Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tizenkilencedik fejezet

Heratban tartózkodásom

A Herat északi részéből jövő utazót, ha a Khodzsa Abdullah Anszari-hegyet megkerülte, a Dzsölge-i Heratnak nevezett, elláthatatlan, szép síkság lepi meg, mely csatornáktól átszeldelve s falukkal behintve terül el szeme előtt. Ámbár fákat, a fő ékességeit minden vidéknek, hiába keresünk, mégis észrevesszük, hogy Turkesztánnak, a tulajdonképpeni Közép-Ázsiának szélére jutottunk. Heratot méltán nevethetjük e vidék kulcsának, s ha nem vagyunk is egy véleményen a keletivel, ki azt dzsennetszifatnak, azaz paradicsomhoz hasonlónak nevezi, mégsem tagadhatjuk meg az előttünk fekvő vidéktől a kellemes jelleget. Természeti előnyei s politikai fontossága, fájdalom, a szomszéd tartományok Erisz-almájává tették, s meggondolva az itt vítt örökös harcokat s a számtalan ostromot, melyet e városnak ki kellett állnia, csodálkozva szemléljük, mily gyorsan hegednek be itt a harc mély sebei. Még két hónap előtt vad afgán csordák tanyáztak e vidéken, mindent pusztítva, s a szántóföldek és szőlők mégis már javában virágoztak ismét, s a réteket virágokkal tarkázott sűrű gyepszőnyeg borította.
Heratnak, mint minden keleti városnak, vannak régi és új romjai, s mint mindenütt, itt is a régiek szebbek s nagyszerűbbek a mostaniaknál. A moszallán (imádkozó téren) levő épületmaradványok Timur régi városának romjaira emlékeztetnek, az egyes, szétszórva álló, kerek tornyok Iszfahán vidékére; de maga a város vagy vár, mostani állapotában, oly romhalmazt képez, amilyet keleten is ritkán találunk. A Derváze Arak kapun vonultunk be. Az eddig látott házak, az előépületek s maga a kapu egészen romokban feküdtek. Közel a kapuhoz, a város belsejében van az ark (citadella) - magasságánál fogva fő célpontja az afgánok lőszereinek -, leégve s félig lerombolt állapotban. Ajtókról és ablakokról hiányzik a fa, mert az ostrom alatt nagy szükséget szenvedett a város tüzelőszerekben, s a puszta falnyílásokban egy-egy meztelen afgán vagy hindu guggol, méltó őrei az elpusztult helynek. Minden lépten-nyomon nagyobbnak találtuk a pusztulást, egész városrészek üresen, elhagyatottan álltak.
Csak a bazár, vagyis annak kupolával fedett része, mely már sok ostromot kiállott, bár új népessége alig volt benne három hónap óta, nyújtotta érdekes képét azon életnek, melynek jellege India, Perzsia és Közép-Ázsia vegyületét még a bokharai bazárnál is világosabban tünteti elő. Csak a Hadzsi Reszul karavánszerájtól a No karavánszerájig tartott a tulajdonképpeni tolongás; és még e kis téren is az afgánok, indusok, tatárok, turkománok, perzsák és zsidók fajkülönbsége meglepő látványt nyújtott. Az afgán vagy nemzeti öltönyében, mely hosszú ingből gatyából s egy szennyes lepedőből áll, vagy katonai pompában díszeleg; s ilyenkor veres angol kabátját, e kedvenc ruháját, melyet még alvás közben sem vesz le, veti inge fölé, míg fejét festői indo-afgán turbán borítja. Más civilizáltabbak félig perzsa ruhában járnak. A fegyver általános divatban van, polgári állásúak úgy, mint katonák, ritkán mennek kard és pajzs nélkül a bazárba, sőt láttam többeket, kik, hogy teljesen fashionable-ok legyenek, egy egész arzenált hordtak magukon, mely két pisztolyból, kardból, tőrből, handzsárból, puskából és pajzsból állt. A vad s nyers tekintetű afgánhoz csak a turkománokhoz közeledő dzsemsidi hasonlítható, a nyomorultan öltözött herati, a meztelen hazáre s a vidék tejmurijai egészen eltűnnek mellette; mindenki alázatosan halad el előtte, és soha uralkodót vagy hódítót nép annyira nem gyűlölt, mint a herati az afgánt.
Maga a bazár, melynek keletkezését Herat fénykorára, Hüszejn Mirza szultán idejére teszik, s így négyszáz éves, még romjaiban is megérdemli a szép melléknevet; s azelőtt, amint mondják, a Derváze Araktól a Derváze Kandahárig egész utcát képezett. Most persze, a különösen az utóbbi ostrom és pusztítás után, a bazár boltjai csak lassankint nyílnak meg ismét; de az iparra és kereskedelemre, az afgánok rablásszerű vámrendszere alatt, nem nagy jövő vár. Szinte hihetetlen, mily adás-vevési adót vesznek minden kereskedőtől és vevőtől. Aki öt frankon egy pár csizmát vesz, fizet másfél frankot, egy másfél frankos üvegért egy frankot, nyolc frankos bundáért két frankot stb. Minden ki- vagy bevitt tárgyat a vámszedők által, kik a város s a bazár különféle részein vannak elhelyezve, meg kell bélyegeztetni.
Herat városának őslakói perzsák, mégpedig azon törzsből, mely Szeisztántól északkeletre terjed ki, s benépesítette a régi Khoraszán tartományt, melynek Herat legújabb ideig fővárosa volt. Később a Dzsingisz és Timur által eszközölt bevándorlások török-tatárral vegyítették a népet, s az egész lakosság, mely hazárékra, dzsemsidikre, firuzkuhira, tejmenikre vagy timurikra oszolva teljesen különböző eredetű törzsekből áll, csupán politikai tekintetben vehető egy nemzetnek, amelynek a csahrajmak közös nevet adták. - Ennyit Dzsölge Herat lakosságáról.
A várat nagyobbrészt perzsák lakják, kik a perzsa befolyás fenntartására s gyarapítására, az utolsó században költöztek át ide zömmel kézmívesek s kereskedők. Herat városban minden tíz emberre csak egy afgán esik, ezek is félig-meddig perzsákká lettek, s különösen az utolsó ostrom óta esküdt ellenségei fajrokonaiknak; a kabuli vagy kaker (kandahári), mint hódító, rájuk nézve éppoly idegen és gyűlölt, mint Herat őslakosainak szemében.
Rám a Heratban talált tarka tömeg kellemes hatást gyakorolt. Látva az afgán katonákat angol egyenruhájukban, fejükön csákóval - ez a viselet az iszlám nyílt parancsaival ellenkezik, s behozatalát a török hadseregben lehetetlennek tartják(1) -, szinte hajlandó lettem elhinni, hogy oly országban vagyok, melyben már nem kell félnem az iszlámi fanatizmustól, s a terhes álarcot végre elvethetem.
Midőn sok katonát leborotvált bajusszal láttam, ami az iszlám szerint halálos bűn, s még Konstantinápolyban is a vallás megsértésének tartatik, azon kellemes remény támadt bennem, hogy talán néhány angol katonatiszttel is fogok találkozhatni. Mennyire megörültem volna, ha itt Britanniának egy fiára akadok, ki az akkori politikai viszonyoknál fogva bizonyosan nagy befolyással bírt volna! Elfeledtem, hogy a kelet sohasem az, aminek látszik, s ezen csalódásom volt egyke a legkeserűbbeknek.
Erszényem, amint már említettem, teljesen kiürülvén, rögtön Heratba érkeztünk után kénytelen voltam szamaramat eladni. A szegény állat az úton egészen lesoványodott, mindössze 26 kránt kaptam érte, s ebből ötöt rögtön adóra s néhány apró tartozás lefizetésére kellett fordítanom. Helyzetem a legkellemetlenebb volt. A kenyérhiányon még lehetett volna valahogyan segíteni, de az éjszakák már nagyon hűsek voltak, s minden testi edzettségem dacára, sokat kellett szenvednem, midőn valamely nyílt, fedetlen rom alatt, vékonyan öltözve, a puszta földön voltam kénytelen aludni. Azon gondolat, hogy csak tíznapi járásra vagyok Perzsiától, új reményt öntött belém; de az odajutás roppant nehézséggel járt. Egyedül lehetetlen volt mennem, s a Meshedbe készülő karaván még szaporodni iparkodott, s kedvező pillanatra várt, mert a tekke turkománok nemcsak az utakat tették igen veszedelmesekké, hanem még Herat kapui előtt is elfogdosták az embereket, s fosztogatták a falukat és karavánokat.
Megérkezésem első napjaiban hallottam, hogy egy perzsa követ, Mehemmed Bakir khán , kit Khoraszán kormányzója szerencsekívánatokkal küldött Heratba a fiatal szerdárhoz, nemsokára visszamegy Meshedbe. Rögtön tisztelkedtem nála, s kértem, vigyen el magával. A perzsa igen udvarias volt, de, bár többször emlegettem szegénységemet, nem figyelt rá, s azt kérdezte tőlem, a rettentően eltorzult hadzsitól, hogy hoztam-e szép lovakat Bokharából. Minden szava arra látszott mutatni, hogy keresztül akar látni az arcomon; amint észrevettem, hogy nincs mit tőle várnom, továbbmentem. Nemsokára elment, s vele a Szamarkandból és Kerkiből velem együtt idejött hadzsiknak nagy része.
Mindnyájan elhagytak, csak Molla Iszhák, derék kungráti útitársam hitt szavamnak, midőn mondtam neki, hogy Teheránban jobb sors vár rám, s velem maradt. A derék ifjú nappal ennivalót s tüzelőszert járt koldulni, s este elkészítette vacsoránkat, melyet csak nagy biztatásaimra evett meg velem egy tálból. Molla Iszakh különben a legérdekesebb szerepet játssza kalandjaimban, most Mekka helyett Magyarországon él, s a következő lapokon többször meg fogok róla emlékezni.
Hogy Meshed felé való továbbutazásunkra minden segélyforrást igénybe vegyek, elmentem az uralkodó fejedelem, Szerdár Mehemmed Jakub kánhoz is, Afganisztán mostani királyának tizenhat éves fiához, kire a meghódított tartomány kormányzása bízatott, mert atyja, mindjárt trónralépte után, Kabulba sietett, hogy testvéreinek igyekvéseit, kik őt a koronától meg akarták fosztani, meghiúsítsa. A fiatal fejedelem a Csahrbagban, azon palotában lakott, mely Todd őrnagynak is szállásul szolgált; s bár az ostrom által sokat szenvedett, lakhatóbb volt a teljesen lerombolt várnál. A négyszögletes udvarnak, vagy amint nevezték, kertnek (bár mindössze néhány fát láttam benne) egy része neki s nagyszámú cselédségének alvóhelyül szolgált; a túlsó részen egy nagy, hosszas szobában naponkint négy-öt óráig adott arzot (nyilvános kihallgatást). A fejedelem mindig egyenruhában járt, magas állógallérral; többnyire az ablaknál ült egy karosszékben, s hamar megunva a sok kérelmezőt, kiket hivatalosan el kellett fogadnia, egy csapat riszeléval - így hívják az afgán hadak színét - hadi gyakorlatokat tartatott ablaka előtt, s öröme telt benne, ha láthatta a mozgó hadsorokat, s hallhatta a gyakorlótiszt mennydörgő szavát, ki különben a "Right shoulder forward!", "Left shoulder forward!" vezénykiáltásokat valódi angol hangsúlyozással ejtette ki.
midőn Molla Iszhák kíséretében az említett udvarba léptem, javában folytak a hadi gyakorlatok. A katonáknak meglehetősen jó katonai tartásuk van, sőt sokkal jobb, mint a már negyven év óta begyakorlott török hadseregnek; s európaiaknak tartaná őket az ember, ha nagy részük nem hordana kabuli hegyes cipőket, s rövid nadrágjuk a hosszú szorítóval nem volna annyira megfeszítve, hogy a térden minden pillanatban megrepedéssel fenyeget. Egy ideig e gyakorlatokat nézdelvén, az elfogadó terem ajtajához mentem, melynél egy sereg szolga, katona és kérelmező ácsorgott. Nagy turbánomnak, mely fejemen volt, valamint zarándok külsőnknek, melyre a fáradságos úton tettünk szert, köszönhettem, hogy mindenki kitért utunkból, s zavartalanul a terembe léphettünk.
A fejedelem föntebb leírt helyzetben volt, jobbjánál vezírje ült, s ez után sorban a fal mellett más tisztek, mollák és heratiak, köztük egy perzsa is, Imámverdi khán, ki valami gaztett miatt Meshedből (Dzsam) ide menekült. A fejedelem előtt állt mühürdárja (pecsétőrje) s négy-öt más szolga. Dervisi állásomhoz képest a szokásos üdvözlettel léptem be; aztán anélkül, hogy ezáltal feltűnést okoznék, egyenesen a fejedelemhez mentem, s leültem közte és a vezír közt, miután e testes afgánt kézzelfoghatólag figyelmeztettem, hogy adjon helyet. A jelenvoltak kacagtak, de én nem engedtem magam kivétetni sodromból, s rögtön felemeltem kezemet, hogy a szokásos ülőimát elmondjam.(2) Ezalatt a fejedelem erősen szemügyre vett; láttam, hogy meg van lepve, s midőn áment mondtam, s az egész társaság velem együtt szakállát simogatva, félig fölemelkedett székéből, s ujjal rám mutatva, félig nevetve, félig csudálkozva felkiáltott: "Valláhi billáhi suma ingiliz hesztid!' (Istenemre, esküszöm, hogy ön angol!)
Hangos nevetés követte a fiatal királyfi sajátságos ötletét, de ő nem engedte magát zavartatni, leugrott székéről, elénkbe állt, s kezével tapsolva, mint egy gyermek, aki valamit talált, kiáltott: "Hadzsi, kurbunet (legyek áldozatod!), valld meg, nemde ingiliz vagy, tebdilben (inkognitóban)? Viselete oly naív volt, hogy szinte sajnáltam, hogy e gyermek örömét el kell rontanom, de volt okom még az afgánok fanatizmusától tartani, s úgy téve, mintha a tréfát már kissé sokallanaám, mondtam: "Szahib mekun (hagyd el!); ismerni fogod e mondást: aki igazhívőt, bár csak tréfából, hitetlennek tart, maga lesz azzá. Adj inkább valamit fátihámért, hogy tovább utazhassam!"
Komoly tekintetem s az elrecitált hadísz kivették az ifjat sodrából, félig-meddig elszégyellve magát ismét leült, s avval mentegetődzött, hogy soha bokharai hadzsit még nem látott ily arcvonásokkal. Azt feleltem neki, hogy nem is Bokharából, hanem Konstantinápolyból való vagyok, s midőn ennek bizonyságul megmutattam neki útlevelemet, és unokatestvéréről, Dzsiláleddin kánról beszéltem neki, Akbar khán fiáról, ki 1860-ban Mekkában és Konstantinápolyban volt, és a szultánnál kitűnő bánásmódban részesült, egészen megnyugodott. Útlevelem kézről kézre járt a társaságban, mindenki kifejezte helyeslését, a fejedelem néhány kránt adott, s azon meghagyással bocsátott el, hogy ittlétem alatt még többször látogassam meg, s ezt meg is tettem.
E tréfa szerencsésen végződött, mégis kellemetlen következményeket vont maga után Heratban tartózkodásom alatt. A fejedelem után, mindenki átöltözött angolra akart bennem ismerni, s perzsák, afgánok és heratiak, nyíltan bevallva, azért jöttek hozzám, hogy e gyanúnak valóságáról meggyőződjenek. A legtolakodóbb egy Hadzsi Sejkh Mehemmed nevű öreg ember volt, kit mindenki nagy csillagásznak s tudósnak tartott, és kinek a perzsa s arab irodalomban csakugyan meglehetős olvasottsága volt. Elmondta, hogy Khanikovval utazott, s neki Heratban nagy szolgálatokat tett, amiért ez ajánlólevelet adott neki a teheráni orosz követhez, melyet általam szeretne ennek kezébe juttatni. Hiába próbáltam elhitetni a jó öreggel, hogy semmi összeköttetésben nem állok az oroszokkal; elment, de meggyőződését nem voltam képes megingatni. Legkülönösebbeknek találtam a perzsákat s afgánokat. Ezek olyan Eldred Pottinger-féle embert véltek bennem fölfedezni, ki mint lókereskedő jött Heratba, s utóbb a város felett uralkodott. Azt mondták, hogy van itt több száz, sőt több ezer arany erejéig hitelem, de azért senki sem akart néhány kránt adni kenyérre.
Mily hosszúnak találtam az időt, melyet Heratban kellett töltenem, míg egy karaván nem jön arra! A város komoran, szomorúan nézett ki, a vad hódítóktól való félelem minden arcról olvasható volt, s a beszélgetéseknek még mindig az utolsó ostrom és pusztítás képezte tárgyát. A heratiak azt beszélik - ez azonban nem áll -, hogy Doszt Mohammed kán nem a kabuliak vitézsége, hanem az őrség árulása által vette be várost. Szerintünk a közkedvességben állt Szultán Ahmedet megmérgezték, s fia, Sanavauz, kit a heratiak majdnem istenként tisztelnek, csak akkor tudta meg az árulást, mikor a paltanok nagy része már a várba nyomult be.
Ama harc, melyet az ostromlott fejedelem hű és őt valóban szerető alattvalóival elkeseredett ipa ellen viselt, egyike volt a leghevesebbeknek; a küzdelem szenvedéseinek elbeszélése fájdalmasan érint, s még fájdalmasabban a rablásé, mely a bevétel után néhány napig tartott, miután sok herati vagyonával együtt visszatért a városba. Négyezer afgán katona, kik különböző törzsekből s ezredekből voltak kiválasztva, az adott jelre a város több oldaláról a védtelen házakra rohantak, s nemcsak pénzt, ruhákat, fegyvereket, házi eszközöket s más egyéb holmit raboltak el, hanem arra kényszerítettek mindenkit, hogy majd mindenét vesse le, úgyhogy a lakosok a teljesen kipusztított s kiürített házakban félmeztelen maradtak hátra. Még a betegektől is elvették az ágyneműt és ruhát, valamint a csecsemők bölcsőjét és értéktelen pólyáit is. Egy molla, kit minden könyvétől megfosztottak, beszélte nekem, hogy legszebb kéziratai közül körülbelül hatvanat vesztett el. Legjobban fájt neki, hogy egy korántól, melyet nagyatyjától örökölt, meg kellett válnia. Szívszakadva kérte az afgánt, hogy, legalább ez az egy könyvet hagyja meg nála, s megígérte, hogy érette abból imádkozni fog. "Sohase fáradj - mondá a kabuli -, van kis gyermekem otthon, majd az imádkozik belőle érted. Csak add ide!"
Ki a szennyes és fösvény afgánok kapzsiságát ismeri, könnyen elgondolhatja, hogyan viselik magukat az ily fosztogatásoknál. A várost egy napig, a környéket pedig hónapokon át bírságolta a megszállók csapata. A háború eme természetes következményeit, melyek a civilizált országokban is feltalálhatók, az afgánoknak egyébiránt nem akarjuk oly nagyon szemére vetni. Csak az a kár, hogy hibás politikájuk által ahelyett, hogy a vert sebeket begyógyítanák, a meghódított tartományt még inkább tönkrejuttatni igyekszenek, s ezáltal a környéken, hol kétségkívül fontos szerepet játszhatnának, oly gyűlöletessé teszik magukat, hogy inkább ily kétségbeesett harcba bocsátkoznak, mintsem az afgánok fensőbbségét elismerjék.
Herat, melynek most újra föl kellene virágoznia, egy jószívű, de tapasztalatlan ifjúnak adatott át. Gondnoka, a dzsemsidi kán, a turkománoknak, kiknek berontásaitól az országot védenie kellene, kezükre játszik, s ezek portyázásaikat Herattól néhány órányi távolságig terjesztik ki, s nincs oly hét, melyben a falvakat meg ne támadnák, ki ne rabolnák, s a lakosokat fogságba ne hurcolnák.
A herceg vezírje, kit Nazir Naimnak hívnak, olyan ember, kinek otromba arcvonásai a megtestesült ostobaság cégérének tekinthetők. Egyébiránt két hó alatt annyira meggazdagodott, hogy magának Kabulban két házat szerzett szőlővel. Minthogy a város és a tartomány belügyei a kezében vannak, hivatalos óráinak egész tartalma alatt pörösködők és kérvényezők szokták környezni. Ebbe csakhamar beleun, s minthogy hozzá intézik, hogy az unalmas tárgyalásokat kerülje, a következő sztereotip választ szokta adni: "Her csi pis bud!" Azaz: legyen úgy, mint régen volt! Szórakozottságában, midőn gyilkolás vagy tolvajlás miatt panaszt tesznek nála, néha ugyanezen választ szokta adni; a kérvényező, megdöbbenve, másodszor is el akarja beszélni ügyét, de a "Her csi pis bud" feléje mennydörög, s el kell távoznia.
Ama nagy zavarnak, mely mindenben uralkodik, bizonyítéka azon körülmény is, hogy dacára a hallatlan vámoknak, dacára az örökös sarcolásnak, az ifjú szerdár a hivatalnokok és a helyőrség csapata költségeit, mely csapatok 1400 emberből állanak, nem képes fedezni. Mr. Eastwick,(3) a khoraszáni herceg-kormányzó vallomása szerint jelenti, hogy herat jövedelme évenkint 80 000 tumant (38 000 font sterling) tesz, melyből a polgári hivatalnokok seregén kívül öt ezred gyalogságot s közel 4000-nyi lovasságot kell kitartani, s erre a föntebbi összeg természetesen nem elégséges. A mai Heratnak, nagyobb jövedelem mellett, sokkal csekélyebb kiadásai vannak, a megfélemlített várost könnyű korlátok között tartani, s csupán a rendetlenségnek róható fel, hogy az államköltségek fedezésére Kabul havi segélyt kénytelen küldeni. Ha Doszt Mohammed csak még egy évig él, hogy az újonnan elfoglalt tartomány ügyeit megállapítsa, akkor Heratnak Afganisztánba való bekebelezése lehetségessé válik.
Még ma is ijedelem az, mely mindent zaboláz, azonban csak egy támadás kell bárkitől is Heratra, s a heratiak lesznek az elsők, kik az afgánok ellen fegyvert ragadnak. Nemcsak a várnak siíta lakosai, kiknek természetes vágyuk Perzsia felé irányul, hanem maguk a szunnita heratiak is előnyt adnának a kizilbasoknak jelenlegi elnyomóik fölött, s nem találom túlzásnak, hogy leginkább az ingilizek után epednek, kiknek emberséges volta s igazságszeretete elfeledteti vallásban és nemzetiségben a nagy különbséget. A heratiak Todd őrnagyban, kormányzása ideje alatt, buzgóságban s áldozatkészségben a rabszolgák kiváltásakor,(4) oly jellemvonást láttak, mely előttük uralkodóban hallatlannak tűnt fel. Ahhoz voltak szokva, hogy saját kormányuk rabolja és gyilkolja, nem pedig kíméli és megajándékozza őket.
Elutazásom előtt két nappal egy afgán rábeszélt, hogy a közel levő Gazergjáh faluba ránduljak, Khodzsa Abdullah Anszari és Doszt Mohammed kán sírját megnézendő. Az oda vezető úton Moszalla gyönyörű romjaitól búcsúztam el. A mecset, valamint a síremlék maradványai, melyeket a nagy szultán, Hüszejn Mirza, halála előtt tíz évvel (901) építtetett a maga számára, amint már említve volt, Szamarkand sírköveinek utánzásai.(5) Az idő ezen műemléket még sokáig megkímélte volna, de a síita fanatizmus a két utolsó perzsa ostrom alatt gyalázatosan dühöngött. Fájlalni lehet, hogy európai tisztek, mint Borovszki s Bühler tábornokok, az első lengyel, az utóbbi elzászi, kik a nevezett hadjáratnál jelen voltak, gátlólag nem léptek fel.
Magában Gazergjáhban, mely Herattól egy órányira van, s dombos fekvése miatt már a városból is látható, a szobrászatnak és építésnek sok érdekes emléke van, Sahrukh Mirza, Timur fia idejéből, melyeket Ferrier(6) meglehetősen bőven írt le, kivéve egy hibát, melyet az utazó tisztnek könnyen meg lehet bocsátani.
A gazergjáhi szentet ugyanis Khodzsa Abdulllah Anszarinak hívják, s az utolsó melléknév mutatja, hogy arab volt, mégpedig azon törzsből, mely a prófétával a hidzsrában (futás) részt vett. Ő hatszáz évvel ezelőtt Bagdadból Mervbe jött s innen Heratba, hol meghalt, s mint szent tiszteltetett.
Ma, mint tartomány s város védszentje, nagy tiszteletben áll. Doszt Mohemmed kán a lábához temettette magát, s ezáltal épp annyira hízelgett földijeinek, mint amennyire elkeserítette ellenségeit. A síron, mely a közel levő épület fala és a Khodzsa sírköve között van, midőn én láttam még nem volt semmi díszítmény, de még csak kő sem. Fia és utóda először az örökség alapkövét akarta letenni, s csak aztán a hagyományozó sírkövét. Ennek dacára az afgánok hódolattal zarándokolnak oda, s a szentet hatalmas vágytársa nemsokára egészen elhomályosítja. Úgy kell neki, ő alkalmasint egyike volt ama sok arab csalónak, míg Doszt Mohammed az afgán nemzetnek megalapítója.

