Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

AZ ÉBENFA LÓ

Valamikor réges-régen élt Perzsiában egy király, Szabur volt a neve s a legnagyobb és a legbátrabb volt korának valamennyi uralkodója között.

Ez a király, amilyen bőkezű és szánakozó volt a szegények iránt, éppoly szigorú és könyörtelen a gonosztevőkkel szemben. Rokonait gyöngéden szerette, az idegennel jól bánt, és védelemért egyetlenegy alattvaló sem fordult hozzá hasztalan.

Ennek a derék királynak volt három leánya meg egy fia. Történt egy ünnepnapon, hogy három tudós és bölcs érkezett a király városába: az egyik indiai volt, a másik görög, a harmadik perzsa. Mind a hárman megjelentek a király színe előtt, mégpedig ajándékkal. Az indiai aranyszobrot ajándékozott, a szoboralak aranykürtöt tartott a kezében.

- Ennek a szobornak az a tulajdonsága - mondotta - hogy ha kém jön a városba, azonnal belefúj az aranykürtbe. Erre a kém reszketni kezd és holtan esik össze.

- Ó, te bölcs ember - mondotta a király - ha igazat szóltál, teljesítem minden kívánságodat.

Most a görög bölcs lépett a király elé s egy ezüsttálat nyújtott át neki. A közepén aranypáva ült s körülötte huszonnégy aranycsirke.

- Ez a páva - mondotta a görög - óránként egyszer megcsipkedi egyik csirkéjét és havonként egyszer, újholdkor kinyitja a csőrét.

A görög bölcsnek is ezt mondta a király:

- Ha igazat szóltál, neked is minden kívánságodat teljesítem.

Most a perzsa került sorra. Ő egy ébenfa lovat mutatott be a királynak; pompás nyereg, kantár és kengyelvas volt a lovon.

- Ez a ló olyan fajta - szólt a perzsa - hogy mindennap egy esztendei utat tesz meg lovasával, mivelhogy ez a ló a levegőben repül.

Ámult-bámult a király és ezt mondotta:

- Ha igazat szóltál, előre biztosítalak, hogy minden kérésedet teljesítem.

A bölcsek három napig voltak a király vendégei. Eközben bebizonyosodott, hogy mindaz, amit ajándékukról mondtak, való igaz. Az aranyszobor belefújt a kürtbe, az aranypáva megcsipkedte csirkéit, a perzsa felszállt lován a levegőbe, majd leereszkedett a földre.

Szertelen nagy volt a király öröme és ígérte a három bölcsnek, hogy teljesíti a kívánságukat, bármit kérnek is.

A három bölcs a három királykisasszonyt kívánta és a király nem is utasította vissza kérésüket, feleségül ígérte leányait a bölcseknek.

A királykisasszonyok függöny mögül nézték a bölcseket. A legkisebbik rémülten látta, hogy a perzsa legalább százesztendős vén ember, arca, homloka csupa ránc; a királykisasszony pedig a föld legszebb leánya volt. Sírva szaladt szobájába, tépte, szaggatta ruháját és oly hangosan jajveszékelt, hogy a bátyja, aki éppen útról tért haza, meghallotta. Rémülten futott be húgához és megkérdezte, mi a baja. A királykisasszony elbeszélte, mi vár rá. A királyfi nyomban apjához sietett s kérve kérte, hogy egy ajándékért ne okozzon leányainak halálos bánatot. A perzsa tudós, aki hallotta ezt, rettenetesen megharagudott a királyfira, a király pedig csak ennyit válaszolt a fiának:

- Ha láttad volna, mit tud ez a ló, nem csodálkoznál, hogy húgodat feleségül ígértem annak az embernek, aki a lovat nekem ajándékozta.

A király tüstént elővezettette a lovat. A királyfi jó lovas volt, s annyira megtetszett neki az állat, hogy menten nyeregbe pattant és a kengyelvassal oldalba bökte. Ám a ló meg sem mozdult. A bölcs erre odalépett és a királyfinak a ló jobboldalán egy csavart mutatott, amely arra szolgált, hogy a lovat a levegőbe emelje. A királyfi megnyomta a csavart és abban a pillanatban a ló csakugyan felszállott a magasba és oly szédítő gyorsasággal repült tovább, hogy csakhamar eltűnt a földön állók szeme elől. A király azonban mélységesen aggódott fiáért és megkérdezte a bölcset:

- Hogyan fogja fiam a lovat a földre irányítani?

- Felséges királyom - mondotta a bölcs - ennek a módját csak én értem; a királyfi hibája és nem az enyém, ha ítéletnapjáig sem látod őt. A büszke és gőgös királyfi lenézett engem, nem kérdezett meg, miként szállhat vissza a földre, én pedig a felszállás pillanatában megfeledkeztem arról, hogy megmondjam neki.

Rettentő haragra lobbant a király, nyomban börtönbe záratta a perzsát és mindenféle ünnepségnek véget vetettek. Az egész város a királyi családdal együtt gyászolta az elveszett királyfit.

A királyfi pedig eközben a nap közelébe emelkedett lovával. Megbánta már, hogy ilyen hebehurgyán elröppent a lóval, de azt gondolta magában, hogy az, aki csavart készített a felszállásra, talán készített másikat is, amely leszállásra kényszeríti a lovat. Keresgélni kezdett a ló baloldalán, meg is találta a másik csavart és elfordította. Abban a pillanatban a ló ereszkedni kezdett. A királyfi nemsokára egy palotát pillantott meg, gyönyörű rét közepén. Leszállott a palota erkélyére, azzal a gondolattal, hogy ott tölti az éjszakát. Éhes is volt, szomjas is volt, éhségtől, szomjúságtól el is gyengült. Körülnézett, miképpen juthatna be az erkélyről a palotába. Hamarosan talált is egy lépcsőt, azon egy fehér márvánnyal kirakott helyiségbe jutott. Aztán világosságot vett észre, mely a palota belsejéből áradt. Elindult a világosság felé. Egy ajtóhoz ért, az ajtó előtt hatalmas rabszolga feküdt és aludt. A rabszolga mellett egy asztalkán étel és ital annyi, hogy alig fért el. A királyfi félrehúzta az asztalkát, evett, ivott, mígnem jóllakott. Akkor aztán kivonta hüvelyéből az alvó rabszolga kardját és sietve továbbment. Félrehúzott egy függönyt, a mögött egy trón volt, a trón lábánál négy rabszolganő aludt. A trónon egy csodaszép alvó leány ült. Mihelyt a királyfi a közelébe lépett, a leány felébredt és megkérdezte, ki és mi ő. A királyfi megmondta és azt is elbeszélte, milyen különös módon jutott ide. A rabszolganők felébredtek a beszélgetésre, szaladtak az alvó rabszolgához, őt is felkeltették. Magánkívül szaladt a terembe és gyalázó szavakkal illette a királyfit. A királyfi azonban kardot rántott, mire a rabszolga elinalt, hogy jelentse a királynak, mi történt.

Berohant a király a királykisasszony szobájába s szörnyű haragjában szidalmazta és kardjával le akarta vágni a királyfit. A királyfi mentegetőzött, csillapította a király haragját, azután felfedte magát és végül így szólt:

- Felséges királyom, mondanék valamit. Gyűjtsd egybe valamennyi katonádat és én egymagám kiállok ellenük. Ha legyőznek, ezzel lakolok bűnömért. Ám ha én győzök, nagyobb tiszteletre tartok számot, mint amilyet most mutattál irántam.

A király elfogadta az ajánlatot, napfölkeltekor összegyűjtötte katonáit, csatarendbe állította őket és megparancsolta, hogy a királyfinak lovat és fegyvert hozzanak.

- Én a magam lovára ülök - mondotta a királyfi - csak engedd meg, felséges királyom, hogy az erkélyről, ahol megkötöttem, levezessem.

A következő pillanatban már az ébenfa paripán ült. Körülfogták a csapatok, de a királyfi gyorsan megforgatta a ló jobb oldalán a csavart, és abban a pillanatban madárként szállott a magas levegőégbe. A katonák összevissza kiáltoztak, hogy a lovas ördög, hogy gonosz szellem, és dicsérték Allahot, amiért megszabadította őket tőle. A királyt igen-igen megzavarta ez az eset, fölment leánya szobájába és elbeszélte, hogy mi történt.

Eközben a királyfi visszarepült apja országába, s ott leszállt. Nagy bánatban, mély gyászban találta apját, anyját, nővéreit, akik azt hitték, hogy soha nem látják többé, mert valahol elveszett. Annál nagyobb volt az örömük, midőn a királyfit megpillantották és nagy volt az öröm a városban is, ahol gyorsan elterjedt a jó hír.

A király, fia hazatérésének örömére, nagy ünnepséget rendezett. Amikor azonban bevégződtek az ünnepségek, a királyfinak eszébe jutott a csodaszép királykisasszony, kiosont a teremből, felült az ébenfa lóra és addig repült a levegőégen át, mígnem megpillantotta a csodaszép királykisasszony palotáját. Leszállt az erkélyre, lement a lépcsőn, ott találta most is a rabszolgát az ajtó előtt. Aludt, akárcsak amikor először ott járt. Csöndesen félrehúzta a függönyt, mely a királykisasszony szobájának bejáratát eltakarta, és hallotta, amint a királykisasszony sírva beszél ő róla a rabszolganőkkel.

Elképzelhető, milyen nagy volt az öröm, amikor belépett a szobába! Mihelyt azonban búcsúzni készült, azzal az ígérettel, hogy minden héten egyszer meglátogatja: kérve kérte a királykisasszony, hogy vigye magával. Hogyne vitte volna! A királykisasszony ládikóba csomagolta legszebb és legdrágább holmiját, felült a királyfival az ébenfa lóra s rövid idő múlva a perzsa birodalom fővárosához közel, egy királyi kertben szállottak földre. A királyfi arra kérte a királykisasszonyt, hogy maradjon a kerti házban, míg a szüleit értesíti megérkezéséről. Azonmód a városba sietett s töviről hegyire elbeszélte a királynak a kalandot. A király is, a királyné is igen örvendett, s a birodalom főbb embereivel és fényes kísérettel elindultak a kert felé.

A perzsa bölcs, akit a király a királyfi első visszatérésekor szabadon engedett, gyakran tartózkodott ebben a kertben. Most is ott volt, amikor a királyfi a királykisasszonnyal megérkezett. Mihelyt a királyfi eltávozott, kopogtatott a kerti ház ajtaján és a királyfi egyik szolgálójának mondotta magát.

- Kérlek - szólott a királykisasszonyhoz - kövess engem, és közelebb viszlek a városhoz, mivel a királyné nem tud ilyen messzire jönni, pedig mielőbb látni szeretne.

A királykisasszony nem sejtett semmi rosszat, felült a perzsával a lóra, ez elfordította a csavart, a ló felemelkedett a levegőégbe s elrepült Kína felé. Éppen megérkezett a királyi család és a fényes kíséret a kert kapuja elé. A királyfi kinyitotta a kerti ház ajtaját, ám a szoba üres volt. Kétségbeesetten futott a kertészhez és halállal fenyegette meg, ha el nem árulja, hova lett a királykisasszony. A kertész azonban semmit sem tudott róla.

- Hát ki járt a kertben? - kérdezte a királyfi.

- Senki más, csak a perzsa bölcs - felelte a kertész.

Bezzeg tudta már a királyfi, hogy a gonosz perzsa elrabolta a királykisasszonyt! A nagy öröm, a nagy boldogság egyszeriben nagy bánattá, nagy boldogtalansággá változott.

A perzsa bölcs, amikor megérkeztek Kínába, gyönyörű zöld síkságon, egy forrás mellett, a fa tövében szállt le. A királykisasszonynak ez volt az első kérdése:

- Hol az uram és hol vannak a szülei?

- Verje meg az isten őket, mind - felelte a perzsa - most én vagyok az urad. Ez a ló az enyém, mert én alkottam. Ne hidd, hogy valaha még látni fogod a királyfit. De azért ne búsulj, mert én gazdag ember vagyok, töméntelen a birtokom, a rabszolgám meg a rabszolganőm.

- Úgy akarta a sors, hogy a kínai császár, aki a közelben vadászott, éppen ebben a szempillantásban érkezett a forráshoz. Feltűnt neki a gyönyörű leány és megkérdezte a bölcset:

- Ki ez a leány?

- A feleségem - válaszolt a bölcs.

A királykisasszony felugrott a forrás mellől és kétségbeesetten kiáltotta:

- Uram, hazudik! Gonosz varázsló ez az ember, csellel és árulással rabolt el!

A kínai császár azonmód megkötöztette a varázslót, börtönbe záratta, a királykisasszonyt pedig kérte, hogy menjen vele a fővárosba. Ott lakást jelölt ki neki s felszólította, hogy legyen a felesége, és másnap tartsák is meg a lakodalmat. A királykisasszony azonban hirtelen őrültséget színlelt, toporzékolt, ruháját szaggatta, s a király szerfelett aggódott és bánkódott, orvosokat és csillagászokat hívatott, hogy a királykisasszonyt meggyógyítsák.

Eközben a királyfi országról országra vándorolt, végigkutatott minden várost, így elért Kínába is. Egyenesen a fővárosba ment, végigjárta a bazárokat és a nyilvános helyeket, mindenütt hallgatódzott, puhatolódzott. Hallotta, hogy itt is, ott is beszélnek egy leányról, aki a királyi palotában lakik és megháborodott elméjében. Tovább kérdezősködött és megtudta, hogy az ő királykisasszonya az a leány, akit a gonosz varázsló hozott ide.

Egy álló esztendeje már - mondotta egy ember a királyfinak - hogy a császár mindent elkövet a leány meggyógyítására, de még senki sem tudott segíteni rajta.

Na hiszen: épp eleget hallott a királyfi. Tüstént felöltözött csillagásznak, szerzett egy dobozt és megtöltötte homokkal. Aztán egy régi könyvet is szerzett, meg egy botot s egy rózsakoszorút, így ment a palota kapujához és ezt mondotta az őrnek:

- Jelentsd a császárnak, hogy itt van Perzsiából egy bölcs csillagász, aki hallotta ama szerencsétlen leány történetét és meg akarja gyógyítani.

A császár, mihelyt jelentették neki, nyomban felhívatta a királyfit a palotába, egyenesen a királykisasszony szobájába. A királyfi egyedül ment be a szobába, mást nem engedett belépni, még a császárt sem.

A szobában így szólt:

- Ó, leányom, Isten engedelmével közel van a te megszabadulásod, mert én Kamr ul Akmar vagyok, a te jegyesed.

Amikor a királykisasszony a királyfi hangját meghallotta, azt sem tudta, hová legyen az örömtől és a boldogságtól. Nem akart hinni a szemének, hogy itt van a királyfi.

- Mondjad, ó, mondjad, hogyan jöttél?

- Most nincs idő hosszú beszélgetésre - felelt a királyfi - mert még magam sem tudom, hogyan szabadítlak meg innét. Megpróbálom, hogy csellel sikerül-e. De ha ez nem sikerül, visszasietek atyámhoz, és seregeink élén jövök érted.

Ezt mondván, a királyfi a császárhoz ment, és így szólt hozzá:

- Felséges császárom, kövess engem a beteghez, csodát akarok mutatni neked.

Amikor a szobába léptek, a királykisasszony vadul őrjöngött, tört-zúzott. A királyfi azonban hozzáment, mindenféle szavakat mormogott, aztán az arcába fújt és a fülébe súgta: - Gyere, és alázatosan csókold meg a császár kezét.

A királykisasszony szó nélkül engedelmeskedett. Ennek láttán a császár nem bírt örömével.

- Kívánj akármit - mondotta a királyfinak - óhajod azonnal teljesül.

- Felséges császárom - szólt a királyfi - a jutalmazás ideje még nem érkezett el, mert félek, hogy a leány betegsége kiújulhat. Mindenekelőtt vitesd őt a városon kívül arra a helyre, ahol találtad, mivel ott van állandó lakása a gonosz szellemnek, amely beleköltözött.

Kivitték a királykisasszonyt arra a bizonyos helyre. A királyfi ott füstölőt gyújtott, imádságot mormolt, feltekintett az égre, majd lenézett a földre, aztán a császárhoz lepett és így szólt:

- Felséges uram, most már világosan látom, hogy az ördögnek, aki ebbe a leányba költözött, tulajdonképpen fekete ébenfa lóban van a lakása. Ha ezt az állatot meg nem találjuk, a leányt nem gyógyíthatom meg.

- Hiszen te nagy bölcs, nagymester vagy - örvendezett a császár - hiszen saját szememmel láttam, hogy a leány és az öreg varázsló mellett egy fekete ébenfa ló állott. Ezt most a kincseskamrámban őriztetem.

Tüstént megparancsolta, hogy vezessék elő a lovat. A királyfi gondosan megvizsgálta és mihelyt meggyőződött arról, hogy a lónak semmi baja nincs, ismét füstölőt gyújtatott, és ezt mondotta:

- Én most felülök erre a lóra, a leány pedig üljön a hátam mögé. Ha ezeknek a fűszereknek az illata a ló orrába száll, felnyitja a száját, hogy beszívja, de ugyanakkor a leány testéből kitakarodik az ördög.

Amint a királyfi és a királykisasszony felült a lóra, a királyfi elfordította a csavart, a ló pedig madárként felemelkedett a levegőbe.

- Fogjátok meg! Fogjátok meg! - ordított a császár, de mind, akik ott voltak, azt mondták:

- Ó, uram, hogyan fogjuk meg, hiszen ez vagy ördög, vagy gonosz szellem!

