Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


AZ EZEREGYÉJSZAKA LEGSZEBB MESÉI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár


Tartalom

Sahriár király és Sehrezád (Honti Rezső fordítása)
Aladdin csodalámpája (Benedek Elek fordítása)
A halász és a gonosz szellem (Benedek Elek fordítása)
Tengerjáró Szindbád kalandjai
      Szindbád első útja (Benedek Elek fordítása)
      Szindbád második útja (Benedek Elek fordítása)
      Szindbád harmadik útja (Benedek Elek fordítása)
      Szindbád negyedik útja (Honti Rezső fordítása)
      Szindbád ötödik útja (Benedek Elek fordítása)
      Szindbád hatodik útja (Honti Rezső fordítása)
      Szindbád hetedik útja (Honti Rezső fordítása)
Ali baba és a negyven rabló (Benedek Elek fordítása)
Az ébenfa ló (Benedek Elek fordítása)
Hasszán (Benedek Elek fordítása)
A kereskedő és a gonosz szellem (Benedek Elek fordítása)
Ali Khodzsa és a bölcs kisfiú története (Honti Rezső fordítása)


SAHRIÁR KIRÁLY ÉS SEHREZÁD

Élt hajdanában, réges-régen, India és Kína szigetein egy hatalmas király: Sahriárnak nevezték. Nagy hadserege, díszes őrsége volt, szolgák mérhetetlen serege és fényes kíséret vette körül. Birodalmán mély bölcsességgel és igazságszeretettel uralkodott, kiérdemelvén népei szeretetét.

Felesége azonban gonosz asszony volt. Sahriár király, amidőn rájött bűneire, halállal büntette, és elkeseredésében megfogadta, hogy ismét megházasodik, de mindig csak egy napra: egyik nap nőül vesz egy fiatal lányt, másnap pedig leütteti a fejét, így is cselekedett nap-nap után, három esztendőn keresztül. Mérhetetlen volt a kétségbeesés az egész országban, a nép jajveszékelt, a lányos családok szertefutottak; az egész fővárosban egyetlen felnőtt leány sem maradt. Amikor a király ismét megparancsolta vezírjének, hogy szokás szerint vezessen hozzá új menyasszonyt, a vezír hasztalan keresett: egy leányt se talált. Elkeseredetten, bánatosan és a király haragjától félve ment haza.

Ennek a vezírnek volt két leánya. A nagyobbikat Sehrezádnak hívták, a kisebbiket Dunjazádnak. Az idősebbik sok könyvet olvasott, jártas volt hajdani királyok élettörténetében, régi népek történelmében. Nevezetes volt arról is, hogy ezer könyvet gyűjtött össze a régi népek és királyok históriáiból, meg a költők műveiből. Ez a Sehrezád most megkérdezte apjától:

- Édesapám, miért változott meg úgy a kedved, miért vagy tele búval, gonddal?

A vezír leányának kérdésére elbeszélte elejétől végig a királlyal való dolgát. Mire Sehrezád így szólt:

- Kérve kérlek édesapám, adj engem feleségül a királyhoz! Vagy meghalok, és feláldozom magamat az igazhívők leányaiért, vagy életben maradok és akkor én mentem meg őket ettől a nagy veszedelemtől.

A vezír pedig ezt válaszolta:

- Az istenért! Soha! Kockára tennéd életedet?

De a leány hajthatatlan volt:

- Kár a szóért - mondotta - ennek meg kell lenni!

Mit tehetett a vezír egyebet: felöltöztette leányát menyegzői díszbe és elment, jelentette a királynak, hogy talált menyasszonyt, Sehrezád pedig így szólt a húgához:

- Ha én már a királynál leszek, érted küldök, és elhozatlak. Majd ha ott vagy, és alkalmasnak látod az időt, szólj hozzám ekképpen: »Testvérem, mesélj nekem valami érdekes történetet, hadd virrasszuk így át az éjszakát«. Mire én belefogok mesémbe, és ha Allah akarja, ebben rejlik a mi megszabadulásunk.

Ezután édesapja, a vezír elvezette Sehrezádot a királyhoz. Amikor ez megpillantotta, örömmel kérdezte:

- Hát elhoztad, akit kívántam?

- Parancsára, királyom - felelt a vezír.

Este, mikor nyugovóra tértek, Sehrezád sírva fakadt. A király megkérdezte, mi bántja.

- Ó, uram királyom - válaszol Sehrezád - lásd, van egy kedves húgom, tőle szeretnék elbúcsúzni.

A király elküldött Dunjazádért. Dunjazád megölelte nővérét, és leült a kerevet elé. Éjféltájban pedig így szólt nővéréhez:

- Ó, édes testvérem, szemünkre nem jön álom! Mesélj valami szép történetet, hadd szálljanak az álmatlan órák.

- Szíves örömest - felelt Sehrezád - ha a nemes király megengedi. A király is álmatlan volt és nyugtalan, örült hát, hogy mesét hallhat.

- Mesélj hát - mondotta.

Sehrezád nagy örömmel fogott első meséjébe. A király egész éjjel hallgatta. De Sehrezád csak a mese közepén tartott még és íme: a hajnal pirkadni kezdett; Sehrezád félbeszakította történetét. Dunjazád felkiáltott:

- Ó, be szép is a meséd, be kedves, be gyönyörű!

Sehrezád így felelt:

- Mi ez ahhoz képest, amit holnap éjszaka mesélhetnék, ha életem megkímélné a király!

Mire a király így szólt magában:

- Allahra, nem fejeztetem le addig, míg meg nem hallom a mese másik felét.

Ezután kiment fogadótermébe. Ott állott a vezír, leánya halotti leplével kezében. A király parancsokat osztogatott, intézte az ország dolgait, míg csak a nap végére nem járt. A vezírnek egy szót sem szólt a történtekről. Az pedig nem szűnt meg álmélkodni. Mikor az udvar este szétoszlott, Sahriár király visszatért lakosztályába. S amint leszállt a második éjszaka, Dunjazád így szólt nővéréhez:

- Ó, kedves testvérem, mondd el történeted második felét is!

Sehrezád pedig így szólt:

- Boldogan és örömmel, ha a király is úgy akarja.

- Mesélj csak tovább! - mondotta a király, és Sehrezád tovább mesélt... tovább ezer éjszakán keresztül.

Sehrezádnak ez idő alatt három fiúgyermeke született. Mikor az ezeregyedik éjszaka bevégezte meséit, leborult a király lába elé, és így szólt hozzá:

- Ó, minden idők legnagyobb királya, én a te rabnőd vagyok. Ezeregy éjszakán át elmeséltem neked régi nemzetségek, régi idők népeinek történetét. Kérhetlek-e téged most arra, hogy teljesítsd egy kívánságomat?

És a király így felelt:

- Csak szólj, Sehrezád, megadom, amit kívánsz.

Sehrezád pedig előhívatta a dajkákat, és ezt mondta nekik:

- Hozzátok be gyermekeimet!

Tüstént be is hozták a három kisfiút: egyik közülük már ment, a másik a földön csúszkált, a harmadik még csecsemő volt. Sehrezád a király elé lépett velük, és így szólt:

- Ó, királyom, íme a gyermekeid! Én most azért könyörgök hozzád: kímélj meg a haláltól e gyermekek kedvéért. Mert ha megöletsz, anyátlanul maradnak ezek a kicsinyek; nem lesz asszony, aki úgy gondozza őket, mint én.

A király könnyekre fakadt, szívéhez szorította kisfiáit, és így szólt:

- Ó, Sehrezád, én már a gyermekek születése előtt megkegyelmeztem neked, mert erényes, tisztalelkű, okos és jámbor vagy. Allah áldjon meg téged, apádat és anyádat, a tövet és a hajtást! Allah a tanom, hogy nem lesz semmi bántódásod!

Sehrezád megcsókolta a király kezét, leborult előtte, és végtelen boldogsággal mondta:

- Allah nyújtsa hosszúra életedet, és növelje méltóságodat és hatalmadat!

Nagy öröm támadt a palotában és városszerte; olyan éjszaka volt ez, amilyet kevés élő ember látott, világosabb volt, mint a fénylő nappal. Másnap reggel boldogan ébredt a király, összehívatta minden katonáját, a vezírnek pedig pompás, csillogó díszruhát ajándékozott, és így szólt hozzá:

- Allah áldjon meg, hogy hozzám adtad tündökletes lelkű leányodat. Megbántam immár, hogy oly sokat elpusztítottam népem leányai közül! És ez az ő érdeme! Okosnak, erkölcsösnek, tisztának és erényesnek ismertem meg őt, három fiúgyermekkel is megajándékozott, dicsértessék érte Allah!

A király díszes ruhákat ajándékozott a birodalom főembereinek, és elrendelte, hogy harminc napra ékesítsék fel a várost.

Fel is ékesítették hát pompásan a várost; ehhez foghatót eddig senki sem látott. Peregtek a dobok, szóltak a trombiták, egymást követték a vitézi játékok: részvevőiket a király dúsan megjutalmazta. A szegények közt is alamizsnát osztatott, és minden alattvalójára, birodalma minden népére kiterjesztette jótékony gondosságát. Ő, és országának népei jólétben, örömben, gyönyörűségben és boldogságban éltek, míg el nem érte őket az örömök elrontója és a kötelékek felbontója: a halál.


ALADDIN CSODALÁMPÁJA

Kína egyik nagy városában élt egy szabó, akinek Musztafa Aladdin volt a neve. Ez a szabó alig tudta megkeresni a mindennapi kenyeret magának, feleségének és fiának, akit ugyancsak Aladdinnak neveztek. Nem volt elég a szegénység, Musztafa Aladdint az is bántotta, hogy a fia szófogadatlan, naplopó, szüntelenül játékon jár az esze, egész nap az utcán csatangol. Szerette volna megtanítani a maga mesterségére, de Aladdinnak nem fűlött a munkához a foga. Sokat búsult emiatt a szegény szabó, és addig búsult, addig emésztődött, mígnem a szüntelen emésztődés a sírba vitte.

Férje halála után az özvegyasszony eladott minden szerszámot, el a megmaradt posztót, és gyapotfonással szerezte meg a mindennapit. Aladdin ekkor már betöltötte a tizenötödik esztendejét, de még mindig az utcán kóborolt, a kisebb fiúkkal játszott, semmiféle mesterségre nem volt kedve. Egyszer, amint javában játszott a fiúkkal, egy idegen embernek megakadt rajta a szeme. Ez az idegen híres afrikai varázsló volt: egyenest Afrikából jött Kínába. Sokáig nézte a gyermekek játékát, aztán tovább ment, de közben valakitől megtudakolta, ki is ez az Aladdin. Visszatért a játszó gyermekekhez, félrehívta Aladdint, és megkérdezte tőle:

- Mondd, fiam, nem Musztafa, a szabó a te apád?

- Ő volt - felelte Aladdin - de már meghalt.

A varázsló összevissza ölelte, csókolta Aladdint mondván:

- Édes fiam, ne csodálkozzál, hogy megöleltelek, megcsókoltalak, mert én a nagybátyád vagyok. Messze földről jöttem haza, szülőhazámba.

Kikérdezte a fiút az anyjáról is, egy marék pénzt adott neki, és azt mondta:

- Most eredj haza, édes fiam, üzenem édesanyádnak, hogy holnap reggel meglátogatom.

Nagy örömmel futott haza Aladdin, elbeszélte, hogy kivel találkozott; hogy a nagybácsi pénzt is adott neki, és holnap reggel eljön látogatóba. Csodálkozott az asszony, mert a férjének volt ugyan egy testvére, de az réges-régen meghalt. Másnap újra találkozott Aladdin a varázslóval, az ismét megölelte, megcsókolta, és most már két aranyat adott neki azzal, hogy vigye haza, adja át édesanyjának, este majd maga is elmegy hozzájuk vacsorára. Még nagyobb volt az asszony álmélkodása, és most már kételkedni kezdett: vajon valóban meghalt-e férje testvére. Kisietett a piacra, és ott mindenféle finomságot vásárolt.

Este csakugyan megjött a varázsló, finom itókát és gyümölcsöt hozott. Asztalhoz ültek, s a varázsló így szólt:

- Ne csodálkozzál, kedves sógorasszony, hogy mostanáig sohasem láttál. Teljes negyven esztendeje hagytam el hazámat. Bejártam Indiát, Perzsiát, Arábiát, Egyiptomot. Legutóbb Afrikában laktam hosszú ideig. Ámde egyszerre csak elfogott a honvágy: nem volt többé maradásom.

Hirtelen Aladdinhoz fordult, és megkérdezte tőle:

- Tanultál-e valami mesterséget, fiam?

Aladdin zavartan sütötte le szemét; anyja válaszolt helyette. Őszintén megvallotta az igazat, hogy Aladdin naplopó, szüntelen az utcán csavarog, és nem akar semmiféle mesterséget tanulni. Ő pedig már nem sokáig bírja a munkát. El is határozta, hogy legközelebb bezárja az ajtót a fia előtt: fel is út, le is út.

- Ejnye, ejnye - mondta a varázsló - hát semmiféle mesterség nem ízlik neked, fiam? Ha netalán kereskedő szeretnél lenni, szívesen nyitok neked boltot, megveszem a legdrágább és legfinomabb kelméket, így aztán sok pénzre tehetsz szert.

Aladdinnak nagy kedve támadt a kereskedésre. Másnap reggel a varázsló elvitte egy árushoz, ott a legfinomabb ruhába öltöztette, azután sorra látogatták az előkelőbb üzleteket, megnézték a szultán palotájának termeit (már amelyekbe szabad volt a bejárás). Végül a varázsló szállására tértek, ahol már egybegyűltek azok a kereskedők, akiket a varázsló ebédre hívott, hogy Aladdint bemutassa nekik.

