Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

MÁSODIK RÉSZ

Első fejezet

Dervisek és hadzsik

A dervis a keleti élet személyesített mintaképe. Hivalkodás, rajongás, alázatosság és feltűnő hanyagság az ő ismertetőjelei, miket erényekül dicsérnek benne, s miket olyanokul papolva hirdet mindenütt. A mitsemtevésnek mentségül szolgál az ember gyámoltalansága, a rajongásnak isteni ihletség, az alázatosságnak a célzás arra, hogy porból születtünk, végre a hanyagságnak a sors-végzet mindenhatósága.
Ha az európai polgárosodás előnye nem érvényesítette volna magát oly fényesen a keletieké fölött, csaknem hajlandó volnék mondani, hogy ama dervistől, ki rongyos hirkában vagy dzsübbében amott egy elhagyott rom kuckójában kucorog, irigylem a szeméből mosolygó boldogságot. Mily tökéletes nyugalom tükröződik arcvonásaiban, tetteiben és működésében, s mily kirívó ellentétet képez egész külseje a mi európai életünkkel! Áldervis koromban majd mindig a természetemmel ellenkező nyugodtság volt az, ami idegeimre bántólag hatott, s aminek utánzásában természetesen a legnagyobb hibákat követtem el.
Sohasem fogom elfelejteni: Heratban történt, midőn egyszer, felvillanyozva közeli megszabadulásom gondolatától, ülőhelyemről felpattanék, s a lakásomul szolgáló romban teljes hévvel fel s alá kezdtem járni. Néhány perccel utóbb észrevettem, hogy az átmenők csoportja a bejáráshoz gyűlt, s bámulva rám meresztette szemeit. tüstént megálltam, s megszégyenülve leültem. Kevéssel rá, néhányan hozzám léptek, s hogylétemet kérdék. A jámborok tébolyodottnak néztek, mert az ő nézetük szerint csakugyan nem lehet helyén oly embernek az esze, aki szükség vagy különös cél nélkül ültéből fölkél, s föl-alá járkál szobájában.
De a keletieknek nemcsak általános jellemvonásait képviselik a dervisek, hanem kelet egyes népeinek árnyalatait is. Vallásuk ugyan azt hirdeti: "al-iszlám millatun váhidatun", vagyis "az egész iszlám egy nemzet"; mindazonáltal a különböző szerzeteknél meg lehet ismerni, ki honnan és hová való. A bektasi-, mevlevi- és rufái-félék leginkább Törökországban honosak, mert Bektas, a janicsárok lelkesedett alapítója, Molla Dzselál-eddin Rúmi, a Mesznevi magasztos költője Törökországban működtek, s ott nyogosznak is. Arábiában honosak a kadriék és dzelálik, Perzsiában az ovejszi núrbakhsi nímetulláhik, Indiában a khilálik és zahabíják, Közép-Ázsiában a nakisbendik és szúfi iszlám-félék a legszokottabbak.(1)
A testvériség benső köteléke fűzi össze mindegyik rend tagjait; a növendékek (mürid) és tagtársak (khlafa) vakon engedelmeskednek főnöküknek (pír), ki kénye-kedve szerint rendelkezhetik szellemi alárendeltjeinek élete és vagyona fölött; ámde e testületeknek eszük ágában sincs titkos politikai vagy társadalmi célokra törekedni, mint Európában hiszik, kik némely föllelkesült utas szava után indulva, a nagy puszta beduinjai közt szabadkőműves testvéreket vélnek lappangani. A dervisek nem egyebek, mint az iszlám szerzetesei; a szellem, melyből eredtek, s mely őket fenntartja, a vallásbeli rajongás; ők pedig csak annyiban különböznek egymástól, amennyiben nem egyenlő módon tüntetik ki lelkesedésüket.
Míg például az egyik szerzet folytonos zarándoklást parancsol a szentek sírjaihoz, egy másiknak szigorú szabályai, úgy látszik, elmélkedést hagynak meg az istenség nagy véghetetlensége és földi létünk nevetséges semmisége fölött.
Egy harmadik megkívánja növendékeitől, hogy éjjel-nappal foglalkozzanak zikrrel (isten nevének emlegetésével) és telkínnel (dalimával vagy himnusszal); végre nincs miért fennakadnunk, hallván, hogy egy szerzet tagjai addig kiabálják teli torokkal a következő igéket: "Ja hú! Ja hakk! Lá iláha illállaha!"(2), míg a kiáltók zöme delírium tremensbe, vagyis reszkető őrjöngésbe esik. Az igazhitűeknek az ilyen állapot neve medzszúb, vagyis isten szerelme által magánkívül ragadtatni. Akit e szerencse ér, mert ez szerencsének tartatik, azt minden ember megirigyli. A roham idején betegek, nyavalygók, meddő asszonyok a közvetlen közelébe kívánkoznak, és szorosan tapadnak öltözetéhez, mert a vele való érintkezés csalhatatlanul gyógyítónak tartatik.
Hogy mit képesek a dervisek a zikr-féle elragadtatás idején véghezvinni, egyszer magam is megnéztem Szamarkandban. Dehbidben ugyanis, a Makhdum Azam sírjának közelében egy ilyen rivalgó társaság együtt volt az odavaló főnök (pír) körül. Azzal kezdték, hogy nyugalmas hangon, mondhatnám, ütem szerint kiáltozák a szükséges igéket. A pír a legmélyebb tevedzsühbe (elmélkedésbe) vala merülve; minden szem és fül feléje irányult, s feje minden mozdulatával, minden lélegzettel, melyet hallatott, növekvék egyre tompább és szilajabb hangon éneklő tanítványainak lelkesedése. Végre álomszerű merengéséből fel látszott ocsúdni, s midőn fejét görnyedt helyzetéből felemelé, a dervisek mint valami ördöngősök, felugráltak helyeikről, a kör felbomlott, az egyes tagok hullám alakú testmozdulatokkal elkezdtek ugrálni, s alighogy a pír egészen talpraállt, a nekihevült táncolók oly őrültségbe estek, mely bennem, ki természetesen kénytelen voltam velük tartani, lelki borzalmat gerjesztett. Mintha forgószél sodorta volna őket, úgy csapongtak jobbra-balra tüskén-bokron keresztül, a rét puha szőnyegéről sokan beleugrottak a törmelékkövek közé, lábaikról csurgott a vér, s ők mégis folytatták, míg sokan elalélva összerogytak.
A keleten uralkodó társadalmi viszonyok mellett, hol mindenütt és minden tekintetben csak a végletekben gyönyörködnek, a dervisnek vagy koldusnak, jóllehet a társadalom legalsóbb fokán áll, oly tekintetben kellene állania, mint egy hercegnek, ki egy nép élén állva lelkek millióival és kincsekkel rendelkezik. Az ember labda a sors hatalmas kezében, ha sorsa úgy hozza magával, egy pillanat alatt egyik végletből a másikba juthat, mint ezt a történet számtalan példában igazolja, és valamint a költészetben gyakran előfordul egymás mellett a két ellenlábas, "sah ü keda", azaz király és koldus, így találjuk ezt igen gyakran a közéletben is, hol a rongyos, ronda, mocsokkal borított dervis a fényes díszöltözetébe öltözött herceggel egy és ugyanazon szőnyegen ül, elmerülve bizalmas beszédbe, sőt gyakran ugyanazon findzsából isznak. Európai utazóknak az ilyen négyszemközti társalgás különösnek tetszik, és néha mulatságul szolgál, de keleten ez nagyon természetes. Hadd lássa be a király (így áll ez az erkölcstanban szomszédjának merész ellentétében az ő földi dicsőségének semmiségét, és tartózkodjék a kevélységtől.
A dervis ellenben fedezze fel a ragyogó díszruha alatt a halandó embert, és megismerve a hiú létet, nevessen az élet varázsjátékán.
E kölcsönös viszony tudatában e két véglet a türelem és engedékenység ritka nemével szokott egymás iránt viseltetni. A dervis, ki magánlakában a legbizalmasabb jó barát, nyilvános szertartásoknál sohasem feledi el, hogy ő minden szegények legszegényebbike. Hasonlólag tűr el az előkelő a dervistől mindent, ami más előtt elviselhetetlennek tetszenék. Kerkiben, a tartomány kormányzójánál egy dervis tartózkodék, akinek fogadalom parancsolta kötelessége volt alkonyattól napfelkeltéig a "Ja hú! Ja hakk! Lá iláha illállaha" igéket szakadatlanul és harsány hangon kiáltani. A sötétség beálltával, midőn a nappali élet zaja megszűnt, a dervis zord, egyhangú kiabálásai mindig hallhatóbbak valának a palota környezetében, s még inkább az épületben. Hogy áhítatossága többeknek zavarta álmait, nagyon természetes, de a kormányzó családtagjai kérelme dacára sem tett ellene kifogást, és ő tovább folytatta rikácsolásait, amíg csak Kerkiben lakott.
Mivelhogy szomszédságában laktam, nekem is kijutott e hangversenyből, és az áthatott kiáltozó hangjáról - mely reggel felé mindinkább gyengült - megtudtam a hajnal közeledését, anélkül, hogy sötét cellámból a szabadba léptem volna.
Mindazonáltal a szó szoros értelmében vett dervis - azaz oly férfi, aki belső meggyőződéséből lemondva a földi javakról és a világi kényelemről, tapasztalatok gyűjtéséért vagy vallási kötelességének él, mely fényben tüntetik fel Szádit, a költőt - manapság ritka tünemény. Akik ezen életpályára lépnek, azok vagy elv nélküli henyélők, vagy kitanult koldusok, kik a szegénység foltok köpenye alatt kincseket gyűjtenek, és has jól meggazdagodtak, kereskedelmi célokba fognak. Ez leginkább Perzsiában honos. Míg a szerencse kedvez neki, addig a legnevetségesebb módon halmoz össze fényt és pompát, és nem jut eszébe a világ mulandósága. Ha pedig szerencsétlenség éri, akkor félrevonul magányába, kigúnyolja az emberek hiú törekvését és látszólagos önmegelégedéssel mondja: "Men dervis-em!" (Dervis vagyok!)
Valamint keletnek összes intézményei, szokásai és erkölcsei, minél tovább haladunk előre, annál plasztikusabb eredetiségben tűnnek szemünkbe, úgy van a dervisek szerzetével is. Perzsiában a dervisek már jóval fontosabb szerepet játszanak, mint Törökországban; Közép-Ázsiában pedig, hol több századon át folytatott elszigeteltség következtében semmi sem változott, e szerzetesek még teljes fényükben állanak, úgy, mint keletkezésükkor álltak, s hatályos befolyást gyakorolnak az ottani társadalmi viszonyokra. Hogy az isánnak, vagyis a világi papságnak mily hatásköre van Közép-Ázsiában, arra közép-ázsiai utazásom leírásában olykor felhívtam a figyelmet. E hatást, szemben a rettenetes önkénnyel és zsarnoksággal, szerencsésnek mondhatni, s innen van, hogy mindenki vallással foglalkozik, ki-ki a "csodatevők" (ehl-i kerámet) méltósága után áhítozik, vagy ha ezt el nem érheti, legalább a szent (veli ullah) címét igyekszik megszerezni.
Az ulemák osztálya, mely az írásmagyarázatával kérkedik, az isánokkal, kik misztikus szerepüknél fogva a nép előtt nagy becsben állnak, mindig heves versengésben él. Közép-Ázsia népét, mint Ázsiának legszilajabb gyermekeit, könnyebben megnyerhetni bűbájos igékkel, szertartásokkal, mint könyvekkel; s amily könnyen el tudna lenni molla nélkül, oly elkerülhetetlenül szükséges neki az isán, kinek fátiháját (áldását) vagy nefeszét (leheletét) kell, hogy csalhatatlan talizmán gyanánt magával vihesse, akár portyázni megy, akár nyájához, akár a pusztán barangol, akár sátrába vonul.
Az isánok mellett nem kevésbé érdekes tüneményt látunk a zarándok koldus-dervisekben vagy kalenterekben,(3) kiket a kirgizek és turkománok koldusnak vagy divánénak (megbódultnak) neveznek. Ama nagy és elláthatatlan sivatagokon, melyek Kína nyugati határaitól a Kaspi-tengerig terjednek, csakis ezek barangolhatnak háborítatlanul ide s tova, rongyos öltözetükben. A különbségre, mely törzsek, családok és ágak közt létezik, ők sohasem figyelnek; keveset gondolván az oly hatalmas jelszóval: jaghi vagy il (jó barátunk vagy ellenségünk), mindenkihez csatlakoznak, akivel találkoznak, nem kérdve, békés karaván-e az, avagy vad lelkű rablócsapat.
A kirgiz és turkomán pusztákat bebarangoló dervisek többnyire olyan emberek, kik különös vonzalommal az édes mitsemtevés iránt, koldus keresetre adják magukat, mely egész Ázsiában tisztességesnek tartatik. Az ehhez szükséges szaktudomány néhány imádságból és azon bizonyos taglejtésből áll, mellyel a kiromantikus fogásokat kísérik, s én sohasem láttam a puszták egyetlen lakóját sem, aki ne érezte volna magát megilletődöttnek vagy meghatottnak, midőn a hosszú hajú, födetlen fejű, mezítlábas dervis előtt állt, ki tüzes pillantásával élesen szembe fogja a puszták fiát, s a keskulját(4) rázza, vad "Ja hu" kiáltások közben.
Egy ilyen tatár fakír megjelenése valamely elhagyatva álló sátorcsoportban mindenkor ünnep vagy örvendetes esemény gyanánt vétetik. Különös fontossággal bír az a nők és leányok szemében, s jöttének idejét különféleképp magyarázzák. A reggeli órákban érkező dervis a teve- vagy lókanca szerencsés csikózását hozza magával, déli jövetele civódást jelent a házasok közt, este pedig bátor vőlegényt hoz az eladó hajadonnak. A dervist különben is leginkább a nők foglalják el, s azon édes reményben, hogy rongyos öltözetéből egyszer csak vagy csillogó színű üvegkalárist, vagy óhajtva óhajtott talizmánt fog előkeresni, a legjobb ízű falatokkal, miket a sátor felmutathat, kedveskednek neki. A könyöradomány, mely a nomádoknál sohasem áll pénzből, ritkán tagadtatik meg tőle. Többnyire ócska nemezterítőt kap, néhány maroknyi teveszőrt vagy gyapjút, olykor ócska ruhadarabokat is. Aztán ott időzhet bátran valamely családnál napokig, velük barangolhat, anélkül, hogy megunnák. Ha a dervis azonfelül zenéhez is ért, azaz néhány dalt megtanult, s azokat a két húrú dutár pengetése mellett is el tudja énekelni, már akkor tenyerükön hordják, s mindig fáradságba kerül gazdái körmei közül menekülnie.
Dervist megbántani vagy bántalmazni fölöttébb ritka merénylet, mely, hír szerint, csak a turkománoknál fordul néha elő, kiknek határtalan kapzsisága előtt semmi sem szent, s ez minden kigondolható kegyetlenségre ösztönzi őket. Egy fekete fürtű, izmos dervis Bokharából, kivel Majmenében találkozám, beszélé nekem, hogy egy tekke turkomán, elcsábítva a harminc darab arany reménye által, melyeket a dervis atlétai alakjából magának ígért, foglyává tette szegényt azon szándékkal, hogy néhány nap múlva elviszi a rabvásárra.
"úgy tettem, mintha egy cseppet se volnék megilletődve - mondá nekem bajtársam -, s láncaim csörgése mellett is elmondám a szokott zikrt és imákat. Már közelgett a vásár napja, midőn bitor gazdám felesége hirtelen beteg lett, s ez hátravetette férje elindulását. Ebben ő Isten ujját látta, s máris mély gondolatokba merült vala, midőn kedvenc lova is a nyújtott eledelt visszautasítva, betegnek mutatkozott. Ez betölté a mértéket." - A megijedt ember tüstént leoldá foglya bilincseit, s a tőle elszedett holmit visszaadván, kérte, hagyná el a sátrat, éspedig oly hamar, amint csak lehet.
Míg a turkomán várja türelmetlenül, hogy a baljóslatú koldus menjen, ez motoza tarisznyájában, s mondá, hogy fésűje hiányzik, az a fésűje, melyet neki az ő pírje talizmánul adott útjára, s mely nélkül tapodtat sem mehet tovább. - A puszták megdöbbent fia nyílsebesen rohan a helyre, hol a holmik hevernek vala; keres, nyomoz soká-soká, s nem találván semmit, még nagyobb lett az ijedtsége, s Isten nevére kéré a dervist, lépne ki legalább csak egyet a sátorból, húsz fésű árát ígérvén neki. A ravasz bokharai, látván, mily magasra emelkedtek actái, vigasztalhatatlannak tettette magát, hogy most ki tudja, hány esztendeig kell neki e sátorban időznie. El lehet képzelni a joggal elámított babonás zsivány zavarát! Őrültként lótott-futott szomszédaihoz tanácsért. Elkezdtek a dervissel alkudozni, s miután fésűjéért (mely egyébiránt nála volt elrejtve) egy ló, egy egész öltözet és 10 arany készpénzből álló tetemes ajándékkal megengesztelték, istenhozzádot mondott a sátornak, melynek gazdája nem egykönnyen fog ismét zarándokoló dervissel kikötni!
Ami a ravaszságot, titkos fogásokat és bűvöléseket stb. illeti, ebben India dervisei, különösen a kasmiriak, egész keleten levő mohamedán rendtársaik felett kitűnnek. ezen emberek szemtelen játékot űznek a nép könnyenhivőségével Perzsiában és Közép-Ázsiában, sőt olykor-olykor különben élces és művelt emberek is hálóikba esnek, mert ahol egy ilyen kasmiri fellép - aki rendszerint érdekes alak, beszédes vonásokkal, kifejező, fekete tüzes szemmel, hosszú, lengő, fekete hajjal -, ott bizonyos az ő győzelme. India és a határos országok dervisei az egésziszlám világban régóta természetfeletti erejükről híresek.
Makacs betegségek gyógyítására, lelkek űzésére és elrejtett kincsek feltalálására gyakran és örömest használják ezen megérkezett szenteket, akik, jóllehet művészetük iszlám törvényeiben tiltva van, mindenütt a legbuzgóbb mohamedánoknak tartatnak.
Gobineau gróf Trois ans dans l'Asie című munkájában egy pompás csínyt beszél el, melyet egy kasmiri alkimista vitt véghez egy arany után sóvárgó teheráni hercegen. hasonló tréfa történt a mostani khívai kán fivérével, aki arannyá akarván változtatni összes nyeregkészletét, a legfurcsább módon rászedetett. Sokszor elég lelkiismeretlenek, hogy a legszegényebb ember utolsó fillérét is kicsalják. Teheránban egy Közép-Ázsiából nemrég megérkezett hadzsi sírva beszélte el nekem a következő rémtörténetet:
"Mivel Meshedben sokat hallottunk beszélni a gyakori rablásokról, melyek a teheráni úton történnek, nagyon aggódtunk barátommal, hogyan tudnók elrejteni csekély összegünket s a próféta szent sírjához való utazás szükséges kellékeit; öt év óta meggazdálkodott filléreinek voltak, és ismeretes előtted, mily bajos az utazás egy ily eretnek országban pénz nélkül. Mellettünk a karavánszerájban egy jámbor kasmiri isán lakott, ennek tudtára adtuk aggodalmunkat, és örömünk határtalan volt, midőn ajánlkozott, hogy pénzünket áldásadásával minden rablókéz ellen biztosítja. Az Imám Riza mecsetbe hívott minket, elvégeznünk parancsolta a szent mosdásokat, és miután pénzünket ölébe tettük, ő többször rálehelve, saját kezeivel tárcánkba rakta, hét papírba takarta, és szigorúan megparancsolta, hogy a pénzhez addig ne nyúljunk, míg Teheránba nemé érve, ott a mecsetben háromszor elvégeztük imáinkat. Hat hete telt el, hogy elhagytuk Meshedet, és képzeld ijedtségünket, midőn tegnap a háromszori ima után kinyitva tárcánkat, abban aranyaink helyett nehéz, vereses homokot találtunk."
A szegény emberek erre szívszaggató panaszra fakadtak, és csaknem őrület szállta meg őket. A ravasz, ámító kasmiri már a megáldás alatt tüntette el a pénzt, anélkül, hogy a gyanútlan tatár észrevette volna; ilyen erős hitben haladtak szegények az úton, de ez esetben drágán fizették meg bizalmukat.
Minthogy a derviseknél vagyunk, egyúttal azokat a szenteskedőket is megérintjük, kik szent kötelesség örve alatt csak utazási vágyunknak engednek, egész tartományokat és földrészeket bekalandozván, hogy miután honukba visszatérnek, a "hadzsi címmel tekintélyt és állást szerezzenek maguknak földijeik közt. A korán mondja: "Zarándokoljatok az én házamhoz (Kába), ha körülményeitek engedik." E körülményeket a szövegfejtők a következő hét föltételben foglalák össze: 1. elegendő útiköltség; 2. testi egészség; 3. nőtlen élet;4. adósságot nem szabad hátrahagyni; 5. békés idők; 6. szárazon lehessen utazni veszély nélkül; 7. nagykorú legyen, vagyis tizenöt évesnél idősebb. Hogy a mi jó tatáraink e föltételekre alig vannak tekintettel, azt könnyen felfoghatja, akinek akár csak sejtelme is van az Oxus és Jaxartes közt elterülő országok népeiről. Perzsiában Kkerbelába, Meshedbe vagy Mekkába csak akkor zarándokolnak, ha elegendő útiköltség mellett, kényelmesen tehetik. Közép-Ázsiában viszont mindig csak a legszegényebb néposztály tagjai adják fejüket zarándoklásra.
Különös hajlam a kalandos felé, némi kis vallási buzgalommal vegyítve, képezi az okot, mely a közép-ázsiai embert ráveszi, hogy távol keletről veszélyes utazásra adja magát prófétája sírjához. Igaz ugyan, anyagi kárt nem vall, mert koldusbotját erszény gyanánt hordja; de igen gyakran teszi kockára legbecsesebbjét - az életét, minthogy Turkesztánból évenként elinduló zarándokoknak legalább egyharmada esik az éghajlat viszontagságainak áldozatául.
E hitbuzgó vagy világias utazásvágy a szemben levő veszélyek dacára, a sokféleképp magyarázható gondolat, hogy valaki elszakadva családja és rokonai kebléből, el földijei köréből a távol eső világnak indul: ez az, ami a hadzsi személyét a regényesség fénykörével övezi. Már több hete zarándoktársaim közt éltem, s mégis mindannyiszor megilletődtem, valahányszor pálmafa botjukra - Arábiából hozott e szent emlékükre - támaszkodva, mély homokon vagy iszapon át, egyre élénk és lankadatlan buzgósággal odább-odább törekedni láttam!
Ezek már szerencsés hazatérők voltak; de hánnyal találkoztam, kik a nagy körútnak még csak az elején jártak, lelkük azonban nem kevésbé volt derült és bátor amazokénál.
Midőn Szamarkandból Teheránba utaztam, egy kínai tatát ballagott oldalam mellett, kinek oly kevés tudomása volt útja irányáról vagy kitűzött célja távolságáról, hogy midőn Meshed táján jártunk, minden este azt kérdé tőlem, vajon holnap vagy legfeljebb holnapután érünk-e Mekkába. A szegénynek legkisebb sejtelme sem volt arról, hogy mennyit kell még szenvednie, míg céljához ér! Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, hisz a keresztesháborúk idején nem egy, különben derék német ember, ki a szent földre zarándokolni indult, néhány napi járás után már jeruzsálem tornyait vélte látni.
A hitbuzgó tatárok Arábiának indulva többnyire a következő négyféle irányban haladnak: 1. Jarkend, Kiljang, Tibet, Kasmir. Jarkendből Kiljangba (Kerija?), vagyis a határig három napot számítanak. innen Tagarmán át húsz nap alatt érnek Tibetbe, Tibetből tizenöt nap alatt Kasmirba. 2. Dél-Szibárián át Kazánba és Sztambulba. 3. Afganisztánon keresztül, Indián át Dzsiddába. 4. Perzsián át Bagdadnak és Damaszkusznak. ezen útvonalak egyike sem kényelmes ugyan, de a veszélyek nagyságát mindenkor az évszak és a politikai csillagzatok állása határozzák meg.
A zarándokok mindig kisebb-nagyobb társaságba gyűlnek, mely saját tagjai közül főnököt választ, csaus címmel, ki egyszersmind imámjuk (előimádkozó) is, és jókora felsőséget gyakorol. Az egész zarándoklás tetőpontját azonban nem annyira a búcsújárás képezi a Kábához és Mohamed sírjához (aminek különben bármikor van helye), mint az Arafát hegyének megmászása, ami évenként csak egyszer történhetik meg, úgymint a kurbán ünnepen (a zilhidzse 10. napján), és nem kevesebből, mint az Ábrahám- és Iszmael-féle áldozatnak drámai előadásából áll. Ez az igazi hadzs (búcsú), s akik ebben részt vettek, vagyis akik a többször ismételt felkiáltáshoz: "Labbejkellah!" (parancsolj, Allah!), mely Ábrahám példás engedelmességére céloz, maguk is hozzájárultak, azokat tartják valódi hadzsiknak.
A "labbejk! labbejk!" kiáltás, mely a búcsújárás legünnepélyesebb percét képezi, úgy látszik igen hatalmas benyomást gyakorol a zarándokok lelkére. Bajtársaim, valahányszor föllelkesültek vagy fölvidultak, mindig megemlékeztek róla, s e visszaemlékezés Arábia köves vidékeire nemegyszer szakította meg a tatár sivatagok csendjét.
Amily fájdalmas és szívszaggató az elválás a családi tűzhelytől - hogy is lehetne ez másképp, mikor valaki ily hosszú és veszedelmes útra vállalkozik! -, éppoly határtalan az öröm, mely a visszatért hadzsit honában várja. rokonai, miután jöveteléről értesültek, több napi járásra sietnek eléje. örömkönnyek s dalimák közt tartja bevonulását szülővárosába; kis-ki vágyik őt megtapogatni, mert a szent helyek illata még rajta van, Mekka és Medina pora még nincs lerázva ruhájáról! A hadzsit közép-Ázsiában különben sokkal több tekintély övezi, mint az iszlám más tartományaiban. Fáradalmakkal szerzi meg magának méltóságát, de van is köszönet benne. Polgártársai által tisztelve és támogatva, sokkal inkább meg van védve a kormányok zsarnoksága ellen, mint bárki más. A hadzsi címben nemeslevelét bírja, melyet élve pecsétjén hord, sírkövén halva.
Remélem, nem fog megütközni rajta senki, ha elmondom, hogy a hadzsik, természetesen olyanok, akik nemcsak koldusbotjuk után élnek, e kegyeletes útjukban olykor kis kereskedelmi célokat is űznek. "Hem tidzsáret, hem zijáret", azaz +kereskedés és búcsújárás együtt", a vallás által el van ugyan tiltva, de az emberek nem sok lelkifurdalást éreznek azon, hogy néha nem nagy értékű árucikkeket magukkal visznek a távol eső Turkesztánból arab hitsorsosaik számára. Ezeknél ugyanis a nemes Bokhara és egyéb közép-ázsiai szent helyek terményei nagy becsben állanak; azonkívül az ember szívesen tesz valamit a hadzsi javára., és könnyen megadja neki a becses cikkek kétszeres árát is. E kis kereskedés forgalomban van az iszlám hitű Ázsia legkeletibb pontjaitól a sztambuli Galata-híd végéig. ott igen sokszor láthatni egy-egy tatárt, kinek arcvonásai az ottani világhírű, tarka tolongásban szintúgy feltűnnek, mint elütnek az általa kínálgatott vékony selyemkendő színei az előttünk ismeretes gyártmányokéitól.
Csillogni vágyó hölgyek ritkán vesznek valamit tőle; ehelyett nem egy éltes asszonyságot látni, ki kegyeletből szívesen veszi meg jó árban a hadzsi szövetjét, s erősen megdörzsöli vele homlokát és arcát, hangos "Allahumma szallát"-t dörmögvén odábbálltában.
Hogy a kivitt áruk szerencsés kelete beviteli kereskedésre ösztönöz, egészen természetes. Egy hadzsi sem hagyja el a szent helyeket csekély bevásárlások nélkül hazája számára. Mekkából és Medinából illatszereket, datolyát, olvasókat, fésűket, de különösen Zemzem-vizet visznek magukkal.(5)
Jambuból és Dzsiddából európai csecsebecséket visznek magukkal, de mivel a hitetlen frengiknek nem akarnak tulajdonítani semmit, ami jó, tollkésekből, ollókból, tűkből, gyűszűkből álló portékájukat "mál-i Isztambul"-nak, vagyis sztambuli árunak nevezik. Aleppo és Damaszkusz arról híresek, hogy ott kapni a legjobb miszvakot, vagyis bizonyos rostos gyökeret, mely minden jámbor muzulmánnak fogkeféül szolgál. Bagdadban teveszőrű hirkát vásárolnak, mert ezt a ruhanem
űt, melyet, mint állítják, a próféta ing nélkül viselt, ott készítik a legjobban. Perzsiából végre némi kevés száraz tintát és nádpennát visznek haza. Mindezek a cikkek KözépÁzsiában ritkaságok, s részint múlhatatlan szükségből, részint vallásos buzgóságból jól megfizetnek értük.
Egészben véve a hadzsi-karavánok (természetesen azok, amelyekben meg lehet bízni), ha az ember meg tud férni felük, a legjobb úti társaságok Közép-Ázsiában, sőt, mondhatnám, majdnem egész keleten. Mi az úti készületet illeti, a hadzsi mindig teljesen föl van szerelve, s mindig feltűnt nekem, hogy nem egyet láttam, kinek csak szerény kis szamara volt, de ha állomásra értünk, mégis szőnyeggel, saját, teaedénnyel(6) és piláfkészülékkel pompázott. Senki sem tud a hadzsinál ügyesebben bánni a legkülönneműbb elemekkel - hitsorsaival és hitetlenekkel, nomádokkal vagy letelepedett néppel. Kitelik tőle minden, mert a "Si fueris Romae…" elve nála vérré vált.
Csak ritkán látni őt oly szomorúnak és mogorvának, mint elrongyolt külseje után várná az ember; de különösen vidám kedélyű utaztában. Ilyenkor a legnagyobb szent és csodatevő is dévajkodik,, s e különben oly komor arcok tréfás játéka nemegyszer felejteté le velem a legkeservesebb törődést és fáradalmakat is.