1) Az oszmánlik azt állítják, hogy a szunna (hagyomány) szerint a sziper (minden föveg, melynek karimája van) és a zunnar (a barátok öve), mint a kereszténység jelvényei, szorosan tiltvák. II. Mahmud szultán, midőn az első európai katonaságot szervezte Törökországban, a haszontalan fez helyét csákóval vagy más föveggel akarta pótolni, de még ő, a janicsárok kipusztítója sem merte akaratát végrehajtani, hogy legjobb barátai által hitehagyottnak ne nyilváníttassék.
2) Ennek szövege arab, s a következőkből áll: "Isten, urunk, engedd, hogy megáldott helyre üljünk, mert valóban te vagy a legjobb szállásadó."
3) Journal of a Diplomate´s three years Residence in Persia, II. 244.l.
4) Heratban azon rege van elterjedve, hogy Stoddartot Bokharába küldötték az ott levő rabszolgaságban sínylődő heratiak kiváltására.
5) Az első sírkő, bár kisebb, nagyon hasonlít a timurihoz. A díszítmények és sírfeliratok a legmesteribb szobrászat művei, melyet csak képzelhetni. Némely kő három, egymás fölött kivésett felirattal bír a legszebb szülüsz-írásban; az alsó, középső s felső különböző verset képez.
6) Caravan Journeys and Wanderings by J. P. Ferrier 1847. 177. és 178.l.

 