Este a varázsló hazakísérte Aladdint. Anyja oda volt a boldogságtól, amikor Aladdinon megpillantotta a finom ruhát. Nem győzött hálálkodni a varázslónak, akiről most már szentül hitte, hogy a férje testvére. A varázsló azzal búcsúzott, hogy reggel eljön Aladdinért, és bejárják együtt a város csodaszép kertjeit. Ennek igen örült a fiú, mert a város kapuján túl még sohasem járt. Reggel jókor ébredt, izgatottan várta nagybátyját: jött is a varázsló. Azonmód elindultak, s csakhamar egy kapuhoz értek, mely szebbnél szebb, pompásabbnál pompásabb palotákra nyílt. Minden palotát körös-körül gyönyörű kert övezett, s ezekbe a kertekbe szabadon bemehetett akárki.

Aladdinnak csak úgy káprázott a szeme a szép látnivalóktól, észre sem vette, hogy már messze-messze járnak. Elhagyták a palotákat, és olyan kertbe léptek, amelyben nem állt palota, volt azonban szökőkút. Amellé telepedtek. Ekkor a varázsló mindenféle pompás ételt és gyümölcsöt vett elő a batyujából. Amikor aztán eleget ettek és pihentek, folytatták útjukat.

Nagy síkságra értek, amelyet magas hegyek vettek körül.

Aladdin már iszonyúan fáradt volt, arra kérte hát a nagybátyját: térjenek vissza. De a varázsló biztatta, hogy csak jöjjön, szeretne még egy kertet mutatni neki; szebb az valamennyinél.

Tovább mentek. Egyszerre csak két magas hegy közé jutottak.

- Helyben vagyunk - mondta a varázsló. - Édes fiam, olyan csodadolgokat látsz most, aminőket még nem látott emberi szem. Elébb azonban gyújts rőzsét, hogy tüzet gyújthassunk.

Aladdin hamarosan összegyűjtött egy halom rőzsét. A varázsló meggyújtotta, aztán füstölőszert dobott a tűzbe, mire hatalmas füstfelhő csapott a magasba. A varázsló mormolt valamit, de ebből Aladdin semmit sem értett. Egyszerre csak közvetlenül előttük kissé megnyílt a föld, és egy jókora kő emelkedett ki belőle, közepén egy bronzgyűrűvel. Iszonyúan megijedt Aladdin, ijedtében el akart futni, de a varázsló durván visszarántotta, és úgy pofon ütötte a szegény fiút, hogy orrán-száján megeredt a vér.

- Miért ütött meg, kedves bácsikám? - kérdezte sírva Aladdin.

- Tudd meg, hogy én apád helyett apád vagyok - felelt a varázsló - nem tartozom neked számadással. Különben - fordította szelídebbre a szavát - ne félj, cselekedjél akképpen, ahogy én meghagyom, majd meglátod, milyen nagy hasznodra lesz. E kő alatt, amelytől úgy megijedtél, rengeteg kincs fekszik. Mind a tied lesz, ha megfogadod a szavamat. Neked kell azonban bemenned a kincseskamrába, mert nekem nem szabad. Gyere hát, fogd meg a gyűrűt, emeld fel a követ.

Aladdin megfogta a gyűrűt és íme: a kő pehelyként felemelkedett. Aztán benézett a nyíláson. Mély barlangot látott, s a barlangban egy kis ajtót és néhány lépcsőt.

- Most figyelj ide - mondta a varázsló. - Ezeken a lépcsőkön lemégy. Az utolsó lépcsőnél nyitott ajtót találsz, azon át egy nagy boltozatos helyiségbe jutsz, amelyből három terem nyílik. A három teremben pedig jobbfelől is, balfelől is, négy nagy bronzedény, mind telis-tele arannyal, ezüsttel. Mielőtt az első terembe lépnél, öltözékedet jó szorosan csavard a tested köré. Csendesen menj végig a termeken, a falhoz közel ne lépj, semmihez hozzá ne nyúlj, mert akár a bronzedényeket, akár a falakat érinted: halál fia vagy. A harmadik teremből kertbe jutsz, szebbnél szebb gyümölcsfák vannak benne. De meg ne állj: addig menj, amíg egy széles teraszhoz nem érsz. Ötven lépcsőfok visz erre a teraszra. Ott aztán egy vakablakra lelsz, a vakablakban pedig egy égő lámpára. Ezt a lámpát vedd fel, oltsd el, a lámpa belét hajítsd el, az olajat ontsd ki, a lámpát pedig rejtsd el a kebledbe.

A varázsló lehúzott ujjáról egy gyűrűt, és Aladdin ujjara húzta. Azt mondta, hogy a gyűrű minden bajtól megóvja a fiút.

- Most pedig - szólt - indulj, édes fiam, majd meglátod, hogy a világ minden királyánál gazdagabbak leszünk.

Aladdin lement a lépcsőn, végigment a termeken, aztán a kertbe jutott. A fák ragyogóbbnál ragyogóbb gyümölcsöket teremtek, ám ezek nem is voltak igazi gyümölcsök, hanem drágakövek. Aladdinnak ugyan sejtelme sem volt az értékükről, neki csak a csillogásuk-villogásuk tetszett. Teleszedte velük a zsebét, majd megtalálta és keblébe dugta a lámpát, végül ugyanazon az úton, amelyen jött, visszament a nyíláshoz. A varázsló már türelmetlenül várta.

- Nyújtsa a kezét, bácsikám - kiáltotta Aladdin. - Segítsen ki innen.

- Elébb add ide a lámpát - mondta a varázsló - hiszen az akadályoz a járásban.

- Dehogy akadályoz - mondta Aladdin - segítsen csak fel, édes bátyám, tüstént odaadom.

A varázsló azt hitte, hogy Aladdin azért nem akarja oda adni a lámpát, mert észrevette annak bűvös erejét. Rettenetes haragra lobbant, füstölőszert dobott a tűzbe, varázsszavakat mormolt fölötte, és íme: a kő hirtelen visszafordult a nyílásra, és elzárta az utat Aladdin elől. A varázsló mindjárt indult is vissza Afrikába.

Szegény Aladdin, hasztalan kiáltozott, hasztalan sírt, könyörgött, hogy eressze ki a nagybácsi, inkább odaadja neki a lámpát; a varázsló már messze járt. Aladdin visszament hát a lépcsőn, ismét átvágott a termeken. Nézett jobbra, nézett balra, hátha valahol ajtót talál, amelyen kijuthat. De bizony nem talált. Kimerülten rogyott össze a lépcsőfokon, úgy várta szomorú halálát.

Már három napja emésztődött a barlangban, amikor véletlenül megdörzsölte a gyűrűt. Abban a pillanatban egy óriás, félelmetes külsejű szellem toppant elébe.

- Mit kívánsz? - kérdezte a szellem. - Aki a gyűrűt ujján viseli, annak rabszolgája vagyok és rabszolgája valamennyi társam.

- Nem bánom, akárki vagy - mondotta Aladdin - csak szabadíts ki innen.

Abban a pillanatban megnyílt a föld, és Aladdin ismét ott találta magát azon a helyen, ahol a varázslóval állott. Hazatért édesanyjához. Otthon a nagy éhségtől, a fáradtságtól, a sok gyötrődéstől ájultan esett össze.

Amikor magához tért, és evett egy keveset, elbeszélte édesanyjának, mi történt vele. Csak úgy szakadt az átok a szegény asszony szájából: átkozta a lelketlen varázslót, aki így megcsalta őt, és így megkínozta a fiát.

Másnap reggel felébredt Aladdin és reggelit kért. Csakhogy egy falat kenyér sem volt a háznál. Volt azonban a szegény asszonynak egy kevés gyapotfonala: elsietett vele a piacra, hátha kap érte annyit, hogy kitelik az árából a reggeli is, az ebéd is, a vacsora is.

- Ne vidd most a fonalat, édesanyám - mondta Aladdin - vidd ezt a lámpát, többet adnak érte.

Az asszony fogta a lámpát, de mert igen piszkosnak találta, vizes homokkal súrolni kezdte. Ámde alig ért a lámpához, egy óriás állott elébe, és így szólt:

- Mit kívánsz? Rabszolgája vagyok annak, aki e lámpát kezében tartja és rabszolgája valamennyi társam.

Az asszony ijedtében elájult. De bezzeg nem ájult el Aladdin! Gyorsan felkapta a lámpát, és így szólt:

- Azt kívánom, hogy hozz nekünk ennivalót.

Azonmód eltűnt a szellem. De a következő szempillantásban már egy jókora ezüsttállal, tizenkét ezüsttányérral, hat nagy fehér kenyérrel, két palack finom borral, két ezüst pohárral és sokféle finomabbnál finomabb étellel tért vissza. Mindezt letette a díványra, azzal eltűnt. Csakhamar magához tért az asszony is; szeme-szája elállt az ámulattól a sok minden jó láttára. Amikor aztán magához tért a csodálkozásból, megkérdezte Aladdint, honnét került oda az a sokféle jó.

- Most elébb csak együnk, édesanyám, majd elmondom - felelte Aladdin.

Hát ettek, ittak egész nap, közben a gyönyörű szép tányérokat, poharakat csodálták, de arról sejtelmük sem volt, hogy az mind csupa színezüst. Amikor aztán jól ettek-ittak, Aladdin elbeszélte, mi történt, amíg anyja eszméletlenül hevert a földön.

- Ó, fiam, fiam, - sopánkodott az asszony - mit beszélsz? Még sohasem hallottam senkitől, hogy szellemet látott volna. Ha van is szellem, miért nekem jelent meg, és miért nem neked, akinek már egyszer megjelent?

Mondta Aladdin:

- Neked, édesanyám, nem az a szellem jelent meg, amelyik nekem. Ezek a szellemek nagyságra egyformák, de más az arcok és a ruhájuk, aszerint, hogy melyik úrnak a szolgái. Aki nekem a kincseskamrában megjelent, az a gyűrű szolgája volt, aki meg neked jelent meg, az a lámpa szolgája volt.

- Mit mondasz? - szörnyülködött az asszony. - Hát a lámpád miatt fordult hozzám az a szörnyeteg? Vidd a szemem elől, én hozzá többet nem nyúlok. Legjobb lesz, ha eladod a lámpát is, a gyűrűt is.

- Nem, nem, édesanyám - mondotta Aladdin - nem adom el egyiket sem. A varázsló nem ok nélkül tette meg a nagy utat ezért a lámpáért. Most csak arra legyen gondunk, hogy a lámpa titkát senkinek el ne áruljuk. A gyűrűt sem adom el, mert az még sok veszedelemtől óvhat meg mindkettőnket.

Az asszony belenyugodott fia akaratába, és másnap, amikorra már minden elfogyott, amit a szellem hozott, Aladdin köpenye alá rejtett egy ezüsttányért, és eladta az egyik zsibárusnak egy aranyért, noha a tányér éppen hetvenkét aranyat ért. Aladdinnak azonban sejtelme sem volt a tányér értékéről, örült, hogy egy aranyat kapott érte. A péknél kenyeret vásárolt, a megmaradt pénzt pedig átadta anyjának; néhány napig abból éltek. Lassanként eladták mind a tizenkét ezüsttányért a zsibárusnak, aki minden tányérért egy-egy aranyat adott. Aztán a tálra került a sor: tíz aranyat kaptak érte.

Amikor a tíz arany is elfogyott, Aladdin megdörzsölte a lámpát, és mivel gyöngédebben dörzsölte, mint édesanyja, a szellem is szelídebb hangon kérdezte, hogy mit kíván. Ételt, italt kívánt Aladdin. A következő szempillantásban már jött is a szellem, éppen olyan tállal, tányérokkal, poharakkal, mint először. Hozott finom ételt, italt is, aztán eltűnt.

Ismét jól éltek, amíg ételben-italban tartott, s aztán megint csak sor került az ezüsttányérokra. Aladdin elindult a zsibárushoz egy tányérral. De útközben megállította egy öreg aranyműves, figyelmeztette, hogy ne vigye többé a zsibárushoz az eladnivalóját, mert nem adja meg az árát. Szívesen megvásárolja ő is, illendő árat fizet a tányérért, de ha Aladdin ezzel nem elégszik meg, ajánl ő más becsületes kereskedőt.

Amikor az aranyműves megpillantotta az ezüsttányért, s megtudta, hogy a zsibárus csak egy aranyat fizetett ilyen tányérért, felháborodottan kiáltott fel:

- Micsoda csaló! Hiszen ez a tányér hetvenkét aranyat ér! Én megadom a tányérod teljes árát, mivel mi aranyművesek nem az ezüstön akarunk nyerni, hanem a rajta végzett munkán.

Ezután Aladdin mindig az öreg aranyművesnek adta el a tányérokat, végül a tálat is. S ámbár sok pénzt szerzett így, igen szerényen éltek s anyja csak annyit költött a ruházatára, amennyit a gyapotfonással szerzett, így éltek sok esztendőn át az aranyművestől kapott aranyakból.

Aladdin pedig eljárogatott az arany-, ezüst- és selyemkereskedők boltjába. Sok pallérozott fejű emberrel megismerkedett, a velük való társalkodásban csiszolta elméjét, művelődött. Megismerte drágaköveinek igazi értékét; tudta immár, hogy velük az ékszeresek drágakövei sem nagyság, sem szépség dolgában nem versenyezhetnek. Ám ő minderről az édesanyjának sem szólt. Ennek köszönhette nagy szerencséjét, amely hamarosan bekövetkezett.

