Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TENGERJÁRÓ SZINDBÁD KALANDJAI

Harun-al-Rasid fejedelem uralkodása alatt élt Bagdad városában egy ember: Teherhordó Szindbádnak hívták. Szegény sorban volt, terheket cipelt a fején, így tengette életét. Történt pedig vele egyszer, hogy igen súlyos csomagot vitt. Roppant meleg volt, majd leroskadt terhe alatt, csörgött róla a veríték, a hőség iszonyúan nyomasztotta. Épp egy kereskedő kapuja mellett haladt el; az út a kapu előtt fel volt söpörve, meg volt öntözve; ez egészen felfrissítette a levegőt. A kapu mellett pedig széles kőpad állt. A teherhordó lerakta málháját erre a padra, hogy megpihenjen, és hogy friss levegőt szívjon. A kapun át tiszta szellő, kellemes illat fuvallt rá, és ez nagy gyönyörrel töltötte el.

Leült a pad végébe, fentről húrok pengetése, lant zengése hallatszott. Szívderítő hangokat, válogatott szavalatokat hallott, és hallotta a madarak dalát: a gerlicéket és az ezerszavú csalogányt, a rigót, a fülemülét és az örvös galambot. Elcsodálkozott magában, és örömre vidult a szíve. Közelebb lépett a kapuhoz, és megpillantott a ház bejáratán túl egy óriás kertet, benne szolgákat, rabszolgákat, inasokat, kísérőket. És látott még sok mindent, amit csak királyok és császárok körül lehet látni. És megcsapta a jó és nemes ételek minden fajtájának, a finom italoknak illata is. Égnek emelve tekintetét, így szólt:

- Dicsértessél uram, teremtőm, te kegyosztó, aki elhalmozod azt, akit akarsz, és nem kell számot adnod tetteidről. Mindenre van hatalmad; magasztaltassék a te neved! Gazdaggá teszed, akit akarsz, és szegénnyé, akit akarsz, felmagasztalod, akit akarsz, és megalázod, akit akarsz. Elhalmoztad jóságoddal szolgáid közül azt, akit kiválasztottál. Íme, e ház gazdája is bőven részesült a te adományaidban, élvezi a kellemes illatokat; az ízletes ételek, a válogatott italok minden fajtáját. Mert bizony te azt ítéled oda teremtményeidnek, amit akarsz, és amit számukra rendeltél. És egyik fáradt, a másik jól kipihent; ez boldog, az pedig, miként én, a vesződség, a megaláztatás teljességében nyűgölődik.

És ezt a verset szavalta:

Amikor befejezte szavait Teherhordó Szindbád, nekikészült, hogy fölvegye terhét, és tovább menjen. És íme, akkor kilépett a kapun egy fiatal, széparcú, sudártermetű, gyönyörűségesen öltözött ifjú, és így szólt hozzá:

- Engedelmeskedjél uram szavának, aki magához hívat téged.

A teherhordó húzódozott, de lehetetlen volt ellenkeznie. Letette hát málháját a kapushoz az előcsarnokba, és belépett a fiúval a ház bejáratán. Szemügyre vette a gyönyörű épületet.

Csupa kellemesség, csupa fenség. Aztán a hatalmas nagyteremben nézett körül; nemes urakat és előkelő személyiségeket látott benne; a terem színültig volt ezerféle virággal: csak úgy illatozott minden. Sokfajta csemege és friss gyümölcs volt ott, rengeteg drága étel s italok, a legnemesebb szőlőtőről. Hangszerek és gyönyörű lányok vidították a lelkeket. A nagyterem főhelyén hatalmas, tiszteletreméltó férfi ült, halántékát már megütötte a dér; szép megjelenésű, tetszetős külsejű, tiszteletet parancsoló, méltóságos, ragyogó és díszes jelenség.

Teherhordó Szindbád elámult, és így szólt magában:

- Istenemre, ez a hely a Paradicsom kertjének egy darabja, vagy pedig valami királynak vagy császárnak a kastélya.

Aztán az udvariasság parancsát követve, üdvözölte a jelenlévőket, áldást kért rájuk, és megcsókolta a földet színük előtt. Majd felegyenesedett, és alázatosan lehajtotta fejét.

A ház ura engedélyt adott neki, hogy közéjük üljön. Leült. - Ekkor a ház ura közelebb hívta magához, és nyájas szóval beszélni kezdett hozzá. Üdvözölte, majd válogatott, finom, ízletes drága ételeket hordatott fel neki. Teherhordó Szindbád pedig elmondta az áldást, és evett, mígnem jóllakott, aztán felfohászkodott:

- Dicsértessék Allah! - majd megmosakodott, és köszönetet mondott a háziaknak.

A ház ura ekkor így szólt:

- Isten hozott, és áldott legyen a napod. De mondd, mi a neved, és áruld el, mi a foglalkozásod.

Szindbád így felelt:

- Ó, uram, az én nevem Teherhordó Szindbád, és az emberek holmiját cipelem a fejemen, abból élek.

Elmosolyodott a ház ura, és így szólt:

- Tudd meg, ó Teherhordó, hogy engem épp úgy hívnak, akárcsak téged, mert én a Tengerjáró Szindbád vagyok. Szeretném, ha elmondanád nekünk azt a verset, amelyet a kapuban szavaltál.

Elszégyellte magát a teherhordó, és így szólt:

- Kérlek, ne haragudj rám, mert bizony a fáradság, a vesződség meg a nincstelenség rászoktattak engem az illetlenségre és otrombaságra.

A házigazda ezt mondta:

- Ne szégyenkezzél, hisz a testvérem vagy, és ismételd el azokat a verssorokat. Nagyon tetszett nekem, amint a kapuban szavaltad.

Végül is a teherhordó elmondta a verset. Az úr elragadtatással hallgatta, és így szólt:

- Csodálatos az én történetem: rendre elmesélem hát neked mindazt, ami velem történt, mielőtt ebbe a boldog sorba kerültem. Csak roppant fáradozások, óriási erőfeszítések és nagy veszedelmek árán jutottam idáig. Mennyit kínlódtam és küszködtem fiatal éveimben! Hét utazást tettem, és mind a hét utazásnak érdekesnél érdekesebb a története.

SZINDBÁD ELSŐ ÚTJA

Ti, kedves vendégeim, tudjátok, hogy atyám földben, aranyban és drága áruban rengeteg vagyont hagyott reám. Könnyelmű életét éltem mulatós barátaimmal. Azt hittem, hogy a nagy vagyonnak sohasem lesz vége. Egyszerre aztán arra ébredtem, hogy volt vagyon, nincs vagyon. Sokáig tanakodtam magamban, mihez kezdjek. Végül abban állapodtam meg, hogy eladom bútoraimat, ruháimat s minden ingóságomat, az értük kapott pénzen mindenféle portékát vásárolok, és útra kelek velük. Áruimat egy Basrah felé vitorlázó hajón helyeztem el.

Sok kereskedő utazott velem, s valahány városban kikötöttünk, mindenütt adtunk, vettünk, csereberéltünk. Végre olyan szigetre értünk, amely tele volt szebbnél szebb fákkal és az egész valami nagy mulatókertnek látszott. A hajóskapitány kikötött, s többen partra szálltunk a szigeten, tüzet raktunk, és asztalt terítettünk. Egyikünk mosta a ruháját, a másik főzött, a harmadik sétálni ment, jókedvűek voltunk, s ettünk, ittunk, amennyi belénk fért.

Egyszerre csak rettenetes, rémült hangon kiáltott felénk a hajóskapitány:

- Gyorsan, vissza a hajóra, utasok! Hagyjatok ott mindent, mert a sziget, amelyen vagytok, nem sziget, hanem nagy hal. A hátán tüzet raktatok; az most égeti, és már meg is mozdult, hogy veletek együtt a tengerbe merüljön.

A kapitány még szinte be sem végezhette szavait: az egész sziget - mármint a hal - a tengerbe bukott a hátán levő utasokkal együtt. Rajtam kívül mind belevesztek a tengerbe, én egy szál deszkán menekültem meg, amelyen az utasok a fehérneműiket mosták.

A kapitány, mihelyt látta, hogy elsüllyed a »sziget«, kifeszítette a vitorlákat, és továbbállt a hajón maradt utasokkal. Hasztalan kiáltoztam: oly messzire távolodott a hajó, hogy nem hallották meg a hangomat.

Másnap reggel, az erős hullámzás egy sziget partjára sodort. Minthogy a part meredek volt, egy fa lecsüngő ágába kapaszkodtam, felmásztam e fára s onnét le, a szigetre. Nagy kimerültségemben eszméletlenül terültem el a földön, s meg sem mozdultam másnap reggelig. A nap már jó magasan járt, amikor felébredtem. Fáradtan tovább vánszorogtam, közben a fák gyümölcséből enyhítettem éhségemet, s a patakok vizéből szomjúságomat. A sziget közepén édesvizű forrás akadt utamba: mellé heveredtem, s itt maradtam egy nap s egy éjjel. Az alvás és a pihenés visszaadta erőmet. A fák árnyékában fel s alá sétálgatván, egyszerre csak egy lovat pillantottam meg, amely hangosan nyerített. Nyomban azután egy férfi hangját hallottam. Azt kérdezte, honnan jövök, és melyik ország a hazám.

Megmondtam. Majd elbeszéltem, mi minden történt velem. Erre a férfi kézen fogott, és egy szép nagy barlangba vezetett. Leültetett, ételt tett elém, s amikor jóllaktam, tudatta velem, hogy ő Mihrdzsán király főistállómestere, a király lovászainak és más szolgáinak felügyelője.

- Ezen a szigeten legelnek és nevelkednek a legszebb és legjobb lovak - mondotta a főistállómester. - Most szándékozunk éppen haza menni. Magunkkal viszünk téged is. Szerencséd, hogy itt találtál minket, máskülönben soha nem jutottál volna emberlakta helyre.

Amikor elkövetkezett az utazás napja, útra keltünk. Rengeteg nehézséggel küzdöttünk meg, amíg Mihrdzsán király városába eljutottunk. A főistállómester elbeszélte történetemet a királynak. A király barátságosan fogadott, új ruhát ajándékozott nekem, és megbízott a tenger partjának felügyeletével. Valahányszor kereskedők vagy más utazók jártak itt, nem mulasztottam el kérdezősködni Bagdadról, de senki sem ismerte azt a várost. Bár jó dolgom volt a király udvarában, mindjobban hatalmába kerített a honvágy. Egyszer aztán rendes szokásom szerint kimentem a tenger partjára, ahol éppen akkor kötött ki egy gazdagon megrakott hajó. Amikor már mindent kihordtak a partra, így szólt hozzám a kapitány:

- Még sok más portéka van a hajón, amelyeknek a tulajdonosáról nem tudjuk, meghalt-e vagy él-e még valahol.

- Ki volt az az utas? - kérdeztem a kapitányt.

- Tengerjáró Szindbád - felelte a kapitány. - Az én hajómon indult el Bagdadból. Most el akarjuk adni portékáját, hogy aztán az árát hazavigyük családjának.

Ekkor ezt mondtam a kapitánynak:

- Tengerjáró Szindbád én vagyok, kapitány úr, tehát a portéka az enyém.

A kapitány először nem akart hinni szavaimnak, csak akkor, amidőn emlékeztettem beszélgetésünkre, és amidőn az utasok közül is többen megismertek és örömmel üdvözöltek.

Felnyitottam poggyászaimat, néhány drága árut a királynak ajándékoztam, aki viszont engem ajándékozott meg. A többi árut eladtam, és sok pénzt kaptam értük. Aztán más árut vásároltam, azokat a hajóra vitettem, s magam is felszálltam.

Visszafelé szerencsésen utaztunk, s jó egészségben értem haza Bagdadba. Rokonaim és barátaim nagy örömmel fogadtak, hiszen mind halottnak véltek. Nemsokára még szebb házakat vettem és visszavásároltam mindama földeket is, melyeket korábban elprédáltam. Ennyi, amit első utamról mondhatok.

- De íme, már itt az este, maradj nálam - mondotta Teherhordó Szindbádnak - vacsorálj velünk. Holnap gyere el ismét, s akkor elbeszélem második utazásomat.

Vacsora után Szindbád száz dinárt adott teherhordó névrokonának, ez pedig boldogan ment haza.

Másnap idejében ott volt Teherhordó Szindbád Tengerjáró Szindbádnál, ott voltak a jó barátok is. S miután jól megebédeltek, Tengerjáró Szindbád belefogott második útjának elbeszélésébe.

SZINDBÁD MÁSODIK ÚTJA

- Első utazásom után ismét nagy jólétben éltem - kezdte Szindbád - de ez nem tartott sokáig; egyszer ismét elfogott a vágy, hogy útra keljek. Összevásároltam egy csomó árut, s hajóra szálltam. Többen mentünk kereskedők a hajón, szigetről szigetre, országról országra, városról városra. Megnéztünk minden nevezetességet s előnyös csereüzleteket kötöttünk. Egyszer egy olyan szigeten léptünk partra, amely gazdag volt különböző gyümölcsökben, virágokban és madarakban, de annyira elhagyatott, hogy nem állt rajta egyetlen lakóház, nem élt rajta egyetlen emberi lélek. Jártunk-keltünk a csudaszép szigeten, s nem győztünk eléggé gyönyörködni a természet gazdag ajándékaiban. Aztán leültem egy forrás mellé, odahozattam szolgámmal az ennivalót. Jól ettem, ittam; a szolgát visszaküldtem a hajóra, majd pedig leheveredtem, és hamarosan elért az álom.

Amikor felébredtem, hűlt helye volt a hajónak; mindenki megfeledkezett rólam. A hajó nélkülem ment tovább. Képzelhetitek bosszúságomat és kétségbeesésemet. Súlyos szemrehányásokkal illettem magamat, hogy másodszor is útra keltem, holott családommal boldogan és megelégedetten élhettem volna. Bódultan jártam-keltem erre, arra, mindenfelé, aztán felmásztam egy magas fára, hogy nagyobb területet tekinthessek végig. De hiába: nem láttam egyebet, mint az eget és a tengert. Végre mégis megpillantottam valami fehérséget, leszálltam a fáról, elindultam a fehérség irányába. Már messziről megállapítottam, hogy ez a fehérség nem más, mint egy nagy kupola. Mihelyt közelebb értem a kupolához, láthattam, finom selyemsima a felülete. A kupola kerülete, becslésem szerint ötven lépés lehetett.

Naplemente táján hirtelen elsötétedett az ég, mintha felhő borult volna a földre. Feltekintettem: hát egy hatalmas testű, óriási madarat pillantottam meg. Szélesre tárt szárnyakkal lebegett az űrben, és röptében elsötétítette a napot a sziget felett. Elbámultam, és eszembe jutott egy történet, amelyet egyszer utazóktól meg világot látott emberektől hallottam. A szóbeszéd szerint él valamely szigeten egy óriásmadár, amelynek rukh a neve és elefántokkal eteti a kicsinyeit.

Ez az óriásmadár tehát a rukh volt. Csak később jutott eszembe, hogy az a nagy fehérség: ennek a madárnak a tojása. És valóban: a madár éppen rajta ült. Míg a madár a tojáson ült s két lábát jó messze előrenyújtotta, vakmerő gondolatom támadt. Leoldottam turbánomról a kendőt, s jó erősen a madár lábához kötöztem magam. Úgy okoskodtam, hogy a madár reggel bizonyosan elrepül valamerre, s hátha oly földre repül, ahol emberek laknak, és ott leszáll velem.