Huszadik fejezet

Heratból Meshedbe

Az 1863. év november 10-én hagytam el Heratot, Közép-Ázsia vagy ahogy mások nevezni szokták, India e kapuját, hogy a nagy karavánnal, mely Meshedbe ment, utazásom utolsó részét megtegyem. A karaván kétezer emberből állt, kiknek fele kabuli hazáre volt, kik szegénységben és nyomorban, feleségeikkel és gyermekeikkel a síita szentekhez zarándokoltak. Ámbár az egész egy testületet képezett, mégis mindenki bizonyos osztályokba sorakozott. Én egy csapat kandahári afgánhoz jutottam, kik indigóval vagy prémárukkal kereskedtek Kabulból Perzsiába, mert ezek történetesen ugyanazon dzsilodárt fogadták meg, kit én rábeszéltem, hogy engedjen egy könnyen megterhelt öszvérre ülni, s megígértem, hogy Meshedben úgy fogom megfizetni, mintha egymagam használtam volna.
Azon kijelentéssel, hogy Meshedben segíthetek szegénységemen, hadzsi voltom ellen magam támasztottam az első kételyt, de mégsem merészeltem az álarcot egészen letenni, mert az afgánok, kik fanatikusabbak, mint a bokharaiak, az úton bizonyára bosszút állottak volna. E bizonytalan állásom különben nem volt érdektelen, ugyanis míg némelyek tetőtől talpig töröknek tartottak, mások angolt akartak bennem fölfedezni, a pártok civakodtak egymással, s igen mulatságos volt látni, hogy az utóbbiak mint győzedelmeskednek az elsők felett, mert amint Meshedhez közeledtünk, az alázatos, görnyedező dervisből mindinkább valódi európaivá bonyolódtam ki.
Néhány afgán, nagy indigós házak ügynökei Multánból és Sikarpurból, átváltozásomhoz egészen hozzáilleszkedni igyekeztek, mert míg Herat területén gázi (küzdő, tudniillik az angolok ellen) voltukkal büszkélkedtek, s nagy áradozással szóltak a kabuli győzelemről, Meshedhez közel azt közölték velem, hogy ők is angol alattvalók, csak mutatnám be őket Meshedben a vekil devletnek (az angol konzuli ügynöknek), minthogy ennek befolyásos védelme kereskedelmi ügyekben rájuk nézve nagy haszonnal jár. Mindezt a legkisebb pirulás nélkül tették. A keleti álarcban születik, s abban hal meg, őszinteség nem lehet s nem is lesz sohasem keleten.
Utunk Nukrén, Kale Szefer Khánon, Ruszeneken, Sebesen és Kuhszun át vezetett. Az utolsó előtti helynél kezdődik az erdőség, mely a Her-i Rud partján terjed ki, s leselkedő turkománoknak szolgál búvóhelyül. Kuhszuban, hol a herati terület véget ér, két napig kellett időznünk, hogy a legutolsó afgán vámot megfizessük. Második napon a karavánszeráj tornyáról nagy porfelleget vettek észre, mely a faluhoz közelgett. Turkománok! Turkománok! - hangzott mindenfelől; a rémület a karavánban és a faluban leírhatatlan; végül a porfelleg közel jött, s nagy csapat vadszamarat láttunk, mely néhány száz lépésnyire közelgett, aztán megfordult, s a sivatagon eltűnt. Innen a perzsa határig, mely Kahriznál és Tajbadnál kezdődik, terjed el azon uratlan országrész, melyen át északról a tekke, szalor és szári törzsek küldik alamánjaikat délre, egészen Khafig, Kainig, sőt még Birdzsánig is. Ezek néhány száz lovasból állnak, kik a falvakat megtámadják, s a lakosokat és nyájakat magukkal hurcolják.
Karavánunk, nagy száma dacára, Kuhszuból kíséretül minden fegyverfogható egyént magával vitt. Káfir-kalénál találkoztunk egy karavánnal, mely Meshedből jött. Azt hallottam tőle, hogy Dolmage ezredes , angol tiszt perzsa szolgálatban, kit már előbb ismertem, az utóbbi városban van, s e hírnek nagyon megörültem. Káfir-kale után Daragu karavánszerájhoz érkeztünk; itt elágazik az út, az egyik, Kahrizon és Turbet-i Sejkh Dzsamon át, síkságon vezet keresztül, a másik, Tajbadon, Rizán, Sehrinovon át, igen bérces, s ennek folytán kevésbé volna veszélyes, mint az első, melyet a karavánnak legnagyobb része választott, míg nekünk, az afgánok kedvéért, az utóbbit kellett megtennünk.
Utunk Tajbadtól kezdve sivár, elhagyott tájékon haladt át, mely a Bakhirz nevet viseli, s melyet a szunnita hazárék laknak, kik Kale Noból jöttek ide. Öt állomás van a kalendarabádi síkságig. Sehrinovban Juszuf kán szertibbel (tábornokkal) találkoztam, a hazárék főnökével, ki Perzsiától fizetést kap, de ennek elkeseredett ellensége. A határhoz való kiküldetése jó, mert csak a hazárék mérkőzhetnek meg a turkománokkal, s ezek félnek is tőlük, de másrészről nem helyes politika a veszély mellett, mely Perzsiát az afgánok részéről fenyegeti, itt ellenségeket használni fel határőrizetre.
Sehrinovból Himmetabádon és Kell emunáron át mentünk (az utóbbi szó koponyahalmot jelent); Kellemunár hegy csúcsán fekszik, s csak egyetlenegy toronyból áll, melyet a megtámadások elleni védelmül építettek. A nagy hideg miatt sokat szenvedtünk, de a legközelebbi napon Ferimonba érkeztünk, utunkon az első faluba, melyet perzsák laknak, s itt meleg istálló feledtette el velem többnapos szenvedéseimet. Végre, a Heratból való elindulásunk utáni tizenkettedik napon, Riza imám mecsetje és síremlékének gazdagon aranyozott s a távolból előragyogó kupolája mutatta, hogy elértem Meshedet, a várost, hol szenvedéseim megszünendők voltak, s mely után oly sokáig epedtem. Ennek első megpillantása nagyon meghatott, de be kell vallanom, még egy hónappal azelőtt is azt hittem, hogy e fontos pillanat hevesebben fog meghatni. Anélkül, hogy vállalkozásom veszélyeit túloznám, innen számíthatom újraszületésemet. Különös, hogy a veszélyből végképpen megszabadulván, csakhamar egykedvű lettem, s amint a város kapuinak közelében voltunk, elfeledtem a turkománokat, a sivatagot, egyszóval mindent.
Meshed volt azon hely, hol kellemetlen inkognitó álarcával együtt az elrongyollott ruhát, a nyomasztó szegénységet s a több hónapig tartó veszedelmes kaland ezernyi gyötrelmét levethettem. Itt felvilágosult herceget kellett találnom a tartomány kormányzója személyében, ki egyszersmind a Perzsiát látszólagosan európaiasító királynak nagybátyja. S mi több, reményem volt e távol keleten tartózkodó egyetlen európait, régi ismerősömet ölelhetni. Csoda-e, ha az arany kupola tündöklése, mely alatt Imám Riza(1) pihen, mérföldekre szétáradó sugaraival kimondhatatlan örömérzeteket gerjesztett szívemben? Csoda-e hát, ha én is osztoztam a búcsújárók boldogságában, kik zarándokolva ezrével vonultak Turkesztánból, Afganisztánból és Indiából szentjük sírjához, hol fáradalmas és küzdelmes utazásuk végeztével, forró vágyuk végcélját elérve látják!
Bárha Közép-Ázsiában is a legkülönbözőbb szenvedések poharát kellett gyakran ürítenem, szenvedéseket, minőkről európai embernek alig lehet fogalma, mégis a legutolsó út, Herattól Meshedig, olyan volt, melyre most is csodálkozással gondolok, hogyan dacolhatott az európai élethez szokott testem ezekkel a fáradalmakkal. Egy fillér nélkül zsebemben, a napi szükségleteket az afgánoktól, hazáréktól és tadzsikoktól álló karavántól kellett összekoldulnom. Ez utóbbiaknak, kik kiválólag szegény zarándokok voltak, maguknak is igen kevesük volt, mi pedig az elsőket illeti, azok szennyes lelke sokkal ismeretesebb, semhogy említeni is kellene, mennyi nehézséggel járt szánalmukat felgerjeszteni. Még az csak megjárta, ha valami emberlakta falu határán sátoroztunk. A falut tatárommal rendesen két részre osztottam. Míg én az egyik irányban fáért vagy éghető anyagért jártam koldulni, ő a másik oldalon kért kenyeret vagy lisztet, s ha találkoztunk, szerepet cseréltünk.
A lakosság általában szegény, de a hidegtől és éhségtől elsanyart testi külsőnk sokkal szánalomra gerjesztőbb vala, semhogy esdeklésünket vissza lehetett volna utasítani. Táplálékban annak okáért, bármily szegényes volt is, nemigen szenvedtünk hiányt, de ami a legborzasztóbb szenvedéseket okozta, az az ősz felé itt uralkodó rideg időjárás volt, s kivált az a metsző hideg szél, mely az északkeleti sivatagok felől zúgott, s mely még a legjobb mezbe burkolt embert és állatot is megdermeszti.
Sebestől fogva két állomásnyira egész Meshedig a éjet szabadban kellett töltenem, kőkemény, fagyos földön, sem fölöttem, sem alattam semmi egyébbel, csupán azon rongyfoszlányokkal, melyekkel nappalon át rendelkeztem, s melyek - akárhogyan összezsugorodtam - nemigen óvtak meg a hidegtől. Sokszor a megfagyástól féltemben nem mertem elaludni. Kértem a kőszívű afgánokat, hogy a lovaikat oly gazdagon borító pokrócokból kölcsönözzenek egy fölöslegest. Vacogó fogakkal, rimánkodó hangon könyörögve, órák hosszat álltam a kabuli jó bundákba burkolózott barbárok előtt. Kinevettek, s azt mondták: "Táncolj, hadzsi, megmelegszel!" Bizonyára, amily feledhetetlen előttem a közép-ázsiai sivatagok homokja, éppoly feledhetetlenek lesznek keleti Perzsia fennsíkjai. Mi természetesebb tehát, mint hogy Meshed megpillantása a legédesebb reményekre gerjesztett.
A hírneves Meshedet először megpillantván, szokásuk a kegyes síitáknak apró kőhalmokat rakni, a bokrokra tarka rongyokat aggatni, s elszorult szívük érzelmeinek himnuszokban és dalokban utat nyitni. Imám Riza, ki a távoli hazából ide vonta őket, a tizenkét imámnak nyolcadika. Díszneve: Szultán el Gureba (idegenek fejedelme), s ő az utazók védura; minthogy maga is számkivetésben halt meg, könnyű volt megértenem híveinek lelkesültségét, melyre akkor gerjedtek, midőn a turkomán csoportoktól szerencsésen megszabadulva, az ő városának közelébe jutottak.
Egyike volt azon szép őszi reggelnek, melyek oly gyakoriak a keleti Perzsiában. A táj kopár síkság, kevés a regényesség; de annál szebb az oázképpen emelkedő város, kertek által környezve, s tarka, tündöklő kupolákkal pompázva. Mi történt körülöttem a karavánban - arra nem figyeltem, minthogy tekintetemet a háztömegek örvendetes szemlélése foglalta el egészen. Nem az imám koporsója, nem az itt nyugvó Harun al Rasid porai foglalták el lelkemet, sem nem a bölcs csillagász, Naszreddin Rusz, vagy Gazáli, vagy Nizám ül Mulk és mások sírja - tulajdon sorsom volt az, mely e históriai nevezetességeket ez egyszer háttérbe szorította: az az édes tudat, hogy a hosszú kínnak vége van valahára, s hogy amidőn e város küszöbét átléptem, új élet kezdődik számomra.
Álmodozásomból csak akkor ébredtem föl, midőn a karaván, a Derváze Heraton (herati kapun) át, a hosszú és széles Pajin Khjabanon (alsó fasoron) végig, a Szahn-i serif (szent előcsarnok) felé vonult. A széles árok, melynek partjaira árnyas fák ültetvék, igen barátságos tekintetet nyújt. Különösen meglepő a hullámzó néptömeg, mely szakadatlanul ide s tova áradoz. Megvan itt egész Perzsiának, sőt, mondhatnám, egész Kelet-Ázsiának minden viselete. Itt van a síita világnak gyűlhelye.
Az indus, a hazáre, a herati és bokharai, kik önhazájukban a szunnita uralkodás következtében mindig görbült háttal járnak, itt büszkén fölemelik fejüket, és különös ellentétet képeznek a turkománnal vagy az özbeggel, ki félénken lopózik odább a fal mellett, mert szunnita, így tehát idegen, s még azonfölül gyűlölt vendég. Iránban nemigen lehet ugyan bántódása, de itt kétszeresen érzi kegyetlensége súlyát, mellyel önhazájában Ali követőivel bánik - s a szerényet játssza.
Meshed utcái ritkán néptelenek, azonban valamennyi kiváltképpen népes, sőt, mondhatnám, zsúfolt a derült őszi napokon, s ki az ilyen alkalommal 10 és 12 óra között mind ez utcák tarka sürgés-forgására egy tekintetet vet, itt az őt környező ezer meg ezer tárgy bizonyára annyira elkábítja, hogy az egyeseket aligha vésheti híven lelkébe.
Az imám díszépületétől mintegy kétszáz lépésnyire alább, a kétoldalt felállított bódékon kívül, még az árok partjain is zsibárusok és kiskereskedők foglalnak helyet, kik árucikkeiket kezükön, vállukon és fejükön hordozzák, s éneklő kiáltozásukkal és taglejtésükkel sajátságos zajt keltenek. Adó és vevő tarka vegyülékben keverg itt, s ezen emberbolyon át gyakran alig lehet utat törni. Mégis, útelzárás igen ritkán szokott előfordulni. Gyalogszerrel járók, lovagok, megrakott tevék, sőt összeláncolt öszvérek, árucsomagokkal terhelve, vagy kedzsevékkel (utazó kosarakkal), melyekből a félig fátyolozott perzsa úrhölgyek kacérkodnak alá, egymás után vonulnak vagy a szent hely kapui felé, vagy onnan vissza. A távozót mindenünnen egy "Ziáret kabul" (búcsújárásod üdvös legyen), az érkezőt egy "Iltimász-i duá" (imádkozzál érettem) köszönti.
E zaj, e hang-káosz, e kábító zavar dacára a koldusok mégis képesek mindent túlkiáltó rimánkodásukkal a kegyes zarándokok részéről a kegyadományokban részesülni. A nagyszámú szejd (a próféta utódai), nagy zöld turbánokkal, még ezen tömkelegben is fölkutatja a szent helyen körülhordozó cicerónéül felajánlva. Van itt ének, kiáltás, ordítás; a hevesvérű sirázi öszvérhajcsár szitkozódik, és vadul csapdos maga körül, asszony, gyermek ijedten kiáltoz, elannyira, hogy európai szemünk előtt e látvány mindig szörnyűbb, mindig rettentőbb lesz, azt hisszük már-már, itt a veszedelem - s íme, mégis, a nagy tömeg kifejlik ismét egész rendben, ki-ki csendesen folytatja útját rendeltetése helye irányában, anélkül hogy valamit vesztett volna, vagy bármi szerencsétlenségről oka volna panaszkodni.
Valamint kelet minden búcsújáróhelye, éppúgy Meshed is igen jelentékeny kereskedő város, hová nemcsak a síita világ, hanem maga a szunnita is elhozza eladás végett honi földje terményeit. A keleti igen örömest összeköti a szent célokat a földi érdekekkel, annyival is inkább, minthogy amaz elsőbbek a hatóságok zsarnoksága ellenében oltalmául szolgálnak. A Khoraszán fővárosát évenkint meglátogató 100 000 zarándok között talán felénél több kereskedelmet űz egyszersmind. A sirázi rendesen tumbakut (dohányt) szokott magával hozni, a szeisztáni ópiumot, a herati és az afgán indiai termékeket, a mazanderáni nádvesszőt, mézet, narancsot s hegyvidéke egyéb terményét, míg az azerbajdzsáni egypár vég kartont, pamut- vagy vászonszövetet s más európai készítményeket. Egyik-másik igen jövedelmező üzletet űz, némelyiknek azonban csak annyi haszna van, hogy ebből az útiköltséget födözheti, melyen Imám Riza sírjához vándorolt, haszna gyanánt pedig a "meshedi" díszmelléknevet tekinti.
Engem, ki a turkesztáni városok nehéz, nyomasztó hangulatához voltam szokva, ez a kép csaknem elkábított. Egy karavánszerájba mentem, megmosakodtam, s rongymezemet annyira-amennyire rendbe szedtem, hogy mindenekelőtt a föntebb említett európai barátot, Dolmage ezredest fölkeressem. Meshed szent városában egy frengi után tudakozódni általában igen kellemetlen, s még inkább, ha a kérdezősködő egyszersmind hadzsi is, aminek külső jelvényei rajtam szemlélhetők voltak. Sok ide s tova járás-kelés után végre ráakadtam a kapura, s vajon ki írhatná le lelkem állapotát, mellyel a vaskilincset kopogtatás végett megragadtam. Egy szolga jelent meg, de alig vetett rám egy tekintetet, s aztán egypár szitok és káromlás közben bevágta az ajtót orrom előtt. Zörgettem másodszor is, ugyanazon alak jelent meg újólag. Most azonban be sem vártam kérdését, hanem erőszakosan berohantam az udvarra.
- Ki vagy te, hadzsi? Mit akarsz? - dörgött amaz felém. - Mi kereseted neked az én uramnál? Nem tudod-e, hogy ő hitetlen?
- Akár hivő, akár hitetlen - kiáltottam haraggal -, lódulj gyorsan, hívd ide uradat, és mondd neki, hogy vendége érkezett Bokharából!
A szolga távozott. Eközben én egy szobába léptem, s mily nagy volt örömöm, hogy újólag széket és asztalt, európai életmódra mutató eszközöket láthattam. Úgy álltam meg ott, mint valami szent ereklyék előtt, sokáig nedves szemmel néztem, úgyhogy ama hírlap, mely az asztalon feküdt, majdnem elkerülte figyelmemet. A sztambuli "Levant Herald" egy száma volt. Mily roppant tömeg újdonságra akadtak benne szemeim!
Mélyen olvasásba voltam merülve, midőn egyszerre az ifjú brit állott előttem európai katonai egyenruhában. Bámulva nézett rám, s nem tudott felismerni. Sokáig némán és mozdulatlanul álltunk szemben egymással. S mikor láttam, hogy semmiképpen sem emlékszik reám, ámbár efölött, külsőm rettenetes eltorzítása folytán, egy cseppet sem csodálkozhattam: "What, you don't recognize me?" (Hogyan! S ön nem ismer rám?) felkiáltással szakítottam félbe a hallgatást. Hangom újra felidézte lelke előtt személyemet s kalandjaimat, melyeket némely részben ismert. Minden felelet nélkül felém rohant, átölelt, s úgy sírt, mint a gyermek, midőn nyomorult külsőmre tekintett.
Maga ez az első ölelés azon apró állatocskák egész csoportjával lepte őt el, melyek az én ruházatomon hemzsegtenek. Keveset ügyelt rá, hanem azon kérdései: "Az isten szent szerelmére, mit cselekedett ön, mi lett önből?" - csakhamar meggyőzhettek afelől, mily nyomokat hagyott e veszedelmes tréfa külsőmön. Egész késő estig folyt beszélgetésem. Könnyű lesz megérteni, hogy a szenvedések ezen képe mily rokonszenves szánalomra gerjesztette az európai érző szívét. Nyugaton a nemzetiség és az állás árnyalatai elválasztanak egymástól bennünket; de a távol keleten ahány európai, úgyszólván mindannyi vérrokon. Dolmage ezredes kitűnőleg bebizonyította ezt. Négyheti ott tartózkodásom alatt nem egy alkalmatlanságot okoztam neki, s mindamellett oly szíves volt hozzám, jótéteményeivel úgy elhalmozott, s képessé tett arra, hogy további utamat újult erővel folytathassam.
A megpihenés első napjai után Meshed, keleti Perzsiának ezen oly sok tekintetben érdekes városa, más szempontból is magára kezdte vonni figyelmemet.
Ami a különféle nevezetességeket illeti, alig tudtam elhatározni magamat, hogy szemlémet a történelmi, vagy a vallásos, avagy az irodalmi emlékekkel kezdjem-e. A Szahn-i serifbe való első beléptemkor bámész tekintetem által több éhes szejdet vontam körömbe, kik a legélénkebben ajánlkoztak a szent sír minden látványosságát megmutogatni. Különös, gondoltam magamban, Conolly, Fraser, Burnes, Khanikov, sőt maga a hivatalosan járó Eatswick távolról is csak alig-alig vethettek egy pillantást a szentélyre. Azok százakat elfizettek volna örömest, ha beléphettek volna - engem pedig úgyszólván kényszerítenek a belépésre. Azonban ezen iszlámi szentségeken, tízhónapi pszeudo-zarándokságomon keresztül, valami fárasztó volt; a tolakodással felajánlott szolgálatkészséget visszautasítván tehát, egyedül látogattam meg a Szahn-i serif mellett balra fekvő sírt és a fenséges Govher-Sah mecsetét.