Telt, múlt az idő, Aladdin egyszer éppen akkor sétált az utcán, amikor kihirdették a szultán parancsolatját, hogy minden ember zárja be házát és boltját, és ki ne mozduljon onnan, amíg a szultán leánya, Badrulbudur hercegnő, a fürdőbe megy, meg onnan visszajön.

Aladdin szerette volna látni a szultán leányát. Sikerült is meglesnie. Földbe gyökeredzett a lába, amikor megpillantotta a hercegnőt. Álmodni se merte volna, hogy ilyen gyönyörű szép teremtés is van a világon.

E naptól kezdve megváltozott Aladdin. Amilyen vidám volt eddig, olyan szomorú lett most. Hiába faggatta édesanyja, hogy mi bántja; egy szóval sem válaszolt, naphosszat a díványon hevert, és elméje szüntelen a csodaszép szultánlány körül kerengett. Végre mégiscsak megszólalt. Nem tudta tovább rejtegetni titkát. Azt mondta: egy élete, egy halála, addig meg nem nyugszik, amíg feleségül nem veszi a szultán leányát.

- Ó, ó, édes fiam - szörnyülködött az anyja - talán bizony megháborodtál?

- Nem, édesanyám, nem háborodott meg az én elmém, és most már azt mondom, hogy megkéretem a hercegnő kezét, mégpedig általad kéretem meg.

- Általam? - rémüldözött az asszony. - Arra gondolsz, hogy én majd a szultán színe elé állok? És hogy mersz a szultán leányára gondolni, te, a szegény szabó fia? Hiszen a szultán még hercegnek sem akármelyiknek adja oda a leányát, hogyan adná hát neked?

- Ezt én mind jól megfontoltam - mondotta Aladdin - és halld ismét: általad akarom megkéretni a hercegnőt! És te nem is tagadhatod meg a kívánságomat, ha nem akarod, hogy meghaljak.

- Ó - ó fiam, ha legalább magunkfajtabéli lányt akarnál megkéretni velem! De még akkor is előbb valami mesterségbe kellene fognod! Hogy menjek én a szultán udvarába? Hogy adjam elő óhajtásodat? Hiszen bolondnak néznének engem, és csúfosan kikergetnének. Arra pedig gondoltál-e, hogy ajándék nélkül meg sem lehet jelenni a szultán előtt, és ha küldenél is ajándékot, küldhetnél te annyit, hogy azért hozzád, a szabó fiához adja a leányát?

- Hiszen ha csak ajándékon múlnék a dolog - mondotta Aladdin - akkor nem búsulnék, mert most már megmondhatom neked, hogy ez az üvegnek vélt fényes holmi csupa olyan értékes drágakő, hogy talán még a szultánnak sincs hozzájuk hasonló. Hozd be csak, anyám, a porcelántálat, öntsük bele drágaköveinket, rendezzük el őket színük szerint, hadd lássuk; hogy mutatnak így együtt?

Beleöntötték a drágaköveket a nagy porcelántálba, Aladdin elrendezte őket színük szerint, aztán nézték, nézték, sokáig nézték a nap világánál, csoda, hogy meg nem vakultak a nagy fényességtől, a nagy csillogástól. Annyit immár elismert az asszony, hogy ilyen ajándékot bizony elfogadhat a szultán is. De most meg azt hajtogatta, hogy ő nem tudja majd előadni a fia kívánságát. Végül is majd a sok-sok drágakő ottmarad a szultánnál, a hercegnő meg nem lesz Aladdin felesége. De hiába beszélt az asszony, nem tudott ellenállni Aladdin kérésének. Másnap aztán fogta a kendővel lekötött porcelántálat, úgy ment fel a szultán palotájába.

Éppen jókor, mert törvénynap volt. Együtt voltak a főbb emberek, és az ilyen törvénynapon rendszerint megjelent a szultán is.

Az asszony belépett egy nagy terembe, amely már tele volt ügyes-bajos emberekkel. Közéjük furakodott, úgy állt, hogy a szultán észrevehesse őt, ámde olyan sokan voltak, hogy Aladdin anyjára nem került sor. Nem került sor másnap sem, és nem került sor harmadszorra, negyedszerre és ki tudja hányadszorra sem. Talán soha nem is kerül sor rája, ha minden alkalommal szembe nem áll a szultánnal, aki végre is észrevette, és amikor a gyűlés után visszavonult a szobájába, azt mondta a nagyvezírnek:

- Egy szegény asszony már jó ideje minden törvénynapra eljön, kendőben rejteget valamit. Nem tudod, mi a kívánsága?

- Nem tudom, felség, valószínű, hogy valami jelentéktelen dolog miatt jött panaszra.

- Akármi is a panasza, legközelebb vezettesd elém - parancsolta a szultán.

Másnap csakugyan a szultán színe elé került Aladdin anyja. Földre borult, és úgy maradt, amíg nem szólt a szultán:

- Kelj fel, szegény asszony, mondd el panaszodat.

- Ó, felséges uram, nincs nekem panaszom. Kéréssel jöttem, olyan kéréssel, hogy alig merem előadni. Kérem felségedet, bocsásson meg nekem, szegény ügyefogyott asszonynak, hogy kérésemmel ide merészkedtem.

A szultán mindenkit kiküldött a teremből, csupán a nagyvezír maradt mellette, aztán intett az asszonynak, hogy beszéljen. Az asszony szép sorjában mindent elmondott. A szultánon éppenséggel nem látszott, hogy haragudnék a vakmerő kérés miatt. Megkérdezte, mi van a kendő alatt.

Sokáig szólni sem tudott a szultán, amikor megpillantotta a temérdek drágakövet, amelyekhez hasonló még az ő kincstárában sem volt. Hosszan, sokáig szótlanul nézte, csodálta a kincseket, végre aztán a nagyvezírhez fordult, és azt kérdezte:

- Mit szólsz ehhez az ajándékhoz? Mondjad, nem méltó lányomhoz az az ember, aki ilyen csodaszép ajándékokkal kedveskedik?

A nagyvezír ugyancsak megzavarodott, nem tudta hirtelenjében mit válaszoljon, hisz pár napja még arról beszélt a szultán, hogy az ő fiának szánja a leányát.

Közelebb lépett a szultánhoz, és egész halkan, hogy az asszony ne hallja, így szólt:

- Valóban, felség, ez az ajándék méltó a hercegnőhöz. De kérlek, felséges uram, halaszd el három hónapra elhatározásodat. Hiszem, hogy három hónap múlva az én fiam is küld olyan ajándékot, mint Aladdin.

A szultán ugyan meg volt győződve arról, hegy a nagyvezír fia nem tud ilyen ajándékot szerezni, mégis azt mondta Aladdin anyjának:

- Jó asszony, elfogadom az ajándékot, de azt üzenem a fiadnak, hogy három hónapig várjon a válaszra. Akkor ismét eljöhetsz.

Csak úgy repült haza a szegény asszony! Már messziről látta Aladdin, hogy jó hírrel jön.

- Nem kell meghalnod, édes fiam! - kiáltott, és elmondta, hogy mivel bocsátotta el a szultán.

Aladdinnál boldogabb ember nem volt a föld kerekén! Folyton-folyvást számlálta a napokat, az órákat, a pillanatokat, így telt el két hónap. Ekkor egy este, lámpagyújtásnál észrevette Aladdin anyja, hogy nincs otthon olaj. Gyorsan elsietett hát a városba, hogy olajat vegyen. Az egész város lobogódíszben volt, házak és boltok kivilágítva, csak úgy nyüzsögtek az utcákon a férfiak és asszonyok: szebbnél szebb, drága ékszerekkel díszített ruhákban pompáztak.

- Miféle ünnepség van ma? - kérdezte az asszony a boltban.

- Hát te nem tudod? - csodálkozott a boltos. - A szultán lánya ma este üli menyegzőjét a nagyvezír fiával!

Hiszen éppen eleget hallott a szegény asszony! Magánkívül futott haza, és így kiáltott:

- Fiam, édes fiam, vége, mindennek vége! A szultán nem tartotta meg ígéretét. A leányát ma este feleségül adja a nagyvezír fiához.

Mintha villám csapott volna le mellette, úgy állt egy-két pillanatig Aladdin, de menten eszébe jutott a lámpa, elővette, megdörzsölte: azonmód ott termett a szellem.

- Most nem ennivalót kérek tőled - mondotta Aladdin. - A szultán nekem ígérte leánya kezét. Csupán azt kötötte ki, hogy várjak három hónapig. De megszegte szavát, mert ma este a nagyvezír fiával házasítja össze leányát. Azt kívánom tehát tőled, hogy amikor az ifjú pár pihenni tér, hozd ide ágyastól, mindenestől mind a kettőt.

- Úgy lesz - válaszolt a szellem, és nyomban eltűnt.

Akkor Aladdin asztalhoz ült, nyugodtan megvacsorázott, de nem feküdt le, várta az ifjú párt.

Amint a vendégek eltávoztak a szultán palotájából, a vőlegény és a menyasszony a szobájába vonult. Mihelyt mind a ketten lefeküdtek, betoppant a szellem, felkapta a széles ágyat, és a következő pillanatban letette Aladdin szobájában.

- Fogd ezt az embert, zárd el valahol, aztán napkeltekor vidd vissza a palotába - parancsolta Aladdin.

Nosza, felkapta a szellem a vőlegényt, egy-kettőre elvitte, egy szűk odúba bezárta: rálehelt, ettől úgy elaludt a nagyvezír fia, hogy reggelig meg se moccant.

Aladdin pedig így szólt a hercegnőhöz:

- Imádott hercegnőm, ne félj tőlem, mert ámbár kimondhatatlanul szeretlek, át nem lépem a köteles tisztelet határait. Azért tettem, amit tettem, hogy ne légy hitvese egy érdemetlen férfinek, hiszen a szultán szavát adta, hogy hozzám ad feleségül.

Ám a hercegnő ijedelmében alig hallotta, mit mond Aladdin. Aladdin nem is magyarázkodott tovább, hanem lefeküdt aludni.

Amint lefeküdt, mindjárt el is aludt, reggelig fel sem ébredt. Bezzeg a hercegnő egész éjjel nem hunyta le a szemét. Reggel korán jött a szellem, a nagyvezír fiát visszahozta ágyába, aztán mind a két ágyat felkapta, és visszavitte a palotába.

Alig tűnt el a szellem (akit sem a nagyvezír fia, sem a hercegnő nem látott, mert csak Aladdin láthatta), jött a szultán, hogy meglátogassa az ifjú párt. A vőlegény, mikor meghallotta, hogy közeledik valaki, öltözőszobájába futott. A szultán belépett, szokása szerint megcsókolta leányát. Csodálkozva látta, hogy a hercegnő milyen szomorú. Hiába becézte, hiába szólt hozzá, néma maradt. A szultán ijedten sietett a szultánnéhoz, és elpanaszolta neki, milyen szomorúnak látta leányát.

Sietett a szultánné is leányához, és addig faggatta, amíg az elmondta neki az első éjszaka csodálatos történetét.

- Igen jól tetted - mondta a szultán felesége - hogy nem szóltál erről édesapádnak. Másnak se szólj, mert még őrültnek fognak tartani.

De a hercegnő váltig erősítette, hogy úgy történt minden, amint ő elbeszélte.

Végül is így szólt anyjához:

- Kérdezd meg a férjemet, ő sem mondhat mást.

A szultán felesége visszasietett szobájába, hívatta vejét, kikérdezte. Ám az szégyellette megvallani az igazat, és azt mondta: bizonyosan álmodta a hercegnői amit anyjának elmondott.

Jöttek a szolgálólányok a hercegnőhöz, felöltöztették, tovább folyt a lakodalom. Este azonban, amikor az ifjú pár visszavonult szobájába, megjelent a szellem, felkapta a széles ágyat, vitte Aladdinhoz. A vőlegény ismét egy szűk odúban fagyoskodott, de reggel a szellem megint csak visszavitte az ifjú párt a szultán palotájába.

Jött a szultán érdeklődni: a vőlegény most is öltözőszobájába menekült, a hercegnő pedig most sem akart válaszolni az apjának, mire az oly szörnyű haragra lobbant, hogy halállal fenyegette meg leányát. Végül is elejétől végig elmondta a hercegnő, mi történt vele.

- Rosszul tetted, édes leányom, hogy tegnap reggel eltitkoltad előttem, ami veled történt. De ne félj, majd gondoskodom én arról, hogy ne zavarják meg többé az éjszakádat.

Azzal visszament a szultán a szobájába, hívatta a nagyvezírt, elmondta neki, amit a lányától hallott, és meghagyta, hogy kérdezze meg a fiát is, hogyan s miképpen történt az a csodálatos dolog. A nagyvezír tüstént a fiához ment, elmondta, mit hallott a szultántól, és megkérdezte, igaz-e?

A fiú szó szerint azt mondta, amit a hercegnő, végül kijelentette, bármilyen nagy tisztesség is, hogy a szultán veje lehet, inkább meghal, hogysem még egy olyan szörnyű éjszakát átszenvedjen.

- Bizonyosan így gondolkozik a hercegnő is, legjobb lesz hát, ha elválunk - mondotta.

A nagyvezír szívére vette a fia kérését, sietett vissza a szultánhoz, tanácsolta, hogy válasszák el egymástól az ifjú párt, mert lám, így mind a kettő boldogtalan lesz. A szultán igazat adott a nagyvezírnek, és egyszeriben megszüntették az ünnepséget a palotában, a városban: az egész országban.

