Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tizennegyedik fejezet

Utazásom Khívából Bokharába a rettenetes Khalata-sivatagon keresztül

Midőn útra készen lassankint összegyülekeztünk a Tösebaz árnyas udvarában, csak akkor láttam igazán, mily áldott befolyással volt Khíva vallásossága a mi koldus karavánunkra. A rongyos öltözetnek nyoma csak a legszűkmarkúbbaknál volt még észrevehető; a rongyos prémes süvegek helyét, melyeket a turkománok között fogadtunk magunkévá, hófehér turbánok foglalták el, minden tarisznya tömöttebb lett, s öröm volt látni, hogy még a legszegényebbnek is volt szamárkája. Velem is nagy változások történtek, mert egy egész szamárral és egy fél tevével rendelkeztem; s míg az egyik magamat vitte, a másik málhazsákomat szállította, mely ruhaneműkkel, kéziratokkal, amiket összevásárolgattam, s eleséggel volt tömve; mert most már nem fekete lisztet vittem útra, mint a sivatagban, hanem fehér pogácsával (juhzsírban kisütött apró tésztanemű), rizzsel, vajjal s még cukorral is elláttam magamat. Csak öltözetemet nem akartam megváltoztatni. Kaptam ugyan egy inget, de nem vettem magamra, mivel ez a fényűzési cikk elpuhított volna, s ez még most korán lett volna.
Khívából Bokharában három út között válogathattunk:
a) Hezareszp és Fitnek felé; ezen vonalon Kükürtlü mellett történnék az átkelés az Oxuson,
b) Khankán és Surakhánon keresztül, a folyam jobb partján, kétnapi járó sivataggal Karakölig,
c) a folyamon fölfelé, mely vonalon Ücsudzsak mellett történik a szárazra kiszállás. Minthogy a szárazon utazásban állapodtunk meg, a két út közötti választást Ajmed nevű kervánbasinkra, egy Bokharából való tadzsikra bíztuk, akitől tevéinket bérlettük egy velünk jött khívai ruhakereskedővel együtt, s aki ezen évszakra a Khankán keresztül vivő vonal mellett nyilatkozott, melyet legbiztosabbnak és legkényelmesebbnek tartott.
Június 25-én már jó késő délután volt, midőn a végtelen áldásosztogatástól s ölelésektől szabadulva, Khívát az ürgendzsi kapun át elhagytuk. A túlbuzgók közül sokan félórányira utánunk loholtak, nagy buzgóságuk forró könnyeket sajtolt kis szemükből, s kétségbeesett hangon kiabálták utánunk: "Ki tudja, mikor lesz Khíva ismét olyan nagy szerencse részese, annyi kegyes férfiút láthatni vendégül falai között!" Társaimat, akik magasan ültek tevéjükön, ez nem zavarta, de nekem ugyancsak nagy alkalmatlanságomra volt, alacsony szamaramon a barátság számtalan bizonyítéka, míg végre ezen jámbor állat is megsokallván, ami sok, türelmetlen lett, s nagy örömömre elvágtatott velem. Csak amikor már jó előre jártam, akkor állapodtam meg, de sokáig kellett a kantárszárat ráncigálnom, míg rábírhattam füles hippogriffemet, hogy vágtatását sebes kocogásra változtassa. Midőn pedig még ebben is akadályozni akartam, megbosszankodott, s ekkor hallatta első ízben harsogó szavát, melynek terjedelmét, hajlékonyságát s erőteljét jobb szerettem volna távolból megítélni.
A Khívától két mérföldnyire eső Godzsében háltunk meg, melynek, mindamellett, hogy jelentéktelen városka, mégis van kalenterkhánéja (szálló dervisek számára), aminthogy Khíva és Kokand legkisebb helységeiben is vannak ilyen beszállók. Innen Khankáig szakadatlanul mívelt földön keresztül vitt utunk; az egész úton bőven termett kitűnő szeder, s minthogy az én csacsim, folyvást pajkos kedvében lévén, egyre jóval a karaván előtt járt velem, elég érkezésem volt a hüvelykujjnyi nagyságú gyümölccsel lakozni. Khankába is, ahol éppen hetivásárt tartottak, előbb érkeztem meg, mint a többi, s beszállottam a kalenterkhánéba, mely a kis város legszélén, a patak partján, jegenye- és nyárfák árnyékában volt. Két félig meztelen dervist találtam ott, akik éppen mákonyuk déli adagjainak élvezéséhez akartak látni; engem is megkínáltak jókora adaggal, s nagyon elbámultak rajta, hogy nem fogadtam el. Ahelyett tehát teát készítettek számomra, s míg én azt ittam, azalatt ők a mák-mérget nyelték. Félóra múlva mind a ketten a boldogok országában voltak, s míg az egyik alvónak arcvonásain a benső örömálmok nyomait vettem észre, a másikon a halálos rettegés vonaglásait láttam.
Szerettem volna bevárni fölébredésüket, hogy meghallhassam a szép álmok leírását, de karavánunk éppen keresztülment a városon, s én nem mulaszthattam el, hogy csatlakozzam hozzá, mivel innen kis óra járásnyira az Oxus partjához kellett elérnünk, s ha az idő engedi, még ma átkelnünk. Hanem ez a kis darab út nagyon rossz volt, egyre az iszapot és mocsarakat kellett kerülgetnünk, s csak estére érkezhettünk el a folyó partjához, ahol elhatároztuk, hogy ott hálunk meg a szabad ég alatt.
Az Oxus, melyet itt, valószínűleg a tavaszi esővizek áradatai következtében, rendkívül szélesnek találtam, érdekes látványt szolgáltat sárga hullámaival s meglehetős sebes folyásával. Az innenső part, amennyire csak a szem látott, fákkal s szanaszét elszórt havlikkal (udvarokkal) volt beszegve. A túlsó oldalon is födözött fel beljebb a szem mívelésre mutató jeleket, s északi irányban úgy tűnt föl az Ovejsz Karajne-hegység, mint valami függőlegesen lógó, nagy felhő. Az Oxus vize medrében nem oly jó ízű iható, mint a belőle származó csatornákban és árkokban, hol a lassúbb folyásnál fogva kissé már megülepedett a homok. Itt úgy ropogott a víz a fogak alatt, mintha valami homokkalácsba harapott volna az ember, de néhány percnyi ülepedés után élvezhető volt. Ami az Oxus vize édességét és jóságát illeti, erről a turkesztániak azt tartják, hogy nincs hozzá fogható az egész földön, még a Nil Mubárek (áldott Nílus) vize sem ér fel vele. Eleinte azt hittem, hogy a jó víz annak az örömnek tulajdonítható, melyet éreztünk, midőn a vizetlen sivatagból partjához értünk. Azonban el kell ismernem, hogy amennyire tapasztalataim terjednek, magam sem ittam sem Európában, sem Ázsiában akár folyam- akár forrásvizet oly fölségeset, mint az Oxus vize.
Másnap jókor reggel az átkeléshez készültünk. Itt is, valamint Görgen és Hezareszp mellett is, s mindenütt, az államéi a révek, melyeket az magánosoknak ad haszonbérbe; ezeknek az idegen utazók közül csak olyanokat szabad átszállítaniok a túlsó oldalra, akik el vannak látva a kántól petekkel(1) (átkelési jegy), amit csekély pénzért szolgáltatnak ki.
A hadzsiknak közös útlevelük volt, de én külön adattam magamnak egyet, amely így szólott. "A határőröknek és vámosoknak tudtokra adatik, miszerint Hadzsi Molla Abdurresid efendinek engedély adatott. Senki se háborgassa!"
A rendőrség semmi ellenvetéseket se tett; csak azon volt fölakadás, hogy mint hadzsik nem akartunk fizetni az átszállításért oly járművön, mely a káné, s a révész egy ideig erre nem akart ráállani. Végre beleegyezett, hogy nekünk megteszi azt a jótéteményt, miszerint magunkat, málháinkat és szamarainkat átszállítja ingyen a túlsó oldalra. Az átszállítás délelőtt tíz órakor kezdődött, s csak naplementekor értük el a magas partot, mely a surakháni csatorna mellett nyúlik el jobbról. Magán a nagy folyamon fél óra alatt túl lehettünk volna, de a folyó sebes árja messzire levitt, s míg a túlsó oldali óhajtott pontot, majd le, majd fölfelé evezve, elérhettük, eltelt a nap, mégpedig olyan hőséggel, aminőt keveset tapasztaltam életemben. A fő folyamon meglehetősen jól ment, hanem a mellékágakon minden tíz lépésnyire megfeneklettünk a homokzátonyokon, s ilyenkor embereknek, szamaraknak mindig ki kellett szállaniok a dereglyéből, míg ismét el nem szabadították, s újra beszálltunk, amint elegendő vízre kapott. A szamarak ki- s beszállítása, kivált néhány megátalkodott, csökönyös páráé pokoli munka volt; a legtöbbet úgy kellett kézen ki- s berakosgatni, mint valami magunkkal hozott tehetetlen gyermekeket. Még most is nevetnem kell, ha eszembe jut, hogyan vette az a hórihorgas Hadzsi Jakub kisded szamárkáját a hátára, lábait a mellén összefogván, míg az a jámbor állat reszketve helyezé el a fejét koldus gazdája nyakán.
A nevezett parton egy napig kellett Surakhánnál várakoznunk a tevék megérkezésére. június 29-én elindultunk, s az özbeg lakossággal bíró, Japkenárinak (csatornapart) nevezett vidéken keresztül utaztunk, mely mindenütt át van csatornákkal szeldelve. Japkenári egy nyolc mérföld hosszú s öt-hat mérföldnyi széles oázt képez, s meglehetősen mívelik. Ezen túl kezdődik a sivatag; Akkamisnak nevezett szélén jó csordajárások vannak, s kirgizek lakják. Akkamis mellett a karaván lassan folytatta útját, hanem a kervánbasi, én, meg még két társunk, kik bíztak szamaruk gyorsaságában, kitértünk a közel fekvő Surakhánba, ahol hetivásár volt, eleségünket kipótolni, vagy igazabban mondva, egy kicsit mulatni.
Surakhán jó földfallal van kerítve, kevés lakóház van benne, s leginkább azon háromszáz boltból áll, melyeket hetenkint kétszer nyitnak meg, s a környék állandó lakói és a nomádok keresnek fel. Az emír-ül-ümerá vagy a kán testvérbátyjának tulajdona, akinek itt szép kertje van. A bevásárlással útitársaimat bíztam meg, s magam elvonultam a város kapuja előtti kalenterkhánéba. Itt több dervist találtam, kik a beng (kenderből készített ópium) és dzsersz gyilkoló élvezése folytán már csontvázakká összeaszva s alakjukból iszonyúan kivetkőzve hevertek sötét cellájuk nyirkos talaján. Midőn bemutattam magamat, szívesen fogadtak, s kenyeret és gyümölcsöt hozattak számomra. Én pénzt akartam adni, és erre jót nevettek. Azt hallottam később, hogy közülük többen már több mint húsz esztendeje nem vettek pénzt a kezükbe. A környék kitartja derviseit, s a nap folyamán valóban láttam több előkelő özbeg lovast odaérkezni, mindegyik hozott valamit, s egy csilint (pipát) kapott érte, amelyből kedvenc mérgét szívta. Khívában a legkedveltebb bódító a beng, és sokan gyakorolják ezt a bűnt, minthogy a bor és más szeszes italok élvezését tiltja a korán, s a kormány halállal bünteti azok éldelését. Mivel már későre járt az idő, kimentem a vásárra, társaimat fölkeresni, s csak fáradsággal tudtam a hullámzó nép között utat törni magamnak. Minden ember lóháton ült, vevők úgy, mint az árusok, s mulatságos volt nézni mikor a kirgiz asszonyok kumisszal(2) töltött nagy bőrtömlővel ülve lovukon, a tömlő csapját a nyeregből irányozták annak, aki kumiszt kért, a szájába, éspedig annyi ügyességgel mind a két részről, hogy nagy ritkán folyt egy-két csepp félre.
Társaimat megleltem, s elindultunk a karaván után, mely már öt órával járt előttünk. Rendkívül melegen tűzött a nap; noha a föld homokos volt, szerencsére mégis lehetett itt-ott kirgiz sátrat találni, s csak közelednem kellett, tüstént ott termettek az asszonyok tömlőjükkel, s valóságos civakodás támadt közöttük, ha nem fogadtam el mindegyiktől egy-egy italt. Szomjas utazónak italt nyújtani rekkenő nyári időben: a vendégszeretet legmagasabb fokának tartják itt, s valóságos jót tesz az ember a kirgizzel, ha alkalmat nyújt neki ezen erény gyakorlására. A karavánaban már a legnagyobb myugtalansággal vártak bennünket, minthogy a mai naptól fogva csak éjjel utaztunk, ami nekünk is nagy enyhülésünkre volt, állatainknak is. Tehát megérkezésünk után tüstént útra keltünk, s varázsszerű látványt nyújtott fényes holdvilágnál a tovahaladó karaván, melynek jobbja felől az Oxus hullámai hömpölyögtek tompa morajjal, bal felől pedig Tatárország iszonyú sivatagja terült el.
Másnap reggel a nevezett folyó partjának egy domborulatán ütöttünk tábort; ezen tájékot Töjebojunnak, azaz tevenyaknak nevezik, hihetőleg a part görbületeiről, s bizonyos hónapokban a kirgizek tanyáznak rajta. Tíz órányi idő alatt három kirgiz családot láttam, melyek egymás után legföljebb három óráig laktak ott, s felszedődvén továbbmentek. pompás képét láttam rajta a nomád életnek, s amint egy kirgiz asszonnyal erről az állhatatlan életről beszélgettem, ezt felelte: "Csak nem lehetünk olyan lusták, mint ti, mollák, s nem tölthetünk egy egész napot egy helyben! Mozognia kell az embernek, mert íme, a nap, a hold, a csillagok, a víz, az állatok, a madarak és halak mind-mind mozognak, csupán csak a halott és a föld fekszik mozdulatlanul!" Több ellenvetést akartam tenni a bölcselkedő nomád asszonyságnak, ki éppen a sátor fölszedésével foglalkozott, midőn a távolból kiabálás hallatszott, melyből csak ezt az egy szót: büri! büri! (farkas! farkas!) vehettem ki. A kirgiz nő villámsebességgel sietett el a távolabb legelésző nyájhoz, s lármájával azt eszközölte, hogy a farkas egyetlenegy birka kövér farkát vivén magával, megszaladt. Szerettem volna a visszaérkezett nőt a farkasok mozgásának előnyeiről kikérdezni, de nagyon el volt szomorodva vesztesége fölött, s én mentem a karavánomhoz.
Naplemente előtt útnak indultunk, s szakadatlanul a folyó közelében haladtunk, melynek magas partjai csaknem mindenütt füzekkel, magas fűvel vagy bokrokkal vannak benőve. Ámbár Khíva és Bokhara közötti utat jártnak rajzolták, mostanáig csak határőröket s barangoló nomádokat láttunk, de utazót egyet sem, s ezért nagyon elcsodálkoztunk, mikor észrevettük, hogy öt lovas sebes lépést felénk tart. Khívai kereskedők voltak, s azon örvendetes hírt hozták, hogy az utak egészen biztosak, s holnapután majd az ő elmaradt karavánjukkal is fogunk találkozni.
Midőn Khívából távoztunk, híre járt, hogy a tekke turkománok, minthogy az emír hadseregével távol volt Bokharától, veszélyessé tették az odavivő utat, s kervánbasink táplált is titkon aggodalmakat; most tehát minden aggodalomnak egyszerre vége lett, s bizton reméltük, hogy hat vagy nyolc nap alatt elérünk utazásunknak céljához, s ez idő alatt, úgy hittük, az Oxus és Karaköl között csak két napot fogunk víztelen sivatagon tölteni. Másnap reggel egy hajdani erősség (Tünüklü) romjai mellett ütöttünk tábort, egy kis csúcsos dombon, mely alatt az Oxus folyik, s melyet ezen oldalról a legszebb virány borít. Innen a legészakibb irányban visz egy út a Khaláta csölinek vagy Dzsanbatirdigannak (életrontónak) is nevezett homoksivatagon keresztül, melyen azonban csak hideg télen, nagy hóesés után szoktak járni, ha a karaköli út nem biztos a turkománok miatt, kik ezen évtájban a befagyott Oxuson átkelhetvén, mindenfelé kalandoznak.
A hőség napról napra tikkasztóbb lett (július első napjaiban jártunk), de nem éreztük terhét, mivel egész nap a hatalmas folyó partján tartózkodván, az édesvíz bővében pihengettünk. Mily nagy örömünkre volt ez, midőn Kahrimán-Ata, vagy a Gömüstepe és Khíva közötti nagy sivatag egyéb helyei eszünkbe jutnak! De fájdalom, csakhamar megzavartak kellemes gondolatainkban, s néhány kalandozó turkomán szeszélye nagy veszélybe döntött bennünket, amely mindnyájunkra iszonyú halált hozott volna, és amelyből csak a sors különös kedvezése mentett ki, aminthogy most az egyszer kénytelen vagyok az oszmánoknak igazat adni.
Már hajnalodott július 4-én, midőn éjjeli utunkban két félig meztelen emberre bukkantunk, akik már távolból kiáltoztak karavánunkra, s mikor már közel voltak hozzánk, "egy falat kenyeret! egy falat kenyeret!" kiabálva, összerogytak. Én a legelsők közt voltam, akik kenyeret és juhzsírt nyújtottak nekik. Egy keveset ettek, s elbeszélték, hogy Hezareszpből való hajósok, kiket egy tekke alamán naszádjuktól, ruhájuktól és kenyerüktől megfosztván, meztelen bocsátott el. A rablók százötvenen voltak, s az itt tartózkodó kirgizek nyájára ólálkodnak. "Az isten szerelméért, fussatok, vagy rejtsétek el magatokat, mert néhány óra alatt bizonyosan találkoznotok kell velük, s habár kegyes zarándokok vagytok, mégis mindnyájatokat meztelen, s állataitok és eleség nélkül fognak a sivatagban hagyni, mert a káfir (hitetlen) tekke mindenre képes."
Kervánbasinknak, akit már két ízben megraboltak, s életét is csak nehezen tudta megmenteni, nem volt ilyen tanácsadásra szüksége, mert alig hallotta a tekke és alamán szavakat, tüstént visszafordulót vezényelt, s oly sebesen látott hozzá a visszautazáshoz, amint csak bírtak a szegény, teherrel megrakott tevék sietni. Tevékkel turkomán lovak elől menekülni akarni természetesen képtelenség lett volna, azonban a mi számításunk szerint százötven lovas csak reggel felé lehetett a vízen átszállítva, s amíg ők vigyázva jönnének az úton, addig mi talán visszaérhetünk Tünüklübe, s megtöltvén víztömlőinket, a Khalata-homoksivatagba vehetnők magunkat, ahol legalább lehetséges számunkra a menekülés. Roppant erőfeszítéssel értek állataink egészen kimerülten Tünüklübe. Itt meg kellett legeltetnünk fáradt barmainkat, különben lehetetlen lett volna a sivatagban az első állomást is megtennünk; nagy aggodalmak közt töltöttünk tehát három órát, míg a tömlők meg voltak töltve, s az előkészületek megtéve az irtóztató útra.
A khívai ruhakereskedő , kit már egyszer megraboltak a turkománok, ez idő alatt rábeszélt több hadzsit, kiknek tele volt az erszányük, de bátorságuk nem volt, hogy inkább rejtőzzenek el az Oxus partján levő bokrok között, semhogy a kervánbasival tartsanak a szaratan (kánikula) napjaiban, mikor is a szomjanveszésnek vagy a tebbád (forró keleti szél) általi halálnak mennek elébe. Oly élénken festette a veszélyeket, hogy többen elszakadtak tőlünk, ehhez járult még, hogy a folyamon megjelent egy üres hajó, s minthogy a hajósok a parthoz közeledve ajánlkoztak, hogy elszállítnak bennünket Hezareszpbe, mindenki ingadozni kezdett, s kis idő alatt csak tizennégyen maradtunk, kik a kervánbasi tervétől el nem állottunk. Egész utazásomnak egyik legfontosabb pillanata volt ez. Elgondoltam, hogy a visszatérés Khívába elronthatná egész utazási tervemet, életveszély úgyis fenyegetett mindenütt, tehát előre; jobb az elemek dühe, mint a zsarnok kínzása által veszni! Maradtam a kervánbasival, s Hadzsi Szálih és Hadzsi Bilál is ott maradtak. Fájdalmas volt az elválás jelenete oly régi, összeszokott útitársaktól; a kisded hajó már el akart a parttól indulni, midőn akik benne valának, fált(3) ajánlottak.
A kövecskéket kiosztották, s még alig jelentette Hadzsi Szálih szakértő szeme a szerencsés kimenetelt, midőn csaknem valamennyi elvált hadzsi otthagyta a hajót, s hozzánk tért. Minthogy már készen volt minden, az újabb ingadozás elhárítása végett gyorsan elindultunk, s még nem szállott le a nap, midőn Tünüklü romjaitól oldalvást a Khalata felé vivő úton mentünk.
Elgondolhatja az olvasó, mit éreztem társaimmal együtt, miután már ismeretesek voltak előttünk a sivatag rémségei. Gömüstepéből Khívába májusban utaztunk, most pedig júliusban voltunk; akkor találtunk esővizet, most még keserű forrásokat sem; leírhatatlan vággyal csüggött szemünk a tőlünk jobboldalt mind jobban távozó Oxuson, melyet a lemenő nap végső sugarai kétszeres szépen ragyogtak be. Még az indulás előtt jól megitatott tevék is kifejezésteljes szemükkel sokáig arra tekintettek.
Egyes csillagok már láthatók voltak az égen, midőn a homoksivatagot elértük, a legnagyobb csendben haladva, hogy meg ne halljanak a turkománok, kik alkalmasint igen közel lehettek hozzánk, de az éj setétjében meg nem láthattak, mert a hold csak igen későn kelt föl. A lágy talaj elfojtotta az állatok léptének neszét, s csak attól féltünk, hogy szamarunk, melynek hangja az éjben messze elhallott, kedvet talál kapni az énekre, és nevetnem kellett azon az óvszeren, melyet mindannyiszor alkalmaztunk, valahányszor hangversenyre készült. Éjfél felé oly helyre értünk, hol mindenkinek le kellett szállnia, mert a szamarak úgy, mint a tevék, térdig süppedeztek a finom homokba, mely itt szakadatlan dombláncolatot alkotott. A hűvös éjben még csak kiálltam a folytonos menést a homokban; de reggel felé észrevettem, hogy kezem a szakadatlan botra támaszkodástól dagadni kezd, málhámat tehát a szamár hátára raktam, magam pedig tevére ültem, mely ugyan nehezen lihegve haladott, de a homokban mégis jobban elemében volt, mint én, sánta lábammal.
Július 5-i reggeli állomásunk igen kecsegtető nevet viselt. Adamkirilgannak (azaz embervesztőnek) hívták, s csak egy tekintetet kellett vetni a láthatárra, hogy az ember az elnevezés helyességéről meggyőződjék. Képzeljen az olvasó egy beláthatatlan homoktengert, mely majd mint viharjárta tenger magas homokhabokat vet, majd mint egy tónak csendes szellőtől alig megingatott tükre, aprózott hullámzásban nyúlik el. A légben madarat, a földön még bogarat sem lehet látni; csak itt-ott tűnnek szemünkbe az enyészet szomorú nyomai , elveszett emberek s állatok csontjainak alakjában, melyeket minden arra menő egy halomra hord össze, hogy útmutatóul szolgáljanak. Alig szükség említenem, hogy itt födözve voltunk a turkománok ellen, mert nincs az a ló a világon, mely e homokban csak egy állomásnyit is képes volna menni; de hogy az elemek nem fognak-e akadályt gördíteni utunkba, e gondolat még a legnagyobb keleti közönyösséget is megrendítette, s ezt társaim komor tekintete az egész khalatai úton csalhatatlanul bizonyította.
A kervánbasi szerint Tünüklütől Bokharáig ez az út mindössze hat napig szokott tartani, s a fele homokban, másik fele szilárd, itt-ott fűvel benőtt lapályon vezet keresztül, melyet az évnek egyik szakában még pásztorok is fölkeresnek. Már előbb megpróbált számításunk szerint tehát, tekintve kulacsaink tartalmát, csak egy vagy másfél napig tartó vízszükségtől lehetett okunk félni; de már első nap észrevettem, hogy az Oxus vize meghiúsítja számításunkat, mert a becses ital minden gazdálkodás dacára aránytalanul fogyott, s én ezt a napnak vagy a víz saját kigőzölgésének tulajdonítottam. E fölfedezés után kétszeres figyelemmel őriztem kulacsomat, s ebben a többi is mind utánozott, s mulatságos látvány volt, amint mindenki alva magához szorította kulacsát. A roppant meleg dacára öt-hat órát kellett minden nappal mennünk, mert minél előbb kiérünk a homokból, annál kevésbé kell a veszedelmes tebbád(4) széltől félnünk, mely a kemény síkságon csak lázrohamokat okozhat, de a homokban az egész karavánt pár pillanat alatt megölheti.
A szegény tevék tehát nagyon meg voltak erőltetve; elfáradva az éji futásban, léptek a sivatagba, s nem csuda, hogy a hőség és homokban járás kínjaitól néhány közülük megbetegedett, s kettő már a mai (július 6.) állomáson - melynek neve Sorkutuk - megdöglött. Sorkutuk sóskutat jelent, s kellett volna is itt kútnak lenni a tevék megitatására, de a viharok már egészen betemették, s legalább egy napig kellett volna ásnunk, hogy használhatóvá tehessük.
A három napi nyomasztó hőség már a tebbád nélkül is elvette minden erőnket, s ketten szegényebb útitársaink közül, kiknek gyengébb állatuk mellett gyalog kellet menniük, minden vizüket megiván annyira megbetegedtek, hogy rá kellett őket kötnünk tevéjükre, mert sem menni, sem ülni nem bírtak. Emellett még betakartuk őket. Amíg csak szólni tudtak, "vizet! vizet!" volt egyetlen szavuk. Fájdalom, még legjobb barátaik is megtagadták tőlük az életadó italt, s midőn harmadnapra (július 7.) Medemin Bulag(5) elé értünk, egyiküket a halál már megmentette a szomjúság borzasztó kínjaitól.
Azon három testvér egyike volt ez, kik Mekkában atyjukat vesztették. Jelen voltam, midőn a szegény lelkét kiadta. Nyelve egészen fekete volt, torka szürkésfehér, különben vonásai nem voltak nagyon eltorzulva, csak ajkai zsugorodtak össze, s ezért szája nyitva állt. Alig hiszem, hogy ily beteg állapotban a víz segített volna rajtuk, s vajon honnan kaptak volna, Borzasztó nézni, mint rejti el az atya fia, a testvér testvére elől a vizet; mert ennek minden csöppje élet, s a szomjúság kínjaival szemben hiába keresünk önfeláldozást, nemeslelkűséget, mint más veszélyben.
Három nap óta utazván már a sivatag homokos részében el kellett érnünk a szilárd talajú síkságot, és ezzel az északnak nyúló Khalata-hegységet is megpillantanunk; de fájdalom, csalódtunk. Tevéink nem bírtak már járni, s ennélfogva még a negyedik napot (július 8.) is a homokban kellett töltenünk. Csak bőrpalackomban volt még mintegy hat pohárnyi vizem, melyből csöppenként mertem inni, s így persze nagyon kellett a szomjúságtól szenvednem. Nagy ijedségemre nyelvem már középen kissé feketedni kezdett; rögtön megittam vizem felét, s már mentve hittem magamat; de másnap (július 9.) reggel felé az égetés erős fejfájás kíséretében mind érezhetőbbé vált, s mire délfelé a Khalata-hegységet felhő alakú körvonalaiban észrevettük, fokonként enyészni éreztem erőmet.
Minél közelebb értünk a hegységhez, annál inkább fogyott a homok, s minden szem, körültekintgetve, valami nyájat vagy pásztorkunyhót keresett, midőn a kervánbasi s emberei egyszerre egy közeledő porfellegre figyelmeztetének, s nekünk gyorsan le kellett szállnunk tevéinkről. A tevék megérezték a közelgő tebbádot, s hangos, erős ordítás közben letérdeltek, hosszú nyakukat a földre lapították, s fejüket a homokba iparkodtak rejteni. Mi védfalul használtuk őket, s alig térdeltünk mögéjük, a szél tompa morajjal zúgott el felettünk, mintegy két ujjnyi vastag homokréteggel borítva el bennünket, melynek első szemei tűzesőként égettek. Ha csak hat mérföldnyivel beljebb talál a sivatagban, mindnyájan menthetetlenül elvesztünk volna. E szélnek lázat és hányást okozó hatását nemigen vettem észre, csak a levegő lett utána nehezebb és nyomasztóbb.
Ott, ahol a homok végképp megszűnik, három különböző út látható; az egyik, mely 22 mérföld hosszú, Karakölön visz keresztül, a másik - 18 mérföld - a síkon közel Bokharáig, a harmadik - 20 mérföld - a hegységen át; ebben van ugyan víz, de meredek, sziklás ösvényein teve nem járhat. Amint előre el volt határozva a középső s legrövidebb utat választottuk, főképp azon reményben, hogy a pásztoroktól kaphatunk egy kis vizet. Estefelé néhány kútra találtunk, melyeket ez évben még pásztorok sem látogattak; vizük emberre nézve élvezhetetlen volt, de állataink jóllaktak belőle. Mi mindnyájan azonban egészen odavoltunk, már félig halottaknak éreztük magunkat, s csak a remény tartotta még bennünk az életet.
Már nem bírtam magam erejéből leszállani, úgy fektettek a földre; pokoli hőség égette belsőmet, s a fejfájás elbódított. Tollam gyönge azon kínok festésére, melyekkel a szomjúság gyötört; azt hiszem, nincs ennél fájdalmasabb halál, s ámbár veszélyben mindig meg tudtam emberelni magamat, most megtörve érzém erőmet, s azt hittem, nem érek több hajnalt. Délfelé megindultunk; én elaludtam, s mire július 10-én reggel fölébredtem, egy agyagkunyhóban találtam magamat, néhány hosszú szakállú embertől körülvéve, kiket rögtön irániaknak ismertem fel, s kik rámkiáltottak: "Sumá ki hadzsi nisztid!" (Hisz te mégsem vagy hadzsi!) Nem bírtam felelni. Először langymeleg, aztán savanyú, vízzel és sóval kevert tejet adtak innom, melyet itt ajrannak hívnak, s mely erőmet visszaadva, csakhamar talpra állított. Ekkor tudtam meg, hogy társaimmal együtt néhány perzsa rabszolga vendégei vagyunk, kik Bokharától 10 mérföldnyire a pusztában tanyáztak birkákat őrizve, uruk által csak szűken ellátva kenyérrel és vízzel, hogy - tetemesebb élelmiszerek birtokában - a sivatagon át meg ne szökjenek. S e szegény száműzöttekben mégis volt annyi nagylelkűség, hogy ősi elleneiknek, a szunnita molláknak vizet adtak. Különösen szívesek voltak irántam, midőn anyjuk nyelvén szólítottam meg őket; mert Bokharában is beszélnek ugyan perzsául, de e nyelv nagyon különbözik az iránitól. Leginkább meghatott egy ötéves fiú látása, ki szintén rabszolga volt, s nagyon élénknek látszott. Csak két év előtt fogták s adták el atyjával együtt, s midőn efelől tudakozódtam, azt felelte: "Igen, ő megvette (kiváltotta) magát; én is még csak legföljebb két évig leszek rabszolga, addig apám a megszabadításomra szükséges pénzt megszerzi." A szegény gyermeknek alig volt néhány rongya, s bőrének színe s keménysége cserzett bőréhez hasonlított. A magaméiból adtam neki egy darab ruhát, s ő megígérte, hogy testéhez fogja igazíttatni.
A szerencsétlen perzsák még az útra is adtak egy kis vizet; hálával és részvéttel telve váltam meg tőlük. Megindultunk legközelebbi állomásunk, Khodzsa Orbán búcsújáró hely felé, hogy egy hasonnevű szentnek sírját meglátogassuk, melyet, ámbár kissé északra fekszik kitűzött utunktól, hadzsi voltunkra tekintettel, föl kellett keresnünk. Társaim nagy szomorúságára, éjjel eltévedtünk a homokbuckák közt, melyek a sivatagot kerítik, s melyeknek közepéből oázként emelkedik ki Khodzsa Orbán; s midőn hosszas keresés után július 11-én hajnalodni kezdett, egy édesvízzel telt tó partján találtuk magunkat. Itt vége volt a sivatagnak s a szomjhaláltól, széltől, rablóktól s más veszedelmektől való félelemnek. Itt léptünk a tulajdonképpeni Bokhara határába, s midőn a csak két órányira fekvő Khakemirba (a kervánbasi falujába) értünk, már meglehetősen mívelt földön jártunk. Az egész vidéket a Karata-folyam csatornái öntözik, melyet némelyek a Zerefsán-folyó egyik ágának, mások egészen külön, önálló, északon eredő folyamnak mondottak; tovább az említett tóba ömlik, melynek vize, amint hallottam, csak tavaszkor és nyár elején iható, később leapad, és sós lesz.
Khakemirban, mely kétszáz házból áll, s csak két órányira fekszik Bokharától, kellett meghálnunk, hogy az ország törvényei szerint vámost (badzsgir) és a jelentéstevőt (vakánüvisz) jövetelünkről tudósítsák, s a megvizsgálást és kikérdezést még a városon kívül elvégezhessék. Még aznap egy külön futárt menesztettek el, s másnap jókor reggel három tisztje az emírnek jött oda, fontos, bürokratikus arckifejezéssel, megvenni rajtunk a vámot, de kivált híreket kapni magunkról s a szomszéd országokról. Első volt a poggyász. A hadzsik tarisznyáiban többnyire mekkai szent olvasók, medinai datolya, frengisztáni kis tükrök, gyűszűk, kések s ollók, bagdadi fésűk és perzsa nádtollak voltak. Ámbár váltig állították, hogy a bokharai emír (Isten éltesse százhúsz esztendeig!) a hadzsiktól sohasem vesz vámot, a vámszedő mégsem zavartatta magát, hanem minden egyes tárgyat feljegyzett. Én két más koldussal együtt végül maradtam; s a vámszedő a szemembe nézett, aztán nevetve mondta mutassam meg táskámat, mert mi (evvel valószínűleg az európaiakra célzott, engem is annak tartván) mindig szép dolgokat hordunk magunkkal. Nekem éppen jó kedvem volt, fejemen dervis- vagy inkább bohócsipkám, s a ravasz bokharait félbeszakítva, azt mondtam, hogy bizony, vannak szép dolgaim; mit akar tehát előbb látni, ingó vagy ingatlan vagyonomat? Ő mindent kívánt látni, kiszaladtam az udvarra, s megfogva szamaramat a lépcsőkön fel s a szőnyegeken keresztül a szobába vezettem, társaim kacagása közben bemutattam neki; aztán felnyitottam tarisznyámat, s elibe raktam azt a pár rongyot, mely velem volt, s a Khívában szerzett régi könyveket. A csalódott bokharai bámulva tekintett körül, s kérdezte, csakugyan nincs-e egyebem. Erre Hadzsi Szálih felvilágosítást adott neki állásomról, s utazásom céljáról; a tiszt pedig mindent följegyzett, és jelentékeny fejbólintással nézett rám. A vámi vizsgálat után a vakánüvisz (azaz az események följegyzője) kezdte meg tisztét. Először minden utazónak részletes személy-leírását készítette el, aztán minden újdonságot, melyet csak kapott, fölírt; és valóban nevetséges volt a részletes kérdezősködés Khíváról, e nyelvben, származásban s vallásban rokon országról, mely századok óta tőszomszédja Bokharának, s melynek fővárosa csak néhány napi járóföldre fekszik ettől.
Minden rendben volt, csak első szállásunk iránt a fővárosban ágaztak el a vélemények. A vámszedő a vámházat ajánlotta, remélve, hogy még valamit kicsikarhat, s engem is jobban kísérhet figyelemmel, de Hadzsi Szálih (mert nagy befolyással bírván Bokharában, ez állt most a karavánnak élére) mindenáron a tekkjében akart megszállni. Rögtön el is indultunk, s egy fél órát haladtunk kertekkel és szántóföldekkel belepett vidéken, midőn megpillantottuk Bokhara Serifét (a nemes Bokharát, amint a közép-ázsiaiak nevezik), otromba tornyaival, melyeknek tetején gólyák fészkelnek.(6)
A várostól mintegy másfél órányira keltünk át a déli irányú Zerefsánon, mely elég sebes folyású, mégis tevén és szamáron gázoltunk át. A túlsó parton még látszott egy hajdani, szépen épített, magas hídfő s közelében szintén kőből épített palota romja. Állítólag mind a kettő a híres Abdullah khán Sejbáni műve. Közép-Ázsia fővárosának közvetlen környékén általában alig láthatók hajdani nagysága romjai.