A király még hosszú ideig a levegőbe meredt és nézte, miként tűnik el a ló. Iszonyú haraggal tért vissza palotájába, a börtönből nyomban maga elé kísértette a perzsát és rárivallt:

- Te csaló! Miért nem közölted velem a paripa csodálatos tulajdonságát? Te vagy az oka, hogy egy semmirekellő világcsavargó elvitte a leányt!

- Ó, felséges uram - jajveszékelt a perzsa - tudd meg, hogy azt a lovat én alkottam és Szaburnak, Perzsia királyának ajándékoztam. Ezért a lóért a király nekem ajándékozta legfiatalabb leányát. Ezen a lovon rabolta el a királyfi tőled azt a csodaszép leányt.

Aztán a perzsa elbeszélte egész történetét és a császár igen boldogtalan volt, hogy a leányt is, a lovat is elvesztette.

Eközben a királyfi a királykisasszonnyal szerencsésen megérkezett a perzsa fővárosba és ott a király palotájának udvarán leereszkedett. Most volt csak igazán nagy öröm a királyi palotában! Szempillantás alatt elterjedt az örvendetes hír az egész városban. A vezírek, a katonák és mind a nép összegyűltek a király udvarában, együtt örvendeztek a királyi családdal. Azután a király követséget küldött a királyfi menyasszonyának apjához és ez a legdrágább ajándékot küldte leányának és vejének. És íme: a király feldíszítette a várost, hét nap és hét éjjel tartottak az ünnepségek és temérdek pénzt osztottak ki a szegények között. A csodalovat pedig a kincseskamrába helyezték, és ott őrzik az idők végezetéig...

HASSZÁN

Valamikor réges-régen élt Basran városában egy szép ifjú, Hasszán volt a neve. Hasszán apja gazdag kereskedő volt, és amikor meghalt. Hasszánra meg az édesanyjára sok-sok pénzt és gyönyörű kerteket hagyott.

Hasszán vígan élte világát, egyre-másra rendezte kertjeiben az ünnepélyeket, vége-hossza nem volt a fényűző ebédeknek és vacsoráknak. Csuda-e, ha gyorsan elfogyott a vagyon, és ügy elszegényedett Hasszán, hogy barátai, akik régebben rajta élősködtek, elfordultak tőle, valahol csak látták.

Egyszer, amint nagy búsan ténfergett az utcán, találkozott apjának egy régi ismerősével. Ez megállította és élénken érdeklődött a sorsa iránt. Hasszán elmesélte, hogyan és miképpen jutott ebek harmincadjára a rengeteg vagyon. Az öregember meghallgatta, majd így szólt:

- Figyelj ide, fiam! Van nekem egy testvérem, aranyműves. Ha van kedved, nála kitanulhatod az aranyművességet, tőled függ aztán, hogy tisztességesen élj a mesterségedből.

Hasszán el is szegődött az aranyműveshez, szorgalmasan dolgozott, nem lehetett rá panasz. Történt pedig egy napon, hogy a műhelybe egy nagyszakállú, fehérturbános perzsa nyitott be, üdvözölte Hasszánt és megkérdezte, van-e egy nagy olvasztótégelye?

- Hogyne volna - mondta Hasszán és tüstént behozott egy nagy tégelyt.

A perzsa nyomban beledobott egy darab rezet, tüzet tett alája és megolvasztotta. Aztán a turbánjából valami fű-féle növényt vett ki és azt is beledobta az olvasztótégelybe. Kevés idő múlva a réz arannyá változott, a perzsa rudat csavart belőle és ezt a rudat Hasszánnak ajándékozta.

Másnap ismét ellátogatott a műhelybe és így szólt Hasszánhoz:

- Úgy szeretlek téged, mintha édes fiam volnál! Szeretnélek megtanítani arra a művészetre, amelyet rajtam kívül senki sem ismer, téged pedig gazdaggá tenne.

- És mikor tanítanál meg? - kérdezte Hasszán.

- Holnap - felelt a perzsa.

Este, miután hazament, mély gondolatokba merülve ült Hasszán: egyre azon a titkon tűnődött, amiről a perzsa beszélt. Vajon, hogyan s miként tanítja meg arra a művészetre, amely gazdaggá teszi?

- Mi bajod, fiam? - kérdezte az anyja. - Ma olyan hallgatag és tűnődő vagy.

Hasszán elmondott mindent, ami napközben történt vele. Édesanyja rettenetesen megrémült.

- Ó, édes fiam, óvakodjál ezektől a szemfényvesztő aranycsinálóktól, mivelhogy kiforgatják vagyonukból azokat, akik hisznek ők bennük.

- Ugyan, édesanyám - mondotta Hasszán - micsoda vagyonból forgathat ki engem, aki szegény vagyok, akár a templom egere?

Tőlem nem remélhet pénzt. Azt hiszem inkább, hogy megszánta sorsunkat, mivelhogy fiává is fogadott.

Mélyen elszomorodott Hasszán anyja, egész éjjel sóhajtozott. Bezzeg Hasszán le sem hunyta szemét a nagy örömtől. Alig virradt, sietett a műhelybe. Kisvártatva megjelent a perzsa is. Mihelyt megérkezett, meghagyta Hasszánnak, hogy tegyen egy tégelyt a tűzre, aztán megkérdezte, hogy van-e reze?

- Van, van, hogyne volna - felelt Hasszán s azonmód be is hozott egy rézlemezt. Ezt a perzsa ollóval kis darabokra vágta s a tégelybe dobta. Miután a réz elolvadt, a perzsa papirosba csomagolt sárga port vett elő turbánjából és beleszórta az üstbe. A rézlemez rövid idő múlva a legfinomabb arannyá változott.

- No, fiam - szólt a perzsa - tied az arany, add el.

Hasszán hamarosan értékesítette is az aranyrudat: tizenötezer dirhámot kapott érte. Ezt a pénzt hazavitte édesanyjának, és boldogan tudatta vele, hogy megtanulta az aranycsinálás művészetét.

Másnap a perzsa eljött Hasszánék lakásába, azzal, hogy megtanítja Hasszánt a drága por elkészítésére. Evés közben azonban Hasszán borába erős altatószert vegyített. Hasszán ivott, és íme, eszméletlenül terült el a földön. Ekkor a perzsa megkötötte Hasszán kezét-lábát, egy üres ládába fektette, egy másik ládába Hasszánék holmiját rakta bele, a kész aranyrudakat pedig egy ládikába zárta. Elkészülvén pedig ezzel, a folyó partjára sietett - ahol már készen várt rá egy hajó. A hajóskapitány és a legénység elébe mentek, elvették tőle a ládákat, s a hajóra vitték.

- No, most aztán gyorsan! - mondotta a perzsa a kapitánynak. - Én elvégeztem a dolgomat.

A kapitány intett a matrózoknak, azok kifeszítették a vitorlákat, a hajó, kedvező szélben, útnak indult.

A perzsa, akiről eddig beszéltem, talán mondanom se kell: varázsló volt, gyűlölte a muzulmánokat s ahányszor csak tehette, egy-egy muzulmánnak életét vette. Tűzimádó és aranycsináló volt ez a gonosz ember, név szerint: Banram.

Amikor már egy teljes napon át, utaztak, felvitték az egyik ládát, a hajó fedélzetére, a perzsa kinyitotta, ecettel meglocsolta Hasszánt, és levegőt fújt az orrába. Hasszán felébredt és csodálkozva körülnézett. Bezzeg, most eszébe jutottak anyjának intő szavai, s keserűen szemére vetette a perzsának, hogy ily gyalázatosán megcsalta őt.

- Tudd meg, te kutya - mondotta a perzsa - hogy én már sok muzulmánt öltem meg s te éppen az ezredik vagy, akit meg fogok ölni. Meghalsz, mégpedig tűzhalállal halsz meg!

És íme, rabszolgájával nagy tüzet rakatott és így szólt Hasszánhoz:

- Nézd ezt a tüzet, a fenyíték és a szikráknak forrását. Imádd ezt a tüzet, amiként, én imádom. S akkor neked adom vagyonom felét és feleségül a leányomat.

Ám Hasszán így válaszolt:

- Jaj neked, varázsló, mivelhogy a tüzet imádod és nem Allahot.

Szörnyű haragra lobbant a varázsló, letérdelt a tűz előtt és megparancsolta rabszolgájának, hogy Hasszánt teperje le a földre. Akkor aztán korbácsot ragadott és ütötte-verte a szerencsétlen Hasszánt, csak úgy csörgött a vér a testéből.

Hasszán jajgatva kiáltozott segítségért, de senki sem törődött vele.

Akkor a varázsló vízzel végiglocsolta Hasszán testét, aztán enni és inni adott neki, de Hasszán semmit sem akart elfogadni. A varázsló az egész hajóúton minden áldott nap megkínozta Hasszánt. Három hónap múlva rettentő nagy vihart küldött Allah a hajóra. A hajóskapitány és a matrózok így szóltak:

- Ez a vihar az ifjú miatt tört ki, mert a varázsló oly kegyetlenül kínozza.

Összesúgtak a matrózok, és kegyetlenül elverték a varázsló rabszolgáit. Ezután a varázsló került volna sorra, de ő váratlanul feloldozta Hasszán kezét-lábát, új ruhába öltöztette és megígérte, hogy visszaviszi hazájába.

- Hát most hova utazunk?

- A Felhőhegy felé - mondta a varázsló. - Ott található az aranycsináláshoz szükséges por.

És megesküdött a tűzre, hogy a való igazat mondja.

Fél esztendőt töltöttek hajón, akkor kikötöttek egy nagy pusztaság partján, amelyet fehér, sárga, fekete és kék színű kövek borítottak. Miután kikötött a hajó, így szólt a varázsló Hasszánhoz:

- Jer velem, célhoz értünk.

Kimentek a szárazföldre, előbb azonban a varázsló megparancsolta a. hajóskapitánynak, hogy teljes egy hónapig várjon rájuk. Amikor már jó messzire távolodtak a hajótól, a varázsló a zsebéből egy ezüst dobot vett ki, amelyre mindenféle nevek és varázsszavak voltak írva.

Verni kezdte a dobot.

A dobszóra oly rettenetes por kerekedett a pusztán, hogy Hasszán valósággal megijedt tőle.

- Ne félj - mondta a varázsló. - Ez a por vezeti ide az állatokat, amelyek átvisznek a pusztaságon.

És íme, nemsokára három pompás teve tűnt elő a porfellegből. Az egyikre a varázsló ült, a másikra Hasszán, a harmadikat élelmiszerrel terhelték meg. Hét napi utazás után lakott tájra értek, ahol négy arany oszlopon nyugvó, gyönyörű kupola állt.

Itt leszálltak a tevéikről, ettek és ittak, majd Hasszán megkérdezte:

- Mi ez a gyönyörű, kupolás épület?

- Ez az ellenségemé - felelt a varázsló.

Azután kézen fogta Hasszánt, elsietett vele és közben verte a dobot. Megjelentek a tevék, ők ismét felültek és tovább mentek. Újabb hét nap múlva érkeztek a Felhőhegyhez, a varázsló szerint utazásuk végső céljához.

- A mi mesterségünk - mondotta a varázsló - csak olyan növény segítségével sikerül, amelyre sohasem száll felhő. És ilyet csak ennek a hegynek a tetején lehet találni, mert ez a hegy fölébe magasodik a felhőnek és ködnek.

Mihelyt közelebb értek a hegyhez, Hasszán egy palotát pillantott meg a csúcson.

Megkérdezte a varázslót, vajon ki épített oda palotát?

- Az az ördögök lakása - válaszolt a varázsló.

Aztán kézimalmon búzát őrölt, annak lisztjéből három kenyeret dagasztott és megsütötte. Amint ezzel elkészült, összedobolta a tevéket, az egyiket levágta, s bőrét lenyúzta és Hasszánhoz fordult:

- Hallgasd meg, amit mondok, különben halál fia vagy. Szépen ráülsz erre a bőrre, én pedig belevarrlak. Fent, annak a hegynek a tetején, lakik egy szörnyű nagy rukh-madár, majd észreveszi a bőrt és leszáll, hogy felvigye fiainak. Csak arra vár, hogy én eltávolodjam a két tevével, tüstént leszáll és felvisz téged a hegy tetejére. Vidd magaddal ezt a kést, és amikor fent vagy, hasítsd ki a bőrt. A rukh, mihelyt megpillant, ijedten továbbrepül. Akkor azután nézz le rám: én majd felkiáltom neked, mit kell tenned.

Ezt mondván, három kenyérrel s egy kis korsó vízzel együtt bevarrta Hasszánt a tevebőrbe és eltávozott.

Mindjárt le is szállt a rukh-madár, felvitte a bőrt a hegyre és letette. Hasszán nyomban felhasította a bőrt, kibújt belőle és lekiáltott a varázslóhoz.

A varázsló táncolt örömében és így kiáltott fel Hasszánhoz:

- Szerencsésen felértél? Hát csak gyere le onnét, ha tudsz!

Azzal kacagva tovább ment, szegény Hasszán pedig nagy búsan ott maradt a hegy tetején. Nem tudta, mihez fogjon. Mi lesz vele ezután? Sokáig töprengett, azután elindult csak úgy, céltalanul, körülbolyongta a hegyet, és szüntelenül arra gondolt, hogy ott kell pusztulnia. És íme, lent, a hegy tövében, sötét tengert pillantott meg, - hullámai a hegy tetejéig csaptak fel. Hasszán elővette a Koránt, olvasott belőle és kérte Allahot, hogy szabadítsa meg, vagy adjon neki könnyű halált. Elmondta a halotti imát és a tengerbe ugrott. Egy hullám felkapta és elvitte oda, ahol a varázsló a tevét levágta. Azután ama palota felé indult, ahol Bahram ellensége lakott. A nyitott kapukon belátott; a palota folyosóján egy pad állt, azon két szép lány sakkozott. Az egyik játék közben felnézett és így szólt:

- Nini, egy ember! Oh, szegény ifjú, azt hiszem te vagy az, akit néhány napja a gonosz varázslóval láttam. Gondoltam is, hogy új áldozat a gonosz szellemnek. Szerettünk volna kiszabadítani a keze közül, de nem tehettük. Most azonban segítségedre leszünk, itt maradhatsz a palotánkban, ameddig jólesik.

A lányok gazdagon megvendégelték Hasszánt, s közben elbeszéltették, mi történt vele. Miután Hasszán elmondta történetét, a fiatalabbik leány így szólt:

- Mi a dzsinnek hatalmas királyának lányai vagyunk. Apánknak egész sereg szellem áll szolgálatában. Van két idősebb fivére, mind a kettő varázsló. Hét lánya van, de egyiket sem adja férjhez, itt kell élnünk ebben a palotában. Öt nővérünk vadászni ment és rajtunk a sor, hogy főzzünk nekik.

Nemsokára hazaért a másik öt lány s igen örültek, mikor megtudták, hogy Hasszán szerencsésen megszabadult a gonosz varázslótól.

Boldogan élt itt Hasszán, a lányok valósággal elkényeztették. És itt is maradt volna, jó szívvel, élete végéig, ha nem emészti a vágy édesanyja után. Azt pedig, hogy viszontláthassa édesanyját, alig remélhette szegény.

Telt-múlt az idő, elfutott egy esztendő. Kerek egy esztendő múlva a gonosz varázsló a palota közelébe érkezett egy megkötözött ifjúval. Hasszán észrevette a varázslót, nyomban közölte ezt a lányokkal, azok meg nagy sietve felfegyverkeztek és elindultak, hogy a foglyot kiszabadítsák. Amikor a varázsló közelébe értek, éppen akkor vágott le egy tevét és nyúzta le róla a bőrt.

- Ne bántsd ezt az ifjút, te gyalázatos! - kiáltott rá Hasszán, aki észrevétlen ért oda. - Nézz reám, megismersz-e? Hasszán vagyok, akit te hamis ígéretekkel ide csaltál, és el akartál pusztítani, de most megfizetek gazságodért!

Megijedt a varázsló; édeskés, hízelkedő szavakkal fordult Hasszánhoz:

- Ó, fiam, édes fiam, hogyan jöttél le a hegyről, mondjad, beszéld el nekem. Kinek köszönheted az életedet?

- Annak - felelt Hasszán - aki kezembe adta a te életedet. íme, itt vagyok, hogy megtoroljam gazságodat.

Kirántotta kardját és a következő pillanatban poklokra szállt a gonosz varázsló lelke. Hasszán pedig felkapta a dobot a földről, összedobolta a tevéket, az ifjút megszabadította kötelékeitől, az egyik tevére ültette, és gazdagon ellátta az útra élelemmel.

Telt-múlt az idő, s egyszer csak oly hatalmas porfelleg verődött fel a pusztán, hogy ég, föld elsötétült tőle.

- Eredj a szobába vagy rejtőzzél el a kertben - mondták a lányok Hasszánnak - akkor aztán semmitől se kell félned.

Hasszán azonmód bezárkózott szobájába. Amint eloszlott a sötétség, kiderült, hogy a lányok apjának, a királynak csapatai verték azt a porfelleget. A palota előtt leszállottak a katonák és három napig ott mulattak. Ezeknek a katonáknak a király parancsára a hét lányt egy ünnepségre kellett elkísérniük és ott egy hónapig kellett maradniuk. Amikor a lányok útra keltek, átadták Hasszánnak a palota kulcsait, azzal, hogy minden ajtót kinyithat csak egyetlenegyet nem. Miután ezt a lelkére kötötték, megmutatták neki azt az ajtót.

Hasszán mindennap vadászaton volt, így aztán elég jól telt az ideje. De csak kezdetben, mert tíz nap múlva már ránehezedett lelkére a szomorúság. Búsan járt-kelt a palotában, s már minden szobát megnézett, megcsudálta a temérdek kincset, drágaságot. Csak egy szobában nem volt még, abban, amelynek ajtaját nem volt szabad kinyitnia. Módfelett izgatta ez a szoba. Végül is kinyitotta az ajtót. De nagy csodálkozására semmit sem talált a szobában, mindössze egy lépcsőt, amely a palota erkélyére vezetett. Körüljárta az erkélyt, pompás kerteket látott, csörgedező patakokat, és látta a tengert is.