1) Imám Riza, Imám Musza fia, mint magas származású alevita, az akkor még rejtőző síita felekezethez való nagy ragaszkodása miatt Harun al Rasid fiának, Meemun kalifának féltékenységét és irigységét vonta magára, ki őt Tuszba, a mai Meshedhez közel fekvő városba száműzte. De minthogy amaz itt is általános tisztelet tárgya volt, azt mondják, hogy a kalifa megmérgeztette. Halálát vértanúságnak tekintik, s a város ezen okon nyerte Meshed, azaz: vértanúság helye nevezetét.

 

Huszonegyedik fejezet

Meshed meg az ottani szent sír leírása és utazásom folytatása

A sír,(1) melyet kívülről úgy mint belülről, arany borít, az iszlám világnak kétségkívül leggazdagabbika, s maga Medina, Nedzsef (hol Ali nyugszik), Kerbela (hol Imám Hüszejn szendereg) és Kum is (hol Fatimának, Imám Riza nővérének hamvai porladoznak) mögötte állanak a pompa és gazdagság tekintetében.
S bár építtetése óta több ízben kirabolták,(2) mindamellett a kupola, a tornyok s a belső tömör rácsozat mind e napiglan töméntelen kincset rejtenek. Azonkívül a falakra a legritkább drágaságok aggatvák, melyeket a buzgó síiták ezen szentjük iránti szeretetből hoztak ide áldozatul. Itt egy gyémánt forgó, gyémánt tollbokréta (dzsikka), amott rubintokkal és smaragdokkal kivert kard és pajzs, drága antik karperecek, nagy, tömör gyertyatartók, igen nagy értékű nyakékek; ezek és hasonló ékességek oly vakító hatással vannak a belépőre, hogy azt sem tudja, vajon a dóm mesterséges építését nézze-e, vagy a tarka színű ablakokat, a gazdag arabeszkeket, a gyémánttal kivarrt, drága szőnyegeket, a vastag, tömör ezüst rácsozatot, vagy a nyüzsgő áhítatos tömeget. Pedig mégis e legutóbbi a legérdekesebb.
Milyen töredelmességgel, milyen áhítattal s alázattal, s milyen lelkesültséggel és örömmel áll meg itt a síita! A rostélyrudakról imádságos táblák függnek alá, melyeken a szokásos imádságok láthatók; mindegyik előtt az áhítatoskodók egy-egy csoportja gyülekezett össze, kik részint maguk imádkoznak, részint a mondolónak utána mondják az imádságot, s úgy zokognak és jajgatnak, mintha a paradicsom kapujánál az örök üdvösségért esdekelnének. A vad bakhtirái és kurd, az alattomos iszfaháni és sirázi, az egyszerű török Azerbajdzsánból, az elfogódott közép-ázsiai, magas rangú kánok és mirzák, szegény pórok és szolgák, mindez tarka vegyülékében van itt együtt, s valóban rendkívüli és lélekemelő tekintet látni, hogy Ázsia e durva népei mily magukra erőszakolt gyengédséggel csókolják meg a rácsozatot, a padlót, s kivált a rostélyajtóról aláfüggő nagy lakatot.
Csak a papok és szejdek józanok a közlelkesültség között. Ezeket csak a fillérek érdeklik. Oda tolakodnak az áhítatoskodókhoz, s nem távoznak addig, míg üdvkívánataik s más egyéb szolgálattételeik után az óhajtott kis pénzt meg nem nyerték. Ha a zarándok, háttal menve a fehér márványlépcsőt mély áhítattal megcsókolá, és a sírnak bensejét odahagyta, akkor szerezte meg a meshedi nevet, azon címet, melyet pecsétjén és sírján visel, melyet praedicatum gyanánt mindig neve elé tűz, s mely nevének ugyanannyi kenetet, személyének ugyanoly fényt kölcsönöz, mint a hadzsi cím. A szabadba érve a zarándok rendesen föllélegzik; szeme örömtől csillog, s most már túl boldog, mert nemcsak minden bűnének terhétől szabadult meg, hanem egész jövendő életét nyugodtan és biztosan folytathatja ezentúl.
A Govher-Sah mecsetét, mely ugyanazon udvarban áll Imám Riza sírjával szemközt, inkább a művészet, semmint gazdagsága teszi nevezetessé. A magas portálé, tarka kási műben (mázos téglákból), ha a napsugarak ráesnek, pompás színeivel valóságos varázstekintetet nyújt, s valóban jó darabig vitában voltam magammal, vajon a szamarkandi vagy a herati hasonló műemléknek adjam-e az elsőséget. Bizonyos, hogy a mecsetet, Sahrukh Mirza idejében, ha nem is ugyanazon mesterek, de mindenesetre hasonló stílben építették. A Medresze Hanim romjai Szamarkandban s úgyszintén Heratban a moszallán levők talán fényesebbek s pompásabbak voltak, de szebbek aligha lehettek. Bensejében is a kási mű a túlnyomó. Arany és ezüst szintén láthatók ugyan, de valóban igaza van a perzsának, ha azt mondja, hogy Imám Riza sírja fejedelmi, emez pedig művészi.
E pompás épületekből kilépvén, a többi koldusok és zarándokok áradata Imám Riza refektóriuma vagy, amint a bennszülöttek mondják, Asbazkhane Hazret (őfensége, őmagassága konyhája) felé vont. A hazret, mint őszentségét par excellence nevezik, rendkívül gazdagnak tartatik. Vannak fürdői, karavánszerájai, bazárjai, éttermei, szappanfőzői egyszóval minden, amit a hozzá tóduló vendégek kényelme igényel. Minden jövevény lehet vendége, de csak hét napon által. A gazdagabbak, természetesen megköszönik, de a szegényebbek ritkán utasítják el maguktól, őmagassága piláfjából a szokásos hét napon át lakmározni.
Ámbár Dolmage barátom konyhája semmi kívánni valót nem hagyott, meg nem állhattam kíváncsiságból, hogy hadzsi szerepemet még ez egyszer igénybe ne vegyem. Minthogy még mindig bokharai öltönyömbe voltam öltözve, senki előtt sem lehetett feltűnő, hogy a többi síita és szunnita dervisek sorába guggoltam. A nagy teremben várakoztunk egy ideig, míg végre a szolgák csoportja párolgó rizzsel telt tálakkal megjelent. Csodákat szokás beszélni ez eledel hatása, ízletessége és áldása felől, az avas zsír és romlott rizs azonban engem legalább egészen az ellenkezőről győztek meg. Több társamhoz hasonlóan belenyúldoztam ugyan én is öklömmel a tálba, de tartalmának élvezetétől volt gondom megóvni magamat, s szívem egésze teljességéből örültem, midőn asztal bontatván s a szokásos adományok megadatván, távozhattam.
Egyébiránt azt hiszem, hogy a pénzsóvár perzsa előtt inkább az Imám Rizának tulajdonított mesés gazdagságban fekszik fő oka az iránta való tiszteletnek, semmint fennen híresztelt szentségben, vagy a sérthetetlen asyljogban. A szent helyre csupán igazhívők léphetnek. Hinduk, örmények, zsidók még puszta tekintetükkel sem közelíthetnek, szemük hatása még ötszáz lépésnyi távolból is megszeplősítő, megszentségtelenítő.
Éppen a zsidókról szólván, meg kell említenem, milyen meglepetésben részesített engem Meshedben Izraelnek egyik maradéka, kit bokharai útitársamul ismertem. Midőn az utcára odakiáltottam rá: "jahudi! jahudi!", reszketve közelített, s így szólott: "Az Istenre kérlek, hadzsi, ne hívj itt jahudinak engemet. Mesheden kívül törzsemhez tartozom ugyan, hanem itt a mohamedánt kell játszanom." A zsidók félelmének és alakoskodásának e következő történet szolgál alapul: egy zsidó nő, kinek több évvel ezelőtt valami kiütés volt a kezén, tanácskérni perzsa orvoshoz ment, s minthogy ez azt ajánlotta neki, dugja kezét valami éppen akkor leölt kutyának beleibe, amaz végre is, minden vonakodása dacára, kénytelen volt e szegény utcai állatok egyikét elcsípetni és feláldozni. Szerencsétlenségére a gyógykísérlet éppen azon napra esett, melyen a mohamedánok az ejd-i kurbánt (áldozatünnepet) ülték.
A történet híre csakhamar elterjedt, s könnyű volt a rosszakaratnak és irigységnek a kutya ezen megölését az igazhívők szertartása kigúnyolására és gyalázására magyarázni. A csupán alkalmat leső tömeg dühödten rohant most a zsidó városrészre, s kénye-kedve szerint gyilkolt, rabolt és fosztogatott. Akik puszta életüket megmenthették, kénytelenek voltak az iszlám karjaiba vetni magukat, hogy megélhessenek. Amint könnyen gondolható, ezen kényszerült áttérés csak Meshed falain belül volt érvényes, azokon túl a zsidó is hű maradt vallásához, s bár idők folytán s az európai befolyás következtében a türelmetlenség némileg csökkent is, a szent város falain belül a zsidó mégiscsak mohamedánnak akar látszani.
Igen komikusnak tűnt föl előttem, hogy ruházatom és beszédem után - hosszas gyakorlat folytán mintegy természetemmé vált a közép-ázsiai tájszólás - a többi zarándoktárs valóságos bokharainak tartott. Hiába mentegetőztem, hogy én a szép Sztambul fia vagyok, furfangosan viszonozták mindig: "Ismerjük már a bokharaiakat: itt minálunk színt akartok változtatni, minthogy kegyetlenségeitekért visszatorlástól tartotok. De hiábavaló minden törekvéstek! Mégis tudjuk mi, kik vagytok." Meshedben tehát bokharai, Bokharában meshedi, az úton orosz, európai vagy más egyéb misztikus jellem! Mivé nem tesznek még az emberek? Azonban ezen sejtelmek és gyanítások, szerencsémre itt, hol legalább a kormányrendszernek mégis némi árnyalata van, nemigen veszélyesek. A távol Ázsiában inkognitó minden, kiváltképpen pedig az utazó.
Hat hétig utaztam egyikkel s másikkal, ki majd kereskedőnek, majd mollának, majd zarándoknak mondta magát; emberekkel, kik a legbensőbb viszonyban éltek egymással, kik apának és fiúnak, vagy testvérekül mutatták be magukat, s mikor Perzsiába jutottunk, oda, hol a közép-ázsiai terrorizmus megszűnik, az egész világ egyszerre átváltozott. Akit koldusnak ismertem, gazdag kalmárrá változott, a kereskedő viszont szegény kalandorrá. Az előbbi látszólagos urává tette útja közben az utóbbit, hogy a sóvár tekinteteket elfordítsa magáról. Kemény földön aludt, míg a másik gazdag nyugágyon pihent. Azok, kiknek nyelvéből, arcából, öltözékéből s közép-ázsiait véltem kivehetni, egyszerre telivér perzsákká váltak, s ezen átalakulások emellett oly tökéletesek, oly csalékonyak, hogy az ember előbbeni legjobb ismerősét is alig meri újból megszólítani; szakadatlan csalódások képe környez bennünket, s így magasan dobogott fel szívem azon gondolatnál: elhagyom nemsokára a csalódások és alakoskodások ezen világát, s nyugat felé vonulok, mely minden bűne és minden visszaélései dacára oly végtelen magasan áll fölötte az ős keletnek; nyugat felé, hol az én hazám, vágyaimnak forrón óhajtott célja fekszik.
A kormányzó helytartó által jól fogadva, megtisztelésekkel és ajándékokkal elhalmozva, nyugodtan foghattam hozzá, Teherán felé folytatandó utamra felkészülni. S bár ez utóbbi város Meshedtől harminc napi járásra fekszik, s a tél e hosszas úton való lovaglást jóformán kellemetlenné teszi, mégis túl boldog voltam abban a pillanatban, mikor a városkapun át kilovagoltam.
Mielőtt a szent városnak végbúcsút mondtam, kirándulást tettem Firdauszinek, a legnagyobb iráni költőnek sírjához, melynek helyét a várostól nyugatra fekvő Tusz romjai közt mutatják. A sír igen igénytelen, pedig alatta a világ egyik legnagyobb nemzeti költője fekszik, ki népének történetét 60 000 versben énekelte meg, anélkül hogy nyelvezetébe kettőnél több idegen - arab - szót vegyített volna, pedig azon idők perzsa szólama - mint a jelenkori is - tíz szó között bizonyára legalábbis négy arabot tartalmazott. Ő hív iráni akart maradni, s gyalázatnak tekintette népe elnyomóinak nyelvét használni. Firdauszi jellemére nézve is valóságos ritkaság Ázsiában.
Szultán Mahmud, a Gaznevida, a megígért nagy összeg helyett csupán 30 drachmát küldött neki. A költő sértve érezte magást, s minthogy éppen fürdött, szolgái közt osztotta szét azonnal az egész küldeményt. Utóbb, mondják, a fejedelem megbánta tettét; s mikor aztán egy kincsekkel megrakott karavánt küldött hozzája, ez éppen a költő temetése gyászmenetével találkozott. Leánya is visszautasította a hálátlan fejedelem adományát. A kincset visszavitték; a költő becsületben halt meg, de a fejedelem nevét örök gyalázat bélyegzi, mert az a szatíra:
"Ó, Sah Mahmud, ha te senkit
nem félsz, féld az Istent!"
még soká, soká fog élni a nép ajkán. Mily roppant különbség a nagy költő és a mai perzsák között!