1) Szó szerint: irat.
2) Kanca- vagy tevetejből készített csípős ital, melynek készítésében a kirgizek kitűnők. A közép-ázsiai nomádok részegítő italnak használják, s azzal az elismert tulajdonnal bír ez az ital, hogy mindenki meghízik tőle. Több ízben megpróbáltam inni belőle, de sohase bírtam egy-két csöppnél többet lenyelni, mivel erős savanyúságával egészen összehúzta a számat, s fogaim néhány napra elvástak tőle.
3) Jóslat, mely vagy abból áll, hogy a koránt avagy más szent könyvet gondolomra kinyitnak, s a feltárt lapon meglelik az óhajtásnak megfelelő mondatot, vagy pedig abból - s ez közép-ázsiai szokás -, hogy egy társaságban kiosztanak harminc apró követ, s mindenkinek annyiszor kell a korán három utolsó szúrája közül valamelyiket elmondania, ahány kövecskét kapott.
4) Perzsa szó, és lázas szelet jelent
5) Medemin Bulag annyit jelent, mint Medemin kútja. ugyanolyan állapotban találtuk, mont Sorkutukot.
6) Khívában sok fülemile van, de gólya nincs; Bokharában ellenben nem látni tornyot vagy más magasabb épülete, melynek tetején e féllábon álló őrök ne vigyáznának. A khívai ezért e szavakkal gúnyolja a bokharait: "A te fülemiledalod a gólyák kelepelése."

 