Végül egy pavilonhoz ért, amely arannyal, ezüsttel és mindenféle drágakővel volt felékesítve. A pavilon közepén egy kis tó volt, mellette arany oszlopokon nyugvó, aloé-fából készült trón. Hasszán ámulva nézett körül. Egyszerre csak tíz madár repült oda; leszálltak a tó partján. A trón előtt ledobták tollruhájukat, és íme: a tíz madár helyett a világ tíz legszebb leányában gyönyörködhetett Hasszán. A legdrágább, a legragyogóbb ruha volt rajtuk. Jókedvűen csevegtek, aztán megfürödtek, közben-közben nagyokat nevettek. Napnyugtakor megszólalt az egyik:

- Hercegnők, későre jár az idő, hosszú utat kell még megtennünk hazáig.

Ismét felöltőitek tollruhájukat, és ahogy jöttek, úgy el is repültek.

Másnap visszatért a hét lány a katonákkal, de Hasszán igen szomorkodott, mivelhogy megszegte a tilalmat. De a lányok oly kedvesek és barátságosak voltak Hasszánhoz, mintha mi sem történt volna. Hasszán elmesélte nekik, mit látott a tó partján, aztán bevallotta azt is, hogy szeretné feleségül venni a tíz hercegnő közül a legszebbiket. Kérte őket, legyenek segítségére.

- Hát ez bizony nem oly könnyű - mondta az egyik - minthogy az a lány a szellemek hatalmas fejedelmének leánya, s ennek a fejedelemnek még az én apám is alattvalója. De azért próbálj szerencsét, lesd meg, amikor ismét idejönnek fürödni. És mihelyt levetik tollruhájukat, hirtelen ugorj elő rejtekhelyedből, kapd föl a legszebb hercegnő tollruháját, akkor a többiek elrepülnek, neki azonban ott kell maradnia.

Úgy történt, ahogy a leány mondta. A hercegnő nem tudott elrepülni, ott maradt, és a hét nővér mindent elkövetett, hogy jól érezze magát közöttük.

Sok-sok idő telt el, s a hercegnő még mindig nem akart Hasszánról tudni, szüntelen hazája után sóhajtozott, emésztette szegényt a honvágy. De végül is megadta magát és beleegyezett, hogy felesége legyen Hasszánnak. Hasszán ugyanakkor álmában az édesanyját látta. Sovány és halovány volt a szegény asszony, az arca szomorú, így szólt hozzá:

- Ó, fiam, élsz-e még? És ha élsz, elfeledtél-e engem? Vajon látlak-e még valaha?

Hasszán e szavakra felébredt és egész nap igen szomorúan járt-kelt. Miután a hét nővér kérésére elbeszélte szomorúságának okát, ezt mondták neki:

- Kedves Hasszán testvér, mi nem akarunk visszatartani attól, hogy édesanyádat meglátogasd. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy hazasegítsünk téged. Meg kell azonban ígérned, hogy nem válsz el tőlünk örökre, hanem minden évben kétszer visszatérsz.

Megígérte Hasszán, hogyne ígérte volna meg, hisz oly boldoggá tette a gondolat, hogy megláthatja az ő édes jó anyját. Amikor aztán elérkezett az utazás napja, az egyik leány dobolt, és íme, mindenfelől tevék siettek elő, közülük kiválasztották a legjobbakat. Ezenkívül öt öszvért mindenféle drága ékszerrel és gazdag ajándékkal raktak meg, huszonötöt pedig enni-innivalóval. Akkor aztán a leányok lóra ültek, s három napig kísérték Hasszánt meg a feleségét.

Éjjel-nappal utazott Hasszán a végtelen pusztaságon, hegyeken, völgyeken át, míg végre Allah szerencsésen hazasegítette Basran városába. Hasszán anyja nem győzött eléggé csodálkozni a hercegnő szépségén és kedvességén. Hálát adott Allahnak fia megszabadulásáért és szerencsés hazatéréséért. Azután leült menye mellé, csókolgatta kezét és homlokát, s meleg szavakkal édesgette magához. Másnap a hercegnő elment a bazárba és ott drága ruhákat, kelméket, mindenféle ékszereket vásárolt anyósának. Nemsokára azonban azt mondta Hasszánnak az anyja:

- Fiam, ezzel a sok pénzzel, amit hoztatok, sokáig nem maradhatunk ebben a városban, itt mindenki tudja, hogy szegények voltunk. Varázslóknak vélnek majd minket és nem lesz nyugodalmunk. Menjünk Bagdadba, ott a kalifa védelme alatt nyugodtan élhetünk. Berendezel valamiféle üzletet, és jámbor életet élsz, olyan emberhez illően, akit Allah csodálatos módon megtartott és nagy vagyonnal ajándékozott meg.

Hasszán megfogadta anyja tanácsát, hajót bérelt a Tigris-folyón és kedvező szélben anyjával, feleségével és minden kincsével együtt tíz nap múlva Bagdadba érkezett. Vásárolt egy szép házat meg egy sereg rabszolgát.

Teljes három esztendeig igen boldogan élt Hasszán, boldog volt a felesége is, aki két fiúval ajándékozta meg őt. Az egyik fiúnak Nasszir, a másiknak Manszur volt a neve. Három év leteltével azonban Hasszán vágyódni kezdett barátnői után, akik annyi jóval halmozták el. Mielőtt útra kelt volna, megkérte édesanyját, hogy a tollruhát, amelyet ő egy ládába rejtett, jól megőrizze, nehogy a felesége felfedezze, és gyermekeivel együtt visszarepüljön szüleihez. - Egyáltalán - mondta Hasszán - senkinek se beszélj erről a tollruháról, nehogy fülébe jusson a feleségemnek, hogy elhoztam magammal.

Ám a sors úgy akarta, hogy a hercegnő minden szót halljon, de természetesen Hasszánnak mit sem szólt.

Hasszán vígan összedobolta a tevéket, húsz teve gyűlt össze egy pillanat alatt, mindenféle drágaságot és élelmet rakatott rájuk, aztán elbúcsúzott feleségétől, anyjától, gyermekeitől, felült lovára és indult a hét nővér palotája felé. Tíz nap múlva érkezett meg. Nagy örömmel fogadták. Három hónap múlva alig akarták visszaereszteni. Pedig ez alatt a három hónap alatt is sok minden történt otthon.

Mindjárt a Hasszán elutazását követő napon azt mondta anyósának a hercegnő:

- Ó, anyám, már három esztendeje, hogy itt vagyok és még egyszer sem jártam fürdőben.

- Türelemmel várd haza uradat, lányom - mondotta Hasszán anyja - ő majd berendez neked egy fürdőt.

Ám a hercegnő addig sírt, addig kesergett, hogy ő sehová sem megy, hogy ő milyen magányosságban él, messze, messze az övéitől, míg végül Hasszán anyja megsajnálta és másnap a hercegnőt és gyermekeit fürdőbe vitte. Itt a hercegnőt meglátta a kalifa feleségének egyik rabszolganője, és lelkendezve futott haza. Nem győzött eleget beszélni csodálatos szépségéről.

Zubejda - így hívták a kalifa feleségét - roppant kíváncsi lett a hercegnőre. Nosza, mindjárt szalasztotta hű szolgáját, Maszrurt, menjen Hasszán házához és kérje meg a hercegnőt, hogy gyermekeivel és anyjával együtt látogasson el hozzá.

- Ó - mondta Hasszán anyja - mi idegenek vagyunk itt és a fiam, aki most távol van, szigorúan megtiltotta, hogy a feleségével kimenjek, vagy őt bárkinek is megmutassam. Ne kívánj tőlem olyasmit, amit nem teljesíthetek.

Maszrur azt mondotta:

- Ne félj, asszonyom, az én úrnőm csak látni kívánja menyedet, azután én visszakísérem.

Erre már nem mondhatott nemet az öregasszony, elfátyolozta menyét és elment vele és gyermekeivel a kalifa palotájába.

Zubejdát módfelett elragadta a hercegnő bája és szépsége, maga mellé ültette, gyémánt nyakláncot kötött a nyakára és így szólt:

- Kívánj akármit, tőled semmit sem tagadok meg.

- Nem kívánok mást - mondotta a hercegnő - csak annyit, parancsold meg anyósomnak, hogy hozza ide az én tollruhámat. Szeretném felöltem, hadd lásd és csudáld meg, amint röpködök előtted.

- Hol van a tollruhád? - kérdezte Zubejda.

- Anyósomnál van elrejtve - felelt a hercegnő. - Hozasd el, felséges asszonyom.

Zubejda megesküdött az életére, hogy visszaadja a ruhát az öregasszonynak, csak hozza el.

- A menyem hazudik - szólt ridegen az öregasszony. - Hát van olyan ember a világon, akinek szárnya van, és repülni tud?

- Nem hazudok - mondotta a hercegnő - mivelhogy a tollruhám ott van a palotában, ládába rejtve.

Ekkor Zubejda leoldott nyakáról egy gyémánt láncot, kiakasztott füléből egy drága gyűrűt, mind a kettőt az öregasszonynak adta. És azt mondta neki:

- Eredj és hozd el a tollruhát, hogy egy kicsit mulassunk vele, aztán visszaviheted.

Hasszán anyja ismét azt hajtogatta, hogy ő semmit sem tud ilyen ruháról, ezért szörnyű haraggal kiáltott rá Zubejda. Elvette tőle a palota kulcsát s Maszrurnak azzal a paranccsal adta át, hogy menjen Hasszán palotájába, és addig keressen, kutasson ott, amíg a tollruhás ládát meg nem találja.

Maszrur elment, az öregasszony pedig nagy szomorúan követte és bánta, keservesen bánta, hogy fürdőbe vitte a menyét, mert már látta, hogy menye csak ravaszságból kívánta ezt tőle. Ő maga nyitotta ki most a ládát, Maszrur kivette belőle a tollruhát, kendőbe göngyölte és vitte a kalifa feleségének. Zubejda átadta a ruhát a hercegnőnek. A hercegnő pedig végtelenül boldog volt, hogy rég eltűnt ruháját ismét láthatja és érintheti.

Hirtelen ledobta öltözékét, gyermekeit keblére ölelte és egyszeribe madárrá változott.

Zubejda és mind a jelenlevők ámultak-bámultak, szemük-szájuk tátva maradt, amikor a hercegnő meglebbentette szárnyát, felszállt, ide-oda lebegett, röpködött a teremben.

- Tetszik? - kérdezte a hercegnő.

- Ó, szépség úrnője - mondták mind a jelenlevők - minden gyönyörű, amit te cselekszel.

- De ez még szebb - mondotta a hercegnő és szárnyait kiterjesztve, gyermekeivel együtt felrepült a palota kupolájára.

- Szállj le, szállj le! - kiáltott fel hozzá Zubejda.

Volt is eszébe a hercegnőnek! Így szólt anyósához:

- Mondd meg fiadnak, ha látni akar még, megtalál a Vák-Vák szigeteken.

Ezt mondotta és elrepült gyermekeivel.

Hasszán anyja haját tépte, sírt, kétségbeesetten kiáltozott, de sírás, jajgatás mit sem használt.

- Látod, látod - mondotta a kalifa felesége - ha menyed történetét előre elbeszéled, nem kívántam volna, hogy fölvegye tollruháját. Ne haragudj hát reám, én nem vagyok hibás.

Szegény öregasszony három síremléket építtetett a palotában és sírt, sírt, éjjel-nappal szüntelen csak sírt. A fia, hazaérkezvén, valósággal megijedt, oly rossz színben találta. Annyira gyönge volt szegény asszony, hogy alig bírta fogadni Hasszán köszönését. Majd oly keserves zokogásba tört ki, hogy elvesztette eszméletét.

Sejtette már Hasszán, hogy távolléte alatt valami rettenetes történt. Bejárta a palotát, végül is abba a szobába ment, ahol a láda állt. Izgatottan szakította föl a fedelét, s íme, volt ruha, nincs ruha, nyomtalanul eltűnt. Ebből megértette, hogy felesége elrepült a gyermekekkel. Sietett vissza anyjához s újra kérdezte, hol a felesége, hol vannak a gyermekei? Az asszony jó ideig nem felelt, majd megmutatta fiának a három síremléket. Szegény Hasszán tépte, szaggatta ruháját, sírt és még egyszer átkutatta az egész palotát. Azután megint visszatért anyjához és kérte, hogy beszélje el neki a való igazat. Miután anyja mindent elbeszélt, Hasszán ájultán terült el a földön és egész estig nem tért magához. Éjjel pedig álmot látott: látta feleségét, aki igen szomorú volt, mintha megbánta volna, hogy elszökött.

Másnap reggel még búsabb volt Hasszán, mint addig; keveset evett, sokat sírt s éjjel egy pillanatra sem hunyta le a szemét, így telt el egy egész hónap. Akkor aztán elhatározta, hogy visszamegy barátnőihez, és tanácsot kér tőlük. Összedobolta a tevéket, az egyikre felült, a többire mindenféle ajándékot rakatott, azután keserves könnyhullatások között elbúcsúzott édesanyjától és meg sem állt a Felhőhegyig.

A leányok rendkívül megörültek Hasszánnak, bár sejtették, hogy ennek a hirtelen visszatérésnek valami különös oka lehet.

Hasszán elbeszélt mindent, ami távolléte alatt történt, s amikor a Vák-Vák szigeteket említette, azt mondták a barátnői:

- Nyújtsd ki kezedet az ég felé. Amiképpen nem tudod elérni az eget, éppoly kevéssé juthatsz el feleségedhez és gyermekeidhez. De azért ne csüggedj! Aki nem veszti el a reményt, célhoz érhet. Akinek tíz évig kell élnie, nem hal meg a hetedik évben. Maradj nálunk, majd kieszelünk valamit, hogy megtaláld feleségedet és gyermekeidet.

Hasszán barátnőinek volt egy nagy hatalmú nagybátyjuk, aki, ha nem hívták, magától csak évente egyszer látogatott el hozzájuk. Most, hogy az év már vége felé közeledett és a nagybácsi még nem járt náluk, azt mondta az egyik leány, hogy jó lenne, ha meghívnák az öreget. Egyszeriben tüzet gyújtottak, valami füstölőt hintettek rá, nemsokára hatalmas por szállott fel a pusztaságon és néhány perc múlva egy öregember érkezett, mégpedig elefánton.

- Nos - kérdezte az öregember, miután a leányok kiörvendezték magukat az érkezésén - miért hívtatok?

Az idősebbik leány így szólt:

- Kedves nagybátyám, mi már beszéltünk neked a mi Hasszán barátunkról, akit Bahram varázsló hozott ide, és aki feleségül vette a hercegnőt, aztán el is vitte hazájába.

- Igen, igen, emlékszem - mondotta az öreg. - Hát mi történt vele azután?

A leányok elbeszélték, ami azóta történt és hozzátették, hogy szegény Hasszán most el szeretne jutni a feleségéhez.

- Ó, kedves húgaim - mondta az öregember - ez a szegény fiú talán soha többé nem látja feleségét. Közte és a Vák-Vák szigetek között hét tenger, hét völgy és hét égig érő hegy van.

A lányok ennek hallatára sírva fakadtak. Ez annyira meghatotta az öreget, hogy megígérte, segítséget nyújt Hasszánnak. A fiú előlépett közeli rejtekhelyéről. Az öreg így szólt hozzá:

- Ne csüggedj, fiam! Ha Isten akarja, célhoz érsz! Most kövess engem.

Hasszán elbúcsúzott barátnőitől és felült az elefántra, az öreg mögé.

Három nap, és három éjjel vágtattak, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Egy magas hegyhez értek, amelyet csupa kék kő borított. Volt ebben a hegyben egy barlang, a barlangon vasajtó. Az öregember szabadon eresztette az elefántot, az egyik kezével megfogta Hasszán kezét, a másikkal meg kopogtatott az ajtón. Nyomban feltárult az ajtó és kilépett rajta egy rabszolga, fekete, akár az ördög. Kard volt a jobb kezében, pajzs a baljában. Mihelyt megismerte az öreget, eldobta kardját és pajzsát, kezet csókolt neki. Immár beléphettek a barlangba, amely beláthatatlan ül tágas volt. Már egy jó fél órát mentek, akkor nagy síkságra értek, innét pedig olyan helyre, ahol két acélajtó volt egymás mellett. Az öregember kinyitotta, az egyik mondotta Hasszánnak:

- Maradj itt, de nehogy kinyisd a másik ajtót, amíg vissza nem térek.

Nemsokára visszajött az öreg. Hozott magával egy fekete lovat, erre felült Hasszán, az öreg pedig a tevére. A második ajtón keresztül nagy pusztaságra értek. Az öregember egy levelet húzott ki a zsebéből és így szólt Hasszánhoz:

- Most menj tovább ezen a lovon, bízd rá magadat egészen, ő tudja, hová vigyen. Majd megáll egy barlang ajtaja előtt, te szállj le, engedd a lovat szabadon, magától is visszatér oda, ahonnan elhoztam. Neked azonban az ajtó előtt kell állnod, amíg azon egy fekete ruhás, fehér szakállas öregember ki nem lép. Ha kérdi, mi a kívánságod, add át neki ezt a levelet. Átveszi tőled és eltűnik a barlangban. Néhány napig várakoznod kell rá. Ha újra kijön az öreg, akkor teljesül a kívánságod, de ha valamelyik fia lép ki a barlangból, vége az életednek. Ha tehát félsz a veszedelemtől és a haláltól, ülj fel az elefántomra, ez visszavisz húgaimhoz.