Senki sem tudta, mi lehet az oka ennek a hirtelen válásnak, csak Aladdin, kívüle pedig a szultán meg a nagyvezír, de azt már ők sem tudták, hogy a válás igazi okozója Aladdin.

Aladdin most már csak arra várt, hogy múljék el a három hónap. A harmadik hónap utolsó napján felküldte anyját a palotába. Az asszony megállt az ügyes-bajos emberek közt, de úgy, hogy a szultán megláthassa. Mindjárt észre is vette a szultán, s intett a nagyvezírnek hogy vezettesse elé.

- Mit kívánsz? - kérdezte, amikor az asszonyt eléje vezették.

- Felséges szultánom, a fiam küldött, hogy emlékeztessem felségedet az ígéretre. Ma telt le a három hónap.

A szultán nem válaszolt. Visszavonult szobájába a nagyvezírrel, és azon tanakodott vele, hogyan s miként bújjon ki ígérete alól. A nagyvezír azt tanácsolta, kérjen Aladdintól oly sok ajándékot, amennyit a világ leggazdagabb embere sem tudna adni. Tetszett ez a tanács a szultánnak, behívatta az asszonyt, és mondotta:

- Jó asszony, én megtartom szavamat, de addig mégsem adhatott leányomat a fiadhoz, amíg nem tudom, hogy elég gazdag-e hozzá. Azt üzenem hát neki, küldjön negyven arany tálat, mind a negyven legyen tele drágakövekkel, a negyven tálat hozza negyven fekete rabszolga, vezesse őket negyven fehér rabszolga, csupa daliás ifjú és valamennyi a legfinomabb ruhában jöjjön. Ha ezt a feltételemet teljesíti, övé a leányom!

Hej, nagy bánat nehezedett az asszony szívére! Egész úton sóhajtozott, alig tudta elmondani, mit kíván a szultán.

- Sose búsuljon, édesanyám - mondta Aladdin nagy örömmel. - Csak menjen, és készítse el az ebédet, a többi az én dolgom.

Aladdin, amint anyja kiment a konyhába, elővette a lámpát, megdörzsölte. Egyszeriben ott termett a szellem és kérdezte: mi a parancsa?

Szép sorjában elmondta Aladdin, amit tőle a szultán kívánt.

A szellem eltűnt, és a következő pillanatban már meg is jelentek a fekete meg a fehér rabszolgák. A fekete rabszolgák fején nagy aranytál, valamennyi teli drágakövekkel, a fehér rabszolgák pedig a legfinomabb, a legpompásabb ruhában. Közben Aladdin édesanyja bejött a konyhából. Szeme-szája elállt a csodálkozástól, de Aladdin nem engedte, hogy sokáig álmélkodjék: arra kérte, hogy tüstént menjen a palotába, és adja át az ajándékot a szultánnak. El is indultak a fekete rabszolgák párosával, minden két fekete rabszolga előtt két fehér rabszolga ment. Emberi szó nem tudja elmondani, micsoda csődület támadt az utcákon, amerre a negyven fehér és negyven fekete rabszolga elvonult.

Egyenesen a törvénytevő terembe mentek, ott a rabszolgák szépen sorba álltak a terem két oldalán, a tálakat letették a szultán elé, leborultak és homlokukkal érintették a szőnyeget, hasonlóképpen tettek a fehér rabszolgák is. A fekete rabszolgák aztán felkeltek, levették a tálakról a kendőt, keresztbe fonták karjukat, és úgy álltak, mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk. Ekkor pedig előlépett Aladdin anyja, és így szólt:

- Felséges szultánom,- az én fiam, Aladdin, elküldte a kívánt ajándékokat. Fogadja kegyesen felséged, és fogadja kegyesen a hercegnő is.

A szultán azt se tudta, mit beszél Aladdin anyja, csak úgy káprázott a szeme a szertelen ragyogástól. Ámult, bámult, elállt szeme-szája. Szót sem szólt az asszonyhoz, hanem amikor magához tért a nagy álmélkodástól, a nagyvezírhez fordult, és megkérdezte:

- No, most mit szólsz? Még most is méltatlannak találod leányomhoz azt az embert, aki ilyen drága ajándékot tud küldeni?

Hát bizony nem mondhatott egyebet a nagyvezír, hogy aki ezt az ajándékot küldte, csakugyan méltó a hercegnő kezére, így vélekedtek a főbb emberek is mind.

Most aztán Aladdin anyjához fordult a szultán, és mondotta neki:

- Eredj, jó asszony, mondd meg a fiadnak, tárt karokkal várom, övé a leányom.

A szultán a negyven tálat átvitette a hercegnő szobájába, a fekete meg fehér rabszolgákat sorba állíttatta az udvaron, hadd lássa a hercegnő, hogy igaz valóság Aladdin gazdagsága. Eközben Aladdin anyja hazaért. Aladdin nyomban megdörzsölte a lámpát, s hogy a szellem megjelent, megparancsolta neki: tüstént készítsen fürdőt, és olyan fényes ruhát hozzon, amilyent még soha senki nem viselt. Egy-kettőre teljesült a parancs: a szellem önmagát is, Aladdint is láthatatlanná tette, fürdőbe vitte, ott láthatatlan kezek fürdették, dörzsölték, a legfinomabb kenőcsökkel kenegették a fiút. Aztán felöltöztették a legtündöklőbb ruhába, olyan tündöklőbe, amilyet még nem látott emberi szem.

Aladdin, amikor a szellem hazavitte, paripát parancsolt, olyan szépet, amilyen még a szultánnak sincs: aranytól, gyémánttól, drágakövektől ragyogjon annak kantárja, nyerge. Állítson eléje, mögéje húsz rabszolgát, mind a negyvenen a legfényesebb ruha ragyogjon. Hozzon hat rabszolganőt édesanyjának, és egyúttal méltó öltözéket is. Végezetül megparancsolta, hogy hozzon tíz zacskóban tíz-tízezer aranyat.

A következő pillanatban már jött is a szellem a paripával, a negyven rabszolgával, a hat rabszolganővel és a tíz zacskó arannyal. A tíz zacskóból négyet édesanyjának adott Aladdin, a többit odaadta a rabszolgáknak, és megparancsolta nekik, hogy amerre elhaladnak, szórják a nép közé az aranyat.

- Felség - mondotta Aladdin - bocsásson meg, hogy szememet a hercegnőre mertem emelni, hiszen én felséged rabszolgája vagyok, de meghalnék bánatomban, ha el nem nyerhetném az ő kezét.

Mérhetetlen nagy csődület támadt az utcán, amerre elhaladtak, mert a rabszolgák két marékkal szórták az aranyat. Aladdinnak még a lába nyomát is áldotta a nép. A szultán már a trónján ült, amikor Aladdin a palotába lépett. Ott voltak az udvarbéli nagyok is, ragyogó ruhában. De mi volt az ő ruhájuk ragyogása az Aladdinéhoz képest. Még rabszolgáinak is fényesebb ruhájuk volt, mint a szultánnak és az udvarbélieknek. Bezzeg, a szultán nem is várta, hogy Aladdin földre boruljon előtte, hanem néhány lépéssel elébe ment, megcsókolta, aztán maga és a nagyvezír közé ültette.

A szultán megnyugtatta Aladdint, majd bevezette egy nagy terembe, ahol csak két személyre volt terítve. Csak ketten, a szultán és Aladdin ültek asztalhoz, az udvarbéli nagy urak körülállták az asztalt, és felszolgáltak nekik. Ebéd alatt örömmel tapasztalta a szultán, hogy Aladdin, ha szegény származású is, művelt ember és amint vége volt az ebédnek, elkészíttette a házasságlevelet. Aztán megkérdezte, hogy most mindjárt akarja-e megtartani a menyegzőt, Aladdin azonban azt felelte, hogy szeretné, ha saját palotájában lenne az esküvő, s csak annyit kért a szultántól, hogy engedje meg, hogy azt a palotát az ő palotájával szemben építtesse fel.

A szultán jó szívvel teljesítette Aladdin kívánságát. Aladdin tehát elbúcsúzott, felpattant a lovára. Otthon megdörzsölte a lámpát, és megparancsolta a szellemnek, hogy a szultán palotájával átellenben építsen neki palotát. Azt mondta:

- Nem bánom, akármilyen kőből építed a palotát, csupán az a kívánságom, hogy a nagyterem kupolás legyen, négy fala arannyal és ezüsttel legyen bevonva, mind a négy falon legyen hat-hat rácsos ablak, gyémánttal, rubinnal és smaragddal ékesítve, a huszonnégy ablak közül azonban egy maradjon befejezetlenül. Legyen a palotában kincseskamra, telis-tele arannyal, ezüsttel. Legyenek konyhák és kamrák, egész esztendőre élelmiszer a kamrákban, legyen egy márvány istálló és benne a legszebb paripák, a paripák mellett istállómesterek, lovászok és kocsisok. A palotában legyen elegendő cselédség a hercegnő szolgálatára, és az én szolgálatomra. Egyéb kívánságom most nincs.

A következő pillanatban már kész is volt a palota az utolsó szegig úgy, ahogy Aladdin kívánta. Aladdin, amikor kicsodálkozta magát, még csak azt kívánta a szellemtől, hogy a szultán palotájának a kapujától a hercegnő szobájáig olyan pompás szőnyeget terítsen, amilyent még nem látott emberi szem. Aladdinnak ez a kívánsága is teljesült.

Támadt is másnap mérhetetlen csodálkozás, amikor a szultán és a többiek megpillantották Aladdin palotáját!

- Ez varázslat műve - mondta a nagyvezír a szultánnak.

- Miért tartod varázslatnak? - kérdezte a szultán. - Mi a csodálatos abban, hogy a dúsgazdag Aladdin ily hamar felépíttette a palotát?

Eközben megkezdődött a törvénytevő gyűlés. Aladdin anyja is felöltözött a legszebb ruhába, a hat rabszolganőjével felment a szultán palotájába, s jelentette a szultánnak, hogy kegyes engedelmével Badrulbudur hercegnőt este átvezeti Aladdin palotájába. Aladdin, mihelyt édesanyja eltávozott, kebelébe rejtette a lámpát, felült a lovára, és kíséretével együtt a szultán udvarába lovagolt. Akkor már a város egész népe az Aladdin palotáját csodálta, nem tudták elgondolni (hogyan is tudták volna?), hogy ez a palota egyetlen egy éjjel milyen úton-módon épülhetett fel.

Aladdin anyját, amikor megérkezett a szultán palotájába, kürtök és trombiták harsogása közt vezették a hercegnő szobájába. Az elébe sietett, megölelte, megcsókolta, maga mellé ültette, mindenféle édességgel kedveskedett neki. Eközben a rabszolganők a hercegnőt olyan tündöklő ruhába öltöztették, amilyent még nem látott a világ. Majd a hercegnő elbúcsúzott édesapjától és száz rabszolganő és száz testőr kíséretében, Aladdin anyjának oldalán, kürtök és trombiták harsogása közt átvonult Aladdin palotájába.

Aladdin a palota kapujában várta a hercegnőt, elébe sietett, mélyen meghajolt előtte, és így szólt hozzá:

- Ó, hercegnő, a te szép szemed és bájod az oka, hogy én vakmerőségemben rád emeltem szememet, és mindent elkövettem, hogy enyém légy.

- Aladdin herceg - válaszolt a hercegnő - nem tagadom, hogy apám parancsának engedelmeskedtem, de most, hogy látlak, parancs nélkül is szívesen leszek a feleséged.

Aladdin megcsókolta a hercegnő kezét, majd fölvezette az ebédlőterembe, ahol már meg volt terítve. Aranytálak, aranytányérok, aranyserlegek, aranypoharak álltak az asztalon. Az ifjú pár és Aladdin édesanyja asztalhoz ültek. Zene zendült, de olyan szép, amilyent még a hercegnő sem hallott soha. Majd gyönyörűséges ének következett. Azt azonban még csak nem is sejtette a hercegnő, hogy láthatatlan tündérek énekelnek, akiket a szellem rendelt oda. Az ének után ismét megszólalt a zene, és szebbnél szebb ifjak és leányok lejtettek végig a termen. Később Aladdin és a hercegnő is táncra perdült. De ekkor a többi pár nyomtalanul eltűnt, Aladdin és a hercegnő magukra maradtak.

Másnap reggel Aladdin fényes kísérettel átment a szultán palotájába, és ebédre hívta a szultánt, a nagyvezírt meg a főbb urakat. Mivelhogy a két palota közel volt egymáshoz, a szultán is, az urak is mind gyalog mentek, és nőttön-nőtt csodálkozásuk már akkor is, amikor csak kívülről látták a palotát, de amikor beléptek a palotába, s különösen a huszonnégy ablakos terembe, elállt szemük-szájuk a csodálkozástól.

- No, fiam - mondotta a szultán - sok országot-világot bejártam, sok gyönyörűséges palotát láttam, de a tiedhez hasonló gyönyörűségeset még soha. Különösen csodaszép ez a terem, csak azt nem értem, miért maradt félbe a huszonnegyedik ablaka?

Aladdin így felelt:

- Semmi másért, csupán azért, mert meg akarom kérni felségedet, hogy fejeztesse be ezt az ablakot, hadd emlékeztessen engem halálomig felséged kegyére.

- Hát ezt a kívánságodat jó szívvel teljesítem - mondotta a szultán, és nyomban meg is parancsolta a nagyvezírnek, hogy az ablak díszítését fejeztesse be.