1) A szúfi iszlám-féle szerzet még csak harminc évvel ezelőtt keletkezett. Alapítója, egy Balkhba való tadzsik, a nakisbendik folytonosan gyarapodó hatalma ellen akart gondoskodni gátról. E szerzet tagjai közt a közösség és a testvériség elve uralkodik. Prémmel szegélyezett nemezkalpag által szokták magukat kitüntetni, s leginkább az Oxuson innen Heratig, valamint a turkománok közt is találhatók.
2) "Igen, ő az! Ő az igaz! Nincs isten kívüle!" - a legszokottabb igék, melyeket a zikrnél használnak.
3) Kalenter nem más, mint az óperzsa kelanter elferdítése, ami annyit tesz, mint "a legnagyobb". Kelet-Perzsiában még ma is ez a falu bírájának címe.
4) Keskulnak neveztetik a dervisek vademecumja, vagyis a kókuszdióhéj feléből készített, tojásdad alakú edény, melybe az összekoldult ételek, folyékony és száraz, meleg és hideg, savanyú és édes egyaránt, összetöltetnek. Egy ilyen tutti-frutti olla potrida-féle ebéd, tudom, nemigen volna gasztronómjaink ínyére, de mily felségesnek tetszett az nekem egy hosszú napi zarándokolás után!
5) Zemzemnek neveznek egy nagy becsben tartott kutat, a Kába közelében. Vizét, melynek csodás erejéről annyit regélnek, kis edényekben az iszlám világ minden pontjára elviszik. Aki halálos ágyán iszik belőle néhány cseppet, ötszáz évet ró le a tisztítótűz kínjaiból. Eredete a forrásnak az, hogy a Hágár által magára hagyott Iszmael fakasztotta azt az égető homokból, piciny lábaival rugdalózva.
6) A kancsó alakú réz teaedény (csajdzsus) az utazó tatárnak a korán mellett nélkülözhetetlen vademecumja. . A legszegényebb koldusnak is van egy ilyen edénye, fogantyújánál fogva az övéhez erősítve.

 