Hasszán pedig ezt mondotta:

- Nem térek én vissza, öregapám, amíg a feleségemet meg nem találom.

- Tudd meg hát - mondotta ekkor az öreg - hogy hová igyekezel. Hét szigetből áll a Vák-Vák szigetcsoport. A hat első szigeten nagy sereg leány lakik, az utolsó szigeten pedig ördögök, jó és rossz szellemek meg varázslók laknak. Azt tanácsolom hát, térj vissza húgaimhoz, mert a te feleséged a hét sziget királyának leánya. Jobb, ha velem jössz, talán rendel Allah más asszonyt a feleséged helyett.

De Hasszánt nem lehetett eltántorítani eltökélt szándékától. Amikor aztán látta az öregember, hogy Hasszán semmiképp sem megy vissza, átadta neki a levelet, mely tanítójának és mesterének, Abu Ruvájis sejknek, az Eblisz-sátán unokájának szólt.

Hasszán ekkor lovára pattant. Repült a ló szélnél sebesebben, mígnem egy olyan helyre ért, amely fekete volt, akár a sötét éjszaka. Megtalálta a barlangot, amelyről az öreg beszélt, leszállt a lováról, szabadon eresztette, a ló menten vissza is vágtatott. Hasszán nagy búsan ottmaradt egyedül. Jó hosszú idő múlva kilépett a barlangból Abu Ruvájis. Hasszán, a lába elé borult.

- Mit kívánsz, fiam? - kérdezte a sejk.

- Ebben a levélben benne van a kívánságom - felelte Hasszán.

A sejk átvette a levelet s egy szót sem szólt. Visszament a barlangba. Másnap reggel kijött és intett Hasszánnak, hogy kövesse. Félnapi út után drágakövekkel díszített acélajtóhoz értek. Az öreg kinyitotta az ajtót és beléptek. Hét bolthajtásos folyosón és szobán keresztül egy nagy terembe jutottak. A terem közepén szebbnél szebb virágok és különféle gyümölcsfák voltak. A fákon madarak énekeltek, de olyan szépen, mintha a mennyből szállt volna alá az énekük. A terem mindenik oldalán emelvény volt, ezeken egy-egy dívány állt, minden díványon, egy-egy sejk ült és minden sejk körül néhány tanítványa, akik könyvet olvastak.

Hasszán vezetője intett a sejkeknek, hogy bocsássák el a tanítványokat. Amikor ez megtörtént, a sejkek Abu Ruvájishoz léptek s megkérdezték, ki az, akit idehozott.

- Majd ő maga beszéli el a történetét - felelt Abu Ruvájis.

Hasszán töviről hegyire elmondott mindent, ami vele történt. Ezután kérték a sejkek Abu Ruvájist, legyen segítségére Hasszánnak, hogy feleségéhez és gyermekeihez eljusson.

- Tudjátok - szólt Abu Ruvájis - mily nehezen lehet eljutni a Vák-Vák szigetekre. Ismeritek a szigetek uralkodójának hatalmát és azt is tudjátok, hogy én megesküdtem neki: sohasem lépek az ő országába és semmit sem kezdek ellene.

Azt mondották a sejkek:

- Ez az ifjú, amint látjuk, szerencsétlen, és nem fél semmi veszélytől. Segítened kell rajta, hiszen levelet hozott öreg barátjától. Ne szalaszd el az égi jutalmat, ezzel a segítséggel kiérdemelheted!

- Jól van - mondotta végre Abu Ruvájis - egész erőmmel azon leszek, hogy ennek az ifjúnak segítsek.

Nyomban levelet írt, lepecsételte és átadta Hasszánnak: adott neki egy bőrzacskót is, valamiféle füstölő volt benne.

- Ha bajba kerülsz - mondotta Abu Ruvájis - vedd elő ezt a kis füstölőt, gondolj rám, és én azonnal melletted leszek.

Ezután megparancsolta az egyik sejknek, hogy hívja ide Dahnast, a repülő szellemet. Mihelyt a szellem belépett, Abu Ruvájis magához szólította és valamit súgott a fülébe. Erre a repülő szellem meghajtotta fejét, és azt mondotta:

- Engedelmeskedem neked, mester.

Abu Ruvájis pedig Hasszánhoz fordult s így szólt hozzá:

- Menj ezzel a repülő, szellemmel, fiam. Ha fölvisz az ég közelébe, és meghallod az angyalok énekét, egy szót se ejts, mert ha megszólalsz, elpusztultok mind a ketten. Következő nap olyan országba visz, amely fehér, akár a kámfor. Ott tíz napig vándoroltok, majd egy város kapujához értek. Menj be a városba és add át ezt a levelet a királynak.

Úgy történt minden, amint Abu Ruvájis mondotta. A király, elolvasván a levelet, nagy tisztelettel fogadta, Hasszánt és gazdagon megvendégelte.

Négy nap múlva pedig így szólt hozzá:

- Az van ebben a levélben, hogy szeretnél a Vák-Vák szigetekre eljutni, de én most nem küldhetlek oda, mert veszedelmes az utazás. Várnod kell, amíg a Vák-Vák szigetekről jövő hajó itt kiköt, én aztán beajánllak a hajósoknak és velük elmehetsz. Ha valaki kérdi, hogy ki vagy, mondjad, hogy Hasszán királynak, Kámforország urának sógora vagy. Amikor a hajóról kilépsz a partra, egy sereg padot látsz majd, bújj az egyik alá és várj ott késő estig. Akkor egy sereg leány jelenik meg a parton: a hajón hozott portékákat akarják megszemlélni. Kérjed annak a padnak az úrnőjét, amelyik alá bújtál, hogy legyen védelmeződ. Ha meghallgatja kérésedet, célhoz érsz, a leány elvisz feleségedhez és gyermekeidhez, de ha nem hallgatja meg, vége az életednek. De én azt gondolom, ha nem volnál Allah védelme alatt, nem jutottál volna el idáig.

- Ó, hatalmas úr - mondotta Hasszán a királynak - mikor érkeznek ide a hajók a Vák-Vák szigetekről?

- Egy hónap múlva - válaszolt a király.

Amikor a hajók megérkeztek és rövid idő múlva ismét útra készültek, a király az egyik hajóskapitánynak figyelmébe ajánlotta Hasszánt. A kapitány Hasszánt egy ládában vitette a hajóra. Szerencsésen megérkeztek a szigetekre. Mihelyt kilépett Hasszán a hajóból, a parton azonmód elrejtőzött a legszebb pad alá.

Naplemente után egy sereg leány jött, valamennyi vaspáncélban, kivont karddal. Gondosan megszemlélték a hajókon hozott árukat, aztán mindenik leült pihenni a maga padjára. Hasszán kibújt a pad alól, letérdelt a padon ülő leány elé s könyörögve kérte: szánja meg őt, vezesse el feleségéhez és gyermekeihez. A leányt mélyen megindította Hasszán könyörgése és megígérte, hogy segítségére lesz.

Másnap este ismét eljött a leány, aki Hasszánt pártfogásába vette, hozott neki páncélt, sisakot, kardot, aranyövet, lándzsát, aztán gyorsan távozott, hogy senki meg ne lássa. Hasszán magára öltötte mindazt, amit a leány hozott, aztán leült a padra. Miközben ott üldögélt, egy sereg leány vonult el előtte fáklyával és lámpással. Utánuk ment, követte őket, mígnem olyan helyre értek, ahol sok-sok sátor állt. Ő is bement egy sátorba az egyik leány után. Öreg volt ez a leány és csúnya, a világ legcsúnyább teremtése.

- Ki vagy te - kérdezte Saváhi (ez volt a csúnya leány neve) - és ki hozott ide?

Hasszán térdre hullott a csúnya leány előtt s könyörögve kérte, hogy vegye védelmébe.

A csúnya lány megsajnálta Hasszánt s megígérte, hogy nem árulja el.

- Ha nem állana melletted Allah - mondotta a csúnya leány - nem jutottál volna el ide.

Másnap megparancsolta a csúnya, öreg leány, hogy a csapatok vonuljanak ki, és halállal fenyegette meg azokat, akik nem engedelmeskednek. Ebből megtudta Hasszán, hogy az ő védelmezője az egész seregnek parancsol. Miután még néhány parancsot adott a csapatoknak, megkérdezte Hasszánt, mi hozta őt ide, mire Hasszán végig elbeszélte a történetét.

Saváhi biztosította Hasszánt, hogy nincs oka többé a félelemre, mert immár az ő védelme alatt áll, és reméli, hogy kívánsága teljesül.

- De a feleséged - folytatta a csúnya lány - nincs itt, mert ő a hetedik szigeten lakik, az pedig messze van innen. Keresztül kell még menned a madarak és a vadak országán. Akkor következik egy égig érő hegy meg egy folyó, amely a Vák-Vák szigetek felé folyik. Egynapi utazás után egy másik hegyhez érsz, annak Vák-Vák a neve. Azért Vák-Vák ennek a hegynek a neve, mert a rajta levő fákon emberfejek lógnak és napfeljöttekor és naplementekor, mind ezt kiáltják: Vák-Vák, dicsértessék Allah. E szigetek szultánnőjének hadserege csupa nőből áll. Folyó választ el minket attól az országtól, ahol a szultánnő férfi alattvalói laknak. De a szultánnő nemcsak a leányoknak parancsol, hanem egy sereg ördögnek és varázslónak is. Azonnal értesítem rólad a szultánnőt és megkérem, hogy segítsen neked.

Saváhi összedobolta katonáit, Hasszán pedig útra kelt a sereggel.

Tudnotok kell Saváhiról, hogy ő régebben nevelője volt a hercegnőnek és nagy kegyben állt a szultánnál meg a feleségénél is. A szultánnőnek Nur al-Huda volt a neve és nővére volt Hasszán feleségének. Apja egy másik szigeten lakott, azt tenger választotta el a többi szigettől. Saváhi mindent elmondott a szultánnőnek Hasszánról és kegyelmébe ajánlotta. De a szultánnő haragra lobbant:

- Hogy mertél férfit ide hozni?! Nyomban küldd ide és állítsd elém!

Saváhi reszketve közölte Hasszánnal a szultánnő parancsát.

Hasszán a szultánnőnek is elejétől végig elbeszélte történetét.

- Ha feleséged azt mondta, hogy jöjj utána a Vák-Vák szigetére - mondta a szultánnő - ez azt bizonyítja, hogy szeret téged. Jól van, én megmutatok neked minden nőt, aki e szigeten lakik. Ha megismered köztük a feleségedet, ismét a tied lehet. Ám ha nem ismered meg, leüttetem a fejedet.

- Elfogadom a feltételt - mondotta Hasszán.

Ekkor Nur al-Huda kiadta a parancsot, hogy minden leány jöjjön a palotába. Jöttek is mind. Miután Hasszán valamennyit megnézte, megkérdezte a szultánnő:

- Ráakadtál a feleségedre?

- Nem - felelt Hasszán.

Rettentő haragra lobbant a szultánnő és megparancsolta, hogy azonnal végezzék ki ezt a vakmerő ifjút. Hadd lássa minden idegen, mi sors vár rá, ha ebbe az országba merészkedik. Ám Saváhi addig könyörgött a szultánnőnek, mígnem lecsendesült és teljesítette azt a kérést, hogy ő is mutassa meg az arcát.

Nur al-Huda nevetve vonta félre arcáról a fátyolt. Hasszán magánkívül kiáltott fel:

- Vagy az én feleségem ő, vagy tökéletesen hasonlít hozzá!

- Ez az ember megháborodott - mondotta a szultánnő - vagy hazudik. Különben hogyan mondaná, hogy én a felesége vagyok?

- Nem, nem - szólt szomorúan Hasszán - látom, hogy nem vagy a feleségem.

- Nézz meg jól - mondotta Nur al-Huda - és mondd meg, miben hasonlítok a feleségedhez.

Hasszán pedig így felelt:

- Övé a te fényes homlokod. Övé orcádnak pirossága. Övé a te szép alakod. Övé a te édes szavad. Övé a kedves szemed. S övé arcod vakító színe!

A királynő kegyes pillantást vetett Hasszánra és így szólt:

- Vezesd vissza ezt a férfit lakásába és szolgáld, amíg tisztába jövök felőle. Mivelhogy az a férfi, aki így szereti feleségét, megérdemli a segítségünket.

Majd azt parancsolta Saváhinak, hogy ezer felfegyverzett lovassal menjen az ő apjához, üdvözölje legifjabb húgát s kérje: küldje ide gyermekeit, mert igen-igen vágyódik utánuk. - Ha egyszer aztán a gyermekek nálad vannak - mondotta - hívd meg őt is, de aztán siess a gyermekekkel. Majd eljön ő is utánuk... Vigyázz, senkinek se szólj megbízatásodról. Azt azonban megfogadom, hogy ha húgom Hasszán felesége, visszaadom neki gyerekeivel együtt s megengedem, hogy hazamenjen.

Az öreg leány bízott a szultánnő szavaiban, mivel nem tudta, hogy a szultánnő mit határozott magában. Pedig úgy döntött magában, hogy megöleti Hasszánt, ha húga valóban a felesége.

Saváhi három nap múlva az ezer vitézzel megérkezett oda, ahol a szultán lakott legifjabb leányával, Menár esz-Szenával.

Könnyű volt teljesíteni a szultánnő parancsát. Menár esz-Szena elengedte gyermekeit Saváhival, aztán ő is felkészülődött, hogy kövesse gyermekeit. Ám amikor útra akart kelni, magához hívatta az atyja és elmondta álmát, amely igen nyugtalanította.

- Azt álmodtam ma éjjel - mondotta a király - hogy számtalan ékszer volt a kincseskamrámban, ám közülük hét gyöngy tetszett nekem a legjobban. E hét gyöngy között ismét a legkisebb volt nekem a legkedvesebb, mert ez volt a legszebb és legfényesebb. Amikor azonban kezembe vettem ezt a gyöngyöt, idegen országból kincseskamrámba repült egy madár, kikapta kezemből és elszállt vele. Szerfelett elszomorított engem ez az álom. Megkérdeztem az álomfejtőket, mit jelent, ők pedig azt felelték, hogy hét leányom közül a legfiatalabbikat valaki erőszakkal elragadja tőlem. Ki tudja, mi történik veled útközben, édes leányom? Maradj itthon a palotában.

Menár esz-Szena lelkét nagy aggodalom szállottá meg a gyermekei miatt. Magamagáért nem nyugtalankodott és igyekezett megnyugtatni apját, hogy olyan országban, amelynek határát idegen nem lépheti át, semmiféle veszedelem nem érheti őt. A király végül is beleegyezett az utazásba, ám ezer lovaskatonát rendelt melléje kíséretül és megparancsolta nekik, hogy két nap múlva kísérjék vissza.

Nur el-Huda végtelenül megörült a gyerekeknek és ölébe ültette őket. Hasszán túláradó boldogságában felsikoltott, a gyerekek is megismerték apjukat, leugrottak a szultánnő öléből, hozzá rohantak és boldogan kiáltották:

- Édesapánk!

Mindenki mélységesen meghatódott, könnybe borult szemmel nézték a megindító jelenetet, csupán Nur el-Huda szíve nem lágyult meg. Inkább szörnyű haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy Hasszán csakugyan férje az ő húgának. A leggyalázatosabb szavakkal halmozta el Hasszánt, és őrjöngve kiáltozta:

- Eredj gyorsan vissza a hazádba, mert esküszöm, ha még egyszer meglátlak, leültetem a fejedet, de még annak a fejét is, aki még egyszer elém vezet téged.

Néhány nappal ezután megérkezett Hasszán felesége a nővéréhez. Éppen arra lépett be, hogy gyerekei keservesen sírnak apjuk után.

- Mi történt az apjukkal? - kérdezte megdöbbenve nővérét. - Meghalt talán?

A szultánnő rettentő szemrehányással fogadta húgát:

- Hogyan feledkezhettél meg magadról annyira, hogy közönséges ember felesége légy?! És még most sem akarsz lemondani róla?

Bilincset rakott húgára, fogságba vetette és őrt állított a börtön ajtaja elé. Aztán írt apjának, hogy elvetemedett leánya meg akar szökni, ezért ő elzáratta, míg a király határoz, hogy mi történjék vele és gyermekeivel.

A király nyomban válaszolt leányának: ha igaz, amit Menár esz-Szenáról írtál, bánj vele belátásod szerint.

Eközben Hasszán a város kapuja elé vánszorgott. Annyira megrendült szívében-lelkében, hogy alig tudta megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. A folyó partján bolyongott, két fiút pillantott meg, amint szörnyen veszekedtek. Odament hozzájuk és megkérdezte a civódás okát.

- Ó, uram - mondotta az egyik - Allah vezérelt téged hozzánk, légy bíró köztünk. Mi testvérek vagyunk és fiai ez ország egyik leghatalmasabb varázslójának. Halála után ezt a kormánypálcát, és ezt a sipkát hagyta nekünk. Mind a ketten a kormánypálcát akarjuk, de nekem van rá elsőbbségi jogom, mert én vagyok az idősebb.

- Mi a különbség a kettő között? - kérdezte Hasszán. - Csekély értékűnek látszik ez is, az is.

- Ó, uram - mondta a másik testvér - csodálatos titok lakozik ezekben. Értékesebbek ezek valamennyi Vák-Vák szigetnél. Aki a sapkát a fejére teszi, láthatatlanná lesz. És akié a kormánypálca, uralkodik a szellemek hét osztálya fölött.

Hasszán, amikor ezt hallotta, lehajtotta fejét, hosszan, sokáig gondolkozott és így szólt magában: - Valójában sajnálom ezeket a gyerekeket, de nekem nagyobb szükségem van erre a két tárgyra mint nekik, ha a gyalázatos Nur el-Huda kezéből ki akarom szabadítani enyéimet.