Mire megebédeltek, már ott is voltak az ékszerészek, ám amikor ezek megvizsgálták a félbemaradt ablakot, összesúgtak, aztán megszólalt az udvari ékszerész, és szégyenkezve vallotta be, hogy a város valamennyi ékszerészének nincs annyi drágaköve, amennyi erre az ablakra kellene.

- Akkor válogassatok az én kincstáramból - mondta a szultán - ott van elég.

Kiválogatták a legszebb drágaköveket, azokat is, amelyeket Aladdintól kapott ajándékba a szultán. Odavitték a kincstár minden ékszerét, de mivel ez sem volt elég, felhasználták a nagyvezír valamennyi drágakövét is. Ám így is csak a fele készült el az ablaknak.

Ekkor aztán Aladdin megelégelte a tréfát, visszaküldte a drágaköveket a szultánnak is, meg a nagyvezírnek is, megdörzsölte lámpáját, és megparancsolta a szellemnek, hogy fejezze be a huszonnegyedik ablakot. Be is fejezte a következő pillanatban. De még csak most csodálkozott igazán a szultán. Még aznap átment Aladdinhoz megtudakolni, miért küldte vissza a drágaköveket.

Majd visszament a palotába, és nem győzte magasztalni vejét a nagyvezír előtt, ez azonban csak csóválta a fejét, végül pedig így szólt:

- Varázslat ez, felséges uram.

- Jó, jó, ezt már többször mondtad, de hát belőled az irigység beszél - mondotta a szultán.

*

Telt, múlt az idő. Aladdin rendszerint naponta kiment a városba, és mindig két rabszolga kísérte, ezek két marékkal szórták a nép közé az aranyat. Néha-néha vadászgatott is, s bármerre járt, mindenütt aranyat szóratott. Csuda-e, hogy áldották Aladdint, és még a szultánnál is jobban szerették?

Az afrikai varázsló pedig egyre inkább emésztette magát bánatában és haragjában. Bánta a kárbaveszett tengernyi fáradságot: hogy a jó falat már majdnem az övé volt, mikor elkapták előle. De nem hagyott fel a reménnyel, hogy egyszer mégiscsak megszerezheti a lámpát. Egy napon elővette a varázsszerszámait, és azok tudtul adták neki, hogy Aladdin nem halt ám meg, mint ahogy ő sokáig hitte! Él, sőt a szultán leányát vette feleségül!

Ettől a pillanattól nem volt maradása a varázslónak. Útra készülődött, lóra ült, így ment országról országra, míg végre megérkezett Aladdin városába. Bármerre járt, városszerte Aladdinról hallott, az ő csodaszép palotájáról és bőkezűségéről. A varázsló úgyszólván meg sem pihent, hanem elindult, hogy lássa Aladdin palotáját, és ahogy megpillantotta ezt a csodálatos épületet, egyszeriben bizonyos volt abban, hogy ezt Aladdin semmi másnak nem köszönheti, egyedül a csodalámpának.

Most már csakugyan nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal, szüntelen azon törte a fejét, hogyan kaparinthatja meg a csodalámpát. Hazament a szállására, előszedte varázsszereit, és ezekből megtudta, hogy a csodalámpa a palotában van. No, csakhogy ennyit tudott! Most már megszerzi, ha addig él is! Hallotta, hogy Aladdin hosszabb időre vadászni ment, fogta magát, vett tizenkét fényesre csiszolt lámpát, beletette őket egy kosárba, a kosarat karjára akasztotta és végig az utcákon, amíg Aladdin palotája felé haladt, szüntelenül ezt kiabálta:

- Ki cserél régi lámpát új lámpáért?

Nagyok és gyermekek, akik ezt hallották, mind a varázslóhoz csődültek, és kacagtak rajta, hogy miféle bolond ember lehet ez: régi lámpáért új lámpát kínál. Bánta is a varázsló! Hadd kacagjanak! Ő csak tovább ment, s kiáltozta szüntelen:

- Kinek kell új lámpa régiért?

Amikor Aladdin palotája elé ért, a hercegnő a huszonnégy ablakos terem egyik ablakában könyökölt, és mert oly nagy volt a lárma lent az utcán, s nem tudta mi történt, leszalasztott egy rabszolganőt: tudja meg a lárma okát. A rabszolganő csakhamar visszajött, és jelentette.

- Itt lóg a sarokban egy régi lámpa - mondta egy másik rabszolganő - érdemes volna elcserélni újért. Hadd lássuk, igazat szól-e az a bolond ember?

A hercegnőnek tetszett a tréfa, s mert sejtelme sem volt arról, hogy ez a lámpa: csodalámpa, megengedte, hogy elcseréljék. Hamarosan meg is történt a csere, s bezzeg a varázsló nem árulta tovább portékáit, amint megkaparintotta a csodalámpát. Kisietett a városból, ott egy helyen leült, megvárta, amíg besötétedik, akkor megdörzsölte a lámpát, azonmód előtte termett a szellem, és megkérdezte:

- Mit kívánsz? Itt vagyok, rabszolgád vagyok.

- Azt parancsolom, hogy emeld fel az Aladdin palotáját a kincsekkel, és a benne lakókkal együtt, vidd el Afrikába, és tedd le ebben meg ebben a városban.

Nyomban eltűnt a szellem, és virradatkor hűlt helye maradt a palotának. Ott volt az már akkor rég Afrikában, a varázsló városában.

A szultán minden reggel kiült erkélyére, hogy onnan gyönyörködjék Aladdin palotájában. Kiült ezen a reggelen is és íme: volt palota, nincs palota. Először azt hitte: álmodik talán, majd megdörzsölte szemét, hátha köd takarja el a palotát. De bizony az ég tiszta kék volt. Összecsapta a kezét, és könnyek hullottak szakállára. Hívatta a nagyvezírt, és megkérdezte tőle:

- Láttad-e Aladdin palotáját?

- Ott jöttem el mellette - felelte a nagyvezír - de bizony ezúttal nem néztem fel rá.

- No, ha nem, eredj ki az erkélyre, és nézd meg. Kiment a nagyvezír az erkélyre, tüstént vissza is fordult, és így szólt a szultánhoz, nagy diadallal:

- Lám-lám, felséges szultánom, mindig mondtam, hogy ez a palota varázslat műve volt, de felséged nem hitt a szavamnak.

Rettentő haragra lobbant a szultán! Nyomban megparancsolta, hogy küldjenek harminc lovast Aladdin után, kötözzék meg, s úgy hozzák elébe.

Alig érnek ki a városból a lovasok, szembejön velük Aladdin. Éppen hazafelé tartott a vadászatról.

- A felséges szultán küldött érted - jelentette a csapat vezetője. - Meghagyta, hogy kísérjünk a palotába, mert mielőbb látni akar!

Aladdin semmi rosszat sem sejtve lovagolt előre, de amikor a város kapujához ért, a lovasemberek közrefogták, leszállították lováról, vastag láncot kötöttek nyakára, s annál fogva vezették végig a városon. Ám alig tudtak ép bőrrel bejutni a palota kapuján, mert az emberek, amikor észrevették, mi történt Aladdinnal, ki akarták szabadítani, átkozódtak, szitkozódtak, követ hajigáltak a lovasokra.

Ott ült a szultán az erkélyen, ott volt a nagyvezír is, és ott volt már a hóhér is. Szóhoz sem engedte jutni Aladdint a szultán, hanem intett a hóhérnak, hogy vágja le a fejét. A hóhér levette a láncot Aladdin nyakáról, letérdepeltette, bekötötte szemét, aztán kihúzta kardját, háromszor megforgatta a levegőben, és várta a szultán parancsát, mikor sújtson le Aladdinra.

Eközben a nép körülfogta a palotát, egy részük köveket dobált az udvarba, más részük létrákat támasztott a falnak, felmásztak a létrákon, s fenyegették a szultánt, hogy azonnal elpusztítják a palotát és minden lakóját, ha Aladdint a legkisebb bántódás éri.

A szultán bizony megijedt a nép haragjától. Megnyugtatta őket, hogy Aladdinnak nem lesz bántódása. Erre a nép eloszlott. Aladdin pedig, midőn szeméről leoldották a kendőt, elfogódottan kérdezte:

- Ó, felséges uram, ugyan mi bűnt követtem el, hogy halálra szántál engem?

- Még kérdezed? - kiáltott a szultán. - Nézz oda, mutasd meg, hol a palotád? S hol a leányom?

- Felség! - szólt Aladdin, aki csaknem eszméletét vesztette, látván, hogy eltűnt a palotája - való igaz, hogy palotám nincs a helyén, ám azt sem tudom, hol lehet most. De esküszöm, felséges uram, hogy a palota eltűnésében nem vagyok bűnös.

- Mit bánom én, hová lett a palotád! - mennydörgőit a szultán. - Én a leányomat kérem tőled számon, nem a palotádat. Tudd meg, ha elő nem teremted a leányomat, levágatom a fejedet!

- Felséges uram - mondotta Aladdin - adjon nekem negyven napi haladékot. Ha azalatt vissza nem hozom a leányát, vágassa le a fejem.

A szultán megadta a negyven napi haladékot, Aladdin pedig kitámolygott a palotából. Házról házra járt, mindenütt kérdezősködött: nem látták-e a palotáját? Mindenki azt hitte, hogy szegény Aladdin megháborodott.

Három nap és három éjjel szüntelen bolyongott a városban, nem evett, nem ivott. Aztán kiment a mezőre, ott leült a folyó partján, tűnődött, kesergett magában, és mivel semmi reménye nem volt, hogy feleségét és palotáját megtalálja, elhatározta, hogy a folyóba öli magát. Mohamedán szokás szerint előbb imádkozott, aztán a folyó fölé hajolt, hogy kezét és arcát megmossa, de abban a szempillantásban megcsúszott alatta a folyó ázott partja, Aladdin ijedtében megkapaszkodott egy nagy kőbe, és akaratlanul hozzádörzsölte a gyűrűt, amelyet valamikor a varázslótól kapott. Azonmód előtte termett a gyűrű szelleme.

- Mit kívánsz? - kérdezte a szellem. - Aki ezt a gyűrűt ujján viseli, annak én a szolgája vagyok.

- Ó, szellem - sóhajtott Aladdin - mentsd meg az életemet másodszor is, vidd vissza helyére a palotámat!

- Ezt én nem tehetem - mondotta a szellem - mivel én csak a gyűrű szolgája vagyok. Fordulj a lámpa szolgájához.

- Vígy hát oda - parancsolta Aladdin - ahol a palotám van, és tégy le Badrulbudur hercegnő ablaka alatt.

A szellem tüstént felvette Aladdint, és a következő pillanatban Afrikában tette le, palotája előtt, éppen a hercegnő ablaka alatt.

Sötét este volt, Aladdin egy kissé távolabb ment a palotától, majd leheveredett egy fa tövébe, és ott mélyen elaludt. Reggel aztán, amint fölébredt, visszament a palotához és fel-alá sétált a hercegnő ablaka alatt.

Egyszerre csak az egyik rabszolganő, miközben a többiek a hercegnőt öltöztették, kitekintett az ablakon, és nagyot sikoltott:

- Itt van Aladdin herceg!

A hercegnő magánkívül futott az ablakhoz, és hát csakugyan ott látta Aladdint.

Éppen abban a pillanatban nézett fel az ablakra.

- Jer, jer, siess - kiáltott le a hercegnő - kinyittatom a titkos ajtót, azon át bejöhetsz hozzám.

Egy szempillantás múlva már felesége szobájában volt Aladdin. Ölelésnek, csóknak alig szakadt vége. Kiörvendezvén magukat, Aladdin megkérdezte a hercegnőt, nem tudja-e, hova lett az a régi lámpa, mely a huszonnégy ablakos szobában a sarokban lógott.

- Ó, drága uram - mondotta a hercegnő - sejtettem, hogy a régi lámpa okozta a mi szerencsétlenségünket.

Aztán elbeszélte, mint cserélte el a régi lámpát az afrikai varázsló új lámpájáért.

- És tudod-e, hová tette a lámpát?

- Mindig a keblében hordja - felelt a hercegnő. - Azt hiszi, hogy a szultán kivégeztetett téged, és azt akarja, hogy menjek hozzá feleségül. Félek, hogy egyszer vége szakad türelmének, és erőszakkal kényszerít a házasságra.

- Majd túljárunk az eszén - mondotta Aladdin. - Én most bemegyek a városba, délben visszajövök, addig kigondolok valamit. Alighanem más ruhában jövök vissza, parancsold meg hát a rabszolganőknek, hogy nyissák ki a titkos ajtót, ha kopogtatok.

Elment Aladdin, és még be sem ért a városba, ruhát cserélt egy parasztemberrel. Valami drága port vásárolt a városban, visszasietett a feleségéhez, és előadta tervét. Azt tanácsolta a hercegnőnek: vegye fel a legszebb ruháját, fogadja nyájasan az afrikai varázslót, hívja meg vacsorára, kérje meg, hogy hozzon neki finom afrikai borokat, mert szeretné megízlelni azokat. Aztán keverje italába a port, majd amikor a varázsló már eleget ivott, cserélje el poharát az övével. Ha a varázsló megissza az italt, három napig fel sem ébred, úgy elalszik.

- Akkor én - mondta Aladdin - előlépek rejtekemből, elveszem tőle a lámpát, és reggel már te is, én is otthon ébredünk fel.