Tizenötödik fejezet

Bokharában

Utunk a keletnek fekvő Derváze-Imámhoz vezetett, melyen azonban nem mentünk át, mert ha az északkeleti részen fekvő tekkjénkhez akartunk menni, itt a bazáron kellett volna áttolongani. Megkerültük tehát a városfalat, melyen sok helyt nagy szakadásokat láttam, s a Derváze-Mezár kapun át július 12-én a téres, szép fákkal benőtt tekkjébe értünk, mely rendes négyszöget képez, s negyvennyolc földszintes cellával van ellátva. Mostani feje (khalfa) unokája a szentsége által híressé lett Khalfa Hüszejnnek, akitől ez a tekkje nevét is vette. Mily nagy tiszteletben áll családja még mindig, mutatja az, hogy említett unokája imám és khatib, azaz az emírnek udvari papja. Háziuramnak e hivatalos rangjára meglehetős büszke voltam. Hadzsi Szálih, ki az említett szentnek müridje (tanítványa) lévén, mintegy a családhoz tartozónak tekinteték, engem társaságunk előkelőbbjeivel mindjárt bemutatott; s az apát, kellemes kinézésű s finom modorú férfi, kin a hófehér turbán s a finom selyemből készült nyári köntös nagyon jól állt, igen szívélyesen fogadott, s miután fél óráig beszélgettem vele keresett, dagályos kitételekben, a jó ember egészen magánkívül volt örömében, s csak azt sajnálta, hogy a bádevlet(1) (őfelsége az emír) nincs Bokharában, különben rögtön bemutatna neki.
Külön cellát adatott nekem a tiszteleti helyen, tudniillik közel a mecsethez, hol egyik szomszédom egy tudós molla, a másik Hadzsi Szálih volt. E tekkje tele volt celebritásokkal , s én észrevétlenül az iszlámi fanatizmusnak bokharai fő fészkébe jutottam; maga a helyiség, ha jól találom benne magamat, a világi hatóság minden gyanúja ellen legbiztosabb védelmem lehetett. A jelentéstevő fontos eseményként jelentette megérkezésemet; az emírnek első tisztje, Rahmet bi, ki míg ura a kokandi hadjáratban időzött, Bokharában a főparancsnokságot vitte, még aznap tudakozódott felőlem a hadzsiknál, de a tekkjében az emírnek semmi parancsolni valója sincs, és vizsgálódásait annyira nem vette föl senki, hogy nekem nem is szóltak felőle. Az embereknek ezt mondák barátaim: "Hadzsi Resid nemcsak jó muzulmán, hanem tudós molla is, és minden gyanú ellene halálos vétek." - De nekem mindig barátilag tanácsolták, hogy mit tegyek, s csakis társaim nemes barátságának és jóakaró tanácsainak köszönhettem, hogy Bokharában szerencsétlenség nem ért, mert eltekintve elődeim szomorú vesztétől e városban, Bokharát nemcsak az európaira, hanem minden más idegenre nézve is igen veszélyesnek találtam, mivel a kormány kémrendszere már azon fokát érte el a tökéletességnek, melyen a népség elaljasodása állott.
Másnap reggel Hadzsi Szálihval s más négy társammal elmentem a várost és a bazárt megtekinteni, s ámbár az utcáknak és házaknak szegénysége, melyek a perzsa városoknak legnyomorultabb lakásaival sem mérkőzhetnek, különösen pedig a lábnyi mély homok éppen nem nemes fogalmat nyújtott a "nemes" Bokharáról, mégis meg voltam lepve, midőn először léptem a bazárba, az ott hullámzó embertömeg közé. Bokhara bazárjai, távol attól, hogy szépek, fényesek és nagyszerűek volnának, mint a terániak, tebrisziek s iszfahániak, mégis a fajok, ruhák és szokások tarka különféleségénél fogva feltűnő, sajátságos látványt nyújtanak. A tömegnek nagy részén az iráni típus látszik meg, s fehér vagy kék turbánt viselnek; az első úriembert és mollát, az utóbbi igen jól öltözött kereskedőt, kézmívest és szolgát jelent. Emellett észrevehető a tatár fiziognómia, mely itt az özbegtől kezdve a vad kirgizig minden fokozatban feltalálható; különben a turánit, ha arcát nem is látjuk, otrombán szilárd járásáról mindig kiismerhetjük az irániak közül.
A bokharaiak, khívaiak, kokandiak, kirgizek, kipcsakok, turkománok, indusok, zsidók és afgánok tarka káosza minden nagyobb bazárban feltalálható; de bár mindenki serényen sürög és forog, mégis nyomát sem láttam azon zajos bazári életnek, mely Perzsiában oly jellemzőleg tűnik ki. Szorosan társaimhoz lapulva, futó pillantást vetettem a bódékra, melyekben csak igen kevés, Orenburgon át hozott nyugat-európai, de annál több orosz kéz- és díszműárut láttam; ezek az utazónak e távol városban csak annyiban érdekesek, hogy minden kattun-darabnak vagy a reá ragasztott gyárjegynek láttára úgy érzi magát, mintha egy földije állna előtte. Dobogott a szívem, mikor e szavakat olvastam: "Manchester", "Birmingham", és félnem kellett, hogy valamely szónak puszta elolvasása által el ne áruljam magamat. Nagy bolt, valamint nagykereskedő itt kevés van, s ámbár a 284 bódéból álló reszte-i csit furusin kívül (ahol a csitet, vagyis kattunt árusítják), még sok helyen árulnak kattunt, kalikót és perkált, mégis bátran állíthatom, hogy Hanhart et Comp. barátaim Tebriszben az említett cikkekből maguk többet adnak el, mint egész Bokhara, bár ez - és joggal - Közép-Ázsia fővárosának neveztetik.
Az idegent a bokharai bazárban jobban érdekli azon hely, hol a belföldi ipar készítményei vannak kirakva; a kétszínű, csíkos, aladzsa nevű, keskenyre szövött gyapjúkelmék, selyem, a vékony, pókhálófonathoz hasonló keszkenőktől fel a nehéz atreszig, s kivált a bőrmunkák viszik itt a főszerepet. E téren a szíjgyártók, de különösen a vargák művészete emelendő ki. A férfi s női csizmák meglehetősen vannak dolgozva, az előbbiek magas, hegyes sarkakkal, melyeknek vége nem nagyobb egy szeg fejénél; az utóbbiak ugyan kissé idomtalanok, de gyakran a legfinomabb selyemhímzésekkel díszítvék. Megemlítendő még a ruhabazár, melyben a rikító színű, ragyogó és ráncokban gazdag ruhák vannak kiterítve. A keleti, ki csak itt található fel teljes eredetiségében, szereti a csakhcsukot, azaz a ruhák susogását, s mulattató látvány volt néznem, amint némelyik vevő új csapanjában (öltözet) néhány lépést fel s alá járt, hogy a susogás hangját megvizsgálja. Mindez belföldi készítmény, és igen olcsó, s ezért a bokharai ruhavásár egészen be kínai Tatárországig maga lát el minden igazhívőt fashionable öltönyökkel. A kirgizek, kipcsakok és kalmükök is be szoktak ide térni a pusztából, s a vad tatár ferde szemével s előre készült öltönyét könnyű jektejjel (nyári ruhával) cserélheti fel. itt találja meg a civilizáció legnagyszerűbb képét; Bokkhara neki Párizsa és Londonja.
Majdnem három órát járván ide s tova, megkértem nemes vezetőmet s barátomat, Hadzsi Szálihot, hadd pihenjem ki kissé magamat; mire ő a Timcse csaj furusin (teabazár) keresztül a híres Leb-i hauz divánbegi (a divánbég tavapartja) nevű helyre vezetett, melyet Bokharában igen csinosnak találtam. Meglehetősen szabályos négyszög, közepén 100 láb hosszú s 80 láb széles, mély tóval, mely négyszögletű kövekkel van kerítve, s melynek vizébe nyolc lépcső vezet le. A parton néhány szép szilfa áll, s árnyékukban nélkülözhetetlen teabódék óriási szamovárjaikkal, melyeket Oroszországban különösen Bokhara számára készítenek, kínálólag csábítják az embert. A tér három oldalán édességeket, kenyeret, gyümölcsöt, meleg és hideg ételeket árulnak egyes állásokon, nádgyékények árnyéka alatt; s a rögtönzött bódék százai, körülrajongva az éhes és nyalánk tömeg által, sajátságos látványt nyújtanak. A negyedik , nyugati és erkélyszerű oldalon áll a mecset (Meszdzsid-i Divánbegi), mely előtt szintén van néhány fa, hol a dervisek és meddahok (elbeszélők) fáradságos arcjáték kíséretében beszélik el híres próféták és harcfiak hős tetteit, mindig nagyszámú s tudvágyó közönség előtt. Midőn e helyre léptem, az érdekes színjáték befejezéséül még tizenöt dervis a nakisbendi szerzetből, mely itt támadt és székel, vonult el előttem. Sohasem fogom feledni, amint e vadan lelkesült emberek hosszú, tekealakú süvegükkel, lobogó hajjal, hosszú bottal hadonászva, eszeveszettekként ugráltak ide s tova, karban ordítva el egy himnuszt, melynek egyes versszakait ősz szakállú főnökük énekelte elő.
Szem, fül itt annyira el voltak foglalva, hogy csakhamar feledtem fáradtságomat. Barátom csak erővel bírt egy bódéba bevonni, s midőn a nemes sivin (a teának egy neme) már be volt töltve, fel akarván használni bámulásomat, benső örömmel kérdé: "Nos, mint tetszik neked Bokhara Serife?" "Igen jól" - viszonzám, s a közép-ázsiai, ámbár kokandi létére ekkor ellenséges indulattal volt eltelve Bokhara iránt, mégis nagyon megörült, hogy Turkesztán fővárosa ennyire megnyerte tetszésemet, s megígérte, hogy a legszebbeket is néhány nap alatt meg fogja mutatni.
Dacára a teljesen bokharai öltözetnek, melyet ma fölvettem, s bár a nap annyira eltorzított volt, hogy anyám is nehezen ismert volna reám, mégis, ahová csak léptem, egy sereg kíváncsi vett körül, kiknek kezenyújtását és ölelését felette unalmasnak találtam. Óriási turbánom,(2) s a nagy korán után ítélve, mely nyakamba volt akasztva, isánnak vagy sejkhnek nézhetett mindenki, s így el kellett tűrnöm ezen alkalmatlankodásokat.
Emellett azonban szent kinézésem megóvott a világi kíváncsiság kérdéseitől, és gyakran hallottam, amint a körültem állók barátaimat kérdezgették felőlem, vagy egymás közt suttogtak. "Mennyi jámborság kell ahhoz, mondta az egyik, hogy valaki egyesegyedül Konstantinápolyból Bokharába jöjjön Baháeddinünket(3) meglátogatni."
"Igen szólt egy másik, mi is megyünk ugyan Mekkába, a legszentebb helyre, de ezeknek az embereknek (itt rám mutatott) egyéb dolguk sincs, egész életük imádságban, jámborságban és búcsújárásban áll." "Brávó, eltaláltad!" - gondoltam magamban, s nagyon megörültem, hogy itt jól sikerült az inkognitóm. Egész ott-tartózkodásom ideje alatt a különben ravasz, bizalmatlan nép sohsem gyanakodott ellenem, eljártak hozzám áldásért, meghallgattak, midőn nyilvános helyeken felolvastam a nagy bagdadi sejkh, Abdul Kádir Giláni történetét, de soha senkitől egy fillért sem kaptam, s e nép szenteskedését nagyon különbözőnek találtam a khívai özbegek valódi jámborságától és jótékonyságától.
A kormánnyal nem oly könnyen ment a dolog, mint a néppel. A fönt említett Rahmet bi nyilvánosan meg nem támadhatott, tehát folyvást kémeket küldött nyakamra, kik szerte csapongó társalgásukban minduntalan emlegették Frengisztánt, abban a reményben, hogy egy vagy más megjegyzés által el fogom árulni magamat. Látván, hogy ez nem vezet célhoz, azon kezdték, hogy mily nagy kedvük van a frengiknek a nemes Bokharára, s hogy már többen kémeik közül, és különösen bizonyos Könölli és Isztodder száhib (Conolly és Stoddart) nevű angolok, elvették érdemlett büntetésüket.(4)
Vagy a csak néhány nap előtt érkezett és fogságba esett frengikről kezdtek beszélni (azon szerencsétlen olaszokról), kik több ládával hoztak gyémántporral behintett teát, hogy a szent város valamennyi lakosát megmérgezzék, kik a nappalt éjjellé tudják változtatni, s más pokoli dolgokat visznek véghez.
E kopók legnagyobbrészt hadzsik voltak, kik évekig lakván Konstantinápolyban, az ottani nyelvről és viszonyokról való ismereteimet akarták próbára tenni. Hosszas, türelmes hallgatás után a türelmetlent kezdtem ilyenkor játszani, s kértem, kíméljenek meg a frengikről való beszélgetéstől. "Azért hagytam el Konstantinápolyt, mondtam, hogy e frengiket, kik az ördög eszét elrabolták, kikerüljem. Most, hála istennek, már a nemes Bokharában vagyok, s nem akarom a rájuk való emlékezéssel időmet elkeseríteni." Hasonlóképp feleltem a ravasz Molla Serefeddinnek, a könyvkereskedők akszakáljának, ki egy orosz követ által néhány év előtt nála hátrahagyott könyvlajstromot s még néhány angol és olasz iratot mutatott. Megvető tekintetet vetettem reá, mondván: "Dicsőség Allahnak! Az én emlékezetem még nincs frengi tudományokkal és könyvekkel beszennyezve, mint fájdalom, már sok konstantinápolyi töröké."(5)
Rahmet bi, látván, hogy kémjeivel nem megy semmire, magához hívatott, természetesen egy piláfra való udvarias meghívás alakjában, melynél a bokharai ulemavilág is díszes koszorúban volt képviselve. Már beléptemkor láttam, hogy nehéz föladat vár reám, mert az egész összejövetel nem volt egyéb vizsgálatnál, mely alatt tettetésemnek a tűzpróbát kellett kiállnia. Jókor észrevettem a veszélyt, s hogy egy vagy más kérdéssel meg ne lepjenek, a kíváncsit játszottam, és a jelenlevőkhöz több kérdést intéztem a raz-, szunna-, vadzsib- és musztahabbeli valláselvek különbsége felől.(6)
Buzgóságom tetszett, s nemsokára a hidájet, sarh-i vekái s más hasonló témákat tárgyaló könyvek több pontja fölött heves vitatkozás keletkezett, melyben nagyon óvatosan vettem részt, és fönnen dicsértem a bokharai mollák szellemi felsőbbségét nemcsak magam, hanem minden konstantinápolyi ulemák fölött is. Elég az hozzá, hogy ezen is szerencsésen átestem. A tudós mollák jelekkel és szavakkal értésére adták Rahmet binek, hogy jelentéstevője nagy tévedésben van, s hogy én, ha "kitűnő molla" nem is, de oly ember vagyok, ki azon az úton jár, melyen a valódi tudás napsütését lehet elérni.
E jelenet után meglehetősen zavartalanul éltem Bokharában. Rendszerint először otthon teljesítettem azon terhes kötelességet, melynek dervis voltomnál fogva alá voltam vetve; aztán a 26 bódéból álló könyvbazárba mentem, melyben a nyomtatott könyv még mindig a ritkaságok közé tartozik. Itt, és a könyvárusok házaiban, ahol tulajdonképpen raktáraik vannak, nem egy kincset láttam, mely nagy hasznára lehetne keleti történet- és nyelvtudományunknak; megszerzésük azonban rám nézve lehetetlen volt, részint anyagi körülményeim, részint amiatt, hogy a világi tudomány iránt mutatott érdekeltségem gyanúba keverhetett volna. Ami keveset a bokharai és szamarkandi könyvpiacról magammal hoztam, elég fáradságomba került; és szívem vérzett, midőn oly könyvek megszerzéséről kellett lemondanom, melyek keleti tanulmányinkban tetemes hézagokat pótolhatnának.
A könyvpiacról az attól jó távol eső Rigisztánra szoktam volt menni, mely ugyan nagyobb és zajosabb a fönt leírt Leb-i hauznál, de korántsem oly kellemes. Itt is van egy teásbódékkal körülvett tó, melynek partjairól az emírnek a másik oldalon fekvő várába vagy palotájába (ark) lehet belátni. Az épületnek homlokzata, mely felett egy óra van, komor, visszataszító tekintetű; s titkos borzongás járt át, midőn a zsarnokság e fészke mellett elhaladtam, hol elődeim közül sokat legyilkoltak, s hol most is három európai szenvedett távol hazájától és minden segedelemtől. A kapu mellett 14 rézből öntött ágyú feküdt a földön, hosszú, cifra csővel, melyeket az emír kokandi hadjáratából diadaljelvényekül küldött haza. Jobbra a palotától van a Meszdzsid-i kelán, Bokhara legnagyobb mecsete, melyet Abdullah khán Sejbáni építtetett. Bár a Rigisztán majdnem egészen az emír szeme előtt fekszik, még sincs Bokharában, sőt talán egész Turkesztánban hely, melyen annyi rút bűnt követnének el, mint itt. A keletiek ismeretes ocsmány bűne, mely a Boszporusz partjain kezdődve, befelé keletnek mind észrevehetőbbé válik, itt tetőpontját éri el. Oly dolgok fölött, melyek európai embernek vérét fellázítanák, itt mint a legártatlanabb tréfák fölött kacagnak; még a vallás is, mely a mosdásban vagy más formaszerűségekben elkövetett tévedést halállal büntet, itt szemet huny, és eltűri a legborzasztóbb bűntetteket. Gyakran láttam Khahrbag Abdullah khánban, mely a városon kívül fekszik, minden állású és korú embereket, amint fejjel a falnak mentek, a porban fetrengtek, s ruháikat összetépték, hogy vonzódásuk nagyságát tudtára adják azon lénynek, ki távol onnan, egy fa alatt ülve, könyvolvasással látszott foglalkozni.
Mindig kikerültem e fertelmeket, s inkább egy komuli(7) kínai teabódéját látogattam meg, ki a török-tatár nyelvet teljesen bírta, s itt muzulmánnak tartatott.
A jó ember igen barátságos volt irántam, pedig mily távol születtünk egymástól! Sokat beszélt hazája szép vidékeiről, erkölcseiről és jó ételeiről. Nagy tapasztalással bírt a teakereskedésben, és egészen föllelkesült, midőn azon teacsemetéről beszélt, melynek egy tövén oly sokféle ízű levelek teremnek. Boltjában 16 faj volt meg, mindeniket puszta érintés után megismerte: 1. kirkma, 2. akhbar, 3. ak kurjuk; ezek Közép-Ázsiában és Kínában ritkán, nagyobbrészt Oroszországban, Perzsiában s Európában használtatnak; 4. kara csaj, 5. szepet csaj; ezeket, mint a kínai kacsdohányt, téglaformában árulják, s csak reggel isszák tejsűrűvel és sóval; nagyon izgatók; 6. sibaglu, 7. gore sibaglu, 8. sivin, 9. it kelleszi, 10. bönge, 11. posun, 12. pu csaj, 13. tuntej, 14. gülbuj, 15. misk göz, 16. lonka. Ezek általában zöld teafajok, mert Kína északi részében és Közép-Ázsiában csak ezeket szeretik. A lonkteát tartják a legnemesebbnek, s egy csészére, mely fölér kettővel az Európában szokottakból, elég belőle egy levél.(8)
Azok után, amiket Teherántól idáig útitársaim beszédeiből kivehettem, egy hét múlva teljesen otthon érzém magamat Bokharában. Eleinte mindenüvé Hadzsi Szálih vezetett, később a városban, bazárokban s medreszékben egyedül tettem látogatásaimat, s csak akkor kísértem barátaimat, mikor együtt voltunk meghíva egy itt lakó kínai-tatár házához. Itt rendszerint nemzeti ételekkel vendégeltek meg, melyeket barátaim, tulajdonképp Hadzsi Bilál s társai már nélkülöztek. Ezen ételek közül egyet leírok, s jó falatként ajánlhatok az európai olvasónak. A mantuj egy neme a tésztának, mely vagdalt hússal, zsírral s fűszerekkel van megtöltve és különös módon megfőzve. Tudniillik egy oly, vízzel teli katlant tesznek a tűzre, mely fönt be van zárva, s csak ökölnyi nyílással bír. Erre három-négy keményen záródó szita jő, melyeknek legalsaját tésztával a katlanhoz ragasztják. Ha a víz forr, s a sziták eléggé megteltek gőzzel, a mantujt először a legfelső, aztán az alsóbb szitákba teszik, melyekben mindaddig marad, míg egészen meg nem főtt. Nem különös-e, hogy a kínaiak még a gőzt is felhasználják ételeikhez? A megfőtt mantujokat gyakran még zsírban megsütik, s akkor zenbuszi (asszonycsók) nevet nyernek. Kasgari és jarkendi barátaimnak még sok különös ételük volt, de mindezek leírását arra bízom, aki tatár szakácskönyvet akar írni.