Felemelte a fejét és mondotta:

- Elfogadjátok-e az én döntésemet?

- Elfogadjuk - felelték a fiúk.

Hasszán felkapott egy követ és eldobta jó messzire.

- Azé lesz a kormánypálca, aki a leggyorsabban visszahozza a követ.

Amíg a fiúk versenyt futottak, Hasszán fejébe csapta a sapkát, és fezébe vette a kormánypálcát. Amikor a gyerekek visszajöttek és a kisebbik mutatni akarta a követ Hasszánnak, híre-nyoma sem volt már. Senki sem látta Hasszánt, amint visszatért a városba és fölment a palotába, ott pedig az öreg leány szobájába.

Hasszán megmutatta neki a sapkát és a kormánypálcát, ez meg nagy örömmel mondotta:

- Ismerem jól: mind a kettő az én mesteremé volt, aki engem a varázslás művészetére tanított, ő készítette művészkézzel ezt a két varázstárgyat. Mielőtt meghalt, így szólt a fiaihoz: »Kedves fiaim, hiába hagyom rátok ezeket a bűvös eszközöket, mert majd messze földről jön egy idegen, aki elveszi tőletek, és nem tehettek ellene semmit.« A fiúk megkérdezték, hogy mi módon veheti el tőlük, de azt már maga az apa sem tudta.

Erre Hasszán elmondta, hogyan szerezte meg őket. Az öreg leány nagyon megörült neki és így szólt:

- Most már egészen bizonyos, hogy sikerül a vállalkozásod. Hát csak tedd a fejedre a sapkát, vedd kezedbe a kormánypálcát, eredj és szabadítsd ki feleségedet a fogságból. Ha ezzel a kormánypálcával a földre ütsz és így szólsz: jelenjetek meg, ti szolgái a talizmánnak, ezek nyomban megjelennek, és bármit parancsolsz, teljesítik.

Hasszán úgy tett, amint Saváhi mondotta. Odament az ajtó elé, meghallotta felesége könyörgését. Ő hozzá szólt a könyörgés, hozzá, akiről azt hitte, hogy otthon van, messze, messze tőle.

Mikor belépett, feleségét szörnyű kínok, keserves szenvedések közt találta. Levetette a bűvös sapkát, és ekkor gyermekei is megint felismerték. Hasszán keblére Ölelte feleségét és gyermekeit, majd fogta az idősebbiket, felesége a kisebbiket, és megindultak, kifelé a palotából. De már este volt; amikor el akarták hagyni a palotát, a külső kaput zárva találták. Kétségbeesetten bolyongtak a palota udvarán, hátha egy jó leiekre akadnak, aki segítségükre lenne

- Ha megesküsztök, hogy magatokkal visztek, kinyitom a kaput.

Saváhi volt, aki hozzájuk szólt. Ünnepélyesen megígérték, hogy magukkal viszik.

Amikor a kapu kinyílt, csak akkor látták, hogy Saváhi agyagkorsón nyargal, amelynek nyaka pálmarost-kötéllel van felkantározva. Gyorsabban száguldott, mint egy arab csikó.

- Kövessetek engem - mondta - és semmitől se féljetek. Én már olyan sokat tanultam a varázslás művészetéből, hogy napfelkelte előtt ezt a várost hullámzó tengerré tudnám változtatni és benne halakká mind a leányokat. Ám félek a királytól, emiatt nem merem ezt megtenni. Hát csak kövessetek gyorsan!

Sietve haladtak át a város utcáin. Amikor a kapu elé értek, Hasszán a földre ütött a kormánypálcával, erre a föld megnyílt és tíz óriás szellem ugrott ki a földből. Háromszor meghajtották magukat Hasszán előtt és megkérdezték:

- Mit parancsolsz?

Hasszán pedig ezt mondotta:

- Hozzátok ide segédcsapataitokat.

- Ó, uram - szóltak a szellemek - féltünk téged, és azokat, akik veled vannak, mivelhogy igen sokan vannak a mi embereink s mindenféle alakúak, arcúak, és színűek. Sokan közülük vadállatokhoz hasonlók. Különben mit parancsolsz?

- Azt parancsolom, hogy engem, feleségemet, gyermekeimet és ezt a jámbor nőt vegyétek hátatokra, és oly gyorsan repüljetek, hogy napfelkeltekor Bagdadban legyünk.

A szellemek földig hajoltak, ám egy szót sem ejtettek. Amikor pedig Hasszán megkérdezte, miért hallgatnak, így válaszoltak:

- Urunk és parancsolónk! Esküszünk Salamonra, Allah prófétájára, hogy még soha embert nem vittünk a hátunkon. Ám hozunk nektek a dzsinnektől felnyergelt lovakat, azok gyorsan elvisznek Bagdadba.

- Milyen messze van innen Bagdad? - kérdezte Hasszán.

- Jó lovas hét esztendő alatt odaérhet.

- Hogyan? - csodálkozott Hasszán - hiszen én nem egész egy esztendő alatt jöttem onnét ide.

- Uram, neked kedvezett Allah - mondták a szellemek - különben sohasem jutottál volna el ebbe az országba. Az elefánton és a repülő lovon három nap alatt három esztendei utat tettél meg s ugyanannyi utat tett meg a másik öreg egy nap alatt. Bagdadtól a leányok palotájáig egy esztendő az út, tehát a távolság Bagdadig hét esztendő.

- Hát a szellemek lovai mennyi idő alatt tehetik meg az utat innét Bagdadig? - kérdezte Hasszán.

- Nem egészen egy esztendő alatt - felelték a szellemek - de sok veszedelmen kell átvágnunk magunkat.

Tüstént meg is jelentek a szellemek lovai. Hasszán és hozzátartozói útra keltek. Eleinte végtelen síkságon vezetett az útjuk, aztán egy hegységen át, majd a föld alatt. Itt, a föld alatt, egy szellemet pillantott meg Hasszán. Ez a szellem füstoszlop alakjában szállott az ég felé. Minél közelebb ért Hasszán ehhez a sötét alakhoz, annál több igét mondott el a szent Koránból. Amikor szemben állt a szellemmel, ez meghajolt és azt mondta neki:

- Ne félj, én a mohamedán hívőkhöz tartozom. Mivelhogy el kívánom hagyni ezt az országot és értesültem érkezésetekről, vezetőtök leszek a további úton.

Már teljes egy hónapja utaztak. Ekkor, a harmincegyedik napon, hátuk mögött hatalmas porfelhő emelkedett és félelmetes lárma hangzott feléjük a felhőből.

- Ó, jaj nekünk - kiáltott Saváhi. - A Vák-Vák szigetek királyának katonái utolértek minket. Gyorsan, üsd meg a földet kormánypálcáddal, Hasszán!

Hasszán megütötte a kormánypálcával a földet. Nyomban előtte termett tíz szellemkirály, így szóltak:

- Ne félj semmit, Hasszán! Feleségeddel és gyermekeiddel menj keresztül ezen a hegyen, mi pedig itt a hegy tövében feltartóztatjuk az ellenséget.

Miközben Hasszán és hozzátartozói átkeltek a hegyen, a sziget lakói csatarendbe álltak, aztán hamarosan megjelentek Hasszán szellemei is seregeikkel. A dzsinnek olyan tüzet okádtak, hogy égig szállt a füstje. A levágott fejek csak úgy repültek a levegőben. Patakokban folyt a vér. A szellemek nem nyugodtak, amíg meg nem törték a király csapatainak erejét. A sereg nagy részét levágták, a többiek megfutamodtak. Nur al-Huda szultánnőt foglyul ejtették, és megbilincselve vitték Hasszán felesége elé. Ez azonban nővérének minden gonoszságát megbocsátotta. Hasszán pedig lóra ültette a gonosz lelkű Nur el-Hudát és visszaküldte hazájába. Ezután ismét paripákat kért a szellemektől. Egyikre ő tilt fel nagyobbik fiával, a másikra felesége a kisebbikkel. Saváhit is lóra ültették, elbúcsúztak tőle és útnak indultak, ki jobbra, ki balra.

Ismét teljes egy hónapot mentek Hasszánék és akkor egy barlanghoz értek.

- Itt lakik a nagymester, Abu Ruvájis, akinek hálával tartozom - mondotta Hasszán. - Menjünk be hozzá, üdvözöljük.

Amikor éppen be akartak térni a barlangba, Abu Ruvájis lépett ki az ajtón. Hasszán elbeszélt mindent, ami vele a Vák-Vák szigeteken történt. Beszélt a sapkáról és a kormánypálcáról is, mire Abu Ruvájis megjegyezte:

- Bizony, fiam, most anélkül nem volnál itt.

Miközben beszélgettek, jött az öreg is, aki mindig elefánton szokott lovagolni. Ő is elbeszéltette Hasszánnal a kalandjait, azután azt mondta:

- Fiam, visszakaptad feleségedet, gyermekeidet, most már nincsen szükséged a kormánypálcára és a sapkára. Ne feledd, hogy a mi segítségünkkel jutottál a Vák-Vák szigetekre, ajándékozd hát nekem a kormánypálcát és Abu Ruvájisnak a sapkát.

- Szívesen teljesítem kéréseteket - mondotta Hasszán - de apósom üldöz a katonáival, hogyan segítsek ezek nélkül magamon?

- Ne félj - mondotta az öreg - mi ellene és mindenki más ellen megvédünk téged.

Hasszán odaadta a sapkát Abu Ruvájisnak, és azt mondta az öregnek:

- Kísérj hazáig, ott aztán neked adom a kormánypálcát.

Az öreg szívesen ráállott erre; Hasszán és övéi mellé szegődött. Aztán egyszerre csak megpillantotta a Felhőhegy tetejét.

- Örvendj - mondta Hasszánnak az öreg - ma éjjel a húgaim palotájában fogsz aludni.

Hatalmas nagy volt a leányok öröme, amikor Hasszán feleségével és gyermekeivel megérkezett. Örömükben tíz napig tartó vigasságot rendeztek.

Hasszán pedig átadta az öregnek a kormánypálcát, elbúcsúzott tőle és húgaitól. Hetven nap múlva megérkeztek Bagdadba.

Emberi szó el nem mondhatja Hasszán anyjának örömét, amikor meglátta rég elveszettnek hitt fiát, menyét és unokáit.

A következő napon Hasszán finom ruhát öltött magára, kiment a piacra, rabszolgákat és rabszolganőket vásárolt. És vásárolt finomabbnál finomabb kelméket, ruhákat, ékszereket és mindenféle házi berendezést. Mindennel ellátta magát, akárcsak egy uralkodó, és boldogságban élt édesanyjával, feleségével, gyermekeivel. Amíg el nem jött értük a halál: az örömök megrontója és a kötelékek megbontója.

A KERESKEDŐ ÉS A GONOSZ SZELLEM

Élt Kairó városában egy igen gazdag kereskedő. Maga sem tudta, mije van, oly rengeteg pénze, mindenféle portékája, háza, földje volt. Ez a kereskedő gyakran elutazott üzleti ügyben, ám egyszer igen-igen messzire kellett utaznia. Nagy nekikészülőd essél indult útnak, kétszersülttel, datolyával töltötte meg tarisznyáját, aztán igen-igen nehezen búcsúzott el feleségétől, gyermekeitől, mert tudta, vagy látják egymást, vagy sem. Lovára ült és nekivágott a rengeteg nagy pusztaságnak. A pusztaságon keresztül egyetlenegy élő lélekkel sem találkozott, és semmi baja sem történt. Amikor elvégezte dolgát abban a városban, ahova jó hat hétig utazott, visszafelé indult.

A tizennegyedik napon olyan rettenetes hőség áradt rá, hogy nem volt ereje folytatni az útját. Lovát fához kötötte, ő maga letelepedett a fa alá, amelynek tövében forrás bugyogott, tarisznyájából előszedte a kétszersültet meg a datolyát, és evés közben jobbra, balra, mindenfelé szétdobálta a datolya héját. Evés után mohamedán szokás szerint kezét, arcát, lábát megmosta és imádkozott. De éppen csakhogy bevégezte az imádságát, hirtelen-váratlan előtte termett egy rettentő magas szörnyeteg, akinek kard volt a kezében és így mennydörgött a kereskedőre.

- Állj fel te nyomorult, hadd öljelek meg, mert megölted a fiamat!

- Ó, jaj nekem - rémüldözött a kereskedő - hogy öltem volna meg, hiszen nem is láttam a fiadat?!

- Úgy, még tagadod?! - rivallt rá a szörnyeteg. - Nem te dobtad meg datolyával? Attól halt szörnyet a fiam!

- Hát - mondotta a kereskedő - nem tagadom, hogy a datolya héját eldobtam, de biztosítalak, hogy a fiadat soha nem láttam. Ártatlan vagyok az ő halálában.

- Hát, ha nem tagadod - mondotta a szörnyeteg - készülj a halálra.

- Ó, jaj nekem, hát nincs benned irgalom s kegyelem?

- Sem kegyelem, sem irgalom - mennydörgött a szörnyeteg. - Öltél, tehát megöllek. Ez az igazság.

És hirtelen karon ragadta a kereskedőt, arccal földre nyomta és mindjárt fel is emelte kardját, hogy levágja a fejét.

- Hát van lelked és istened - zokogott a kereskedő - hogy megölj engem? Hogy ne lássam soha többé feleségemet, gyermekeimet? Kegyelmezz, irgalmazz nekem!

- Mondtam már, hogy sem kegyelem, sem irgalom. Szörnyű halálnak halálával kell meghalnod, mint ahogy meghalt az én fiam.

A kereskedő, látván, hogy csakugyan meg kell halnia, csendesen, keseregve mondta e szavakat:

- Az ember életének csupán két napja van; az egyik nap erős bizonyosság, a másik nagy bizonytalanság. Az egyik nap merő vidámság, mosoly, a másik nap: felhő és bánat. Látod-e, hallod-e a szelet, amint zúgatja viharszárnyait? Íme, a szél csak a legmagasabb fákba ütközik, őket rázza meg. Ó, hány szép és hány csúnya fa van a világon, de lám, az emberek csak azokra a fákra hajítanak követ, amelyiken gyümölcs mosolyog. Megszámlálhatatlan csillag ragyog az égen, de a csillagok között csak a két legnagyobbiknak, a Napnak és a Holdnak van fogyatkozása.

A kereskedő, amint elsírta e szavakat, ismét könyörögve nézett fel a gonosz szellemre:

- Ó, várj még egy pillanatig. Engedd meg, hogy hazamenjek feleségemhez, elkészítsem végrendeletemet, elbúcsúzzam tőle és gyermekeimtől. Ajándékozz meg egy esztendővel, hogy kereskedőtársaimmal minden dolgomat elrendezzem, jó barátaimtól is elbúcsúzzam, és esküszöm neked, hogy egy esztendő múlva pontosan visszajövök ide, e fa alá.

A szörnyeteg gondolkozott egy ideig, aztán azt mondotta:

- Csakugyan visszajössz? Jó. Mehetsz. De jaj neked, ha egy esztendő múlva nem leszel itt, ez alatt a fa alatt.

A szörnyeteg abban a pillanatban eltűnt, a kereskedő pedig nagy nehezen felkelt a helyéről. Alig állt a lábán szegény, reszketett, akár a nyárfalevél és alig-alig tudott felkapaszkodni lovára. Elindult hazafelé és az egész úton sírt, kesergett magában, hogy az ő élete már csak egy esztendő, azután pedig szörnyű halálnak halálával nagy ártatlanul meg kell halnia. Amikor hazaért, a felesége meg a gyermekei nagy örvendezéssel szaladtak elébe, ő azonban keserves sírással ölelte, csókolta őket. És nemcsak sírt, de jajgatott, olyan szörnyen jajgatott, hogy ijedten megkérdezték, mi történt vele? Talán bizony minden vagyonát elvesztette?

- Ó, jaj, nem a vagyonomat, az életemet vesztettem el. Egy esztendő múlva szörnyű halálnak halálával meg kell halnom.

Rémülten nézett rá a felesége, néztek rá a gyermekei: reszketve kérték, mondja el, mi történt.

A kereskedő elbeszélte elejétől végéig a szörnyeteggel való találkozását és íme, rettentő sírás, zokogás, jajveszékelés verte fel a házat. Hamarosan összefutottak a szomszédok és nagy volt a sajnálkozás, a szomorkodás, mert a kereskedőt mindenki szerette. Segítettek volna is rajta szívesen, de haj! mit tehettek a gonosz szellem ellen? S mi mást tehetett a kereskedő: megírta végrendeletét, rabszolgáinak visszaadta szabadságát, rengeteg sok alamizsnát osztott ki a szegények közt. Alig vette észre, elrepült az esztendő, indulnia kellett. Felesége, gyermekei, jó barátai mind el akarták kísérni az utolsó útra, de ő nem engedte. Keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott mindenkitől, felült lovára, és addig ment, mendegélt, mígnem ama bizonyos fához ért, ahol egy esztendeje a szörnyeteggel találkozott.

Leszállott a lováról, a fához kötötte, leült a forrás mellé, ült, üldögélt nagy búsan, hullott a könnye, akár a záporeső. Egyszer csak felnéz, hát egy öregember áll előtte. Nem a szörnyeteg volt ez az öreg, hanem igazi földi ember. Barátságosan köszöntötte. Az öregember nem volt egyedül: egy szarvas állott mellette. A szarvas nyakán szalag volt, ennél fogva vezette az öregember.

- Ugyan mondd csak - kérdezte az üdvözlés után - mi történt veled, te jó ember, miért vagy oly szomorú? S ugyan bizony hogyan s miképpen jöttél ide, hiszen ez a hely a gonosz szellemek tanyája!