Második fejezet

Inkognitóm

A dervis-sorsba való belenyugvás nehéz munkája néhány napig tartott csupán. Ami a külsőt illeti, a dervisizmus ingó és ingatlan attributumaival, a szennyel stb. csakhamar megbarátkoztam. Teheránból hozott jobb öltözetemet egy gyönge és beteges hadzsinak adtam, ami minden szívet megnyert számomra. Egyenruhám egy szőrujjasból állt, melyet ing nélkül viseltem meztelen testemen, s egy számtalan foltdarabból összeállított dzsübbéből(1), melyet kötelekkel kellett magamhoz erősítenem. Lábaimat rongyokba tekergettem, fejemet egy óriási turbán alá dugtam, mely nappal napernyőül, éjjel fejvánkosul szolgált. Hasonlóan a többi hadzsihoz, én is egy nagy terjedelmű koránt tettem zsebembe tölténytáska gyanánt, s midőn így en pleine parade láttam magamat, büszkélkedve kiálthattam fel: "Igen, koldusnak születtem!"
Az inkognitó külső, vagyis anyagi részével csak ment még a dolog, de erkölcsi oldalát tekintve több bajjal kellett megküzdenem, mint egyelőre gondoltam. Az évek során át elég alkalmam volt az európai és ázsiai élet közti ellentéteket tanulmányozni, s válságos helyzetemnél fogva, melyben magamat találtam, résen kellett lennem folyvást, de mégsem kerülhettem el néhány ostromba hibát. A keleti és nyugati társadalom közti különbség nem szorítkozik csupán a nyelvre, arcvonásokra és öltözetre. Mi, európaiak, másképp eszünk, iszunk, alszunk, ülünk és állunk, mondhatnám: másképp nevetünk, sírunk, sóhajtunk, intünk, mint a keletiek. Ezek csupán látszólagos, s mégis nagyon nehéz apróságok, melyeket azonban hasonlítni sem lehet ama gyötrelemhez, melybe az érzelmek elpalástolása kerül. Utazáson mindig érdekeltebb, mindig feszültebb és izgatottabb az ember, mint egyébkor; kimondhatatlan mármost azon erőfeszítés, mellyel mi, európaiak, leküzdeni iparkodunk a kíváncsiságot, bámulatot s egyéb kedélynyilvánulásainkat, szemben a minden iránt közönyös, alélt keletivel. Azonkívül, barátaim célja az volt, hogy elérjék hazájukat, az enyém: csupán utazás. Egyéniségem rájuk nézve csak az első pillanatban bírt érdekkel, míg az övéké nekem folyvást tanulmány volt, s bizonyára egyiküknek sem jutott eszébe, hogy szellemem, midőn a legbizalmasabban nevetgéltünk és tréfálkoztunk a társaságban, kétszeresen el volt foglalva.
Csupán a kelet praktikus ismerője láthatja be, mennyi nehézséggel jár beleszokni kezdetben e csodálatos ellentétekbe. Konstantinápolyban töltött négy évem természetesen jó iskola volt rám nézve, ám ott csak műkedvelő szerepét vittem, míg itt hajszálnyira sem volt szabad eltérnem a valótól. Nem akarok belőle titkot csinálni, hogy a küzdelem az első napokban ámbár rövid, de mégis kemény volt, s minden mutatkozó nehézségnél megbánás és lelkifurdalások rohanták meg lelkemet; szerencsére azonban lelkem sokkal inkább fellángolt a hiúságra, mindennek hátrálnia kellett emésztő tüze elől - s jó egészség által támogatva, győzelmesen elviselhetett mindent.
Az első napok kínlódásainak emléke még most is borzalommal tölt el. Különös dolgot adtak itt a nedves hideg, vérlázító szenny s fanatikus síiták örökös kínzásai, amik fáradságos és unalmas utazásainkban, a rossz utai miatt történetileg hírre kapott Mazanderánban alig voltak elviselhetők. Néha kora reggeltől késő estig esett, s amellett, hogy elrongyosodott öltözetemből egy tenyérnyi sem maradott szárazon, órákig térdig érő sárban kellett gázolnom. Némely helyeken a százados használat által már meglehetősen elmélyedt, szűk hegyi ösvény szennyes, kígyózó patakhoz hasonlít, melyből a csúcsokról letört sziklaomladékok meredeznek ki. Teljes lehetetlenség a nyeregben maradni, s a veszély elkerülésére a legjobb, ha saját lábainkat használjuk kutaszul a mélységekben, s úgy haladunk tovább. Hogy ilyen körülmények között kimerülve és lankadtan érkezünk meg este az állomásra, senki sem fogja kétségbe vonni. Tűz és fedél az, ami után sóváran tekint körül folyvást a szem. Mazanderában feltalálhatni mindkettőt de mi, szunnita koldusok, nyugalom kedvéért a lakoktól távol töltöttük az éjt. Tüzet gyújtottak, hogy magukat szárítgassák, de az öregebb tatár útitársak csakhamar észrevevék, hogy ez ártalmas az egészségre, s jónak látták egyéb, bizonyra sajátszerű módon eszközölni szárítgatásukat. Tudnivaló, hogy keleten megszárítják és szétdörzsölik a lóganajt, hogy éjjelre a ló alá szórják pelyva gyanánt. Nappal elszórva vagy teke alakú rakásokban hagyják, kitéve a napsugarainak, s nem kevéssé bámultam, midőn láttam, hogy útitársaim, levetvén ruháik nagyobb részét, átázott testüket nyakig dugták e különös poudre de santéba. Nem szükség itt konstatálnom, hogy az erősen maró porral való érintkezés nem valami kellemes dolog. Azonban ez csak az első negyedóráig tart, s ez az európai szemmel inesztétikusnak látszó ágynemű, mint később magam is meggyőződtem róla, üdítő, édes álomba szenderít.
S mégis meg lettem volna elégedve, ha a sors e közös bajokon kívül még nem mért volna reám egy extra porciót is. Mint idegennek e társaságban, kötelességem volt magamat kiválólag szerénynek és alázatosnak bemutatnom, mindenki iránt nemcsak barátságosnak, hanem alázkodónak is lennem, s előzékenység és apró és kedveskedések által hódítanom meg mind az öregek, mind az ifjak szeretetét. Szolgálatkészségemet természetesen eleinte nem fogadták el, mert nem akarták bennem az efendit sérteni. De nem volt szabad tágítanom, s egyre azon kellett igyekeznem, hogy hasznára lehessek egyiknek, másiknak. Nem is számítva az apróbb szolgálatokat, melyeket az útban tettem, törekednem kellett, hogy az állomásokon, akár a teakészítésben vagy a kenyérsütésben, akár a hátas állatok etetésében, fel- és lepakolásában hasznossá tudjam magamat tenni. Némelyek pedig szolgálatok által jutalmazták szolgálatkészségemet, mások, csakhamar feledvén korábbi állásomat, mint régi útitársat tekintettek; szolgálatokat kívántunk egymástól és tettünk egymásnak a legkisebb ceremónia nélkül.
Hogy szívélyes viszonyunk ilyeténképpen egyre növekvék, látni való volt. Minél inkább éltem magam a jelenbe, feledve a múltat, annál csekélyebbek lettek a köztem és a hadzsik közt fennálló korlátok. A társaság mindig hatalmas benyomásokkal rendelkezik; képes kiegyenlíteni a legkülönbözőbb elemeket, s miután egy hó telt el dervisi minőségemben, mindent természetesnek, elviselhetőnek találtam. Az új élet varázsa messze űzte emlékeimből Teheránt, Sztambult és Európát, s a folytonos szellemi feszültség oly lelkiállapotban tartott, melyet, dacára rendkívüliségének, nem lehetett kellemetlennek mondani. Csak egy érzettel nem tudtam kibékülni, s ez a félelme volt a felfedeztetésnek, vagyis jobban mondva a felfedeztetés következményeinek, a szörnyű kínhalálnak, melyet büntetésemül a tatár kegyetlenség s a mélyen sértett mohamedán fanatizmus talált volna ki. Hogy inkognitóm veszedelmes játék volt, kitűnt már a turkománok közti tartózkodásom első napjai alatt, s ha nem verettem volna teljes bizalmat útitársaim hűségébe és saját előkészületeimbe, ez az árny szüntelen sarkamban lett volna.
Mind mondottam, társaság, elfoglaltság s egyéb események folytán meglehetős nyugalommal tölthettem a nap nagyobb részét. De ha körülem minden elnémult, s egyedül ülve a sátor magányos szögletében vagy a sivár pusztaságban, gondolataim agyamra nehezedtek, akkor a félelem legfeketébb ruhájában, legborzasztóbb vonásaiban tűnt elém, s bármint iparkodtam is okoskodások és a vidám kedély fölizgatása által azt legyőzni, soká, soká nem menekülhettem az üldöző rémkép elől. Mint üldözött, gyötört ez a rémkép éppen akkor, midőn nyugalom után sóvárogva a természet nagyszerűségének és az emberi szellem megnyilatkozásainak szemléletébe akartam bocsátkozni. S bár a soká tartott küzdelem részemre döntöttel el a győzelmet, mégis pirulva kell visszagondolnom a küzdelemre, mert csodálatra méltó az, mily erőltetésbe kerül jó lábra állni a folytonos halálveszedelem eszméjével, s mily zsibbadás fog el, kétes alapon látva további létünket.
Hogy eleinte elővigyázó, a skrupulozitásig elővigyázó voltam, senki se fogja hibának venni, de oly végletekig vittem azt, hogy igazán nevetséges. Tudván szokásomat, hogy a beszédnél kezeimmel mindig gesztikulálok (amit sok európai tesz, a közép-ázsiaiaknak pedig tiltva van), félelemből, hogy e hibába ne essem, kényszert kellett magamon tenni. Azt állítottam, hogy karom fáj, s felkötöttem. A testhez erősített kar aztán csakhamar leszokott az önkéntelen mozgásról. Hasonlóképpen este nem mertem enni, nehogy a megterhelt gyomor nehéz álmokat okozzon, melyeknek hatása alatt talán valami idegen, európai nyelven beszélhetnék. Ma már nevetnem kell e kislelkűségen; hiszen eszembe kellett volna jutni, hogy a tatárok, nem ismervén az európai nyelveket, mit sem vettek volna észre. Örömestebb gondolok mégis egy útitársam szavaira, ki egy reggel naivitással jegyezte meg, hogy én egész más hangokkal hortyogok, mint a turkesztániak, mire egyikük fontos hangon közbevágott: "Így hortyognak Konstantinápolyban!"
Miután társaságban oly sok tettem lett feltűnővé, midőn egyedül tudtam magamat, mégis szabadabb mozgást engedhettem volna magamnak. De nem! Itt is rabja voltam az elővigyázatnak, s nem feltűnő vagy inkább nevetséges-e, hogy éjjel, a beláthatatlan kopárságon, meglehetős távolban a karavántól, a kovásztalan, homokkal és porral vegyített kenyeret vagy a büdös vízkortyot sem mertem a szokásos mohamedán áldásformulák nélkül magamhoz venni! Senki sem lát, mindenki alszik, gondolhattam volna. De nem! Úgy tetszettek a távoli homokdombok, mint lesen álló kémek, kik vigyáznak, elmondom-e a biszmillahot, s szertartásos módon töröm-e meg a kenyeret. Így történt Khívában, hogy egyesegyedül fekvén sötét és zárt cellámban, hirtelen felugrottam az imakiáltásra ágyamból, s hozzáfogtam a tizenhárom rikaat (térdhajtás) fáradságos munkájához. A hatodiknál vagy a nyolcadiknál azonban kedvem jött abbahagyni, gondolván, hogy hiszen jól el vagyok rejtve. De nem! Eszembe jutott, hogy kémkedő szemek benézhetnének az ajtó hasadékain, s lelkiismeretesen elvégeztem a terhes kötelességet.
Csupán a mindent megorvosló idő segített e bajomon. Habár az erkölcsi szenvedések súlyosabbak voltak, mint a fizikaiak, a megszokás mégis győzelemre segített később, s miután szerencsésen átmentem négy hónapon, lelkem éppúgy eltompult minden félelem és borzadály, mint testem a szenny és tisztátalanság iránt. A közönyösség korszaka állt be, s ezzel kezdtem kalandom valódi gyönyöreit élvezni. Különösen tetszett a kóbor élet korlátlan szabadsága, s a táplálás és öltözet iránt való gondatlanságom, mert a dervis ajándékokból él, s azonkívül még szellemi fensőbbséget is gyakorol a tömeg fölött. Nem csoda tehát, ha helyzetem előnyeit minden alkalommal ki tudtam zsákmányolni. Társaim is megvallották, hogy kitűnő tulajdonokkal bírok a dervisélethez, s ha valamely zártabb helyen kellett filléreket koldulni, vagy nagyobb mennyiségű élelmiszereket összeszerezni, mindig én vittem a vezérszerepet. E belém helyezett bizalomról egyszer fényes tanúságot tettem egy csapat sátoros csaudor turkomán előtt. Ezek a szörnyű, vad nomádok nagy istentelenség hírében állottak, s a hadzsik, isánok és dervisek mindig kikerülték sátraikat. Hallván ezt, fölkerekedtem három társammal, kik jeles énekesek hírében álltak, s magamhoz vettem egy nagy dózis szent port, Zemzem-vizet, fogpiszkálót, fésűt s egyéb zarándok-adományokat. Némelyeknél hideg fogadtatásra találtam, de bármily vad legyen is a puszták fia, mégsem állhat ellen a dervisstratégia szavainak és mimikájának, s í]y történt, hogy nemcsak búzával, rizzsel, sajttal és szőrruha-darabokkal ajándékoztak meg, hanem még sikerült arra is bírnom az egyiket, hogy saját szamarára rakta fel az aratást, s úgy hozta az ámuló csapatunk elé.
A siker merésszé tesz. Nem csoda tehát, ha több szerencsésen keresztülvitt experimentumok után később fellépésemben némi szemtelenség látszott mutatkozni. Ily vádtól, persze, nehezen moshatnám magam egészen tisztára, se mint járhattam volna el másképp? Lehet-e fogalma európainak arról, mit tesz mint ál-frengi ( a keletiek rémszava) állni szemben oly zsarnokkal, minő Khíva kánja, s hozzá még áldással tetézni fejét? A gondolat, hogy ez az ember fakó arcával és sötét tekintetével, körülvéve bakóitól, fölfedezhetné a veszedelmes játékot - bizonnyal csak úgy viselhető el, ha a lélek szilárdságát a végletekig vitte az ember.
S valóban, oly határozottsággal léptem is föl az első audencián, mintha megjelenésemmel a kánt boldogítani kívánnám. Mindenki bámulva tekintett rám, hiszen a jámbornak és szentnek alázatosnak kell lennie. Azt gondolták azonban, hogy ez már így van Törökországban, s nem is hallottam semmiféle megjegyzést.
Ily merész föllépésekre egyébiránt ritkán volt szükségem, s a dervisélet közönséges folyásában a legboldogabb pillanatokat szerezte számomra. Anélkül, hogy hajlammal bírnék utánozni az orosz grófot, D…-t, ki megunva az európai szalonéletet, mint kolduló dervis húzódott meg Kasmir egyik völgyében, mégis meg kell vallanom, hogy sajátszerű gyönyört éreztem, midőn valamely romban vagy más magányos helyen, a szelíd őszi napsugarakon sütkérezve, valódi keleti módon merülhettem el a nem gondolkozó gondolataiba. Valami kimondhatatlan édes érzet tölti el az embert, ha pénz, állás és foglalkozás nélkül, szabadon minden gondtól, izgatottságtól és benyomásoktól, a keleti nyugalom és közöny lágy bölcsőjében ringathatja el magát! De ránk, európaiakra nézve természetesen e gyönyör nem tarthat sokáig, mert ha gondolataink ily pillanatokban a távoli, örökké mozgalmas és lázas nyugat felé veszik röptüket, rögtön elénk tűnik a két világ közti ellentét, s ösztönszerűleg az utóbbi felé vonzódunk. Európai törekvés és ázsiai nyugalom, e két kérdés foglalkoztatja a szellemeket - de csak a körülöttünk fekvő romokra kell tekintetnünk, hogy beláthassuk, ki követi a valódi életfilozófiát. itt minden enyészetnek és szolgaságnak indul, ott minden a virágzás és világuralom felé halad.
Ez a tarka életkép, melyben inkognitóm alatt folyvást mozogtam, korántsem volt oly sivár, mint némely megcsökönyösödött európai hinné. Magához láncolni, természetesen, csak rövid időre tudott, s ugyancsak megijedtem, midőn a khívai kán egy alkalommal komolyan előterjesztette, hogy házasodjam meg, s így aztán telepedjem le Khívában, miután kellemes volna maga mellett látni oly sokat utazott embert, mint én. A gondolat, egy özbeg feleséggel tölteni az egész életet Turkesztánban, borzasztó volt, s ha meg kellett volna tennem, bizonnyal tönkre silányított volna, de azt, hogy néhány hónapot töltöttem oly kalandon, mely szerencsésen végződött, sohasem fogom megbánni. Sohasem, mondom, mert élményeimnek még emléke is kimondhatatlanul édes, s most, midőn visszaérkezésem óta már három év telt el, még most is oly élénken él emlékezetemben minden kis részlet, oly közel képzelek magamhoz mindent, mintha csak tegnap este érkeztem volna meg a karavánnal, s holnap ismét neki kellene fognom szamaramat felnyergelni a továbbutazásra.
Az őszinte barátság benső viszonya, mely tatár útitársaimhoz fűzött, mindig újra éled bennem, ha rájuk gondolok. Tréfáltunk, nevetgéltünk, édelegtünk hosszú óráink alatt, mintha nem is kívánhattunk volna magunknak jobb életet. Különösen szerencsés humorom, mely annyira tetszett nekik, élceim és tréfáim, ha egymással voltunk, (mert a nyilvános életben mint a szentek, mindnyájan hosszú, jéghideg arcot vágtunk), számukra a jókedv kiapadhatatlan forrásai voltak. Vajon mit mondanának, ha a hitetlenek közepette, a nekik oly furcsának tetsző villaruhában - így nevezik az európai nadrágot - látnának? Engem, kiben ők és a többiek is a nyugati mohamedán mollának valódi példányképét látták?
Valamint inkognitóm vidám epizódjai néha-néha még most is vidám perceket szereznek, úgy meg kell vallanom, hogy a sötét órák is, melyekben veszedelemben voltam, vagy szenvedtem, fekete felhőkként tűnnek fel jelenem látkörén. Nyomasztó árnyaik még élénken emlékeztetnek az elmúl borzalmakra, s ha még most is felijedek nehéz éjjeli álmomból, úgy gyakran őfelsége a bokharai kán, a szomj iszonyú gyötrelmei vagy egy fanatikus molla-csapat azok, kik Morpheus szárnyain sietnek Közép-Ázsiából üdvözletemre. mint örülök ily alkalommal ébredésemkor, hogy Európában, imádott hazámban, békés lakomban találom magamat! Valóban sokszor sodortattam válságos, a legválságosabb helyzetbe, de egészben véve mégis csak néhány epizód hagyott hátra bennem letörölhetetlen emléket; megdöbbentő veszélybe hoztak, és sohasem fogom őket feledni.

Azon este, midőn a Khalata-pusztában feküdtem, a szomj már két nap óta gyötört; vizem utolsó cseppjeivel életerőmet is mindinkább fogyni éreztem. Körülöttem útitársaim feküdtek, valószínűleg ugyanazon gyötrelmekben kimerülve, mert merev tekintetükből és vad vonásaikból látni lehetett a sóvár kimerültségét. Midőn nehéz fejemet felerőltettem, s szemem a hozzám közel fekvő tekintetével találkozott, úgy tetszett, mintha mindnyájan keserű haraggal néznének rám, mert délután a vén aszkéta, Kari Meszúd többször mondotta, hogy "fájdalom, mi egy nagy bűnös áldozatai vagyunk, ki karavánunkban tartózkodik". Meglehet, hogy senki sem gondolt éppen rám, mégis igen megdöbbentem. Eközben elérkezett az esti ima órája, melyben azonban csak kevesen vehettek részt. A nap már majdnem leáldozott, s midőn utolsó sugarai a nagy pusztában szenvedők szerencsétlen csapatára estek, nem állhattam meg, hogy nem tekintsek ama tájra, honnan a látkörről (mert kevés reményem volt, látni a másnapot) utolsó sugaraival felém világított, ama tájról, melyet nyugatnak, a drága nyugatnak neveznek. Kimondhatatlan fájdalommal csüggtem e szón, a félig eltompult érzékek újra éledtek, mert a nyugattal eszembe jutott Európa, drága honom, kora kimúlásom, múltam nehéz küzdelmei s minden törekvésem, minden édes reményem meghiúsulása. Szívem megtört a fájdalom terhe alatt, sírni akartam, de nem tudtam. Ez egyike volt a feledhetetlen pillanatoknak, a borzalom mély nyomokat hagyott lelkemben, s valahányszor eszembe jut a Khalata-puszta, mindig mint rémes árny fog szemem elé tűnni.