Az idő Bokharában tartózkodásom alatt kiállhatatlanul forró volt, s kétszeresen szenvedtem, mert a ristétől féltemben (filaria medinensis), melyet nyáron ott legalább minden tizedik ember megkap, mindig meleg vizet vagy teát kellett innom. Mint nálunk a náthát, oly kevésbe veszi a bokharai, vagy a nyáron ott tartózkodó idegen, ha lába, vagy akár testének más része egy helyen viszketni kezd. Nemsokára kis vörös folt lesz látható, s ennek közepéből fonálnyi vastag féreg búvik ki, mely néha rőfnyi hosszúra nyúlik, s melyet néhány napon át óvatosan kell onnan gombolyítani. Ez rendes lefolyása a betegségnek, mely nem jár nagy fájdalmakkal; de ha a féreg gombolyítás közben elszakad, gyulladás keletkezik, s egy helyett hat-tíz féreg támad, s az ember egy hétig kénytelen roppant fájdalmak közt az ágyat őrizni. Bátor ember mindjárt eleinte kivágatja testéből a ristét. A bokharai borbélyoknak e műtétben meglehetős ügyességük van, pillanat alatt fölvágják ezt a helyet, melyen az ember a viszketést érzi, kihúzzák a férget, s a seb hamar beheged. E baj, mely Perzsiában Bender Abbasziban is otthonos, néha csak a következő nyáron (mégpedig más éghajlat alatt is) üt ki; s így járt a híres dr. Wolf, ki Bokharából magával vitt ily hosszú úti emléket, mely aztán csak Angliában jött napvilágra. Ezenkívül Bokhara lakosai között a rossz éghajlat s még rosszabb víz következtében különféle seb-betegségek uralkodnak; s főleg a nők nagy része, kik különben nem csúnya barnák volnának, a sok otthonüléstől telve vannak sebhelyekkel.
Bokhara az északkeletnek folyó Zerafsánból (aranyszóró) kapja vizét, melynek medre mélyebben fekszik a városnál, s ezt nyáron át csak szűken bírja ellátni. A víz csatornán át jön a városba; a csatorna elég mélyre van ugyan ásva, de nem tartják tisztán; a Derváze-i Mezár kapunál, a víz állásához képest, minden héten vagy két hétben tisztítják. A már a városba folyásnál szennyes hullámok megjelenése mindig örömteljes esemény a lakosokra nézve. Először is a népség fiatalja s vénje az árkokba és vízmedencékbe ugrál megfürödni, aztán a lovakat, teheneket, szamarakat fürösztik meg, s miután a kutyák is felfrissítették benne magukat, megtiltják a belejárást, s a víz valamivel tisztább lesz, de mégis telve van már mindenféle piszokkal s miazmákkal. Így látják el vízzel a "nemes" Bokharát, hol a tanítványok ezrei tanulják azt a vállalást, mely fennen hirdeti, hogy "a tisztaság a vallásból származik".
Sohsem fogom feledni a kormánynak úgy, mint a népnek azon vallási iparkodásait, melyeket Bokharában láttam. Akárhányszor hallottam, hogy "Bokhara az iszlám valódi támasza", de e címet kevésnek találom, s talán az iszlám Rómájának nevezhetném, mert Mekka és Medina annak csak Jeruzsáleme. Bokhara érzi e felsőbbséget, és büszkén dicsekszik vele az iszlám minden népei, sőt maga a szultán ellenében is, aki pedig hivatalosan a vallás fejének van elismerve, kinek azonban nem bírják megbocsátani, hogy tartományaiban a frengik befolyása sokat hamisított. Mint oszmánlit gyakran kérdőre vontak, hogy mért nem ölet meg a szultán minden frengit, aki országában lakik és dzsízét (adót) nem fizet, miért nem visel évenként vallásháborút (dzsihád), bár minden határain túl hitetlenek laknak; miért nem viselik az oszmánlik, kik csak mégis szunniták és az Ebu hanife törzséhez tartoznak, a turbánt, és a szabályszerűen bokáig érő hosszú ruhákat, miért nem hordanak hosszú szakállat és rövid bajuszt, mint a "minden világi teremtmények dicsősége" (így hívják a prófétát), miért nem mondják el a konstantinápolyi úgy, mint a mekkai szunniták az ezánt (felhívás imára) énekelve, ami nagy bűn, miért nem lesznek mindnyájan hadzsikká, mikor oly közel laknak a szent helyekhez stb.
Mindent elkövettem, hogy a derék oszmánlik becsületét a vallás dolgában megmentsem, s habár néha pirulva el kellett mondanom a "pater peccavi"-t, bensőmben csak szerencsét kívánhattam a törököknek, hogy a "meghamisított iszlám" befolyása alatt némely jó tulajdonságokat és szép jellemvonásokat vettek fel, míg a tiszta vallás partjain mosdó hitük-sorsosainál csak rút hazugságot, szenteskedést és tettetést találunk. Gyakran kellett részt vennem akhalkában (gyűrű vagy kör), midőn tudniillik a jámborok imádság után közel egymáshoz egy körben leguggolnak, hogy tevedzsühbe (elmélkedés) vagy, amint a nyugati mohamedánok mondják, murakebébe elmélyedve, isten nagyságáról, a próféta dicsőségéről és a földi lét semmiségéről elmélkedjenek. Ha az idegen az embereket fejükön nagy turbánnal, szemüket lesütve, ölbe csüggő karral e helyzetben látja, azt kell hinnie, hogy mindnyájan fensőbb lények, kik a földi lét terhét le akarják magukról vetni, s az arab mondást: " a világ szemétdomb, s akik utána vágyódnak, kutyák" - mélyen felvették magukba. Tovább szemlélve őket, látjuk, hogy a mély elmélkedésből sokan még mélyebb álomba merültek, de, ámbár vadászebekként hortyognak, nem szabad rajta csudálkoznunk, vagy megjegyzést tennünk, mert a bokharai rendre igazítana, s mondaná: "Ezek az emberek már annyira vitték, hogy még hortyogás közben is Istenre s a lélek halhatatlanságára gondolnak."
Bokharában a külszínt mindennél többre becsülik. Minden városnak van egy rejsze (vallásfelügyelő), ki derejével (négyágú korbács) az utcákon s más nyilvános helyeken fel s alá járva, vizsgálatokat tart vallásból, s a tudatlant, legyen bár hatvan éves öreg, a gyermekiskolába küldi nyolc-tizennégy napra, imádság idejében pedig mindenkit a mecsetbe kerget. Hogy az öreg tanul-e, vagy alszik az iskolában, hogy a mecsetben mindenki imádkozik-e, vagy félbeszakított munkájára gondol, ahhoz senkinek semmi köze. A kormánynak nem kell egyéb, mint külszín, a belsőt csak Isten ismeri.
Fölösleges említenem is, hogy azon szellem, mely a vallásgyakorlatot átlengi, nagy befolyással van a kormányra s a társadalomra is. A népség iráni vére - mert Bokhara lakosainak öthatodát perzsák, mervik és tadzsikok teszik - ugyan némi mozgékonyságot szül a bazárban s a nyilvános helyeken, de a magánlakásokban minden sivár, egyhangú. E körökből, melyekben a vallás s a kormány felvigyázó rendszere oly zsarnokilag lép föl, száműzve van minden öröm és jókedv. Az emír kémjei behatolnak a családok szentélyébe, s jaj annak, ki a vallási formák vagy az emír tekintélye ellen mer véteni. Az örökös zsarnokság az embereket annyira megfélénkítette, hogy férfi és nő, még ha négyszemközt vannak, sem merik az emír nevét anélkül kimondani, hogy hozzá ne tennék: "Isten éltesse százhúsz esztendeig!" A szegény emberek nem is gyűlölik uralkodójukat, a kényúri önkény föl sem tűnik nekik, mert azt a fejedelmi méltóság szükséges alkatrészének tekintik. Nasszrullah emír , a mostani bokharai fejedelemnek atyja, uralkodásának utolsó éveiben kegyetlen kéjenc volt; az erkölcsi romlottságot halállal büntette, de maga a legvérlázítóbb módon sértette alattvalói becsületét. Igen kevés család maradt gaztetteitől menten, s mégis mindenki óvakodott csak a legcsekélyebb rosszallást is kifejezni. A mostani emír, Muzaffared-din kán, szerencsére jóindulatú ember; vallás és erkölcsök tekintetében talán szigorúbb atyjánál, de ő maga nem vádolható semmi bűntettel, s ezért a nép végtelen dicsőítésekkel és magasztalásokkal beszél róla.
Az emír, kit később Szamarkandban láttam, negyvenkét éves, középtermetű, kissé kövér, de kellemes tekintetű ember, szép fekete szemmel és ritkás szakállal. Fiatal korában egy évig Karsiban, tizennyolc évig Kerminében működött mint kormányzó, s mindig szelíd, jóakaró bánásmódja által tűnt ki. Szorosan apja kormányelveit követi, s molla és jámbor muzulmán lévén, esküdt ellensége minden újításnak, legyen bár annak hasznáról meggyőződve. Uralkodásra léptekor pecsétjébe e jelszót vésette: "Uralkodás igazság által", s ez elvet a mai napig a leghívebben követi, amit a sok, e tekintetben felőle szárnyaló hír is bizonyít. A mi nézeteink szerint természetesen kissé szigorú az olyan igazságszolgáltatás, mely szerint az emír mehterjét (rangra a második udvari hivatalnok) kivégeztette, mert - amint neki Kokandba jelentették - kétséges tekintetet vetett egy udvari rabszolganőre. Meghódított tartományban sem volna szabad igazságos fejedelemnek azt tennie, amit az emír tett Kokandban; de a bokharai kánnak e hibák megbocsáthatók. Nagyjai iránt, kik azt valóban gyakran meg is érdemlik, igen szigorú, minden csekélységet halállal büntet; de a szegényebb osztályokat kíméli, s a Filkus és Musperver (elefántölő és egérápoló) nevezet, melyet a nép adott neki, csak becsületére válik.
Nevezetes az, mily fáradsággal iparkodik az emír mindazt megakadályozni, ami népét azon szerény s egyszerű helyzetéből kiemelhetné, melyben mai napig véleménye szerint, boldognak érzi magát. Fényűző cikkek s más drága portékák behozatala, valamint a lakásban és ruházatban űzött pompa keményen meg van tiltva, s e tekintetben senki elnézésére nem számolhat. Szerdár-i kulja (főparancsnok), Sahrukh khán, ki Perzsia királyi családjának egy mellékágából (Kadzsar) származván, Asztrabádból, hol kormányzó volt, ide menekült, és sokáig nagy tiszteletben tartották, perzsa módon akart élni, s nagy költséggel teheráni modorban emeletes házat építtetett magának, melyen más fényűző cikkeken kívül üvegablakok is voltak. Amint mondják, a ház 15 000 tillába került, pedig ezt Bokharában roppant összegnek tekintik, s úgy volt kiállítva, hogy még az arkot (palota) is elhomályosította. Az emír kezdettől fogva tudta az építést, de megvárta, míg a ház egészen elkészült; ekkor Sahrukh khánt egyszerre vallás elleni kihágással vádolták, elfogták és száműzték. Háza az emírnek jutott, s ennek még a névleges értéknél is többet akartak adni, de ő lerontotta, s még azon romokat is, melyeken némi díszítések maradtak, megsemmisítette. Csak fáját adta el minden fényűző gúnyjára 200 tilláért egy sütőnek.
Saját háztartásában is nagyon különbözik az emír atyjától. Alig felét találtam azon szolgaseregnek, melyet Khanikov úr Naszrullah udvaránál látott, s mint mindent, amit Bokharában észrevett, gondosan s nagy pontossággal leírt. Muzaffar-ed-din kánnak, csakis vallási szokásból, négy törvényes, s mintegy húsz törvénytelen felesége van; az előbbiek bennszülöttek, ezek rabszolganők, s amint a nép bona fide hiszi, csupán a gyermekek szolgálatára tartja őket, kik tizenhatan vannak: tíz leány vagy - ha úgy tetszik - hercegnő és hat fiú. A két legidősebb leány a szerepuli és akcsei kormányzókhoz ment férjhez, de e városok az afgánok kezébe esvén, a vők ez időben mint trónnélküli királyok éltek az emír vendégszeretetéből.
Általában véve a hárem, melyben az emírnek anyja, egy volt perzsa rabnő (Kademgjáhból, Meshed mellett), és nagyanyja, Hákim Ájim parancsolnak, példás szemérmességről és tisztaságáról híres. Laikusnak halálbüntetés mellett van megtiltva nemcsak belépni vagy belenézni, hanem még magát belegondolni is; csak jámbor sejkheket és mollákat bocsátanak be, kiknek lehelete (nefesz) elismert szentségű. A mi Hadzsi Szálihunkat is meghívták, hogy khak-i szifát (egészségpor Medinából) vigyen.
A háremnek kiadásai ruhákra, konyhára s más szükségletekre igen csekélyek. A nők nemcsak saját öltönyeiket, hanem még az emír ruháit is maguk varrják, ki, amint tudva van, igen takarékos, és mindent szigorúan ellenőriz. Azt mondják, hogy az emír asztali költségei naponként nem rúgnak többre 16-20 tengnél (20-30 angol shilling); ez különben valószínű is, mert ritkán találni asztalán jó falatot, s az egész ebéd juhzsírral főtt piláfból áll. "Fejedelmi ebéd"-ről bokharában nem lehet beszélni, mert itt uralkodó, hivatalnok, kereskedő, kézmíves és paraszt egy és ugyanazon étellel él.
Aki sokáig bolyongott Közép-Ázsia sivatagjaiban, Bokharában, dacára minden nyomorúságnak, fog valami fővárosiast találni. Volt jó meleg kenyerem, kaptam teát, gyümölcsöt s főtt ételt, két inget is csináltattam magamnak; s a civilizált élet kényelmeit annyira megszerettem, hogy szinte nehezemre esett, midőn barátaim felszólítottak, tegyek készületeket az útra, mert még a tél beállta előtt el akarnak érni távol keleti hazájukba. Szándékom volt őket egyelőre Szamarkandig kísérni, mert itt könnyebben találkozhatnám az emírrel, s ekkor társaságuk nagy hasznomra lehetne. Itt kellene aztán elválnia, hogy Kokandba és Kasgarba menjek-e, vagy Karsin, Kerkin és Heraton keresztül egyedül térjek-e vissza. Derék barátaim, Hadzsi Bilál és Hadzsi Szálih iparkodtak rábeszélni, hogy maradjak velük; de hogy visszatérésem esetére is segítségemre lehessenek, egy herati kervánbasival ismertettek meg, ki 150 tevével múlatott Bokharában, s innen három hét múlva haza szándékozott. Molla Zemánnak hívták e kervánbasit, ki rég ismervén barátaimat, ezek testvérként ajánlottak neki, s elhatároztuk, hogy azon esetre, ha Szamarkandból vissza akarnék térni, három hét múlva Kerkiben, az Oxus túlpartján találkozunk. Ezen első lépés, mely az útitársaimtól való elválásra emlékeztetett, rám, mint rájuk, nagyon leverőleg hatott; s csak a bizonytalanság vigasztalt, mert képzeletemben a Kasgarba, Akszuba s a mósuszban gazdag Khotanba való utat, mely tartományokban előttem még nem járt európai ember, végtelen érdekesnek találtam.
Az a hely azonban, hol Molla Zemánnal találkoztam, különös említést érdemel. Egyike volt azon karavánszerájoknak, melyek a rabszolgákkal való kereskedésre szánvák, s melyet le kell festenem az olvasónak. Az egész négyszögű épületben van 30-35 cella, melyeket három nagykereskedő, részint saját, részint csak a turkománoktól bizományba kapott áruik számára, rakhelyül bérelt ki. Amint tudjuk, a karakcsi, nem várhatván sokáig a pénzre, a maga embereit egy jobb módú turkománnak szokta eladni, ki Bokharába viszi őket, s ezen átviteli kereskedés által - első kézből kapván az árukat - sokat nyer rajtuk. Amin a fővárosban tartózkodásának első napjaiban túl bír adni , azt eladja, a többit a hajhász (dellál) kezében hagyja, ez űzi aztán a valódi nagykereskedést. Bokhara és Khíva piacain az embereket hároméves koruktól a hatvanadikig eladják, hacsak különös testi hiba miatt nyomorékká nem lesznek. A vallás szava szerint csak hitetlenek adhatók el rabszolgák gyanánt; ám e törvényeken a szenteskedő Bokhara túleszi magát, és a síita perszákon kívül, kiket Molla Seszeddin (1500) hitetlennek nyilvánított, akárhány szunnita hitük sorsosait is rabszolgákká teszik, de előbb verés és bántalmazások által kényszerítik, hogy síitának adja ki magát. Csak a zsidó képtelen, azaz méltatlan a rabszolgaságra. Ezen megvetés különben nagy örömére válik Izrael fiának, mert a turkomán kirabolja ugyan, de újabb időben sokat járván Heraton és Bokharán keresztül, a tekkék vagy szárik új szabályt állítottak fel. Visnu szerencsétlen imádóját előbb muzulmánná teszik, aztán síitává kell lennie, s csak e kétszeres vallásváltoztatás után részesítik abban a tiszteletben, hogy vagyonából kifosztván, rabszolgává lehessen.
Az eladásra kikiáltott férfi rabszolgát nyilvánosan megvizsgálják, s az eladónak kezeskednie kell árujának mindazon szellemi vagy testi bajaiért, melyek netalán később napvilágra jönnének. A rabszolgára nézve azon óra, melyben a kereskedő kezei közül megmenekül, a legnagyobb öröm órája; mert, amint mondják, még a legkeményebb bánásmód, mely a szolgaságban vár reá, sem olyan nyomasztó s kínos, mint azon idő, melyet a raktárban mint árucikknek kell eltöltenie. A rabszolgáknak ára aszerint változik, amint a turkománok politikai körülményei több vagy kevesebb alkalmat nyújtanak nekik alamánjaikat a szomszéd országokba küldeni. Még most egy izmos férfinak legmagasabb ára 40-50 tilla (13 shillingjével számítva) volt; de a perzsáknak Mervnél történt megveretése után, midőn 18 000-en közülük egyszerre elfogattak, 3-4 tilláért lehetett egyet kapni.
Tizennyolc napi időzés után nem tartóztathattam többé barátaimat; indulnunk kellett a szamarkandi útra. Mindenkitől csak kézszorításokat, de senkitől egy fillér alamizsnát sem kapván, a bokharai élet nagyon megviselte finánciánkat. Amit Khívában megtakarítottunk, elfogyott, sőt szamaramat is el kellett adnom, mint sok másnak, s az utat fogadott kocsin kellett folytatnunk. Karavánunk néhány Khodzsendből és Kokandból való tagja már itt megvált tőlünk, s megindult rövidebb útjára; csak az andidzsániak éa kínai-tatárok maradtak együtt, kik azonban Bokharából különböző utakon mentek Szamarkandba. Én, Hadzsi Szálih, Hadzsi Bilál s társai az egyenes utat választottuk, míg a többi gyaloglók Gidzsdovánon keresztül akartak menni, hogy a szent Abdul Khalik(9) sírjához zarándokolhassanak.
Miután sok bokharai kísérni akart Mekkába való visszatértemben, sok cselt kellett használnom, hogy társaságukat elkerülhessem, mert mindkét félre nézve kissé kellemetlen lett volna, ha a Kába helyett a Themze partjain állunk meg.
Búcsút vettem minden barátomtól s ismerősömtől. Rahmet bi ajánlólevelet adott Szamarkandba, s megígértem, hogy ott az emírnél fogok tisztelkedni. Azon kokandi kocsit, melyet Szamarkandig béreltünk, Báveddin faluig előre küldöttük, mert e búcsújáróhelyet szokás szerint másodszor is meg akartuk látogatni.
Báveddin falu két órányira fekszik Bokharától, s amint már említettük, temetkezőhelye a híres Baháeddin Nakisbendnek, egy hasonnevű szerzet alapítójának, és központja mindazon túlfeszített vallási eszméknek, melyek által a keleti iszlám a nyugatitól különbözik. Helyén kívül volna itt részletekről beszélni, csak annyit említek, hogy Baháeddint, mint Turkesztánnak nemzeti szentjét, második Mohamedként tisztelik. A bokharai ember szentül meg van győződve, hogy e kiáltás: "Ja Baháeddin belá-gerdán!" (Óh, Baháeddin, bajelhárító!) - őt minden veszélyből megmentheti. Még a távol Khívából is gyakran elzarándokolnak ide. Bokharából hetenként egyszer szoktak kijárni, s a várossal való közlekedést háromszáz bérszamár tartja fenn, melyek a Derváze-Mezár előtt állnak, s néhány pulért (kis rézpénz) bérbe adatnak. Ámbár az úton sok helyt mély a homok, ez állatok mégis szokatlan sebességgel rohannak rajta, s feltűnő, hogy visszatéréskor csak sok veréssel lehet őket haladásra nógatni. A bokharai ezt azon ragaszkodásnak tulajdonítja, mellyel még az állatok is viseltetnek a szent iránt, s azért örömmel futnak sírjához, de nem szívesen távoznak onnan.
A sír kis kertben van; a kert egyik oldalán mecset áll, amelyhez csak vak és nyomorult koldusoktól lakott udvaron át lehet jutni, kik szemtelenségükkel még római és nápolyi rangtársaikat is megszégyenítik. A sírnak homlokrészén van a Szeng-i murád ( a kívánság köve), mely a jámbor zarándokok homlokuk dörzsölésétől már meglehetősen el van kopva, s ferdén áll; magán a síron több kosszarv és egy zászló meg s egy seprő van, melyet sokáig használtak Mekkában a szentély tisztogatására. többször megkísérlették már az egészet egy bolthajtás alá hozni, de Baháeddin, valamint Turkesztánnak egyéb szentjei, jobban szereti a szabad levegőt, s azért minden épület, melyet sírja fölé emeltek, csakhamar összeomlott. Ezt a sejkhek beszélik, a szentnek ivadékai, kik sorban őrt állnak a sírnál, és képtelen szemtelenséggel tudtukra adják a zarándokoknak, hogy ősük különös barátja volt a hetes számnak. A hetedik hónapban született, hétéves korában könyv nélkül tudta a koránt, hetvenéves korában halt meg, s ezért az adományoknak és alamizsnáknak, melyek sírjára letétetnek, s a sejkh tulajdonává lesznek, legalább egyszer hétre kell rúgniok, s nem szabad csekélyebbnek lenniök.