- Ó, ne is kérdezd - válaszolt a kereskedő - tudom én, hol vagyok. Hidd el, nem a magam jószántából jöttem ide.

És elbeszélte, mi történt vele.

- No, hallod-e - mondotta az öregember - sok országot-világot bejártam, sokféle embert láttam, ám olyan embert még soha, aki a gonosz szellemnek tett esküjét megtartotta volna. Itt maradok veled, mivelhogy igazán kíváncsi vagyok, mi történik majd itt.

Azzal leült a kereskedő mellé. Elbeszélgettek erről, arról, mindenről. És íme, egy másik öregember tűnt fel, két fekete kutyát vezetett pórázon. Nyájasan üdvözölte őket, letelepedett melléjük, beszéltek erről-arról, s végül az első öregember elmondta a másodiknak, hogy mi történt a kereskedővel.

- No, még ilyet sem hallottam világéletemben - szólt a második öregember. - Én magam is itt maradok, hadd lám, mi történik itt.

Jóformán le sem ült még a második öregember, ismét jött egy: ez pedig öszvért vezetett. Letelepedett közéjük, s miután elmondták neki a kereskedő történetét, ő is elhatározta, hogy ott marad.

Nem kellett sokáig várakozniuk: egyszerre csak szörnyen vastag köd ereszkedett le a levegőből, mind közelebb és közelebb gomolygott feléjük, aztán hirtelen, váratlanul rettentő nagy forgószél kerekedett a pusztaságon. Ez a forgószél is csak közeledett, közeledett feléjük, aztán hirtelen-váratlanul szerteoszlott: eltűnt. És íme, ott termett mellettük a szörnyeteg.

Egy szót sem szólt, csak kardot rántott, magasra emelte és rámennydörgött a kereskedőre:

- Hát megjöttél, te gyilkos! Állj fel nyomban, hadd öljelek meg, amiként te megölted a fiamat!

A kereskedő felállt, az öregek pedig reszkettek a félelemtől, akár a nyárfalevél, nem tudták, mit szóljanak, mit cselekedjenek. Ám lassan-lassan mégiscsak nekibátorodtak, és megszólalt az első öregember, aki mellett a szarvas állott:

- Ó, szellemek királya - mondotta - szüntesd a te haragodat és hallgasd meg, amit elmondandó vagyok. Engedd meg, hogy elbeszéljem ennek a szarvasnak csodálatos történetét. Ha meghallgattad és érdekesnek ítéled ezt a történetet, arra kérlek, engedd el a szerencsétlen ember büntetésének egyharmadát.

- Hát jól van - szólt hosszú gondolkozás után a szellem - mondd el szarvasod történetét, és ha érdekesnek találom, elengedem a büntetés egyharmadát.

AZ ELSŐ ÖREG ÉS A SZARVAS TÖRTÉNETE

- Ez a szarvas - kezdte el a történetet az öregember - úgy nézzétek meg: a feleségem. Alig volt tizennégy esztendős, amikor feleségül vettem, tehát nemcsak férje, de jóformán apja is voltam. Harminc esztendeig éltünk együtt. E hosszú idő alatt Allah nem áldott meg gyermekkel. Soha nem hibáztattam őt ezért, jó voltam hozzá. Minden kedvét betöltöttem. Ám szerettem volna, ha Allah gyermekkel áld meg, evégből feleségül vettem egy rabszolganőt is. Ennek csakugyan született egy fia, olyan gyönyörű szép gyermek, hogy nem volt párja messze földön. Végtelen nagy örömem telt ebben a fiúban, és amint nőtt, növekedett, vele nőtt, növekedett az örömem is. Hanem a feleségemnek nem volt olyan nagy az öröme, sőt szemmel láthatóan gyűlölte a fiút, és gyűlölte a fiú anyját is.

Amikor a fiú tízesztendős lett, hosszú útra kellett kelnem, és teljes egy esztendeig távol maradnom. Nehéz szívvel váltam meg fiamtól. Lelkére kötöttem a feleségemnek, hogy bánjon jól a fiúval, és bánjon jól a fiú anyjával is. Ám amíg én távol voltam, feleségem megtanulta a bűbájosságot, az én drága szép fiamat borjúvá varázsolta, aztán kiadta a tanyára egyik bérlőmhöz, azzal az utasítással, hogy hizlalja meg. A gonosz asszony nemcsak a fiút varázsolta el, hanem a fiú anyját is: tehénné változtatta, és ugyancsak kiadta a tanyára, meghagyván, hogy a bérlő ezt is hizlalja meg.

Telt, múlt az idő, eltelt az egy esztendő, szerencsésen hazakerültem. Hát nem találok otthon senki mást, csak a feleségemet.

- Hol a rabszolganő? - kérdeztem.

- Meghalt - felelte ridegen az asszony.

- Hát a fiam hol van?

- Már két hónapja, hogy nem láttam - felelte. - Sejtelmem sincs róla, hová, merre csavargott el.

Mélységesen megszomorított a rabszolganő halála, de még inkább, az én drága szép fiam eltűnése. És e naptól fogva egyebet sem cselekedtem, szüntelen jártam-keltem, kerestem, nyomoztam a fiamat, de hírét-nyomát sem találtam sehol. Hónap hónap után múlt el és közben elkövetkezett a nagy Hajrám ünnepe. Kiüzentem a tanyára a bérlőmnek, hogy hozza be a legkövérebb tehenet, hadd áldozzam fel Bajrám ünnepén.

A bérlő bevezetett egy kövér tehenet. Oszlophoz kötöttem, fel is emeltem rá a bárdot, hogy levágjam, de az állat oly igen keservesen bőgött, oly szomorúan nézett rám, és úgy hullott szeméből a könny, hogy nem volt lelkem s szívem levágni. Kihullott kezemből a bárd.

Feleségem így kiáltott fel:

- Ugyan bizony miért nem akarod feláldozni? Hiszen ez a legkövérebb tehenünk!

Addig hangoskodott, addig veszekedett, mígnem végül is fölemeltem a földről a bárdot, s lesújtottam a tehenet.

Hát, halljatok csodát, miután a bőrét lehúztam, kitűnt, hogy a tehén valójában nem is volt kövér, csupán kívülről látszott annak, belül módfelett sovány volt.

- Ezt ugyan hiába vágtam le - szóltam bosszúsan, aztán odaadtam a bőrt a bérlőnek és megparancsoltam, hogy hozza be a legkövérebb borjút.

A bérlő tüstént kiment a tanyára, hamarosan be is hozott egy gyönyörű szép kövér borjút. Ám ez is épp olyan keservesen bőgött, akár a tehén, amikor ráemeltem a bárdot; éppen olyan szomorúan nézett rám, de még hozzám is dörgölődzött, nyalta-falta, csókolta a kezemet. Mondanom se kell tán, hogy nem tudtam megölni.

- Hát ezt sem akarod megölni? - kiáltott fel a feleségem. - Valamennyi borjúnk között ez a legkövérebb. Mit akarsz egyebet?

- Mondhatsz akármit - szóltam az asszonynak - ezt a borjút meg nem ölöm. Nem látod, hogy nyalja, csókolja a kezemet? Nem látod, hogy hull a könny a szeméből?

Gyávának nevezett, kigúnyolt az asszony, de mondhatott bármit, a borjút visszavitettem a tanyára. Egy más borját hozattam, azt a Bajrám ünnepre le is ölettem.

A következő nap ismét bejött a bérlő, kiszólított a házból, és félrevont azzal, hogy valami különös dolgot akar közölni.

- Hadd hallom - szóltam neki.

- Valóban, különös dolgot akarok neked elmondani, uram. Tegnap, mihelyt visszavezettem a borját a tanyára, leányom, aki érti a bűbájosságot, amint megpillantotta a borját, nagy örömében nevetni kezdett, aztán egyszerre csak hangosan sírt, hullott a könnye, akár a záporeső. Megijedtem, nem értettem a dolgot. Megkérdeztem: »Mi történt veled, édes leányom? Mi az oka, hogy előbb kacagtál, most pedig hirtelen sírásra fordult a jókedved?«

»Ó, apám - felelte a leányom - nagy oka van az én kacagásomnak és az én könnyeimnek. Ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi gazdánk fia. Nevettem, amikor megláttam, hogy él, nevettem szertelen nagy örömömben, mert kimondhatatlanul szeretem, aztán sírtam, amikor arra gondoltam, hogy megölték az édesanyját. Mert az a tehén, amelyet megölt a gazdája, ennek a fiúnak az anyja volt.«

Ezt mondta a leány, de mondott egyebet is: azt, hogy a fiút is, az anyját is a feleségem varázsolta el. Mondanom se kell, hogy egy szempillantásig se volt otthon maradásom, futottam ki a tanyára, egyenesen a pajtába. Ott volt a bérlő leánya, simogatta, cirógatta a borjút. Ennek, amint meglátott engem, hullani kezdett a könnye, én meg átöleltem, csókoltam hosszan, sokáig. Hogy szeretett volna mondani valamit, de csak érthetetlen hangokat hallatott és nyalta, csókolta a kezemet, arcomat. Én pedig így szóltam a bérlő leányához:

- Hallottam, te jó leány, az édesapádtól, hogy megtanultad a bűbájos mesterséget. Vissza tudnád-e változtatni ezt a borjút igazi alakjába? Minden vagyonomat neked adnám, ha ezt megcselekedned.

- Nem kell nekem a vagyonod - nevetett a leány - a fiad kell nekem. Visszaváltoztatom igazi alakjába, de két feltétellel. Az egyik, hogy feleségül vesz engem, a másik, hogy engeded megbüntetni azt az asszonyt, aki fiadat borjúvá varázsolta.

Természetesen azt válaszoltam a leánynak, hogy örömmel fogadom menyemnek, s szívesen megengedem, hogy érdeme szerint megbüntesse azt a gonosz asszonyt.

Ezt hallván a leány, kifutott a pajtából, hozott egy dézsát, tele-töltötté vízzel, föléje hajolt, érthetetlen szavakat mormolt belé, majd a borjúhoz fordult és így szólt:

- Ó, te borjú, ha Allah úgy teremtett téged, abban az alakban, amelyben most vagy, maradj meg benne; de ha ember vagy, változzál vissza emberré.

És vízzel locsolta meg a borjút. Hát íme, abban a szempillantásban előttem állott igazi alakjában az én drága szép fiam. Emberi szó nem képes elmondani az én végtelen nagy örömömet, s az én édes fiam határtalan örömét. Amikor aztán kisírtuk magunkat, azt mondtam neki:

- Édes szép fiam, nézd meg ezt a jó leányt. Neki köszönheted, hogy visszaszerezted igazi alakodat. Megígértem, hogy ha általa visszanyerted emberi formádat, feleségül veszed őt. Mondjad, szíved szerint beszéltem-e?

- Szívem szerint beszéltél, édes jó apám - mondotta a fiam.

Még aznap megtartottuk a lakodalmat. Lakodalom után menyem ismét megtöltötte a dézsát vízzel, valami érthetetlen szavakat mormolt belé, és amikor hazamentem, látom, hogy az udvaron egy szarvastehén futkároz. Ez a szarvastehén a feleségem volt. Azóta bármerre megyek, mindenüvé magammal vezetem, hadd lássam szüntelenül az ő bűnhődését. Mondjátok, nem ritka, nem különös és csodálatos történet ez?

- Valóban az - mondták mind, nemcsak a másik két öregember, de a gonosz szellem is. Annyira tetszett a gonosz szellemnek a történet, hogy elengedte a kereskedő büntetésének harmadát.

És íme, előállott a második öregember, akinek a két fekete kutyája volt, s mondotta:

- Ó, szellemek ura és királya, érdekes volt a történet, amelyet itt hallottunk, ám én még ennél is érdekesebbet mondok el, ha elengeded e szegény ember büntetésének másik harmadát.

- Elengedem - mondotta a gonosz szellem -, ha csakugyan érdekes lesz a történeted. Hát csak beszélj.

A MÁSODIK ÖREGEMBER ÉS A FEKETE KUTYÁK TÖRTÉNETE

- Úgy nézzétek meg ezt a két kutyát - kezdte a történetet a második öregember - hogy ezek az én testvéreim. Amikor édesapám a halálos ágyán feküdt, ezer-ezer aranyat hagyott reánk. Halála után boltot nyitottunk ezzel a háromezer arannyal, és szépen gyarapodtunk is. Egyszer azonban mit gondolt, mit nem az idősebb bátyám: azt gondolta, hogy pénzzé teszi az ő részét, portékát vásárol rajta, aztán elutazik idegen országba, ott próbál szerencsét. Úgy tett, amint határozta. Távol volt teljes egy esztendeig, ezalatt hírt sem hallottam felőle. Egy esztendő múlva beállít hozzám egy rongyos ember és alamizsnát kér. Jóformán rá sem néztem, csak úgy odanyújtottam neki az alamizsnát.

- Öcsém, hát meg sem ismersz? - kérdezte a rongyos ember.

Csakugyan a bátyám volt! Magamon kívül öleltem, csókoltam és sírva kérdeztem, hogy mi történt vele. Elmondta töviről hegyire, hol, merre járt, hogyan s miképpen veszítette el vagyonát. Felvezettem lakásomba, langyos fürdőt készítettem neki, legszebb ruhámba öltöztettem, és miután jól megvendégeltem, ezt mondtam neki:

- Kedves bátyám, éppen kétezer aranyam van, legyen tied az egyik fele.

Köszönte, hálálkodott, hamarosan boltot is nyitott, és éltünk nagy szeretetben, nagy békességben.

Telt-múlt az idő, s a másik bátyámnak jutott eszébe, hogy ő is eladja vagyonát, és idegen földön próbál szerencsét. Hiába figyelmeztettem, hogy gondoljon idősebbik bátyánk esetére, nem hallgatott reám, eladta vagyonát, portékát vásárolt rajta és egy éppen akkor induló karavánnal útra kelt. Egy esztendő múlva éppoly rongyosán tért haza, akárcsak az idősebbik bátyám. Ezen esztendő alatt ismét megkétszereződött a vagyonom és én neki adtam a felét, az ezer aranyat, ő is boltot nyitott és sokáig nagy boldogságban, nagy békességben éltünk mind a hárman.

De nem tudom, mi bújt a testvéreimbe. Amikor a legjobban ment a dolguk, elfogta őket a nyugtalanság, s szüntelenül biztattak engem, hogy tartsak velük, menjünk idegen országba mind a hárman, hátha úgy nagyobb lesz a szerencsénk. Hasztalanul mondtam, hogy nem megyek, nem hagytak békén, szüntelenül zaklattak, végül is elvesztettem az eszemet: összeszámoltam vagyonomat, éppen hatezer aranyam volt. Két részre osztottam. Ezer-ezer aranyat nekik adtam, egy ezret magamnál tartottam, háromezret pedig elástam házam egyik sarkában, hogy ha netalán szerencsétlenül járunk, s elveszítjük a magunkkal vitt pénzt, legyen otthon, amivel újra boltot nyissunk. Mindenféle portékát vásároltunk össze, aztán hajót béreltünk. Szerencsésen meg is érkeztünk oda, ahová igyekeztünk a portékánkkal, nagy nyereséggel el is adtuk, aztán olyan portékát vásároltunk, ami nincs a mi országunkban és ezzel visszaindultunk.

Amikor éppen indulóban volt a hajónk, hirtelen előttem termett egy szegényes ruhába öltözött asszony, mind a két kezemet megragadta, sírva csókolta és könyörögve kért, hogy vegyem feleségül, vigyem el magammal az én hazámba. Gondolhatjátok, mennyire megzavart ez a különös kívánság. Sokáig haboztam, nem tudtam, mit feleljek. De az asszony oly szívrehatóan rimánkodott, hogy végül is ellágyultam, és így szóltam:

- Teljesítem kérésedet, jóasszony, gyere velem!

Még volt annyi időnk a hajó indulása előtt, hogy tisztességes ruhát vehettem neki, és megírattam a házassági szerződést is. Aztán elindult a hajó, teltek-múltak a napok, s én napról napra jobban megszerettem az asszonyt, mert egyre jobb és jobb tulajdonságokat fedeztem fel benne. De testvéreim nem nézték jó szemmel, sőt még engem sem, mert megirigyelték, hogy jobb üzletet csináltam, mint ők. Elhatározták, hogy egy éjjel feleségemmel együtt megölnek és a tengerbe vetnek. Feleségem, akiről később kiderült, hogy tündér, jól tudta, hogy testvéreim mit határoztak, és mégsem szólt egy árva szót sem nekem. Engedte, hogy mind a kettőnket a tengerbe hajítsanak. Amikor aztán csakugyan beledobtak a tengerbe, szép gyengéden megfogta a karomat, fölszállt velem a magas levegőégbe, aztán egy gyönyörű szép szigeten leszállt és így szólt hozzám:

- Íme, édes jó uram, megháláltam a te nagy jóságodat. Tudd meg, hogy én nem vagyok földi nő, tündér vagyok. Amidőn megláttalak téged a tenger partján, megszerettelek. Rongyos ruhába azért öltöztem, hogy próbára tegyem a szívedet. Jóságért jósággal fizettem, életedet megmentettem, most pedig nem nyugszom, amíg gonosz testvéreidet érdemük szerint meg nem büntetem.

Sokáig szólni sem tudtam az álmélkodástól, aztán megköszöntem jóságát, de kérve kértem, hogy ne bántsa testvéreimet, mert igaz, hogy gonoszak voltak, de mégiscsak a testvéreim.