Audenciám a bokharai emírnél a szamarkandi palotában. A nevezett fejedelem, kinek engem mint kétes jellemű egyént mutattak be, az egész idő alatt, míg nála ültem, szigorúan vonásaimban olvasott, hogy az állítólagos ál-frengit fölfedezze. A köztünk kifejlett beszélgetés egy része ismeretes olvasóim előtt; hízelegheték magamnak azzal, hogy megnyertem őt, hanem óriási küzdelmembe e került, hogy el ne áruljam benső izgatottságomat arcvonásaimon, különösen szemeimben, s habár minden idegem lázasan lüktetett, mégis el kellett nyomnom a félelemnek legcsekélyebb jelét is. Régóta be lévén gyakorolva a szerepbe, melyet játszottam, sikerült is magamon annyira uralkodni, hogy el ne piruljak, vagy egyéb színt ne váltsak, de nem voltam biztos a sikerben, s képzelhető, minő helyzetben éreztem magamat, midőn az emír negyedórai kihallgatás után egy szolgát szólított elő, valamit óvatosan a fülébe súgott, s nekem komolyan intett, hogy kövessem.
Gyorsan felugrottam ülésemről. Az úton, melyen a szolga udvarokon és termeken át vezetett, sorsom bizonytalansága a legnagyobb rettegésbe ejtett, s miután egy elfogódott kedély mindig csak rémképeket lát, azt hittem, hogy az ominózus út a kínpadhoz, ama szörnyű halálhoz vezet, mely annyiszor lebegett szemeim előtt. Kalauzom hosszas ide-oda menés után egy sötét szobába vezetett, ahol leültetett, jelezvén, hogy várjam visszatértét. Megálltam, azonban mily kedéllyel, bárki elképzelheti. Csak sejthettem volna, mi módon fog kivégeztetésem végbemenni, talán meg tudtam volna magam nyugtatni - de a bizonytalanság volt a pokoli kín, melyet sohasem fogok elfeledni életemben. Lázas feszültséggel számláltam a perceket, míg az ajtó ismét megnyílt. Még néhány pillanatig tartottak gyötrelmeim - végre megjelent a szolga, rámeredtem, s láttam a benyomuló világossággal, hogy a rettegett hóhérszerek helyett gondosan összehajtogatott csomagot hozott hóna alatt; az emírtől további utazásomra szánt díszöltöny és pénz volt benne.

A herati karaván érkezését várva az Oxus partján, a hő augusztusi napokat a lebab turkománok társaságában töltöttem. Egy elhagyott mecset udvarán ütöttem tanyát; a turkománok az esti órákban mindig dalgyűjteményeik vagy költői elbeszéléseik egyikét szokták magukkal hozni, melyekből felolvastam nekik. Ilyenkor különös örömömre volt feszült figyelmük, mellyel az éj csendjében tompán tovazajló Oxus zummogásánál hallgatták egyik vagy másik kedvelt hősük tetteit.
Egy este egész éjfélig eltartott az olvasás. Meglehetős fáradt voltam, s megfeledkezvén a sokszor hallott tanácsról, hogy el ne aludjam valamely omlatag épület közelében, kinyújtóztam egy fal hosszában, s mint gondolható, hamar el is aludtam. Körülbelül egy óra múlva lábamon érzett kínos fájdalom ébresztett fel; felkiáltva ugrottam fel fekhelyemről, s úgy tetszett, mintha száz meg száz mérgezett tű rohanna át lábszáramon, éspedig egy csekély kis pontot, közel a jobb láb nagyujjához. Kiáltozásomra fölébredt a legöregebb turkomán, ki közelemben feküdt; anélkül, hogy kérdett volna, így szólt: "Szerencsétlen hadzsi, téged egy skorpió mart meg, s hozzá még a szaratan (kánikula) szerencsétlen idején. Isten irgalmazzon neked!" E szavakkal megragadta lábamat, oly erővel kötötte át a bokámat, mintha ketté akarta volna vágni, azután szájával fölkereste hirtelen a sebhelyet, s oly erővel szívta, hogy megéreztem egész testemen. Őt aztán csakhamar más váltotta fel, s miután még kétszer bekötöztek, magamra hagytak, a vigasz azon szavaival, hogy ha Allah akarja, a legközelebbi reggeli imáig el fog dőlni, hogy a fájdalomtól szabadulok-é meg, vagy pedig a világ hiúságaitól.
Ámbár egészen el voltam kábulva a vonaglástól, szúrástól és égetéstől, mi egyre növekedett, mégis eszembe jutottak a mérges voltuk miatt már a régi időkben elhíresedett balkhi skorpiók. A nem alaptalan félelem még tűrhetetlenebbé tette a fájdalmat, s hogy több órai szenvedésem alatt lemondtam minden reményről, bizonyítja azon körülmény, hogy megfeledkezvén inkognitómról, oly panaszhangokban törtem ki, melyek a tatárok előtt, mint később megtudtam, igen furcsáknak tűntek fel, miután máluk ily eseteknél ujjongani szokás. Csodálatos az, hogy a fájdalom néhány perc alatt a lábujjamtól a fejtetőmig hatott, de csak a jobb oldalon, s tüzes árként rohant fel s alá. Leírhatatlan kín, melyet éjfél után egy óra alatt kiállanom kellett. Elvesztvén minden érdeket a további létezés iránt, a földön akartam szétzúzni fejemet; észrevették, s erősen odakötöttek egy fához. Így feküdtem félájultan néhány óráig, tekintetemmel a ragyogó csillagos égen csüggvén, mialatt homlokomat a halálverejtéktől éreztem gyöngyözni. A Plejádok mindjobban a nyugat, a drága nyugat felé vették útjukat, melyről azt hittem, hogy már sohasem látom meg többé, s mialatt, teljesen öntudatomnál lévén, vártam az ima kiáltó hangját, vagy jobban mondva, a hajnal hasadását, gyöngéd álom jött szemeimre, amelyből csakhamar az egyhangú "Lá iláha il-Allah!" ébresztett föl.
Midőn felocsúdtam, a fájdalom némi enyhülését éreztem. A szúrás és égetés mindinkább enyészett azon az úton, amelyen jött, és a nap alig állt egy lándzsányira, midőn gyengén és erőtlenül ugyan, de mégis lábaimra állhattam. Társaim biztosítottak, hogy az ördög, mely a skorpiómarás útján hatott a testbe, csak a reggeli ima által űzetett ki, amit kétségbe vonnom természetesen nem volt szabad. De az éj, az az irtózatos éj, mindörökké feledhetetlen lesz előttem.

Ez volna közép-ázsiai kalandos utazásomnak három válságos perce; egyébiránt a kíváncsi fürkészők szemei, a számtalan gyanúsítások, valamint a koldusruhában megtett utazás kimondhatatlan nehézségei, a nélkülözések és kellemetlenségek csak kevés szomorú emléket hagytak maguk után. A varázs, láthatni amaz idegen országokat, melyek után sóvár szemeim már ifjúkoromban epedtek, valami éltető, lelkesítő erővel bírt, mert a felhozott egypár esetet kivéve, mindig nagyon víg és boldog voltam - igen, annyi kétségtelenül igaz, hogy ma, az európai civilizált életben nagyrészt nélkülözöm azt a testi és szellemi élénkséget, és ki tudja, életem későbbi éveiben nem kívánkozom-e vissza abba a korba, midőn rongyokba burkolva, hajléktalanul, de jó erőben és víg kedéllyel barangoltam Közép-Ázsia sivatagjain.

1) Hirka-i dervisánnak (dervisöltönynek) nevezik ezt, s még a legvagyonosabb derviseknek is viselniök kell különben jó öltönyeik felett. Jelképe ez a szegénységnek, és gyakran a legkülönbözőbb darabkákból állítják össze; eleje egyenetlen és mindig cikcakkos, s míg külseje durva szálakkal, nagy öltésekkel van varrva, bélése selyemből vagy egyéb értékes kelméből készül. A képmutatás netovábbja ez; azonban: mundus vult decipi, ergo decipiatur, mondták már a rómaiak előtt a keleti bölcsek.

 

Harmadik fejezet

A turkománok közt
(Naplómból)

Április 13.

Bámulattal és meglepetéssel telve ama csodálatos társadalmi viszonyok iránt, melyeknek közepette ma legelőször voltam, a kora délelőtti órákban Khandzsánnal, vendégszerető házigazdámmal egy és ugyanazon szőnyegen üldögéltem, s feszült figyelemmel hallgattam elbeszéléseit a turkomán életről és a turkomán viszonyokról. E nagy tekintélyű nomád főnök, aki tetőtől talpig becsületes, derék ember, nemzetének hibáit is, előnyeit is meg akarta velem ismertetni; mert erősen meg lévén győződve oszmán és félhivatalos mivoltomról, úgy vélte, hogy általam a szultánnál, kire az egész szunnita világ bizalommal tekint, az oroszok és perzsák ellen segítséget nyerhet. Nagy készséggel beszélt, anélkül, hogy ezt elárulta volna, s miután az első oktatást megadta, fölkelt, hogy nekem, amint mondotta, házát s udvarát bemutassa, vagy, hogy - a mi szójárásunk szerint - a ház asszonyaival megismertessen. Ez különös kitüntetés az ázsiaiaknál; de a nagyúrnak egy vélt ügynöke mégiscsak méltó e figyelemre, s igyekeztem is ültömben ahhoz illő arcot és tartást csinálni magamnak.
Néhány perc múlva sajátságos csörömpölést és zakatolást hallottam, a sátor függönye felgördült, és egy egész csapat nő, leány és gyermek lépett be, kik egy testes és meglehetősen vén matrónától vezettetve, ülésemhez közelítettek. Az egész jelenet éppúgy meglepett, mint maguk a belépők, akik félénken tekintettek rám, s míg a fiatalabb nők szemeiket sütötték le, azalatt a gyermekek, amint észrevettem, félreismerhetetlen félénkséggel kapaszkodtak az öregek ruháihoz. Az öreg nő, akit nekem Khandzsán úgy mutatott be, mint hatvanéves anyját, vörös selyemingből álló, egyszerű öltözetén, mely jobbról és balról mellére volt vetve, több nagyobb és apróbb ezüst tokot viselt, mikben megannyi hathatós talizmán rejlett, sőt némelyeket drágakövek ékítették; valamint egy jó rakás kar-, nyak- és lábperecet is hordott, melyek mint a család örökölt díszei nemzedékről nemzedékre szállottak, s ha külsejükről ítélünk, valóban a legnagyobb ódonság nyomait viselték magukon. A többi nőn és gyermeken is, már aszerint, hogy milyen rangban vagy minő kegyben állottak, hasonnemű dísztárgyak függtek. A ruhadarabokat, melyek imitt-amott rongyosak és piszkosak voltak, csak mellékdolognak tartják, és egy turkomán nő csakis akkor valóban fashionable, ha egy-két font ezüsttel többet cipelhet magán.
Először az öreg nő nyújtotta nekem ráncos kezeit a szokásos köszöntésül, azután következtek a többiek, s miután a leányok s gyermekek megöleltek, mivel azt a bon ton úgy kívánja, mindnyájan egy félkörbe guggoltak le körülöttem, s elkezdődtek a kérdezősködések egészségem, hogylétem s szerencsés megérkezésem felől. Mindegyik háromszor-négyszer is kérdezett ugyanazon egy tárgyról, s éppen annyiszor kellett felelnem, s nemcsak Európában történik meg, hogy egy női társaság egy tapasztalatlan szalonfit zavarba hozhat, hanem még Közép-Ázsia pusztáin is könnyen megeshetik velünk ilyesmi. Minthogy pedig a mohamedán kelet minden nomád törzsénél a nők, minél előbbre haladnak életkorukban, annál kevésbé tartják meg erkölcsi természeti tulajdonaikat, ennélfogva nekem is első megjelenésemkor a fiatalabbaknál a legdelikátabb kérdésekre kellett felelnem, míg ellenben az idősebbek csakis a vallásról, háborúról s a szomszéd törzsek belügyeiről beszélgettek.
Ügyelnem kellett, nehogy az egyik vagy a másik modor meglepjen; a fiatalabb nőkre molla-erényem egész teljével kellett hatást gyakorolnom, az idősebbeknek bőséges áldást osztogatnom. A látogatások alatt néhány férfi is, szomszédság, rokonság, megjelent, kik azonban a nőket teljességgel nem zavarták; mert, amint később is észrevettem, a turkománok női, dacára, hogy a társadalom dolgozó osztályát kizárólagosan csakis ők képezik, némi tiszteletben részesülnek, melyet különben meg is érdemelnek, mert példás erényüket, családjuk iránt tanúsított készséges önfeláldozásukat és fáradhatatlan szorgalmukat keleten másutt sehol sem találtam fel.
A látogatás bevégeztével, mely szinte egy óráig tartott, egynéhány talizmánt kellett írnom, miket aztán kisebb ajándékokkal, többnyire női kézimunkákkal viszonoztak. Az öreg nő azután még többször is meglátogatott, sőt egyszer férje sírjához is elvezetett, hogy a megboldogult lelkéért imádkozzam. A jó egyetértés, mely közöttünk uralkodott, maguknak a nomádoknak is feltűnt; de ennek oka már most világosan áll előttem. Megjelenésem idegenszerűsége és a kegyesség fénye, mely engem körülvett, vonta őt hozzám leginkább; amellett mindig türelmes figyelemmel hallgattam végig beszélgetéseit, panaszait a perzsa rabnők hibái felől a háztartásban, a mostani nők ügyetlensége felől a szőnyegek szövésében, a posztókészítésben stb., sőt magam is tettem néha egy vagy más észrevételt, mintha fiatal koromtól fogva e tárgyhoz lettem volna szokva; a nomád gazdálkodás iránt különös érdeket mutattam.
Úgy van, s mégis az utazó, ha tanulni akar valamit, mindenütt hasonló életbölcsességet kénytelen követni. Itt például a hajlékonyság, a hízelgés jelentékeny hasznot hajtott, mert a vén háziasszony vonzalma sokat tett arra nézve, hogy minél kellemesebb legyen tartózkodásom a turkománok között - egy olyan nép között, amelynek körében nemcsak az európai, de még a más országbeli ázsiai sem képes szabadon mozogni.

Április 16.

A reggeli ima után Khandzsán sátrába lépve, egy egész társaságra találtam ott. különös figyelemmel hallgatták egy porral, piszokkal fedett fiatal turkomán elbeszélését, kinek arcán a felindulás és a kiállott fáradalmak nyomai félreismerhetetlenek voltak. lassú hangon, de élénk színekkel rajzolta a rabló kirándulást, melyben a múlt este a perzsák ellen részt vett. Mialatt beszélt, az asszonyok, cselédek és rabszolgák (szegények, vajon mit gondolhattak ők magukban?) körbe guggolva ültek, s az utóbbiakat nemsokára össze is szidták jól, mert láncaik csörömpölése lábaikon a csendet olykor-olykor megzavarta. Sajátságosnak tűnt fel előttem, hogy minél élénkebben adta elő az elbeszélő a megtámadott szerencsétlenek makacs ellenállását, a hallgatók dühe is azon mértékben fokozódott a perzsák merészsége miatt, hogy miért nem engedték magukat azonnal, ellenállás nélkül kiraboltatni.
midőn e fegyvertény elbeszélésével készen voltak, mindnyájan fölkeltek, hogy megtekintsék a hozott zsákmányt, melynek látása a turkománoknál irigységgel s tetszéssel vegyült érzelmet szokott előidézni. én is követtem a csoportot, s borzasztó volt a kép, mely a sátorban szemeim elé tárult. A középen két halálhalavány, aludt vérrel, mocsokkal és porral fedett perzsa feküdt, kiknek megtört tagjaira éppen vasat vertek, és minthogy az egyiknek a láncok gyűrűi szűkek voltak, vadul felordított, midőn a kegyetlen turkomán azokat erőszakkal is bokáira akarta verni. Egyik szegletben két kis gyermek ült halványan és reszketve a földön, fájdalomtelt szemekkel nézve a kínzott perzsára, mert a szerencsétlen az ő atyjuk volt; sírni akartak, de nem mertek, egy tekintete a rablónak, akikre ők fogvacogva néztek, elég volt ahhoz, hogy könnyeiket visszatartsák.
A másik szegletben egy tizenöt-tizenhat éves leány guggolt, vadul szétzilált hajjal, szétszaggatott ruhában, s csaknem egészen vérrel fedve. Jajgatott és zokogott, arcát kezébe rejtve. Egynéhány turkomán nő, szánalomból vagy kíváncsiságból, kérdezte őt, hogy mi baja, s meg van-e sebesítve. "Nem vagyok megsebesítve - kiáltotta a leány a legmélyebb fájdalom hangján. - E vér itt anyám vére, egyetlen, angyali jó anyámé. Ó, ana dzsan, ana dzsan! (drága anyám!)" Így panaszkodott, s fejét a sátor rács alakú fakerítéséhez verdeste, hogy az majdnem eldőlt. Egy ital víz még jobban feloldotta a leány nyelvét, s elbeszélte, hogyan kellett neki (természetesen mint becses zsákmánynak) a rabló mellett lován ülve, anyjának pedig gyalog, a kengyelhez kötözve, az utat idáig megtenni. Egy órai lovaglás után az anya oly fáradt lett, hogy minden pillanatban összerogyott. A turkomán megpróbálta őt ostorcsapásokkal erőhöz juttatni, de minthogy ez úton célt nem ért, s a csapattól nem akart elmaradni, oly dühbe jött, hogy kardját kirántotta, s fejét egy csapással levágta. A fölfreccsenő vér elborított leányt, lovast és lovat, s midőn a leány észrevette ruháján a veres foltokat, hangosan és keservesen sírt.
Míg a sátor belsejében ez történt, azalatt kint a visszatért rabló családtagjai a rablott tárgyak megtekintésével voltak elfoglalva. A vénebb nők mohón kaptak egyik vagy másik házi eszköz után, a vígan ugrándozó fiatalság pedig egyik vagy másik ruhadarabot próbálta magára venni, ami többször harsány kacajt idézett elő.
Így örvendett és ujjongott mindenki, s nem messze innen a legmélyebb fájdalom és bánat képe! De az ellentét senkinek se tűnt fel, mert egészen természetesnek találják, hogy a turkomán rablásból és pusztításból gazdagodik meg.
S ezek az iszonyító társadalmi viszonyok Szentpéterváron, Nyizsnij Novgorodon és Asztrahánon át alig tizennégy napi távolságra vannak Európától!

Április 18.