Másnap reggel a madár csakugyan fölrepült, s oly magasan szállott, hogy semmit sem láttam magam alatt. Látszott a repülésén, hogy nem érzi a súlyomat, oly gyorsan repült. Egyszerre aztán oly hirtelen szállott le a földre, hogy szinte elveszítettem az eszméletemet. Miközben a lehető leggyorsabban leoldottam magamat a lábáról, észrevettem, hogy a rukh-madár egy iszonyú nagy kígyót tart a csőrében. A hely, ahol leszállott, jókora emelkedés volt, alattam széles völgy terült el, melyet felhőbe nyúló hegyek vettek körül. Elindultam, hogy szétnézzek a völgyben. És íme: csaknem földbe gyökeredzett a lábam a nagy csodálkozástól: rengeteg gyémánt hevert a földön. De a gyémántok között egy sereg óriáskígyó nyüzsgött. Oly hosszúak és vastagok voltak, mint egy-egy nagy datolyafa, mindenik könnyen elnyelhetett volna egy nagy elefántot. Napközben ezek a kígyók a rukh-madártól való félelmükben barlangok mélyén tanyáztak, s csak éjjel jöttek elő.

Fölfedeztem egy szűk nyílású nagy barlangot, ide húzódtam éjjelre; a bejárat elé egy nagy követ hengerítettem. Reggel, amikor kiléptem a barlangból, a hegyről egy levágott állat hullott le a völgybe, nem messze tőlem. Eszembe jutott, miről beszélt nekem régebben egy kereskedő. Van egy völgy, mondotta, amelyet gyémántkövek borítanak, de oly mélyen fekszik, hogy senki oda le nem ereszkedhetik. Hogy megszerezhessék a gyémántot, a kereskedők cselhez folyamodnak. Leölnek egy bárányt, bőrét lenyúzzák, a húst pedig ledobják a völgybe. A gyémántok a friss meleg húshoz tapadnak. A rukh-madár aztán leszáll a húsért a völgybe, fölrepül vele a hegyre. Ekkor a kereskedők szörnyű kiáltozásukkal úgy megijesztik, hogy a madár kiejti a húst a csőréből, a kereskedők pedig leszedik a húsra tapadt gyémántokat.

Összeszedtem egy sereg gyémántot, megtömtem velük a zsebeimet, aztán a turbánkendőmmel jó szorosan odakötöztem magam a levágott állathoz. Nem sokáig kellett várakoznom, leszállott a rukh-madár, karmaival megragadta a bárányhúst, s vele együtt engem is felrepített a hegy tetejére. Ott voltak már a kereskedők, rettentő nagy lármával fogadták a rukh-madarat. A rukh kiejtette csőréből a húst, s azzal együtt én is a földre pottyantam. Én már eloldottam magamat, amikor az egyik kereskedő odaért. Egy fia gyémántot se talált a húson.

- Ó, jaj - sopánkodott - hiábavaló volt minden fáradozásom!

Ugyancsak megijedt, amikor meglátott engem.

- Ne félj testvér - mondtam neki - én is ember vagyok, akárcsak te, és csodálatos módon kerültem ide. S hogy kárt ne vallj, gyémántjaimból többet adok neked, mint amennyit ennek az állatnak a húsán találhattál volna.

Odajött a többi kereskedő is. Roppant csodálkoztak, amikor a kalandomat elbeszéltem. Annak a kereskedőnek, akivel először találkoztam, jó marék gyémántot adtam, a többit pedig eladtam társainak. Aztán ismét hazautaztam, és szerencsésen megérkeztem Basrahba. A szigetek között, amelyeket meglátogattunk, volt olyan, amelyiken egyszarvú él. Ez az elefántnál is nagyobb és erősebb állat szabadon legel, akár a bivaly s az orrán hosszú, erős szarva van. Olyan erős ez az állat, hogy a szarvával keresztülfúrja az elefántot, aztán felkapja a fejére, s addig viszi, amíg az elefánt el nem pusztul. Nyáron azonban, ha az elefánt zsírja a szemébe folyik, megvakul tőle. Ilyenkor lecsap rá a rukh-madár, megragadja karmaival mind a kettőt, az elefántot is meg az orrszarvút is, és felviszi őket fészkébe, a fiainak.

Basrahból Bagdadba utaztam, hol családom és barátaim rendkívül örvendtek a viszontlátásnak.

Szindbád ezzel bevégezte második utazásának elbeszélését, száz aranypénzt adott a teherhordónak, s meghívta másnapra, hogy harmadik utazásának történetét is hallgassa meg.

SZINDBÁD HARMADIK ÚTJA

Szindbád másnap ebéd után belefogott a harmadik utazás történetébe is.

- Miután egy ideig igen kellemesen éltem Bagdadban, ismét nagy kedvem támadt az utazásra, mert hát olyan az ember: kedveli a változatosságot, a kalandokat. Feledtem minden korábbi szenvedést, rengeteg árut vásároltam össze, s elutaztam Basrahba. Amint itt a tenger partján fel-alá sétálok, egy nagy hajót látok, s rajta sok előkelő kereskedőt: odavittem áruimat. Sokáig utaztunk minden baj nélkül, és sokat nyertünk az eladott árukon. Egy nap azonban, amikor a legjobb kedvben ültünk az asztal körül, szörnyű siránkozással fut hozzánk a kapitány, haját tépi, ruháját szaggatja, és szívszakadva jajgat:

- Ó jaj, uraim, mind elvesztünk! A vihar eltérített utunkból, és szerencsétlenségünkre a majomszigetre sodort, ahol a majmok oly sűrűn ugrálnak az ember körül, mint a sáskák. Erről a szigetről ember még nem került vissza elevenen.

A kapitány horgonyt vetett, bevonta a vitorlákat. Oly hirtelen lepték el a majmok a hajót és oly tömegben, hogy sem elpusztítani, sem elűzni nem tudtuk őket. Aztán nagy hirtelen kettérágták a horgonyt és a vitorla köteleit, a hajót kivitték a szárazföldre, minket kiszállítottak, aztán eltűntek a hajóval és mindennel, ami benne volt. Mi összevissza jártuk a szigetet, sejtelmünk sem volt arról, mi lesz velünk, aztán mindenfelé keresgéltünk, hátha valami ennivalót, gyümölcsöt vagy növényt találunk. Amint ide-oda kószáltunk, egyszerre csak egy nagy, magas palotát pillantottunk meg, szárnyas kapuja ébenfából volt. Bementünk a palota udvarára, ahol egy nagy csomó nyers- és szárazfa volt felhalmozva. Mivel kegyetlenül fáradtak voltunk, ott maradtunk az udvarban, ahol különben nem lehetett látni élő lelket.

De íme, hirtelenül-váratlanul szörnyű zúgást-búgást hallottunk, s úgy éreztük, hogy lábunk alatt reszket a föld. Egy fekete, ember formájú, pálmafa magasságú szörnyeteget pillantottunk meg. Felénk tartott. Két szeme olyan volt, akár két eleven láng, szemfogai akkorák, mint a vaddisznó agyara, szája akár a kút nyílása, ajka úgy lógott le a mellére, mint a tevéé, füle takaróként borult a vállára, karmai olyanok voltak, akár az oroszláné. Az óriás leült egy padra, hogy pihenjen egy keveset. Majd ránk nézett, mi meg reszketve álltunk előtte, nem tudva, hogy mi lesz velünk. Ekkor megragadta a kapitányt és megölte. Aztán tüzet rakott, megsütötte rajta a kapitányt, s vacsorára mind egy falásig meg is ette.

Aztán leheveredett a padra, s végighorkolta az éjszakát.

Hajnalra kelve az óriás elment a palotából, mi pedig azon tanácskoztunk, miképpen védjük meg magunkat, hiszen sejtettük, hogy ránk is sor kerül. Úgy terveztük, hogy megöljük az emberevő óriást. Én még azt is javasoltam, hogy előbb építsünk tutajt, tartsuk készenlétben a parton, s ha megöltük az óriást, cselekedhetünk majd, amint kedvünk tartja. Ha pedig nem sikerül a tervünk, elmenekülhetünk a tutajon. Társaim elfogadták javaslatomat. Nagy fáradsággal összeróttuk a tutajt, majd visszamentünk a palotába, mivel sehol másutt nem érezhettük magunkat biztonságban.

Az óriás eljött másnap is, megint megette egy társunkat. Aztán lefeküdt a padra, s elaludt. Amikor már javában horkolt, a parázsban izzóra melegítettünk két vasnyársat, és beledöftük az óriás szemébe. Félelmetesen ordított az óriás, összevissza futkosott az udvaron, hogy megfogjon minket, de ez nem sikerült neki.

Rettenetes üvöltéssel távozott a palotából, mi pedig siettünk a tenger partjára, tutajunkhoz. Úgy okoskodtunk, hogyha az óriás nem tér vissza naplementéig, akkor valószínűleg elpusztult, ha pedig visszatér, elmenekülünk a tutajon.

Miközben erről tanakodtunk, megpillantottuk az óriást két más társával, akik még erősebbek és szörnyűbbek voltak, mint a megvakított. Társaira támaszkodott, és úgy ment vissza a palotába. Siettünk a tutajhoz, ráültünk, és kieveztünk rajta a nyílt tengerre. Az óriások észrevettek bennünket, s szörnyű nagy köveket dobáltak utánunk. Egyik társunkat el is találta a kő, s ez mindjárt szörnyethalt, szegény. Nem sokáig hajóztunk a tutajon, amikor egy szigethez értünk. Fákat, csörgedező patakokat, énekes madarakat találtunk rajta. A fáradtságtól, éhségtől és ijedtségtől teljesen kimerülten heveredtünk le egy fa alá.

De alig szenderültünk el, erős zajra ébredtünk: egy szörnyű nagy kígyó tekerődzött egyenesen felénk. Ez a rettenetes állat nagy hirtelen megragadta egyik társamat, egy szempillantás alatt lenyelte, s tovább csúszott. Nagy aggodalomban jártuk most már körül a szigetét, hogy biztos helyet keressünk magunknak. Végre találtunk is egy magas fát. Felmásztunk rá, azzal a gondolattal, hogy majd ott töltjük az éjszakát. De alig voltunk ott egy-két percig, utánunk mászott a kígyó, megragadta a társamat, az utolsót, és elnyelte a szerencsétlent.

Másnap reggel egy csomó fát és ágat gyűjtöttem össze, kalyibát építettem, hogy így védekezzem a kígyó ellen. Este el is jött a kígyó, de nem fért hozzám, csak szüntelen sziszegéssel tekergett a kalyibám körül, így folyt ez egész éjjel. Napkeltekor eltűnt. Reggel újra körüljártam a szigetet, és egy magaslat tetejéről, nagy örömömre, hajót pillantottam meg. Addig kiáltoztam, mígnem meghallották hangomat. Néhány ember csónakon értem jött, felvettek a hajóra, ennem, innom adtak. Amikor erőre kaptam, elbeszéltem nekik életem egész történetét, születésemtől mindmáig.

Csodálkozva hallgattak, aztán lehúzták rólam szétszaggatott ruhámat, a tengerbe dobták, s új ruhát adtak rám. A sok szenvedés után ismét oly jól éreztem magamat, hogy azt hittem, álmodom. Hosszú ideig kedvező széllel haladtunk, aztán kikötöttünk Al-Szaláhita szigeténél, ahol a szantálfa terem. Útitársaim, akik jobbára kereskedők voltak, kivitték áruikat a partra, hogy eladják vagy elcseréljék. Ekkor hozzám lépett a kapitány, és ezt mondotta:

- Te idegen vagy és szegény, sokat is szenvedtél, szeretnék hát jót tenni veled. A hajómon van valami áru, egy bagdadi kereskedőé, aki több esztendővel ezelőtt a hajón utazott. Akkor vigyázatlanságból egy szigeten felejtettük, ő ott nyilván elpusztult. El akarjuk adni a holmiját, hogy az árát visszatérésünk után átadhassuk örököseinek. Te eladhatnád ezeket, s megfelelő jutalmat kapnál a fáradságodért.

Hej, nagy volt az örömem, amikor ezt hallottam!

- Ó, kapitány és ti kereskedők - kiáltottam fel - én vagyok Tengerjáró Szindbád, ezek az én áruim!

Csakhamar mind körém gyűltek, az egyik hitt a szavamnak, a másik csalónak tartott. Egyszerre azonban egyikük elém lépett, üdvözölt, és ezt mondotta:

- Igazat beszéltél, Szindbád. Ezek a te áruid!

Majd a körülállókhoz fordult, és így szólt:

- Csak az imént beszéltem el nektek azt a csudálatos dolgot, amely velem gyémántkereső utamban történt. A hegyről egy darab húst dobtam le a völgybe. A húshoz egy ember volt kötve, s azzal a rukh-madár felszállt a hegyre. Ez az ember Szindbád volt, akinek tele volt a zsebe gyémánttal, s abból egy jó marékkal ajándékozott meg engem. Együtt utaztam vele Basrahig, ahonnan ő Bagdadba ment. Hogy közben mi történt vele, nem tudom, de hálát adok Allahnak, hogy itt találom őt, s bizonyíthatom, hogy igazat beszél.

Miután még megneveztem a kapitánynak az ismertető jegyeket is, amelyekről meg lehetett ismerni az árukat, átadták azokat nekem. Valamennyit nagy nyereséggel adtam el. A szigetről Indiába utaztunk, ahol mindenféle fűszerszámot vásároltam, aztán hosszú utazás után rengeteg pénzzel és portékával visszakerültem Bagdadba. Sok ajándékot hoztam barátaimnak és rokonaimnak, sok özvegyet és árvát ruháztam fel, és éltem ismét nagy örömben és boldogságban.

Így végződött harmadik utazásom.

Most aztán asztalhoz ültek, megvacsoráztak, vacsora után Szindbád száz aranyat adott a teherhordónak s megkérte, hogy jöjjön el másnap is, és akkor elbeszéli negyedik utazását.

SZINDBÁD NEGYEDIK ÚTJA

Tudjátok meg, testvéreim, hogy amint Bagdad városába visszatértem, feledve minden viszontagságot, atyámfiai, barátaim és pajtásaim körében pompás, örömökkel teli dús kényelemben éltem. A gyöngyéletben elfeledkeztem minden megélt viszontagságról, mígnem csökönyös lelkem ismét azt sugallotta, hogy az idegen emberek országába utazzam. Fölébredt bennem a vágy, hogy idegen embereket lássak, adják-vegyék, pénzt keressek. El is határoztam magam erre; tengeri útra alkalmas, nagy értékű árukat szereztem be, még több bálát csomagoltam össze, mint régebben, és Bagdadból Basrahba mentem. Itt hajóra tettem rakományomat, és a város leggazdagabb kereskedőinek társaságában elvitorláztam.

Hajónk kifutott a tengerre, bősz hullámok verték-csapkodták. Több éjen-napon át, utaztunk szigetről szigetre, tengerről tengerre. De egy napon ellenszél támadt. A kapitány attól félvén, hogy a nyílt tengeren elpusztulunk, horgonyt vetett a tenger közepén. Ebben az állapotunkban, szorongatott helyzetünkben Allahhoz imádkoztunk, de egyszerre hatalmas vihar tört ránk, apróra szaggatta vitorláinkat, az emberek pedig minden rakományukkal, terhükkel és vagyonukkal a tengerbe zuhantak. Közöttük voltam én is. Úsztam a tengerben vagy félnapig, és már veszve éreztem magam, de Allah - magasztaltassék az ő neve! - egy hajódeszkát küldött utamba. Erre több kereskedővel együtt felkapaszkodtam.