Így szólt Aladdin, elbúcsúzott feleségétől, de a palota közelében maradt. Várta, mikor megy fel a palotába a varázsló. Odafenn minden úgy történt, amiként azt Aladdin tanácsolta. A varázsló, mihelyt kiürítette a poharat, eszméletlenül terült el a földön. Jött is Aladdin tüstént, a hercegnőt szobájába küldte, aztán gondoskodott arról is, hogy minden cseléd bent legyen a palotában. Ekkor kivette a lámpát a varázsló kebléből, megdörzsölte. A szellem elébe toppant, és megkérdezte:

- Mit kívánsz?

- Azt - felelte Aladdin, - hogy ezt a palotát vidd vissza abba a városba, és arra a helyre, ahol azelőtt állott.

Azonmód eltűnt a szellem, és a palota másnap reggel ott állott a régi helyén.

A szultán, amióta eltűnt a palota, a palotával a leánya, mindegyre az erkélyen ült, sóhajtozott, sírdogált, hátha egyszer csoda történik, és visszakerül a palota és a palotával a leánya. Kiment hát azon a reggelen is az erkélyre, amidőn Aladdin palotája visszakerült, és lám, most csakúgy nem akart hinni szemének, amiként nem akart hinni a palota eltűnésekor. Ám addig dörzsölte szemét, míg végre is meggyőződött arról, hogy nem álmodik. Nyomban átsietett Aladdin palotájába. Aladdin éppen ott állott a huszonnégy ablakos terem egyik ablakában, látta, hogy jön a szultán, elébe sietett, mély meghajlással üdvözölte. A szultán így szólt:

- Addig nem beszélek veled, míg leányomat nem láttam!

- Jöjjön hát, felség - mondta Aladdin, s felkísérte a szultánt a hercegnő szobájába. Most volt még csak nagy az öröm! Vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.

- Most pedig, beszélj, édes leányom - szólott a szultán. - Tudom, hogy sokat szenvedtél: ne titkolj előttem semmit.

- Bizony, sokat szenvedtem, édesapám, nem tagadom - mondotta a hercegnő - mert féltem, hogy Aladdint megölted. És sokat szenvedtem a gonosz varázslótól, aki a palotával együtt elrabolt, és azt akarta, hogy a felesége legyek.

Ezután azt is elbeszélte a hercegnő, hogyan csalta el a gonosz varázsló a csodalámpát, amelynek erejét ő nem ismerte.

- Felség - vette át a szót Aladdin - csak annyit teszek a hercegnő elbeszéléséhez, hogy íme, itt van az afrikai varázsló, még mindig alszik. Ha felébred, bánj vele érdeme szerint.

Csakhamar felébredt a gonosz varázsló, de nem sokáig maradt ébren, mert azonmód vitték a vesztőhelyre, és leütötték a fejét. Akkor aztán megharsantak a kürtök és a trombiták, zengett, zúgott a palota, összegyűltek mind az udvarbéli urak, s tíz nap és tíz éjjel szüntelenül szólt a muzsika meg a dal. Széles e világon mindenfelé híre ment a nagy vigasságnak.

Így menekült meg Aladdin másodízben is a hajszál híján biztos életveszélyből. De nem ez volt az utolsó: fenyegette még egy veszedelem, amint ez itt következik.

*

Az afrikai varázslónak volt egy testvéröccse is. Az is éppen olyan jártas volt a bűvös mesterségben, de gonoszságban, gaz fondorlatokban még felül is múlta bátyját. Mivel többnyire más helyen tartózkodtak - megesett, hogy egyik keleten, másik nyugaton - szokásuk volt, hogy minden esztendőben, varázserejük segítségével hírt adjanak egymásnak: hol-merre járnak, hogy megy dolguk, nincs-e egyiknek a másikra szüksége.

Rövid idővel azután, hogy az afrikai varázsló áldozatul esett Aladdin ellen űzött mesterkedéseinek, az öccse, aki éppen messze-messze élt Afrikától, már szeretett volna hallani bátyjáról: vajon hol-merre jár, hogy-mint él, mit csinál. Elővette hát a homokjóslathoz való varázstábláját, homokot szórt rá, és amikor a rajta megjelent vonásokat gondosan megvizsgálta, megdöbbenve látta, hogy bátyja már nem él. Aztán azt is megmutatta a homokvarázs, hogy Kínában pusztult el csúfosan, Kína ilyen meg ilyen nevű városában, és azt is, hogy vesztét egy Aladdin nevű ember okozta.

Mikor a varázsló ily módon megtudta bátyja szomorú sorsát, nem vesztegette idejét siránkozással: avval már úgyse támasztotta volna fel. Bosszút esküdött, lóra pattant, útnak indult Kína felé. Sietett, törtetett árkon-bokron, hegyen-völgyön, szárazon-vízen, száz veszélyen át, meg nem pihent, amíg el nem ért Kínába, annak is a varázstábla-megjelölte fővárosába. Érezte, hogy jó helyen jár, szállást is fogadott mindjárt.

Másnap megindult, szemügyre vette a várost. Nem a szépségeit bámulta, ügyet se vetett rájuk. A legnépesebb helyeket kereste fel és hegyezte a fülét, miről is beszélnek az emberek. Egy szórakozóhelyen mindenféle játék folyt, a társaság egy része játszott, a többi tereferélt. Egyik a napi eseményekről beszélt, másik a maga ügyeiről, ismét mások egy Fatime nevű jámbor asszony szinte csodatevő erejű erényeit és mély vallásosságát magasztalták. A varázslónak eszébe ötlött, hogy ez a nő hasznára lehetne terveiben. Félrevonta a társaság egy tagját, és megkérte, mondja el neki bőven, mit tud arról a szent asszonyról és csodatételeiről.

- Micsoda? - kiáltott föl az ember. - Itt vagy a városban, és még nem hallottál Fatime csodáiról? Te szegény, biztos idegen vagy, hogy nem tudsz ennek a szent nőnek böjtölésben, lemondásban, tiszta vezeklő jámborságban töltött életéről.

- Úgy van - felelte a varázsló - idegen vagyok, csak tegnap érkeztem várostokba. Nagyon kérlek, világosíts föl ennek a szent asszonynak csodatételeiről, meg arról, hol találhatok rá, mivel nagy szerencsétlenség ért engem, és szeretnék hozzá fordulni, hogy imádsága erejével váltson meg szenvedéseimtől.

Ennek hallatán a városi ember nem győzte eléggé magasztalni Fatime csodáit, jámborságát és istenfélelmét, azután kezénél fogva kivezette az idegent a városból, és megmutatta neki, merre vezet az út egy kis hegytetőre, a remete-asszony barlangjához. Az afrikai megköszönte szívességét, és visszaindult fogadójába. Úgy hozta a sors, hogy Fatime éppen másnap jött be a városba.

Amikor a varázsló reggel kilépett a házból, nagy csődületet látott az utcán, odament, hogy megnézze, mi történt. Ekkor megpillantotta Fatimét, akihez egymás után járultak az emberek áldásáért és imádságáért. Akit megérintett, annak rögtön elmúlt a fájdalma. A varázsló követte Fatimét, egészen haza a barlangjáig, és várta, hogy beesteledjék. Akkor belopózott a barlangba. A jámbor asszony egy pokrócon feküdt és aludt. Az afrikai odalépett, ráült, mellének szegezte a tőrét, és nagyot kiáltott. A nő erre felijedt, és holtra rémülten látta, hogy egy ember ül a mellén, kezében kivont tőr, és meg akarja ölni. Reszketett félelmében, a varázsló pedig így szólt hozzá:

- Jól vigyázz! Ha egy szót szólsz vagy kiáltasz, tüstént megöllek! Kelj fel és tégy aszerint, ahogy parancsolom.

Aztán megesküdött, hogy nem gyilkolja meg, ha Fatime mindent megtesz, amit ő kíván tőle. Ekkor az asszony felkelt, az afrikai pedig azt mondta neki:

- Add ide a ruhádat, itt van helyette az enyém.

Fatime odaadta neki ruháit, fejkendőit, leplét és fátylát. A varázsló így szólt:

- Most még kenj be valamivel, hogy az arcom színe hasonlatos legyen a tiedhez.

Fatime bement a barlang mélyébe, előhozott egy tégely kenőcsöt, bedörzsölte vele a férfi arcát, amitől a bőre egészen az övéhez lett hasonló. Aztán odaadta neki a botját, megmutatta, hogyan járjon és miként viselkedjék, ha a városba megy. Végül nyakába akasztotta olvasóját, és tükröt tartott elébe:

- Nézd meg magadat, szakasztott olyan vagy, mint én.

Így is volt. De mihelyt az afrikainak így teljesült minden kívánsága, esküjét hűtlenül megszegve, megölte a szegény asszonyt. Aztán lement a városba, és Aladdin palotája elé állott. Hamarosan körülvették az emberek, mert Fatimének hitték, ő meg egészen úgy viselkedett, mint az asszony: kezét a betegek fájó testrészeire tette, másokért meg egy-egy imát mondott. Nagy volt a csődület és a lárma körülötte, úgyhogy Badrulbudur hercegnő is figyelmes lett rá, és leküldte egy szolgáját, nézze meg, mi történik odalenn.

Amikor az jelentette, hogy a szent Fatime van ott, Badrulbudur ismét leküldte, hogy szeretné látni, és áldását elnyerni, mivel oly sokat hallott már a jámbor nő csodáiról és erényeiről. Kéreti, jöjjön fel hozzá. Fel is ment az afrikai varázsló Fatime képében, buzgón mormolva imáit, úgyhogy emberfia nem sejthette a valót. Badrulbudur hercegnő kedvesen üdvözölte, maga mellé ültette, és így szólt:

- Fatime, asszonyom, azt szeretném, ha mindig nálam maradnál, hogy mi is részesedjünk veled együtt az áldásban, és követhessük jámbor életed példáját!

Éppen erre vágyott a gaz varázsló, hogy tovább szőhesse álnok terveit. Ezért így felelt:

- Ó, úrnőm, szegény asszony vagyok, pusztaság a tanyám, nem érdemlem, hogy királyi palotában lakjam.

Ám a hercegnő tovább erősködött, hogy olyan lakóhelyet ad neki, ahol nyugodtan élheti szent életét és még jobban szolgálhatja istent, mint a barlangjában. Mire az afrikai ezt mondta:

- Hallom és engedelmeskedem, úrnőm, nem ellenkezem tovább. Csak arra kérlek, engedd meg, hogy magamban legyek, igyam és egyem kis kamrámban, és ne háborgasson senki. Nem kell nekem finom étel; küldj szolgálóddal naponta egy darab kenyeret, egy ital vizet, és ha kedvem támad enni, hadd egyek egyedül a kamrámban.

A gazember azért beszélt így, hogy arcfátyolát ne kelljen ebéd közben felemelnie és fölfedni áruló bajuszát, szakállát. A hercegnő mindebbe beleegyezett. Bevezette az álöltözetű varázslót a számára kijelölt helyiségbe, ahol nyugalomban és kényelemben lakhatik. Azután megmutatta neki a huszonnégy ablakos, drágaköves termet és megkérdezte:

- Hogy tetszik ez a palota, Fatime?

- Istenemre, lányom - felelt a varázsló - csodaszép ez, nincsen párja a világon, de bármilyen pompás is, egy valami mégis hiányzik belőle.

A hercegnő kérdésére, hogy mi az, így szólt:

- Úrnőm, ha a palotád kupolájában a rukhmadár tojását felakaszthatnád, kastélyod lenne a legkülönb a világon.

- Micsoda madár az, és hol találni a tojását? - kérdezte a hercegnő.

Az afrikai így válaszolt:

- Úrnőm, óriási madár az: tevét, elefántot emel fel karmaival, olyan hatalmas és erős, hogy el is repül velük. A Kaf hegyén található, és annak az építőmesternek, aki ezt a kastélyt építette, hatalmában van, hogy elhozza e madár tojásait.

Amikor estefelé Aladdin hazatért a vadászatról, Badrulbudur hercegnő csókkal-öleléssel üdvözölte. De amint Aladdin szemügyre vette, úgy tűnt fel neki, mintha valami bánata volna feleségének, nem olyan nevetőskedvű, mint máskor. Meg is kérdezte tőle, mi bántja, miért szomorú.

- Nem bánt engem semmi - felelte a hercegnő - csak azt hittem, édes uram, hogy tökéletes a palotánk. Holott, Aladdin, szemem fénye, ha a kupola felső emeletén a rukhmadár tojása függne, csupán akkor nem lenne a mi palotánkhoz fogható sehol.

Aladdin így szólt:

- Ez hát a bánatod? Sohase legyen ennél nagyobb! Légy vidám és mindig mondd meg, ha valamit kívánsz: előteremtem én azt egykettőre, a föld alól is!

Amint így megvigasztalta feleségét, Aladdin tüstént visszavonult szobájába, fogta lámpáját, megdörzsölte. Rögtön megjelent egy szellem és így szólt:

- Mit kívánsz? Teljesítem.

- Azt kívánom, hozd el a rukhmadár tojásait, és akaszd fel a palotám kupolájában.

Amint a szellem meghallotta Aladdin szavait, elsötétült az arca és felbőszültén, mennydörgő hangon rivallt rá:

- Te hálátlan! Nem éred be avval, hogy én, meg a lámpa többi szelleme mind szolgálatodra állunk, most még azt is kívánod, hogy az úrnőnket hozzuk ide neked, és te meg a feleséged kedvtelésére a kupoládba akasszuk? Megérdemelnétek, hogy nyomban felperzseljelek, és a levegőbe szórjam a hamvatokat. De mivel ártatlanok vagytok ebben a kívánságban, ez egyszer megbocsátok. Aki bűnös benne, az az afrikai varázsló öccse, aki Fatime képében, Fatime ruháiban öltözve nálatok lakik. A te elveszejtésedre jött ide, hogy bosszút álljon bátyjáért. Ő bújtatta fel a feleségedet is, hogy ilyet kérjen tőled!