Iljászkuli, aki az enyémtől a negyedik sátorban lakott, a Görgen-folyó partján, egy nyugalomban élő turkomán volt, ki harmincéves koráig a rablás és pusztítás szokott mesterségét űzte, s most visszavonult, mivel, amint maga mondá, e nyomorult, nevetséges élet (fán-i dünjá) hátralevő részét a törvény jámbor követésében akarja leélni; de amennyire én tudom, leginkább azért, mivel őt egynéhány seb a pokoli fegyverektől, Asuradánál, gyalázatos mesterségének további gyakorlásában megakadályoztatta. Azon reményben, hogy imádságaim által az égnek minden áldását gonosz fejére fogom lehozni, körülményesen elbeszélte, hogy az oroszok, miután a vallásháborút megüzenték - azaz hogy egynéhány fogságba esett oroszt ki akartak szabadítani -, miként kötöttek itt ki egyszer, s miként rohantak meg s borítottak lángba minden sátrat a Görgen partján. A harc egy egész napnál tovább tartott. Ámbár az oroszok, akik sokkal gyávábbak voltak, hogysem közeledni mertek volna, csak a távolból lődöztek, mindazonáltal a vitéz gázik (hitbajnokok) mégsem tudtak az ördögi mesterségnek ellenállni. Ő is kapott akkor néhány halálos sebet, s egy egész napig feküdött életjel nélkül, míg végre a pírje (lelki főnöke) újból életre ébresztette őt.
Iljászkuli ma Ana khán ovájához akart elvinni, aki, mint a jarali törzs főnöke, a Görgen felső futásánál, éppen a perzsa határ mellett lakik, s velem talán kíváncsiságból vagy talán más okokból, de meg akart ismerkedni. Utunkat előbb a bal part mentében vettük, de hogy a terjedelmes posványokat és mocsarakat kikerülhessük, nagy kerülőket kellett tennünk. Utazásom indokával ismeretlen lévén, jogosan gerjedhetett volna bennem gyanú, de az utóbbi napok tapasztalatai állapotom biztonsága felől teljesen megnyugtattak; s midőn láttam, hogy az úton, ha egyik vagy másik sátor mellett elhaladtunk, miként jönnek elém az emberek tejjel, sajttal és egyéb ajándékokkal, hogy őket megáldjam, akkor minden gondolatomnak el kellett enyésznie a bekövetkezhető szerencsétlen kimenetel iránt, s vidám kedéllyel lovagoltam tovább, csakis a nehéz turkomán bőrkucsma kínozott egy kissé, melyre még néhány rőfnyi vászon is volt tekerve turbán gyanánt, és a nehéz puska a hátamon, melyet molla mivoltom dacára is hurcolnom kellett az illem kedvéért.
Iljászkuli néha egy félórányira is elmaradott, hanem azért én folytattam utamat, s imitt-amott tekergőkkel találkoztam, kik engem, rosszul sikerült rablókirándulásukból üresen térve haza, sötét pillantásokkal méregettek. Néhányan üdvözöltek, mások csak azt kérdezték: "Ki vendége vagy, molla?", hogy a személyiségből kiraboltatásom lehetőségére következtethessenek; de csak "kelti Khandzsán baj"-jal kellett válaszolnom, s szembetűnő bosszúsággal vonultak tovább azonnal egy tompa "Aman bol"-t (Isten veled) mormogván szakálluk között.
Estefelé megérkeztünk a sátorcsoporthoz. (Khandzsán is, ki útját másfelé vette, , hozzánk csatlakozott időközben.) Ana khán, a patriarchális főnök, aki már a hatvanas években volt, egy halom zöld lejtőjén ült unokái és kis gyermekei körében (ilyen hasonló korú rokonsági fokozattal csakis keleten találkozhatunk), megelégült pillantásokkal méregetve hol körötteit, hol pedig a gazdag legelőkről hazatérő juh- és tevecsordáit. Fogadtatásunk rövid, de valóban barátságos volt; elöl lépdelve a már készen álló sátorba vezetett minket, hol számomra tiszteletbeli helyet mutatott, s a tulajdonképpeni társalgás csak akkor kezdődött, miután a külön e célra vágott juhnak utolsó maradványai is letűntek az asztalról.
Ana khán keveset beszélt, de figyelmesen hallgatta vázlataimat az oszmán életről és az orosz-török viszonyok felől; csak másnap reggel lett beszédesebb, és első beszéde, mellyel előállott, azon vendégszeretet előadása volt, melyben ő egy Khívába utazó angol elcsit (követet) részesített; azonnal kitaláltam, hogy ez Mr. William T. Thomson követsége volt, kit kormánya azért küldött oda, hogy Perzsia és a khívai kán közt felmerült egyenetlenségeket békésen elintézze. Minthogy pedig Ana khán, midőn a frengi követ fegyvereit, drágaságait és személyét leírta, az ő arcvonásai s az enyémek között levő hasonlóságra különös hangsúlyt fektetett, azonnal világossá lett előttem kíváncsiságának s látogatásomnak oka, s miközben földijeire tüzes szemekkel tekintett, mintegy meggyőzni akarván őket éles belátásáról, hozzám közeledett, s gyöngéden vállamra ütögetve így szólott:
- Efendi, a rúmi szultán turája (parancsa) nálunk nagy tiszteletben áll; egyszer az, hogy ő minden szunniták fejedelme, másodszor meg a az, hogy a turkománok és oszmánlik vérrokonok, s jóllehet te nem hoztál ajándékot, mégis kedves vendégünk vagy.
E megjegyzésből sok mindent magyarázhattam ki, s még többet érthettem. Dervis-inkognitóm nem talált mindenütt feltétlen hitelre, de a többség, különösen a molla világ mégis pártomon volt, s egyes kétkedők ez okból nem sokat nyugtalaníthattak.
Különben, amint észrevettem, Khandzsán nem osztotta Ana khán nézetét; e tárgyat nem is hozták elő többet, s teljes vendégszeretetben részesültem a gyanakvó főnök részéről.

Április 20.

A távoli mergolánban, a kokandi kánságban, a vallásos buzgalom gyakran előforduló segélypénzgyűjtést rendelt a medinai magas tanintézetek számára. Medinában igen sok ilyen intézet van; az iszlám tan forrása hemzseg a tudományszomjas tanítványoktól, a korán magyarázóitól, kik a kegyes foglalkozás égisze alatt édes semmittevésükben az iszlám államaiban széltében-hosszában támogattatnak. A távoli Fezből és Marokkóból stipendiumok jönnek, s az algíri törzsek főnökei is adományokat küldenek ide évenként; Tunisz, Tripolisz, Egyiptom éppen úgy, mint az iszlám többi apróbb államai, elküldik ide adójukat. A porta vetélkedik Perzsiával a növendékek gyámolításában. Az orosz védelem alatt élő tatár éppúgy, mint a brit uralom alá hajtott indiai, gyakran gondol a medinai főiskolákra, de mindez még nem elég, még a turkesztáni sátrak szegény lakóitól is megkívánják, hogy filléreikkel hozzájáruljanak.
Közép-ázsiai utazásom idejében Hodzsa Buzurg, ama tartományok mélyen tisztelt szentje, hihetőleg nagy fáradsággal, négyszáz aranyat gyűjtött össze Medina számára. Molla Eszád, őszentségének egy meghittje, bízatott meg az összeg átvitelével. Ámbár a pénzt, mint minden veszedelem fő forrását, Közép-Ázsiában mindig el szokták titkolni, mégis az említett molla nem tartotta titokban utazása célját, abban a reményben, hogy a kegyes összeget növelheti. Bokhara, Khíva és más városok, melyeken átment, csakugyan hozzájárultak annak növeléséhez. Azt hitte, hogy a turkománoknál ugyanez történik, és néhány nomád tudóshoz címzett ajánlóleveleire támaszkodva, nekiindult a pusztai útnak.
Az utazás Gömüstepéig szerencsésen folyt le; megérkeztének hírével úticsomagjának tartalma is köztudomású lett. A turkománok hallották ugyan, hogy a pénz kegyes célokra van szánva, de azzal mit sem törődtek. Mindegyik szerette volna megcsípni őt, még mielőtt egyiknek vagy másiknak vendégévé lett volna; mert míg ez meg nem történt, addig az ember a nomádok között szabad jószág. Kirabolhatják, agyonüthetik, eladhatják - senki se fogja a tettest feleletre vonni. Egyedül a gazda az, kinek bosszújától félnek; azt, akit ő egyszer oltalma alá vesz, családja tagjának tekinti, s minden lehető megtámadás ellen meglehetősen biztosítva van.
E körülmény a mi kokandi mollánk előtt nem lehetett ismeretlen; mindazonáltal bízott a vallásos buzgalom bűvfényében, de midőn egy reggel a karavántól néhány lépésnyire eltávozott, két turkomán megtámadta őt, és kifosztotta minden pénzéből, egész vagyonából. Sem a könyörgés, sem szent küldetésére való hivatkozás, sem fenyegetések a legborzasztóbb büntetésekkel - egyszóval semmi, de semmi nem használt neki; még jobb ruháit is elszedték, csak ócska könyveit és papírjait hagyták meg. Így tért vissza fölháborodva és félmeztelenül a karavánhoz. Ez megérkezésem előtt valami tizennégy nappal történt; ez idő alatt a tetteseket kifürkészték, s az egyházi ítélőszék elébe idézték. Nekem, mint konstantinápolyi mollának, az a szerencse jutott, hogy az ülésben való résztvehetéssel megtiszteltek, és a jelenet, melynél mint működő személy akkor jelen voltam, még sokáig élénken fog élni emlékezetemben.
Mi, mármint a tudósok, félkörben ültünk egy nyílt téren a szabad ég alatt, vaskos könyvekkel kezünkben, s a számosan összesereglett kíváncsi sokaságtól körülvéve. A rablók családjaikkal s törzsük főnökével oly nyugodtan, fesztelenül jelentek meg, mintha valami tisztességes ügy elintézéséről lett volna szó. Azon kérdésre, hogy "Ki vette el a pénzt?", egy kevélyen szilárd "Én!" felelt, s mindjárt az elején észrevettem, hogy itt a pénz visszaszerzése a lehetetlenségek közé tartozik. Miután szónoki tehetségét a korán-idézetek halmazával mindegyik eléggé kimerítette, magam is megkíséreltem a hősre hatni azáltal, hogy tettének gyalázatosságát bizonyítgatám.
- Miféle szégyen? - mondá nekem a turkomán. - Hát a te hazádban megbüntetik a rablást? Az valóban különös! Azt hittem volna, hogy a szultán, a világok ura, egy kissé okosabb ember. Ha nálatok a rablás tiltva van, hát akkor miből élnek ott az emberek?
Egy másik molla a seriattal (vallási törvénnyel) fenyegetődzött, s kiáltó színekkel festette a pokol kínjait, mik a másik világon a turkománra várnak.
- Mit nekem a seriat! - felelt ő újból. - Mindenkinek megvan a magáé! A te törvényeid, ó, mollám, nyelvedben vannak, melyet forgathatsz tetszésed szerint; az én seriatom kardomban van, mely oda sújt, ahová a karom vezeti!
Hosszas, hiábavaló intések és az akszakálnak hosszadalmas tanácskozásai után ülésünk eredménytelenül bezáratott. A turkomán eltávozott pénzével együtt, melyet a medinai növendékek gyámolítása helyett új fegyverek vásárlására fordított. Molla Eszád pedig nagy szomorúan visszatért Kokandba, azzal a keserű tapasztalással, hogy ámbár a turkománok igazhivőknek nevezik magukat, mégis a legfeketébb káfirok az egész földkerekségen.

Május 6.

Oraz Dzsan, egy fiatal, vakmerő és vad kinézésű, körülbelül tizennyolc éves turkomán, aki már tizenkét éves korától fogva foglalkozik rabló kicsapásokkal, mindennapos vendég volt etreki sátrunkban, hogy a rabszolgarablók pírjét (lelki főnök) a vallást és erkölcsöket illető előadásaiban hallgathassa. Egy ízben megjelent Omer Akhond is, egy szomszédságbeli molla, aki nagy tudománya, de még inkább egy kitűnően jó lónak birtoka miatt volt nevezetes. Midőn lovának jó tulajdonait dicsérni kezdették, a fiatal turkomán tűzbe jött, és félig tréfásan, félig komolyan így szólott: "Akhond, adok három szamarat meg egy perzsát a lovadért. Kár annak az istállóban nyugodni, míg aa perzsák oly szabadon kóborolnak mezőiken. ha pedig nem adod, jól vigyázz, mert egynéhány nap alatt aligha el nem lopják tőled." A molla és a pír keményen megdorgálták őt, de ő vadul fölkacagott, s a társalgás tovább folyt.
Alig telt el négy nap, midőn a molla szomorú arccal és könnytelt szemekkel lépett sátrunkba egy reggel.
-Lovamat ellopták! - kiálta sóhajtva. - Kulkhán, csakis te adhatod azt nekem vissza. A Csiharjar (a négy első khalifa) szerelmére kérlek, tedd meg, ami lehetséges!
-Az bizonyosan a haramzáde (bitang) Oraz műve - mormogott Kulkhán -, de majd kitépem én fekete lelkét piszkos testéből!
Az esti ima idején a jó Oraz megjelent a többi igazhivő között a lépcsőzetes magaslaton, mely a sivatag templomát képezi, s kegyes arca az imádság alatt a világért se árulta volna el, hogy éppen ma rabolt meg egy szent atyát. Midőn a namaz után a szokásos körben mentek (khalka), Oraz ott is jelen volt. Kulkhán azonnal megszólította őt, mondván:
-Fickó, a molla lovát ellopták, te tudod, hol van az; reggel korán ismét istállójában legyen, hallod?
E megszólítás a fiatal rablót a legkevésbé sem hozta zavarba. Egyik kezével a homokban játszva, a másikkal nehéz bőrkucsmáját félrecsapva így felelt:
- A ló nálam van, de nem fogom visszaadni; akinek szüksége van rá, vigye el tőlem!
Azt hittem, hogy e szavak mindenkiben bosszankodást fognak előidézni, de ennek nyoma sem volt látható a társaság vonásain. Kulkhán előbbi nyugodt hangján beszélt tovább, de a rabló vonakodásánál maradt; midőn az akszakálok néhány fenyegető szót intéztek hozzá, ő is tűzbe jött, s lelki atyjához így szólott:
- Talán te másképp cselekedtél a hadzsi kancájával?
E szavak után fölkelt a társaságból, s a dallamok, melyeket a Köroglu című költeményből a csöndes esti órákban hangoztatott, eléggé bizonyították örömét a kivívott győzelem fölött.
Egy darab idő tanácskozással telt el. Őt elfogni senki sem ajánlkozott, mert kánja, aki a szokás szerint, gyalázatos bűnei dacára is oltalma alá vette, sokkal hatalmasabb volt, semhogy meg lehetett volna támadni. Szellemi eszközökhöz kellett tehát folyamodni; és nem csoda, hogy ezeknek azonnal megvolt a maguk hatása. A deb szerint az a legnagyobb büntetés, mely egy élő embert találhat, ha őt meghalt atyjának vagy őseinek isteneinél bevádolják, ami azáltal történik, hogy egy lándzsát a sírhalom tetejébe megfordítva, azaz hegyével lefelé a földbe szúrnak, s arra, ha gyilkolásról van szó, egy véres rongyot, ha pedig más bűn forog szóban, egy tört nyilat (íjat) függesztenek. Egy ilyen fölhívás minden turkománt egyesít a vétkes törzs ellen, s hogy az illető milyen mélyen érzi azt, legjobban itt vettem észre; mert alighogy kitűzve látta Oraz a lándzsát nagyatyjának meglehetősen magas joszkájára (sírhalmára), az éj csöndjében a lovat azonnal visszavitte a molla sátrába, s előbbi helyére kötötte. A visszaadás, amint később saját magától hallottam, sokáig fájt neki. De jobb a fekete földben feküdni, mint az ősök nyugalmát megháborítani.

 