1) Bádevlet tulajdonképpen "boldog"-ot jelent.
2) A turbán, amint tudva van, azon halotti lepedőt jelenti, melyet minden jámbor muzulmánnak folytonos memento mori gyanánt kell fején hordania. A korán csak 7 rőfnyi halotti lepedőt (kefen) parancsol, de a jámborok túltesznek e rendeleten, s néha 4-6 lepedőt, azaz 28-42 rőf dulbendet hordanak fejükön.
3) Baháeddin, a bokharaiak kiejtése szerint Báveddin, egy az egész iszlám világban ismeretes aszkéta és szent, a nakisbendi rend alapítója, melynek tagjai Mekkában, Kínában, Perzsiában, Arábiában és Törökországban is el vannak terjedve. Meghalt 1388-ban; a mecsetet, a klastromot s a sírját körülvevő falat Báveddin faluban Abdul Aziz kán építteté 1490-ben.
4) E két vértanú szomorú vége magában Bokharában is titok maradt, s még most is a legellenkezőbb hírek keringenek felőlük. Természetesnek fogja találni ki-ki, hogy álruhámban lehetetlen volt e szerencsétlenek sorsa után részletesen tudakozódnom.
5) Egyszer a vezértől egy szolga jött hozzám, egy kicsiny szikár embert hozva magával, hogy vizsgáljam meg, ha csakugyan arab.e és Damaszkuszba való, amint mondja. Mikor belépett, feltűntek nekem arcvonásai. Európainak tartottam, s még nagyobb lett bámulatom, midőn beszélni hallottam; kiejtését csöppet sem találtam arabnak. Amint mondotta, Khotanba (Kínába) indult Dzsáfer bin Szádik ottani sírjához búcsút járni, s e napokban tovább akar utazni. Beszélgetésünk közben vonásaiban némi zavart vettem észre. Nagyon sajnálom, hogy másodszor nem láthattam, mert hajlandó voltam hinni, hogy az enyémhez hasonló szerepet játszik.
6) Az iszlám parancsainak fontosságában négy fokot különböztethetni meg. Farz az istentől a próféták által kinyilatkoztatott kötelességet, szunna a prófétától magától, isteni sugallat nélkül származó hagyományt jelnti. E két szó: vadzsib és musztahab olyan szabályokat jelent, melyek a korán újabb magyarázóitól veszik eredetüket. Amazok mindenkire nézve kötelezők, ezek kinek-kinek tetszésére bízvák.
7) Komul negyven állomásnyira van Kasgartól és hetven állomásnyira Bokharától.
8) A közönséges vevő a teát a semmen, azaz a kifőtt tealeveleken kóstolja meg, melyeknek jó teánál igen finomaknak és lágyaknak kell lenniök.
9) Khodzsa Abdul Khalik (Gidzsdováni melléknévvel, meghalt 1601-ben) kortársa volt a híres Pajende Zamininak, s mint nagy tudós és aszkéta szent hírében áll.

 

Tizenhatodik fejezet

Bokharából Szamarkandba, ezen város leírása és az
emírrel ott történt találkozásom

A Bokharából Szamarkandba vezető úton egész karavánunk két szekérre olvadt, melyeknek egyikében vén Hadzsi Szálihval, másikában Hadzsi Bilál ült övéivel. Nádgyékény védett a nap ellen, s nekem nagy kedvem lett volna szőnyegemen végigdőlve pihenni, de lehetetlen volt, mert e kezdetleges alkotású jármű döcögése mindenfelé hajigált. A folytonos odaütődéstől nemcsak fejünket sértettük meg, hanem az első órákban úgy éreztem magamat, mintha tengeri betegség szállt volna meg; és sokkal többet szenvedtem e szekéren, mint a tevén, melynek hullámzó mozgásától eleinte nagyon féltem. A szegény lónak - e nehéz, széles taliga eléfogva, melynek idomtalan kerekei a mély homokban vagy iszapban csak nagy nehezen gördülhetnek - a kocsist és abrakos zsákját is kell vinnie, s a turkománnak igaza van, ha azt mondja, hogy nem tudja miként fogják magukat a bokharaiak a túlvilágon azért igazolni, hogy a lóval, a legnemesebb állattal, oly rosszul bántak.
Minthogy Báveddinből éjjel indultunk el, kocsisunk, ki kokandi születésű volt, s az utakat nem ismerte, tökéletesen eltévedt. Így éjfél helyett csak hajnalban érkeztünk a Mezár nevű kis városkába, mely Bokharától 5 tasnyira (ferszakh)(1) van távol, s a Szamarkandba vezető úton első állomásnak szolgál.
Itt csak rövid ideig állapodtunk meg, s délután Sejkh Kaszimba érkeztünk, hol néhány kollégánkkal találkoztunk, kik Gidzsdovánon át mentek, s késő éjjelig pihentünk.
Bár már azelőtt is sok csodás dolgot beszéltek nekem azon kultúrától, mely a Bokhara és Szamarkand közti területen virágzik, talán kissé túlzott várakozásaim ma még nem teljesedtek, habár az út mindkét felén, kevés kivétellel, mindenütt mívelt földet láttunk; s csak a legközelebbi reggelen voltam meglepve, midőn a Csöl-Melik kis sivatagon áthaladva - mely négy órányi széles és hat órányi hosszú, s melynek karavánszerája és vízfogó medencéje van -, a kerminei kerületbe léptünk. Itt, tehát utazásunk harmadik napján, majd minden órában, sőt sokszor félóránként egy-egy kis bazarlidzsajon (vásárhely) haladtunk át, melyekben több vendéglő s élelmi kereskedő volt, s a folytonosan fővő óriási szamovárok mint a civilizáció és kényelem non plus ultrái bukkantak fel. E falvaknak Perzsia és Törökország falvaitól egészen különböző jellegük van; a parasztházak jobban el vannak látva a föld terményeivel, s ha csak több fa volna, azt lehetne mondani, hogy a pontusi hegyektől kezdve ez az egyetlen pont, hol nyugati vidékeinkhez hasonló virány található fel.
Délfelé Kerminében állapodtunk meg, kedves kertben, beárnyékolt tó partján. Barátaim társasága folytonosan becsesebb lett előttem, mert elválásunk ideje már nem volt távol, s nehezen szokhattam azon gondolathoz, hogy azt a nagy utat, Szamarkandból Európába vissza, egymagamnak kell megtennem.
Kerminéből napnyugvás körül indultunk el, mert a hűs éj a sokat sanyargatott állat számára némi megkönnyebbülést nyújtott; éj félkor két órán át pihentünk, s állomásunkat a legközelebbi reggelen értük el, még mielőtt beállt a hőség. Az úton sok helyütt részint egész, részint töredezett mérföldmutatókat találtam négyszög kövekből, melyek még Timur idejéből származnak, s ez nem meglepő, miután Marco Polo Oktáj kán idejében szabályos posta-utakat talált. Különben az egész úton Bokharától Kasgarig még láthatók az egykori kultúra nyomai, melyek sokszor bár megszakasztva, de messze be Kínáig még észrevehetők. A mostani emír is ki akarja magát tüntetni, s hogy a nép álszenteskedésének hízelegjen, az út mellett több helyütt kis terasz alakú magaslatokat állíttatott fel imádkozásra, mint rögtönzött mecsetek, minden arra menőt kötelességének teljesítésére intenek.
A mai éjt Mir faluban, a mecsetben töltöttük, mely csinos virágkert közepén magaslik. Nyugvóhelyem a tó közelében készítettem el, s nagyon csodálkoztam, midőn éjfélkor egy csoport veszekedő torkomán riasztott fel. Ezek ama tekke lovasok voltak, kik a Kokand elleni hadjáratban az emírnek segélycsapatokul szolgáltak, s most a kirgizektől elfoglalt zsákmánnyal Mervbe tértek haza. Az emír civilizálni akarta őket, s közülük többeknek fehér turbánt adott, hogy a vad, szőrös bőrsüvegeket letegyék. Ameddig az emírnél voltak, a turbánokat csak elviselték, az úton azonban, mint hallom, mindnyáját eladták.
Mirből Katta-Kurgánba (nagy vár) érkeztünk, mely kormányzói székhely; itt vannak a leghíresebb vargák az egész kánságban, éjjel nem vonulhatni be, a karavánszerájok egyikében maradtunk, melyek a váron kívül csoportosodnak. Itt minden kocsikkal van tele, s általában az utakon feltűnőleg nagy élénkséget találtam, minthogy a hadjárat foglalkoztatta a járműveket Bokhara és Kokand között. Katta-Kurgánból külön út vezet a sivatagon át Karsiba, mely négy órányival rövidebb, mint a Szamarkandból oda vezető út; az utazóknak azonban vizet innen kell vinniök, mert ez úton a sivatagon át az állatok számára ugyan több, az emberek számára azonban csak kevés kút van. A teaárus-bódé előtt koscsisokat és parasztokat hallottam politizálni, mert ez itt, a vidéken inkább van megengedve, mint Bokharában. A szegény emberek el voltak ragadtatva, midőn emírjük hősi tetteiről szóltak; azt beszélték, hogy Kokandból Kínáig nyomult előre, s miután keleten mindent meghódított, Iránt, Afganisztánt, Indiát és Frengisztánt is, melyeket szomszédos országnak tartottak, Rúmig akarja elfoglalni, hogy így a világ a szultán s az emír között megosztassék.
Ötödik s utolsó állomásunk Szamarkand előtt Daul volt, miután a jelentékenyebb Karaszut elhagytuk. Az út néhány magaslaton át vezetett, melyekről a balról emelkedő nagy erdőségek láthatók voltak. Azt mondták, hogy ezek Bokharáig terjednek, s hogy a kitáj- és kipcsak-féle két özbeg törzs tartózkodó helyéül szolgálnak, kik az emírrel sokszor jaghik (ellenségesek), s minthogy erdőikben minden zugot pontosan ismernek, nem oly könnyen támadhatók meg. Bár Szamarkand történeti jelentőségét illető nagy várakozásaimat már Bokharában körülbelül lehűtötték, mégis kimondhatatlan kíváncsiság fogott el, midőn a keletről fekvő Csobánata-hegyet megmutatták, mert ennek aljában terült el vágyaimnak Mekkája. Szorgosan körültekintettem, s midőn két óra múlva egy halomról leereszkedtünk, jól mívelt vidék közepén pillantottam meg Timur városát. Meg kell vallanom, hogy a színes kupolák és tornyok első hatása, melyek a reggeli nap sugaraitól teljes fényben ragyogtak, sajátságos és igen vonzó volt.
Minthogy Szamarkand mind múltjának varázsa, mind a távolság miatt, Európában valami rendkívülinek tartatik, meg akarom kísérleni, minthogy ecsetet nem használhatok, a városnak körrajzát tollal előtüntetni. Kérem tehát az olvasót, üljön taligámra, s így keleti irányban az előbb említett hegyet fogja megpillantani, melynek teke alakú ormát azon házikó koronázza, hol Csobánata, a juhászok szent patrónusa nyugszik. A hegy alján terül el a város, mely terjedelemre oly nagy, mint Teherán; nincs ugyan oly sűrűn építve, de a kimagasló épületek és romok által sokkal magasztosabb tekintetet nyújt. A szemet leginkább meglepik az északkeleten emelkedő magas kupola alakú épületek, a négy medresze, melyek távolból úgy tűnnek fel, mintha egymással szomszédosak volnának. Ha kevéssel előre megyünk, előbb kis csinos, majd pedig jobban befelé délnek, impozánsabb kupolát találunk: az előbbi Timur sírja, az utóbbi Timur mecsetje. Éppen előttünk, a város délnyugati szegélyén, egy halmon a vár emelkedik, s ekörül még más épületek, részint mecsetek, részint sírok vehetők észre. S ha most az egészet sűrűn lombos kertekkel vegyítve képzeljük el, Szamarkandról halvány fogalmunk van.
Hogy a jó hatás, melyet a távolban élvezhetni, a közeledéskor, különösen a városba bevonuláskor teljesen elenyészik, alig kell megemlítenem. Szamarkandban természetesen, hol e tapasztalás oly sokba kerül, a csalódás legkeserűbb, s midőn a Derváze Bokharán át bemenve, hosszú úton temetőn keresztül kellett vonulnunk, hogy a város lakott részéhez jussunk, eszembe jutott ez a perzsa vers: "Szamarkand az egész föld középpontja", s kedvtelenségem dacára jóízűt nevettem. A bazárnak csak innenső felén tértünk be egy karavánszerájba, hol a hadzsik ingyen kapnak lakást; de még ezen az estén magánházba hívtak meg, mely a bazárnak túlsó felén, Timur sírja közelében volt. örömteljes meglepetéssel értesültem arról, hogy házigazdánk az emír hivatalnoka, éspedig az, ki a szamarkandi palota fölügyeletével van megbízva.
Minthogy az emír megérkezése Kokandból, hol győzelmes hadjáratot fejezett be, néhány nappal későbbre volt jelentve, útitársaim az én kedvemért elhatározták, hogy Szamarkandban mindaddig várni fognak, míg az emírt látom, s visszatérésre más alkalmas hadzsitársakat találok. Az időt azon látnivalók megtekintésére használtam fel, melyekben e város, szegényes külseje dacára, Közép-Ázsiában a leggazdagabb. Mint hadzsi, a szenteknél kezdtem, minthogy azonban minden, még a csak történeti értékű is, szent legendával van egybekötve, kötelességem is lett, ami óhajom volt, hogy tudniillik mindent megtekintsek. Itt néhány száz búcsújáró hely van, melyeknek látogatásában az idegenek bizonyos sorozatot szoktak követni, s ez a helyek és személyek fontossága szerint történik. Szamarkand nevezetességei leírásánál ez legyen a mi vezérfonalunk is, azon megszorítással, hogy oly helyeket és szenteket, melyek a történetben nem bírnak jelentőséggel, el fogunk hagyni.

Hazret-i Sah Zinde

E szentnek tulajdonképpen neve Kaszim bin Abbasz; azt mondják, korejsi volt, s itt azért áll nagy tekintélyben, mert amaz arabok vezére volt, kik Szamarkandba az iszlámot behozták. Sírja északnyugatra van a városon kívül, közel a város falához, azon épületben, melyet a nagy Timur nyári lakásnak használt, s mely hajdani fényéből sokat megtartott. Az egész egy magaslaton fekszik, melyre negyven, meglehetősen széles márványlépcső vezet. Fölérve, a kis kert végén levő épülethez jutunk, hol több keskeny folyosó egy nagy csarnokban központosul, s innen jobbra keskeny sötét folyosó vezet a szentnek szintén sötét sírjához. E részen kívül, melyet mecsetnek használnak, még más csarnokok is vannak, melyeknek tarka téglái és mozaikjai a legpompásabb színekben ragyognak, mintha csak tegnap kerültek volna ki a mester kezéből. Minden új csarnokot, melyet láttunk, két rikaat namazzal kellett üdvözölnünk, s már fájt a térdem, midőn márvánnyal kövezett térbe vezettek, hol három zászlót, régi kardot s páncélt, mint a nagy emír ereklyéit, nyújtottak felénk, hogy megcsókoljuk. Megtettem a hódolatot, mint minden más, de nagyon kétkedem az ereklyék hitelességén. A szentnek kardjáról, páncéljáról, koránjáról s más ereklyéiről is beszélnek, de ebből semmit sem láttam. Ez épülettel szemközt a mostani emír kis medreszét építtetett, mely azonban úgy tűnik fel, mint istálló valamely palota mellett.

Meszdzsid-i Timur (Timur mecsetje)

E mecset a város déli részén van, s nagyságára, valamint a színes téglákkal való pompás díszítményeire nézve igen hasonló a Meszdzsid-i Sáhhoz, melyet II.Abbasz Iszfahánban építtetett, csakhogy kupolája dinnye alakú, s ez Perzsiában nem szokott előfordulni. A korán-feliratok arany szülüsz betűkben, a Szultánije romjaiban levő irat mellett, a legszebbek , melyeket valaha láttam.

Ark (vár)

A várhoz meglehetősen meredek följárás vezet; belső és külső része van, az utóbbi magánlakásokat tartalmaz, az előbbit csak az emír használja. Bár a palotát előttem rendkívülileg nevezetesnek tüntették föl, e közönséges ház építése alakjában, mely alig lehet száz éves, semmi említésre méltót sem találtam. Előbb az emír szobáit mutatták meg, melyek közül az Ajnekháne, törött tükördarabokkal beragasztott terem, világcsodájának tartatik; engem azonban távolról sem érdekel annyira, mint azon tér, melyet a Talar-i Timur (Timur fogadóterme) elnevezés alatt mutattak meg. Ez hosszú, keskeny udvar, körös-körül fedett járdával van ellátva, s a homlokzatban a híres kök tast, azaz zöld követ tartalmazza, melyen az emír trónját állíttatta fel, míg a csarnokban körös-körül a vazallok, kik a világ minden részéből az emírnek teendő hódolásra siettek elő, rangjuk szerint voltak felállítva. A színkör alakú középen három lovas hírnök állt, hogy a világhódító szavát a legvégső végen azonnal tudassák. Minthogy a kő négy és fél lábnyi magas, mindig valamely előkelőbb származású fogolynak kellett zsámolyul szolgálnia. Feltűnő, hogy a monda szerint e roppant nagy kő, mely az említett magasság mellett még tíz lábnyi hosszú és négy lábnyi széles, Brusszából hozatott ide. A kő mellett jobb oldalon, a falban fél kókuszdió alakú vas van elhelyezve, melyre arab feliratot véstek kúfi betűkkel. Ezt is a hagyomány szerint Bajazid Jildirim szultán kincstárából hozták ide, s valamely kalifának amulettül szolgált. A kő felett magasan láttam a falon arany diváni írással írt két fermánt, az egyiket Mahmud szultántól, a másikat Abdul Medzsid szultántól, melyek Sztambulból Szaid emírhez és Naszrullah emírhez küldettek, s valamint a rukhszat-i namazt, azaz hivatalos engedélyt az imádságra,(2) úgy a rejsz (vallásfelügyelő) tisztségébe való beiktatást tartalmazták. Ennek adományozása régtől kezdve az illem szabálya volt.
A mostani emírek csak a trónra lépéskor szokták a kök tason a hódolatot elfogadni, különben csupán jámbor zarándokok látogatják, kik három fátihát mondva, különös áhítattal dörzsölik fejüket a kőhöz, honnan egykor dicsteljes fejedelmeik parancsai a legtávolabbi Ázsiában visszhangzottak. Szamarkandban úgy beszélnek Tumurról, mintha csak tegnap érkezett volna halálának híre Otrárból, s tőlem, mint oszmánlitól, azt kérdezték, hogy mily érzelmekkel megyek annak sírjához, kitől szultánunk oly borzasztó vereséget szenvedett.