Perzsiában, valamint minden az uralkodó személyétől függ, éppen úgy az utak biztonsága és kényelme is a tartományt kormányzó tiszteknek tulajdonítandó. Meshedből Teheránba utazni, mindig vakmerő vállalatnak szokták tekinteni; de kiváltképpen Khoraszán az, hol a turkománoktól, beludzsoktól és kurdoktól való félelem, főleg a félénk perzsának, nem csekély aggodalmat okoz. Azon időben, mikor én tettem meg ez utat, e vidéken Murad Mirza parancsnokoskodott, kit az ország kardjának neveztek. Erélyes és tehetséges ember volt, s egyéb magasztaláson kívül, melyekkel méltán illették, az a mondás járta, hogy "valami kis gyermek is nyugodtan haladhatna az úton, arannyal telt tányérral a fején", ami egyrészről legméltóbb elismerése az ország biztonsága érdekében elkövetett fáradozásainak, másrészről a legnagyobb felbátorítás az általános közlekedésre.
Jókedvűen keltem útra tatárom társaságában. Nisapurba két út vezet, az egyik hegyes tájon, a másik valamivel síkabb dombvidéken. Az utóbbit választottam. Jó paripámon haladva, tatárom kíséretében, kinek lova a szükséges utazó készletekkel gazdagon meg volt rakva, a szerencsés visszatérés érzelmei s a jól felszerelt utazás kellemei ritka vidámságra gerjesztettek. Az ember rendesen találkozik zarándokok vagy más árucikkek karavánjaival, s ilyen alkalommal rendesen kölcsönös köszöntés szokott történni. Mily nagy volt bámulásom, midőn az egyik karaván vezetőjében, mely déli Perzsiából a szent város felé vonult, ugyanazt a sirázit ismertem fel, kinek társaságában két évvel azelőtt Persepolis, Naks-i Rusztem, s a felséges Háfiz szép szülővárosa(3) romjait szemlélgetem. Ha az ember Ázsiában valakivel huzamosabb ideig utazik együtt, már azt fél rokonnak szokás tekinteni. A becsületes sirázi kimondhatatlanul örvendett, mikor fölismert; a karavánnak bele kellett nyugodni egy kis óranegyednyi megállapodásba, s míg mi a homokos földön a barátságos kaljánt (a perzsa pipát) szippantgattuk, a szép múltnak sok kedves képe elevenült meg lelkem előtt. Felséges emlékei az óperzsa civilizációnak! Mennyire áthatott, mennyire fellelkesített a reátok való visszaemlékezés! Valerián, láncaival, Sápúr, büszke alakjával, a jótékony Ormuzd, mind e művészi domborművek délibábként látszottak előttem lebegni a levegőben; de most ezerszerte nagyobb volt varázsuk, hiszen a mesés Baktria és Szogdia - e rémhelyek még Nagy Sándor csapataira nézve is - hátam mögött voltak.
Meg kellett ígérnem a jó sirázinak, hogy szülőföldjét nemsokára újra meglátogatom; s miután az ígéret megnyugtatta, elváltunk. Ily vidám haladás közben töltvén az első napot, ez éppenséggel nem fárasztott ki engemet; éjszakára a Serifabád állomásra érkeztem. Ez az első est volt, melyet jól fölszerelt utasképpen tölthettem. Eddigelé a fát a lisztet össze kellett koldulnom, s a nyugvóhelyért áldást s imákat mondanom; félnem kellett, hogy a házból étlen fognak elutasítani. Most azonban úr voltam; büszkén lovagoltam be a postaházba, s nyers hangon foglaltam szállást; mert ámbár külsőmre nézve egészen keletinek látszottam, a postamester csakhamar észrevette, hogy olyan utazóval van dolga, ki szabadon rendelkezik az élet hatalmas varázsitalával. S mit nem tenne meg a perzsa pénzért. Tatárom ízletes estebédet készített; rizs, cukor, zsír, hús - volt minden bőven; a szegény jó özbeg szemei örömtől csillogtak, midőn, a múltak emléke mellett, az őt körülvevő gazdagságra tekintett; s vacsoránk is, bár nem lukulluszi, mindamellett elég jó volt, legalább egy perzsa állomáshoz aránylag.
A jövő reggel a kilenc mérföldre fekvő Kademgjáhba kellett eljutnunk. Khoraszánban kilenc ferszakh igen sok, amint a példabeszéd tartja: abban a tartományban oly végtelen hosszú a mérföld, mint az asszonycsacsogás, és aki mérte, annak elszakadt a lánca. Az európai utazók általában sokat panaszkodnak a hosszadalmas utakról. De mi volt nekem mind ez apró-cseprő nehézség, aki a gyötrelmes Turkesztánból érkeztem. Egészen egyedül tatárommal, jól felfegyverkezve és lóval ellátva, még csak most élveztem igazán a valódi utazás örömeit, s ó, ti, akik zárt vagonban, a legforróbb júliusi melegben a kormos, poros konduktor arcában vagytok kénytelenek gyönyörködni, tudjátok-e ti, mi az igazi utazás? Jobb a ti kitömött támlányszéketeknél a jó nyereg. Az ember szabadon mozog, minden akadály nélkül; "Baedekerje" a kantárszár, törvénye a kard, s hatósága - amely védi - a puskája; szabad vele mindenki, de ő is szabad mindenkivel; s ha még az ország nyelvét és szokásait is ismeri, ha tolmácsot, ajánló iratokat és védősereget nélkülözhet, akkor utazása valóban felséges! Egész nap a szabad légben lévén, déli nyugalma kétszerte oly édes, s ki írhatná le az estnek boldogságát, mikor az utas a pihenőhelyen ott ül közel legelésző lovához, nyergétől és úti készleteitől környezve, szemben a vígan lobogó tűzzel, melyen estebédje készül! A leáldozó nap búcsúsugarai hiába versenyeznek az örömnek azon fényével, mely szemeiből tündököl! A napi járás után oly mondhatatlanul jólesik az estebéd! A szabad égboltozat csillaghímes mennyezete alatt százszorta üdítőbb az álom, mint a hercegileg berendezett hálószobák pazar fénnyel elhalmozott nyugágyain!
Kademgjáh, második állomásom neve, lábnyomot jelent, és szent búcsújáróhely, hol a vallásos meggyőződés a kemény márványkövön az egykor állott Ali lábnyomait véli fölfedezni. Az ilyen szent lábnyomok keleten nem tartoznak a ritkaságok közé. Keresztények, mohamedánok és buddhaimádók egyaránt szenteknek tartanak ilyeket, számtalan ilyen találkozik, s én csak mindig azon csodálkoztam, hogyan lehetnek e csoda emlékjelek oly tágas terjedelműek, hogy az ember hajlandó volna inkább valami óriás elefánt lábnyomainak tartani. De a vallásos rajongásnak kevés gondja van a logikára és az alaki szépségre. Sirázban például van egy ilyen három lábnyi hosszú lábnyom; a herati szintén akkora; hasonlóképpen a Sinai-hegyen, sőt a távoli Khotanban és a kínai tatárságban is mutatnak ilyen lábnyomokat; az utóbbit a hagyomány szerint a szent Dzsáfer bin Szádik hagyta volna. Ezzel a szőrszálhasogatással azonban keveset gondol a jámbor. Mundus vult decipi, ergo decipiatur.
E szent helyek véduralma alatt sok és számos tanya álla kegyes zarándokok számára. Ezek egyikét én is elfoglaltam egész kényelemmel, s a nyárfák árnyékában már-már teaiváshoz fogtam, midőn egy pap jelent meg, engemet fontos, kegyes arccal a szent hely megszemlélésére serkenteni. Minthogy a papnak ez idő szerint egy csésze teára volt szüksége, ezen óhajtását teljesítettem. További tolakodása azonban azt bizonyította, hogy pénzbeli kívánságai is vannak, s minthogy a hideg márványkő, mely a szent nyomokat viseli, annyival kevésbé érdekelt, mert utam közben sok ilyet volt alkalmam megismerni, mit tehettem egyebet, mint néhány krán odavetése által a vendégtől s a szent kötelesség teljesítésétől menekültem.
A harmadik napi járat alacsony dombvidéken vezet át, az egész Perzsiában, sőt, mondhatnám, az egész Ázsiában oly híres Nisapur síkon. Dzsölge-i Nisapur (Nisapur síkja) a perzsa szemében a szépség és gazdagság netovábbja. Neki ott tisztább a levegő és illatosabb, mint bárhol másutt, ennek vize legédesebb a világon, ennek terményei páratlanok az egész teremtésben, s ha még büszke örömmel odamutat az északkeletre fekvő hegységre, mely türkizbányákban és nemesércekben bővelkedik, könnyen érthető, hogyan tündökölhet szeme, mikor szülőföldének e tájékáról beszél. Reám mind a sík, mind a közepén fekvő város kellemes benyomást gyakorolt ugyan, de éppenséggel nem valami elvarázslót. A történelmi nevezetességek eszembe sem jutottak volna, ha útközben egy perzsára nem akadok, ki az idegent csakhamar fölfedezvén bennem, közelebb jött lovával, s minden fölkérés nélkül túlságos áradozással dicsérte szülővárosát.
"Mit használnak szavaid? - kiáltottam. - Nézzed e szétszórt romokat! Mered-e ezt virágzó állapotnak mondani? Nézd e védbástyákat, melyeket a földmíves a turkománok rablásai ellen emelt, ezt mondod te virágzó műveltségnek?" De a perzsa nem hagyta magát megzavarni, és megjegyzéseimre süket maradt. Hogy a műveltség képe teljes legyen, s minden gunyoros megjegyzésem dacára ezernyi faluról és vízvezetékről szólt, melyek e síkságon találhatók.
Nem sokkal jelentékenyebbnek találtam magát Nisapur városát sem. A bazár meglehetősen tele van európai és perzsa árucikkekkel, s mégis hiába keresi itt az utazó a gazdagságnak és az építési emlékeknek azon nyomait, miket a keleti történet írói olyannyira magasztalnak. A város egyedüli nevezetességét a türkizköszörülők képezik, minő több van itt. Természetes állapotában ez a drágakő szürkés színű, s annyira magasztalt égszínkék színezetét csakis gyakori köszörülés után nyeri. Minél sötétebb a kékje, minél magasabb az alakja, minél simább a felülete, becse annál nagyobb. Az ereket már hibáknak tekintik; különös tünemény, hogy némely kő egypár nappal a köszörülés után színét elveszti. A tapasztalatlan vevő, ki előtt e körülmény ismeretlen, a perzsa csalárdságnak igen könnyen áldozatává lesz, s nem egy zarándokkal történik meg, hogy Nisapurban a legszebb türkizt veszi, s mire hazaér, azt mint bágyadtat és színehagyottat akár elvetheti. E bányák ma már távolról sem oly jövedelmezők, mint annakelőtte: mind valamennyi együttesen kétezer arany csekély árért van bérbe adva; s maga a türkizkereskedés is, melyet hajdan Európával, kiváltképpen pedig Oroszországgal nagyban űztek, igen nagyon csökkent.
Mielőtt Nisapurt alhagynók, még két hírneves költőről kell megemlékeznünk, kiknek sírja által Iránnak ezen városa nem kevéssé érzi magát megtisztelve. Az egyik Ferideddin Attar, a nagy misztikus és bölcsész, ki a Mantik et-tejr (madarak logikája) című érdekes munkát írta. Ebben a tollas világ minden faja fel van sorolva, melyek létük oka megtudásának kíváncsiságától gyötörve, epedő ajakkal keresik az igazság forrását. Ez a fontos kérdés sast, keselyűt, sólymot, hollót, galambot, gerlicét és csalogányt - mind valamennyit egyaránt érdekli. Hudhudot, Salamon mindentudó, varázsló madarát mint tanítót keresik fel, s a legcsodálatosabb párbeszédekben tőle kérnek tudósítást a kívánt dolgok felől. Ő a szerény szerepét játssza, bölcs tanácsokat ád, s arra az ösvényre vezeti a tömeget, amely Szimurghoz, a keletiek főnixéhez visz, mely egyszersmind a legmagasabb világosság jelképe. Hogy a madarak az emberiséget jelentik, Hudhud a prófétát és Szimurg a legfelsőbb istenséget, az magától értetik. A mű pompás keleti képdússága és számos szép egyes részlete által igen becses és nagyon érdekes.
A másik költő, kinek tetemei itt pihennek, Omar Khajjám, az előbbinek merev ellentéte. Valóságos ateista, amint a mi kegyeseink mondanák, Mohamed és az iszlám gonosz ajkú gúnyolója, ki a legnagyobba és legszebbet lábbal tapodja, s gúnnyal és szégyennel tetézi a legszentebb törvényeket és rendeleteket. Mindamellett Khajjámot épp annyira olvassák, mint a másikat; s éppen Perzsia azon országa Ázsiának, mely minden szélsőséget képviselvén, a keleti jelleget legvilágosabban föltünteti. Itt az istentagadó és a görnyedt kegyeskedő nem is valami szerfölötti szenvedélyességgel érintkezik egymással. Igen, Perzsia leghívebb képe a keleti életnek.

1) Imám Riza sírja fölé az épületet, mai alakjában, Sahrukh Mirza, Emír Timur fia emeltette. A város fénykorát a Szefevidák alatt érte el, kik Meshed fontosságát mind jobban és jobban emelni akarták, hogy a zarándokokat a mekkai, sokba kerülő vándorúttól elhajlítsák.
2) Mind e pusztítások között az özbegektől szenvedett Meshed a legtöbbet. 1587-ben Abdul Mumin, a bokharai kán vezérlete alatt ütöttek a városra, s a lakosság nagy részét foglyul vitték; kívülük még az afgánoktól és azon polgári háborúktól, melyek Meshed falain belül dúltak. Mondják, hogy Nádir fiai a sír fölötti dómnak 520 font nehéz aranygolyóját rabolták el; újabb időben a lázadó Szalar is sok drágaságot eltulajdonított.
3) Siráz

 