Negyedik fejezet

A sivatagon

Mindig hallottam barátaimtól, hogy a "Csil menzil.i Turkesztán", azaz a negyven állomás a turkesztáni sivatagon, sokkal fáradságosabb és nehezebb út, mint a "Csil menzil-i Arabisztán", vagyis a negyven állomás, melyet az embernek a dasmaszkuszi sivatagon keresztül, Mekka felé kell tenni. Emezen a zarándokok mindennap új ciszternákat találnak, melyek ezreket képesek vízzel bőven ellátni; lehet kapni kenyeret, főtt ételeket, hűvös árnyat, szóval minden kényelmet. De amott az emberek gondoskodása még éppen nem terjedt ki a szegény utazókra. A folytonos veszély, hogy szomjan meghalnak, meggyilkoltatnak és kiraboltatnak, vagy a homoktorlaszok által elevenen eltemettetnek, szüntelenül kíséri őket. A jól megtöltött kobakok és liszteszsákok, a legjobb lovak és fegyverek igen sokszor nem képesek segíteni, és csak "Allah! Allah!"-t kiáltozva kell az embernek szakadatlanul célja felé törekednie.
Hogy mennyire igaz vagy valótlan ez, mily borzasztóan nagyszerű a sivatagi utazás Perzsia és a közép-ázsiai oázföldek között, útleírásom olvasói előtt körülbelül tudva van. Csak némely részlet leírásával vagyok még adós karavánunk élményeiből.
Az első háromnapi úton a sivatag végtelenül sokat mondó, halálos csöndje a leghatalmasabb varázst gyakorolta lelkemre. Sokszor órák hosszat merengtem magam elé, anélkül hogy egy szót szólottam volna, s mert társaim vallási elmélkedésbe mélyedve gondolkodtak, ritkán háborítottak. Csak félig-meddig vettem észre, hogy mily pompásan mulattatta a társaságot a karaván néhány tajga útközben, amint tevéiken aludva himbálóztak, és különféle komikus mozdulatokat tettek, folytonosan föl-fölriadva. Az álom által elnyomott utas mindkét kezével erősen szokta magát a magas nyereggombon tartani; ez azonban nem menti attól, hogy vagy előrehajlás által állát oly erősen megüsse, hogy fogai meginognak, vagy hogy a hátrahajlás egy bukfences lehullással ne fenyegesse. Néha ez utóbbi az egész karaván hangos kacagásának kíséretében meg is történik. A leesett a nap hősének lesz nyilvánítva, s a legdurvább élceket kénytelen végighallgatni ügyetlensége miatt.
A jókedvnek valósággal kimeríthetetlen forrását képezte egy fiatal turkomán, név szerint Nijazbirdi, aki lelkileg éppoly csodálatosan élénk, mint testileg fürge volt, s minden mozdulata és szava által még a tiszteletre méltó mollákat is mosolyra indította. Bár több megterhelt teve tulajdonosa volt, mégis leginkább gyalog szokott járni, miközben ideje volt jobbra és balra szaladgálni, hogy minden csoport vadszamarat, mely csak mutatkozik, tagjártatással vagy kiabálással elriasszon. Egyszer sikerült neki egy fiatal szamarat elfogni, mely fáradtsága miatt a csapattól elmaradt. A félénk állatot kötélen vezette, s valóban mulatságos jelenetek következtek, midőn három kanálnyi juhfark-zsírt tűzött ki jutalmul annak, aki rá mer ülni. Három kanál juhzsír! Nagyon kecsegtető díj a hadzsiknak a sivatagon. Csakugyan sokan csábítva érezték magukat; hanem a civilizálatlan paripával nem lehetett boldogulni. Alig ültek fel a szegény hadzsik, jobbra-balra hullottak a homokra.
Csak több órai utazás után vehetni észre általános bágyadtságot. Ilyenkor minden szem a kervánbasira van irányozva, aki aztán minden irányban körüljártatja tekintetét, hogy alkalmas pihenőhelyet kémleljen ki, vagyis olyan tért, melyen a legtöbb vagy legjobb takarmányt lehet találni a tevék számára. Ha ilyet talált, előresiet, míg a karaván ifjabb tagjai jobbra és balra szétszóródnak, hogy száraz gyökeret, cserjét vagy más tüzelőanyagot gyűjtsenek. A letelepedés csak néhány pillanat műve. Az édes pihenés reménye fölüdíti a kimerült erőket. Gyorsan meg vannak oldva a kötelek, s a legnehezebb málhák hamar kis halmokba téve. Ezeknek árnyékában szokott a fáradt utazó leheverni, s az éhes tevék alig távoznak legelni, midőn a karavánban ünnepélyes csönd áll be. E csönd némi mámorosságnak, mondhatnám, kábultságnak az eredménye, mert minden nyugalom és pihenés élvezetbe merült
Egy ilyen éppen letelepedett karaván a nyári hónapokban, méghozzá Közép-Ázsia pusztáin, valóban érdekes képet nyújt. Míg a tevék láttávolban mohón legelnek, vagy a nedvteljes bogáncsot tördelik, az utazók - még a legszegényebbek is - egy csésze teával kezükben ülnek, s mohó kortyokban szürcsölik a drága folyadékot. Az egész nem egyéb, mint zöldes, cukor nélküli meleg víz. Néha zavaros is, hanem azért emberi művészet még nem gondolt ki ételt, még nem talált föl nektárt, mely oly ízletes, oly üdítő volna, mint ez az igénytelen ital a sivatag állomásain. Még teljesen emlékezem csodás hatására. Az első csöppekkel szelíd tűz terjedt el az erekben, mely éltet, anélkül, hogy különösen ingerelne. A többiek a szívbe és fejbe nyomulnak, a szem fényleni és ragyogni kezd. Ily percekben leírhatatlan gyönyört és kéjt éreztem, s míg társaim álomba merültek, én ébren maradtam, s oly boldog voltam, hogy nyitott szemekkel álmodhattam.
Miután a tea megújította az erőket, a karaván fokonként mozgalmasabb és zajosabb lesz. Az utasok többnyire külön csoportokba vagy körökbe vannak osztva, melyeket itt "kos"-oknak neveznek, s melyek a vándorló város egyes házait képezik. Mindenütt van valami dolog, s mindenütt az ifjabb tagok végzik, míg az öregek nyugosznak. Itt például kenyérsütéssel vannak elfoglalva. Egy rongyos hadzsi nagy buzgalommal dagasztja piszkos kezeivel a fekete tésztát; már jó félórája, hogy dagaszt, s kezei mégsem tiszták, mert a többnapi piszok a tészta által nem is mosható le. Amott főznek; hogy megtudja az ember, mit főznek, nem is kell nagyon nézegetni, mert az avas juhzsír szaga, különösen pedig a kissé nagyon pikáns teve- vagy lókotlett aromája rögtön elárulja. Szemre nézve az étkek nemigen kecsegtetők, hanem a sivatagon nem gondol az ember vele, az óriási étvágy eltakar minden hiányt, s az éhség tudvalevőleg a legjobb szakács.
Ha a pihenés ideje egy kissé továbbra nyúlhat, a táborozó karaván mulatságban nem szenved hiányt. Legkedvesebb szórakozás a céllövés, melynél a díj mindig bizonyos mennyiségű lőpor vagy golyó. A mi karavánunkban e mulatság csak ritkán lehetséges, mert kis számunknál fogva folytonos veszélynek voltunk kitéve, s nem volt szabad zajjal járnunk. Útitársaim korán-olvasással vagy más vallási kötelességek teljesítésével, alvással és toalettel töltötték a pihenési időt. Toalettet mondok, hanem valószínűleg senki sem fogja hinni, hogy budoárról, finom illatszerekről vagy mesterséges cicomázásról van szó. A turkománok egy kis fogóval szokták kitépni felső állukról a szőrszálakat. Ami a hadzsik és a magam toalettjét illeti, ez oly egyszerű és prózai volt, hogy alig lehet említeni. A szükséges kellékek: homok, tűz és hangyák voltak. Az alkalmazás módjának kitalálását, mint rejtvényt az olvasóra bízom.
Különben Ázsia minden népe közt a tatár az egyetlen, mely a sivatagi élet bizarr képébe teljesen beleillik. Mint babonás és vak végzethivő, a folytonosan fenyegető veszélyhez könnyen hozzászokik; szenny, szegénység és nélkülözések házi körében is otthonosak; nem csoda, ha hónapok óta nem változtatott ruházatban, arcán piszokréteggel, oly megelégedetten tud ülni. E lelki elégültség sohasem volt rám nézve közönyös, hatása azonban legfőbb fokát érte el az esti imakor, melyben mindenki részt vett, hogy Allahnak az élvezett jótéteményekért hálát adjon.
Ily alkalommal az egész karaván egyetlen hosszú láncolatot képezett, és egy imámmal az élén, a leáldozni készülő nap felé fordulva, végezte az imádságot. A messze, körös-körül elterjedő halotti csend emeli a pillanat ünnepélyességét, s ha a lehanyatló nap piros sugarai társaim vad és mégis oly megelégedett arcaira estek, ilyenkor úgy látszott, mintha minden földi kényelem birtokában, már semmi kívánnivalójuk nem volna. Ilyenkor sokszor gondoltam, mint találnák ez emberek magukat valamely ruganyos párnájú, első osztályú kupéban vagy valamely elsőrangú, pompásan bebútorozott vendéglőben. Mily végtelenül távol vannak még a civilizáció áldásai ez országoktól!
Legyen elég ennyi a karavánok nappali életéről. Éjjel a sivatag sokkal regényesebbé, hanem sokkal veszélyesebbé is válik. A szem hatalma megtöretvén, a biztonság köre csak a legközvetlenebb környezetre szorítkozik, s útközben csakúgy, mint az állomáson, mindenki egymáshoz közel igyekszik maradni, szorosan egymáshoz simulni. Nappal az utazó karaván egyetlen hosszú láncolatot képez, éjjel pedig hat-nyolc kisebbre oszlik, melyek jól összeszorulva, erős négyszögeket formálnak, külső részeiken a legbátrabbakkal.
Holdfénynél az elvonuló tevék hosszú árnyékai különös látványt nyújtanak. Csillagtalan, sötét éjjel minden borzalmas, s egy lépésnyire a sorból eltávozni annyit tesz, mint az otthoni tűzhely mellől puszta elhagyatottságba jutni.
Nappali állomáson mindenki olyan helyet keres magának, mely leginkább tetszik. Éjjel a kervánbasi felügyelete alatt erős tábort szokás ütni. Középen vannak a málhacsomagok, ezek körül feküsznek az emberek, s védfalul a tevéket sűrűn egymás mellé körbe fektetik. "Fektetik", mondom, mert e csodálatos állatok parancsszóra elterülnek, egész éjjel mozdulatlanul maradnak helyükön, s a legközelebbi reggel szintén csak parancsszóra emelkednek föl, mint a gyermekek. Fejükkel kifelé, hátsó részükkel a karaván belseje felé fektetik őket, mert mát messziről megérzik az ellenséget, és tompa horkolás által tudatják a veszély, így még pihenési idejük alatt is őrökül szolgálnak.
A körön belül alvók közvetlen a tevék mellett - melyek tudvalevőleg a legkellemetlenebb szagúak a világon - nem a legjobban érzik magukat. Sokszor megesik, hogy a sós abrak és víz, melyet ez állatok nappal ettek, a lőtávolban fekvőkre kézzel fogható hatást gyakorol. Magam is igen sokszor ébredtem fel ily freskó-festménnyel ékesítve, hanem itt alig törődik az ember vele, mert ki tudna az állatra haragudni ,mely oly utálatos alkatú ugyan, de oly türelmes, oly kevéssel megelégedő, oly szelíd és hasznos.
Nem csoda, ha a sivatag utazója a tevét minden állat fölé emeli, és majdnem az imádásig szereti. Néhány bogánccsal táplálkozva, melyet a többi négylábú megvet, tesz meg több hétig, sőt több hónapig tartó utat, anélkül, hogy elfáradna. E puszta, elhagyott vidékeken az ember léte az övéhez van kapcsolva, s emellett oly türelmes, hogy egy gyermek egész csapat ily magas, erős állatot egy "csukh" szóval letérdepeltet, s egy "berr"-rel fölállít.
A tevék nagy, sötétkék szemeiből sokat tudtam kiolvasni. Ha a napi út igen hosszú, vagy a homok nagyon mély volt, e szemek élénk fájdalmat árultak el. Leginkább látható az a megterhelésnél, midőn nagyon nehéz árucsomagot tesznek a hátára; a teher alatt meggörnyedve, fejét ura felé fordítja, szemeiben könny csillog, s nyögése oly nehéz, oly megindító, mintha mondani akarná: ember, légy irgalommal irántam!
A teve külseje, kivéve az év bizonyos időszakát, midőn a természeti törvények félig ittas, bódult állapotba helyezik, mindig feltűnően komoly. Vonásaiban a khaldeus sémi típus kifejezése félreismerhetetlen, s a földtekének bármely részén található is már most, mégis elvitathatatlan, hogy első hazája a Tigris és Eufrátesz közti sivatag, vagyis az arab puszták.
A turkománok e komoly tekintetet azzal a barbár eljárással zavarják meg, hogy a kötőféket átlyukasztott orrához erősítik. Az orráról mellére lecsüngő kötéllel nagyon hasonlít a szegény teve egy szemüveggel vadul felfegyverzett európai uracshoz, vagy megfordítva. Mindketten magasra tartják fejüket, s mégis mindkettőjüket orruknál fogva vezetik.
Amily kellemes és felüdítő hatást tesz emberre és állatra a letelepedés jele, oly kedvetlenítő és zavaró az indulási parancs. Legelőször is a kervánbasi emelkedik föl ültéből, kiáltására vagy jeladására mindenki kászálódik, még a szegény legelő tevék is értik, és sokszor anélkül, hogy hajtanák, a karavánhoz sietnek; sőt, mi több, azon málha vagy utas mellé állnak, amellyel vagy akivel előbb megterhelve voltak. Egy negyedóra alatt minden rendben van, mindenki elfoglalta helyét a láncolatban; az állomáson csak az elfogyasztott hús lerágott csontjai s a rögtönzött tűzhelyek fekete foltjai maradnak. E momentán élet nyomai a sivatagon sokszor oly gyorsan elmúlnak, amilyen gyorsan támadtak; néha azonban égalji véletlenségek által fennmaradnak, s mint örül aztán a későbbi utazó, ha itt elhagyott tűzhelyre akad. E megégett, sötét helyek környezete mint pompás karavánszeráj tűnik föl szemei előtt; s a gondolat, hogy itt emberek voltak, hogy itt mozgó élet létezett, a sivatag leverő magányát elviselhetőbbé teszi.
Égett foltokról szólva, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzem azokról a sokszor több napi útra terjedő leégett síkságokról, melyeket a Perzsia és Khíva közt levő sivatagon láttam, s melyekről a nomádok beszédje után oly sok csodálatosat hallottam.
A forró évszakban, midőn a perzselő nap a füvet és az apró cserjét pozdorjává szárította, gyakran megesik, hogy egy vigyázatlanul eldobott szikra az egész pusztát felgyújtja. A feltartóztatás nélkül terjedő tűz oly gyorsasággal harapózik, hogy még lóháton is nehéz előle menekülni. A száraz füvön lappangva eszi magát tova, s hasonlít a terjedő árhoz; sűrűbb bokroknál vad dühvel csap föl, s így - nagy tereket haladva rövid idő alatt - csak egy folyó vagy tó képes szilaj futását feltartóztatni.
Éjjel borzasztó látvány lehet, midőn a láthatár hosszan és szélesen a tűztenger által vörösre van festve, s mondják, hogy a legbátrabbakat is megfélemlíti. A gyáva csakhamar elvész; akinek azonban lélekjelenléte van, megmenekülhet, ha - még midőn a tűz távol van - a közvetlen környezetében levő füvet felgyújtja. Az új tűz puszta tért hagy hátra, melyen a közelgő lángok nem találnak többé tápanyagot, s mely ennélfogva biztos menhelyet nyújt. Csak így képes az ember tűz által védelmezni magát a tűz elől.
A puszta felgyújtása sokszor fegyverül szolgál egyik törzsnek a másik ellen, s mondják, hogy az ekképpen okozott dúlás rettenetes. Gyakran egy-egy szökevény szerelmespár is használja, hogy magát az üldözés ellen biztosítsa. Ha szél nincs, könnyen ki lehet térni a terjedő tűz elől, hanem a legkisebb szellő elégséges, hogy őrült sebességre ingerelje, s a menekvők közös halálukat éppen mentési eszközükben találják.
A sivatag képe és a leggyakrabban előforduló természeti tünemények különös benyomást gyakorolnak még az otthonos nomádokra is. Midőn Kaflankir fennsíkjain voltunk, mely az északkeletnek terjedő Üszt-Jurt egy részét képezi, a láthatár sokszor a leggyönyörűbb fata morganával volt díszítve. Egy fata morgana közép-Ázsia nagy sivatagján, abban a forró, mégis tiszta légkörben, tagadhatatlanul a legszebb optikai jelenség, amelyet az ember elképzelhet. A légben táncoló városok, tornyok és várak, a nagy karavánok képei, harcoló lovasok, egyes óriási alakok, melyek az egyik helyen eltűnnek, hogy a másikon ismét felmerüljenek: engem mindig igen gyönyörködtettek. Társaim, különösen a nomádok, csak néma tisztelettel néztek ama tájak felé. Véleményük szerint e jelenségek az egykor ott létezett és elsüllyedt városok és leveszett emberek árnyékai, melyek most a nap bizonyos idején kísértetszerűen megjelennek, s a légben lebegnek. Sőt, kervánbasink még azt is állította, hogy bizonyos helyeken már évek óta mindig ugyanazon alakzatokat látta, és hogy ha mi is elvesznénk a sivatagon, évek múlva megsemmisülésünk helyén szintén a légben ugrándoznánk és táncolnánk.
E mese, mely a nomádoknál általánosan el van fogadva, élénken emlékeztet arra az európai állításra, mely szerint az a tér, melyet mi sivatagnak nevezünk, nem annyira természeti, mint inkább társadalmi törvényeknél fogva változott sivataggá. Példaképpen az afrikai Szaharát s Közép-Ázsia sivatagját említik, melyeken hajdan munkás kezekben és művelt földekben nem volt hiány. Egyes helyeken ez állítás jogosult lehet, de Közép-Ázsia sivatagjára nem alkalmazható. Némely helyeken, amilyenek Merv, Mangislak, Görgen és Otrár, a múl századokban több élet volt ugyan, mint most, hanem egészben véve Közép-Ázsia sivataga emberek emlékezete óta mindig rettenetes sivatag volt. Az egyetlen csepp ivóvizet is nélkülöző, több napi járásnyi tér, a sokszor száz mérföldre terjedő, feneketlen mély homokkal borított földek, az égalj vad dühe és szeszélyei oly akadályok, melyekkel a művészet, tudomány vagy bármely más szellemi hódító erők csak nagyon nehezen mérkőzhetnek.
"Turkesztánt és lakosait - mondotta nekem egy ízben egy közép-ázsiai - Isten haragjában teremtette, mert amíg a sivatag forrásainak keserűsós íze meg nem változik, addig a gyűlölség és rosszaság el nem távozik a turkesztániak szívéből."