Így hányódtunk egy nap és egy éjszaka. Lábunkkal hajtottuk a deszkát, a szél meg a víz is segítségünkre volt. A második napon, reggeltájban, vihar kerekedett, háborgott a tenger, a hullámok kivetettek minket egy szigetre. Csaknem holtra váltunk az álmatlanságtól és fáradtságtól, a hidegtől, az éhségtől, a szomjúságtól és a szüntelen rettegéstől. Végigvánszorogtunk a parton, és mivel jócskán találtunk rajta füvet, füvet ettünk, hogy valamennyire visszanyerjük erőnket. A sziget partján töltöttük az éjszakát. Mikor pedig bíbor hajnal virradt az éjszakára, fölkeltünk, és széltében-hosszában bebarangoltuk a szigetet.

A távolban lakóházat pillantottunk meg. Feléje tartottunk, megálltunk a bejáratnál. És íme: egy csapat meztelen ember rohant ki a házból, szó nélkül megragadtak, és királyuk elé hurcoltak. A király parancsára leültünk. Valamiféle ismeretlen ételt tettek elénk, életünkben még sohase láttunk olyat. Társaim megkóstolták, én undorodtam tőle, nem nyúltam hozzá. Allahnak jóságából esett ez így: mert ez által maradtam életben. Mert társaim, alighogy ettek, az ételtől elvesztették eszüket, és miként az elmeháborodottak, csak tömték bendőjüket, és egészen kikeltek régi magukból. Aztán a bennszülöttek kókuszolajat adtak inniok, és be is dörzsölték őket vele. Azok pedig, mihelyt ittak az olajból, elforgatták szemüket, és olyan módon kezdtek falni, ahogy azelőtt nem volt szokásuk.

Elrémültem rajtuk, és szántam őket, bár én is féltem a meztelen emberektől és aggasztott a magam sorsa is. Amikor aztán jobban szemügyre vettem ezeket az embereket, rájöttem, hogy varázslók, királyuk pedig emberevő. Mindenkit, akire a völgyben vagy az utakon ráakadtak, királyuk elé hurcoltak, megetették avval a bizonyos étellel, és bedörzsölték az olajjal. Ettől a foglyoknak kitágult a gyomruk, nagyétűek lettek, az eszüket meg elvesztették, gondolkodóképességük eltűnt, és olyanok lettek, akár a gyöngeelméjűek. Ilyenkor addig tömték őket az étellel meg az olajjal, mígnem jó kövérre meghíztak. Akkor aztán levágták, és királyuk számára megsütötték a szerencsétleneket.

Mikor ezt láttam, keservesen bánkódtam magam és társaim sorsán, míg ők kábulatukban észre sem vették, mi történik velük. Egy vadember keze alá kerültek, ez mindennap legelőre hajtotta őket, akár a marhákat. Én a félelemtől meg az éhségtől csonttá-bőrré soványodtam. Az emberevők, látván, milyen rossz bőrben vagyok, otthagytak, megfeledkezdtek rólam. Nem gondoltak velem, ügyet sem vetett rám senki. Egy napon azért sikerült megszöknöm előlük, és bejártam a szigetet. Nemsokára egy pásztorra leltem, aki valami magas emelvényen ült a víz közepén. Amikor jobban szemügyre vettem, ráismertem: ez volt az az ember, akire társaim legeltetését bízták. Amikor megpillantott, és észrevette, hogy épeszű vagyok és semmi bajom, felém intett, és azt mondta:

- Fordulj sarkon és indulj el a jobb kéz felé vezető úton, az elvezet a Szultán Útjára.

Megfogadtam a szavát, jobbra fordultam, félelmemben hol futottam, hol meg lassítottam lépteimet, hogy megpihenjek. Végül is szem elől vesztettem azt az embert. Eközben már leáldozott a nap, besötétedett, leültem, hogy megpihenjek. Aludni szerettem volna, de a félelemtől, éhségtől és fáradtságtól nem jött álom a szememre. Ezért éjféltájt ismét felkerekedtem, és tovább kóboroltam a szigeten, amíg nemsokára rávirradt az éjszakára a bíbor hajnal. A nap a dombok és völgyek fölé emelkedett, én pedig szomjúságban és fáradtságomban addig ettem a szigeten termő növényekből és füvekből, míg jól nem laktam, és életkedvem vissza nem tért. Aztán felkeltem és tovább vándoroltam, hét nap, hét éjjel. Ha megéheztem, füvet ettem.

A nyolcadik napon a távolban valami bizonytalan körvonalú csoportot pillantottam, meg. Arrafelé tartottam, naplemente után oda is értem. Amint félelemtől reszkető szívvel - emlékezve mindarra, amit életemben végigszenvedtem - fürkészőn odanézek, hát, íme, egy sereg embert látok, akik borsót gyűjtenek.

Amikor közelükbe értem, hozzám futottak, minden oldalról körülfogtak és kérdezősködtek:

- Ki vagy és honnan jössz?

- Szegény idegen vagyok! - feleltem nekik, és elbeszéltem történetemet, mind a szörnyűségeket és veszedelmeket, amiket kiállottam.

Erre így szóltak:

- Istenünkre, csodálatos történet ez! De hogyan s miképpen menekültél meg a fekete emberektől, hisz oly sokan vannak a szigeten. Senki se tud megszabadulni tőlük!

Elbeszéltem nekik, hogyan ragadták meg társaimat, miként etették meg őket, míg én nem nyúltam az ételhez. Felette elcsodálkoztak kalandjaimon, szerencsét kívántak megmenekülésemhez, leültettek addig, míg munkájukat befejezik. Aztán ennem adtak. Igen éhes voltam, derekasan hozzáláttam. Egy ideig ott pihentem náluk, azután hajóra szálltam velük, és elhajóztam a szigetükre. Itt bemutattak királyuknak. Üdvözöltem, ő viszonozta a köszöntést, és szívélyesen vendégül látott. Viszontagságaim felől kérdezősködött, elmondtam neki, tehát mindazt, ami velem történt, attól a naptól, hogy Bagdadot elhagytam, egészen a hozzáérkezésemig.

A király meghagyta, hogy az asztalnál melléje üljek. Odaültem. Étkeket hozatott, ettem jóllakásig, aztán megmostam kezemet, és megköszöntem Allah kegyelmét. Azután búcsút mondtam a királynak. Végigsétáltam a virágzó és népes, kincsekben, élelmiszerben, bazárokban és árukban gazdag városon, csak úgy hemzsegtek benne az árusok és a vevők. Boldog voltam, hogy ide vetett a sors. Felvidult a kedvem, és barátságot kötöttem a város lakóival. Nemsokára nagyobb tisztességem és tekintélyem lett náluk meg a királynál, mint a város népéből való országnagyoknak.

Feltűnt, hogy a városbéliek, fiatalok, öregek egyaránt nemes és szép, ám nyergeletlen paripákon lovagolnak. Elcsodálkoztam ezen és megkérdeztem a királyt:

- Mi az oka annak, uram, királyom, hogy nem nyeregben ülsz? Hisz a lovas kényelmesebben ül úgy, és nehezebben fárad el.

Felelt a király:

- Mi az a nyereg? Soha életünkben nem láttunk olyat, és nem is hallottunk róla!

Erre így szóltam:

- Megengednéd-e, hogy nyerget készítsek neked, hadd lásd mit ér?

- Készíts csak - felelte a király.

Kértem, hogy hozasson nekem fát. Tüstént megparancsolta, hogy adjanak kezemhez mindent, amit kívánok. Kértem egy ügyes asztalost, magam mellé ültettem, és megtanítottam a nyeregkészítésre. Aztán gyapjút vettem, szétfosztogattam, és nemezt készítettem belőle. Majd bőrt szereztem, bevontam vele a vázat, és simára fényesítettem. Aztán a kengyelvashoz való kengyelt, meg hevedernek való szíjat szereltem föl rá. Kovácsot hívattam, annak megmagyaráztam, mi a kengyelvas. Csakhamar pompás kengyelvasat kalapált. Azt kicsiszoltam, befuttattam cinnel, és selyemrojttal díszítettem. Elővezettettem a király egyik legjobb lovát, fölnyergeltem, a nyeregbe akasztottam a kengyelvasat, és így vezettem a király elé.

A királynak igen tetszett, elragadtatva hálálkodott nekem, aztán felült, és csodamód megörült a nyeregnek. Gazdagon meg is ajándékozott művemért. Amint a vezírje meglátta, hogy nyerget készítettem a királynak, ő is ugyanolyat kért tőlem. Utána következtek az országnagyok, az előkelőségek: mind nyerget kért. Én pedig, csináltam nekik nyerget. Sok pénzt kerestem vele és a király, környezete meg a nagyurak és előkelőségek nagy tisztességben és megbecsülésben részesítettek.

Amint egy napon nagy örömben és vígságban üldögéltem, így szólt hozzám a király:

- Tudd meg, hogy tiszteletben, megbecsülésben van részed nálunk, közénk tartozónak számítasz. Nem bírnék megválni tőled: azt sem viselném el, hogy egyszer elhagyd városunkat. Kívánom tehát, hogy egy dologban engedelmeskedjél nekem, és ne ellenkezzél szavaimmal.

- Mi az, amit tőlem kívánsz, ó királyom? - kérdeztem. - Nem ellenkezem szavaiddal, mert kegyelmességed, jóságod és barátságod miatt lekötelezetted vagyok: szolgáid közé tartozom én is.

Erre így szólt:

- Meg akarlak itt nálunk házasítani, szép, eszes, takaros és takarékos lányt akarok hozzád adni feleségül, hogy végleg letelepedjél nálunk. Palotámban adok neked lakást. Ne ellenkezzél, és ne utasítsd vissza szavaimat.

A király beszéde igen megzavart: hallgattam, és zavaromban nem adtam neki feleletet. Megkérdezte:

- Miért nem válaszolsz, fiam?

Ekkor már feleltem:

- Uram vagy, legyen parancsod szerint.

A király azon nyomban hívatta a kádit, meg a tanúkat, és tüstént összeesketett egy előkelő nemes születésű hölggyel. Előkelő nemzetségből való, szép és kedves teremtés volt, házak, telkek, birtokok úrnője.

Esküvő után a király szép, nagy, különálló házzal, rabszolgákkal és cselédséggel ajándékozott meg, fizetést és jövedelmet szabott meg számomra, így éltem a legteljesebb kényelemben, elégedettségben és vidámságban, elfeledtem mind a kínszenvedést, viszontagságot, veszedelmet, ami engem ért, és így szóltam magamban: »Ha visszatérek hazámba, magammal viszem őt.«

De senki előre nem tudhatja, mi esik meg vele. Mi ketten szívünkből szerettük egymást, és egyetértésben hosszú ideig a legkedvesebb, legkellemesebb életet éltük együtt, mindaddig, amíg Allah - magasztaltassék a neve! - magához nem szólította szomszédom hitvesét. Mivel jó barátom volt, meglátogattam, hogy kifejezzem neki részvétemet. Elszomorító állapotban leltem, mélységes bánat, sötét kétségbeesés ült szívén-lelken. Vigasztaltam, erőt próbáltam önteni belé, így szólván hozzá:

- Ne búsulj oly nagyon hitvesed miatt, Isten majd még jobb asszonnyal kárpótol.

Keserves sírásra fakadt, és így szólt hozzám:

- Barátom, hogy vegyek el más nőt, és hogy adhat Isten jobb feleséget kárpótlásul, mikor már csak egy nap az életem?

- Ó, testvérem - feleltem - térj eszedre, és ne jósolj magadnak halált, íme lásd, egészséges vagy, ép és erővel teljes.

De ő így válaszolt:

- Barátom, lelkemre, holnap elveszítesz engem és soha az életben, nem látsz többé!

Megkérdeztem tőle:

- Hogy tudhatod ezt?

- Ma eltemetik feleségemet - felelte - és vele együtt engem is, ugyanabba a sírba; mert országunkban az a szokás, hogyha a feleség meghal, a férjét elevenen eltemetik vele, a feleséget viszont a férjjel, hogy a házastárs halála után a másik se élvezhesse tovább az életet.

Erre felkiáltottam:

- Istenemre, ez gyalázat, ezt én nem tűrném!

Miközben így beszélgettünk, odagyűlt a város népének jó része; az emberek vigasztalgatták barátomat felesége elvesztéséért meg saját sorsáért. Majd az asszony holttestét hordágyra tették és vele meg a férjjel kivonultak a városból. Addig mentek, amíg csak el nem értek egy tenger felé lejtő magaslathoz. Odamentek, felemeltek egy nagy sziklatömböt. Alatta kőből való káva látszott, mint amilyen a kutaké. Az asszonyt ebbe a mélységbe vetették, a férfi mellén pedig pálmarostból font kötelet kötöttek át és leeresztették a kútba. Egy korsó vizet és hét kenyeret adtak vele - ez volt az útravalója. Mihelyt leeresztették, a férfi odalent leoldotta a kötelet; azt fölhúzták, s a mélyedést megint lefödték a kővel. Barátomat, hitvese holttestével, a barlangban hagyták, s elmentek. Ekkor így szóltam magamban: »Istenem, ez még az előbbinél is rosszabb halálnem«. Elmentem a királyhoz és megkérdeztem:

- Uram, miért temetnek el országotokban elevent a holtak mellé?

Ő így felelt:

- Tudd meg: őseinktől öröklött szokásunk, hogy a házastársat elhalt házastársával együtt elevenen eltemetjük, hogy sem, az életben sem a halálban el ne váljanak egymástól.

Ekkor megkérdeztem tőle:

- Ó, Idők Királya, ez történik-e idegen férfival is, amilyen én vagyok, ha a felesége itt nálatok meghal?

- Ez bizony - felelte - eltemetjük őt is; úgy járunk el vele, ahogyan láttad.

E szavak hallatára úrrá lett rajtam a bánat és az aggodalom, eszem szinte megzavarodott. Folytonos félelemben éltem, hogy feleségem korábban talál meghalni, mint én, és engem elevenen eltemetnek vele. De kis idő múlva megnyugodtam, és azt mondtam magamban: »Talán én halok meg előbb, hiszen nem tudhatjuk, melyikünkre kerül előbb sor.« Közben iparkodtam magamat mindenféle foglalatossággal elszórakoztatni. Ám nem telt bele sok idő: megbetegedett a feleségem, és néhány nap leforgása után meg is halt. Ekkor eljött hozzám a király, és a nép jó része, hogy nekem és feleségem rokonainak kifejezzék részvétüket, ahogy ez náluk szokás. Azután asszonyt fogadtak, megmosatták vele a holttestet, felékesítették legpompásabb ruháival és leggazdagabb ékszereivel, nyakláncaival és drágaköveivel, ravatalra fektették. Majd elindultak vele a tengerparti magaslat felé. Felemelték a követ a nyílásról, és belevetették a holttestet. Ezután barátaim, meg feleségem rokonai körém sereglettek, és elbúcsúztak tőlem. Ekkor így kiáltottam:

- Én idegen vagyok! Nem fogadom el a ti szokásotokat!

Ám ők meg sem hallgattak, ügyet sem vetettek rám. Lefogtak, erőszakkal megkötöztek, és hagyományuk szerint hét kenyérrel, meg egy korsó édesvízzel leeresztettek a kútba. Ez, amint láttam, a hegy alatt elhúzódó tágas barlang volt. Amikor leértem, ezt kiáltották utánam: »oldd ki a kötelet«, de én vonakodtam. Ekkor utánam dobták a kötelet, a nagy kővel elzárták a mélység nyílását, és eltávoztak.