A szellem eltűnt. Aladdinnak minden porcikája remegett attól, amit hallott. De aztán visszatért a bátorsága, és bement feleségéhez. Úgy tett, mintha fejfájás kínozná, mivel tudta, hogy Fatime gyógyító erejéről híres. Felesége el is hívatta mindjárt az ál-Fatimét, hogy tegye kezét a fájó főre. Aladdin tisztelettel üdvözölte a varázslót, mintha az igazi Fatime volna, és megkérte, enyhítsen szenvedésén. A gaz varázsló alig hitt a fülének: hisz ez volt az, amit leginkább óhajtott! Odalépett Aladdinhoz, hogy fejére tegye kezét, de a másik kezével ruhái alá nyúlt és előhúzta tőrét, hogy megölje vele Aladdint. Aladdin azonban résen volt, kicsavarta kezéből a tőrt, és mélyen a varázsló szívébe döfte. Badrulbudur nagyot sikoltott:

- Mit vétett neked ez az erényes, szent asszony, hogy vérét ontod, és ilyen bűnt követsz el? Nem félsz az istentől, hogy megölted Fatimét, ezt a híres csodatevő, jámbor asszonyt?

Aladdin így felelt:

- Nem Fatimét öltem meg, hanem Fatime gyilkosát. Ez annak a gonosz afrikai boszorkánymesternek a testvére, aki téged palotástul Afrikába varázsolt. Ez az álnok ember fondorlattal megölte Fatimét, és az ő képében beférkőzött ide, hogy bosszút álljon bátyjáért. Ő biztatott fel, hogy rukhtojást kérj tőlem, csakhogy elpusztíthasson. Ha kételkedel szavamban, gyere ide, és nézd meg, kit szúrtam le.

És felemelte a varázsló arcáról a fátylat. Badrulbudur odatekintve: szakállas férfiarcot pillantott meg. Ekkor felismerte, mi a valóság, és így szólt Aladdinhoz:

- Ó, kedvesem, immár másodszor döntöttelek életveszélybe!

Aladdin így felelt:

- Semmi az, úrnőm, szép szemeid kedvéért mindent szívesen fogadok tőled.

És erre Badrulbudur férje karjai közé vetette magát, megcsókolta, és így szólt:

- Ó, édesem, hisz minden azért történt, mert úgy szeretlek. Én nem tudtam semmiről!

Így még nagyobbra nőtt egymás iránt való szeretetük.

Ugyanez idő tájt eljött hozzájuk a szultán. Elmondották neki a varázsló öccsének történetét, és megmutatták holttestét. A szultán elégette, és szerteszóratta hamvait.

Attól fogva Aladdin és ifjú hitvese vidáman és boldogan éltek. Amikor a szultán egy idő múlva meghalt, Aladdin ült az ország trónjára és igazságosan uralkodott alattvalói felett, ezért mindenki szerette. Így éltek, ifjú nejével, Badrulbudur hercegnővel kellemesen, vidáman és elégedetten, amíg el nem jött értük az örömök megrontója, a kötelékek megbontója, a halál.


A HALÁSZ ÉS A GONOSZ SZELLEM

Élt egyszer egy szegény halász, akinek az volt a szokása, hogy naponként csak négyszer merítette hálóját a vízbe. De ez éppen elég volt, hogy magának és három leányának a szükséges élelmet megszerezze. Történt egyszer, alkonyattájt, hogy egy döglött szamarat fogott ki a vízből. Igen elszomorodott ezen a szegény halász, mert nemcsak hogy csalódott reményében, hanem szétszakadt a hálója is. Nagy nehezen megfoltozta a hálót, aztán ismét a vízbe eresztette. Nemsokára egy homokkal teli nagy fazekat fogott ki. Harmadszor sem járt jobban.

Amikor meg negyedszer is kiemelte hálóját a vízből, egy nagy, ólommal lezárt rézpalackot talált benne, amelyre Salamon próféta pecsétje volt rányomva. Tüstént kinyitotta a palackot késével, a palack azonban üres volt. Ám egyszerre csak füst szállt ki belőle, s ez a füst szétterült a földön, aztán tovább terült, gomolygott, mígnem a tengert is beborította, majd fölszállt a felhők felé. Amikor a füst egészen kipárolgott a palackból, összesűrűsödött, s óriási szellemmé változott: lába a földet érte, feje pedig a fellegeket verte. A szegény halász egész testében reszketett, mint a nyárfalevél.

Megszólalt a szellem, s mondotta, amint következik:

- Ó, Salamon, Allah prófétája, többé sohasem leszek engedetlen hozzád, híven teljesítem minden parancsodat.

Most már a halász is megszólalt:

- Ó, szellem, a mi Salamonunk ennek előtte sok száz esztendővel halt meg, hogyan kerültél te ebbe a palackba?

A szellem nem felelt erre a kérdésre, hanem azt mondta:

- Tudd meg, hogy azonnal megöllek!

- Miért akarsz megölni? - kérdezte a halász. - Azért talán, mert a tenger fenekéről felhoztalak, s a fogságodból megszabadítottalak?

- Márpedig meg kell halnod - mondta a szellem. - De te határozhatod meg, hogy milyen halállal akarsz meghalni. Ha meghallod a történetemet, belátod, hogy nem cselekedhetem másként. Hallgass hát ide! Én a pártütő szellemek közé tartozom, és nem engedelmeskedtem Salamonnak, Allah prófétájának. A próféta azzal büntetett, hogy bezáratott ebbe a rézpalackba, lezárt pecsétjével, és megparancsolta egy másik szellemnek, hogy dobjon a vízbe.

- Már kétszáz esztendeje voltam a tenger fenekén - folytatta - amikor elhatároztam, hogy gazdag emberré teszem azt, aki a következő kétszáz év folyamán kiszabadít. Ám eltelt kétszáz esztendő, aztán ismét kétszáz és senki sem szabadított ki. Akkor azt határoztam, hogy megszabadítómnak megnyitom a föld minden kincsét. De nem szabadított meg senki se. A következő kétszáz esztendőben megszabadítómat szultánná akartam tenni és naponként három kívánságát teljesíteni, de ez sem segített. Ekkor aztán rettentő haragomban elhatároztam, hogy azt, aki kifog a vízből, és kinyitja a palackot, megölöm. Ez után szabadítottál meg te engem, beláthatod hát, hogy meg kell tartanom szavamat.

Könyörgött a szegény halász, hogy ne ölje meg, de hasztalan. Ekkor aztán így töprengett magában: »Én ember vagyok, ő meg szellem, engem Allah nagyobb ésszel áldott meg, mint őt, tehát túl fogok járni az eszén«. Kevés gondolkodás után ezt mondta a szellemnek:

- Allahra mondd, akinek neve rajta áll Salamon pecsétjén, az igazat válaszolod-e nekem, ha valamit kérdek tőled?

A szellem, amint Allah nevét hallotta, reszketni kezdett, és így szólt:

- Kérdezz, de csak röviden.

- Azt kérdem tőled Allah nevére, be voltál-e zárva ebbe a palackba?

- Be - felelte a szellem.

- Hazudsz - mondta a halász - hiszen a kezed sem fér el ebben a palackban, hogyan férhetett el az egész tested?

Erre a szellem lassan-lassan ismét füstté változott, a füst felszállt a levegőbe, szétterült a tengeren és a szárazföld felett, végül összehúzódott, és eltűnt a palackban. Akkor kikiáltott a palackból:

- No ugye, látod, hogy a palackban vagyok? Hiszel hát nekem?

A halász azonban az ólommal nagy hirtelen elzárta a palackot, rányomta a pecsétet és mondotta:

- Visszadoblak a tengerbe, és figyelmeztetek minden halászt, hogy ki ne húzzanak, mert megölöd a megszabadítódat.

Amikor a szellem látta, hogy a halász túljárt az eszén, könyörögve könyörgött, és minden jót ígért, ha szabadon ereszti.

- Hazudsz, nem hiszek neked - mondta a halász. - Mi ketten a görög királyhoz és Dubán orvoshoz vagyunk hasonlók.

- Miért? - kérdezte a szellem.

- Mindjárt elmondom.


A GÖRÖG KIRÁLY ÉS DUBÁN TÖRTÉNETE

- Lakott valamelyik perzsa városban - kezdte elbeszélését a halász - egy király, aki Görögország felett is uralkodott. Ennek a királynak a testét mindenféle csúnya kiütés borította. A világ minden részéből hívattak híres orvosokat, de egy sem tudta meggyógyítani. Egyszer aztán egy Dubán nevű görög orvos érkezett a városba, egyenesen a palotába ment, és felajánlotta, hogy meggyógyítja a királyt anélkül, hogy valami orvosságot adna be neki, vagy akárcsak megdörzsölné is a testét.

- Ha úgy lesz, amint mondod, gazdaggá teszlek gyermekeiddel együtt - mondotta a király - élethossziglan a palotámban lakhatsz, és az én asztalomnál étkezhetsz. Ám mondd meg előre, hogy mikor, mennyi idő alatt gyógyítasz meg.

- Holnap meggyógyítalak, ha Allah is így akarja - mondta az orvos.

Másnap ismét megjelent az orvos, és a miniszterek színe előtt egy dorongot nyújtott át a királynak e szavakkal:

- Felséges királyom, vedd ezt a dorongot, menj ki udvari embereiddel a rétre, játsszál »kiütőst«: üsd a labdát a doronggal, amennyire csak bírod, hogy mennél messzebb repüljön, mindaddig, amíg a kezed meg nem izzad. Ezzel a nedvességgel húzódik be karodba az orvosság, s terjed szét egész testedben. Labdázás után pedig térj vissza palotádba, fürödjél meg, és aludjál jól. Mire felébredsz, már meg is gyógyultál.

A király úgy tett, amint az orvos javasolta, és teljesen eltűnt testéről a kiütés.

Gazdagon megjutalmazta az orvost, és attól kezdve ő lett a legbizalmasabb barátja.

Volt azonban a királynak egy irigy vezírje, aki módfelett bosszankodott azon, hogy a király ennyire kitünteti az orvost. Egyszer aztán azt mondta a királynak:

- Felséges uram, úgy látom, hogy ellenségeddel cselekszel jót.

- Ki az én ellenségem? - kérdezte a király.

- Senki más, mint Dubán orvos, aki életedre tör.

- Belőled az irigység beszél - mondta a király. - Most még gazdagabbá teszem ezt az embert, és még inkább ragaszkodom hozzá. Ha reád hallgatnék, éppen úgy megbánnám, amint Szindbád király megbánta, hogy hűséges sólymát megölte.

- Hogyan történt ez, ó királyom? - kérdezte a vezír.

- Mindjárt elmondom, figyelj ide.


A KIRÁLY ÉS A SÓLYOM TÖRTÉNETE

- Egy perzsa szultánnak - beszélte a király - volt egy sólyma. Annyira szerette, hogy annak éjjel-nappal a közelében kellett tartózkodnia. Egyszer, amikor a király vadászaton volt, és kedves sólymát a tenyerén vitte, a hajtókörben egy gazella bukkant fel.

Most még szorosabbra fogták a kört a vadászok és a gazella egyenesen a királynak futott, hátsó lábára ült, és úgy tett, mintha hódolatát akarta volna kifejezni a király iránt. A király lehajolt a gazellához, a gazella azonban átugrott a király feje fölött, és elvágtatott. Nyomban repítette a király a sólymot a menekülő vad után, s az utol is érte. A király aztán a gazella lenyúzott bőrét a nyergére akasztotta.

Forró meleg napon történt ez, és a végtelen pusztaságon, ahol a vadászat folyt, egy csepp víz nem sok, annyi sem volt. A király is, lova is majd elepedt a nagy szomjúságtól. Végre aztán egy fát pillantott meg a király, melyről valami nedvesség csepegett. Alája tartotta csészéjét, de mikor az megtelt, a sólyom csőrével hirtelen-váratlan kiütötte a király kezéből. Másodszor is megtöltötte csészéjét a király, de ugyanúgy járt másodszor is. Megtöltötte harmadszor is és a lovának akarta nyújtani, mikor a sólyom hozzácsapott szárnyával és a csésze újból kiesett a király kezéből. Szörnyű haragra gerjedt a király, és haragjában levágta a sólyom szárnyát. A sólyom fejével szüntelenül a fa felé integetett, mindaddig, mígnem a király arra felé nézett, és ott egy kígyót pillantott meg. Most már látta a király, hogy miféle nedvesség folyt a csészébe.

A kígyóból folyt az, és a kígyó mérge volt.

Képzelheted, mily rettenetesen megbánta haragját a király, és mily szomorúan tért vissza arra a helyre, ahol a kíséretét hagyta.

Amikor mind együtt voltak, a sólyom panaszos hangot hallatott, és holtan esett a földre. Ez volt a király büntetése, amiért oly kegyetlen volt a hűséges állathoz.

- Mi rosszat tett nekem Dubán orvos - mondta a vezír - hogy én az ő halálát kívánnám? Nem bántott ő engem. Én azonban szeretlek téged, ó, király, és aggódom az életedért, azért intelek vigyázatra. Ha nem mondok igazat, tedd velem azt, amit egy király tett hűtlen vezírével.

- Hogyan történt az? - kérdezte a király.

- Íme, halljad, felséges királyom.


AZ ÁRMÁNYOS VEZÍR TÖRTÉNETE

Volt egyszer egy király, annak egyetlen fia, aki szenvedélyes vadász volt. A király megparancsolta az egyik vezírnek, hogy mindenütt kísérje a fiát, el ne maradjon mellőle. Egyszer aztán mind a ketten vadászni mentek.