 

Ötödik fejezet

A tatár sátor és lakói

Különös érzelem fogja el az embert, ha városaink mozdulatlan háztengerében visszagondol a könnyű sátorokra! A dervisség bűne ragadós, azonban nem mindenkire nézve, s így tán nem lehet veszélyes, ha olvasóim néhány pillanatra Közép-Ázsiába kísérnek, hogy ott a mi kőépületeink ellentéteit szemléljék.
Délfelé jár az idő. A kirgiz család, házát és holmiját néhány teve hátán szállítva, s nyája által kísérve, lassan vonul ama hely felé, melyre egyik lovasa magasra emelt dárdával mutat. Nomád felfogás szerint a karaván akkor pihen, midőn kóborol, s nyüzsgővé csak letelepedéskor, azaz akkor válik, midőn a mi nézetünk szerint pihenni kezd. A tevéken ülő idősebb nők - mert a fiatalabbak gyalog baktatnak - még itt sem nyugodhatnak, hanem a teve durvább szőréből zsáknak való fonalat készítenek. Csak a család eladó lányainak van arra kiváltságuk, hogy az inogva lépegető állaton teljes semmittevésben lézengjenek. Az ilyen orosz, ó-bktriai, mongol vagy khívai pénzekből álló, s egészen keblére alácsüngő nyakfüzért tisztogatja, s annyira belemerül munkájába, hogy az európai érembúvár e szak műkedvelőjének tarthatná; de emellett egyetlen mozdulata sem marad észrevétlen előtte a karaván körül tornászó kirgiz ifjaknak, kik lovagi ügyességükkel igyekeznek tündökölni. Végre a kijelölt helyre jutnak. A városi lakos azt hinné, hogy most ugyancsak lesz zűrzavar - de nem! Mindenkinek megvan a maga tisztje, mindenkinek a maga hivatása, mindenkinek a maga feladata.
Mialatt a családapa lehűtött lovát lenyergeli, hogy legelni ereszthesse, a fiatalabb legények pokoli zaj közt terelik össze a csatangolni nagyon kész juhokat és tevéket, minthogy elérkezett a fejés ideje. Közben a sátrat is levették. Az öreg matróna előveszi annak rács alakú vázát, s azt jobbra-balra való buzgó köpködés között felállítja. Más személy a boltozatot képező , meghajlított dorongokat erősíti meg, míg a harmadik ráteszi a kürtőül és ablakul szolgáló korona alakú fedőt. Míg kívül mg ráaggatják a sátorvázra a nemezdarabokat, azalatt a gyermekek belül már felaggatták a zsákokat és tarisznyákat, s a hatalmas katlan-lábast is felállították a lobogó tűz fölé. Mindez csak néhány perc műve; bűvészi gyorsasággal szedik is szét azokat.
A sátor előtt a juhok, tevék, kiabáló asszonyok és rívó gyermekek folytonos zaja hallatszik. Különös karzene ez az elhagyott puszta déli csendjében. Egyébiránt a fejés ideje, a nomád naponkénti szürete, itt a nap legizgalmasabb órája. A legtöbb baj a torkos gyermekekkel van, akiknek hasa a folytonos tejivástól egész dobbá puffad. Az asszonyoknak hébe-hóba igen sokat kell az állatok nyugtalansága vagy rossz erkölcse miatt szenvedniök; a férfiak közel állnak körülöttük, de a legcsekélyebbhez sem nyúlnak hozzá, mert igen nagy szégyennek tartanék, ha valamely férfi női munkához fogna.
Midőn Etrekben búzával telekoldultam tarisznyámat, s ezt szállásomon kézi malmon meg akartam őrölni, a turkománok harsogó kacajra fakadtak. Megütődve kérdezősködtem e gúnyolódás okáról, mire egyikük barátságosan közeledve hozzám, így szólt: "Az szégyen, ha asszonyi munkához látsz. Természetes, hogy a mollák és hadzsik nemigen értenek a világi műveltséghez, s azért irányotokban elnézők vagyunk."
Miután a tejkészletet betakarították, s tömlőkbe töltögették - mert a korsók vagy faedények csak fényűzési cikkek -, a nyáj szétszóródik a tágas síkságon. A zaj lassanként elhal; a nomád sátrába vonul, felemeli annak alsó nemeztakaróját, s míg a farácsozaton át befújdogáló nyugati szellő déli álomba ringatja őt, azalatt a nők a sátoron kívül elővesznek egy félig kész nemezdarabot. Mulatságos látvány, midőn megpillantunk hat, sokszor még ennél is több pusztai lányt, amint egymás mellé sorakozva a kákagyékénybe takart nemezt erős taposás közben tovább-tovább hengergetik. E működéshez az ütemet az élükön levő idősebb hölgy veri, aki ezen iparbeli táncnak balettmesternője, s aki előre is tudja, hol lesz a szőnyeg ritka és idomtalan.
A nemeznek, az emberi értelem által föltalált kelmék legegyszerűbbikének készítése Közép-Ázsia vándor népeinél még ugyanazon ponton áll, melyen feltalálásakor állhatott. Legjobban szeretik ennél a szürke színt alkalmazni; a tarkák fényűzési cikkek, s fehéreket csak különösen ünnepélyes alkalmakkor használnak. Szőnyegeket csak a gazdagabb nomádoknál, mint a turkománoknál és özbegeknél láthatni, minthogy készítésük ügyességet s a művelt világgal sűrűbb érintkezést igényel. A beléjük szőtt alakok mintái rendesen Európában készült zsebkendőkről s más kelmékről kölcsönzik, s én valóban gyakran csodálkoztam rajta, hogy mily ügyesen másolják le azokat a nomádok, vagy ami még több: miként képesek azokat egyszeri látás után is emlékükben megtartani.
Míg a szegény nők a terhes házi munkákban istenigazában kifáradnak, azalatt a családapa is elhortyogta déli szundikálását. A nyáj is közeledik a sátorhoz, s alig kezd hűvösödni, a sátor pillanat alatt föl van szedve, s a tevék hátára rakva, mire megint nekiindul a karaván. Ez már a második járat aznap, s mégis az állatok úgy, mint az emberek, oly jókedvűek, mintha évekig fészkeltek volna egy helyen, melyről az unalom űzte őket el, változatosságot keresni.
Napnyugta után nemsokára, midőn a puszta véghetetlen látkörére lassanként reáborul a sötét ég kupolája, a vándorló család megállapodik, hogy meleg nemeztakarók alatt töltse az éj hideg óráit. Gyorsan tűz fölé állítják az óriási konyhaedényt, s éppoly gyorsan ki is ürítik. A nomád hallatlan étvágyáról európai embernek nem lehet fogalma.
Alig múlt el egy óra, s az ételek elfogytak, az imádságok le vannak darálva, s az idősebbek a sátorokban, a fiatalabbak pedig a szabad ég alatt, a nyáj körül álomba merülnek. Csak ahol eladó leány van, ott történnek némi kivételek. Közép-Ázsia nomádjainál az iszlám még nem bírta eltiltani, hogy a férfiak a nővilággal szabadabban ne érintkezhessenek. Itt még ismeretlen a hárem, s a fiatal nomád tudja mindig, melyik csillag után kell indulnia, hogy szíve ünnepeltjének sátrát föltalálja a nyomtalan pusztaságban. Megjelenése ritkán történik váratlanul, mert a nomád kisasszony is gyanítja, melyik oldalról fog a csendes éjben hallatszani a vágtató ló dobogása, s azért rendesen ez irányban ő a karaván legszélsőbb előőrse.
Hogy a puszták gyermekeinek gyöngéd találkáján a társalgás nemigen felel meg a mi szépészeti fogalmainknak, ebben alig kételkedhetünk; a költészetet azonban mindenütt föllelhetni, s mondhatom, hogy a nomádoknál tán nagyobb mértékben, mint nyugaton. Némelykor a szerelmespárokból egész társaság alakul, s ilyenkor aztán a vad tatár képekkel fölcicomázott párbeszéd, melynek mindig rímekben kell futnia, alig ér véget. Eleinte igen mulattattak engem az efféle párbeszédek, de mennyire bosszankodtam, ha ilyen szerelmes társasággal egy és ugyanazon sátorban kellet az éjt eltöltenem, hol aztán nagy fáradtságom dacára sem alhattam.
Ez lenne a nomádok nyári életének gyengén rajzolt képe. Télen azonban, kivált Közép-Ázsia északi részein, ahol már sokkal kegyetlenebb a hideg, a mi nézetünk szerint ez a vándorló élet elveszíti minden költőiségét, sőt még maguk a közép-ázsiai városi lakosok is csodálkoznak rajta, miként élhet meg e nép az irtózatos viharokban s a hetekig tartó havazások idején.
Ha 30 fokos hideg van Réaumur szerint, akkor nemigen lehet kellemes a sátor, s ez még nincs valami nagyon terhére a természettől megedzett pusztafinak. Ilyenkor kettős ruhadarabokba öltözik, s valamely mélyedésben vagy más, a széltől kevésbé járt helyen fölvert sátorát kétszeresen aggatja be nemezdarabokkal. Ekkor a sátor lakói is megszaporodnak, s ha a szakszaul (az igen nehéz és csomós fagyökér) órákig eltartó parazsa meleget kezd terjeszteni, akkor aztán nemigen érzik a szilárd anyagból épült lakás hiányát. Ekkor szűkebb körbe szorulnak a tűzhely körül, s a ház leányának a kumisszal telt tömlőt szakadatlanul körül kell hordania. E kedvenc ital megnyitja a szívet, feloldja a nyelvet, s ha a bakhsi hébe-hóba az ily téli estét dalaival vidámmá teszi, akkor még a vad orkán sivítása is zenévé válik.
Ha a mindennapi élet folyamát rendkívüli természeti jelenségek, például homok- vagy hózivatarok, meg nem háborítják, úgy a nomád boldog, mondhatnám, olyan boldog, amilyenné a világ semmilyen polgáriasultsága sem tehetné.
Minthogy Közép-Ázsia népei rendkívül kevés szükségletet ismernek, ez okon nagyon ritkán találkozhatni náluk szegénységgel, mely sohasem is oly nyomasztó, mint nálunk, s a puszták lakóinak élete szelíden folyna le, ha jellemük fő vonása nem lenne a rablásra és viszálykodásra való hajlam. A háborúnak, mély mindenütt csapás, ott a lehető legfélelmetesebb következményei vannak. A legcsekélyebb ok nélkül rohanja meg a magát erősebbnek érző törzs a gyöngébbet. A fegyvertfoghatók győznek vagy meghalnak; a nők, gyermekek és nyájak zsákmányként elosztatnak, s hányszor esik meg, hogy a család, mely este még a legnagyobb boldogságban hajtotta fejét nyugalomra, a következő reggel szüleitől, szabadságától s minden vagyonától megfosztva, egymástól messzire hurcoltatik.
Khíva mellett, a turkománok közt, több, azelőtt jómódú, fogoly kirgiz családra akadtam. E szegény szerencsétlenek, még csak nemrég vagyonos ifjak és lányok, annyira megnyugodtak sorsukban, mintha azt a természet törvényei mérték volna rájuk. Milyen őszintén, milyen szorgalommal igyekeztek uruk érdekeit előmozdítani, s mennyire dédelgették, szerették annak gyermekeit! Pedig uruk rabolta el őket, az gyilkolta le apjukat, s az bélyegezte meg őket örökre a "kul", vagyis rabszolga névvel.
A buddhizmus, a kereszténység s az iszlám egymást fölváltva tettek kísérletet Ázsia pusztáiba behatolni, s bár az első s utolsó gyökeret vert, de a közép-ázsiai nomád ennek dacára ma is ugyanaz, aki volt az arabok hódítása vagy macedóniai Nagy Sándor hadjárata idején; olyan, amilyennek őt még Herdot látta. Örökre emlékezetesek előttem azon órák, melyeket idősebb turkománokkal vagy kirgizekkel világi dolgokról való beszélgetésben töltöttem el. A legigénytelenebb egyszerűséget ugyan magunk elé képzelhetjük, de mennyire különbözik még ettől is az, ha az évezredes múlt ezen élő emlékköveit látjuk magunk előtt!
A közép-ázsiai úgy beszél Rómáról (Rúmról, vagyis a mai Törökországról), mit beszélt Julius Caesear idejében, s ha hallja az ember, hogyan dicséri és magasztalja egy-egy ősz szakállú ezen ország hatalmát és nagyságát, majdnem azt kellene hinnünk, hogy a győzhetetlen légió csak tegnap csatáztak a párthusokkal, hol ő is jelen volt a segélycsapatokban. Hogy az ő Rúmja (Törökország) a régi Rómához viszonyítva nagyon szegényül áll, azt nem hiszi el, mert ő a Rúm név alatt nagyságot tanult ismerni. Rómát nagyságra és hatalomra nézve legföljebb Kínával méri össze, bárha a Kínáról hangoztatott különböző mesék és mondák a kínai népeknek inkább művészetét és szépségét, mintsem vitézségét dicsérik.
Oroszországot a ravaszság s fortély fészkének tartják, hangoztatva, hogy ez ilyen tulajdonságaival vitte végbe legújabb hódításait, s Angliára vonatkozólag tudvalevő dolog, hogy még a nemrég elhalt bokharai emír is, midőn első ízben érintkezett angolokkal, "egészen felháborodott amiatt, hogy az "inglizek", kiknek neve csak nemrég merült fel, vele szemben devletnek (kormánynak) merik magukat nevezni".
Az idegenre nézve igen meglepő az a vendégszeretet, mely Közép-Ázsia nomádjainál oly mértékben megtalálható, amilyenben keletnek talán egyetlen tartományában sem. A törökök, perzsák és arabok még megemlékeznek némileg e régi kötelességükről, de a mi európai utazóinknak - azt hiszem - bőséges alkalmuk lehetett meggyőződni arról, hogy a szolgálatkész lábmosás, a birkaleölés és a vendégszeretet más ilyen jele csupán csak dús borravaló - vagy mint Perzsiában mondják: "Tiszteljed vendégedet, habár hitetlen volna is", mindazonáltal e tisztelet gyakran csak bizonyos követségi vagy konzulátusi rendeletek visszhangja.
Egészen másként áll a dolog Közép-Ázsiában. Itt a vendégszeretet szinte ösztönszerű, mert a nomád lehet ugyan kegyetlen, vad és hitszegő, de vendégszeretetlen soha.
A turkománok közti tartózkodásom idején koldustársaim egyike legrongyosabb öltözékébe burkolózva, kolduló látogatásokat ment tenni, s egész napon át tartott kóborlás után magányosan álló sátorba tért be, hogy ott töltse el az éjt. ide érkeztekor, mint ez rendesen szokott történni, barátságosan üdvözölték, de csakhamar észrevette, hogy a szegényes háztartás gazdája nagy zavarban van, s mintha valamit keresne, tétovázó szemekkel ide s tova lót-fut. A koldus már nem jól kezdte magát érezni, midőn gazdája feléje közelített, s fülig elpirulva, néhány kránt kért tőle kölcsön, hogy előteremthesse a szükséges estebédet, minthogy neki magának szárított halon kívül nem volt egyebe, s vendéget mégiscsak jobb falattal szeretné ellátni. Ilyen kölcsönt mindenesetre adni kellett.
Társam kinyitotta öltönye rongyaiba eldugott erszényét, s miután abból öt kránt gazdájának adott, minden rendben látszott lenni. Barátságos beszélgetés közt fogyasztották el az estebédet, lágy nemezszőnyeget terítettek le az idegen számára ágynak, s ez a következő reggel tisztességesen elbúcsúzott.
-Alig távoztam félórányira a sátortól - így mesélte barátom -, midőn egy turkomán nyargalt felém, s dühös fenyegetések közt követelte erszényemet. Mily nagy lett csodálkozásom, midőn a rablóban tegnapi gazdámra ismertem! Azt hittem, hogy csak tréfál, s barátságosan kezdtem hozzá szólani, de ő mind komolyabbá vált, s hogy a gonosz következményeket megelőzzem, nem volt mást mit tennem, mint erszényemet, kevéske teámat, fésűmet és késemet, szóval: minden vagyonomat odaadnom. Ezzel tovább akartam menni, de ő még föltartóztatott, megnyitotta az én, vagyis most már az ő erszényét, s abból öt kránt következő szavakkal nyújtott át nekem:
- Íme vedd, itt van tegnap esti adósságom! Most már nem tartozom, s így továbbmehetsz!

 

Hatodik fejezet

Öröm és szomorúság

Az öröm és bánat elvitathatatlanul az a tükör, melyben egy nép jellemét, szokásainak hű képét megláthatjuk. Az örömben és bánatban tovatűnnek a színlelés mesterségének jelei; az ember mivoltának valódi színében tűnik fel, árny- és fényoldala egyaránt előtérben lesz, mert ahol az érzelmek visznek szerepet, ott hasztalan volna szólani és cselekedni, mint ezt belső szózatunk parancsolja.
Az emberi nem nagy családjában az életnek három állapota van: születés, házasság és halál, ama képek, melyekben az öröm és bánat vonásait a legjobban tanulmányozhatjuk. A körvonalak ugyan mindenütt egyenlők, de a színben és kivitelben imitt-amott találunk különbségeket. Az etnográfia fáklyája e tárgyat a világ különféle részeiben gyakran világosságba helyezte, mindazonáltal meg kell vallanunk, hogy Közép-Ázsia mezején még meglehetős sötétség uralkodik. ezért egypár szikra nem lesz éppen felesleges, és ha a vad polinéziai és közép-afrikai hiába dacolt a vizsgáló szemével, miért ne lebbentenők meg a fátylat a gyanakodó özbeg felett is? Ez az első és így csak gyenge kísérlet.

Születés

Midőn a közép-ázsiai nő a vajúdás közeledését érzi, elhívatja közeli rokonait, egy szülésznőt és gyermekápolónőt. A sátorban vagy szobában leterítenek egy új nemezt vagy szőnyeget, és arra ül a szülő nő összecsomporodott lábakkal. A szülési fájdalom nagyobbodtával közeli rokonai melléje guggolnak, ő pedig karjait legjobb barátnéjának nyaka köré fűzi, és a bába által, aki ágyékánál fogja, mindaddig ide s tova csúsztatik, amíg méhgyümölcsétől megszabadul. És csak ezután fektetik ágyba, mikor is a rokonság a gyermekágyast, a bába a gyermeket veszi gondjaiba. Az előbbi a halántékon és ütőéren alkalmazott dörzsölések által felüdíttetik, s míg az utóbbi rejtve fekszik, addig a bába pólyákat vág egy darab új gyolcsból, s ezekbe, különféle babonás szokások szoros megtartása mellett, betakarják. A pólyaszeletek hulladékait elviszik az anyának, s egyszersmind a gyermek neméről és külsejéről tudósítják. Hasonló módon megviszik az atyának is az örvendetes hírt éspedig az úgynevezett pólyavágó (kindik keszen), aki különösen fontos szerepet játszik, és tudósításáért megajándékoztatik.
Három napig a gyermeket senkinek sem mutatják, s ezalatt szorgalmasan kenegetik vajjal, szemeit megmossák sós vízzel, különben veres szemei lesznek, úgy hiszik, melyek nagyon gyűlöletesek, és miután ráadták az első inget, teveszőrön közszemlére kiteszik. Ekkor a barátok és ismerősök látogatást tesznek, a férj nejének valamely ajándékot ad, s az anya mindig remeg, hallván a gyermek jövője feletti jóslatokat, melyeket tapasztalt matrónák a kis testnek tagjaiból és mozdulataiból olvasnak. Így például rossz jelnek tartják, ha a gyermek bal lábbal vagy bal kézzel jön világra; a kis szemgolyó azt jelenti, hogy magzatuk tolvaj lesz; széles homlok bátorságot, a lábakkal való nyugtalan tombolás jövendő gazdagságot jósol stb. mindenki jelentős arccal bámul, és ha nem kötötte volna az anya saját kezével gyermeke bal karjára a fehér varázskövet, bizonyára nyugtalanítaná a gonosz szemektől való félelme.
Csak miután a csille (első negyven nap) eltelt, kezdik meg az ünnepélyeket. leánynál ezek jelentéktelenek, de fiúnál még a legszegényebb is rajta van, hogy minél nagyobb számú vendéget maga köré gyűjtsön, és a legfényesebben megvendégelje őket. nagy lakoma, versenyfutás, küzdés, zene napirenden levő dolgok, és a születési ünnepek sajátságát képezi az úgynevezett altin-kabak, mely abban áll, hogy egy magas fa csúcsára egy arany vagy ezüst golyót tesznek, és aki azt egy lövésre, akár puskával, akár nyíllal lelövi, az nemcsak a golyót nyeri el, hanem azonfelül bizonyos számú juhot, sőt tevéket és lovakat is, melyek díjul kitűzettek.
Egy év eltelte után, mialatt a gyermeket macskáktól, gonosz szellemektől és más veszedelmes dolgoktól szigorúan őrzik, az említett fehér kő helyét egy kerek csont pótolja, és sapkájára egy argusteket (egy titokzatosan faragott és festett fadarabot), egy tudós kézzel íratott nuszkhát (talizmánt), több korallt, egy hiénafogat, és ha a körülmények engedik, Mohamed szent sírjáról való földdel telt kis zacskót raknak. Ez gyakran jókora csomóvá növi ki magát, amely szegény teremtés fejét terheli, de ők ezt nem veszik figyelembe. Sőt vigyáz rá az anya, és aggodalmas szemmel őrködik, nehogy ezek egyike vagy másika hiányozzék, mert mindegyik biztos óvszer némely veszélyek ellen.
A gyermekek játékkora Közép-Ázsiában, valamint egész keleten csak nagyon rövid ideig tart. A leánnyal nagyon hamar megkedveltetik a fonást, szövést, varrást, túrókészítést stb., a fiút már ötéves korában lóra ültetik, és tizedik évében, sokszor már korábban, a szintusákban mint lovas, vagy a pályafuttatásokban mint zsoké szerepel. Csak a tehetősebbek adják fiaikat mollának. Miután olvasni megtanult, megkezdődik a korantói vagy koráni ünnep, mely az oszmánli hatim düjünü ünnepével azonos, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi csak akkor áll be, midőn a fiú Mohamed szent könyvét először átolvasta, az itteni pedig akkor tartatik, midőn az olvasást megkezdi.