Ott álltam hát a barlang mélyén. Sok halott feküdt szerteszét. Átkoztam magamat eddigi cselekedeteimért, és így szóltam: »Istenemre, megérdemlem sorsomat!« Meg sem tudtam különböztetni a nappalt az éjszakától, az élelemből pedig csak igen keveset fogyasztottam. Csupán akkor ettem és ittam, ha az éhség és szomjúság túlságosan kínzott, - féltem, hogy elfogyhat kenyerem és vizem. Közben így siránkoztam: »Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos és felséges Istené. Mi is csábított arra, hogy ebben a városban házasodjam meg? Alighogy egyik szerencsétlenség eltávozott fejem felől, lám: még nagyobbá jutottam. Az égre: szörnyű halál ez, amelyet itt halnom kell! Bárcsak a tengerbe vesztem, vagy a hegyek közt pusztultam volna el! Jobb lett volna nekem, hogysem ily gyalázatos véget érjek!«

Mindegyre csak szidtam magamat, aztán lefeküdtem egy csonthalmazra és elaludtam, míg az éhség és a szomjúság fel nem keltett. Akkor felültem, kitapogattam a kenyeret, ettem egy falatot, ittam rá egy korty vizet. Fölkeltem és bejártam a barlangot. Messzire terjedt ki és sok üres bemélyedése volt; a földjén halottak feküdtek; sok csont fehérlett ott a régi időkből. A barlang egyik végében, a friss holttestektől távol csináltam magamnak helyet és aludtam, ha elért az álom.

És íme, egyszer álmomból mozgás és kaparás hangja ébresztett fel. A barlang egyik sarkából hallatszott. »Mi lehet ez?« - kérdeztem magamban. Felkeltem és a hang felé tartottam. Egy vadállat volt. Amint észrevett, a barlang belseje felé futott. Nyomába szegődtem. Egy idő múlva halvány világosságot vettem észre, amely hol felvillant, hol megint kialudt. Minél inkább közeledtem hozzá, annál nagyobb lett a világosság. Biztosra vettem, hogy valamiféle nyílás van a barlangon, amely a szabadba vezet, így szóltam magamban: - »Ez egészen biztosan kivezető nyílása a barlangnak, mégpedig olyan lehet ez is, mint amelyen át lebocsátottak.«

Mentem tehát a fény irányában.

Csakugyan nyílás volt, a hegy túlsó felére vezetett, vadállatok vájták, hogy bejárhassanak a barlangokba, és kedvükre lakmározhassanak a holttestekből. Mihelyt megbizonyosodtam erről, nyugalom, béke és csend szállt szívembe, lelkembe. Ismét hittem az életben, miután már a halált is elszenvedtem. Szinte álomban, addig vesződtem, amíg csak ki nem másztam a nyíláson. A tengerparton találtam magamat, óriási hegy tetején. A hegy a tenger és a város között feküdt, úgyhogy a szigetről senki se juthatott a közelébe. Magasztaltam Allahot, hálálkodtam neki, és nagy volt az én örömöm. Megerősítettem szívemet, és a nyíláson át még egyszer visszatértem a barlangba, minden értéket, ami csak ott hevert, kihordtam, és batyuba kötöztem.

Egy napon, sorsomon tűnődve ültem a tengerparton, hát látom: hajó közeledik a bőszen tajtékzó tengeren. Egy fehér halotti leplet botra kötöttem és azt lobogtatva fel-alá futottam a parton, amíg csak a hajósok figyelmesek nem lettek rám, és észre nem vették, hogy ott vagyok, fönn a hegyen. A hajó csónakot küldött értem. A tengerészek megkérdezték:

- Ki vagy te? Miért vagy itt, és miképpen kerültél erre a hegyre? Itt még soha életünkben nem láttunk embert!

Elmondtam nekik, hogy kereskedő vagyok, s a hajó, amelyen utaztam, elsüllyedt; holmimmal együtt egy deszkára kapaszkodtam és Allah erre a partra segített poggyászostul, rettentő fáradságok árán.

Erre felvettek a csónakba, berakták mindazt a ruhákba kötött holmit is, amelyet a barlangból hoztam, és visszaeveztek. A hajón a kapitány elé vezettek. A kapitány megkérdezte:

- Hallod-e, te ember, hogy kerültél erre a helyre? Itt egy óriási hegy van, mögötte hatalmas város. Én egész életemben járom ezt a tengert, és hajózom e hegy mellett, de sohasem láttam rajta egyebet, mint vadállatokat és madarakat.

Így feleltem:

- Kereskedő vagyok; egy nagy hajón utaztam, hajótörést szenvedtem, és vízbe esett minden portékám. A végzet meg a jószerencse pártomra állt: a hajó egy nagy deszkájának segítségével ki tudtam mászni erre a hegyre. És vártam, hogy valaki erre jár, és magával visz.

Nem szóltam semmit arról, ami történt velem. Attól tartottam, hogy a hajón van valaki, aki abból a városból való. Előszedtem néhány darabot kincseimből, és azt mondtam a hajó gazdájának:

- Uram, neked köszönhetem megszabadulásomat erről a hegyről: fogadd el tőlem ezt, annak viszonzásául, amit velem tettél.

Nem fogadta el, hanem azt mondta:

- Senkitől sem fogadunk el semmit. Hogyha hajótöröttet látunk a tengeren, vagy valamelyik szigeten, magunkhoz vesszük, etetjük-itatjuk és ha nincs ruhája, felöltöztetjük. Mikor pedig biztonságos kikötőbe érkezünk, megajándékozzuk a magunkéból, szívélyesen és kedvesen bánunk vele Allah nevében.

Így beszélt a hajó gazdája. Én pedig fohászkodtam érte, hogy hosszú legyen az élete. Eközben továbbhajóztunk, szigettől szigetig, tengerről tengerre.

Most már reméltem, hogy végleg megmenekülök. Boldog voltam, de valahányszor eszembe jutott a barlangbeli élet, puszta emlékére is majdnem eszméletemet vesztettem. Ám megérkeztünk Basrahba. Kiszálltam, néhány napig ott maradtam, aztán elindultam hazafelé. Megöleltem enyéimet, barátaimat, kérdezősködtem hogylétük felől. Mindnyájan örültek és. szerencsét kívántak, hogy épségben megmaradtam. Elraktároztam mindent, amit magammal hoztam, ajándékokat osztogattam, felruháztam az árvákat és a szűkölködőket. Visszatértem régi szokásaimhoz, meglátogattam barátaimat, pajtásaimat, atyámfiait, derűsen, vígan éltem.

Ezek voltak a legcsodásabb események, amelyek velem negyedik utazásomon történtek. De most, testvérem, vacsorázzál meg nálam, és szokásod szerint gyere el holnap ismét, hadd meséljem el, mi minden történt velem ötödik utazásomon, mert az még csodásabb és hallatlanabb minden előzőnél.

És megparancsolta, hogy fizessenek ki a teherhordónak száz aranyat, aztán asztalt teríttetett. Az egész társaság megvacsorázott, és ki-ki ment útjára, nagy álmélkodással, mivelhogy eddig mindegyik történet nagyszerűbb volt az előzőnél.

Mikor pedig nemsokára rávirradt az éjszakára a bíbor hajnal, felkelt Teherhordó Szindbád, elmondta reggeli imáját és ment, míg el nem ért Tengerjáró Szindbád házához. Jó reggelt kívánt neki, ő meg istenhozottal köszöntötte, maga mellé ültette, amíg a társaság többi tagjai megérkeztek.

Ettek-ittak, mulattak, vigadtak, amíg Tengerjáró Szindbád ismét mesélni kezdett.

SZINDBÁD ÖTÖDIK ÚTJA

- Nem volt sokáig otthon maradásom - kezdette az ötödik utazás történetét Szindbád. - Árukat vásároltam, elutaztam Basrahba. Ott a tengerparton megvettem egy hajót, amely több kereskedővel éppen indulóban volt. Kapitányt és matrózokat fogadtam a hajóra, aztán több szolgát és egy rabszolgát. Hosszabb utazás után egy elhagyatott szigetre értünk s ott, amint ide-oda járkáltunk, egy rukh-tojásra akadtunk. A rukh-fióka éppen kitört a tojásból, már látszott a csőre. Figyelmeztettem társaimat, hogy ne bántsák a tojást, mert abból nagy veszedelem származhatik. Ámde nem hallgattak figyelmeztetésemre, s amíg én aludtam, kővel nagy nyílást vertek a tojáson, kivették a fiókát, és megették.

Egyszerre csak elsötétült a levegő, fekete felleg borult a napra, s látjuk, hogy a rukh-madár ott kereng a magas levegőégben: keresi a tojását. A kapitány magánkívül kiáltozott utánunk, hogy a lehető leggyorsabban siessünk vissza, futás közben is jól láttam, hogy a rukh-madár rettenetes rikoltással leszáll nagy hirtelen a magas levegőégből, vele a párja. Üldözőbe vettek minket. Ott lebegtek már hajónk felett, mikorra mi odaértünk. Rémülten vettük észre, hogy mind a kettő iszonyú nagyságú szikladarabot tart karmai között. A hímmadár egyszerre csak ledobta a karmában tartott sziklát; az lehullott a tengerbe, oly szédítő, sebességgel és oly nagy erővel, hogy ott, ahol leesett, magasra csaptak a hullámok, felkapták a hajót, s a következő pillanatban le is dobták a mélységbe. A hajó szerencsére nem süllyedt el, de alig voltunk túl a veszedelmen, a nőstény rukh-madár is ledobta a maga szikladarabját, egyenesen a hajó fedélzetére, oly erővel; hogy az utasok nagy része a vízbe fúlt, én is víz alá kerültem, és csak úgy menekültem meg, hogy a szétrombolt hajónak egy darabjába kapaszkodtam. Teljes három napig hánytak-vetettek a hullámok, míg aztán egy kedvező szélroham egy szigetre dobott.

Éhségtől, fáradságtól kimerültén, keserű szemrehányásokat tettem magamnak, hogy ismét veszedelmekkel cseréltem fel nyugalmas életemet. Aztán elnyomott az álom, s amikor kissé megerősített a pihenés és az alvás, elindultam, hogy körülnézzek a szigeten. Ez a sziget is gazdag volt gyümölcsben, édesvizű patakban és forrásban, s csak úgy zengett a madarak énekétől. Ettem, ittam és este ismét álomra hajtottam fejemet, de nagy aggodalmak közt, mert sehol a szigeten emberi lelket nem találtam.

Amikor másnap valamivel távolabbra mentem, be, a sziget közepe felé, íme: egy öregembert pillantottam meg egy forrás mellett. Meztelen testét csupán pálmalevélkötény és falevelekből font öv takarta. Azt hittem, hogy az öregember is idegen itt, akárcsak én, hozzáléptem és üdvözöltem. Megkérdeztem tőle, hová való, ki és miféle, és hogy milyen helyen vagyok én most. Nem válaszolt, csupán jelekkel kérte, hogy vigyem át a forrás másik felére. Azt hittem, hogy az öreg állapota csakugyan megkívánja ezt a segítséget. Vállamra vettem, nyakamba ültettem, és úgy vittem a megjelölt helyre. Amikor azonban szóltam neki, hogy szálljon le, úgy tett, mintha nem is hallaná. Megpróbáltam hát, hogy letegyem a váltamról, de a lábával oly szorosan körülfogta nyakamat, hogy képtelen voltam. Éreztem, hogy új szerencsétlenségbe sodródtam, szívem megtelt rettenetes félelemmel, szemem előtt elsötétült a világ, s élettelenül zuhantam a földre. Egy kissé engedett a combja szorítása. Újra megpróbáltam kiszabadítani magamat, ő azonban azt követelte, hogy hordozzam ide-oda a fák alatt. Ezt megtagadtam, de ő kezével szorította a nyakamat, lábával pedig úgy megrugdosta oldalamat, miként a lovat sarkantyúzzák. Így kellett tovább cipelnem az öreget, aki nyugodalmasan szedte a fákról a gyümölcsöt, jóízűen eddegélt, és sem nappal, sem éjjel nem szállt le rólam. Képtelen voltam megszabadulni tőle, s ha nem engedelmeskedtem parancsának, és nem álltam föl, vagy nem mentem tovább úgy, amiképpen ő parancsolta, oly kegyetlenül ütött-vert, hogy az ostorcsapás sem lehetett volna ennél fájdalmasabb. Szüntelenül keserű szemrehányásokkal illettem magamat, és szívemből kívántam a halált. Állapotomat különösen reménytelenné és kétségbeesetté tette az, hogy sem közel, sem távol nem láttam emberi lényt, akit segítségül hívhattam volna.

Egyszer, amint ide-oda cipeltem az öreget, egy elszáradt tököt találtam. Ennek kivájtam a belét és szőlő nedvével töltöttem meg. Amint a tök tele volt szőlőnedvével, elzártam a felső nyílást, aztán kitettem a napra. Ott a szőlőnedv a melegtől forrni kezdett. Ittam belőle, és ittam aztán mindennap, amíg egy kicsit erőre nem kaptam. Egyszer azonban ittas lettem a bortól, énekelni kezdtem, össze-összevertem a tenyeremet, s nyakamon az öreggel ide-oda ugráltam.

Az én átkozott öregem észrevette a bor hatását, és jelt adott nekem, hogy ő is szeretne inni belőle. Odaadtam neki a tököt, s mind egy cseppig megitta a bort. Nemsokára széles jókedve kerekedett, tapsolt, rittyentgetett a kezével, ficánkolt a vállamon, aztán egyszerre csak reszketés fogta el minden tagját. Végre engedni kezdett combjának nyomása. Letettem a földre. Szertelen nagy volt az örömöm, hogy végre megszabadultam tőle.

Ismét kimentem a tenger partjára, s mily nagy volt az örömem, amikor láttam, hogy egy hajó kötött ki ottan! Amikor a legénység partra szállt, felette csodálkozott, hogy engem ott talál. Miután elbeszéltem viszontagságaimat, azt mondta a kapitány:

- Az az öreg a tenger véne volt. Senki még élve nem szabadult keze közül. Azokat, akiket halálra sanyargatott, később felfalta.

Szerencsét kívántak megszabadulásomhoz, ennem, innom adtak, tisztességes ruhába öltöztettek, felvettek a hajóra. Néhány nap múlva egy nagy, várossal szemben kötöttünk ki. Fallal volt körülvéve, és vaskapun át lehetett oda belépni. Ezen a kapun át, jártak a tenger partjára a város lakói, aztán csónakba szállottak, és úgy mentek ki a nyílt tengerre: ott töltötték az éjszakát, hogy biztonságban legyenek a majmoktól. Mindezt elbeszélték nekem, amíg a várost körüljártam, és mondhatom, erősen megijesztettek ezzel az elbeszéléssel, mert már volt találkozásom ezzel a veszedelmes népséggel. Közben, amíg én összevissza csatangoltam a városban, a hajó anélkül, hogy észrevettem volna, tovább vitorlázott.

Képzelhetitek, milyen kétségbeesetten jártam-keltem az utcákon. Nem tudtam, hová-merre, amikor egyszerre csak megszólított egy ember:

- Úgy látszik, te idegen vagy itt.

- Valóban az vagyok - válaszoltam - és rettenetes bajban vagyok, mert itthagyott a hajóm.

- Ne aggódjál - mondta az ember - gyere velem az én csónakomon, mert halálfia vagy, ha éjjelre itt maradsz a városban.

Követtem a jó embert, beszálltam a csónakjába. A parttól körülbelül egy mérföldre távolodtunk. Reggel aztán visszatértünk a városba. Ez a város a feketék szigetének szélén feküdt. Este rengeteg majom árasztotta el, és aki éjjelre ottmaradt, azt a majmok megölték és megették.

Az a derék ember, aki engem felvett csónakjára, megkérdezte értek-e valami mesterséghez.

- Nem értek - válaszoltam - én kereskedő vagyok, de hajótörés következtében mindenemet elvesztettem.