Turbet-i Timur (Timur sírja)

Ez a várostól délre fekszik, és csinos kápolnából áll, melyet díszes kupola koronáz s fal vesz körül. A meglehetősen magas kapunak mindkét felén két kicsiny, a nagyokhoz hasonló kupolája van. A fal és kápolna közötti tér fával van beültetve, s ez a kert volna, azonban ma nagyon el van hanyagolva. A káplonába való bejárás kelet felől van, a homlokzat, szokás szerint, dél felé (kible). Előbb előcsarnokfélébe juthatni, s ebből a tulajdonképpeni kápolnába, mely nyolcszögletű s tíz lépésnyi átmérőjű. A középen, a kupola alatt, tehát a fő tisztelethelyen két s sír van, fejjel Mekka felé fordulva. Az egyiken sötétzöld, igen finom kő látható, mely két és fél arasznyi széles, körülbelül hat ujjnyi vastag és tíz arasznyi hosszú, két darabra osztva.(3) Ez Timur sírja. A másik, mely ugyanily hosszú s kevésbé széles fekete kővel van fedve, Mir Szejd Berke, Timur tanítójának sírja, mert ennek oldalán a hatalmas emír háladatosságból akart eltemetve lenni. Ezek körül más nagy és kis sírok vannak, az emír nejeinek, unokáinak és dédunokáinak nyughelyei, ezeket azonban, ha nem csalódom, csak később hozták ide a város különféle részeiből. A síriratok perzsa s arab nyelven vannak, különös címzések nélkül, magának az emírnek sírirata is igen egyszerű, s a Köregen családi név sehol sincs kihagyva.
Mi a kápolna belsejét illeti, a rendkívül művészi arabeszkek, gazdag aranyozással s pompás azúrkékkel, valóban meglepően szépek, s a Meeszume Fatma(4) síremlékének belseje Perzsiában csak halvány képet nyújthat erről, bár Fatmáé gazdagon van kiállítva, s az előbbi csak szerényen szép. A sírok fejrészén két rahle áll (kétszárnyú asztalok, melyekre keleten a szent könyveket helyezik), ezek előtt a mollák éjjel-nappal felváltva olvassák a koránt. Ezért a turbe vakfjából (kegyeletes alapítvány) jó díjat kapnak. A mollákat, valamint a muteválit (felügyelőt) régtől fogva rendesen a nogaj tatárok közül veszik, s most is néhány szőke hajú felügyelő volt ott. Meglátogattam a felügyelőt, s egy napig vendégének kellett lennem. Különös kegye jeléül megmutattatta a földalatti, vagyis a tulajdonképpeni sírt, melynek megtekintését, mint biztosított, a belföldieknek is csak igen gyéren engedik meg. Ide keskeny hosszú lépcsőn juthatni, mely a bejárás alatt van, és a kápolna alatt elterülő csarnokba vezet. Ez nemcsak éppoly nagy, mint a felső, hanem még az arabeszkek is a leghívebben vannak utánozva, s a sírok is éppoly rendben vannak, mint fönn, de nem oly számosak. Azt állítják, hogy Timur sírjában nagy kincsek rejlenek, ez azonban az iszlám törvényei ellenére volna, s így valótlan. Itt is van rahle, melyen zergebőrre írt korán fekszik, nagy fólióban. Mint több oldalról s hiteles forrásból biztosítottak, ugyanazon példány ez, melyet Oszmán, Mohamed titkára s második kalifa, írt. Timur ez ereklyét Bajazid szultán kincstárából hozta Brusszából, s régtől fogva itt, mint drága kincset, elrejtve tartják, mert a többi muzulmán uralkodók kétségkívül rossz szemmel néznének Bokharára, ha erről értesülnek.
A turbe homlokzatán, úgy, hogy mindenkinek szemébe ötlik, kék alapon fehér betűkkel a következő irat olvasható: " A szegény iszfaháni Abdullah, Mahmud fiának műve." Az évszámot nem találhattam meg rajta. A leírt épülettől mintegy száz lépésnyi távolságra emelkedik egy másik kupola, meglehetősen régi, de egyszerű szerkezettel, hol Timurnak egyik kedvenc hölgye nyugszik, ki szent gyanánt tiszteltetik. A kupola oldalán, egészen magasban, gombolyagféle van felfüggesztve, mely a muj szeádet (szálak a próféta szakállából) tartalmazza, s melyről azt mondják, hogy a mindenünnen megrepedezett kupolát már évek óta megóvta volna a beomlástól.

Medreszék

Ezek közül néhány még lakásul szolgál, a többi azonban el van hagyva, s nemsokára rommá lesz. A legépebben megmaradtak közé tartoznak a Medresze Sirudár és Tillakari, ezeket azonban Timur után sokkal későbben építették. Az utóbbit, mely arany díszítményekben igen gazdag, s ennek folytán a Tillakari, azaz "aranyból készült" elnevezést viseli, 1028-ban (1618) valami Jelenktos nevű gazdag kalmük építette, ki az iszlámra tért át, s azon rész, melyet khankának neveznek, valóban oly dús, hogy azt csupán a Riza imámnak mecsetje múlja fölül. Ezzel szemben van a Medresze Mirza Ulug, melyet Timurnak hasonnevű unokája, a szenvedélyes asztrológ 828-ban (1434) építtetett, azonban már 1113-ban (1701) oly roncsolt állapotban volt, hogy " a cellákban tanítványok helyett baglyok tanyáztak, s az ajtókról selyemfüggönyök helyett csak pókhálók lógtak le". Ezen épületben volt a világhírű csillagvizsgáló torony, melynek építését 832-ben (1440) Gajaszeddin Dzsemid Muájin Kásáni s a tudós izraelita Sziláheddin Bagdadi alatt kezdették és Ali Kuscsi alatt fejezték be. Ez Közép-Ázsiában - a Maragában (Hulagu alatt) a tudós Nedzsmeddin által felállított csillagvizsgáló torony után - a második s utolsó ilynemű intézet volt. Megmutatták ugyan az obszervatórium helyét is, de csak csekély nyomát tudtam annak felfedezni.
Ezen három medresze képezi Szamarkandnak főpiacát, vagy Rigisztánját, mely kisebb ugyan a bokharai Rigisztánnál, de azért mégis tele van bódékkal s örökké zsibongó néptömeggel.
Távol ettől s közel a Derváze Bokharához látható az egykor valóban nagyszerű Medresze Hanim, melyet Timur neje, egy kínai hercegnő, saját pénztárából építtetett föl, s mely, mint a monda beszéli, ezer tanítványt látott el, kik közül mindegyik száz tilla évi fizetést kapott a vakfból. Ezen szám ugyan keleties lehet, de a romok, melyek körül még három fal s a száz lábnál magasabb homlokzat-épület (pistak) maradt fönn, eléggé bizonyítják az egykori fényt. Az utóbbi hasonlíthatatlan szép színű földmozaikkal van egészen beborítva, s e mellett a compositio oly erős, hogy a legnagyobb fáradsággal tudtam csak egy virágkelyhet letörni, s ebből is csak a belső, három egymásba hajló levélből álló bimbó maradt sértetlenül. Dacára annak, hogy a pusztításban nagy buzgóságot tanúsítanak, bensejében mégis - hol ma a Kokandba és Karsiba járó szállító kocsik ütötték fal tanyájukat - látható a mecset, a csodás hatású óriási rahléval, s a szamarkandiaknak még sok évtizeden át kell rombolni és pusztítani, amíg mindent elpusztítanak.
A nevezett emléken kívül még néhány torony s kupola alakú épület van, melyek múlt századok művei. Amennyire lehetett, mind megvizsgáltam, de minden törekvésem mellett sem találhattam fel azon híres görög s örmény könyvtár nyomát, melyet általánosan elterjedt monda szerint Timur, hogy fővárosát díszítse, Szamarkandba hurcolt el. A mese, mert annak kell kinyilatkoztatnom, eredetét egy Hadzsátor nevű örmény papnak köszönheti, ki állítólag Kabulból jött Szamarkandba, s a tornyokban nehéz láncokon, nagy fóliánsokat fedezett fel, s e tornyokba a dzsinnektől való félelmében egy muzulmán sem mert lépni. E mesét később, ha nem csalódom, valamely francia író dolgozta fel egy "örménynek történeté"-ben, s minthogy mi, európaiak, éppúgy, mint a keletiek, örömest játszunk minden titokba burkolt dologgal, azt akarták, már tudniillik a mi régészeink akarták úgy, hogy az ázsiai világromboló néhány száz öszvért, görög s örmény kézirattal megterhelten, küldött százhúsz állomásnyi távolra fővárosába, hogy tatárai idegen nyelveket és történetet tanuljanak.
Amily kevéssé hiszünk tehát a nevezett könyvtár létezésében, éppoly határozottan kell azon állításnak is ellentmondanunk, mely Szamarkand építési emlékeinek kínai jelleget tulajdonít. Kína politikai határa ugyan csak tíz, a tulajdonképpeni Kína azonban hatvan napi járásra van távol, s kinek a "mennyei birodalom" határzáráról csak legkisebb fogalma van, könnyen beláthatja, hogy mily kevés közük lehet a kínaiaknak a tetőtől talpig mohamedánokhoz, kik maguk is szeparatisták.
A Timur síremléke homlokzatán levő felirat, mellyel a Szamarkandban levő többi emlék is stílben és díszítményekben többé vagy kevésbé megegyezik, világosan tanúsítja, hogy a mesterek perzsák voltak, s ez emlékeket csak a Heratban, Meshedben vagy Iszfahánban levőkkel kell összehasonlítani, hogy perzsa modorukról meggyőződjünk.
Ennyit a régi, történeti Szamarkandról. Az új városnak, melynek falai a régi fal romjaitól majdnem egy órányi távolra esnek,(5) hat kapuja van, s néhány, a régi időből fennmaradt bazárja, melyekben a híres bőrmunkákat s az ízlésesen dolgozott fanyergeket árulják, melyeknek zománcolatjai európai mesternek is becsületére válnának. Timur városában való időzésem alatt a tolongás mind a bazárokban, mind a nyilvános tereken s utakon mindig nagy volt, mert minden telve volt a hadjáratból visszatérő csapatokkal; a lakosok rendes száma azonban nem lehet több 15-20 000-nél, kiknek kétharmada özbeg, s egyharmada tadzsik. Az emír, kinek tulajdonképpeni székhelye Bokharában van, minden nyáron két-három hónapot szokott itt tölteni, mert Szamarkand magasan fekszik, és éghajlata csakugyan elsőbbséggel bír. Míg Bokkharában nyomasztó hőség uralkodik, Szamarkandban a légmérsékletet igen kellemesnek találtam, csak a víz volt rendkívül rossz, pedig mint ab-i hajatot (életvíz) dicsérték föl. Különösen szép a Dehbid (a tíz fűzfa) búcsújáró- s egyszersmind üdülőhely, mely Szamarkandtól egy órányi távolra, a Zerefsánon túl fekszik, s melyet az itt nyugvó Makhdum Ázam utódai laknak, ki 949-ben (1542) halt meg; ezeknek itt szép khánjuk (kolostoruk) van, s a zarándokok iránt igen vendégszeretők. Dehbid ugyan valamivel magasabban fekszik, mint Szamarkand, de feltűnt, hogy itt augusztus közepében szedret találtam; a nagy fasor alatt, melyet Nezr Divánbegi a nevezett szent tiszteletére 1632-ben ültetett, még délben is hűs volt. A Dehbibe vezető úton megmutatták azt a helyet, hol a híres Bág-i csinárán, azaz a nyárfakert állt, romok jelölik a palota helyét, de a fákból egyetlenegy sincs meg.
Bár nem akartunk egyetérteni a közép-ázsiaiakkal, kik a mai romokra még mindig "a paradicsomhoz hasonló Szamarkand" elnevezést használják, mégis, ha igazságosak akarunk lenni, Közép-Ázsiának régi fővárosát, fekvése és a körülte levő buja növényzet miatt, Turkesztán legszebb városának nevezhetjük. A bennszülöttek Kokandot és Namangánt ugyan fennebb dicsérik, de ezeket előbb látnunk kell, míg a szépség koronáját nekik nyújthatjuk.
Miután Szamarkandban nyolc napot töltöttem, szilárdan el volt határozva, hogy innen az előbb említett úton a távoli nyugatra akarok visszatérni. Hadzsi Bilál magával akar vinni Akszuba, s megígérte, hogy vagy Jarkenden, Tibeten és Kasmiron át Mekkába, vagy, ha a szerencse kedvez, Komulon át Bidzsingbe (Peking) küld, de Hadzsi Szálih lebeszélt, a nagy távolra s a rendelkezésem alatt levő kis tőkére mutatva. "Akszuig, sőt tán Komulig - úgymond - eljuthatnál, mert addig muzulmánok és testvérek vannak, kik téged mint rúmi dervist nagyon megbecsülnének; de onnan kezdve minden fekete hitetlenekkel van telve, kik nem gördítnek ugyan akadályt utadba, de nem is adnak semmit sem. Tibeten át talál találhatsz társakat Kasgarból vagy Jarkendből, de nem vállalhatom magamra a felelősséget, hogy most vigyelek magammal Kokandba, hol a háború által minden a legnagyobb rendetlenségben van. Ha Kokandot látnod kell, jöjj oda, ha majd csöndes lesz; e pillanatban azonban a legjobb, ha ama társakkal, kiket számodra találtunk, Heraton át Teheránba visszatérsz."
Bár nemes barátom eme szavai nem kis hatással voltak reám, mégis néhány órán át hevesen küszködtem elhatározásommal. Szárazföldön utazni Pekingbe a tatárok, kirgizek, kalmükök, mongolok és kínaiak ősi fészkein át, s utazni oly úton, melyre Marco Polo sem merészelt volna lépni, ez valóban nagyszerű volna! De a mérsékeltség hangja suttogta felém: Egyelőre elég! Áttekintvén az utat, melyet eddig megtettem, láttam, hogy valamint az út hosszúságára, úgy a valósítás módjára s mineműségére nézve sincs elődöm, s elgondoltam, hogy kár volna veszélyes és bizonytalan célnak feláldozni eddig szerzett tapasztalataimat, bármily csekélyek legyenek is azok. Elgondoltam továbbá, hogy csak harmincegy éves vagyok, s ami nem történt, még megtörténhetik - de most visszatérek. Hadzsi Bilál tréfálva hányta szememre, hogy nincs bátorságom; az európai olvasó is egyetért vele, de helyi tapasztalatok megtanítottak arra, hogy a török közmondást: "Jobb a mai tojás , mint a holnapi tyúk" - legalább itt nem szabad megvetni.
Elutazásom előkészületeivel voltam már teljesen elfoglalva, midőn az emír diadalmas menettel vonult be; ez néhány nappal előre volt bejelentve, a Rigisztánra nagy néptömeg gyűlt össze, de a bevonulás különös pompa által nem tűnt ki. A menetet körülbelül kétszáz szerbáz nyitotta meg, kik az idomtalan bokharai öltözet felett valami bőrholmit vettek fel, s ezért rendszeres csapatoknak nevezték őket; ezeket messze távol lovasok követték zászlókkal, üstdobokkal, s Muzaffar-ed-din emír s magasabb hivatalnokai, kik környezték, a hófehér turbánban és szivárványszínű, bő selyemöltönyeikben inkább a Nabukodonozor operában előforduló női karhoz, mint tatár harcosok csapatjához voltak hasonlók, s csak a kíséret, mely között több kipcsak volt látható a legtörzsökösebb mongol arcvonásokkal, s nyíllal, ívvel s pajzzsal fölfegyverkezetten, emlékeztetett Turkesztánra. A bevonulás napján az emír népünnepet hirdettetett, s ez alkalommal a Rigisztánon több óriási üstöt állítottak föl, s ezekben "fejedelmi piláf" főtt a következőkből: egy zsák rizs, darabokra vágott három birka, nagy serpenyő juhzsír, melyből nálunk öt font gyertyát lehetett volna önteni, és egy kis zsák répa. Minthogy tetszés szerint osztogattak, az evés, ivás nagyban folyt.
A legközelebbi napra arz, vagyis nyilvános audencia volt kihirdetve. Felhasználtam az alkalmat, hogy barátaim kíséretében magamat az emírnek bemutassam; de nagyon meg voltam lepve, midőn a belvárosba való belépéskor egy mehrem feltartóztatott, s tudtunkra adta, hogy a bádevlet (felség) engem egyedül kíván látni, társaim nélkül. Nemcsak én, de barátaim is rosszat gyanítottak; azonban követtem a mehremet, s miután egy órán át várakoztattak, oly szobába szólítottak, melyet már előbb is megtekintettem, s ott az emírt veres posztó matracon találtam fekve, írások és könyvek között. Nagy lélekjelenléttel egy kis szúrát mondtam el a szokásos imával az uralkodó jólétéért, s az ámen után, melyet az emír visszhangoztatott, az uralkodó közelében ültem le, anélkül, hogy erre engedélyt kértem volna. Merész viseletem, mely különben a dervis-szellemnek egészen megfelelt, feltűnt az emírnek; szigorúan szemembe nézett, mintha engem, ki hosszú gyakorlat által a pirulást egészen elfeledtem, zavarba akarna hozni, s így szólt:
- Hadzsi! Rúmból jössz, mint hallom, azért, hogy Baháeddinnak s Turkesztán többi szentjének sírját meglátogassad.
- Igen, takhszír! (Uram!) S azért is, hogy áldott szépségeden (dzsemál-i mubárek, a szokásos udvariassági kifejezés) épülhessek.
- Különös. S más célod éppen nem volna, midőn oly távol országból jössz?
- Nem, takhszír! Hogy a nemes Bokharát s a bájos Szamarkandot lássam - melynek szent földjén, mint Dzselál sejkh megjegyzi, inkább fejjel, mint lábbal kellene járni -, már régtől fogva legbensőbb vágyam volt. Különben nincs más foglalatosságom, s már hosszú idő óta mint dzsihángeste (világjáró) kóborlok a világban.
- Hogyan? Te, sánta létedre, dzsihángeste vagy? Ez valóban különös.
- Legyek áldozatod, takhszír! (Ez a mi "bocsáss meg"-ünknek felel meg.) Dicsteljes ősödnek (nyugodjék békével!) ugyane hiánya volt,(6) és mégis dzsihángir (világhódító) volt.
E felelet tetszett az emírnek, utazásom után tudakozódott s a benyomás felől, melyet Bokhara és Szamarkand reám tettek. Megjegyzéseim, melyeket mindig perzsa versekkel és koránidézetekkel fűszereztem, az emírre, ki maga is molla, s meglehetősen jól beszél arabul, jó hatással voltak. Szerpajt(7) (öltözet) és 30 tenget adatott, s azon paranccsal bocsátott el, hogy másodszor látogassam meg Bokharában. Miután a fejedelmi ajándékot megkaptam, ittasodva siettem barátaimhoz, kik szerencsém felett nem kevéssé örvendettek. Amint hallottam, s valószínűnek tartom, Rahmet bi kétértelmű jelentést tett rólam; az emír ezért fogadott bizalmatlansággal, s ennek legyőzését egyes-egyedül nyelvem szerencsés gördülékenységének tulajdoníthatom. A "quot linguas calles, tot homines vales" rajtam tökéletesen beteljesedett.
Barátaim ennek megtörténte után azt tanácsolták, hogy Szamarkandot a legsietősebben hagyjam el, s hogy magában Karsiban sem időzve, lehetőleg sebesen menjek át az Oxus túlsó partjára, hol a vendégszerető erszari turkománok között a Heratba menő karaván megérkezését bevárhatom. A válás órája ütött; érzem, tollam gyönge arra, hogy az olvasónak a köztem s a nem kevésbé megindult barátaim közti fájdalmas jelenetről hű képet tüntessek elő. Hat hónapon át megosztozkodtunk a legnagyobb veszélyekben, melyekkel a sivatagok, rablók s elemek fenyegettek; nem csoda, ha az állás, kor és nemzetiség minden különbsége közülünk eltűnt, s egyetlen családnak tekintettük magunkat. A válás előttünk egyértelmű volt a halállal, s hogy is lehetne az másképpen e vidéken, hol a viszontlátás majdnem lehetetlen? Szívem majd megszakadt, midőn elgondoltam, hogy a világon e legjobb barátaimra, kiknek életemet köszönhettem, inkognitóm titkát nem bízhatom, s őket is tévedésben kell hagynom. Előkészítettem ugyan a vallomás útját, meg akartam kísérteni, de a vallási fanatizmusnak, mely a művelt Európában sem ismeretlen, az iszlamitára borzasztó befolyása van. A Mohamed törvényei szerint halálos bűnnek(8) tekintett tettemnek bevallása talán nem szakítja el egyszerre a barátság minden kötelékét; de mily keserű, mily szörnyű keserű lett volna a kiábrándulás az őszintén vallásos Hadzsi Szálihra. Nem, e fájdalomtól meg akartam óvni, nem akartam háládatlan lenni, s inkább az édes csalódásban hagytam.
Miután társaim néhány zarándoknak, kiket Mekkába voltam kísérendő, átadtak, s ajánlottak, ahogy a legdrágábbat, a testvért vagy fiat lehet ajánlani, napnyugvás után a város kapuján kikísértek, hol az új útitársak által Karsiba bérelt kocsik vártak reánk. Mint gyermek sírtam, midőn a legutolsó ölelkezésből kibontakozva, a kocsiba léptem; barátaim arcát is ellepte a könny, s még sokáig álltak ugyanazon a helyen, kezüket az ég felé emelve, s Allah áldását esdve hosszú utamra. Többször visszatekintettem, de csakhamar eltűntek, s csak Szamarkand kupoláit láttam a fölkelő hold halvány világításában.

1) A követ törökül tasnak hívják, s ez a szó mérföld helyett is használtatik. Így a perzsa ferszeng (a mai Perzsiában ferszakh) a fer (magas) és szeng (kő) szóból van összetéve.
2) Tudniillik a pénteki imádságra, melyet minden szunnita csak a kalifa vagy ennek képviselője után végezhet el.
3) Az eldarabolás okai felől különféle állítások keringenek. Némelyek azt mondják, hogy a győzelmes Nádir sah a követ magához akarta elvitetni, s ez az úton összetörött. Mások azt állítják, hogy eredetileg két darabból állt, s egy kínai (mongol?) hercegné ajándéka.
4) Riza imámnak egy nővére, ki hosszú esdeklés után Meemun kalifától engedélyt nyert, hogy Tuszban számkivetésben élő fivérét meglátogathassa. Az úton meghalt, és síremléke, melynek belsejét előttem egy európai sem látta, Perzsiában igen tisztelt búcsújáróhely.
5) Lehetséges, hogy e romok csak a külvárosok egykori határát jelölik meg, mert R. G. de Clavije, ki 1403-ban Timur udvarához küldött, követségben vett részt, azt jelenti (mint C. R. Markham fordításából, 172. 1., látható), hogy a vár a város egyik végén volt, tehát ott, ahol ma is áll. A nevezet falromok, melyek mély árkokkal is le vannak látva, s az új falak közötti tér lakott lehetett ugyan, de nem tartozott a városhoz.
6) Timur, kitől Bokhara mostani fejedelmei nemzetségüket, alaptalanul, származtatják, köztudomásúlag sántított, miért is ellenségei Timur Lenknek (Tamerlán), a sántító Timurnak nevezték.
7) Tulajdonképpen szer-ta-paj, azaz tetőtől talpig; oly öltözet, mely turbánból, felsőruhából, övből és csizmából áll.
8) Mint murtaddot, azaz elpártoltat, agyonkövezni kellett volna.