Huszonkettedik fejezet

Khoraszáni utam a tél közepén

Az út Nisapurból háromnapi járatig tart Szebrevárig. A közbenső állomásokat sokan leírták már, nem is valami különösen érdekesek, úgy maga a város sem, mely erős kőfallal körülvéve, meglehetősen termékeny síkságon fekszik. Szebzevártól négy nap kell Mezináig, melyet nevezetes állomásnak tartanak, minthogy itt kezdődik Khoraszán négy rémállomása: Abbaszabád(1), Mijandesd, MEjáme és Sahrud. Ez Perzsia négy rémállomása - ki ne hallott volna felőlük? Oly gazdagok a veszedelemben s a tarka, regényes történetekben, hogy méltán az iráni nép Scyllájának és Charybdisének mondhatók; aki nagy bátorságról akar szólani, nem szabad naplójából e négy nevet kihagynia. "De miért?" - kérdezi talán valaki.
A felelet igen egyszerű. Ezen állomások ott vannak ama nagy lapálynak a szélén, mely északra a turkomán sivatag felé nyúlik. Perzsiától sem hegy, sem folyó nem választja el a turkománokat, s minthogy a sivatag ez orv fiai vajmi kevés figyelemre méltatják a politikai határokat, becsapásaik igen gyakoriak, s éppen ez a négy hely az, melyen legtöbb bajt okoznak. Itt ritkán van csekély aratásuk, mert éppen ez a fő út visz Khoraszánba, s itt sűrűn járnak gazdagon megterhelt karavánok s jól fölszerelt zarándokok. A perzsa sohasem fárad bele, ha a turkománokkal való kalandok elbeszélésébe kezd. Ezen állomások egyikén, a többi között, ez az eset fordult elő:
Egy perzsa tábornok előre küldötte hatezer főből álló csapatát, s maga csak néhány pillanatra maradt el, hogy kaljánját kiszívhassa; mikor aztán kedvtöltése végeztével, egypár szolgától kísérve, emberei után indult, sebes lovaikkal rajta ütöttek a turkománok. Percek alatt kirabolták, elfogták, s néhány hét múlva Khívában 25 aranyért rabszolgának eladták.
Itt történt az is, hogy megtámadtak egy Imám Riza sírjához vándorló zarándokot; a rohamot messziről látta már, s csak annyi ideje volt még, hogy csekély vagyonkáját egy kő mögé rejthette; mikor Khívába vitték eladni, ezt írta gyengéd szívű hitvesének: "Kedves lelkem! Itt és itt, ilyen és ilyen kő alá negyven aranyat rejtettem. Küldj ide váltságdíjul harmincat belőle, a tízet pedig tedd el, míg a turkomán földről visszatérek, hol most rabszolgamunkát kell cselekednem."
A félelemre és óvatosságra mindenesetre elegendő ok van itt, de az irániak szerencsétlenségének fő oka mégis kivéltképp nevetséges gyávaságukban rejlik. A karavánok itt nagy tömegben szoktak összegyűlni; égő kanócos ágyúk s kivont fegyverű katonaság kíséri őket. Gyakran igen tetemes számmal vannak együtt, s mégis, mutatkozzék bár csak egy-két vakmerő rabló, azonnal elvesztik minden bátorságukat, eldobálják fegyvereiket, odaadják mindenüket, s végül még kezüket is odanyújtják azon békjók alá, melyekben nehéz és gyakran életfogytig tartó rabságra hurcolják őket.
Én ez állomáson egészen egyedül vonultam át, csupán tatárom kíséretében, amit európai soha még nem tett meg én előttem. Persze, intettek mindenfelől, hagyjak föl vele, de mit törődtem én turkesztáni öltözetemben a turkomán rablócsordákkal! Különösen tatárom tekintgetett epedve körül, ha talán földijeit megpillanthatná; s ha a puszta néhány fiával a síita földön találkoztunk volna is, azt hiszem, az ő hitükön levő mollát nemcsak hogy nem bántalmazták, hanem a rájuk mondott fátiháért (áldás) még gazdagon meg is ajándékoztak volna. Négy napig bolyongtam a sivatagon, az esthomályban egyszer utamat is eltévesztettem, de turkománt nem láttam; nem találkoztam mással, csak egypár reszkető perzsa útitársasággal. A turkománoktól való félelemnél sokkal inkább gyötört az állomások rettenetes hosszúsága, s kiváltképp az utolsó, Mejáme és Sahrud között, melyen tizenhat óra folyásáig ültem nyeregben. Ez egész Perzsiában, sőt, mondhatnám, egész Ázsiában a leghosszabb állomás, s lovat, embert rettenetesen kifáraszt.
Könnyen elgondolható tehát, mily fürkész tekintettel keresi az utazó a Sahrudot körülvevő kerteket. Minthogy a város hegyen épült, már több mérföldnyi távolságban látható. A fáradt lovag azt hiszi, hogy már közel jutott hozzá, de mily rettenetes a csalódás! Az első megpillantás után még öt mérföldet kell áthaladni, míg az ember kapuinál bevonulhat. Az út a legegyhangúbb, s a szemet semmi sem vonja magára; nyaranta, a teljes vízhiány mellett, kész gyötrelem lehet. Szerencsétlenségemre egy Sahrud közelébe eső falut néztem amannak, mely egy völgymélyedésben rejtezik képzelhető tehát, milyen ingerült voltam, midőn tévedésemről kellett meggyőződnöm, s midőn az óriási állomást még egy jó félórával kellett megtoldanom. Éjfél előtt ültem nyeregbe, s már több volt esti hat óránál, mikor átvonulván Sahrud gonosz kövezetén, a legjobb karavánszerájok egyikébe szállottam.
Lovam, a szegény pára, egészen ki volt merülve, nem kevésbé önmagam is, de amint a karavánszeráj négyszögében bágyadt tekintettel körülnéztem, legnagyobb bámulatomra Britannia egyik fiát pillantottam meg, egy valóságos angolt, aki igazi Manchester-arccal ült az egyik cella ajtajában. Magános brit Sahrudban, ez bizonyára ritkaság, több mint fél csoda! Én őrá bámultam, ő meg csodálkozó tekintettel méregetett engemet. Bokharai öltönyöm, rendkívüli bágyadtságom megzavarták flegmájában, s ki tudja, milyen véleményt táplált magában felőlem; én azonban, minden kimerültségem dacára ellene nem állhatván e rendkívüli találkozásnak, lankadt léptekkel közelítettem hozzá, s megszólítottam: "How are you, sir?" (Hogy van, uram?) Úgy látszik, nem értett meg, s én újra ismételtem kérdésemet. Akkor meglepetten szökött fel ültéből, s amint mondani szokás, arca mindenféle színt mutatott, s egy "Well I" (én ugyan) mondással fejezvén ki bámulatát, hebegő nyelvvel kérdezte. "Holt tanult ön angolul? Tán csak nem Indiában?"
Kíváncsiságát fokozni akarta, s remek tréfám is lett volna vele, de a hosszú úti-stáció tökéletesen elvette minden kedvemet. Megmondtam nekik ki vagyok. Öröme kimondhatatlan volt. Tatárom nagy bámulatára, ki engem még mindig igazhivőnek tartott, az angol megölelt, és hajlékába vezetett. Kedves estét töltöttünk együtt, s a következő napot az ő kedvéért pihenőnappá tettem; s kimondhatatlanul jólesett a jó embernek, hogy hat hónapi távollét után, messze az európai világtól, akadt valakire itt, Perzsia mélyén, akivel az ő kedves nyugatáról beszélhetett. Neve szegénynek, kit néhány hónappal e találkozás után megraboltak, s megöltek az úton: Longfield. Egy birminghami nagy kereskedőház ügyében járt itt pamutvétel végett, sok pénzt vitt magával rendesen, s elfeledte, mint, fájdalom, igen sokan, hogy Perzsia nem olyan polgárosult ország, aminőnek az európaiak sarlatán képviselői hazudozásai nyomán tartják, s hogy az útlevelekben és a király ajánló irataiban vajmi kevéssé lehet bizakodni.
Sahrud igen jelentékeny kereskedelmi város Mazanderán és Irak tartományok között; fölöttébb regényes, de igen rossz út vezet innen egész a Kaspi-tengerig. A környék vízdús, s kivált a Rud-i Sah (királypatak) igen szép, melynek tiszta és édes vize élénk morajjal hömpölyög át a városon. Karavánszerája több van, s ezek egyikében található a "Kavkaz" című orosz nagykereskedelmi társaságnak egy ügynöksége, mely újabb időben az Asztrahánon, Bakun és Asztrabádon át űzött beviteli kereskedelmével az angol kereskedelmet Khoraszánból majdnem teljesen kiszorította. Az orosz igen nagy befolyással bír a kamcsatkai öböltől kezdve egész Konstantinápolyig, s ez senkire nézve sem oly veszedelmes, mint a brit oroszlánra, melynek az orosz sas máris nagyon a sarkában van, s eljő az idő, mikor éles körmeit testébe is bele fogja vágni.
Innen Teherán még tizenegy napi távolban van. Az egész út biztos. állomásra állomás jő, s alig van valami figyelemre méltó, hacsak az a különbség nem, mely Irak és Khoraszán lakossága között vehető észre. Az utóbbi tartomány, szomszédja lévén Közép-Ázsiának, több durva szokást is átvett attól, míg ellenben Irakban a finom iráni műveltség mindig szembeötlő. Itt az utazót - természetesen csak akkor, ha nála pénzszagot éreznek - mindig a legnagyobb előzékenységgel fogadják, s mindent adnak, de úgy, mintha a világért sem pénzért cselekednék. A vendéget kellemes tüneménynek szokás tekinteni, meg is ajándékozzák a legudvariasabb hódolatok kíséretében - de jaj a tapasztalatlan erszényének!
Én, kinek dél-perzsiai utazásaim alkalmával volt módom az iráni illemet elegendőképp tanulmányozni, ilyen esetekben magam is játszottam az iránit: a komplimentumokat kommplimentumokkal viszonoztam, sőt még magasabb hangúakkal. Elfogadtam ugyan az ajándékokat, de virágnyelven kértem az adományozót, vegyen ő is részt adományaiban, s ez bombasztikus frázisaimnak, a Szádiból és más kedvenc költőiből idézett számos citációmnak csak alig tudott ellenállni. Megfeledkezett magáról, mohón nyúlt az ételek és gyümölcsök után, , melyeket a kohondzsán (fatálon) maga hozott elém, s gyakran jelentékeny fejcsóválás által adta tudtomra: "Efendi, te iránibb vagy magánál az iráninál, sokkal simább, semhogy megcsíphetnélek."
S valóban, Perzsiában az óvatosság nagyon is szükséges! Évszázados, sőt, mondhatnám, évezredes megrögzött szokások annyira megtanították Perzsia lakosait a ravaszság és külső finomság gyakorlatára, hogy a gondtalan európait sokszor a legegyszerűbb paraszt, sokszor még a legkisebb gyermek is kijátssza. Nyelv, mozdulat, izgés-mozgás együttműködik mind, hogy a helyi viszonyokba be nem avatottak félrevezettessenek. Kiváltképpen az európai az, aki elbizakodván civilizációja fölényében, a keletit lenézi, megveti, s így, amint igen könnyen gondolható, éppen ő az, akit legtöbbször jégre visznek, s rútul megcsalnak.
Minél közelebb jutottam Teheránhoz, az évszak annál zordonabbá változott; különben is december vége felé jártunk már, s bár a mélyedésekben hideg és fagy, keveset alkalmatlankodott, annyival inkább tette a magaslatokon, minthogy az égalji különbségek Perzsiában három-négy óra járásnyi távolokban máris igen észrevehetők. A zord idő kiváltképpen nagy aggodalmat okozott Gosen és Ahuán állomások között; mind a kettő hegyen fekvő, magányos postaház, melyek az utazók nagy számához képest alig adnak mindig elégséges menedéket. Gosenben oly szerencsés voltam, hogy a csaparkhánét (postaház) egészen üresnek találtam; meleg fala közt tehát teljesen átadtam magamat a kényelemnek, minthogy odakinn már valóban szigorú, mérges hideg volt. Ahuán felé már több helyütt hóra is akadtam, s a hideg északi szél gyakran leszállított lovamról, hogy lábamat menéssel melengessem. Mikor magába Ahuánba érkeztem, a hó már néhány lábnyi magas volt, s oly keményen megfagyott, hogy az út sok helyütt valóságos hótelepek között vezetett. Fedél és tüzelőfa, ezek valának legfőbb vágyaim, melyek a magányosan álló ház megpillantásakor keblemben támadtak, s bármily messze csapongott is tekintetem a hólepte, halmos vidéken, hajlékot, sőt csak egyetlen romot sem födözhettem föl.
Mint rendesen szokás, a csaparkhánéba figyelmet gerjesztő zörejjel csörtettünk be. A postamester igen udvarias volt, jó előjele a szállásnak, s mikor a nagyon kormos, de jól fedező szobába vezetett, egészen boldognak éreztem magamat, s csak fél füllel hallgattam szavaira, melyekben áradozva széltiben és hosszában elmondta, hogy Szipeh Szalarnak, a perzsa generalissimusnak és hadügyminiszternek hitvesét várja minden pillanatban, kinek Meshedből való visszatértében még ma, legföljebb holnap kell erre mennie. Szipeh Szalar asszonyság, amint gondolható, legalábbis negyven-ötven szolga kíséretében utazott; általa e szűk hajlékban meglepetni éppen nem volt valami nagy öröm; én azonban igen keveset törődtem most e fatális eshetőséggel, hanem lovammal egyetemben egészen kényelmemnek éltem. Mikor a kandallóban vidoran lobogott a tűz s a meleg tea a csészében párolgott, elfeledtem akkor a kiállott hideget, nem gondoltam többé rá, hogy valaki meglepjen, s jókedvűen hallgattam a vad Boreas süvöltését, mely, úgy látszik, meleg menhelyemen serkentgetni szándékozik engemet. A tea után jótékony meleget éreztem magam körül és magamban, s azért levetettem ruházatomat; egész élvezettel fogtam estebédemhez, a piláf és a csirkesült már majdnem készen volt, azonban mikor éjféltájban már-már lukulluszi vacsorámhoz kezdtem, a szélzúgás közepette lódobogás és hangok nesze ütötte meg fülemet.

1) Ezen állomásokat éppen nem mondhatjuk szabadon választott lakóhelyeknek, minthogy a falaik közé zárkózott lakosok földmíveléssel nem mernek foglalkozni, s a kormány csak az utak fenntartása végett lakatja őket e négy helységben. Abbaszád például éppen olyan gyarmat, melyet kiválólag e célból telepítettek; a lakosság georgiai származású, és sok van még arcában a kaukázusi faj sajátságaiból, bár, mint nekem egyikük mondta, a nép szépsége folytonosan csökken, minthogy itt a híres kakhétai bor, a Kaukázus tokajija, egészen hiányzik.