Házasság

Jóllehet a gyermekkor csak rövid tartamú, mindazonáltal a férfi csak tizennyolc éves korában neveztetik jigidnek (érett ifjúnak), a leány pedig csak tizenhat éves korában kiznek (hajadonnak). Vidéken a két nem közötti társalgásra a korán a legkevesebb befolyással sincs. Valamint nyugaton, úgy találjuk az özbegnél is képviselve a szerelem rózsás játékát, minden örömével és kellemetlenségével, minden varázsával és ihletségével. Hogy miként találhatnak helyet a leggyöngédebb érzelmek egy közép-ázsiainak a szívében, aki kora ifjúságától csak rabláshoz, gyilkoláshoz, árvák, özvegyek és rabszolgák könnyéhez szokott, az eleinte engem is csodálatra ragadott; de volt alkalmam meggyőződni arról, hogy a szerelmi viszonyok itt sokkal sűrűbben, mint más iszlám országokban, a legtarkább kalandokban nyilvánulnak meg. Az özbeg szenvedélyes kedvelője a zenének és a költészetnek, hogyan lehetne hát a szerelem idegen az ő ábrándos érzelmeitől?
Ha hosszabb viszony két szívet közeli bizalomba helyezett, ha a szerelmesek kölcsönös egyetértése a határozatot megérlelte, az illetők csak akkor avatják be szüleiket titkukba. Ha ezek beleegyeznek, akkor a kezdeményezés az ifjú részéről történik, aki elküld két asszonyt (szoucsi-khatun), hogy a leány kezét szüleitől megkérje. Ezek a követségről nagyobbára már eleve értesültek; a küldöttség tisztelettel és kitüntetéssel fogadtatik, az ajánlattal megelégednek, de mégsem adnak feltétlen, határozott választ. A nyers "igen"-t kimondani nem éppen tetsző, és az ifjúnak a kis célzásokból kell kiolvasnia kívánatának teljesülését.
Egy ilyen követség után mindenekelőtt a kalimot (nászhozományt) tárgyalják meg, melyet a férfi jövendőbelijéért adni szándékszik vagy adhat. Így szokták kérdeni: "Hányszor kilenc?" - azaz hányszor kilenc juhot, tehenet, tevét vagy lovat, vagy hányszor kilenc darab aranyat, a városban divatozó szokás szerint, kell az atyának leánya átengedéséért fizetni. A szegényebbek adnak kétszer kilencet, a gazdagabbak hatszor kilencet, a kánnak kilencszer kilenccel kell menyasszonyát megvásárolnia. A kallim után a második horderejű kérdést képezi az eginbas (ékszerajándék), melyet a vőlegény adni köteles. ez áll nyolc gyűrűből (jüzüg), egy fél tiarából (segendzsin), egy egész tiarából (sekergül), egy karkötőből (bilezig), fülfüggőkből (iszirga), orrperecekből (arabek) és mellfüggőkből (öngülük). E tárgyakból semminek sem szabad hiányoznia, és megállapíttatik egyszersmind, hogy ezeket aranyban vagy ezüstben kívánja-e megadni. A közép-ázsiai tehát nagyon drágán vásárolja meg nejét.
Az alkudozások hosszan folynak, és miután minden határozottan megköttetik, összehívják a szomszédokat és a rokonokat az eljegyzési ünnepélyre (fátiha toj), amelyet két napig a menyasszony házában, két napig a vőlegény házában tartanak. A molla vagy egy akszakál tudtára adja az összegyűlt vendégeknek a viszonyt. Elmondja, milyen nagy volt az átengedési ár, milyen lesz a menyegző, és rövid beszédét egy fátihával végzi, mire mindenki az ünnepélyhez lát, és négy napig mulat.
Ilyen ünnepélyeknél, melyeket tojnak (magyarul tornak) neveznek, mindnyájan egy szobában, de több csoportra oszolva vannak. A terem főrészét az öregek foglalják el, a jobb oldali fal mellett tartózkodnak a nők, míg a leányok és ifjak egy szegletbe, jobbára a zenészek és énekesek mellé telepednek. A toj nemcsak ünnepi lakomából áll, hanem a zenét, énekelőadásokat, daljátékokat is magában foglalja, de főleg lófuttatást, mely utóbbi Közép-Ázsiában minden ünnepélynél kiváló szerepet játszik. jókora összegeket tűznek ki díjul, s fiatalok és öregek élénk részt vesznek benne. A pálya egy vagy három mérföld nagyságú; az egyikre csak kétéves csikókat bocsátanak, a másikra teljes évű, erős lovakat. mindig két, megnevezett távolságban fekvő helyet választanak, s míg az egyiken az ünnepi tömeg gyülekezik, addig a másik helyre felügyelőül egy toj emírt (ünnepi tisztet) rendelnek. Ő felvigyáz rá, hogy egyszerre induljanak, és az a lovas a nyertes, aki a másik hely bejáratánál alkalmazott jelt legelőször átfutotta. Az erre az alkalomra hetekig gyakoroltatott lovakat kisfiúk szokták megülni, akik ilyenkor szűk, rövid ruhát viselnek, mely nem nagyon elütő az angolországi zsoké-öltözettől.
A fátiha toj és a menyegző közti időközt a menyasszony kora szerint állapítják meg. Az utóbbi előtti héten a vőlegénytől a tojlukot (nászköltséget) kérik. Húst, lisztet, rizst, zsírt, cukrot és gyümölcsöt küld jövendőbelije lakására, s nemsokára több szekéren jönnek anyja és nőrokonai, kik a jövendőbelinek vendégei lesznek. Az ünnep előtt két nappal lóra ül a vőlegény, barátjai kíséretében; minden a legünnepiesebb pompában, így az ember és a ló. Ő is ipához meg; csak atyja marad otthon, nem a házat őrizni, hanem az előkészületek megtevéséért, hogy az új házaspárt visszatérésében ünnepélyesen fogadja.
Ezalatt a dolgok a menyasszony házában, hol a nászünnep megkezdetett, egyre-másra a legtarkább rendben folynak. A fiatal nők viszik a szakácsnői szerepet, buzgón és szorgosan sürögnek-forognak az óriási üstök körül. Rendkívül nagy egy özbeg nászünnep ételkészlete, mert a tömeg étvágya is rendkívüli. Míg a fiatal lányok sütnek, főznek, addig a kedvhajhászó ifjúság mindenféle élcekkel enyeleg. Az élcelő, aki az üstből egy koncot vagy másnemű nyalánkságot kap, az ebben jóakaratot lát kedvese részéről; de aki izmos ütleget kap a főzőkanállal, az még boldogabb, mert az a nyalánkságoknál is többre becsültetik.
közel a főzőhelyiséghez a férfi- és nővilág egyes csoportokra oszolva tréfál, fecseg, kiabál és nevet, zenészek játszanak és énekelnek, gyermekek kurjongatnak és ujjonganak, juhok bőgnek, kutyák ugatnak, lovak nyerítenek, szamarak ordítanak; és ezen iszonyatos zűrzavarban kell a bohóskodónak hatalmas, harsány hangon az özbeg humor durva élceit mindenfelé hangoztatnia. Ő az egész vígságnak valódi achillesi sarkpontja. Taglejtései, torzképei, melyekkel kíséri élceit, forrásai a folytonos kacajnak. Most egyike, majd a másikat utánozza, majd elbeszél egy tréfás bohóságot, majd fütyül, mint a madár, majd nyávog, mint a macska, és jóllehet sűrűn folyik az izzadsága, mégis szakadatlanul kell folytatnia művészetét. Csak nagyon különös, hogy a vőlegénynek az első napokban nem szabad elhagynia a számára kijelölt sátrat; a menyasszony és barátnői kíváncsian kémlelődnek a sátor körül, s az előbbi olykor-olykor már barátnőitől és rokonaitól unszoltatik egy titkos négyszemköztre, és csak az esketési jelenet bevégezte után szabad a társasághoz csatlakoznia.
Ez a második nap után, az egész társaság jelenlétében meg véghez. Mindkét rész két-két tanú által személyesíttetik. A molla megkérdi ezektől a házasulandó beleegyezését, és már végre akarja hajtani az esketést, midőn a menyasszony tanúi tiltakoznak. Értésére adják (természetesen csak külszínleg), hogy a rájuk bízott kincset addig ki nem adják, míg a vőlegény egy bizonyos összeget igen nagynak találva, addig ígérnek és alkusznak, míg a tanúk kielégíttetnek, és csak akkor fognak az esketés ünnepélyes végrehajtásához. A molla felolvassa a rejsz (vallásfő) engedélyét, erősítik és esküvel állítják, hogy az illetők valóban eljegyeztettek, őt ez mindig felette fontos arccal teszik, és miután egy rövid imát elmondtak, megtörténik az esketés.
Zsíros pogácsát és gyümölcsöt hordanak körül, éspedig maga a menyasszony, aki egyszersmind fehér kendőket, ruhákat vagy más ilynemű ajándékokat osztogat a molláknak, akszakáloknak, de főleg a tanúkként szerepelt ifjaknak. Most a vőlegény is megjelenik a vendégségnél, mindazonáltal néhány lépésnyire az ajtótól meg kell állnia, és miután ez is véget ét egy óriási lakomával, bevégződnek a vendégségek a leány házánál.
A vének és házasok eltávoznak, a fiatalok pedig szekérre rakják a menyasszonyt és hozományát, s ő barátnőinek kíséretében jövendőbelijének házához megy. Törekednek az odavezető utat hosszabbítani, és gyakran, midőn a távolság nagyon közeli, egy-két órányi körutat tesznek, hogy a menet alatt, melyet bolusnak (válásnak) neveznek, a játékokat és tréfákat minél tovább űzhessék. Az első szekéren ül a menyasszony jövendőbeli ángyával, a fiatalság gyors lovakon körülöttük sürög, és aki sebes vágtatásban megkerülve a menetet legelőször hozzájuk érkezik, annak jutalmul egy kendőt dobnak, de ő a tőle kitelhető módon vágtat, és nem szabad őt többé űzni, ha a szekeret újra elérte. A nyert kendőket a ló kantárára kötik, és még sokáig megőrzik.(1)
Ha a nászmenet egy falun visz keresztül, gyakran feltartóztatják, és vámpénzt követelnek tőle; a menyasszony mellett ülő ángy kalácsost osztogat, és az átjárás szabad.
Folytonos tréfa és bohóság között a menyasszony jövendőbelijének háza elé érkezik, és alighogy észrevette, arcát újra elfátyoloznia és víg kedvét komoly arccal felcserélnie kell. A vőlegény atyja a szekérről leemeli, a házba vezeti, és a háznak egyik szegletében függönyökből és szőnyegekből rögtönzött sátorba vonul. A vőlegény nemsokára utánamegy, és atyja jelenlétében másodszor emeli le fátylát, és az atya, menyének néhány bókot téve, bájainak első megtekintését ajándékokkal köteles megfizetni. Az új házaspárt magára hagyják, de még sokáig kell a sátron kívül levő csoportnak tréfáit és célzásait meghallgatnia. Mindenki kirakja szellemi készletét, és csak az éj beálltával lesz általános csend.
A turkománoknál, valamint a kirgizeknél is az új házaspárt néhány napi együttlét után egy évre elkülönítik. A férfi megjelenhetik ugyan nejének házában, de csak éjjel, és akkor is csak nagyon titkosan. A nomádok azt hiszik, hogy ezáltal - azon mondás szerint, hogy "a lopott vizek édesek" - a házasság első idejét annál kellemesebbé teszik; innen az a vélemény is, hogy az elsőszülöttnek mindig erőteljes és szép gyermeknek kell lennie.
A születési és házassági ünnepélyeken kívül az özbegek noruzkor (újévkor) egy, a perzsa őslakosoktól származott nemzeti ünnepet ülnek. Mulatságos játékokban nincs hiány, és csodálatos, hogy némelyek a legveszélyesebb vakmerőségig elfajulnak. A kártya (sokti), mely Oroszországból hozatott át, még nem egészen divatos, de annál elterjedtebb az asik (juh-bokacsont) játék, melyet ők, az európai kockákhoz hasonlóan, négy juh-bokacsonttal játszanak, éspedig példátlan szenvedéllyel. A kis csontocska felső részét tavának, az alsót alcsinak, a két oldalsót jantarapnak nevezik. A játszó mind a négyet feldobja tenyerével, és a betét felét kapja, ha két tava és egy alacsi esik, ellenben az egész betétet megnyerte, ha mind a négy tava vagy alcsi megüti. A fortély csak a dobásban rejlik, mert a csontocskákkal csalás nem történhetik.
E játék a letelepülteknél, valamint a nomádoknál egyaránt kedvelt, és minden kicsinyes látszata ellenére gyakran megesik, hogy az asik-játszó, midőn szenvedélyre gyúl, egész vagyonát, sőt nejét is a betétbe adja. Igen, az emberek mindenütt egyenlők. A finom európai a rouge et noir asztal mellett áldoz, az özbeg a homokos talajon négy csontdarabbal.

Halál

Ha egy családtag halála közeledik, közeli rokonai el szoktak távozni a házból vagy a sátorból. A molla vagy az idősebb szomszédok körülfogják a haldoklót, és míg kívülről jajveszékelés tölti be a levegőt, azalatt bent imák közt várják az utolsó lehelet kibocsátását. Némely haldoklónak, aki egy idő óta szótlanul fekszik, nedves gyapjúval vizet csepegtetnek a szájába, nehogy a szólástól megfosztott a szomjúságnak essék áldozatul. A halál jelének tekintik a szem ferdítését és az orrhegy vékonyodását, és miután az utolsó leheletről meggyőződtek, felkötik a halott állkapcsát, és ha végképp levetkőztették az egész testet, betakarják. A ruhákat megsemmisítik, mert még a legszegényebb özbeget sem lehetne rábírni, hogy a halott ruhái közül egyet is fölvegyen.
Valamint minden iszlám országban, úgy itt sem marad a hulla 12 vagy 15 óránál tovább temetetlenül. Nem deszkán, hanem gyékényen (burija) mossák meg, s ezt azonnal elégetik. Miután a rokonok és szomszédok, sőt az illető helye összes lakosai eleget sírtak, kiabáltak és panaszkodtak, a holttestet sírba teszik. A letelepült közép-ázsiaiaknak temetőik vannak, a nomádoknál minden egyes halottat külön temetnek a pusztában, és ha valami különös tekintélyben állt, nagy halmot (tumulus) szoktak fölébe rakni, mely munkában a törzs összes férfi tagjai részt venni tartoznak. Minél tiszteltebb volta az elhunyt, annál magasabbra és nagyobbra rakják a halmot (joszka). A hátramaradott rokonok büszkeséggel tekintenek rá, és bizonyos ünnepeken, valamint a halálnapon ételeket és némi ajándékokat szoktak a szegények részére kirakni. A nomád, jóllehet a legnagyobb távolságból való, ha ilyet észrevesz, sohasem szokta elmulasztani, hogy a halottért egy rövid imát magában el ne mormogjon.
A csatában elhullottakat sem le nem vetkeztetik, sem meg nem mossák, mert a bátornak vérét a legnagyobb ékességnek tartják, és ártalmasnak vélik azt eltávolítani.
A halotti tort mindjárt az eltakarítás után egy rövid ebéddel ülik meg, melynél ijiszt (zsírban sült kenyeret) osztanak gazdagnak, szegénynek, és mindenki tartozik azt megenni. Ezt a halálozás utáni harmadik, hetedik és tizennegyedik napon megismétlik, és később az évfordulati napot is megülik egy halotti torral, melyet a legszegényebb sem szokott elmulasztani, mert félnek, hogy e kötelesség elmulasztása esetén a halott éjjel megjelenik, és a hátramaradottakat megintve panaszkodik, hogy elfeledték a világot meghívni, hogy a lelkének üdvéért imádkozzanak.
A nomádoknál a halotti tor nagyobb szerepet játszik. Ugyanis az egész első éven át, minden héten a halálnapon lakomát rendeznek, és az asszonyok - mint ez útleírásomban a turkománokról már említettem - naponta abban az órában, midőn a családtag meghalt, gyászdalokat énekelnek. Egyáltalán a halott az utóbbiaknál különös tiszteletben részesül.

1) Ez Magyarországon ma is divatos; az a szokás, hogy a nászünnep alkalmával a lovak kantáraira tarka kendőket kötnek, valószínűleg még Ázsiából veszi eredetét.

Folytatás