Elbeszéltem életem egész történetét, a jó ember nagy csodálkozással hallgatta végig kalandjaimat. Aztán egy kővel telt zacskót nyújtott át nekem, majd elvezetett egy társasághoz, és így szólt:

- Íme, egy hajótörött idegen, akinek semmije sincs, és semmiféle mesterséghez nem ért. Fogadjátok magatok közé, és tanítsátok meg rá, hogyan kell szüretelni. Ezzel szerezhet annyit, hogy hazájába visszajuthasson.

Az emberek szívesen fogadtak. Pártfogóm ezzel vált el tőlem:

- Tedd, amit ők tesznek, és gyere el hozzám, mielőtt visszatérsz hazádba.

Aztán elmentem a társasággal. Nemsokára oly magas és sima fákat láttam meg, amelyekre senki ember fel nem mászhatott. Alattuk rengeteg majom hevert. Amikor a majmok megláttak minket, hirtelen felmásztak a fára, az emberek pedig köveket szedtek ki zsebükből, és a majmok után dobálták. Erre a majmok gyümölcsöt szaggattak le a fákról, és azt dobálták felénk. Amikor közelebbről megnéztem a gyümölcsöket, láttam, hogy kókuszdiók. Erre én is dobálni kezdtem a majmokat, s azok kókuszdióval dobáltak vissza, így telt el az egész nap. Este visszatértünk a városba. Én a kókuszdiót, amit összegyűjtöttem, jó emberemnek adtam át. Ő pedig ideadta raktárának kulcsát, hogy oda rakjam be kókuszdió-készletemet.

Majd így szólt:

- Eredj mindennap ezekkel az emberekkel, és hozd el, amit összegyűjtesz. Előbb-utóbb annyi pénzed lesz, amivel haza utazhatsz.

Megköszöntem jótanácsát, szorgalmasan gyűjtöttem a diót, és félretettem az érte kapott pénzt.

Egy nap hajó kötött ki a város előtt. Kérésemre jó emberem helyet bérelt az én részemre a hajón, s ellátott élelmiszerrel is. Aztán a kókuszdiómat beraktam a hajóra. (Mert csak egy részét adtam volt el.) Szigetről szigetre mentünk s végre egy nagy, városhoz értünk. Ott a dióm egy részét mindenféle fűszerért elcseréltem. Aztán oly sziget mellett kötöttünk ki, ahol gyönyörűen virult az aloéfa, és ahol a halászok drágagyöngyöt halásztak. Kókuszdióért sok drágagyöngyöt kaptam itt. Újra meggazdagodtam! Végre megérkeztünk Basrahba, de ott csak néhány napig maradtam, hogy kipihenjem magamat. Aztán hajót béreltem, áruimmal szerencsésen megérkeztem Bagdadba. Családom és barátaim végtelen nagy örömmel fogadtak, mert már lemondtak minden reményről, hogy valaha még életben látnak.

SZINDBÁD HATODIK ÚTJA

Tudjátok meg, ó testvéreim, barátaim és társaim, hogy amikor visszatértem ötödik utazásomból, csupa vidám időtöltésben, szórakozásban, mulatozásban és jókedvben feledtem el mindazt, amit elszenvedtem. Merő öröm és boldogság volt az életem, így folyt ez mindaddig, amíg egyszer a legnagyobb vígság közepette egy sereg, kereskedő látogatott meg. Meglátszott rajtuk, hogy messzi útról jöttek. Láttukra eszembe ötlöttek azok a napok, amikor én érkeztem meg utamról.

Lelkemet ismét elfogta a vágy az utazás és kereskedés után. Elhatároztam hát, hogy útrakelek. Értékes, pompás árukat vásároltam, amilyenek tengeri útra alkalmasak, bálákba csomagoltam, és Bagdad városából elmentem Basrah városába. Ott egy nagy hajó ötlött szemembe. Kereskedők és előkelő férfiak voltak utasai, akik drága árukat vittek magukkal.

Ebbe a hajóba rakattam fel báláimat, és nemsokára szerencsésen el, vitorláztunk Basrah városából.

És utaztunk helységről helységre, városról városra, adtunk és vettünk és sok ország, látnivalójában gyönyörködtünk. A szerencse kedvezett utunknak, jó hasznot hozott. Míg aztán egy napon, amint javában utaztunk, a kapitány egyszerre jajveszékelni kezdett, földhöz csapta turbánját, verte az arcát, tépte a szakállát, és keserves fájdalmában végigdőlt a hajó fedélzetén. A kereskedők és a többi utasok köréje gyűltek és így szóltak hozzá:

- Mi bajod van, ó, kapitány?

Így felelt nekik:

- Tudjátok meg, társaim, hogy eltértünk irányunktól és arról a tengerről, amelyen hajóztunk, olyan tengerre kerültünk, amelyiknek nem ismerjük útjait. Ha Allah nem segít, hogy kimeneküljünk innét, mindnyájan elveszünk. Könyörögjünk hát, hogy mentsen ki bennünket ebből a bajból.

Ezután a kapitány felkelt, és felkúszott az árbocrúdra, hogy kioldja a vitorlákat. Ámde hajónk heves szélbe került, tehetetlenül hánykolódott, és kormánya egy sziklafok közelében eltörött. A kapitány leszállt az árbocról és így szólt:

- Nagy veszedelembe jutottunk és nincs mód rá, hogy kikerüljünk belőle!

Az utasok, valahányan voltak, siratni kezdték sorsukat, búcsúzkodtak egymástól, mivelhogy életük lejárt, és reményük fonala elszakadt. A hajó nekiment a sziklafoknak, és darabokra zúzódott, gerendái szétforgácsolódtak. A tenger mélységébe merült, ami csak a hajón volt. A kereskedők a vízbe estek, többen belefulladtak. Ámde néhányan elérték a sziklafokot és szárazra jutottak.

Én is azok közt voltam, akik a sziklafoknál partot értek, és íme: nagy szigeten találtuk magunkat. Sok hajó pusztult el itt és a parton sok mindenféle áru hevert. Ezeket mind a hajótörést szenvedett hajókról vetette ki a tenger, amikor utasai vízbefúltak. Olyan bőségben hevert a kincs a tengerparton, hogy látása szinte megzavarta az emberfia eszét és értelmét. Én a sziget közepén édesvizű folyót pillantottam meg. Közel, a hegyekben eredt, és az ellenkező oldalon ismét a hegyekbe torkollott. A többiek szétszóródtak, és magukról is megfeledkeztek, szinte eszük is megzavarodott mindannak láttán, ami pompa, drágaság feküdt szerte a partokon. Én is láttam a forrás közepén garmadával drágaköveket, ékszereknek mindenféle fajtáját, jáspiskővel, nagy gyöngyökkel ékesítve: királyoknak való gyönyörűség! Annyi volt belőlük a mezőn keresztülfolyó víz medrében, mint a kavics; a folyó medre csillogott az ékszerektől és minden drága kincstől.

Kóboroltunk a szigeten, és élveztük a dús természetet. De elgondolkoztunk állapotunkról s mindarról, amit ott láttunk, és félelem szállott ránk. A tenger partján összegyűjtöttünk némi élelmiszert és nagyon takarékosan bántunk vele: naponként vagy kétnaponként egyszer ettünk, mivel aggódtunk, hogy kifogy a készlet és keserves halált halunk nagy éhségünkben és a rettegéstől. Akik közülünk meghaltak, azokat megmostuk és a tengerből a sziget partjára vetett ruhákba meg vásznakba burkoltuk, így cselekedtünk, mígnem igen sokan haltak meg közülünk, és csak egynéhányunk maradt meg: de azok is legyöngülten, a tenger okozta betegségtől. Rövid idő múltán minden társam és barátom meghalt, mindegyiket eltemettem.

Egyedül maradtam a szigeten. Sírtam egymagamban és így szóltam:

- Bár pusztultam volna el társaim előtt, hogy engem is eltemettek volna!

Egy ideig még ott maradtam, aztán felkerekedtem, mély sírt ástam a tenger partján, és így szóltam magamban:

- Ha megbetegszem és érzem, hogy jön a halál, belefekszem ebbe a sírba, és ott halok meg, a szél pedig majd homokot hord rám és betakar; nem maradok én sem temetetlen.

Átkoztam magamat ostobaságomért, hogy eljöttem hazámból és szülővárosomból, és idegen országba utaztam, holott annyit szenvedtem első ízben és másod-, és harmad-, negyed- és ötödízben. És mindegyik utazásomon küzdelmesebb és nehezebb viszontagságokat szenvedtem, mint korábban. Már nem is hittem, hogy valaha eljutok onnét és megmenekülök; megbántam, hogy tengeri utakra mentem, és hogy visszatértem ehhez az élethez. Hiszen nem voltam vagyonnak híján, hanem olyan bőségben éltem, hogy el se fogyaszthattam volna, amim volt, de még a felet sem, egész hátralevő életemben. Mindenem volt bőségesen, több is, mint kellett.

Aztán elgondolkozva így szóltam:

- Ennek a folyónak, miképpen eredete van, azonképpen torkolatának is kell lennie, valahol, lakott vidéken. Legokosabbnak véltem hát, ha kis tutajt készítek magamnak. Lemegyek, rábocsátom a folyóra és elindulok rajta. Ha sikerül: megmenekülök és kijutok a bajból. És ha nincs mód rá, hogy megmeneküljek, jobb lesz, ha a folyóban lelem halálomat, mint ezen a helyen.

Ilyenképpen sóhajtoztam sorsomon. Aztán nekiláttam, hasábfákat gyűjtöttem össze a szigeten található aloéfából és összekötöztem azokat a hajóroncsok köteleivel. Deszkákat is hoztam a hajó maradványaiból, és a fákra erősítettem. Úgy készítettem a tutajt, hogy keskenyebb legyen, mint a folyó. Jó erősen összekötöztem, majd magamhoz vettem egy csomót azokból a drágakövekből, ékszerekből és kincsekből meg nagyszemű gyöngyökből, amelyek akár a kavics, szerteszét hevertek; miegymást, amit a szigeten összegyűjtöttem és eleségem maradékát magammal vittem. Aztán lebocsátottam a tutajt a folyóra, két darabból evezőformát csináltam, és elindultam a folyó sodrán.

Azon elmélkedtem, vajon miképpen fordul sorsom, és íme: elérkeztem arra a helyre, ahol a folyó a hegybe torkollik. Mély sötétségbe kerültem. A tutaj tovább vitt a víz sodrával a hegy belsejébe, oly szűk helyen, hogy a tutaj széle a folyó partját súrolta, fejem pedig minduntalan a boltozatba verődött. Visszafordulni lehetetlenség volt, szidtam hát magamat azért, amit tettem és így gondolkoztam:

- Ha még szűkebbre válik ez a csatorna, a tutaj aligha tud keresztüljutni rajta; de vissza sem tud fordulni! Akkor pedig itt kell vesznem ezen a boldogtalan helyen, menthetetlenül!

Arccal a tutajra feküdtem, oly alacsony volt már a folyó csatornája. Szüntelenül sodort a víz előre. Nem tudtam, mikor van éjszaka, mikor nappal: szakadatlan volt a sötétség a hegy belsejében. Megtelt a szívem rémülettel és félelemmel, hogy el kell pusztulnom. Ily állapotban folytattam utamat a folyón. Ez hol kiszélesedett, hol meg összeszűkült. De a mélységes sötétség végtelenül elcsigázott és keserves nyomorúságomban elnyomott az álom. Így feküdtem arccal a tutajon, az meg csak vitt tovább, amíg csak aludtam; azt sem tudom, rövid vagy hosszú ideig-e?

Végre felébredtem és világosságban találtam magamat. Mikor kinyitottam a szememet, tágas kikötőt pillantottam meg, tutajom pedig egy sziget partjához volt kikötve. Egy sereg indiai és abesszíniai vett körül. Amint látták, hogy felébredtem, megszólítottak nyelvükön. De én nem értettem, mit mondtak; azt képzeltem, hogy álom az egész: hogy a gyengeségtől meg a fáradtságtól még mindig alszom.

Nem válaszoltam. Ekkor egyikük odalépett hozzám, és arab nyelven szólított meg:

- Béke legyen veled, ó, testvérünk! Ki vagy, és honnan jöttél? Mi vagy, és mi volt idejöveteled célja? Mi földművelőnép vagyunk. Kijöttünk, hogy megöntözzük rétjeinket és szántóföldjeinket, és itt találtunk téged: a tutajon aludtál. Megállítottuk a tutajt, kikötöttük itt mi nálunk és vártuk, hogy kedvedre kialudjad magad. Mondd el nekünk, mi okból jöttél erre a helyre, így feleltem neki:

- Könyörgök neked, Allah nevében, ó uram, hozzál nekem valami élelmet, mivelhogy éhes vagyok, aztán kérdezz, amíg jólesik.

Ő erre elsietett, és élelmet hozott. Én pedig ettem, amíg be nem teltem vele. Kellemesen éreztem magamat, bőségesen jóllaktam, félelmem eloszlott, és lelkem erőre kapott ismét. Elbeszéltem töviről hegyire mindazt, ami velem történt, és hogy mit tapasztaltam azon a folyón, milyen keskeny volt a föld alatt, és mindent. Tanácskoztak egymás között, és azt mondták:

- Okvetlenül magunkkal kell vinnünk, hogy bemutassunk királyunknak, hadd mondjad el neki is, mi minden történt veled.

Így is lett, magukkal vittek, és velem együtt a tutajt mindenestül, ami kincs, jószág, ékszer és drágakő, nemesfém és ötvösmunka rajta volt. Királyuk elé vezettek, és elmondták neki, mi történt. Ő istenhozottal köszöntött, és kikérdezett, ki és miféle vagyok, és mi minden történt velem. Én pedig elmeséltem neki az egész történetemet, és mindent, amit átéltem, töviről hegyire.

A király nagy álmélkodva csodálkozott az elbeszélésen és szerencsét kívánt megmenekülésemhez. Azután a tutajon hozott drágakövekből és ékszerekből sok ajándékot adtam a királynak. Elfogadta tőlem, nagy tisztességgel bánt velem, és a maga hajlékában adott szállást. Összebarátkoztam a nép legkülönbjeivel, akik mind nagy tiszteletben részesítettek, és én sokáig el sem hagytam a királyi lakot.

Sokáig éltem ennél a királynál, a legnagyobb tisztességben, tekintélyben és a legjobb sorban. Egy nap azonban hallom, hogy a város néhány kereskedője hajót szerel fel, hogy Basrah városa felé vitorlázzék. Azt mondtam magamban:

- »Nem tehetnék okosabbat, mint hogy én is elmenjek ezzel a kalmárcsapattal«.

Azonmód elmentem a királyhoz, kezet csókoltam neki, és megmondtam, hogy útra szándékozom kelni avval a társasággal, a most felszerelt hajón, mert vágyom enyéim és hazám után. A király ezt felelte:

- Tégy akaratod szerint. Ha maradni akarsz, azt is választhatod, mert szívünknek-lelkünknek kedves lettél.

- Királyom - mondtam neki - elhalmoztál kegyeiddel és jóságoddal. De én vágyódom enyéim, hazám, családom után.

Meghallgatván szavaimat, maga elé hívatta azokat a kereskedőket, akik a hajót felszerelték, és összeismertetett velük. Aztán nagymennyiségű ajándékot adott kincseiből, és megfizette értem a hajódíjat. Harun-al-Rasid kalifának pedig, Bagdad városába, nagyszerű ajándékot küldött velem. Elbúcsúztam tőle és minden ismerőstől, akikkel érintkeztem, majd hajóra szálltam a kereskedőkkel.