 

Huszonharmadik fejezet

Ahuántól Teheránig

Alig volt annyi időm, hogy felugorjam, s a csoport fegyverzörej, szitkolózás, tombolás és kiabálás közben máris leszállott - természetesen elreteszelt - ajtóm előtt. "Holla, hó! Fel! Ki innen! Ki van itt? Szipeh Szalar neje, a fejedelmi vérből származó hercegasszony érkezett meg! Rögtön távozzék mindenki!" Ki-ki tudni fogja, hogy ajtómat nem nyitottam meg azonnal. A lovagok megkérdezték a postamestert, ki van odabenn, s mikor tudomásukra esett, hogy egy hadzsi, s még hozzá szunnita, akkor valamennyi karddal és puskatussal dörömbölt ajtómon, s azt kiabálták: "Hej, hadzsi! Elhordd magad, ha azt nem akarod, hogy lisztté őröljük csontjaidat."
Kritikus, de nagyon kritikus pillanat volt ez. Azt az egyetlen menhelyet elhagyni, hol az ember oly jól érzi magát, s a zordon hidegben az éjet szabadon tölteni, ez mindenesetre igen kellemetlen tréfa, s talán a meglepetés és a hirtelen történt megzavartatás indított arra a vakmerő gondolatra, hogy ne engedjek, hanem viadalra keljek. Tatárom, ki együtt volt a szobában velem, elhalványodott. Felugrottam ülőhelyemből, puskát s kardot ragadtam, tatáromnak a pisztolyt nyomtam kezébe, azzal a meghagyással, hogy az első adott jelre tüzet nyisson; így közelítettem az ajtóhoz, azon szilárd elhatározással, hogy az első betörőt haladéktalanul lelövöm. Úgy látszik, odakinn megsejtették szándékomat, mert alkudozni kezdtek, sőt észrevettem azt is, hogy az ostromlókat elegáns perzsa beszédem csakhamar meggyőzte a párbeszédek közben afelől, hogy tévedtek, midőn engem bokharainak tartottak.
- De hát ki vagy te igazán? Beszélj! Úgy látszik, te nem vagy hadzsi! - hangzott kívülről.
- Mit, hadzsi! Ki a hadzsi? - kiáltottam. - Félre a gúnynevekkel! Nem vagyok én sem bokharai, sem perzsa, hanem van szerencsém európainak lenni! Nevem Vámbéry száhib!
Ezen szavakra odakünn csend állott be egy pillanatra. Ez, úgy látszott, meglepte amazokat, de még jobban tatáromat, ki az ő hadzsi-társától most hallotta e nevet legelőször, a kegyes muzulmán tulajdon ajkairól azt a vallomást, hogy ő nem igazhivő. Halálsápadtan, nagyra meredt szemmel bámult reám. Két tűz közé jutottam. Egy jelentékeny kacsintás azonban megnyugtatta útitársamat, a perzsák alantabb hangon kezdték aztán; az európai név, a keletiek e nagy rémszava, villanyos hatású mindenütt.
A piszkálódást udvariasság, a fenyegetéseket kérelem váltotta föl, s midőn végre könyörögve kértek, hogy legalább csak a főlovagok kettejét fogadjam szobámba, a többiek szívesen megelégszenek istállóval és kamrával, megnyitottam az ajtót a remegő perzsák előtt. Arcom vonásai illusztrációiul szolgáltak előbbi állításomnak. Az egymás közt váltott szavak mindig élénkebbek, de barátságosabbak lettek, s valami félóra múlva az én perzsáim araktól (pálinka) mámorosan egy sarokba vonultak, s úgy horkoltak, mint lovaim. Tatárom megnyugtatására kellett néhány felvilágosítással szolgálnom; a jó fiú szívesen hajolt. S mikor a jövő reggel a jeges halomtájat elhagytam, s Damgan barátságosabb, sík lapályán folytattam utamat, elszörnyedve gondolék a múlt éji kalandra, s az ahuáni éji szállást bizony nem egyhamar fogom elfeledni.
Damgant sokan a régi Hekatompylénak (száz kapus város) tartják, s ez olyan állítás, melyet régiségbúváraink mindenáron érvényre akarnak juttatni, bár az egész környéken semmi nyoma sincs olyan város romjainak, melybe száz kapu vezetett volna. Görögnek és perzsának, kik a fillentésben jóformán megegyeznek egymással, csak kötve kell hinni.
A száz kapuból nyolcvanat bízvást elengedek, de a mai igénytelen Damganban csak egy húsz kapus hajdani várost is aligha lehet fölfedezni. Az egész helység nemigen számít többet ezer háznál, s a puszta bazár közepén álló szegényes két karavánszeráj eléggé megbizonyítja, hogy kereskedelmi szempontból e hely távolról sem oly fontos, mint sokan hiszik.
Fraser, az angol utazó sajnálja, hogy a csihil dukhterán (negyven szűz) vagy csihil szerán (negyven fő) talányát, kik egy sírba temetve pihennek, senki sem tudja neki megfejteni. A muzulmán előtt szent szám a negyven, de szent kiváltképpen a perzsa előtt, és a csihilten, a negyven ember, kiket a mohamedán monda szerint Mózes levert, s azután újra föltámasztott, számtalan helyen föltalálható. Nevezetes a dologban azonban az, hogy itt, Damganban, éppen a hölgyvilágot emelték a vértanúi méltóságra, s ez a körülmény Damganban sokkal feltűnőbb lehet, mint talán Kölnben, minthogy amannak hölgyvilága, nem nagyon szigorú erkölcsössége folytán, az egész környéken meglehetősen rossz hírben áll.
Damgantól két állomásnyira van Szimnan, mely pamutjáról, de még inkább fehér teasüteményeiről híres. Perzsiában minden városnak megvan a maga sajátsága, melynél fogva azt nemcsak Perzsia, hanem az egész világ legelső helyének szokás tartani. Sirázban a legjobb juhhús, Iszfahánban a legszebb az őszibarack, Nathanzban a legjobb a körte stb., s a dologban a legkülönösebb az, hogy a fennen magasztalt cikkeket az illető helyeken vagy igen silányul, vagy, ami egészen nevetséges, éppenséggel nem lehet feltalálni. Szimnan teasüteményeinek hírét már Meshedben, sőt már Heratban is hallottam. Ám e tekintetben igen sok tapasztalatot szereztem már magamnak, s ennek következtében nem sokat vártam ettől sem. Mikor a bazárban kérdezősködtem e sütemény felől, sok ideig kellett fel s alá járnom, míg végre egy pár penészes példányhoz jutottam. "Szimnan - mondta valaki - csakugyan hírneves ezen cikkről, de a kivitel oly roppant nagy, hogy a süteményből mi magunknak mi sem marad." A másik így szólott: "Igaz, Szimnan hajdan nagyon híres volt e cikkről, de a mostoha idők ezt is megváltoztatták." Itt legalább mégis volt mentegetőzés és kifogás, azonban más egyebütt a hazugság a maga teljes meztelenségében szokott előtűnni.
Innen az út Lazgirdon, Dehnemeken és Kislakon át megy Teherán felé, a híres Khavar-szoroson keresztül. Ezen hegyi utat a híres Caspiae Pylaenek tartják, s a maga nemében igazán páratlan. Az út magas, fekete sziklatömegek között, vadregényes, és számos éles kanyarulata igen alkalmas rejtekhelyet szolgáltat a rablócsapatok számára. Valamint hajdan, úgy ma is igen sok útonálló van itt; némely sziklát lélekégetőnek, apagyilkosnak stb. neveznek. Az erős visszhang még rémítőbbé teszi az utat, s ennek benyomását igen világosan láthattam tatáromnak arcán. Én, kezemmel a fegyveren, egészen egyedül vonultam át ezen úton, s igaz, hogy nem egy gyanús külsejű emberrel találkoztam; annak okáért mindjárt jobb kedvem lett, mihelyt a mélyedés másik torkolatánál a tágas, termékeny Veramin lapályára kijutottam.
Ezen síkon, melynek északi szélén a régi időkben s a mesevilágban oly híres Rhágesz városa emelkedett, hajdan - úgy mondják - sok város és falu állott; sok nép kavargott itt már, görögök, arabok, tatárok, mongolok, afgánok. Maga Rhágesz városa a középkorban valóságos kincs volt, mert ez szolgált nyughelyül a Szeldzsukidáknak, a Gaznecidáknak, sőt maguknak a Timuridáknak is. Ma puszta rom. Az európai régiségbúvár feliratokat keres a kőhalmok között, a perzsa vadászhelyül a gazdag síkságot, s ha a föld alatti számos vízvezeték nem volna, melyek a régi műveltségről tanúskodnak, a Veraminról hallható mondákat puszta költeményeknek kellene tartanunk.
Amelyek Meshedbe érkeztemkor, ugyanazon érzelmek, s talán még hatalmasabban, hatottak át most is azon gondolatnál, hogy nemsokára újra meglátom Teheránt; azt a Teheránt, honnan kalandos utamra kiindultam, s hol oly sok jó barátom él, kik bizonyára réges-régen a boldog öröklét ölében gondoltak. Hogy utamat siettessem a két utolsó állomást eggyé akartam kötni. A tizenhárom órányi lovaglás. A tizenhárom órányi lovaglás mindenesetre igen fárasztó, gondoltam magamban, azonban most olyan állomásra jutok, ahol legalábbis két hónapig megpihenek. Ezen édes reményekben ringattam lelkemet, s kora reggeltől késő estig szakadatlanul odább lovagoltam. Mikor a nap utolsó sugaraival tekintett alá, a távolban Teheránt és Sah Abdul Ázim kupolájának ragyogását pillantottam meg. Máig sem tudom, a túlságos öröm tette-e, vagy a hirtelen beállott éjszaka - mert ez évszakban az alkony igen rövid e tájakon -, vagy a lankadtság, mely elbágyasztott, elég az hozzá, a perzsa főváros tőszomszédságában eltévedtem, s mégpedig közel azon nevezetes romokhoz, amelyek felett a sziklára a gebrek (tűzimádók) a holttesteket szokták kitenni a madarak zsákmányául. Két óra hosszat kellett bolyonganom, árkon-bokron, vízen-sáron keresztülgázolnom, mely alkalommal lovam egyszer hasig merült a hideg vízbe; cserjén, bokron keresztül kellett törtetnem, míg végre késő éjjel az útra akadtam.
S nem különös-e mégis, hogy az egész úton semmi bajom sem történt, oly távoli országokat bejárt bántatlanul, átéltem oly veszedelmes kalandokat, s mindenem megmaradt; kézirataim, utazásom drága zsákmánya, mit sem szenvedtek, s íme itt, a biztos kikötő küszöbén, benyílóján, oly veszteséget kellett szenvednem, melyet soha feledni nem tudok, ugyanis az átnedvesülés következtében legbecsesebb irományaim egyikét elvesztettem. A sorsnak szeszélyei vannak, mondja a keleti, gyermekes az, aki ezeknek ellen akar szegülni!
Midőn Teherán kapujához értem, az már zárva volt. Az éjet egy újabb karavánszerájban töltöttem, s midőn másnap a rendesen eltorlaszolt bazárokon ütések és szitkozódások közben átlovagoltam, nem egy perzsa mondta bosszús csodálkozással: "Mégiscsak vakmerő egy bokharai!" Néhány európaival is találkoztam, kik álöltözetemben nem ismertek rám, de azután édes öleléssel köszöntöttek. Nemsokára a török követség kapujához jutottam, s ki írhatná le örömömet, mikor újra megláttam azon helyiségeket s azon barátokat, kiktől s melyektől tíz hónappal előbb oly rajongó és kalandos tervek között távoztam, s kik akkor bennem a bizonyos veszélybe rohanót látták, s engem e napiglan a közép-ázsiai barbárság és ármányosság áldozatának tartottak.

 