 

Tizenhetedik fejezet

Visszautazásom kezdete.
Karsi és Kerki

Új útitársaimmal, kik Osból, Mergolánból és Namangánból (kokandi kánság) valók voltak, az olvasót nem akarom megismertetni; korántsem voltak olyanok, mint barátaim, s csakhamar elváltam tőlük. Annál szorosabban csatlakoztam egy fiatal mollához Kungrátból, ki Szamarkandig utazott velünk, s onnan Mekkába remélt velem jöhetni. Jószívű fiatalember volt, éppoly szegény, mint én, urának tekintett, s igen szolgálatkésznek mutatkozott.
Szamarkandból Karsiba három út vezet: 1. a Sehr-i Szebzen általi leghosszabb, s majdnem kerülőnek lehet mondani; 2. a Dzsamon általi, mely csak 15 mérföldnyi, de köves hegyvidéken át visz, s így, ha kocsin nem is megtehetetlen, mégis sok akadállyal jár; 3. a sivatagon általi, mely körülbelül 18 mérföldnyi hosszú. Szamarkandból az út a Bokharába vezető irányt követte azon halomig, melyről a várost legelőször láthatni. Itt balra kanyarodtunk, az út két jól mívelt falun vezetett keresztül, s miután három mérföldet megtettünk, a Robat-i hauz karavánszerájnál állapodtunk meg, hol az út megoszlik; a balszárnyi Dzsamon át vezet, a jobbfelőli a sivatagon által. Ez utóbbira tértünk.
E sivatag, azokkal összehasonlítva, melyeket előbb láttunk, inkább középszerű mezőnek nevezhető. Találhatók is minden irányban juhászok, minthogy sok kútja van meglehetősen jó ivóvízzel, s ezek közelében vannak az özbegek sátrai. A kutak többnyire mélyek, s mellettük tartalék medencét készítenek fából vagy kőből, mely mindig négyszöget képez, s ebbe öntetik a kútból merített víz az állatok megitatására. Minthogy a vedrek kicsinyek, s a sokszor felhúzás csakhamar elfárasztaná a juhászt, erre szamarat vagy legtöbbnyire tevét használnak melyen a kötél a nyereghez köttetik, s mely a kötél hosszúságának megfelelő téren előre menve, a vizet felhúzza. a jelenetben, melyet e kutak az ivó juhokkal s a komoly juhászokkal a csöndes esti órákban nyújtanak, van valami költői, s igen meglepett a hasonlatosság, melyet a sivatagnak e része magyarországi pusztáinkkal mutat.
A szigorú rendőrségi felügyelet következtében, melyet a bokharai emír mindenütt alkalmaztat, az utakon, itt is oly nagy a biztonság, hogy nemcsak kis karavánok, hanem egyes utazók is szoktak a sivatagon átvonulni. Második napon az egyik kútnál Karsiból jövő karavánnal találkoztunk. Az utazók között egy fiatal asszony volt, kit saját férje elárulva, 30 tilláért adott el egy öreg tadzsiknak. A nő csak a sivatagban tudta meg a gyalázatos üzérkedést, s szegény kiabált, sírt, haját tépte, s őrjöngve futva felém, kiáltott: "Hadzsim, te, ki könyveket olvastál, mondd meg nekem, hol van megírva, hogy a muzulmán eladhatja nejét, kitől gyermekei vannak?" Azt feleltem, hogy ez bűn, de a tadzsik kinevetett, mert a karsi kázi-kelánnal (főbíró) valószínűleg már megegyezett, s vételéről biztos volt.
Minthogy a nagy hőség folytán csak lassan haladhatunk előre, két nap s három éj kellett, hogy Karsiba jussunk. E hely csak akkor volt látható, midőn azon egyenes magaslatra értünk, hol az út jobbra Katta-Kurgánba vezet, balról pedig a folyó kezdődik, mely Sehr-i Szebzből jön, s messze Karsin túl, a homokban elenyészik. Innen a városig, mely két mérföldnyire van, folytonosan művelt föld és számos kert között halad az út, s minthogy a városnak nincs fala, csak akkor vettük észre, hogy benne vagyunk, miután a hidat átléptük.
Karsi, a régi Nakhseb, mind nagyságára, mind kereskedelmi fontosságára nézve a bokharai kánságnak második városa , s a tulajdonképpeni városból és a várból (kurgancse) áll, mely az északnyugati szélen van, s csak gyönge erődítményekkel bír. Karsinak jelenleg tíz karavánszerája s jól ellátott bazárja van, s midőn politikai zavarok nem akadályozzák, fontos szerepet játszik a Bokhara, Kabul s India közötti átmeneti kereskedésben. A lakosok, kiknek számát 25 000-re számították, nagyobbára özbegek, s a bokharai hadcsapatok magvát képezik. Ezeken kívül még tadzsikok, indusok, afgánok és zsidók vannak itt; ez utóbbiak e helyütt azon szabadalmat élvezik, hogy a város benső részeiben is lovagolhatnak, ami a kánságnak egy részében sincs megengedve. Az ipar terén Karsi szintén kitűnik, de még inkább a közeli Hiszár, kések készítése által. E kések több fajtája nemcsak Közép-Ázsia minden részébe, hanem a hadzsik által Perzsiába, Arábiába s Törökországba is kiszállítva, három-, sőt négyszeres áron is eladatik. Egy fajuk, a damaszcírozott pengék, melyeknek arannyal vagy ezüsttel kirakott nyelük van, valóban művészien van készítve, és tartósságra s finomságra nézve a leghíresebb angol készítményt is megszégyenítheti.
Több kánhoz és mollához szóló ajánlólevelek között, melyekkel barátaim elláttak, az egyik Karsiba is szólt, valami Isán Haszánhoz, ki itt nagy tekintélyben állt. Meglátogattam, és barátságosan fogadott. Azt tanácsolta, minthogy itt minden barom, de különösen a szamár nagyon olcsó, vegyek egyet, s a kevés pénzen, mely fennmaradt, mint minden hadzsi teszi, vásároljak kést, tűt, cérnát, üveggyüngyüt, bokharai zsebkendőt, de különösen karneolköveket, melyeket Indiából hoznak be, s itt olcsók, mert a nomád népek között, melyeken át kell haladnunk, ezen árukon lehet valamit nyerni vagy legalábbis jobban eltengődni; egy tűért vagy néhány üveggyöngyért sokszor kenyeret s dinnyét, egész napra elegendőt, lehet kapni. Láttam, hogy a jó embernek nevezett cikkekből bevásároltam, s míg khurdzsinom egyik oldala kézirataimmal volt megtöltve, a másik rövidáruk raktárának használtatott fel, s így egyszerre antikvárius, divatkereskedő, hadzsi és molla voltam, ki ezenkívül melléküzletként az áldás, nefesz, amulettek s más csodás dolgok eladásával is foglalkozott.
Egészen meg voltam lepve, hogy Karsiban nyilvános mulatóhelyet találtam, aminőre nemcsak Bokharában és Szamarkandban, hanem még Perzsiában sem bukkanhatni. Ez ugyanis nagy kert, mely a kalenterkháne (koldusház) szerény nevét viseli, a folyó partján fekszik, néhány fasora s virágágya van, s itt a beau monde délutáni két órától kezdve napnyugvás utáni egy óráig időz. Több helyütt gőzölgő szamovárok vannak felállítva, melyeket mindig több zárt társaság környez. E víg csoportok látása Közép-Ázsiában az utazónak valóban gyér jelenség. Karsi lakosai különben kitűnnek vígságuk s gondtalanságuk által.
Háromnapi itt-tartózkodásom után Molla Iszhák (ez volt a neve társamnak, a kungráti mollának) s más két hadzsi társaságában Kerkibe indultam, mely innen 14 mérföldnyire van, s melyhez csak egyetlenegy út vezet. Karsitól két mérföldnyire nagy faluba értünk, mely, mint hallottam, gazdag is, s melynek neve Fejzabád; átmentünk, s az éj egyik felét egy ciszterna romjaiban töltöttük el; ilyenek itt nagy számmal vannak, s mind Abdullah kán idejéből származnak. Bár mindenütt bátorságos a vidék, mégis figyelmeztettek, hogy Karsitól kezdve vigyázzunk, minthogy itt oly turkománok is vannak, kikben nem lehet bízni. Szamarainkat a rom egyik szögletébe helyeztük el, s az előrészben poggyászainkra lefeküdvén, felváltva éjfélig aludtunk, s ekkor elindultunk, hogy a déli hőség előtt érjük el a kitűzött állomást.
A dél még mesze volt, midőn a Szeng-szulak ciszternához érkeztünk. Midőn ezt a távolból sátrak s legelő állatok által körülvéve láttuk, megörültünk; most már biztosak voltunk, hogy vizet találunk, ami előbb kétséges volt, s ezért szamarainkat vízkészlettel terheltük meg. A ciszterna kupola alakú, magas boltozata, bár már kétszáz évnél idősebb, még egészen sértetlen, s néhány fülke is, melyek az utazónak árnyékot nyújtanak. A völgymélyedésben fekvő ciszternát tavaszkor a köröskörül olvadó hó, valamint az esővíz teljesen megtölti. Most a víz csak három lábnyi magasan állt; a kungrát és najman törzsekbeli özbegeknek kétszáz sátra által volt körülvéve, kiknek egészen meztelen gyermekei az állatokkal együtt lubickoltak a vízben, s jó ízét kissé elrontották. Minthogy innen Kerkiig hat mérföldet szoktak számítani, ezen - állatainkra nézve meglehetősen nagy - utat éjjel akartuk megtenni, s a napot alvásra használtuk fel. Nyugalmunk azonban sajnosan megzavartatott, mert a nomád leányok csakhamar észrevették koralljainkat, és teve- s lótejjel telt nagy fatálakkal siettek elő, hogy cserekereskedésre szólítsanak fel.
A nap nyugta után egy órával elindultunk. Csöndes, szép éj volt, s alig mehettünk négy órán át, midőn mindnyájan az álom által legyőzve leültünk pihenni, s a kantárral kezünkben, elaludtunk. Csakhamar néhány lovas riasztott fel, kik vigyázatlanságunkat szemünkre hányták, s tovaindulásra intettek; felugrottunk, s részint gyalog, részint lovagolva, amint a nap fölkelt, megérkeztünk az Oxushoz, melynek innenső partján van egy kis vár, a túlparton pedig, meredek magaslaton, a határvár, s körülte Kerki városka.
A két magaslat között folyó Oxus majdnem kétszer oly széles, mint a Duna Pest és Buda között. A vízroham igen nagy, de ennek dacára több zátony van, s minthogy kissé lejjebb ragadott a víz, átkelésünk három egész órán át tartott. Ha az átkelés a legkönnyebb, tudniillik a nyári hónapokban, midőn a folyam legjobban megáradt, mindig jó félóra telik bele, mert hallatlan, hogy valamely vízi jármű itt átkelhessen anélkül, hogy a hajósok a vízbe ne menjenek, s azt kötélen ne vontassák a kevésbé mély helyeken át. Szerencsére a hőség nem volt oly nagy, mint Khanka melletti átkelésünkkor, s csak keveset kellett szenvednünk. A hajósok elég emberségesek voltak, s nem fogadtak el tőlünk az átkelésért díjat. Alighogy azonban a túlsó partra megérkeztünk, a kerki kormányzó derjabegije feltartóztatott, s arról vádolt, hogy megszökött rabszolgák vagyunk, kik Perzsiába, eretnek hazájukba akarnak visszatérni, s arra kényszerített, hogy minden holminkkal a vár belsejébe menjünk, hogy ott maga a kormányzó hallgasson ki bennünket. Elgondolhatni meglepetésemet e gyanú felett. Három kollégámat, kik arcjellegük s beszédük által azonnal elárulták eredetüket, nem is értették ez alatt, s csakhamar szabadon is bocsátották őket. Ellenem több kifogás volt, de midőn láttam, hogy szamaramat erővel akarják elvenni, dühbe jöttem, s a tatár-török nyelvet a konstantinápolyi szójárással fölcserélve, átadtam útlevelemet, s erélyesen követeltem, hogy mutassák meg azt a binek (kormányzó), vagy pedig személyesen bocsássanak hozzá.
Lármámra a vár topcsubasija (a tüzérség parancsnoka), született perzsa, ki rabszolga volt, s e helyzetből emelkedett fel a parancsnoki tisztségre, a derjabeginek valamit fülébe súgott. Ezután magához vont, s elbeszélte, hogy Tebriszből, szülővárosából, többször járt Sztambulban, s a rúmi embereket igen jól ismeri; legyek nyugodt, velem, valamint holmimmal semmi baj sem történik; minden idegennek azonban alá kell magát vetnie a vizsgálatnak, mert minden szabaddá lett hazatérő rabszolgának itt, a határon, két arany vámot kell fizetnie, és sokan, hogy magukat átcsempésszék, különféle átöltözködéshez folyamodnak. Ezután nemsokára megjött a szolga, ki útlevelemet a kormányzónak megmutatta, s ezzel együtt öt tenget adott át, melyet a bi ajándékozott nekem, anélkül hogy koldultam volna.
Minthogy Kerki a határvár, s a Heratból vezető úton úgyszólván Bokharának kulcsa, részletesebben akarjuk leírni. A várművek, mint említettem, két részre vannak osztva. A jobb parti vár igen kicsiny, csak négy ágyúja van, s béke idején csak néhány őr lakja. A tulajdonképpeni vár a bal oldalon, a magaslaton épült kastélyból áll, melyet három fal vesz körül, s melyben, mint hallottam, 12 vas és 6 sárgaréz ágyú van. A falak földből épültek, de meglehetősen erősek, különösen a legalsó, mely 5 láb széles és 12 láb magas. A vár körül terül el a városka, melynek százötven háza, három mecsetje, kis bazárja s egy karavánszerája van, s jó fal és mély árok övezi. A lakosok özbegek és turkománok, kik kevés kereskedést, több földművelést űznek.
A város falának közelében van a híres kerki imám sírja, ki sok exegetikus munkát írt. A kerki tartomány Csardzsuj vidékétől a Hadzsi Szálih (hibásan Hodzsa Szálunak nevezett) révig terjed az Oxus partján, oly messzire, ameddig e folyam csatornái folynak. E vidéket az erszari turkománok lakják, az egyetlenek, kik adót fizetnek az emírnek, hogy a többi törzs ellenségeskedése irányában biztosítva legyenek. A bokharai emírnek ezelőtt az Oxus túlpartján még más birtokai voltak, melyeket a győzelmes Doszt Mohammed kán foglalt el tőle, úgyhogy most Csardzsuj és Kerki kivételével mi sem maradt meg neki.
Minthogy nagy sajnálatomra azt hallottam, hogy Molla Zemán, a Bokharából Heratba menő karaván feje, csak nyolc vagy tíz nap múlva érkezik meg ide, tanácsosnak tartottam ez időt inkább a turkománok közötti utazással, mint Kerkiben eltölteni, s Molla Iszhákkal a kizilajak és haszanmenekli törzsekhez mentem; ezek közt néhány molla volt, kik barátaim társaságában Bokharában láttak. Az erszari turkománok, kik csak kétszáz évvel ezelőtt költöztek ide Mangislakból, s negyven év óta ismerik el Bokhara fensőbbségét, a turkománok nemzeti jelleméből igen keveset tartottak meg. Csak félnomádoknak nevezhetők; nagy részük földmíveléssel foglalkozik, s kizárólagos marhatenyésztők is törzstársaiknak vad jellemét, de az ősi erényeket is elvesztették. Bokhara civilizáló törekvései elvették tőlük a kardot s derék természetességüket, s a koránt és vallási képmutatást adták cserébe.
Elfelejthetetlenek a jelenetek, melyeket házigazdám, egy legtekintélyesebb turkomán isán házában láttam. Khlafa Nijáz a szentességet, tanultságot és tekintélyt atyjától örökölte; egy tekkjéje (klastroma) volt, hol társaságot alakítottak, mint Bokharában. Ehhez még iznet (engedélyt) nyert Mekkából a szent költemények (kaszide sserif) felolvasására, s ha olvasott, vízzel telt csészét szokott maga elé tétetni, melybe minden költemény befejeztekor beléköpött. A szavak szentségétől áthatott nyál azután mint csodás gyógyszer adatott el a legtöbbet ígérőnek. Az erszarik csak egy tulajdont tartottak meg a turkománoktól csonkítatlanul: a vendégszeretettet, melyben minden idegen részesül.
Házigazdámmal az ovájától két napnyira, Kerkiből nég vagy öt napi járásra, s a régi Balkhtól csak öt órányi távolra levő Mezár-i Serifhez (a nemes sír) is tettem kirándulást. Minthogy azt állítják, hogy ez Alinak sírja, egész Turkesztánban fontos búcsújáróhelynek tartják. A csodás sírt Sah-i merdán Aliban (a. m. a hősök király, Ali), mint Mezárt szintén szokták nevezni, a történet feljegyzése szerint, Szandzsar szultán (1150) idejében találták meg. Minthogy Balkh körös-körül romokkal van elborítva, melyek a divek (ördögök) idejéből állítólag még kincseket tartalmaznak, nevezett szultán itt ásatásokat tétetett, s ez alkalommal fehér kőből készült táblát találtak, melyre ez volt írva: "Ez Alinak, Ebu Tálib fiának, a nagy hős és próféta társának sírja." E körülmény ránk nézve csak annyi érdekkel bír, mert belőle kimutathatjuk, hogy a keletiek által Ümm ül-biládnak, a városok anyjának nevezett régi Balkh romjai öt órányira terjedtek.
Ma csak néhány földhalom mutatja a helyet, hol a régi Baktra állt, s az újabb romokból csak egy félig összedőlt mecset méltó említésre, melyet Szandzsar szultán, szeldzsuk fejedelem építtetett. Balkh ugyanis a középkor kezdetén az iszlámi civilizáció fő helye volt, s akkor Kubbet ül-isizlámnak, a az iszlám kupolájának nevezték. Feltűnő, hogy itt ugyanoly nagyságú és minőségű téglákat találtam, mint a jomutok közötti romokban, de egyet sem födözhettem fel ékirattal. Az ásatásokat kétségkívül nagy siker követné, de ezek csak akkor volnának lehetségesek, ha valaki 2-3000 európai szurony ajánlólevéllel volna ellátva.
A mai Balkhnak, mely Turkesztán afgán tartományának főhelyéül tekintetik, hol a szerdár helyőrségével együtt tartózkodik, csak télen van lakosa, minthogy már tavaszkor a legszegényebb is a magasabban fekvő Mezárra vonul, hol a hőség nem oly nyomasztó, s a levegő nem oly rossz, mint a régi Baktra romjai között. Míg ez a veszélyes skorpiók sokaságáról hírhedett el, az előbbeninek a csodás piros rózsákról (gü-i szurkh) van jelentékeny híre. E virágok Allinak állítólagos sírján(1) nőnek, s valóban, színre s illatra nézve a legszebbek, amelyeket valaha láttam. A babona, mely különben az átültetés kísérletét már előre meghiúsította, azt beszéli, hogy e virágok más földben, sőt magában Mezárban is, nem tenyésznének.
Hosszas várakozás után végre értesültünk a herati karaván megérkeztéről. Kerkibe siettem azon hitben, hogy az utazást folytathatom, midőn a hazatérő rabszolgák által fizetendő vám fölött keletkezett viszálykodás az elutazást ismét elhalasztotta. Molla Zemán karavánjában ugyanis körülbelül negyven szabaddá lett rabszolga volt, részint Heratból, részint Perzsiából, kik védelme alatt, melyet a szegényeknek drágán kellett megfizetniök, indultak haza, mert ha magányosan mennek, azon veszélynek vannak kitéve, hogy az úton ismét elfogják, s másodszor adják el őket. Bár Zemán az összes határhivatalnokokat jól ismerte, mégis, valahányszor csak átkelt, mindig baja volt, éspedig nem annyira a díj, melyet ő mindig meg akart kisebbíteni, a hatóságok pedig nagyobbra tenni. Akit nem ismernek, mint rabszolgát fogják meg, s minthogy ez ellen mindenki védelmezni akarja magát, a lármának, veszekedésnek nincsen hossza-vége. Végül mégis mindent a kervánbasi tetszésére kell bízni, ki 100-150 utas közül, kik alája vannak rendelve, csak azokat nevezi meg szabaddá tett rabszolgáknak, kik arcuk, beszédük vagy más ismertetőjelek folytán félreismerhetetlenek. Általában a csavargók s oly utazók, kiknek nincs határozott céljuk, a legtöbbször gyanúsíttatnak, s minthogy ezek leginkább hadzsiknak szokták magukat nevezni, Molla Zemánnak az a politikája, hogy Bokharában, amennyire lehetséges, csak mennél több hadzsit hoz össze, s ezeknek soraiba aztán rabszolgáit mint ál-hadzsikat rejti el.
Egész napig tartott, míg az árucsomagok, emberek, tevék, lovak és szamarak megvizsgálva voltak; végre útnak indultunk egy vámhivatalnok kíséretében, ki szigorúan ellenőrködött, hogy vajon valamely mellékúton nem csatlakoznak-e más utazók a karavánhoz. Csak midőn már túl voltunk a lakott részen, mely egyszersmind Bokharának határa, tért vissza a hivatalnok, s mi utunkat a sivatagon át folytattuk, melyen keresztül az Andkhuj kánságot két nap alatt voltunk elérendők.
Míg a csöndes éjjelen jól megrakott csacsim virgoncan tovaporoszkált, először villant át agyamon azon örvendetes gondolat, hogy a bokharai kánság már hátam mögött van, s most visszatérőben vagyok a kedves nyugat felé. Elgondoltam, hogy utazási tapasztalatom ugyan nincs sok, de visszahozom a legdrágábbat - életemet; és szívemet alig csillapíthattam le azon örömérzés alatt, hogy talán további utamon is a szerencse által kísérve, elérem Perzsiát, legforróbb vágyaim Mekkáját.
Karavánunk, mely négyszáz tevéből, néhány lóból és szamárból állt, hosszú láncolatot alkotott, s miután egész éjjel derekasan haladtunk, késő reggel Zejd állomásra érkeztünk, melynek néhány kútja van rossz vízzel; Kerkitől hat mérföldnyire fekszik. Mint mindjárt az első állomásnál észrevettem, a karavánban kívülem még sok más egyén vala, kik vágynak tekintettek Közép-Ázsia legdélibb határára. Ezek a szabaddá lett rabszolgák valának, kikkel mi, hadzsik, együtt csoportosodtunk, s kik között a legszomorúbb viszonyokat fedeztem fel.
Mellettem egy öregség alatt meghajlott apa volt, ki fiát, egy harminc éves férfiút Bokharából váltotta ki, hogy honn hátrahagyott menyének a férjet, unokáinak az atyát visszaadja. Az ár ötven arany volt, oly összeg, mely a szegény öreget koldusbotra juttatta, de ő így szólt: "Inkább elszenvedem a szegénységet, mint hogy fiamat láncok között lássam." Hazája Khaf volt Perzsiában.
Nem messze tőlünk egy más egyén feküdt ugyane városból, még erőteljes, de a bánatában megőszült férfiú, kitől a turkománok néhány évvel ezelőtt elrabolták nejét, húgát és hat gyermekét. A szegénynek egész évig kellett Khívában és Bokharában utazni, hogy rabszolgaságban sínylődő családját megtalálhassa. Hosszú keresés után megtudta, hogy neje, nővére s két legifjabb gyermeke a rabság súlya alatt elveszett, a fennmaradt négy gyermek közül csak kettőt válthatott ki, mert a másik kettőért, kik csinosan felnőtt leányok voltak, igen magas váltságdíjak követeltek.
Ott ült egy fiatal herati, ki ötven éves anyját váltotta ki. A nőt két évvel ezelőtt, midőn Heratból Guriánba férje és legidősebb fia kíséretében ment, támadták meg, s miután a férfiakat, kik védelmezték, a turkománok lándzsái és kardjai alatt látta elhullani, véghetetlen szenvedések után Bokharában tíz aranyon adatott el. Most kettős árat kellett fizetni, mert a vevőben felismerték fiát, s a gyermeki érzelmeket uzsorás módra kizsákmányolták.
Még egy szerencsétlent kell fölemlítnem Tebbeszből, ki nyolc év előtt jutott rabságba, s két év előtt atyja váltotta ki. Apát és fiát hazatérőben, szülővárosuktól csak három órányira támadták meg a turkománok, visszakísérték Bokharába, s eladták őket. Most mindketten ismét megszabadultak, s hazájukba tértek vissza.
De minek fessem tovább e sötét képeket? Sajnos, hogy ezek csak egyes vázlatok ama fájdalomtelt csapásokból, melyek ama vidékeket, különösen azonban Perzsia északkeleti részét, évszázadok óta pusztítják. Úgy tartják, hogy a tekke turkománok közül jelenleg 15 000 lovasnál több éjjel-nappal rablómerényleteken töri a fejét, s könnyen elképzelhetjük, hogy e zsákmányszomjas rablók mily sok házat és falut, mily sok családi boldogságot rombolnak szét.
Zejdből délfelé indultunk el. Az egész vidék sivár, sík sivatag, melyen csak itt-ott terem a kórónak egy neme, a tevék kedvenc takarmánya. Meglepő, hogy ez állatok mint szakaszthatják le nyelvükkel és nyelhetik le a növényt, mely a legdurvább kezet is megsebezhetné. Folytonosan délnyugati irányban haladtunk, s a távolban néhány lovast mutattak a karaturkománok törzséből, kik rablásra leselkedtek, s megtámadták volna karavánunkat, ha oly számosan nem vagyunk. Estefelé letelepedtünk. A kalandorok kétféle irányban hozzánk egész közel vágtattak el, de miután néhány lövést küldöttek utánunk , nem kísértették meg másodszor. Napnyugvás után egy órával útnak indultunk, s egész éjen át nagy vigyázatossággal haladván, a legközelebbi reggel Andkhuj város romjai közé érkeztünk.
A karaván az egykori város végén, a kán Csihargajához közel telepedett le, az összes utazókkal, kik a lakók elhírhedt rabló vágya miatt a kervánbasi védelme alól nem mertek eltávozni. mint hallottuk, itt néhány napi tartózkodás volt elhatározva, mert a vám miatti tárgyalások, melyeket a kán vagy első vezére személyesen vezettek, rendszerint hosszúra nyúltak. A kán, szokás szerint, kezdetben rendkívüli nagy díjat követel az emberekért (azaz rabszolgákért), állatokért és árukért; de minthogy alkudni lehet vele, a díjak leszállítása egyes-egyedül a kervánbasi idejétől és ügyességétől függ.
Hogy ez unalmas üzletnél ne legyek jelen, a többi hadzsival a városba mentem. Itt egy régi medresze hűs árnyékában akartam pihenni, s a bazárban áruimat árulni, hogy azoknak eladásából a napi élelmet födözzem, s egy kevés pénzt is szerezzek. A romokban sokáig kalandoztam, míg a kán lakása közelében, egy mecset udvarában helyezkedhettem el. A bazár csak néhány boltból állt, hol kenyeret, s két vagy három raktárból, hol kis mennyiségű vásznat s kész ruhákat árultak. Jelenlétünk a piacot némileg megélénkítette, nők és gyermekek reggeltől estig állták körül kirakott áruinkat, de mégsem volt keletük, mert pénz helyett gyümölcsöt s kenyeret hoztak, s oly országban, hol ötven dinnyét adnak egy tengért, a nyers terménycserébe nem bocsátkozhattunk.
A dinnyék korántsem oly jók, mint az Oxus partján termők; de feltűnő, hogy e sivatag alakú vidéken, melyet a Majmenéből ide folyó kis sós patak csak kevéssé öntöz, a gyümölcs, gabona és rizs nagy mennyiségben terem. Nyáron e patak vizét, melynek rossz ízét a lakosok már megszokták, az idegen alig ihatja, s bár nem oly ártalmas, mint a bokharai, mint mondják, mégis sok rossz következménnyel jár. Az éghajlatnak is rossz híre van, s egy perzsa vers joggal mondja: " Andkkhujnak keserű sós vize, égő homokja, mérges legye, sőt skorpiója is van; ne dicsérd, mert ez a valódi pokol képe." Mind e hátrány mellett Andkhuj harminc évvel ezelőtt még igen virágzó volt, s állítólag 50 000 lakost számlált, kik a finom fekete, nálunk asztrakánnak nevezett báránybőrrel Perzsiába nevezetes kereskedést űztek, s Bokharával, hol e cikk első minőségben található fel, nagyban versenyeztek.
Andkhuj tevéi is a legkeresettebbek egész Turkesztánban, különösen azoknak egy faja, melyet nernek neveznek, s mely a nyakról és mellről lefüggő gazdag szőr, karcsú termet és ritka erő által tűnik ki. Most ez állatok már ritkán találhatók, mert maguk a bennszülöttek is részint kivándoroltak, részint elvesztek.
Molla Iszháknak egy földije lévén itt, ki egyike volt a legtekintélyesebb imámoknak, s minket többször meghívott magához, alkalmam nyílt a helybéli papi notabilitásokkal megismerkedni, s meglepve láttam azon nagy rendetlenséget, mely itt úgy az igazságszolgáltatás, mint a vallás ügyeiben uralkodott. A kázi-kelán (főbíró), ki Bokharában és Khívában nagy tekintélyben állt, e helyt a gúny tárgya; ki-ki azt teszi, amit a maga eszével helyesnek talál, s ajándékkal a legégbekiáltóbb bűnt is jóvá lehet tenni. A lakosok ennélfogva bokharát mint az igazságosság, jámborság s földi nagyság példányképét emlegetik, és boldogoknak éreznék magukat, ha az emír őket kormánya alá venné. Egy öreg özbeg megjegyzé, hogy még a frengik (angolok) is, isten bocsássa meg bűnét, jobbak a mostani muzulmán kormánynál. Hozzátevé, hogy emlékszik még egy hekim basira (Moorcroft?), ki atyjának házában halt meg, még Hajder emír korában; ügyes varázsló és jó orvos volt, s csak rajta állt, hogy gazdaggá legyen, és mégis mindenki iránt, még az asszonyok iránt is szerény leereszkedő volt. Többektől kérdezősködtem ezen utazónak haláláról; mindenki azt mondta, hogy lázban halt meg, s ez valószínűbb is a megmérgeztetésről szóló elbeszélésnél.
Andkhujnak jelenleg vagy 2000 háza van, melyek a várost teszik, s mintegy 3000 sátra, melyek vidékén s a sivatag szélén és oázain vannak elszórva. lakóinak számát 15 000-re teszik, nagyobbrészt aliéli turkománok, özbegekkel s kevés tadzsikkal vegyest. Andkhuj azelőtt, úgy, mint Khulm, Kunduz és Balkh önálló kanáságot képezett; de minthogy a herati főúton fekszik, az említetteknél jobban volt a bokharai és afganisztáni kánok megtámadásának kitéve. 1840-ig, azt mondják meglehetősen virágzó állapotban volt. bokhara főuralma alatt állt, és az Oxus felé diadalmasan előnyomuló Jar Mohammed kánt kellett feltartóztatnia. Ez négy hónapig ostromolta a várost, s végre rohammal bevévén azt, kiraboltatta s romba döntötte; a lakosok nagy része pedig, mely már nem menekülhetett, az irgalmatlan afgánok fegyvere alatt hullott el. A mostani fejedelem, Gazanfer kán, hogy a végveszélyt kikerülje az afgánok kezébe adta magát, ami egyrészt Bokharát, másrészt a szomszéd Majmenét tette elkeseredett ellenségeivé; és mialatt mi Andkhujban voltunk, a balkhi szerdárral személyesen kellett részt vennie egy ütközetben e város ellen, melyben akis Majmene mindkettőjüket megverte.
Karavánunkban ezalatt furcsa dolgok történtek. A vezír a kán távolléte alatt meg akarván gazdagodni a szerfeletti vámokból, már összeveszett a kervánbasival. A szóvita csakhamar vad verekedéssé fajult, s minthogy a lakosok a karavánnak fogták pártját, mindkét fél komolyan fegyverkezni kezdett, s a legvégsőkre is kész volt. Szerencsére a jóindulatú, szelíd lelkű kán visszatért hadjáratából, eligazította a vitás ügyet, leszállította a vezír túlságos taksáit, s azon figyelmeztetéssel bocsátott el bennünket, hogy vigyázzunk az úton, mert a turkománok, felhasználva a politikai zavargásokat, nagyobb csapatokban folyvást bekalandozzák az utakat. Ettől azonban nem féltünk, mert karavánunk Andkhujban kétszeres számra növekedvén, nem volt okunk a rablók támadásától tartani.
még aznap délután fölkerekedtünk, és az Andkhujtól egy órányira fekvő s gyűlhelyül kitűzött Jeketutnál ütöttünk tábort. Innen éjjel folytattuk utunkat, s első állomást a Majmenéből folyó patak partján tartottunk, melynek medre némely helyen igen mély, partjai pedig fákkal sűrűn be vannak nőve. Andkhujtól Majmenéig tizenkét mérföldnyinek mondják az utat, melyet a tevék két nap alatt tesznek meg. Ez állomásig négy mérföldet mentünk volt, s a hátra levő nyolcat könnyen megtehettük volna, ha a második állomást, Khajrabádot nem kellett volna titokban megkerülni, s reggelig Majmene határát elérni. Khajrabád ugyanis akkor afgán kézben volt, s a kervánbasi méltán óvakodott megközelíteni, mert az afgánok rablásszerű vámszedésétől még béke idején is lehet félni. Könnyen elképzelhetni, mint bánt volna most ezen város katonai parancsnoksága a karavánnal, ha ez kezei közé kerül. Néhány khajrabádit, kik a karavánban voltak, s szülővárosukhoz közel, attól el akart válni, kényszerítettek, hogy az utat velünk együtt folytassák, mert féltünk, hogy elárulnak bennünket, s fölfedezés esetén az afgánok az egész karavánt kifosztották volna.
Bár a szegény tevék nagyon meg voltak terhelve, mégis déli tizenkét órától fogva másnap reggeli nyolcig szakadatlanul mentünk; a túlságosan elfáradt állatokat útközben elhagytuk, s nagy volt az öröm, midőn másnap reggel szerencsésen elértük a majmenei kánságot. Ez állomásnak különben, az emberkéz által készített akadályokon kívül, még más nehézségei is voltak, mert mintegy kilenc mérföldnyire Andkhujtól a vidék mind domborúbbá, s Majmenéhez közeledve mind bércesebbé lesz. Ezenkívül még a veszélyes Batkak nevű ingoványos térség egy részén kellett áthatolnunk, melyet a forró időjárás dacára is mély iszap borított, s ebben tevéink és szamaraink sokat szenvedtek. Nekem erős állatom volt, de apró lábai nagyon gyakran besüppedvén, végre megunta a sok fölkelést, és csak nagy lárma és huzavona után sikerült ez a Bálám szamarát puha fekhelyéből ismét járásra bírni.
Egy kis, Akkale nevű vár mellett ütöttünk tábort, mely négy órányira fekszik Majmenétől. A kervánbasi, hogy megköszönje Istennek a szerencsés menekülést, két birkát ajándékozott a hadzsiknak. Engem, mint szeniort, felszólítottak az ajándék elosztására; egész nap pecsenyéztünk kenyerezés helyett, és este közös erővel egy telkint énekeltünk el, melyet az zikrrel kísértem, azaz teli torokkal kétezerszer kiáltottuk: ja hú! ja hakk! Innen jelentették meg érkezésünket Majmenébe. Estefelé egy vámtiszt, egy udvarias özbeg jött mindent felírni. Még éjjel megindultunk, s másnap reggel Majmenébe érkeztünk.