De az asszony hallani sem akart arról, hogy büntetlenül hagyja testvéreimet. El akarta süllyeszteni a hajójukat, én azonban addig kértem, addig könyörögtem, hogy elállt ettől a gondolattól. Majd szép gyengéden megfogta karomat, fölszállt velem a magasba, repült velem hegyek, völgyek, erdők, mezők, tengerek felett, aztán leszállt a házam födelére, ott letett, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Mit tehettem, hiába néztem jobbra-balra, mindenfelé, nyomtalanul eltűnt. Lekúsztam hát a tetőről, kinyitottam házamat, kiástam a háromezer aranyat s ismét boltot nyitottam.

Egyszer két fekete kutya tért be a boltba, alázatosan, farkcsóválva közeledtek felém. Nem tudtam, mit gondoljak. Hogyan került oda ez a két kutya? És miért oly alázatosak mindjárt az első pillanatban velem, az idegennel. De nem sokáig tartott a csodálkozásom, váratlanul előttem termett a tündér és ezt mondta:

- Édes jó uram, ne csodálkozzál ezeken a kutyákon: testvéreid ők.

- Hogyan? - lobbantam szörnyű haragra - hát mégis megbüntetted őket?

- Nem én - mondotta a tündér - hanem egyik testvérem. Őt bíztam meg, hogy kiossza a megérdemelt büntetést. Elsüllyesztette a hajót, odaveszett a portékájuk, odaveszett a tied is, én azonban kárpótollak téged a te portékádért. Testvéreid miatt se búsulj, mivelhogy csak tíz esztendeig tart a büntetésük: addig maradnak kutyák. Ennyi büntetést bizony megérdemelnek.

Így szólott a tündér s abban a szempillantásban el is tűnt. Teljes tíz esztendeje - folytatta az öregember a beszédét - hogy szüntelenül úton vagyok, keresem a tündért, és viszem magammal ezt a két fekete kutyát is, akik nemsokára ismét emberré változnak, ha a tündért megtalálom. Ezen a tündérkereső utamon találkoztam ezzel a két öregemberrel és ezzel a szerencsétlen kereskedővel, íme, ennyi az én történetem. Elég érdekesnek találod-e, ó, szellemek királya, hogy elengedd-e szerencsétlen ember büntetésének második harmadát?

- Annak találom - mondotta a gonosz szellem - elengedem büntetésének második harmadát.

És íme, megszólalt a harmadik öregember:

- Ó, szellemek hatalmas királya, nekem is van történetem, a két elsőnél jóval érdekesebb. Hallgasd meg ezt is, és ha csakugyan érdekesebbnek találod, engedd el e szerencsétlen ember büntetésének harmadik harmadát is.

- Hadd hallom - szólt a gonosz szellem.

A HARMADIK ÖREG ÉS AZ ÖSZVÉR TÖRTÉNETE

- Ez az öszvér - kezdte beszédét az öregember - a feleségem volt. Történt, hogy egyszer teljes egy esztendeig voltam távol üzleti ügyekben, s amikor hazakerültem, feleségemet egy fekete rabszolga karjai közt találtam. Az asszony, mihelyt megpillantott engemet, felkapott az asztalról egy pohár vizet, hirtelen-váratlanul, szemembe öntötte, aztán valami érthetetlen szavakat mormolt. Azonmód kutyává változtam, a gonosz asszony pedig kikergetett a saját házamból. Képzelhetitek, mit éreztem. Búsan mentem végig az utcákon, mindenfelé kóboroltam, már-már szinte összerogytam az éhségtől. Egy mészárszék elé vetődvén, nagy szomorúan megálltam, néztem, néztem a mészárost, addig néztem, amíg megakadt a tekintete rajtam, úgy látszik, megsajnált, és egy csontot hajított felém. Tüstént megrágtam a csontot; ott is maradtam, nagy alázatosan a mészároshoz sompolyogtam, hízelkedve dörzsölődtem hozzá, nyaltam kezét, lábát. Hízelkedésem, ragaszkodásom annyira megtetszett a mészárosnak, hogy este hazavitt a szállására.

De, ahogy beléptünk a házba, a mészáros leánya csak reám nézett és menten elfátyolozta arcát. És így szólt apjához:

- Ugyan bizony, édesapám, hogy hozhattál férfit a házunkba?

- Miféle férfit? - csodálkozott a mészáros.

- Ezt a kutyát, ni. Mert tudd meg, hogy ez a kutya férfi volt és a felesége varázsolta kutyává. De értek ám én a varázslathoz, mindjárt visszaváltoztatom szegényt.

- Hát csak változtasd vissza, édes leányom - mondotta a mészáros - mivelhogy ezzel Allahnak tetsző dolgot cselekszel. Meghálálod az ő nagy jóságát, hiszen az ő segedelmével gyógyultál meg nagy betegségedből.

- Igazad van, édesapám - mondotta a leány. És íme, egy poharat megtöltött vízzel, föléje hajolt, valamit mormolt, meglocsolta arcomat és én abban a pillanatban visszaváltoztam emberré. Kezét-lábát csókoltam, és kértem, hogy büntesse meg feleségemet gonoszságáért, varázsolja át valamivé, akármivé, csak emberi alakjában ne maradjon meg.

- Itt van ez a pohár víz - mondotta a leány - vidd haza, és amikor feleséged alszik, öntsd ezt a vizet az arcára, közben pedig kívánd, hogy változzék át olyan állattá, amilyenné akarod.

Megköszöntem a leány jóságát, nagy hálálkodással elbúcsúztam tőle, aztán hazamentem. Meglestem, amikor elalszik a feleségem, arcát meglocsoltam a vízzel és azt kívántam, hogy öszvérré változzék. Abban a pillanatban azzá is változott.

Az öregember, mihelyt a történet végére ért, az öszvérhez fordult és megkérdezte:

- Igazat beszélek?

És az öszvér bólintott. Mindannyian módfelett csodálkoztak, látván, hogy az öszvér igent bólint, hiszen ebből csakugyan meggyőződhettek, hogy ember volt valaha.

- Nos - kérdezte az öregember a gonosz szellemet - érdekesebb volt-e az én történetem a két elsőnél?

- Az volt - mondotta a gonosz szellem - s én meg is tartom szavamat: a büntetés harmadik harmadát is elengedem. Te pedig - fordult a kereskedőhöz - köszönd életedet ezeknek az öregembereknek, mert nélkülük szörnyű halálnak halálával haltál volna meg.

Abban a pillanatban, mihelyt ezt kimondta, nyomtalanul eltűnt a gonosz szellem. A kereskedő pedig nem győzött hálálkodni az öregembereknek. Még hosszasan elbeszélgettek, aztán felkerekedtek mind a négyen, sokáig mentek, mendegéltek együtt, aztán elbúcsúztak egymástól. A kereskedő egyenesen hazafelé tartott. Szerencsésen meg is érkezett és még sokáig élt feleségével s gyermekeivel, békességben, boldogságban.

ALI KHODZSA ÉS A BÖLCS KISFIÚ TÖRTÉNETE

Élt Bagdad városában Harun-al-Rasid kalifa uralkodása idején egy Ali Khodzsa nevű kereskedő. Nem volt se nagyon gazdag, se nagyon szegény, nem volt se felesége, se gyereke, magányosan éldegélt szülőházában, szorgalmasan és eredményesen dolgozott. Egyszer, három éjjel egymás után ugyanazt az álmot látta: egy tisztes aggastyán jelent, meg előtte, szigorúan nézett rá és megrótta, hogy miért nem teljesíti minden mohamedán kötelességét, miért nem zarándokolt még el Mekkába?

Ez az álom nagyon felzaklatta és megzavarta Ali Khodzsát. Mint jó mohamedán tudta, hogy kötelessége erre a zarándokútra elmenni; de ott volt a háza, holmija, üzlete. Azt hitte, ez elég arra, hogy mentesüljön a zarándoklás alól és alamizsnaosztással, meg egyéb jótékonykodással pótolja. De az álomlátás óta lelkiismerete nem hagyta nyugodni, félt is, hogy valami baj éri. Elhatározta hát, hogy nem késlekedik tovább.

Hogy még abban az esztendőben elindulhasson, elsősorban eladta minden bútorát, majd az üzletét és a benne felhalmozott áru nagy részét, csak annyit tartott meg, amennyit magával akart vinni Mekkába. Házát szerződéssel bérbeadta. Miután így elrendezte ügyes-bajos dolgait, készen állt, hogy mihelyt Bagdadból elindul a Mekkába tartó karaván, csatlakozzék hozzá. Egy dolog volt még csak hátra: hogy biztonságba helyezzen ezer aranyat, mivel ily nagy összeg a zarándokúton terhére lett volna. Csupán annyit vitt magával, hogy költségeire és egyéb szükségleteire éppen fussa.

Ali Khodzsa kiválasztott egy megfelelő nagyságú edényt, beletette az ezer aranyat, aztán olajbogyót rakott fölébe, míg csak színültig meg nem telt. Jól lezárta és elvitte egyik kereskedő-barátjához, így szólt hozzá:

- Testvér, ugye tudod, hogy néhány nap még és zarándokútra indulok Mekkába, a karavánnal. Arra a szívességre kérlek, hogy őrizd meg ezt az olajbogyós edényt a visszatértemig.

A kereskedő készségesen felelte:

- Tessék, itt a raktáram kulcsa, vidd oda magad az edényt, tedd, ahová akarod, bizonyos lehetsz, hogy ugyanott meg is találod majd!

Elérkezett a bagdadi karaván indulásának napja. Ali Khodzsa megrakta tevéjét a kiválasztott áruval, csatlakozott a zarándokokhoz, és szerencsésen meg is érkezett Mekkába. Meglátogatta a többi zarándokkal együtt a nevezetes templomot, ahová minden esztendőben összesereglenek a világ négy égtája felől az igazhívő mohamedánok és teljesítik nagy jámborul az előírt szertartásokat. Ali Khodzsa is megtette amit vallása előírt, majd kirakta a magával vitt árut, hogy eladja vagy elcserélje.

Arra járt két kereskedő, megpillantották a portékát és olyan szépnek találták, hogy megálltak nézegetni, bár egyiküknek sem volt szüksége semmire. Miután kielégítették kíváncsiságukat, továbbhaladván az egyik így szólt a másikhoz:

- Ha ez a kereskedő tudna, mekkora nyereséggel adhatná el áruját Kairóban, inkább ott árulná, mint itt, ilyen olcsón.

Ali Khodzsa meghallotta beszédüket és mivel már sokan dicsérték előtte Egyiptom szépségeit, tüstént elhatározta, hogy felhasználja a jó alkalmat és odautazik. Becsomagolta portékáját és ahelyett, hogy hazaindult volna Bagdadba, Egyiptomnak vette útját, egy Kairóba készülő karavánnal. Nem is volt oka megbánni tettét, olyan jól megtalálta számítását; néhány nap alatt minden áruján sokkal nagyobb nyereséggel adott túl, mintsem valaha is remélte. Új portékát szerzett be, azzal a szándékkal, hogy Damaszkuszba megy. Várakoznia kellett, mert csak hat hét múlva indult oda karaván. Ali Khodzsa nem érte be azzal, hogy Kairó városában minden látnivalót megnéz, hanem elment, megcsodálta a piramisokat is, a Nílus mentét is követte jókora úton és mindkét partján megtekintette a nevezetes városokat.

Mivel a karaván útja Jeruzsálemen át vezetett Damaszkusz felé, élt az alkalommal és meglátogatta a templomot, amely az igazhivők második szent helye Mekka után.

Ali Khodzsa Damaszkuszi gyönyörűséges helynek találta elragadó kertjei, rétjei, bőséges vizei miatt, a valóság mindent felülmúlt, amit valaha is olvasott róla. Hosszasan időzött ott, de most mégsem felejtette el, hogy Bagdad a hazája, végül is hazafelé indult. Elérkezett Aleppóba, ott is eltöltött még néhány napot, onnan aztán, átkelve az Eufráteszen, Hosszul felé vette útját, hogy megrövidítse, a Tigris folyó mentén.

De midőn Mosszulba érkezett, néhány perzsa kereskedő - akikkel az úton nagyon összebarátkozott - becsületességével és kellemes társaságával igen megnyerte tetszését. Nem került nagy fáradságukba, hogy rábeszéljék Ali Khodzsát: tartson velük Sirázig, onnan aztán könnyű lesz Bagdadba visszatérnie, méghozzá jókora nyereséggel. Magukkal vitték Szultanije Rei és Iszpahán városába, onnan Sirázba.

Így aztán, beleszámítva, hogy mennyi időt töltött egy-egy városban, nem sok híja volt már hét esztendőnek azóta, hogy Ali Khodzsa elindult Bagdadból. Végül is elhatározta, hogy most már csakugyan hazatér.

Eközben az a barátja, akire elutazásakor az olajbogyós edényt bízta, nem gondolt sem őrá, sem az edényre. Amidőn Ali Khodzsa Sirázból egy karavánnal elindult, ez a kereskedő éppen vacsoránál ült a családjával. Valahogy szó került olajbogyóról, a kereskedő felesége pedig egyszerre nagyon megkívánta, mert amint mondotta, már rég néni volt olajbogyó a házukban.

- Ejnye ... olajbogyó - szólt a férje - eszembe juttatod, hogy Ali Khodzsa egy olajbogyós edényt bízott rám, mielőtt Mekkába indult. Ő maga tette be raktáramba, hogy visszatértekor majd elviszi. De hol van azóta Ali Khodzsa?... Igaz, hogy miután a karaván hazatért, valakitől azt hallottam, hogy átment Egyiptomba. Biztos, hogy meghalt azóta, ha ennyi éve nem tér haza; elfogyaszthatjuk olajbogyóját, ha ugyan még jó!... Adjatok egy tálat meg egy lámpást, érte megyek, aztán megkóstoljuk.

- Édes uram - szólt az asszony - Isten óvjon meg ilyen csúf tettől; tudod, hogy nincs szentebb dolog a ránk bízott holminál! Mondottad, hét esztendeje, hogy Ali Khodzsa Mekkába ment és nem jött vissza; de azt beszélték, hogy onnét Egyiptomnak vette útját. Honnan tudod, nem ment-e Egyiptomból ki tudja, hová? ... Halála hírét nem vetted; akár holnap vagy holnapután is visszatérheti Mekkora gyalázat lenne az rajtad meg a családodon, ha nem úgy adnád vissza az edényt, amiképpen átvetted? Halld szavamat, hogy ezt az olajbogyót nem kívánom és nem is eszem belőle!... Ha szóltam róla, hát csak üres beszéd volt. Avagy azt hiszed talán, hogy ennyi idő múlva az olajbogyó még jó és ehető? Megromlott már az. És Ali Khodzsa megjön - mint azt az előérzetem súgja - és észreveszi, hogy hozzányúltunk olajbogyójához, mit gondol akkor barátságod meg hűséged felől? ... Könyörgök, tégy le szándékodról!

Az asszony azért ostromolta ilyen hosszasan az urát, mert makacsságot olvasott le arcáról. Csakugyan: rá se hederített a jó tanácsra, fölállt és egy tállal meg a lámpással raktárába indult.

- Jegyezd meg legalább - mondta erre az asszony - hogy nekem nincs részem abban, amit csinálsz és rám ne hárítsd a hibát, ha bűnbánatra lesz okod.

A kereskedőnél süket fülekre talált minden szó. Megmaradt eltökélt szándékánál. A raktárba ért, fogta az edényt, kibontotta és látta, hogy az olajbogyó mind megromlott. Hogy megnézze, az alja is olyan romlott-e, mint a teteje, a tálba kezdte önteni. De rázás közben egynéhány aranypénz is kifordult, nagy csengéssel.

Az arany láttára a kereskedő - ugyanis kapzsi volt és ravasz - megvizsgálta az edényt. Látja ám, hogy az olajbogyót már mind kiöntötte és ami maradt, az csupa aranypénz. Ismét megtöltötte az edényt az olajbogyóval, befedte és visszatért házába.

- Igazad volt, asszony - szólt - az olajbogyó megromlott. De én úgy visszazártam az edényt, hogy Ali Khodzsa, ha valaha még hazajön, sose veszi észre, hogy hozzányúltam!

- Jobb lett volna, ha rám hallgatsz és egy ujjal sem érinted - mondotta a felesége. - Csak semmi rossz ne származzék belőle!

A kereskedő éppoly kevéssé hederített felesége utolsó szavaira, akárcsak előbbi intelmeire. Egész éjjel azon törte a fejét, hogyan s miképpen vehetné el Ali Khodzsa aranyát, milyen módon maradhatna az övé akkor is, ha jogos tulajdonosa előkerül és követeli az edényt... Másnap kora reggel elindult, friss olajbogyót vásárolt, visszatért, kiszórta a régi olajbogyót Ali Khodzsa edényéből, kiszedte az aranyat és elrakta. Ezután megtöltötte az edényt a vásárolt olajbogyóval, letakarta régi fedőjével és visszatette oda, ahová annak idején Ali Khodzsa helyezte.

Vagy egy hónappal kereskedő barátjának gaztette után, Ali Khodzsa hosszú utazásából megérkezett Bagdadba. Mivel háza bérbe volt adva, fogadóban szállt meg addig, míg bérlőjét értesíti és az másutt keres lakást.

Másnap Ali Khodzsa felkereste barátját. Az tárt karokkal fogadta és nem győzött örvendezést színlelni, hogy oly hosszú távollét után, végre itt van. Mart bizony, mint mondta, már csaknem reményét vesztette, hogy meglátja-e még valaha...

A szokásos kölcsönös udvariasságok után Ali Khodzsa kérte a kereskedőt, adja vissza neki a rábízott olajbogyós edényt és bocsássa meg, hogy oly soká alkalmatlankodott vele.

- Ali Khodzsa, kedves barátom! - felelt a kereskedő - sose mentegetőzzél. Edényed nem volt utamban és hasonló esetben én is úgy cselekedtem volna, akárcsak te velem. Tessék, itt a raktár kulcsa, vedd elő az edényt, ott találod, ahová tetted.