Elvitorláztunk. A szél és a tenger kedvezett nekünk. Épségben megérkeztünk Basrah városába és kiszálltunk. Ott töltöttem néhány napot és éjszakát, amíg rendbeszedtem magamat, és felraktam csomagjaimat. Ezután elindultam Bagdadba, a béke honába. Bementem Harun-al-Rasid kalifa elé, átnyújtottam neki az ajándékot, és elmondtam mindazt, ami velem történt. Majd pedig elraktároztam összes javaimat és holmimat és siettem haza.

Atyámfiai és barátaim eljöttek hozzám, én pedig ajándékokat adtam minden rokonomnak. Alamizsnát és adományokat osztogattam. Egy kis idő múlva értem küldött a kalifa és megkérdezte, milyen alkalomból kapta azokat az ajándékokat, és ki küldte. Elmeséltem neki, hogyan folyt az utazásom, miként szabadultam ki a folyóból, és jutottam arra a szigetre; mi mindent éltem át ott és hogyan került sor az ajándékküldésre. A kalifa nagy álmélkodva csodálkozott mindenen, és megparancsolta krónikásának, hogy jegyezze fel történetemet, tegye a kincstárba, okulására mindenkinek, aki majd elolvassa. És kitüntetett nagy kegyével.

Én pedig ismét megállapodtam Bagdad városában, mint azelőtt, újra elfeledtem, mennyi vész viharzott el felettem, minden viszontagságom emlékét sutba vetettem. Vidámság, játék és mulatozás közepette folyt életem. Ezek voltak élményeim hatodik utamon, kedves atyámfiai. És ha Allah - magasztaltassék a neve! - úgy akarja, hát holnap elmesélem nektek hetedik utazásom történetét.

Ezzel Szindbád asztalt terített, és a vendégek megvacsoráztak. A Teherhordó Szindbádnak kifizettetett száz aranyat; ez átvette a pénzt és elment isten hírével. És elszéledt a vendégsereg is nagy álmélkodással, csodálkozva a hallottakon.

És Teherhordó Szindbád meghált otthon, majd reggeli imádsága után elment Tengerjáró Szindbád házába, ahol a társaság már gyülekezett. Mikor mind együtt voltak, Tengerjáró Szindbád megint mesélni kezdett.

SZINDBÁD HETEDIK ÚTJA

- Halljátok, ó, barátaim - szólott Tengerjáró Szindbád - hogy amikor visszatértem hatodik utazásomból, és folytattam régi életmódomat, vígságban, örömben, kedvtelésekben és mulatozásban: így éltem jó ideig háborítatlan örömben és boldogságban, éjjel-nappal. Bőséges nyereséget, nagy hasznot is szereztem magamnak. De a lelkemben megint csak felébredt a vágy, hogy vándorolva megcsodáljak idegen városokat, bejárjam a tengereket, kereskedőkkel társuljak, és új dolgokat ismerjek meg. Összecsomagoltam hát tengeri útra alkalmas bálákat, csupa értékes árut, és Bagdadból Basrah városába indultam. Ott megláttam egy útrakész hajót, és benne előkelő kalmárok társaságát. Hajóra szálltam, barátságot kötöttem velük, és elvitorláztunk.

A legnagyobb boldogságban és örömben folyt utunk, utazásról, mesterségünkről társalogtunk egymással. Amint ilyen békességben utaztunk, íme, hirtelen szélvihar kerekedett a hajó orrának irányából, és heves zápor szakadt ránk. Egészen átáztunk mi is, báláink is. Erre betakartuk báláinkat nemezzel és vászonnal, mert féltünk, hogy az eső megrontja áruinkat. Könyörögni kezdtünk Allahhoz, hogy fordítsa el tőlünk a csapást, amely ránk zúdult. Ezután a hajó kapitánya fölkelt, megszorította övét, feltűrte köntösét, és felmászott az árbocra. Jobbra-balra fordította tekintetét, majd lenézett a hajó népére, csapdosni kezdte arcát, és tépdesni szakállát. így szóltunk hát hozzá:

- Jaj, mester, mi történt?

Ő pedig így felelt:

- Kérjétek Allahot, hogy mentsen meg a veszedelemtől, amibe jutottunk. Sírjatok és vegyetek búcsút egymástól, mivel tudjátok meg, hogy a szél ellenünk fordult, és a világ legtávolibb tengerére vetett bennünket.

A kapitány aztán lekúszott az árboc tetejéről, kinyitotta ládáját, vászonzacskót vett elő, és kibontotta. Hamuszerű port szórt ki belőle, ezt vízzel megnedvesítette, várakozott kicsit, majd megszagolta. Ezután kis könyvet vett elő ládájából, olvasott belőle, és így szólt hozzánk:

- Tudjátok meg, ó, utasok, ennek a könyvnek csodálatos varázsereje van; most azt jelzi, hogy aki a tengernek erre a tájára vetődik, nem menekül ki belőle, hanem elpusztul. Mivel ezt a tájat úgy hívják, hogy Királyok Égöve, és itt van a sírja Salamonnak, Dávid fiának - békesség legyen mind a kettőjükkel! - és ebben a sírban óriási és szörnyűséges kígyók vannak. Bármiféle hajó érkezik erre a vidékre, odaúszik hozzá a tengerből a nagy hal, és elnyeli mindenestül.

Mikor mi a kapitánynak ezeket a szavait meghallottuk, igen elcsodálkoztunk. Még be sem fejezte beszédét, és íme: a hajó egyszerre felemelkedett velünk, aztán megint lefelé süllyedt. Olyan robajt hallottunk, mint a mennydörgés és majd holttá váltunk, mivel biztosak voltunk benne, hogy végünk van. És íme: a nagy hal már közeledett is hajónk felé. Akkora volt, akár egy magas hegy és rémületbe ejtett bennünket. Keserves zokogással sirattuk magunkat, és készültünk a halálra. Csak néztük a nagy halat, bámultuk rettentő testét, amikor észrevettük, hogy egy másik nagy hal is tart felénk. Annál szörnyűbbet, nagyobbat nem láttunk soha. Elbúcsúzkodtunk, és sirattuk magunkat, de íme: egy harmadik hal is közeledett. Ez még nagyobb volt, mint a korábbiak. Ekkorra már egészen elvesztettük eszünket és értelmünket, lelkünk elhalt a szörnyű ijedelemben és rémületben. A három nagy bal keringeni kezdett a hajó körül, és a harmadik alámerült, hogy elnyelje a hajót mindenestül.

De hirtelen nagy szél kerekedett, a hajó felemelkedett, egy nagy sziklára hullott és darabokra forgácsolódott szét. Gerendái szert hullottak és a bálák mind, meg a kereskedők meg a többi utasok a tengerbe merültek. Minden ruhát ledobtam magamról, csupán egyetlen kötőt tartottam magamon, úsztam egy ideig, mígnem elértem egy hajógerendát. Felkapaszkodtam rá, és magamhoz öleltem. A szél meg a hullámok játszottak velem, én meg csak kapaszkodtam a gerendába. Ide-oda dobáltak a hullámok, a legkeservesebb nyomorúság és félelem éhség és szomjúság kínozott. Vádolni kezdtem magam azért, amit cselekedtem, fáradt lelkem nyugalom után sóvárgott, és így szóltam magamban:

- Ó, Tengerjáró Szindbád, nem térsz te meg soha. Mindig csak viszontagságokat és fáradalmakat szenvedsz, mégsem bántad meg, hogy tengereken utazol, és ha azt mondtad, hogy bánod, akkor hazudtál. Hát most csak tűrj mindent, ami ér, mivelhogy megérdemelsz mindent, ami veled történik.

De harmadnapra elértem egy lombos fákban, hűs forrásban gazdag nagy szigetre. Ettem, ittam, élveztem a gyümölcs ízét, és szürcsöltem a patak vízét, mígnem felüdültem, lelkem feléledt, testem megerősödött, és keblem tágult.

Végigjártam a szigetet. A túlsó felén nagy, édesvízű folyót pillantottam meg.

Eszembe jutott a tutaj, amelyen régebben hajóztam, és azt mondtam magamban:

- Ahhoz hasonló tutajt kell csinálnom, talán kiszabadulok ebből a helyzetemből is. Ha így megmenekszem, és vágyam teljesül: istenhez fordulok - magasztaltassék a neve! - szánva-bánva, hogy útra keltem; ha pedig elpusztulok, szívem megszabadul a viszontagságoktól és keservektől. Aztán nekiálltam, szálfákat gyűjtöttem. Drága szantálfát, amelynek nincs párja; de én nem ismertem fel. Együvé gyűjtvén a szálfákat, ágakat és indákat kötélszerűen összesodorva, összekötöztem velük a tutajt. Felszálltam a tutajra, s lefelé úsztam a folyón, mígnem elértem a sziget másik végére. Aztán azt is elhagytam és hajóztam egy napot, két napot, három napot a sziget elhagyása után. Majdnem mindig aludtam, egész idő alatt nem ettem semmit, de ha megszomjaztam, ittam a folyó vízéből.

Olyan voltam, akár egy kábult madárfióka, végső kimerültségemben, éhségemben, félelmemben, amíg csak a tutaj el nem ért velem egy magas hegyhez, amelybe a folyó beletorkollott. Ezt megpillantván, aggódni kezdtem életemért, mivelhogy eszembe jutott, milyen nehézségeket szenvedtem tutajommal az előbbi utazásomban. Meg akartam állítani a tutajt, hogy kiszálljak róla a hegyoldalra. De a víz sodra elragadott, és vitte magával a tutajt, engem meg rajta. Sodródtam a hegy belseje felé. Ezt látva biztos voltam vesztemben. De a tutaj továbbhaladt, és nemsokára tágas helyre ért. És íme: nagy völgybe jutottunk, azon keresztül zúgott a folyó, olyan hatalmas hangon, akár a mennydörgés, és olyan sebességgel, akár a szél. Megragadtam a tutaj szélét; féltem, hogy leesem róla, mert a hullámok jobbra-balra dobáltak a folyó hátán. A tutaj meg továbbrohant a víz sodrával a völgy vége irányában. Nem tudtam megfékezni, sem a parthoz nem tudtam irányítani.

Végül is egy pompás, jól épített, és népes városhoz ért velem a tutaj. És mihelyt az emberek észrevették, hogy a folyó közepén tutajt sodor a víz, hálót meg kötelet vetettek felém, és partra vontatták járművemet.

Úgy estem közéjük, akár a halott. Elcsigázottan éhségtől, álmatlanságtól és félelemtől. A tömegből egy idős ember, méltóságos külsejű sejk közeledett felém, és több szép ruhadarabot adott rám. Én pedig, amiképpen a szemérem parancsolja, befödtem meztelenségemet. Majd fürdőbe vezetett, erősítő italokat és finom illatszereket hozott. Amikor a fürdőből kijöttünk, elvitt házába. Családja pedig örvendezett jöttömön. A főhelyre ültetett, és dús lakomát készített részemre: ettem hát, míg jól nem laktam. Azután szolgái meleg vizet hoztak elém, megmostam kezemet, rabnői pedig selyemtörülközőt hoztak, megtöröltem kezemet és számat.

Ekkor a sejk fölkelt, és külön helyet jelölt ki számomra háza egy részében, meghagyván szolgáinak és rabnőinek, hogy szolgáljanak ki és járjanak kezemre, minden kívánságomban. Ezek nagy szolgálatkészséggel viselték gondomat, így éltem a vendégszerető házban három napig. Jó evés-ivás és édes illatok élvezetében, mígnem lelkem újra megerősödött, félelmem eloszlott, szívem megnyugodott, és elmémet kellemes, jó érzés hatotta át. A negyedik napon odajött hozzám a sejk és így szólt:

- Társaságod felvidított bennünket, ó, fiam. Volna-e most kedved felkerekedni, és eljönni velem a folyó partjára, onnan le a piacra, és eladni portékádat? Az árán majd vásárolsz magadnak olyasmit, amivel kereskedhetel.

Erre kicsit eltöprengtem, és így szóltam magamban:

- Honnan van nekem portékám, és házigazdám szavainak mi az értelme?

A sejk pedig ezt mondta:

- Fiam, ne aggódjál, és ne töprengj, hanem kelj fel, és gyere velünk a piacra, ha látjuk, hogy akad vevő, aki jól megfizeti az áruidat, én átveszem az árát a te javadra, de ha nem kínálnak érte annyit, amennyit elegendőnek találsz, elhelyezem áruidat az én raktáraimban, addig, amíg az adásvétel napja el nem érkezik.

Gondolkodtam a dolgon, és azt mondtam magamban:

- Cselekedjél az ő akarata szerint; majd meglátod, miféle árukról van szó.

Így szóltam hozzá:

- Hallom és engedelmeskedem, ó, sejk, és amit te cselekszel, áldás lesz azon, és lehetetlen bármiben is ellenkeznem veled.

Elmentem hát vele a piacra, és látom, hogy szétszedte a tutajt, amelyen érkeztem. A tutaj szantálfából való volt. A sejk megbízta a kikiáltót, hirdesse ki, hogy eladó. A kereskedők odasereglettek és megkezdődött a versengés. Ezer aranyig verték fel a vételárat. Ekkor beszüntették az árverést, a sejk pedig hozzám fordult és így szólt:

- Hallgass ide, fiam: a te árudnak a mostani időkben ez az ára. El akarod adni ezen az áron, vagy inkább vársz még? Mert én megőrzőm számodra.

Így feleltem:

- Ez az ügy a te ügyed és tedd azt, amit akarsz.

Erre megkérdezte:

- Mondd, fiam: eladod nekem ezt a fát, száz arannyal többért, mint amennyit a kereskedők ígértek?

Azt feleltem:

- El, máris eladtam neked, és meg is kaptam az árát.

Ő akkor megparancsolta a legényeinek, hogy hordják be a fát a raktárába. Aztán visszamentem vele a házába, leültünk, leszámolta kezemhez a fa teljes árát, zacskóba rakta a pénzt, és aztán a zacskókat lezárta vaslakattal és átadta nekem a kulcsot.

Jó pár nap elteltével a sejk így szólt hozzám:

- Kedves fiam, javallok neked valamit, remélem, teljesíted óhajomat.

Megkérdeztem:

- Miről van szó?

Így felelt:

- Én már megöregedtem, és nincs fiúgyerekem. De van egy leányom, korra fiatal, alakja sudár, kincsekben, bájakban gazdag. Szeretném, ha feleségül vennéd, telepedjetek le a mi vidékünkön, én pedig rád ruházom minden tulajdonomat, mindent, ami az enyém. Megöregedtem, töltsd be te a helyemet.

Hallgattam, semmit se szóltam. Ő pedig így folytatta:

- Fogadd meg, ó, fiam, amit mondok neked, mivelhogy csak a javadat kívánom. Ha engedsz óhajomnak, összeházasítlak leányommal, fiammá fogadlak és minden, ami a tulajdonom, a tied lesz. De ha kereskedni akarsz és visszatérni a hazádba, senki sem akadályoz meg benne; tiéd a döntés joga. Tedd hát azt, amit kívánsz, és amit jónak látsz.

Így feleltem:

- Allahra, ó, sejk, olyan lettél számomra, mintha atyám volnál: sok borzalmat átszenvedtem; ítéletem, tudásom meggyöngült: a te akaratodon áll, hogy úgy cselekedjél, amint jónak látod.

Ekkor a sejk megparancsolta szolgáinak, hívják el a kádit és a tanúkat. El is hívták, és a sejk hozzám adta leányát. Nagy mulatságot, ünnepséget rendezett számunkra, és mikor bevezetett leányához, láttam, hogy végtelenül szép, gyönyörű, arányos növésű. Tele volt csodálatos ékszerekkel, gazdag volt ruházata, drágakövekkel, aranydíszekkel, értékes gyöngynyakékekkel és egyéb kincsekkel, amelynek értéke millió aranyra is rúgott, de felbecsülni nem is lehetett.