1) Ali tulajdonképpeni síremléke Nedzsefben van.

 

Tizennyolcadik fejezet

Majmene.
A dzsemsidik és hazárék földjén át Heratba

Mielőtt Majmenébe bevonulnánk, e vidék politikai viszonyaival akarom az olvasót megismertetni, mert nevezett város e tekintetben fontos szerepet játszik, s némi előleges megjegyzéseket elkerülhetetlenekké tesz. Az Oxuson innen a Hindukusig és Heratig elterjedő vidék örök idők óta folytonos háborúskodások s viszályok színhelye volt, részint a rajta fekvő apró rabló államok részéről, melyek közül csak Kunduzt, Khulmot, Balkhot, Akcsét, Szerepult, Siborgánt, Andkhujt és Majmenét említem, részint a szomszédos bokharai és kabuli emírek részéről, kik hódítási terveik elősegélése végett, vagy a viszálykodást szították azok közt, vagy beleavatkozva ügyeikbe, egy vagy más várost magukhoz ragadtak, függő állásba hoztak, és céljaikra felhasználtak. E két fejedelem fő vetélytárs volt e vidéken.
E század kezdetéig csekély kivételekkel Bokharának befolyása volt túlnyomóbb, de az újabb időben a duráni, szadduzi és barekzi afgán törzsek kiszorították, és Doszt Mohammed kánnak, részint erőszak, részint csel által, sikerült mindezen apró államokat - Bedakhsán és Majmene kivételével - hatalma alá hajtania. Ő alakította a Turkesztán tartományt, s tette Balkhot ennek fővárosává, mely egy szerdárnak (melléje 10 000 ember, részben paltan, azaz rendes sereg, részben bennszülött katonaság, és három üteg tábori ágyú adatott) lett székhelyévé. A hegyes Bedakhsán birtokáért az erélyes Doszt Mohammed kán nemigen fáradozott; a bennszülött fejedelem hűbéresének nyilvánította magát, s az afgán pillanatra ki volt elégítve. Másként állt a dolog Majmenével, mely Bokharának fele útján fekszik, s melyet Jar Mohammed kán, éppúgy, mint Doszt Mohammed kán sikertelenül ostromolt. 1862-ben, midőn az öreg barekzi fejedelem utolszor nyúlt fegyverhez a hűtlen Herat ellen, egész Közép-Ázsia megremegett; de Majneme ekkor is ellenállt, özbeg lakosainak vitézsége közmondásossá vált, s képzelhető a város büszkesége, midőn Doszt Mohammed kán halála után avval állhatott elő, hogy ő volt az egyetlen, ki nem hódolt az afgán hatalomnak.
Doszt Mohammed kán halálát, Közép-Ázsia történelmének egyik legfontosabb eseményét, nagy változások és politikai zavargások előjelének tekintették. A bokharai emír először akarta az alkalmat felhasználni: általánosan ismert fösvénysége dacára 10 000 tillát küldött segélyül a kis Majmenének, s elvégezte, hogy az emír átkelvén az Oxuson, egyesült erővel fogják a közös ellenséget, az afgánokat megtámadni. De Majmene mostani uralkodója, huszonkét éves, tüzes fiatalember, nem győzvén szövetségesét bevárni, egymaga kezdte meg a háborút, és néhány kis helyet elfoglalván az afgánoktól, palotája kapujára háromszáz hosszú hajú fejet tűzött ki. A városban tartózkodásunk alatt éppen új, nagy háborúra történtek előkészületek.
Karavánunk itt is a városon kívül táborozván, egy bizonyos Isán Ejubnak tekkjéjében szálltam meg, kihez Hadzsi Szálihtól ajánlólevelet kaptam. Mindenáron iparkodtam ez ember jóindulatát megnyerni, mert nagyon féltem, hogy Majmenében olyasvalakivel találkozhatom, ki felfedezhet, s így a legnagyobb veszélynek tehet ki, ugyanis Konstantinápolyban bizonyos Molla Khalmuráddal ismerkedtem meg, ki majmenei születésűnek adta ki magát, s a csatagáj török nyelvben négy hónapig tanítóm volt. E furfangos molla már a Boszporusz partján kinézte belőlem, hogy nem vagyok az a Resid efendi, akinek tartottak. Tudván szándékomat, hogy Bokharába akarok utazni, ciceronémnak ajánlkozott. Én kétségben hagytam szándékaim fölött, erre ő Mekkába ment, s minthogy azt mondta, hogy onnan Bombayn és Karacsin keresztül hazájába szándékozik, már Bokharában féltem a vele való találkozástól, mert meg voltam győződve, hogy dacára jóságomnak, mellyel elhalmoztam, a legcsekélyebb összegért képes lesz elárulni. Minthogy az afgán hadjárat által Majmene és Bokhara közt a közlekedés megszakadt, elég szerencsés voltam vele itt nem találkozni. Majmenében alig hittem, hogy kikerülhessem, s hogy támadását megelőzzem, azáltal kellett szilárd állást foglalnom, hogy az általánosan tisztelt Isán Ejub bizalmát s barátságát megnyerni iparkodtam.
Háromnapi tartózkodás után e városban jobbnak találtam, ha magam kezdem meg a dolgot, és kérdezősködtem felőle. "Hogyan, mondá az isán csodálkozva, te ismerted Khalmurádot? (Béke neki és hosszú élet nekünk!) Ő oly szerencsés volt, hogy Mekkában halt meg, s kebelbarátom lévén, házamba vettem gyermekeit, s e kisfiú - tevé hozzá egy gyermekre mutatva - az ő fia." Egy egész zsinór üvegklárist adtam a gyermeknek, három fátihát mondtam el az elhunytnak lelki üdvéért,(1) és indokolt félelmem így véget ért.
Szabadabban kezdtem tehát mozogni, s egy utca sarkán nemsokára felállítottam bódémat; ez azonban, minthogy nagy sajnálkozásomra mit sem vásárolhattam hozzá, nagyon kicsiny kezdett lenni. "Hadzsi Resid - mondá társaim egyike -, késeid, tűid s üvegklárisaid felét már megetted, a másik felét s a szamaradat is rövid idő alatt megeszed, mi lesz aztán belőled?" Igaza volt, de mit tehettem? Jövőm, különösen a közeledő tél aggasztott, mert messze voltam még a perzsa határtól, s minden kísérletem erszényem megtöltésére sikertelen maradt. Különben csakhamar megvigasztalt az a tapasztalás, hogy az özbeg sohasem ereszt el ajtajától egy dervist, hadzsit vagy koldust üresen; kenyeret, gyümölcsöt, sőt imitt-amott egy-egy darab ruhát is remélhettem, s ez untig elég volt utam folytatására. Hogy szenvednem kellett, mégpedig igen sokat, azt elképzelheti az olvasó, de a megszokás, s az Európába visszatérés édes reménye nagyot könnyített terhemen. édesen aludtam szabad ég alatt a puszta földön, s túl boldognak éreztem magamat, hogy a fölfedezéstől és kínos haláltól való folytonos félelmen végre túladhattam, mert már senki sem kétkedett hadzsi voltomban.
A majmenei kánság, amennyiben lakva van, 18 mérföld széles s 20 mérföldnyi hosszú; a fővároson kívül 10 faluból és helységből áll, melyek közül Kajszar, Káfir-kale, Alvar és Khodzsakendü említésre méltók.
Az állandó lakosokra és nomádokra oszló népséget 100 000 főre teszik, nemzetiségükre nézve legnagyobbrészt özbegek a ming, acsmajli és daz törzsekből; 5-8000 jól fegyverzett lovast állíthatnak síkra, s amint már mondtam, általánosan ismeretesek vitézségükről. Majmenének mostani uralkodóját Hüszejn kánnak hívják, fia Hükumet kánnak, kit saját testvére, a mostani fejedelemnek még életben levő nagybátyja, a vár faláról lelöketett, hogy - amint mondá - derék fiának kezébe jussanak az ország dolgai. De ez még képtelen lévén a kormányra, e gazság oka könnyen elgondolható; Mirza Jakub - ez a neve a szeretetre méltó nagybátyának - ugyan csak mint vezér szerepel, de ki-ki tudja, hogy ő uralkodik Hüszejn kán nevében.
Majmenében különben jobban szerették a fiatal uralkodót nagybátyjánál. Minálunk is kellemes külsejű férfinak mondanák, az özbegek szemében tehát valódi Adonisz. Dicsérik jó szívét, s elfeledik azon kegyetlen törvényt, mely szerint a kán, testi vagy pénzbeli büntetések helyett, bármely alattvalóját Bokharába küldheti a rabszolgavásárra. A majmenei kánok havonkint küldenek egy csapat ily szerencsétlent Bokharába, s ez régi szokás lévén, senkinek sem tűnik fel.
Majmene város hegyek közt fekszik, s csak egy negyed órányiról látható. Piszkos és rosszul épült 1500 agyagkunyhóból áll, van egy téglából épült bazárja, mely már enyészetnek indul, három agyagból épült mecsetje s két téglából rakott medreszéje. Lakosai özbegek, s ezeken kívül tadzsikok, heratiak, s mintegy ötven zsidó család, néhány hindu és afgán: mindnyájan egyenlő szabadságot élveznek, s vallási vagy nemzetiségi tekintetekből nem nyugtalaníttatnak.
Ami Majmenét mint várat illeti, sem az egyszerű városfalakban és árkokban, sem a város nyugati részén levő váracskában nem találtam meg azon óriási erősséget, mely Doszt Mohammed kán angol módra fegyelmezett afgán tüzérségének ellenállhasson. A földből rakott városfalak tizenkét lábnyi magasak, s öt láb szélesek, az árok sem mély, sem széles, a kis vár ugyan magányosan fekvő dombon elég magasan s meredeken áll, de közelében magasabb helyek vannak, melyekről egy üteggel pár óra alatt az egészet össze lehet lövöldözni. Valószínű tehát, hogy Majmene híres ereje nem falaiban s árkaiban, hanem inkább védői vitézségében rejlik. Majmene özbegjeiben első pillanatra felismerjük a merész s rettenthetetlen lovast, kivel csak a sehr-i szebzi özbeg versenyezhet. E kis kánságnak határozottan harcias jelleme, mely még ezenfölül a Murgab-folyónál levő hegyszorost is bírja, az afgánoknak vagy bármely más hódítónak, kik délről nyomulnak az Oxus felé, mindig sok dolgot fog adni. Kerki erődítményei kevés ellenállást nyújtanak; s aki Bokharát akarja megnyerni, elébb Majmenét kell elpusztítania, vagy barátságát megnyernie.
Itt már nem némi nehézségek, hanem magánérdekek tartották vissza a kervánbasit s karavánunk első kereskedőit. Legalább két vagy három lóvásárt akartak bevárni, mert itt olcsón szép lovakat lehet venni, melyeket a vidék özbegjei s turkománjai hoznak a vásárra, s melyeket nagyrészt Heratba, Kandahárba, Kabulba, sőt gyakran még Indiába is kivisznek. Olyan lovakat, amilyeneket Perzsiában 30-40 aranyon láttam eladni, itt 100-160 tengen lehet kapni; sőt még Bokharában, Khívában vagy Karsiban sem láttam ilyen szép és olcsó lovakat. De e vásáron nemcsak lovakban van nagy választék, hanem terményekben s másrészt pamut- és teveszőr-szövetekben, melyeket a turkomán és dzsemsidi nők készítenek. Jelentékeny a kismis (szárított szőlő), ánizs és pisztácia kivitele Perzsiába s Bagdadba; ezen cikkeknek mázsája 30-40 tengen kél el.
nyolcnapi itt-mulatás után kimentem a városon kívül időző karavánhoz, hírt venni utunk folytatásáról. Itt nagy csodálkozva hallottam, hogy már egész nap engem keresnek, hogy négy, a kán nagybátyjának parancsára elfogott rúmit szabadítsak ki, mert a bíró ítélete szerint csak azáltal tisztulnak meg azon gyanú alól, mintha megszökött rabszolgák volnának, ha egy hiteles tanú bizonyítja, hogy csakugyan oszmán eredetűek. De mielőtt a kánhoz mennék, bemutatom az olvasónak földijeimet, mert karavánunk e felette érdekes személyeit majd elfeledtem. Ez emberek orosz fegyencek voltak, kik Szibériából a tobolszki kerületből, hol nyolc év óta nehéz száműzetésben éltek, a nagy kirgiz sivatagon át Bokharába szöktek, s innen Heraton, Mesheden s Teheránon keresztül Gümrübe akartak visszatérni. Szökésük s egyéb kalandjaik története igen hosszú, azért csak néhány dolgot mondok el belőle röviden.
Az utolsó török-orosz háborúban egy razzia alkalmával (csapao), melyet hivatalból vagy, ami valószínűbb, saját rovásukra kezdtek, egy cirkáló orosz csapat kezébe kerültek, s így Szibériába vitték őket. Itt nappal fát kellett vágniok a tobolszki erdőkben, éjjel börtönbe zárattak, melyben kenyeret s levest kaptak, és csak ritkán húst. Évekig tartott, míg az erdőben őket őrző katonáktól oroszul megtanultak. A beszélgetés bizalmat szült, nemsokára megkínálták egymást a vodkipalackkal, és múlt tavaszon, mikor egyszer a két őrt álló katona kissé mélyebben nézett a kancsó fenekére, a fegyencek tévedésből a tölgyfák helyett az őreiket vágták le, fejszéjüket felcserélték ezek fegyvereivel, és hosszas, veszélyes bolyongás után, mialatt fűből s gyökerekből éltek, végre néhány kirgiz sátorra akadtak. Itt biztonságban voltak, mert a nomádok jó cselekedetnek tartják az ily szökevényeknek menhelyet adni. A kirgiz sivatagról Taskenten át Bokharába jöttek, hol az emírtől egy kis útravalót kaptak; útközben ugyan többször gyanúba fogattak, mintha szökött rabszolgák volnának, de komoly veszély csak Majmenében érte őket.
Útitársaim a kervánbasi nógatására Isán Ejub kíséretében még aznap elmentem a várba. A kán helyett nagybátyja fogadott, ki nyilatkozatomat illetékesnek tartván, a négy szökevényt szabadon bocsátotta. A megmenekültek könnyes szemmel mondtak köszönetet, s az egész karavánban nagy volt az öröm. Két nap múlva folytattuk utunkat Herat felé.
Utunk innen folyvást hegyes vidéken vezetett. Az első állomásnak, melyet délnyugati irányban hat órai haladás után elértünk, neve Almar volt, és szétszórva fekvő falukból állt. Alig telepett itt le a karaván, megjelent a majmenei vámszedő néhány lovas kíséretében, valami utólagos vámot követelni. Volt lárma, vitázás és órákig tartó alkudozás, de végre engednünk kellett, s miután szegény kervánbasi s a kereskedők áruikért, állataikért és rabszolgáikért még egyszer megfizettek, este tovább indultunk. Éjfél felé, mialatt a Kajszar nevű, jelentékeny helyen mentünk keresztül, Narin állomáshoz értünk, s ez öt mérföldnyi út keskeny, termékeny, de elhagyott völgyeken vitt keresztül, mert a szép vidéket a turkománok, dzsemsidik és firuzkuhiak rablásai nagyon bizonytalanná teszik.
Narinban csak néhány óráig pihentünk, mert hét óráig tartó út volt előttünk. Miután egész nap szakadatlanul haladtunk, este Csicsektü nevű falut és állomást értük el, melynek közelében egy másik, Fehmgüzár nevű falu fekszik. A kervánbasinak s néhány más útitársunknak az innen délkeletre a hegységek közt három órányira fekvő Khodzsakendü faluban lévén dolguk, itt egy egész napot időztünk. E helyet tekintik Majmene és Turkesztán határának. Egy Devletmürad nevű jüzbasi, ki itt mint határőr szerepelt, kamcsin pulu, azaz ostorpénz(2) név alatt ismét vámot vett rajtunk, most harmadszor a majmenei kánságban. Midőn egy herati kereskedőnek bámulatomat fejeztem ki az igazságtalan eljárás fölött, ezt felelte: "Hála Istennek, hogy csak vámot kell fizetnünk. Azelőtt Majmenén s Andkhujon keresztül az út nagy veszéllyel járt, mert a kán maga fosztotta ki a karavánokat, s mi mindenünket elvesztettük."
Itt, Csicsektüben láttam az utolsó özbeg nomádokat, s meg kell vallanom, hogy mély megilletődéssel búcsúztam el e derék, becsületes emberektől; s e nép nomádjai, kikkel a khívai és bokharai kánságokban találkoztam, egész Közép-Ázsiában a legjobb hatással voltak reám.
Itt egy csapat dzsemsidi, melyet a kán Bala-Murgabból küldött elénk, vette oltalmába a karavánt; mert az út innen egy jó széles völgyön vezet keresztül, melytől jobbra a szári turkománok, balra a rabló firuzkuhiak laknak. A föld igen termékeny, de uratlan s míveletlen. Amint hallottam, az egész úton Bokharától idáig nem volt a karaván oly fenyegető veszélynek kitéve, mint itt. őrizetünket harminchat jól fölfegyverzett lovas dzsemsidi képezte, kikhez még vagy hatvan harcképes ember csatlakozott a karavánból; és mégis az egész úton jobbra, balra, minden dombra táborszemeket küldöttünk, s mindenki a legnagyobb feszültségben volt; képzelhető, mint érezhették magukat ily pillanatokban a szegény, kimenekült rabszolgák, kik sok fáradsággal és nagy költséggel eddig eljutottak, s most új szolgaság veszélye által voltak fenyegetve. De a karaván nagysága s különösen ébersége, szerencsésen megóvott minden támadástól.
Egész nap pompás réteken haladtunk, melyeket az előrehaladt évszak dacára térdig érő fű és virágszőnyeg borított, s éjjel kipihenve magunkat, másnap reggel a Katta Veli vár romjaihoz értünk, melyben két év előtt még laktak, de mely a szári turkománok egy nagy alamánja által megtámadva, kipusztíttatott. A bentlakókat részint rabszolgákul adták el, részint agyonverték, s a pusztán álló ház és várfalak rövid idő alatt teljesen romba fognak dőlni. A dzsemsidi lovasok, kik még csak egy nap óta kísértek, már itt követelték kamcsin pulujukat; minden gyalog vagy lovas embernek egyszer, a rabszolgáknak kétszeresen kellett fizetniök. Azt állították, hogy azon vámilletékből, mely Bala-Murgabnál szokott szedetni, nekik mi sem jut, s így követelésük igazságos.
Csicsktüből való elindulásunk után másodnapra, estefelé vége lett a szép útnak s a völgyes vidéknek. A Murgab-folyóhoz vivő út innen vad bércszoroson vezetett keresztül, mely helyenként igen meredek, s emellett oly szűk, hogy egyes megterhelt tevék csak nagy nehezen bújhatnak át rajta. Amint hallottam, ez az egyetlen járható út, mely a folyó partjához vezet. A seregeknek, melyek a Murgabon át akarnak kelni, vagy a sivatagon kell keresztülmenniök, s a szalorokkal és szárikkal jó barátságban állniok, vagy az említett szoroson áthatolniok, hol a dzsemsidik barátságát kell megnyerniök, kik e meredek utakon a legerősebb seregnek is nagy kárt okozhatnak. Csak éjfélre értünk a folyó partjához, ahol ember és állat, ellankadva a fáradságos bérci úttól, csakhamar mély álomba merült. Midőn másnap reggel fölébredtem, láttam, hogy magas hegyektől körülvett völgyben vagyunk, melynek közepe, a Murgab(3) tiszta zöld habjai által átmetszve, kellemes látványt nyújtott. Fél óráig haladtunk a part hosszában, az átkelésre alkalmas helyet keresve, mert a folyó igen gyors, s bár nem nagyon mély, a magas partok s a víz medrében levő sziklák miatt nem mindenütt gázolható át.
A lovak kezdték meg az átkelést, ezeket követték a tevék, s végül maradtak a szamarak. Ez állatok, amint tudva van, a halálnál és tűznél is jobban félnek a víztől és iszaptól; szükségesnek tartottam tehát tarisznyámat, melyben utamnak legbecsesebb zsákmányai, kézirataim voltak, egy teve hátára tenni. Magam az üres nyeregbe ültem, s úgy hajtottam neki szamaramat a víznek. Az első lépteknél, melyeket az állat a ragadó folyamnak köves medrében tett, észrevettem, hogy baj lesz; le akartam szállni, de ez fölösleges lett volna, mert néhány lépéssel odább paripám egyszerre elesett, aztán a parton álló útitársaim hangos kacagása közben, megrettenve, gyorsan, amint csak kívántam, átvágtatott a túlpartra. A Murgab tiszta habjaiban élvezett reggeli hideg fürdő csak azért volt kellemetlen, mert nem öltözhettem át, s kénytelen voltam néhány órát szőnyegekkel és zsákokkal betakarva tölteni, míg átázott ruhám a napon megszáradt. A karaván tábort ütött, közel a várhoz, melynek belsejében házak helyett csupa sátrak vannak, s ott székelnek a dzsemsidik kánjai, fejedelmei.
A Murgab-völgy ezen Bala-Burgab, azaz felső Murgab nevű része(4) a hazáréi magas hegylánc határától Marcsahig (kígyókút) terjed, hol a szalor turkománok laknak; s örök idők óta a dzsemsidik birtokában van, kik időközben ugyan néhányszor elűzettek, de ismét visszatértek. A vártól délnyugatra a völgy oly keskeny lesz, hogy hegyszorosnak volna nevezhető, melynek közepén a Murgab tajtékot verve, pokoli lármával rohan tovább. Csak Pendzsdehen felül, hol a folyó mélyebb s lassúbb lesz, tehet a völgy szélessége egy-két mérföldet. Azt mondják, hogy azon időben, midőn még Merv létezett, e vidék meglehetős virágzó volt, de most a turkománok fészkelnek benne, kiknek lépteit mindenütt romok és pusztulás jelölik.
A dzsemsidik Dzsemsidtől, a pisidiaiak meség királyától származtatják magukat. Ez állítás valóságát természetesen kétségbe lehet vonni. De tagadhatatlan, hogy perzsa eredetűek, amit nem annyira nyelvük, mint inkább tisztán iráni arcjellegük bizonyít, melyet e nomádok oly szeplőtlenül őriztek meg, mint még Perzsiának is csak déli tartományaiban találhatjuk. Évszázadok óta a perzsa nemzet legszélső határára vetődve, a folytonos harcok által számuk nagyon leapadt. Nincsenek többen 8-9000 sátornál, melyekben, a nevezett völgyben s a határos hegységekben elszórva, nagy nyomorban élnek. Nagy részük Allahkuli kán által kényszerítve Khívába vándorolt át, s itt egy termékeny, az Oxus által vízzel gazdagon ellátott földterületet (Kökcseg) kapott lakhelyül. Jobban is éltek itt, de a régi, bérces haza utáni vágy visszahajtotta őket; s most itt mint új települők élnek ismét, de nem nagyon fényes helyzetben. Öltözetre, életmódra és jellemre nézve a dzsemsidik egyenlők a turkománokkal; rabló kalandozásaik szintoly félelmesek, csakhogy csekély számuk miatt ritkábbak. Most kánjaik (kettő van ilyen, Mehdi kán és Allahkuli kán) az afgánok hűbéresei, s a herati szerdár, amint mondják, ezért gazdagon megjutalmazza őket. Az afgánok már Doszt Mohammed kán idejében mindenáron a maguk részére iparkodtak a dzsemsidik fegyvereit megnyerni, részint, hogy a Murgab északi határán folytonos őrseregük legyen a majmeniek berohanásai ellen, részint, hogy a turkománok hatalmát, kiknek barátságát még Doszt Mohammed kán sem bírta magának a legnagyobb áldozatokkal sem biztosítani, egyensúlyozzák. Mehdi kán, az említett dzsemsidi főnök, azt mondják, hogy lényeges szolgálatokat tett Herat ostromlásánál, s ezért nemcsak az elhalt emírnek, hanem utódjának, a mostani Sir Ali kánnak is teljes kegyét megnyerte. Ez őt kiskorú fia gyámjává tette, kit Herat kormányzására hátrahagyott. Az afgán határnak Murgabig való kiterjesztése tehát nemigen valószínű, mert a dzsemsidik a herati szerdár fensőbbségét el nem ismerik, s azon pillanatban, midőn zsoldjuktól elesnek, nyílt ellenségként lépnek fel.
Mint mindenütt, itt is a karaván vámügyei tették az első s egyetlen nehézséget. Az egész úton azt hallottam, hogy a Murgab bal partján kezdődik Afganisztán, hol legalább a rabszolgavámot nem szedik. De nagyon csalódtunk. A dzsemsidik kánja, ki a kervánbasival személyesen alkudozott a díjak felett, az árukötegekért, állatokért és rabszolgákért még többet fizettetett magának, mint az előbbiek, s midőn díjszabályzata köztudomásra jutott, kétségbeesés szállt meg mindenkit, sőt némelyeknél vége-hossza nem volt a sírásnak. Még a hadzsiknak is minden szamár után két frank vámot kellett fizetniök, s ez mindeniknek, de különösen nekem nehezemre esett. A legjobban megjárta azonban egy indiai kereskedő, ki néhány teher ánizst vett Majmenében 30 tengért. A Heratig való szállítás 20 tengbe került, vámképpen fizetett eddig 11-et, s most még 30-at kívántak tőle, így csupán költségei 61 tengre rúgtak. Azon roppant terhek, melyek itt törvényes módon nehezednek a kereskedő vállaira, minden kereskedelmi forgalmat gátolnak; s a lakosok, uralkodók zsarnoksága miatt, gyakran a természetnek e vidéken vadon termő kincseit, melyeknek jövedelme háztartásuknak annyi szükségletét fedezné, nem értékesíthetik.
A dzsemsidik bérces hazájában három említésre méltó terményt találunk, melyek vadon teremnek, s bárki által gyűjthetők: 1. pisztácia; 2. buzgundzs, szintén a pisztáciafának gyümölcse, mely egy évben pisztáciát, a másikban festőfaként használható buzgundzsot terem (előbbinek batmanja fél, az utóbbié 6-8 frank); 3. terendzsebin, harmat alakú cukoranyag, melyet úgy szednek, mint a mannát; íze nem rossz, s Heratban és Perzsiában cukorgyártásra használják. A Badghiz (szóról szóra fordítva: "ahol a szél ered") hegység gazdagon adja az említett cikkeket, melyeket a lakosok össze is szednek; de a kereskedő a roppant vámok miatt csak igen keveset adhatván értük, az ínség által alig enyhül. A dzsemsidi nők pamutból s kecskeszőrből különféle szöveteket készítenek, főképp egy nemét a posztónak, mely sálnak neveztetik, s Perzsiában jó áron kél el.
Négy napot töltöttünk a Murgab partján, az említett romok közelében. Órákig eljártam e tiszta, zöld vizű folyam partjain, az egyes csoportokban elszórt sátrakat meglátogatni, melyek nyomorultul s elzüllötten néztek ki, s ócska nemezrongyokkal voltak befödve. Hiába kínáltam üvegklárisaimat, áldást és nefeszt, az embereknek csak kenyér kellett, s ily fényűző cikkekre nem vágyódtak. A vallás sem áll itt nagy tekintélyben; hogy hadzsi és dervis voltam, nem nagy hasznomra lehetett, s azon nagyobb kirándulást, melyet Marcsahba akartam tenni, abba kelle hagynom. Itt, amint mondják, münárokkal (tornyokkal s oszlopokkal) ellátott (talán a párszik korából való) kőromok vannak. E hírt nem tartottam egészen hitelesnek, mert különben az angolok, kik Heratot s vidékét eléggé ismerték, említést tettek volna róluk; s azért, e bizonytalan hír miatt nem akartam magamat veszélynek kietenni.
Bala-Murgabtól Heratig az utat lóháton négy napra teszik, tevén ezen bérces vidéken kétannyira, s nekünk, kiknek tevéi nagyon meg valának terhelve, még többet kellett számítanunk. Két magas, a Murgabtól délre látható hegycsúcsot két nap múlva szándékoztunk elérni. Mindkettőt derbendnek, azaz szorosnak hívják; s mindkettő magasabb, szűkebb és még könnyebben védelmezhető, mint az, mely a Murgab jobb partján Majmenébe visz. Minél tovább halad az ember, annál vadregényesebb lesz a természet. Az első derbendet alkotó magas sziklatömegek tetején régi várromok vannak, melyekről tarkábbnál tarkább regéket beszélnek. Tovább, a második derbendnél, közel a Murgab partjaihoz egy régi kéjpalota romjai láthatók. A híres Hüszejn Mirza szultánnak volt ez nyári lakása, ki itt egy Pul-Taban nevű kőhidat építtetett, melynek nyomai még most is észrevehetők. Közép-Ázsia ezen legműveltebb uralkodójának korában az egész vidék virágzott, s a Murgab partján több ily kéjpalota állt.
Túlhaladván a második szoroson, elhagytuk a Murgabot, s utunk jobbra kanyarodott, nyugati irányban, egy emelkedett síkságra, mely tőszomszédja sivatag azon részének, hol a szalorok laknak. Itt kezdődik a magas Telkguzár-hegy, melyen öt órát tartott átkelésünk. Éjfél felé egy Mogor nevű helyen állapodtunk meg, s innen másnap reggel az egykori város és vár, Kale No romjaihoz értünk, melyek körül néhány, még a dzsemsidikénél is nyomorultabb külsejű hazáre sátor állt. Kale No, amint hallám, még ötven év előtt virágzó város volt, s a Perzsiából Bokkharába menő karavánoknak rakhelyül szolgált. A hazárék, akkori birtokosai, azonban elbízták magukat. Herat kormányzására igényeket kezdtek támasztani, s ezen utóbbi város ellen viselt harcok által tönkrejutottak. A perzsákat is ellenségeikké tették, mert Khoraszánban rabló kalandjaikban a turkommánokkal versenyeztek. Akkor Kale No az volt a rabszolgakereskedésre nézve, ami most Merv.
Az itt található hazárék az iráni elemmel való összevegyülésük folytán nem őrizték meg a mongol jelleget oly tisztán mint a Kabul vidékén lakó rokonaik, s nagyobbrészt szunniták, míg ezek a síitákhoz tartoznak. Ha jól értesültem, az északi hazárék a déliektől csak Nádir korában váltak el; s a körülöttük lakók által kényszerítve tértek át a szunniták szektájához. Amint beszélik, a hazárékat(5) mongolországi őslakhelyükből Dzsingisz kán hozta Közép-Ázsia déli részébe, és II. Abbasz sah befolyása által tértek a síizmusra. Feltűnő, hogy anyanyelvüket a perzsával cserélték fel, mely még az általuk most lakott vidéken sem általánosan uralkodó; s csak egy kis részük, mely közel Herathoz, a hegységekben elszigetelve él, s évszázadok óta szénégetéssel foglalkozik, beszéli a mongol nyelvnek egyik szójárását. magukat, valamint lakhelyüket is Gobinak nevezik.
Baba khánnak, a Kale No-i hazárék fejének, szegénysége és gyengesége miatt a csak két napi távolságra fekvő Heratnak legalább fensőbbségét kellene elismernie. De ő is független fejedelemnek tekinti s akarja magát tekintetni, s alig telepedett le karavánunk a romok mellett, személyesen eljött vámot követelni. Új vita s veszekedés. A kervánbasi követet akart küldeni Heratba panasszal; a fenyegetés használt, s a vám helyett megelégedtek egy borsos kamcsin puluval, de az istentelen kán szintén nem feledkezett meg még a hadzsikról sem, s ismét két frankot kellett szamaramért fizetnem. A kereskedők sok pisztáciát s bereket vásároltak; ez utóbbi könnyű posztószövet, melynek készítésében a hazáre nők kitűnők, s mely egész északi Perzsiában s Afganisztánban egy csekmen nevű felsőruha készítésére használtatik.
Kale noból ismét magas hegyeken át vezetett utunk Herat felé. Az egész út csak húsz mérföld, de nagyon fáradságos, és négy egész napig tartott, míg megtettük. Első nap Alvar falunál állapodtunk meg, közel egy hajdani rablóvár romjaihoz, melyben Sir Ali Hezáre tanyázott volt. Másnap az örök hóval borított Szerábend-hegycsúcson keltünk át, melyen, dacára a roppant tüzeknek, melyeket minduntalan raktunk, majd megfagytunk. harmad nap az út lefelé hajlott, s koronként igen veszélyes helyeken vezetett keresztül; mert gyakran csak egy lábnyi széles ösvény futott végig a meredek partján, s egyetlen tévesztett lépés embert és tevét menthetetlenül elveszthetett volna. Szerencsésen leértünk a völgybe Szercsesméhez, hol egy nagy patak veszi forrását, mely Herat északi részét benedvesítvén, a Her-i Rudba ömlik. Negyedik nap végre a Herathoz tartozó s ettől négy mérföldnyire eső Kerrukhba értünk.
Midőn a karaván tavaszkor Bokharába indult, Heratot még Doszt Mohammed kán ostromolta. Hat hónap telt el azóta; a város bevételéről, kirablásáról s elpusztításáról való hírt már rég meghallottuk, s az olvasó képzelheti, mint vágytak már a heratiak családjukat, barátaikat, házukat viszontlátni. Mindazonáltal egy napot kellett itt várnunk, míg a vámos, ki már reggel meglepett elbizakodott, követelő afgánias föllépésével, minden megérkezettől és a hozottakról pontos lajstromot készített. Én Afganisztánt félig-meddig organizált országnak képzeltem, melyben a nyugatias elemekkel való régibb érintkezésnél fogva legalább némi rendet és humanitást lehet találni. Sőt azt hittem, nemsokára vége lesz szenvedéseimnek s tettetett szerepemnek. Fájdalom, csalódtam. Az első afgán hivatalnok, kit megláttam, a közép-ázsiai államok kegyetlen barbárságát a magáéval elhomályosította; s ami borzasztókat az afgán vámkutatásokról beszélni hallottam, mindazt szelídnek találtam a valósággal szemben.
Azon árukötegek, melyeket tulajdonosaik nem akartak megnyitni, őrizet alatt a városba vitettek, az utazók málhájára darabonként fölíratott s megvizsgáltatott, s a hűvös idő dacára mindenikünknek le kellett vetkőznünk, s ingen, gatyán és felsőruhán kívül minden más öltönydarabot vám alá esőnek nyilvánítottak. legrosszabbul bánt e brutális vámszedő a hadzsikkal, még apró áruik csekély készletét sem kímélte, és ami hallatlan volt eddig, öt kránt rótt fejenkint a szamarakra, melyekért eddig már oly sokat kellett fizetnünk, s melyek egészben alig értek húsz-huszonöt kránt. Sokkal, kik oly szegények voltak, hogy nem bírtak fizetni, eladatta állataikat. E gyalázatos eljárás engem is nagyon megviselt, mert majd mindenemből kifosztott.
Karavánunk, miután a Bokharából idáig vezető úton, mely húsz-huszonöt nap alatt megtehető, hat hétnél tovább időzött, másnap reggel volt Heratba bevonulandó. Mennyire kedvezőtlen ez az út a kereskedelemre nézve, esetenként már említettem; most azonban egy táblába foglalva akarom összeállítani azon díjakat, melyeket tengekben rabszolgákért, árukért és állatokért a különböző helyeken fizetnünk kellett.

Fizettünk tengekben (a 35 krajcár osztrák értékben)

A hely neve	Árukötegekért	Tevékért	Lovakért	Szamarakért	Rabszolgákért
Kerki	20	5	3	1	22
Andkhuj	26	5	3	2	20
Majmene	28	5	3	1	25
Almar	-	3	2	-	-
Fehmgüzár	1	3	2	1	1
Kale Veli	-	5	3	1	5
Murgab	30	5	3	2	15
Kale No	-	5	-	2	-
Kerrukh	-	15	10	5	-
Összeg	105	51	32	15	88

Számítsuk ehhez még, hogy Heratban húsz percentet vesznek a pénzből, s bárki fogalmat szerezhet magának azon árakról, melyeken a kereskedőnek portékáit adnia kell, ha jutalmat akar fáradságáért.
Estefelé, mikor a fosztogatásnak vége lett, megjelent még a kerrukhi kormányzó, ki őrnagyi ranggal van fölruházva, kamcsun puluját követelni. Meglehetősen szigorú volt, de valódi katonás tartása s nyakig begombolt egyenruhája, mint az első tárgy, mely oly sok idő után ismét az európai életre emlékeztetett, leírhatatlanul kellemes hatást gyakorolt reám. Bator khán - ez volt a neve - bámulatommal együtt idegen vonásaimat is észrevette, tudakozódott utánam a kervánbasinál, aztán magához közel ültetett, s különös előzékenységgel és kitüntetéssel bánt velem. Beszélgetés közben, melyet minduntalan Bokharára vitt át, többször titokban felém nevetett, mintha küldetésem (mert azt hitte, ebben járok) sikerültéhez akarna szerencsét kívánni, s ámbár én állhatatosan folytattam a tettetést, búcsúzáskor mégis kezét nyújtotta, hogy angol módra megrázza az enyimet; de én megelőztem őt, fölemeltem kezemet, és fátihát akartam rá adni, erre ő nevetve eltávozott.

1) Teheránba érkeztemkor Iszmail efendi barátom, akkori megbízottja a portának a perzsa udvarnál, beszélte, hogy érkezésem előtt egy hónappal egy majmenei molla ment itt keresztül, kinek személyleírása egészen megegyezett holtnak hitt molláméval, s ki a követségnél emlegetett is engem, mint volt tanítványát. Khalmurád tehát nem halt meg, és szerencsés sorsomnak köszönhettem, hogy nem találkoztunk.
2) Közép-Ázsiában szokás a kísérő csapatnak borravalót, ostorpénzt adni; s e jüzbasit jogosította kánja, hogy minden átmenőtől, anélkül, hogy neki kísérőül vagy oltalmul szolgált volna, vámot vehet; ebben állt minden jövedelme.
3) A Murgab a keleti magas hegységekben ered, melyeket Ghurnak neveznek, s északnyugatnak folyik Marcsah és Pendzsdeh mellett, míg végre Merv homoksivatagjában elvész. Azt mondják, hajdan az Oxussal egyesült, de ez lehetetlen, mert öröktől fogva rohanós hegyi folyó volt, mely homokos lapályon sohasem folyhatott messzire.
4) Másoktól ismét azt hallottam, hogy csak a várat hívják Bal-Murgabnak. Jelentékeny helynek kellett lennie, mert a falakon belül s a környéken levő temérdek romból elmúl kultúrára lehet következtetni.
5) Perzsiában berbereknek nevezik őket, s ez a szó tulajdonképpen egy városnak, Sehr-i Berbernek a neve, mely valaha Kabul és Herat közt a hegységekben volt, s melynek nagyságáról s pompájáról csodákat beszélnek. Burnes kabulról írt könyvében így szól: the remains of this imperial city of the same name (Berber) are still to be seen.

Folytatás