Huszonnegyedik fejezet

Visszaérkezés a perzsa fővárosba

A perzsa főváros mindjárt az első tekintetre a civilizáció és műveltség székének látszott, oly helynek, hol az európai élet egész teljességében feltalálható. Ha az ember nyugatról jő keletre, s bevonul a városba, igaz, nem talál elegendő szavakat a nyomorult agyagviskók és girbe-görbe, szűk utcák által gerjesztett undor kifejezésére.
De egészen másnak tűnik fel e város az utazó szemében, ha Bokharából jön. Bokhara csak hatvan napi járóföld távolságra fekszik ugyan Teherántól, de a két város társadalmi viszonyai között századoknak elválasztó mélysége tátong. Mikor megérkeztem után először lovagoltam a bazáron végig, gyermekes örömmel, sőt, mondhatnám, némi csodálkozással - mely igen kevésben különbözött tatárom bámészkodásától - tekintettem az európai gyártmányú számos fényűzési cikkre, a szövetekre, kendőkre, játékszerekre: kiváltképpen a festett cseh üvegneműek vonták magukra figyelmemet a legnagyobb mértékben; az európai művészet iránt olyan tiszteletre gerjedtem akkor, mely fölött ma csak mosolyoghatok. Akkor azonban ez nem lehetett másképpen. Ha az ember úgy utazik, mint ahogy én utaztam, ha úgy beleéli magát a tatár életbe, mint ahogy én kényszerültem, nem lehet csodálni, ha maga is jóformán tatárrá lesz. Az az igazi inkognitó, mikor az embernek az idegen alakban is teljes öntudata van még hajdani lényéről, az csak igen rövid ideig tart: az elszakadottság, s idegen elemek szünet nélküli környezete akarva, nem akarva átalakítják az embert. Az utazó hiába dacol az átváltozással, a jelennek friss benyomásai háttérbe szorítják a múltat, s ezen állét, akaratunk ellenére, valósággá változik.
Barátaim azonnal észrevették e változást lényemben és modoromban, s ez nem kevés mulatságot szolgáltatott nekik. Nevették köszöntéseimet, beszéd közben alkalmazott taglejtésemet, járásomat, s kiváltképpen felfogásomat; sokan még azt is állították, hogy arcom kifejezése is tatár jelleget öltött, s szemem egypár vonallal ferdébben áll, mint annak előtte. E megjegyzések néha legkedélyesebbek voltak, s magamat is mulattattak, de lehetetlen egyszersmind be nem vallanom, hogy ezután az európai életmódhoz kell hozzászoknom. Eltekintve attól, hogy a hetek hosszat egy helyben való nyugton maradás egészen különösnek tetszett, sok olyan európai szokás volt, mibe nem egykönnyen tudtam beletalálni magamat.
Kiváltképp a ruhák voltak azok, melyeket igen szűkeknek és szorosoknak találtam, s a hajzat, melyet mostantól kezdve növelni kezdettem, valóságos tehernek látszott fejemen; s ha egy szobában több európai volt jelen egyszerre, kik élénk vitatkozásukat hasonló taglejtésekkel kísérték, mindig azt hittem, már-már hajba kapnak egymással. S hát még a perzsa szolgálatban álló francia tisztek feszes maguktartása és szilárd lépése, milyen furcsának látszott az énnekem! Bár igen örültem európai földijeim büszke, feszes magaviseltének, ez sokkal nagyobb ellentétet képezett a közép-ázsiaiak vontatott, görbedt járásával, melyhez szemem annyira hozzászokott, s melyet én magam is elsajátítottam, semhogy a legnagyobb mértékben fel ne tűnt volna.
Messze vezetne leírnom mindazon benyomásoknak egész sorát, melyeket Irán fővárosa reám gyakorolt. Aki nyugat és kelet különbséget ismeri, annak alig szükséges mondanom, hogy Teherán Bokharához képest valóságos Párizsnak látszott előttem. A teheráni perzsa világ bámulása igen nagy volt, midőn kalandom szerencsés végződéséről értesült. A ketman (az iszlám által engedélyezett alakoskodás) igen jól ismert és begyakorolt tudomány bár a keletieknél, de mégis megfoghatatlannak látszott előttük, hogy ebben egy frengi is oly kitűnő legyen. S bizonyára az általam elért sikert nem is irigylették volna annyira, ha különösen jó tréfának nem látszott volna előttük, amit én halálos ellenségeiken, a szunnita tatárokon elkövettem.
Bár Perzsia a turkesztáni sivatagok legközelebbi szomszédja is, mindazonáltal igen zavart és mesés fogalmakkal bír felőlük. A fél világ hozzám tódult tudomást szerezni magának mindenekről. Több miniszterhez meghívtak, sőt végre még azon nagy szerencsében is részesültem, hogy őfelségének a királynak, a világ fordulópontjának, az egész világegyetem legmagasságosabb uralkodójának is - mint őt a perzsák nevezik - bemutattak. Hosszadalmas ceremóniákat kellett végigjátszanom, míg végre a palota kertjében ott állottam az ifjú Naszreddin sah előtt, s azon bizalmas felszólítást nyertem, vázoljam előtte utazásom élményeit. Nagy tűzzel feleltem meg kötelességemnek, s a körülálló miniszterek nagy szemeket meresztettek, nem győzvén eléggé csodálkozni afölött, mint utóbb megértettem, hogy én minden remegés nélkül megállani mertem a király előtt, kinek fenséges tekintete máskülönben még a legbátrabbat is meg szokta rendíteni.
A királynak egyébiránt, úgy látszott, megtetszett előadásom, minthogy egy rendjellel s ami még becsesebb, egy perzsa sállal ajándékozott meg. Az elsőt, egy egyszerű ezüstdarabot megkaptam ugyan, azonban az utóbbit, melynek legalábbis 50 arany az értéke, a miniszter, úgy hiszem, jobbnak látta magánál megtartani, mert ez a teheráni udvarnál egyáltalában nem tartozik a ritkaságok közé. A király őfelsége lehazudja és megcsalja minisztereit, mit őexcellenciáik azután, fájdalom, nem a maga helyén, hasonló módon viszonoznak. Alárendelt hivatalnokok megcsalják a népet, ez viszont azokat. Ebben az országban minden hazudik, csal és ámít, s ez a világ legtermészetesebb cselekvése módjának tartatik, a becsületesen cselekedőt ellenben bolondnak vagy eszelősnek nézik.
Hogy most a mondottakra világosító példával szolgáljak, csinos kis történetecskét akarok közleni, mely teheráni tartózkodásom alatt fordult elő. A király - amint tudva van - igen kedveli a vadászatot, s maga is igen jó lövő, aki az évnek legalább is kétharmadát ilyes kirándulásokon tölti, nem csekély bosszúságára udvari tisztségének, kik a hárem puha párnáit, az ízletes konyhát s más egyéb élvezeteket ilyen alkalommal sátorozással, órák hosszat tartó lovaglással s szegény parasztkonyhával kénytelenek fölváltani. Visszatérte után a király rendesen az európai követségeket is meg szokta ajándékozni a vadászati zsákmány egy részével, amit általában igen nagy szerencsének tartanak. De a jó követeknek, a királyi kéz ejtette nyulakért, foglyokért s más egyéb vadért, tetemes enammal (borravaló) kell az átadót megajándékozniok.
Eleinte még csak szívesen tűrték e kellemetlenséget, de midőn a királyi küldemények már-már igen gyakoriakká kezdtek válni, uruknak híre és tudta nélkül, a piacról hozzák ezeket az ajándékokat, csupán csak a gazdag borravalóért. Megkérték tehát a külügyminisztert, legyen szíves ennekutána ezen küldeményeket, hitelesség okáért, néhány sor írással kísérni. Ez ugyan használt egy ideig, de az ajándékok nemsokára még gyakoriabbakká váltak. Szorgosan utánaláttak aztán, s íme kiderült, hogy a miniszter őexcellenciája egy gyékényen árul a királyi cselédséggel, ő írja a piacon vett ajándékok mellé a hivatalos cédulákat, s a nyereségen aztán velük együtt osztozik. Mindezt pedig pompás tréfának tartották, hogy ők most hogyan rászedték a frengiket, s mikor a királynak tudomására esett, maga is jóízűt nevetett rajta.
A közeledő tavaszt bevárandó, Teheránban két hónapot kellett töltenem. Az idő a lehető legkellemesebben múlt e kis európai gyarmatban. Visszatértem őszinte örömet gerjesztett, s egyik a másikkal versenyzett, hogy szerencsét kívánjanak, s ott-tartózkodásomat különféle előzékenységgel megédesítsék. Az illető követségek nem mulasztották el kormányukat sajátságos kalandjaimról tudósítani. Nekem ugyan furcsának látszott az egész; egyáltalában nem tudtam felfogni, mi rendkívüli van a keresztüljátszott dervis-szerepben, s csodálkozással tapasztaltam, hogy távozásomkor el voltam látva Francia- és Angolország legtekintélyesebb kormányférfiainak szóló ajánlólevelekkel.
Kiváltképpen meghatott azonban magyarországi földimnek, Szántó úrnak részvéte, ki a perzsa fővárosban a szerény szabómesterséget űzi. E sajátságos ember, ki egy Tisza menti faluban született, a katonai sorozás elől menekvendő, megszökött, minthogy kényelmesebbnek tartotta a könnyű tűvel tartani fegyvergyakorlatokat, mintsem a nehéz puskával. Eleinte Konstantinápolyba ment, onnan Kisázsián át Arábiába, onnan ismét Dél-Perzsián keresztül Indiába, mégpedig nagyobbrészt gyalog. Már Kína fővárosa felé akart indulni, midőn értésére estek a hazájában 1848-ban történt forradalmi események. Ezen hírek annyira föllelkesítették a hazafias lelkű szabómestert, hogy a hazatérésre határozta el magát, a szabadság zászlaja alatt küzdeni. Azonban Indiától Európa igen messze van, kivált ha az ember csak vitorlás hajón teheti meg az utat, s így Sztambulban már csak a világosi katasztrófának hírét kellett hallania. Megcsalatkozva reményeiben, újra megragadta tehát a vándorbotot és a varrótűt, s Tebriszen keresztül Teheránba utazott, hol vele én is találkoztam. Különösen csodálatos volt beszéde, mely mindazon szólamokat egyesített, melyeket a különböző országokban sajátjává tett. A beszélgetés elején még csak ment a dolog úgy-ahogy, de mihelyt tűzbe jött, német, magyar vagy francia szavakat kevert a török, arab, perzsa, kurd és hindosztániak közé, úgyhogy az ember feje egészen belekábult, és össze kellett szedni annak minden nyelvtudományát, aki őt meg akarta érteni. Becsületes szíve túl boldog volt, midőn földijének szerencsés menekvéséről értesült, s igénytelen vagyoni állapota dacára mindenáron egy nadrággal akart megajándékozni, mivel azonban, ezt én egyáltalában el nem fogadhattam, rábeszélte tatáromat, hogy legalább az vegye el ajándékát. A közép-ázsiai hangosan fölkacagott a neki oly nevetségesnek látszó ruhanemű fölött, s mikor csupa kíváncsiságból magára vette, a jó Szántó magánkívül volt örömében és büszkeségében, hogy ő a legelső a világon, aki egy tatárt nadrágba bújtatott.
Azon európaiak között, kikkel Teheránban találkoztam, Bloqueville urat kell még említenem, e minden fényképészek legdrágábbikát, ki a sah szolgálatában részt vett egy, a turkománok ellen intézett hadjáratban, ott azonban fogságba esett, és 10 000 arany roppant összegen kellett kiváltani. Bloqueville úr, tetőtől talpig francia nemesember, emellett becsületes, derék fiú, kalandvágyát kielégítendő, egy vargabetűt tett a belle Perse felé. Az orvosi pálya, az európaiaknak majdnem egyetlen foglalkozása keleten, igen profán valaminek látszott neki. S végre is a fotográfiát találta olyannak, mi e tájakon még kevésbé kiaknázott művészet. A király haladéktalanul szerződtette, s harcfestő minőségében a khoraszáni hadsereghez csatlakozott. Hogyan örülhetett a király előre arra a gondolatra, hogy diadalmas hadseregének hőstetteit immár megörökíti, mert seregének minden tagját egy-egy Rusztem gyanánt írták le előtte.
Fájdalom, hogy a sors könyvében egész más volt följegyezve. A huszonötezer Rusztemet ötezer turkomán rabló támadta meg, és tönkreverte. Nagy részüket elfogták, s minthogy a foglyoknak roppant száma nagyon lecsapta árukat, 5-6 arany váltságdíjért sokat vissza lehetett váltani közülük. Bloqueville úr is majdnem megszabadult már ezen áron, azonban a turkománok kitalálták, hogy a szőke fürtös ifjúban bizonyára valami külföldi növény lappang. Többet követeltek tehát érette, s minthogy a turkomán követelés minden perzsa vonakodás után növekedett, a teheráni udvarnak végre bele kellett nyugodnia, hogy 10 000 aranyat tesz le a francia alattvalóért, amire bizonnyal rá nem állottak volna, ha a Szajna parti nagy sah, követe, Bellaunay úr által, azt nem üzeni? "Ha aranyotok nincsen, majd én szuronyokat kölcsönzök."
A másfél évig tartott alkudozás alatt Bloqueville úr, a hajdani testőrtiszt igen súlyos időket élt át, és volt elég módja kitanulni, mekkora különbség van egy, a Champs Elysées-n élő gentilhomme és a nyakán, kezén nehéz láncot hordozó turkomán rabszolga sorsa között. Hányszor gondolhatott a szegény francia a szép Párizsra, midőn rongyokba burkolva s hidegtől reszketve, valami szegényes turkomán sátorban töltötte el lóhúsból készült kotlettjét. Igazán sokat szenvedett, s mikor engem, bajtársát, újra meglátott, sírt örömében. Ő tökéletesen ismerte, mi a közép-ázsiai élet, s ő tudta legjobban fölfogni azokat a gyötrelmeket, melyeket nekem kellett kiállanom.
Minthogy éppen a turkománokról beszélünk, nem hagyhatom említés nélkül, hogy néhányan a puszták fiai közül megérkeztemről értesülvén, Asztrabádból, hol üzleti ügyek miatt tartózkodtak, hozzám jöttek, s ami igazán különös, tőlem a fátihát (áldást) kérték.
Amint állították, minden fátihámnak igen szerencsés hatása volt, és Gömüstepében égnek a vágytól engem újra láthatni. S bár európai öltözetben voltam, a puszta fiai mély alázattal borultak le előttem; én áldást mondtam rájuk, egypár koránverset idéztem, s ők egészen épülten távoztak. Ez volt az utolsó formaszerűség, melyet alkalmaztam, s vallásos nevezetességem gondolata újra fantasztikus rajongásokra vezetett. Kissé több kalandorsággal és vakmerőséggel mit ki nem lehetne vinni e babonás nomádok között! A keleti hősök pályafutásának rendesen ez a kezdete. Az ember rejtélyes varázshomályba burkolózik, százan és százan követik aztán, s csak akarni kell, és mindenható parancsnokukká válhatunk.
a tavasz első szellőlegyintésével búcsút mondtam Perzsia fővárosának, az igazi keleti műveltség e székhelyének, s a szokott postaúton, Tebriszen, Erzerumon és Trapezunton át a Fekete-tenger felé haladtam. Ha Meshedtől Teheránig elég jól fel voltam szerelve mindennel, keleti utazó állásához képest, innen tovább az európai turisták minden kényelmével rendelkezhettem. Jobb lovaim és fegyvereim voltak, több pénzem, s amit könnyű elgondolni, személyem iránt több tisztelet és megkülönböztetés. Úgyszólván játszva értem el Perzsia határára. A rendkívül barátságos fogadtatás a tebriszi európai gyarmatban, s kiváltképpen az angol konzul barátságos asztalánál felhangzó champagne-i pohárcsengés amaz örömök előjelei valának, melyek reám nyugaton várakoztak. A képzelem, a boldog reménység legszebb színeivel a legvonzóbb képeket varázsolta elém, melyek kaleidoszkóp tarka idomzataiképpen kápráztak ittasult szemem előtt, s bármennyivel többet adott is utóbb a valóság várakozásom fölött, mégis boldogabb voltam akkor, midőn jövendőmet rózsás varázsszínekben, sejtelemszerűen a képzelet festette elém.
Mikor Azerbajdzsán keleti határán átléptem azt a halmos tájat, mely a török Kurdisztánba vezet, meg nem állhattam, hogy vissza ne forduljak, s a végbúcsúnak még egy tekintetét ne vessem Irán földjére. Irán, a keleti civilizáció minden hibáival és kinövéseivel, mégiscsak mindig érdekes ország lesz az európai utazóra nézve. A képmutatás és kétszínűség, melyeket itt a hosszas és régi zsarnokság teremtett, bár megvetésre méltók is szemünkben, s bár az iráni nép udvarias modorát és kitűnő szellemi képességeit háttérbe szorítják, mindamellett egész keleten csak az egy Irán az, hol a tehetségek s a magasabb műveltségre való törekvés, királynál úgy, mint pórnál, feltalálhatók. A keleten határos tartományok nyers és vad szokásai - bár némi különbséggel - a nyugati határokon is észrevehetők. Kisázsia kurdjai és oszmánjai annyira mögöttük állanak a perzsáknak, mintha egészen más anyagból volnának faragva. Bizonyosan igaz, hogy az ázsiai műveltségnek Irán a kútforrása, s mind e mai napiglan majdnem egyedüli forrása.
mikor Trapezunthoz közel, az Erzerumba vezető nyári úton, a Pontusi-hegység azon meredek lejtőjére értem, honnan a Fekete-tenger már látható, azon helyre, melyről Xenophon a 10 000-nek visszavonulásáról szóló leírásában oly lelkesülten emlékszik, ott a Euxinus sötétkék árjaiba utolsó ábrándos álmaimat temettem el. Mily elfogódott szívvel vettem búcsút két évvel azelőtt e helytől, mily nehezen tudtam megválni a Lloyd-társaság hajójától, melynek lobogója még sokáig hívogatólag lebegett felém. S ma újra megláttam ezen lobogót, ugyanazon kikötőben, s mi több, ugyanazon hónapban. Mennyivel más érzelmek ostromolták most, ennél a tekintetnél, szívemet! Azon partra jutni, hol a már-már útra kész gőzhajó horgonyoz, majd annyit jelent, mint Európa közepén lenni. S kivált ha még oly szerencsés az ember, hogy a pompával és kényelemmel berendezett Lloyd-gőzösön külön kabinban kelhet útra, semmi sem oly könnyű, mint az európai életbe teljesen beleképzelni magunkat, habár talán kitűzött célunktól még néhány napi távolra vagyunk.
Mithridates ősi székvárosában csak két napot töltöttem, s miután kevésnek kivételével, amit kedves ereklye gyanánt megtartottam, majdnem minden úti poggyászomat eladtam, május közepe táján az "Il Progresso" gőzösre keltem. A hajó, gyorsan szelve a habokat, a délnek eső Boszporusznak tartott; mindig nagyobb és nagyobb lett a távolság, mely a Pontus partvidékétől elválasztott, s tekintetem sokáig fájdalmasan csüggött azon. Itt kezdtem meg egykor egész Timur távol eső fővárosáig terjedő vándorutamat, s itt is végeztem. lelkem előtt még egyszer átvonultak a múltak képei, mosolygók és komolyak, mint aminők a valóban is voltak. De csakhamar fölserkentem álmodozásaimból, tekintetemet elfordítottam a múltról és Ázsiáról, s arra irányoztam, hol jövőmnek kell virulnia - Európa felé.
Amint azon pillanattól kezdve, melyben Kurdisztánt elhagytam, az oszmánli arc vonásaiban nem találhattam fel többé semmi keleti jelleget, úgy most Sztambult csak fényesen festett függönyének tekinthettem a valóságban meg nem levő keleti életnek. A Boszporusz partján csak három órát időzhettem, de oly szerencsés voltam, hogy az idő rövidsége dacára br. Prokesch-Ostennél, a fáradhatatlan tudósnál és diplomatánál tiszteletemet tehettem, s jóakaró tanácsát az emlékiratok kidolgozásánál sohasem tévesztettem szem elől. Innen Küsztendzsén át Pestre mentem, hol dervistársamat, a kungráti mollát, ki Szamarkandból elkísért, hátrahagytam, én azonban nem voltam oly szerencsés, hogy hazámban tovább maradjak, mert az idény befejezte előtt akartam még a Royal Geographical Society elé az utazásról való jelentésemet terjeszteni, s ez barátaim szíves pártolása által sikerült is. 1864. évi június 9-én Londonba érkeztem, s hihetetlen fáradságba került, míg oly két ellentét fölváltását megszokhattam, mint Bokhara és London.
Valóban csodálatos, hogy a szokásnak az emberre mily hatása van. Bár fokozatosan mentem át egyik végletből a másikba, mégis minden oly meglepőnek, újnak és különösnek tetszett, mintha Európáról azelőtt csak álmodtam volna, s magam is ázsiai volnék. Vándorlásaim fölötte nagy benyomást hagytak bennem hátra; s csoda-e, hogy néha gyermekként megilletődtem, ha a Regent Streeten vagy az angol nagyok drawing roomjaiban Közép-Ázsia sivatagjaira s a kirgizek és turkománok sátraira gondoltam?

Folytatás