Ali Khodzsa bement a kereskedő raktárába, kihozta az edényt, visszaadta a kulcsot, szépen megköszönte a szívességét és visszatért fogadóbeli szállására. Kinyitja az edényt, és amint kezet odáig meríti bele, ahol az elrejtett aranynak lennie kell, legnagyobb meglepetésére nem találja. Azt hitte, hogy téved. Kiürítette az egész edényt, de egyetlen pénzdarabot sem talált. Szinte megdermedt elképedésében és kezét-szemét égnek emelve, felkiáltott:

- Lehetséges, hogy az az ember, akit jó barátomnak tartottam, ezt a gaz hűtlenséget elkövesse?

Ali Khodzsa feldúltan futott vissza a kereskedőhöz.

- Barátom - mondotta neki - ne lepődj meg, hogy ismét itt vagyok. Bevallom, hogy az olajbogyós edényt, amelyet a raktáradból kivettem, a magaménak ismertem fel. De az olajbogyó között ezer arany volt, azt pedig most nem találom. Talán szükséged volt rá és befektetted üzletedbe. Ha így van, nyugtass meg és adj elismervényt a pénzről, azután majd kifizeted kedved szerint.

A kereskedő már előre elkészült Ali Khodzsa mondókájára és a maga feleletére is.

- Ali Khodzsa, barátom - így szólt - amikor te elhoztad hozzám az olajbogyós edényt, hozzányúltam-e? Nem magad helyezted-e el, nem magad találtad-e ugyanazon a helyen, ugyanabban az állapotban, ugyanúgy lezárva? Ha aranyat tettél bele, akkor benne kellett lenni. Te azt mondtad, olajbogyó van benne, én elhittem. Ennyit tudok, semmi többet; hiszed-e vagy nem: én nem nyúltam hozzá.

Ali Khodzsa szelíd szóval próbálta rávenni a kereskedőt a beismerésre:

- Békeszerető ember vagyok - mondotta - és fájna nekem, ha olyan eszközökhöz kellene nyúlnom, amik nem válnának a világ szeme előtt becsületedre. Gondold meg, a magunkfajta kereskedőnek mindennél fontosabb a jó hírneve. Ismétlem, kétségbe ejtene, ha nyakasságod arra kényszerít, hogy törvényes útra vigyem az ügyet, én, aki mindig inkább veszni hagytam igazamat, minthogy utána fussak!

- Ali Khodzsa - felelte a kereskedő - beismered, hogy olajbogyós edényt tettél le nálam. Visszavetted, hazavitted, most meg jössz és ezer aranyat követelsz rajtam! Mondtad nekem, hogy az edényben vannak? Én még csak azt sem tudom, volt-e olajbogyó az edényben - nem mutattad meg nekem. Csodálkozom, hogy csak aranyat keresel rajtam, nem pedig gyémántot vagy drágakövet... Tudod mit, menj el békességben, mert még összecsődül a nép a boltom előtt!

Néhányan csakugyan meg is álltak és a magából kikelt kereskedő hangjára még többen odagyűltek, a szomszéd kereskedők is kijöttek boltjaikból, hogy megtudják, min különbözött össze a szomszédjuk Ali Khodzsával, és hogy megbékítsék őket. Amikor Ali Khodzsa elmondta a dolgot, a legtekintélyesebbek megkérdezték a kereskedőt, mit válaszol erre.

A kereskedő bevallotta, hogy raktárában őrizte Ali Khodzsa edényét, de tagadta, hogy hozzányúlt volna. Megesküdött, hogy csak onnan tudta, mi van benne, mert Ali Khodzsa megmondta neki. Felszólította a jelenlevőket, legyenek tanúi, hogy milyen durva sértés éri saját házában.

- Magad vonod fejedre a sértést! - mondotta erre Ali Khodzsa és megfogta a kereskedőt karjánál. - De mivel ilyen gonoszul ötölsz-hatolsz, törvény elé idézlek. Meglátjuk, lesz-e merszed ugyanezt állítani a kádi előtt is?!

Ennek a kereskedő sem mert ellene szólni.

- Gyerünk - mondotta - magam is azt akarom; meglátjuk, kinek van igaza: neked-e, vagy nekem?...

Ali Khodzsa a kádi elé vezette a kereskedőt, és azzal vádolta, hogy ellopta a nála letétbe helyezett ezer aranyat. De úgy tünteti fel a dolgot, amiként már elbeszéltük. A kádi megkérdezte, vannak-e tanúi? Azt felelte, hogy erre az óvatosságra nem gondolt, hiszen azt hitte: hogy akire rábízta az edényt, jó barátja és addig becsületes embernek ismerte.

A kereskedő nem védekezett egyébbel, mint amit Ali Khodzsának szomszédai jelenlétében már mondott. Avval végezte, hogy kész megesküdni: nemcsak, hogy hamis a vád, mely szerint ezer aranyat ellopott volna, de nem is tudott az ezer aranyról. A kádi megeskette, felmentette a vád alól és elbocsátotta.

Ali Khodzsát szörnyen bántotta ez a jelentékeny pénzveszteség, tiltakozott az ítélet ellen és kijelentette a kádinak, hogy panaszt tesz magánál Harun-al-Rasid kalifánál, aki majd igazságot szolgáltat. A kádi nem sokat törődött tiltakozásával, a pervesztes ügyfél megszokott módját látta benne, és meg volt győződve arról, hogy helyesen teljesítette kötelességét, amikor felmentett egy olyan vádlottat, aki ellen nem volt terhelő tanú.

A kereskedő nagy diadallal tért haza, lelke mélyén örvendezve a könnyen szerzett ezer aranynak - Ali Khodzsa pedig kérvényt szerkesztett, és már másnap, amidőn a kalifa déli ájtatossága után visszatérőben volt, az egyik utcán a menet elé állt és felemelte karját, amelyikben az írást tartotta. Egy tiszt, akinek ez volt a hivatala, kivált a sorból, elvette tőle a kérvényt és átadta a kalifának.

Mivel Ali Khodzsa tudott Harun-al-Rasid ama szokásáról, hogy a neki átnyújtott írásokat nyomban maga elolvassa, követte a menetet, belépett a palotába és várakozott a tisztre, akinek az írást átadta. Az meg is jelent és azt mondta, hogy a kalifa elolvasta kérvényét és megjelölte az időt a másnapi kihallgatásra. Aztán megtudakolta Ali Khodzsától a kereskedő lakását, hogy őt is odarendelje ugyanarra az időre.

Ennek a napnak estéjén a kalifa álruhát öltött és az ugyancsak álruhát viselő nagyvezíre, Dzsafar, és főporoszlója, Masrur kíséretében bejárta a várost, mint ahogy ezt időnként tenni szokta.

Az egyik utcán zajt hallott a kalifa; arrafelé sietett és egy ajtóhoz ért, amely egy udvarra nyílott. Az udvaron tíz-tizenkét gyerek - még nem tértek éji nyugalomra - játszott a holdfényben. A kalifa egy résen át belesett rájuk.

Kíváncsi volt, miféle játékot játszanak ezek a gyerekek. Leült egy kőpadra, éppen az ajtó közelében és mivel tovább is beleskelődött a hasadékon, hallotta, hogy az egyik fiúcska, a legélénkebb és legeszesebb mindnyájuk között, így szól a többiekhez:

- Játsszunk kádit!

- Én vagyok a kádi! Hozzátok elém Ali Khodzsát, meg a boltost, aki ellopta az ezer aranyat.

A kisfiú szavaira a kalifának eszébe ötlött az aznap átvett és elolvasott kérvény és ezért kettőzött figyelemmel várta, hogyan szól majd a gyerekek ítélete...

Mivel Ali Khodzsa meg a kalmár ügye nagy port vert fel még a bagdadi gyerekek között is, a többi kisfiú örömmel fogadta az ajánlatot.

Megbeszélték, ki milyen szerepet játszik. Abban mind megállapodtak, hogy a játékot javasló gyerek lesz a kádi, aki le is ült már, kádihoz illő komoly méltósággal. Egy másik gyerek pedig a törvény embereként két fiút vezetett elébe.

Az egyiket Ali Khodzsának nevezte, a másik volt az a kereskedő, aki ellen Ali Khodzsa vádat emelt.

Megszólalt a játék-kádi, kikérdezte nagy komolysággal a játék-Ali Khodzsát:

- Ali Khodzsa, mit kívánsz a jelenlevő kereskedőtől?

A játék-Ali Khodzsa mélyen meghajtotta magát, elmondta a játék-kádinak az egész ügyet töviről hegyire, és avval a kéréssel végezte beszédét, hozzon a kádi olyan ítéletet, hogy őt, Ali Khodzsát, ne érje súlyos veszteség.

A kis kádi, miután meghallgatta Ali Khodzsát, a kereskedőhöz fordult és megkérdezte tőle, miért nem adta vissza Ali Khodzsának a követelt összeget.

A játék-kereskedő ugyanaz okkal érvelt, mint az igazi a bagdadi kádi előtt és ugyanúgy meg akart rá esküdni.

- Nono, lassan a testtel! - felelt a kis kádi. - Mielőtt az esküdre kerülne a sor, szeretném látni az olajbogyós edényt!... Elhoztad magaddal, Ali Khodzsa?

A kisfiú azt felelte, hogy nem, s a játék-kádi elküldte az olajbogyós edényért.

Ali Khodzsa eltűnt egy pillanatra, aztán úgy tett, mintha edényt tenne le a kádi elé, bizonygatva, hogy ezt az edényt helyezte el a vádlottnál és ezt is hozta el tőle. A hivatalos formához híven, a kádi megkérdezte a kereskedőtől, felismeri-e ő is ezt az edényt? Az hallgatásával elárulta, hogy nem mer tagadni. Erre a kádi megparancsolta, hogy nyissák fel az

A kis Ali Khodzsa úgy tett, mintha leemelné a fedőt, a kádi pedig belenézett az edénybe:

- De szép olajbogyó, hadd kóstolom meg!

Úgy tett, mintha kivenne egyet és megízlelné, aztán megjegyezte:

- Kitűnő! - Hanem - folytatta - azt hiszem, hogy a hét esztendeig őrzött olajbogyó nem lehet ilyen jó! Hívjatok ide olajbogyó-kereskedőket, nézzék meg, mi a helyzet! - Két fiút elébe állítottak. - Olajbogyó-kereskedők vagytok? - kérdezte tőlük a kis kádi. Azt felelték, hogy igen, ez a foglalkozásuk. - Mondjátok - folytatta - tudjátok-e meddig áll el az eltevésre annak rendje-módja szerint elkészített olajbogyó úgy, hogy ehető marad?

- Uram - felelték a kis kereskedők - akárhogy vesződik is vele az ember, a harmadik esztendőben már semmit sem ér az eltett olajbogyó, se íze, se bűze, csak a szemétre való!

- Ha így igaz - szólt a kis kádi - nézzétek meg ezt az edényt itt és mondjátok meg, mikor tették bele az olajbogyót, ami benne van?

A kereskedők mímelték, mintha vizsgálnák az olajbogyókat, megkóstolgatták; aztán kijelentették, hogy frissek és jók.

- Tévedtek - mondta a kis kádi - itt van Ali Khodzsa és azt állítja, hogy ezeket a bogyókat hét éve tette az edénybe.

- Uram - szóltak a szakértőknek meghívott kis kereskedők - mi csak azt állítjuk, hogy ez idei olajbogyó és meg vagyunk győződve arról, hogy Bagdad valamennyi kereskedője között egyetlen egy sem akad, aki az ellenkezőjét állíthatná.

A vádlott kereskedő ki akarta nyitni a száját, hogy megcáfolja az olajbogyó-szakértőket. Ám a kis kádi nem adott neki erre időt.

- Hallgass! - rivallt rá - tolvaj vagy! Felakasztatlak!

Így ért véget a gyerekek játéka: ujjongtak, tapsoltak és a kis bűnösre vetették magukat, mintha akasztani vinnék.

El sem lehet mondani, mennyire csodálta Harun-al-Rasid kalifa a kisfiú értelmességét és okosságát, hogy ilyen bölcs ítéletet hozott abban az ügyben, amelyben másnap őneki magának kell ítélkeznie. Fölkelt és megkérdezte a vezírt - aki ugyancsak nagy figyelmet szentelt a történteknek - hallotta-e, miként ítélt a fiú és mit szól hozzá?

- Igazhívők ura - felelte Dzsafar vezír - mondhatom: ilyen bölcsesség ilyen zsenge korban igazán meglepő!

- De tudod-e azt is - mondta a kalifa - hogy nekem kell holnap döntenem ugyanebben a perben és hogy az igazi Ali Khodzsa ma kérvényt nyújtott be hozzám?

- Most hallom tőled, ó, igazhívők ura!

- Gondolod - folytatta a kalifa - hogy hozhatok más ítéletet, mint amit most hallottunk?

- Ha az eset azonos - válaszolta a nagyvezír - úgy vélem, a kalifa se cselekedhet, sem ítélkezhet más módon.

- Jegyezd meg jól ezt a házat - utasította a kalifa - és hozd el nekem holnap ezt a fiút. Hadd ítélkezzen ő ugyanebben a dologban az én színem előtt. Tudasd a kádival, aki felmentette a tolvaj kereskedőt, hogy ő is jelenjék meg: hadd tanuljon kötelességet egy gyermek példájából és javuljon meg. Arra is legyen gondod, hogy Ali Khodzsa hozza magával az olajbogyós edényt. Aztán két olajbogyó-kereskedő is legyen ott a kihallgatáson.

Így rendelkezett a kalifa, miközben befejezték esti kőrútjukat, amelyen egyéb figyelemre méltó dolog már nem történt.

Másnap Dzsafar nagyvezír felkereste azt a házat, amelyben a kalifa a gyerekek játékának tanúja volt és a házigazda után tudakozódott. Ilyen nem volt: a ház asszonyához utasították. A vezír megkérdezte tőle, vannak-e gyermekei? Azt felelte, hogy három gyermeke van, elő is hívta őket.

- Gyerekek - kérdezte tőlük a vezír - melyiktek volt tegnap játék közben a kádi?

A legnagyobbik jelentkezett, hogy ő volt, és mert nem tudta miért kérdezik ezt tőle, elsápadt.

- Fiam - mondotta neki a nagyvezír - velem jössz, az igazhívők ura látni kíván!

A fiú anyja igen megrémült, látván, hogy a vezír magával akarja vinni a fiát. Megkérdezte:

- Uram, az igazhívők ura el akarja venni a fiamat, ezért hívatja?

A nagyvezír megnyugtatta és megígérte, hogy fiát egy óra múlva visszaküldik hozzá és hogy majd akkor megtudja, milyen ügyben hívatták és öröme lesz belőle.

- Ha így van uram - felelte az anya - engedd meg, hogy felvehesse a jobbik ruháját, hadd jelenjék meg méltóbban az igazhívők ura előtt. - És gyorsan átöltöztette a fiút.

A nagyvezír elvitte a gyermeket és pontosan megjelent vele a kalifa előtt az Ali Khodzsa és a kereskedő számára kijelölt időben.

A kalifa látta, hogy a gyerek kissé meg van szeppenve, elő akarta hát készíteni arra, amit tőle vár:

- Gyere ide, fiacskám, egészen közel. Te vagy az, aki tegnap az Ali Khodzsa meg az aranytolvaj kereskedő perében ítéletet hoztál? Láttalak, hallottalak és igen meg vagyok veled elégedve!

A gyerek nem jött zavarba, szerényen felelte, hogy ő az.

- Fiam - folytatta a kalifa - most mindjárt megláthatod az igazi Ali Khodzsát és az igazi kereskedőt. Gyere, ülj ide mellém.

Kézen fogta a fiút, felment és leült a trónusára. Maga mellé ültette a gyereket, majd behívatta a peres feleket. Amint a trónhoz kellett járulniuk, mindeniket nevén nevezte, ők pedig leborultak és homlokukkal érintették a trón szőnyegét. Mihelyt felemelkedtek, a kalifa így szólt hozzájuk:

- Mindenki adja elő panaszát. Ez a fiú meghallgatja és ítéletet hoz. Ha hibáz valamiben, én majd helyreigazítom.

Ali Khodzsa és a kereskedő egymás után szóltak. Mikor a kereskedő felajánlotta esküjét, a gyerek megszólalt, hogy ennek még nincs itt az ideje és hogy előbb meg kell vizsgálni az olajbogyós edényt.

Ekkor Ali Khodzsa odanyújtotta, a kalifa lábához helyezte és fölnyitotta az edényt, majd átadták vizsgálatra a behívott szakértő kereskedőknek, s azok kijelentették, hogy az olajbogyó friss és idei. A fiú megmondta nekik, hogy Ali Khodzsa azt állítja, hogy hét éve tette az olajbogyót az edénybe. Erre ugyanazt felelték, mint előző nap a játékbeli szakértők.

Jól látta már a vádlott, hogy a két szakértő az ő ítéletét mondja ki, de a gyermek most nem ítélkezett. Ránézett a kalifára:

- Igazhívők ura - szólt - ez nem játék: az igazhívők urának dolga, hogy komoly halálos ítéletet hozzon, nem pedig az enyém, mint tegnap, játékból.

A kalifa napnál világosabban látta, hogy a kereskedő bűnös, át is adta az igazságszolgáltatás embereinek. De előbb be kellett vallania, hová rejtette az ezer aranyat. Mindjárt vissza is adták Ali Khodzsának. A bölcs és igazságos uralkodó ezután arra intette az első ítélet kádiját, aki ugyancsak jelen volt, hogy tanuljon e gyermektől pontosságot hivatásában.

Azután megölelte a fiút, száz arannyal telt erszénnyel bőkezűen megjutalmazta és hazabocsátotta.