Amint egy pusztaságban haladnak, a vezír megpillantott egy vadat, és erősen biztatta a királyfit, hogy vegye üldözőbe. A királyfi hallgatott a vezír szavára, s a vad után vetette magát. Addig űzte, addig kergette, amíg egyszerre csak azon kapta magát, hogy eltévedt, és nem tudja, hová, merre forduljon. Ment jobbra, ment balra, előre, hátra, hát egyszer csak egy lányt pillantott meg, aki keservesen sírt.

A királyfi a lányhoz sietett, megkérdezte, honnan jön, mi a bánata?

- Én egy indiai király lánya vagyok - felelte a lány. - Nagy társasággal keltem útra, egyszer azonban, amíg aludtam, a társaságom otthagyott. Most nem tudom, mit tegyek, merre forduljak ebben az idegen országban.

A királyfi megsajnálta a lányt, felvette a lovára, háta mögé ültette. Amikor azonban egy romhoz értek, a lány leugrott a lóról, farkassá változott, és bekiáltott az omladékon a fiaihoz:

- Jertek, jertek, hoztam nektek egy jó kövér falatot!

A királyfinak sem kellett több, megsarkantyúzta lovát, vágtatott szélnél, a gondolatnál is sebesebben és szerencsésen hazaért. Otthon aztán elbeszélte apjának, hogy mi történt vele, és elpanaszolta, hogy a vezír felbiztatta őt a vad üldözésére, de ő maga nem tartott vele.

Rettentő haragra lobbant a király, nyomban kivégeztette az ármányos vezírt.

- Mihelyt Dubán orvos idejött - folytatta az elbeszélését a görög király vezíre - te minden jóval elhalmoztad őt, felséges királyom, és ő most életedre tör. Mert tudd meg, ó, király, hogy ő kém, akit egy idegen fejedelem küldött ide, hogy téged elveszejtsen. Nem emlékszel, hogyan gyógyította meg betegségedet egyszerűen azzal, hogy valamit a kezedbe adott?

- De, emlékszem - mondta a király.

- No hát - folytatta a vezír - épp olyan könnyen megeshetik, hogy majd olyasvalamit ad a kezedbe, amitől meghalsz.

- Igazad van, vezír - mondotta a király. - Dubán valóban könnyen megmérgezhet engem. De mondjad, mit tegyek?

- Üttesd le a fejét!

- Ez lesz a legjobb - hagyta helyben a király.

Amikor Dubán belépett a királyhoz, és hallotta, hogy mivel vádolják, így szólt:

- Hagyd meg életemet, ó, király, s Allah megtartja a tiedet is. Ha életemet elveszed, Allah elveszi a tiedet is.

De nem használt az orvos könyörgése. Csak annyit engedett meg a király, hogy hazamehessen, elrendezze a temetését, alamizsnát osszon, és elkészítse végrendeletét.

Amikor Dubán megkapta az engedelmet a hazamenetelre, azt mondta a királynak, hogy van neki egy kitűnő könyve, azt neki ajándékozza, mert ez a könyv megérdemli, hogy kincstárában őriztesse.

- Mi teszi oly érdekessé ezt a könyvet? - kérdezte a király.

- Nagy titkok vannak benne - felelt az orvos. - Az első ez: ha megöletsz engem és azután lapozol a könyvben egészen a hetedik oldalig és ezen az oldalon elolvasol három sort, s aztán három kérdést intézel hozzám: a fejem minden kérdésre válaszolni fog.

Egy nap múlva már vissza is tért az orvos, ment egyenesen a palotába, ahol már együtt voltak az ország főbb emberei.

Dubán átnyújtotta a könyvet, és arra kérte a királyt, hogy kivégeztetése után a fejét tétesse egy tálba.

- Most már egész bizonyosan megöletlek - mondotta a király - hogy lássam, mit fog majd beszélni velem a fejed.

Levágatta az orvos fejét, és egy tálba tétette.

A fej pedig megszólalt:

- Most már felnyithatod a könyvet, ó, király!

A király felnyitotta a könyvet, minthogy azonban a lapok összeragadtak, ujját megnedvesítette az ajkán, hogy elválassza őket egymástól, így ért a hetedik oldalhoz anélkül, hogy valami írást talált volna. Egyszerre azonban szédülni kezdett, mert a lapok meg voltak mérgezve. A méreg behatolt a király testébe. Holtan esett a földre, és ugyanakkor végképp meghalt az orvos feje is.

- Látod - mondta most a halász a szellemnek - ha a király életben hagyja az orvost, Allah őt is megtartja. Éppen úgy teszek én is: mivel meg akartál ölni, visszadoblak a tenger fenekére.

- Ó, halász, ne büntess meg engem - kiáltott a szellem - hisz az embereknek mindig nemesebben kell cselekedniök, mint a szellemeknek.

- Nem bocsátok meg neked - mondotta a halász - mert én is sokáig könyörögtem neked, mégis meg akartál ölni engem, jóllehet ártatlan vagyok, és kiszabadítottalak fogságodból.

- Engedj szabadon - könyörgött újra a szellem - ígérem, hogy gazdaggá teszlek, és sohasem bántalak.

Amikor aztán megesküdött Allah nevére, a halász végre is kinyitotta a palackot. Ismét füst szállt fel a magasba, szellemmé vált, lábával széttörte a palackot, aztán elrepült a tenger felé.

A halász nagy aggodalomban volt, hátha a szellem nem tartja meg esküjét. Emlékeztette is esküjére. De a szellem nevetett, és hívta a halászt, hogy csak kövesse őt. Ment is a halász utána a pusztaságon, melynek közepén, négy hegy közé zárva, volt egy tó. Itt megálltak. A szellem meghagyta a halásznak, hogy vesse hálóját a tóba. A halász bevetette a hálót. Amikor aztán kiemelte, szeme-szája elállt a csodálkozástól, mert a hálóban négy hal volt, mégpedig egy vörös, egy fehér, egy kék és egy sárga színű.

- Vidd ezeket a halakat a szultánhoz - mondta a szellem - meglásd, gazdag emberré tesz. De figyelmeztetlek, hogy ebben a tóban naponként csak egyszer halásszál, ne többször.

E szavak után a szellem lába belegyökeredzett a földbe, a föld megnyílt, a szellem pedig eltűnt a nyíláson. A halász boldogan tért vissza a városba, és vitte a négy halat a szultán palotájába. Az száz dénárt adott a halásznak, és meghagyta, hogy vigye a halakat a konyhára. A szakácsné mindjárt serpenyőbe tette a négy halat, de alig kezdte sütni, megnyílt a fal, a nyílásban egy csodaszép asszony jelent meg, s így szólt:

- Halljátok-e halak, megtartjátok amit ígértetek?

A szakácsné a rémülettől ájultán esett össze, de a szép asszony megismételte a kérdést, a halak pedig fölemelték fejüket, és tiszta érthető hangon mondták:

- Ha te visszatérsz, visszatérünk mi is. Ha te hű maradsz, hívek maradunk mi is.

E felelet után a szép asszony felborította a serpenyőt, és eltűnt a fal nyílásán át. Amikor a szakácsné magához tért, rettenetesen kétségbeesett, mert a halak mind ott hevertek a földön, összeégve. Amikor a szultán vezíre erről értesült, hívatta a halászt, hogy hozzon más halat, de olyat, amilyet először hozott. A halász ment is nyomban. Ismét fogott négy halat, átadta a vezírnek, az meg a szakácsnénak, és megparancsolta, hogy az ő jelenlétében süsse meg, mert látni akarja, mi történik a halakkal. De most is éppen úgy történt minden, mint először, és a vezír elhatározta, hogy tudtára adja a szultánnak ezt a csodálatos dolgot.

- Hát ez igazán csodálatos! - mondotta a szultán. - Magam is látni akarom.

Nyomban újabb halért küldték a halászt, ez jött is hamarosan a négy hallal, de alig tette serpenyőbe a szakácsné, szétnyílt a fal, a nyíláson egy óriási fekete rabszolga jelent meg, szót váltott a halakkal, és felborította a serpenyőt. Ennek láttára rettenetesen megijedt a szultán. Mindjárt sejtette, hogy ezek nem lehetnek igazi halak, s hogy ami itt történik, valami különös, csodálatos dolog. Elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg ennek végére nem jár.

Hívatta a halászt, és megkérdezte, hogy hol fogta a halakat.

A halász megmondta. De ilyen tóról senki sem tudott. Ekkor a szultán megparancsolta, hogy néhány katona kísérje el a halászt a tóhoz, aztán ő maga is odamegy a vezírrel. Hamarosan odaértek a tóhoz, amelyet idáig csakugyan senki sem látott. Amikor a tó partján felverték a sátrakat, a szultán halkan, hogy más ne hallja, ezt mondta a vezírnek:

- Elhatároztam, hogy a tarka halak titkának végére járok. Te menj haza a kísérettel, mondjad, hogy beteg vagyok, senkit sem akarok látni. Remélem, hogy három nap múlva ismét otthon leszek.

Amint magára maradt, nekivágott a hegynek, egész éjjel ment, mendegélt, míg virradatkor valami feketeséget nem látott a messzeségben. Amikor közelebb ért hozzá, látta, hogy palota, mégpedig fekete kőből épült, vaslemezzel fedett palota.

Kopogtatott a kapun, de senki sem válaszolt. Belökte a kapu egyik szárnyát, nagyot kiáltott, de senki sem felelt. Belépett a palotába, de a fényes, bútorozott termekben sem talált senkit. Egyszerre csak, egy nagy terem mellett, amelyben szökőkút hűsítette a levegőt, és mindenféle szép madár repkedett, szomorú dalt hallott. A szomszéd szobában dalolt valaki, igen kellemes hangon.

Benyitott a szobába, és íme egy szép ifjú ült ott, mégpedig trónszéken. A szultán üdvözölte az ifjút, ez meg bocsánatot kért, hogy nem áll fel, de nem tud megmozdulni. A szultán megnyugtatta, és elmondotta, milyen ügyben jár itt: meg akarja ismerni a tó meg a színes halak titkát, és meg akarja ismerni ennek a fekete palotának és szomorú gazdájának történetét.

Az ifjú most sírva fakadt, és megmutatta a szultánnak, hogy ő csak félig élő ember, testének másik fele fekete kő. Mélyen elszomorodott a szultán, és kérte az ifjút, beszélje el, miként jutott e szörnyű sorsra.

- Csodálatos történet az én történetem - mondta az ifjú -, csodálatos a halak története is. Figyelj, elbeszélem neked. Az én atyám e város királya volt, halála után én örököltem a trónját, aztán feleségül vettem unokanővéremet, akit szívből szerettem. Egy napon azonban felfedeztem, hogy a feleségem elvetemedett, gonosz varázsló. Ezt én szemére is lobbantottam, amire ő haragosan felugrott, suttogott valamit, amit nem értettem, végül így kiáltott:

- Tested egyik fele változzék kővé!

- E szavakra testem egyik fele valóban kővé változott. Sem állni, sem menni, sem aludni nem tudok, sem élő, sem halott nem vagyok. A gonosz asszony a várost is elvarázsolta, valamennyi utcájával, házával, kertjével és terével. A város lakói mohamedánok, keresztények, zsidók és tűzimádók voltak. A mohamedánokat fehér halakká változtatta, a keresztényeket kék halakká, a zsidókat sárga halakká, a tűzimádókat vörösökké, így változott át a sziget is tóvá, amelyet négy hegy vesz körül.

- Hol van az a boszorkány? - kérdezte a szultán.

- Ezzel a teremmel átellenben lakik - mondotta az ifjú - és minden naplementekor a nyugat felőli lakosztályba megy.

A szultán nyomban a mondott szobába sietett, és ott elrejtőzött. Este, amikor a varázslónő megjelent; kivont karddal elébe toppant, és kényszerítette, hogy boldogtalan férjét oldja fel a varázslat alól. Az asszony kiment a szobából, a szultán azonban nyomon követte. Ott kint az asszony egy tálat megtöltött vízzel, valamit mormogott fölötte, erre a víz forrni, buzogni kezdett. Ezzel a vízzel aztán megfecskendezte férjét, mondván:

- Nyerd vissza ismét régi alakodat!

Abban a pillanatban felkelt az ifjú, ép volt egész testében, és végtelen boldog a lelkében.

Ekkor a szultán újra megfenyegette kardjával a boszorkányt, és arra kényszerítette, hogy a város és a sziget valamennyi lakosát is oldja fel a varázslat alól.

A gonosz asszony nyomban feloldotta a varázslat alól az embereket. Aztán a tóhoz sietett, és a tó felett is néhány szót mondott, mire a halak táncba fogtak, felszabadultak a varázslat alól, és ismét emberré lettek: ettek, ittak, jöttek, mentek, adtak, vettek, csereberéltek, mint annak előtte. Az asszony pedig nyomtalanul eltűnt, senki se látta többé. Az ifjú király magánkívül csókolta meg a szultán kezét, úgy hálálkodott az iránta és népe iránt tanúsított jóságáért. Ekkor a szultán, akinek nem volt gyermeke, fiává fogadta az ifjút és hazavitte székvárosába.

Teljes esztendő beletelt, amíg hazaérkezett. Felült trónjára, és a vezírnek és az ország főbbjeinek elmondott mindent, amit látott és tapasztalt. Akkor aztán hívatta a halászt, gazdagon megajándékozta, s megtette kincstárnokának.


Folytatás