Mihelyt megpillantottam, megtetszett nekem. Kölcsönösen megszerettük ezután egymást, és vele maradtam jó ideig végtelen örömben és boldogságban. Apját aztán magához szólította Allah, mi pedig eltemettük. Én birtokosa lettem minden jószágának, egész szolgahada, cselédsége az én hatalmamba jutott. A kereskedők pedig beiktattak az ő hivatalába, mert ő volt a főnökük és senki sem vásárolhatott, csak az ő tudtával és beleegyezésével, mivelhogy ő volt a sejkjük. Most pedig én kerültem a helyére.

Hozzáláttam, hogy pénzzé tegyem a sejk áruit, egyiket a másik után, és utána nézzek valakinek, aki útra indul ebből a városból, hogy vele mehessek. És amíg evvel foglalatoskodtam, megtudtam, hogy egy csapat városbeli ember útra szeretne kelni, de nem talál hajót magának. Ezért fát vásároltak, és nagy hajót ácsoltak. Én bejelentettem, hogy velük tartok, és megfizetem nekik az egész költséget. Aztán hajóra szálltam feleségemmel és minden javammal, egyéb tulajdonaimat és birtokaimat otthagyva, haladtunk szigetről szigetre és tengerről tengerre.

A szél és az út kedvezett nekünk, épségben megérkeztünk Basrah városába. Ott nem időztem, hanem helyet váltottam egy másik hajóra, arra átraktam mindent, ami velem volt, és Bagdad városába tartottam. Hazatértem, beléptem otthonomba, viszontláttam családomat, pajtásaimat és barátaimat. Minden javamat, ami velem volt, tárházaimba raktároztam. Családom kiszámította, meddig voltam oda hetedik utazásomon: bizony huszonkét esztendeig! Már le is tettek minden reményről, hogy valaha is visszatérek.

De hogy visszatértem közéjük és elmeséltem élményeimet, mi minden ért engem: mindnyájan nagy álmélkodással csodálkoztak a hallottakon, és szerencsét kívántak megmaradásomhoz. Én pedig megfogadtam, hogy nem utazom soha többé se vizén, se szárazon az után a hetedik kóborlásom után, amelyen úgy megkínlódtam, megszenvedtem, hogy kalanddal torkig lettem.

Ó, Teherhordó Szindbád, vésd jól emlékezetedbe, mi minden történt, mi minden esett meg velem, hogy folytak dolgaim. És Teherhordó Szindbád így szólt a Tengerjáró Szindbádhoz:

- Az istenre kérlek, bocsásd meg, ha valamit véteni találtam volna ellened!

És soká éltek egymás társaságában, öröm, vigasság, boldogság közepette, amíg el nem jött értük szüntetője jajnak-bajnak, elmetszője víg kacajnak, erős várnak feldöntője, sírveremnek megtöltője, eggyé forrtnak szétválása: az elmúlás zord kaszása.

ALI BABA ÉS A NEGYVEN RABLÓ

Élt Perzsia egyik városában két testvér. Az egyiknek Kászim, a másiknak Ali Baba volt a neve. Kászim gazdag nőt vett feleségül, aki boltot, nagy áruraktárt és sok földbirtokot örökölt a szüleitől, úgyhogy Kászim a város leggazdagabb emberei közé számított. Bezzeg Ali Baba szegény nőt vett feleségül, és szegényesen is élt. Azzal szerezte meg mindennapi kenyerét, hogy fát vágott a közeli erdőben, ezt szamarain a városba vitte, és ott eladta.

Történt egyszer, hogy Ali Baba, amikor az erdőn fát vágott, látja, hogy a közelben nagy porfelleg támad. A felleg egyre közeledett. Nemsokára egy lovascsapat bontakozott ki belőle, és mert Ali Baba attól félt, hogy ezek a lovasok rablók, sorsukra bízta szamarait, ő maga pedig egy fára mászott, és sűrű lombos ágak között kényelmesen elrejtőzött. A fa egy szikla tövében állott, amely magasabb volt a fánál, meredek, hogy arra semmiképpen sem lehetett feljutni.

A lovasok nagy szál, felfegyverzett emberek voltak, szám szerint éppen negyvenen. Ali Baba most már nem is kételkedett abban, hogy ezek rablók. Valóban, azok is voltak, de ezt a környéket nem háborgatták, jó messzire innen űzték mesterségüket: ez csak gyülekezőhelyük volt. A szikla tövében megállottak, lovaikat lekantározták, abrakos tarisznyát húztak a lovak fejére, aztán letették a földre úti tarisznyájukat. Ezek a tarisznyák olyan nehéznek látszottak, hogy Ali Baba azt hitte, csak arany és ezüst lehet bennük, semmi más,

A rablókapitány most a sziklához közeledett; éppen a mellett a fa mellett haladt el, amelyen Ali Baba rejtőzködött. Néhány bokron átgázolt, majd megszólalt:

- Szézám, nyílj ki!

A sziklában kinyílt egy ajtó, azon át beléptek az emberei, ő maga is utánuk. Aztán az ajtó bezáródott. A rablók sokáig maradtak a sziklában, de végre ismét nyílt az ajtó, most a kapitány lépett ki elsőnek és a negyven rablót elvonultatta maga előtt, majd így szólt:

- Szézám, zárulj!

Erre az ajtó bezáródott. Ekkor valamennyien felkantározták lovukat, és ugyanazon az úton, amelyen idejöttek, elvágtattak.

Ali Baba jó sokáig várt, amíg a rablók messzire eltávolodtak, aztán szép lassan leereszkedett a fáról, az ajtó elé lépett, amelyet egy sűrű bokor egészen elrejtett, és miként a rablókapitány, szólt ő is:

- Szézám, nyílj ki!

Az ajtó azonnal kinyílt, és Ali Baba világos barlangba lépett, amely felülről kapta a napfényt. A tágas barlangban rengeteg élelmiszer, drágábbnál drágább áruk, selymek és brokátok, pompás szőnyegek hevertek nagy halmokban. Ali Babát azonban egy vertarany- és ezüsthalom vonzott a leginkább, amelynek egy része bőrzsákokban volt elhelyezve. Annyi mindenféle volt itt és oly nagy mennyiségben, hogy Ali Baba azt hitte: évszázadok óta gyűlt, halmozódott össze. Nem nyugtalanította, hogy az ajtó bezáródott mögötte, mert már ismerte a titkát, hogyan lehet ismét kinyitni. A zsákokban levő vertaranyból fölszedett annyit, amennyiről gondolta, hogy a szamarai elbírják. Amidőn aztán ezeket felrakta a szamarakra és a drága rakomány fölé még fát is tett, nehogy valaki észrevegye, mit visz, odaszólt az ajtónak:

- Szézám, nyílj ki!

Az ajtó azonnal kinyílt, majd, amikor Ali Baba kilépett, mindjárt becsukódott utána.

Szép csendesen visszament a városba, a fát lerakta az udvaron, a zsákokat pedig bevitte a szobába. Amikor a felesége meglátta a tartalmát, nagyon megijedt. Első pillanatban azt hitte, hogy férje lopta ezt a rengeteg aranyat, de Ali Baba megnyugtatta az asszonyt, töviről hegyire elbeszélte, hogy hol és hogyan szerezte. Az asszony, amikor magához tért a csodálkozásból és az ijedtségből, igen-igen örült a nagy szerencsének, és szerette volna az aranyat egy halomban látni. De Ali Baba azt mondta, hogy mielőbb gödröt kell ásni, és el kell rejteni.

- Mégis - mondta az asszony - jó volna tudnunk, mennyi aranyunk van, mielőtt elrejtjük. Amíg te a vermet ásod, én átmegyek a szomszédhoz, vékát kérek, és azzal lemérjük a pénzt.

Semmiképpen sem akart ehhez hozzájárulni Ali Baba, de végre is engedett, hadd teljék kedve az asszonynak. De erősen lelkére kötötte, hogy a titkot valahogy el ne árulja.

Az asszony a sógorasszonyához, Kászim feleségéhez ment vékáért. A sógorasszony adott is neki vékát, mivel azonban tudta, hogy Ali Baba oly szegény, akár a templom egere, kíváncsi volt, vajon miféle gabonát mérnek a vékával, és a véka fenekét, mielőtt átadta volna, nagy hirtelen bemázolta szurokkal.

Eközben Ali Baba megásta a vermet, aztán ketten lemérték az aranyat. Bizony nagyon meg voltak elégedve, mert rengeteg aranyat temettek a verembe. Az asszony ezután visszavitte a vékát, és szertelen nagy örömében nem vette észre, hogy egy arany a véka fenekéhez ragadt.

Bezzeg szeme-szája tátva maradt Kászim feleségének, amikor a véka fenekén az aranyat meglátta. Valósággal elsárgult az irigységtől és magánkívül kiáltotta:

- No lám, ezek a szegény ördögök vékában mérik az aranyat! Vajon hol szerezték?

Este, amidőn Kászim hazajött az üzletből, a felesége közölte vele a nagy csodát. S Kászim is, ahelyett, hogy örült volna testvére szerencséjének elkékült az irigységtől, egész éjjel nem bírta lehunyni a szemét. Reggel aztán jó korán meglátogatta Ali Babát, és keserű szemrehányással illette, hogy titokban tartja a gazdagságát.

Ali Baba rettenetesen megijedt, amikor Kászim megmutatta az aranyat. Mit tehetett egyebet, elbeszélte a testvérének, hogyan jutott a pénzhez. Aztán megígérte, hogy osztozik vele, csak tartsa titokban a dolgot.

- Az osztozás magától értetődik - monda Kászim - de én azt is akarom tudni, mégpedig pontosan, hol található a kincs, hogy aztán onnét, ahányszor akarom, aranyat és miegyebet hozhassak. Ha vonakodol megmondani, a törvényszéken feljelentelek.

Ali Baba pontosan leírta, hol található a kincs, és milyen szóra nyílik és záródik az ajtó.

Másnap reggel Kászim tíz öszvért megterhelt nagy ládákkal, ment egyenest a kincset rejtő sziklához, és így szólt az ajtó előtt:

- Szézám, nyílj ki!

Nyílt az ajtó tüstént, Kászim belépett, és az ajtó bezáródott mögötte. Sokkal nagyobb kincshalmokat talált, mint amekkorát Ali Baba elbeszélése nyomán sejtett, hamarosan megtöltött egy zsákot, és vitte az ajtóhoz. Minthogy azonban minden egyébre többet gondolt, csak a legfontosabbra nem: elfeledte, miféle szóra nyílik az ajtó. A »Szézám« egy gabonafajtának a neve, Kászim tehát sorba mondogatott »árpát«, »rizst«, »búzát«, de az ajtó zárva maradt, mivel az igazi szót nem találta meg.

Rettenetes félelem szállotta meg Kászim lelkét, és a boldogtalan mennél erősebben, kétségbeesettebben akarta visszaidézni emlékezetébe a »szézám« szót, annál erősebben megzavarodott. Magánkívül, eszeveszetten dobta le a zsákot, nagy léptekkel járt-kelt a barlangban, és most már semmi ingere nem volt rá annak a rengeteg kincsnek, amit körös-körül látott.

Délfelé a rablók visszatértek barlangjukba. Amikor a szikla előtt megpillantották a tíz öszvért, mind a tízet elhajtották onnét, és utánuk lovagoltak, hogy a gazdájukat is megtalálják. A kapitány és néhány társa azonban nem ment az öszvérek után, hanem kivont karddal az ajtó elé lépett. Az ajtó a kapitány szavára azonnal kinyílt, s a rablók ott találták Kászimot. Nem tudták elképzelni, hogyan jutott be a barlangba, mivelhogy azon a nyíláson, amelyen át a világosság beárad, a barlang megközelíthetetlen volt. Arra nem is gondoltak, hogy valaki megtudta az ajtó titkát.

A kapitány, amint megpillantotta Kászimot, kardjával összevissza vagdalta, s egy hatalmas csapással egyik karját is levágta. Szörnyethalt Kászim, és a rablók elhatározták, hogy holttestét a barlangban felakasztják, elrettentő például mindazoknak, akiknek még valaha bátorságuk lesz arra, hogy oda belépjenek. Úgy tettek, ahogy elhatározták, aztán eltávoztak.

Minthogy Kászim még éjfélkor sem került haza, felesége szörnyen aggódni kezdett és ugyancsak megbánta, hogy érdeklődött Ali Babáék dolga iránt. Nem mert hangosan sírni és panaszkodni, hiszen a titkot meg kellett őriznie a szomszédság előtt. Kora reggel azonban elment Ali Babához, megkérte, nézzen utána, mi történt a fivérével. Ali Baba tüstént elment három szamárral a sziklához. Nagy rémületére vérnyomot fedezett fel az ajtó előtt.

Amint az ajtót kinyitotta, először is fivérének holtteste és levágott karja tűnt a szemébe. Gyorsan lepedőbe takarta a holttestet, rátette az egyik szamárra és fával betakarta. A másik két szamarat arannyal terhelte meg és ezt szintén betakarta fával. Hazaérkezve, az arannyal megrakott szamarakat a feleségére bízta, hogy szedje le róluk a terhet, a harmadik szamárral a sógorasszony udvarába ment, és kopogtatott az ajtón.

Morgiána, a sógorasszony rabszolganője nyitott ajtót. Ez a Morgiána rendkívül okos és ügyes nő volt, és ravaszságával túljárt másoknak az eszén. Ali Baba, amikor a fát lerakta a szamárról, félrehívta Morgiánát, és így szólt hozzá:

- Hallod-e, Morgiána, mélységes hallgatást kívánok tőled, mert ez nemcsak az én érdekem, hanem az asszonyod érdeke is. Ebben a lepedőben a gazdád holtteste van. Úgy kell őt eltemetnünk, mintha természetes halállal halt volna meg. Értetted?

Ekkor Ali Baba bement sógorasszonyához, és mindent elbeszélt neki.

- Nagy okod van a szomorúságra - fejezte be elbeszélését Ali Baba - de a szerencsétlenségen már változtatni nem lehet. Mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy ez a dolog titokban maradjon, és még sejteni se sejtse egy fia lélek, hogy az urad nem természetes halállal halt meg.

Amint Ali Baba hazatért, Morgiána elment a gyógyszerészhez, aki a közelben lakott, és bizonyos orvosságot kért tőle, veszedelmes betegség gyógyítására. A gyógyszerész adott orvosságot, és arra a kérdésre, hogy ki a beteg Kászim házában, Morgiána azt felelte, hogy gazdája: egy idő óta sem beszélni, sem enni nem tud. Másnap reggel ismét elment ugyanahhoz a gyógyszerészhez és most olyan orvosságot kért, amilyet csak a legrendkívülibb esetben szoktak használni.

Következő nap virradatkor a piacra ment Morgiána. Ismert ott egy öreg becsületes csizmadiát, aki a műhelyét mindig a legkorábban nyitotta ki. Köszönt az öregnek, aztán egy szót se szólt többet, csak a markába nyomott egy darab aranyat. A csizmadia, aki városszerte ismeretes volt vidám, tréfás természetéről, megkérdezte: mit csináljon ezzel a pénzzel? Morgiána arra kérte, az öreget, hogy vegye magához minden szerszámját, menjen vele, azt azonban előre megmondja, nagy egy bizonyos helyen beköti a szemét, úgy vezeti tovább. Az öreg ebbe nem akart beleegyezni, mert azt hitte, valami különös dolgot kíván tőle Morgiána. De Morgiána még egy aranyat nyomott a markába, és szóval is igyekezett megnyugtatni, hogy semmi törvényelleneset nem kíván tőle.

Kissé megnyugodott az öreg, tovább ment Morgiánával, aki aztán egyszerre csak megállott, bekötötte az öreg szemét, s úgy vezette holt gazdája házához.

