bármit tenni, bűntudatttal töltött el, és a bűnnel szembeni harc vagy ellenállás újabb problémákat okoz. Most alaposan végig kell gondolnom mindazt, amit mondott.
Ha javasolhatok valamit, inkább ne gondolja végig. Lássa át azonnal, úgy, ahogy van. Ennek a látásnak az alapján valami új fog történni. Ha viszont végiggondolja, újra ott találja magát a régi csapdában.


XX.

Az állatban az alkalmazkodási és engedelmességi ösztönök természetesek és az életben maradáshoz kellenek, az emberben viszont veszélyessé válnak. Az alkalmazkodás és engedelmesség az emberben utánzássá válik, azzal jár, hogy behódol a társadalmi mintának, amelyet ő maga hozott létre. Szabadság nélkül az intelligencia nem működhet. A cselekedetben megnyilvánuló engedelmesség és elfogadás természetének megértése hozza magával a szabadságot. A szabadság nem az ösztön, hogy azt tegyük, amit akarunk. Egy rendkívül összetett társadalomban ez nem lehetséges; innen ered a konfliktus az egyes ember és a társadalom, a sok és az egy között.

Nagy forróság uralkodott napokon keresztül; fojtogató volt a hőség, ebben a magasságban a nap sugarai behatoltak a test minden pórusába, és szédülést okoztak. A hó gyorsan olvadt, és a patak vize mindinkább megbarnult. A nagy vízesés csak úgy zuhogott. Egy nagy, talán egy kilométernél is hosszabb gleccserből kapta az utánpótlást. Ez a patak soha nem fog kiszáradni.
Aznap este megfordult az idő. Felhők gyülekeztek a hegyek fölött, dörgött az ég, villámlott, és elkezdett esni; érezni lehetett az eső szagát.

Hárman vagy négyen voltak a folyóra néző kis szobában. A világ különböző tájairól származtak, és közös kérdésük volt. A kérdés nem is tűnt olyan fontosnak, mint az állapotuk maga. Ez utóbbi sokkal árulkodóbb volt. A kérdés egy ajtóra hasonlított, amely sokszobás házba vezet. Nem voltak jó egészségben, és a maguk módján eléggé boldogtalannak látszottak. Iskolázottak voltak - már amit ez jelent; számos nyelven beszéltek és ápolatlan benyomást keltettek.
- Miért ne használjunk kábítószereket? Ön szemlátomást ez ellen van. Nagy hírű barátai használtak kábítószereket, könyveket írtak ezekről, másokat arra bíztattak, hogy használjanak, és ettől nagy intenzitással élték meg egy egyszerű virág szépségét. Mi is szedjük ezeket, és szeretnénk tudni, hogy ön miért ellenzi az ilyen kémiai kísérleteket. Végtére is az egész emberi szervezet egyetlen biokémiai folyamat, és valamilyen újabb vegyianyag bejuttatásával olyan tapasztalatban lehet részünk, amely közelebb vihet a valósághoz. Ön személy szerint nem fogyasztott kábítószert, ugye? Hogyan ítélheti el akkor, anélkül hogy kipróbálta volna.
- Nem, nem használtunk kábítószert. Dehát részegnek kell-e lennünk, hogy tudjuk, mi a józanság? Beteggé kell-e tennünk magunkat, hogy rájöjjünk, mi az egészség? Mivel számos dolog kapcsolódik a kábítószer-fogyasztáshoz, járjunk el óvatosan a teljes kérdéskör megvizsgálásakor. Mi szükség van egyáltalán a kábítószerezésre - olyan kábítószerekre, amelyek a tudat pszichedélikus kitágítását ígérik, pompás látomásokkal és felfokozottsággal kecsegtetnek? Aki szedi ezeket, azért szedi, mert a saját érzékelő képessége eltompult. Elhalványult számára a fény, és az élete igencsak sekélyes, középszerű és értelmetlen; azért szokták ezeket szedni, hogy túlemelkedjenek a középszerűségen.
Az értelmiség a kábítószerrel új életmódot teremtett. Akármerre nézünk a világban, mindenütt a viszályt látjuk, a neurótikus kényszerképzeteket, az élet fájdalmas gyötrelmét. Tisztában vagyunk az ember agresszivitásával, brutalitásával, szélsőséges önzésével, amit semmilyen vallás, semmilyen törvény, semmilyen társadalmi erkölcs nem képes megfékezni.
Hatalmas anarchia van az emberben - és hatalmas tudományos képességekkel rendelkezik. Ez az egyensúlyhiány okozza a pusztítást a világban. Az áthidalhatatlan szakadék a fejlett technika és az ember kegyetlensége között óriási káosz és rengeteg szenvedés forrása. Ez nyilvánvaló. Ezért az értelmiségi, aki a legkülönfélébb elméletekkel játszadozott el - Védanta, zen, kommunista eszmék és így tovább -, miután nem talált kiutat az ember nyomasztó helyzetéből, most a csodaszer felé fordul, amely majd dinamikus értelmet és harmóniát fog teremteni. Ennek a csodaszernek a felfedezését - ami tökéletes válasz lesz mindenre - a tudóstól várják, és ő talán elő is fogja állítani. És az írók és az értelmiségiek állást foglalnak majd mellette, hogy ne legyen többé háború, mint ahogyan tegnap a kommunizmus vagy a fasizmus mellett törtek lándzsát.
Az elme azonban, amelynek rendkívüli képességei vannak tudományos felfedezéseknek és azok megvalósításához, továbbra is kisszerű, szűk és vakbuzgó, és minden bizonnyal ilyen is marad továbbra, nem igaz? Önök valamelyik kábítószer révén fergeteges és kirobbanó élményhez juthatnak, de ettől el szűnik-e az emberben mélyen gyökerező agresszivitás, bestialitás és bánat? Ha ezek a kábítószerek meg tudják oldani a kapcsolatok bonyolult és összetett problémáit, akkor nincs miről beszélni többé, mert akkor a kapcsolat, az igazság iránti igény, a szomorúság megszűntetése mind, mind egyszerű üggyé válik, csak be kell vennünk egy csipetnyit az új csodaszerből.
Ez nyilvánvalóan hamis megközelítés, ugye? Mondják, hogy ezek a kábítószerek olyan élményt adnak, amelyek közelebb visznek a valósághoz, ennélfogva reményt és bíztatást nyújtanak. De az árnyék nem a valóság; a jelkép nem a tény. Szerte a világban megfigyelhető, hogy mindenütt a jelképet imádják, és nem az igazságot. Nem szemfényvesztés-e tehát azt állítani, hogy ezeknek a kábítószereknek az erdményeként közelebb kerülünk az igazsághoz?
Nincs olyan nagy hatású csodaszer, amely valaha is megoldhatná a mi emberi problémáinkat. Ezek csakis úgy oldhatók meg, ha gyökeres forradalom megy végbe az ember elméjében és szívében. Ez kemény és kitartó munkát követel, azt, hogy lássunk, halljunk, és ennek folytán roppant érzékenyek legyünk.
Az érzékenység legmagasabb rendű formája a legmagasabb rendű intelligencia, és nincs az az ember által kitalált kábítószer, amely megteremtheti ezt az intelligenciát. Enélkül az intelligencia nélkül nincs szeretet; és a szeretet kapcsolat. Enélkül a szeretet nélkül nem létezhet dinamikus egyensúly az emberben. Ez a szeretet nem átadható - nem adhatják a papok, sem az isteneik, nem adhatja egyetlen filozófus, sem semmilyen csodaszer.