Itt aztán azt mondta:

- Itt van, öreg, ez a holttest és ennek a levágott karja. Ezt a levágott kart úgy varrd vissza, hogy a varrást ne lehessen észrevenni rajta, akkor aztán ismét kapsz egy aranyat.

Az öreg csizmadia teljesítette Morgiána kívánságát, meg is kapta az aranyat, meg kellett azonban esküdnie, hogy ezt senkinek el nem árulja. Aztán ugyanazon a módon, ahogy idejöttek, visszavezette az öreget.

Nem sok idő múlva a negyven rabló ismét visszatért a barlangba. Nagy csodálkozással látták, hogy a holttest eltűnt, és az arannyal telt zsákok is erősen megfogyatkoztak.

- Most már bizonyos - mondotta a kapitány - hogy az a tolvaj, akit mi megöltünk, ismerte az ajtónyitás titkát, de ismernie kell egy másiknak is, aki a holttestet innét elvitte. Az elsővel már végeztünk, most majd a másodikkal számolunk le. Valamelyikünknek idegen utas ruhájában be kell mennie a városba, ott aztán érdeklődjék, vajon mit beszélnek annak az embernek a haláláról, akit mi öltünk meg. Meg kell tudnunk, ki volt ez az ember és hol lakott.

Mindjárt ajánlkozott egy rabló, hogy ő mindezt kinyomozza. Még akkor éjjel útnak indult a város felé, virradatkor meg is érkezett. A piacon még csak egyetlenegy bolt volt nyitva, mégpedig az öreg foltozó csizmadiáé.

A rabló belépett hozzá, és üdvözlés után így szólt:

- Ugyancsak korán fogsz munkába, öreg. Lehetetlen, hogy a te korodban a szemed elég erős legyen ahhoz, hogy pitymallatkor foltozó munkát végezzél.

- Akárki vagy - felelte a csizmadia - azt már látom, hogy nem ismersz engem. Azt eltaláltad, hogy öreg ember vagyok, de azt nem, hogy nekem milyen nagyszerű szemem van. Olyan szemem van nekem, hallod-e, hogy még nem is, oly rég egy halottnak a karját is fölvarrtam, mégpedig olyan helyen, ahol nem volt világosabb, mint most itt.

Hej, megörült a rabló! No lám, mindjárt talált egy embert, aki útba igazíthatja.

- Egy halottnak a karját? - kérdezte csodálkozva. - És miért varrtad föl? Nem csak álmodtad?

- Nem, nem - felel az öreg - jól tudom, mit beszélek, de azt is tudom, hogy te engem szóra akarsz bírni, ez azonban nem sikerül neked.

Ekkor a rabló kivett a zsebéből egy aranyat, és azt mondta az öregnek:

- Eszembe se jut, hogy titkod iránt érdeklődjem, ámbár biztosítalak, hogy abból semmit ki nem fecsegnék. Mindössze annyit kérek tőled, mutasd meg azt a házat, vagy írd le, ahol a halott karját visszavarrtad.

- Ha szívesen meg is tenném - mondá a csizmadia - lehetetlen volna, mert egy bizonyos helyen bekötötték a szememet, nem láttam hát, milyen úton vezettek el a házhoz.

- De legalább vezess el oda, ahol a szemedet bekötötték - mondta a rabló. - Ott én is bekötöm a szemedet, s körülbelül mégis emlékeznél, hogy merre vezettek. Minthogy azonban a szolgálatért jutalom jár, íme még egy aranyat adok neked.

A csizmadia igen örült a második aranynak is, s a jelzett módon csakugyan elérkeztek Kászim házához. A rabló krétával megjegyezte a ház kapuját. Arra a kérdésre azonban, hogy ki lakik ott, a csizmadia nem tudott felelni, minthogy nem volt ismerős abban a városnegyedben.

A rabló visszament az erdőbe, értesítette társait, hogy mit végzett. Alig távozott, Morgiána észrevette az ajtón a jelt, sokáig vizsgálgatta, aztán ezt mondta magában: »Vagy tréfát akar űzni valaki, vagy valami gonoszságot művelni. Akár így, akár úgy, nem árt az óvatosság«. Azonnal krétát vett elő és három egymás után következő kaput, amelyek tökéletesen hasonlók voltak az ő házuk kapujához, megjegyzett ugyanazon a helyen, ugyanazzal a jellel anélkül, hogy valaki észrevette volna.

A rablók pedig elhatározták, hogy hamarosan jól felfegyverkeznek, és álruhában egyenként a városba mennek, ott a piacon gyülekeznek, miközben a kapitány a hírszerző rablóval megkeresi a házat. De ugyancsak nagy zavarban volt a hírszerző rabló, amidőn a kapitányt a megölt Kászim házához vezette: minden kapun ugyanazt a jelet találta! Mennyre-földre esküdözött, hogy ő csak egyetlenegy házat jegyzett meg.

Mit tehetett egyebet a kapitány, visszatért bandájával az erdőbe és másnap más hírszerzőt választott. Az is elment a foltozó csizmadiával a házhoz és vörös krétával jegyezte meg a kapuját. Ám Morgiána ezt is észrevette, s ismét meghiúsította a rablók tervét. Ezután már a kapitány maga vállalkozott arra, hogy megnézze, és megjegyezze azt a házat.

Őt is odavezette a foltozó csizmadia, ő azonban nem jegyezte meg semmivel a ház ajtaját, hanem többször fel és alá sétált a ház előtt, alaposan megnézte, hogy soha de soha el ne felejtse. Majd visszament az erdőbe s megparancsolta embereinek, hogy oszoljanak el a szomszédos falvakban, vásároljanak tizenkilenc öszvért, és ezenkívül negyven nagy, bőrből készült olajtömlőt. A tömlők közül csak egyet töltsenek meg olajjal, a többit hagyják üresen.

Három nap alatt a rablók teljesítették a kapitány parancsát. Akkor aztán minden üres tömlőbe egy-egy felfegyverzett rabló rejtőzött el. Amikor minden rendben volt, a kapitány az ő öszvéres csapatával elindult a városba. Alkonyatkor érkeztek meg. Egyenesen Kászim házához ment, ahol most Ali Baba lakott a sógorasszonyánál. Ali Baba éppen az ajtó előtt ült, a rablókapitány üdvözölte és így szólt:

- Uram, amint látod, olajat szállítok, mégpedig messze földről, hogy holnap reggel eladjam a piacon. Minthogy azonban már késő, nem tudom, hol találhatok szállást. Igen hálás lennék, ha szállást adnál éjszakára.

- Istené a szállás - felelte Ali Baba. A kapitány öszvéreivel bement az udvarra. Ali Baba nyomban szólította rabszolgáját és megparancsolta neki, hogy az öszvérekről szedje le a terhet, vezesse őket az istállóba, adjon nekik szénát és árpát. Aztán a konyhába ment, szólt Morgiánának, hogy az újonnan érkezett vendégnek gyorsan készítsen jó vacsorát, és vessen ágyat az egyik szobában.

A kapitány, aki az éjszakát a szabad ég alatt akarta tölteni, kénytelen volt a házban hálni, de azalatt, amíg Ali Baba a konyhában volt, hogy Morgiánával egyet-mást megbeszéljen, kiment az udvarra, azzal az ürüggyel, hogy megnézi az istállóban öszvéreit.

Ali Baba megparancsolta Morgiánának, hogy készítse elő fürdőruháját, mert másnap korán fürdőbe akar menni, aztán gondoskodjék jó húslevesről, hogy mire a fürdőből visszajön, kész legyen. Ezalatt a kapitány végigment a tömlőkön az elsőtől az utolsóig, és odasúgta embereinek:

- Ha a hálószobámból kis kövecskéket dobok le, azonnal hasítsátok fel a tömlőt, és másszatok ki belőle, aztán mindjárt ott leszek én is.

Ezalatt Morgiána rendbe hozta a fürdőruhát, egy vízzel telt fazekat pedig a tűzre tett. Miközben ezzel foglalkozott, a lámpa hirtelen kialudt. Véletlenül az egész házban nem volt egy csepp olaj, sem egyéb világító készség. No, most mit csináljon? Eszébe jutott, hogy az egyik tömlőből kaphatna egy kevés olajat és ment is mindjárt az olajoskorsóval. Ám: amidőn az első tömlőnél megállott, a rabló, aki ebben a tömlőben rejtőzködött, azt kérdezte egész halkan, szinte suttogva:

- Itt az idő?

Morgiána első pillanatban szörnyen megrémült, de csakhamar összeszedte magát s mondotta:

- Még nincs, majd később.

Így tett minden tömlőnél, egészen az utolsóig, melyben az olaj volt. Hirtelen megtöltötte korsóját, meggyújtotta a lámpát, majd egy nagy üsttel ismét kiment az udvarra, azt is megtöltötte olajjal. Jó nagy tüzet csinált, fölébe tette az üstöt, és mikor az olaj javában forrt, a forró olajból minden tömlőbe annyit töltött, hogy a rablók mind szörnyethaltak. Mindezt zajtalanul végezte Morgiána, aztán visszatért a konyhába, eloltotta a lámpát, és figyelt, mi történik majd az udvaron.

Nemsokáig kellett várakoznia, a rablókapitány kinyitott egy ablakot. Mivel sehol sem látott világosságot, a megbeszélés szerint jelt adott embereinek. Minthogy azonban egyik sem mozdult, lement az udvarra, aztán megállt az első tömlőnél, de amikor kérdezni akarta, hogy alszik-e, aki benne van, a tömlőből csak úgy áradt feléje a forró olaj szaga. Mindjárt sejtette, mi történt. Magánkívül szaladt egyik tömlőtől a másikhoz, véges-végig, és kétségbeesetten látta, hogy bosszúterve meghiúsult.

Mit tehetett egyebet, a kerítéskapun át a kertbe rohant és kertből kertbe szökve át, elmenekült a városból.

Morgiána hallgatózott, és várt, mígnem minden elcsendesedett, s mivelhogy kétszeresen is el volt zárva a ház ajtaja, meggyőződött ebből, hogy a rablókapitány csak a kerten át távozhatott. Az okos Morgiána boldogan feküdt le, hogy a házat és az egész családot megmentette a veszedelemtől.

Már jó magasan ragyogott a nap, amikor visszatért a fürdőből Ali Baba, és igen csodálkozott, hogy az ő vendége még nem ment a piacra. Kérdezte is Morgiánától ennek az okát, mire az Ali Babát a tömlőkhöz vezette és ott mindent elbeszélt neki.

- Életemet köszönhetem neked - mondotta Ali Baba. - Ezennel szabaddá teszlek téged, de remélem, hogy ezután is szolgálatomban maradsz. Mindenekelőtt ezeknek a zsiványoknak a holttestét temessük el egész csendben, nehogy valaki valamit észrevegyen, és fecsegni kezdjen erről a dologról.

Hamarosan két széles gödröt ástak a magas fák alatt, és eltemették a halottakat.

Eközben a rablókapitány visszatért az erdőbe, de szörnyű haragtól háborgott a lelke, és a kincses barlangban szüntelen azon törte a fejét, miképp bosszulja meg Ali Babán társainak meggyilkolását.

Már másnap előkelő úri ruhát vett magára, bement a városba, s megszállt az egyik fogadóban. Minthogy valószínűnek tartotta, hogy az Ali Baba házában történt dolgokról városszerte beszélnek, kérdezősködött ettől is, attól is, mi újság a városban. Ám mindenről beszéltek neki, csak arról nem, ami őt különösen érdekelte.

Gondolt egyet, lovat vett, többször ellovagolt az erdőbe, és mindenféle selyemkelmét és finom fátyolkendőt vitt a fogadóbeli szobájába. Aztán kibérelt egy bolthelyiséget, éppen szemben azzal, amely egykor Kászimé volt, és ahol most Ali Babának a fia rendezett be üzletet. A rablókapitány, aki Husszein Hodzsa nevet vett fel, szokás szerint meglátogatta a szomszédos kereskedőket. Minthogy Ali Baba fia még fiatal, de műveit és igen okos ifjú volt, többször beszélgetett vele, sőt nemsokára össze is barátkoztak, és ő gyakran meghívta a fiút asztalához. A fiú beszélt erről apjának, ő maga is többször meghívta Husszeint, Ali Baba is megismerkedett vele, és szintén meghívta vacsorára. Pénteki napra hívta meg, és meghagyta Morgiánának, hogy pompás vacsorát készítsen.

Bezzeg örült Husszein, hogy végre közeledik a céljához, és itt az alkalom, hogy legnagyobb ellenségét elpusztítsa. Ám Morgiána, amikor a vacsorát bevitte, nyomban megismerte a rablókapitányt, és észrevette, hogy tőrt rejteget ruhájában.

- Ez a gazember - gondolta magában - meg akarja gyilkolni gazdámat, de én túljárok az eszén!

Mihelyt felszolgálta a vacsorát, hozzáfogott, hogy - amíg az urak esznek - végrehajtsa tervét. Ugyanekkor a rablókapitány így gondolkodott:

»Itt a kedvező pillanat, kezembe került Ali Baba. Leitatom az apát is, a fiút is. Az apát leszúrom, aztán, míg a szakácsné és a rabszolga vacsorázik, elmenekülök a kerten át.«

Ám a derék Morgiána nem engedett időt a rablónak, hogy gonosz szándékát tettre váltsa. Nem ült le vacsorázni, ehelyett hamarosan felvette táncruháját, aranyozott ezüst övet kötött a derekára és abban tőrt rejtett el. Amikor így felöltözött, szólt Abdallahnak, a szolgának:

- Vedd a csörgős tamburádat, gyerünk be és mulattassuk a gazdánkat meg vendégét.

Bementek és Abdallah tamburázni kezdett, Morgiána pedig táncra perdült. Amikor vége volt a táncnak, Morgiána tányérozott a gazdájától és a fiától meg a vendégtől. Ali Baba egy aranyat adott neki, a fia szintén. Most az idegenhez közeledett. Mikor ez a pénzes zacskóját kihúzta, hogy szintén megjutalmazza, Morgiána a tőrével hirtelen szíven döfte. Az idegen menten szörnyethalt. Ali Baba és fia elszörnyedtek Morgiána tettén, ő azonban kivette a halott övéből a tőrt és így szólt:

- Íme, lássátok, ez az ember a rablók kapitánya, aki egyszer, mint olajkereskedő bosszút próbált állni rajtad, Ali Baba!

A gazda mindennél nagyobb hálára kötelezettnek érezte magát Morgiána iránt, s ezt mondotta:

- Megígérem neked, hogy én még ennél is többet teszek érted: feleségül adlak fiamhoz.

A fiú örömmel egyezett bele, és még aznap megtartották a lakodalmat. Ali Baba, amióta testvére holttestét megtalálta, nem járt a kincses barlangban. De végre, most, egy esztendő után, elhatározta, hogy újra felkeresi a kincseskamrát.

Lóháton ment a sziklához, és sem embernek, sem állatnak nyomát sem látta a közelben. Mikor aztán a varázsszóra felnyílt az ajtó, meggyőződhetett, hogy senki se járt itt a rablók halála után, tehát az egész rablóbanda kipusztult, és ő az egyetlen, aki ismeri az ajtó titkát, övé tehát az itt elrejtett kincs! Egy átalvetős zsák volt nála, azt megtöltötte arannyal, rátette lovára, visszament a városba.

Ez időtől fogva Ali Baba és fia, akit beavatott a titkába, meg az utánuk következő utódok mind élvezték szerencséjüket, de módjával. A legnagyobb boldogságban és tiszteletben éltek, mígnem kihalt az egész nemzetség és csak a róluk szóló történet él tovább...

Folytatás