Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nyolcadik fejezet

Karatepe és utazásom a Kaspi-tengeren át a turkomán partvidékre

Núrullah, tekintélyes afgán, kivel már Száriban ismerkedtem meg, midőn Karatepébe érkeztünk, házába vezetett, s miután vonakodtam minden társamtól külön lenni, Hadzsi Bilált is meghívta, s nem nyugodott, míg vendégszeretetét el nem fogadtam. Eleinte nem tudtam, mi az oka e készségnek a jóltevésben, csak később vetem észre, hogy hallott a teheráni követtel való ismeretségemről, s szívességét ajánlólevéllel akarta megjutalmaztatni, melyet megígértem, s meg is adtam neki.
Alig telepedtem meg szállásán, a szoba megtelt látogatókkal, kik sorba leguggoltak a fal mellett, nagy szemekkel komolyan rám bámultak, aztán így képzett ítéletüket egymásnak elmondták, sőt későbben hangosan is nyilvánították utazásom fölötti véleményüket. "Nem dervis - mondták a legtöbben -, legkevésbé hasonlít ehhez, mert szegényes ruhái igen nagy ellentétben állnak vonásaival és arca bőrével. Amint a hadzsik mondták, rokona a követnek, ki szultánunktól (e szónál mindnyájan felkeltek) küldve Teheránban székel, és Allah tudja, mit kereshet ily magas származású ember a turkománok közt Kínában s Bokharában."
Elbámultam ezen emberek szemtelenségén, kik az első lépésnél mindjárt le akartak álarcozni. De azért tovább játszottam a keletit, mély, ájtatos gondolatokba merülve ültem, s úgy tettem, mintha mit sem hallottam volna. Látva, hogy nem akarok részt venni a társalgásban, Hadzsi Bilálhoz fordultak, ki elmondta nekik, hogy én csakugyan efendi, a nagy szultán hivatalnoka voltam, de isteni lélek szállván meg, visszavonultam a csalárd világtól, s most zijárettel (zarándoklás a szentek sírjához) töltöm éltemet. Sokan fejüket csóválták, de többé nem lehetett e tárgyat érinteniök, mert a valódi muzulmánnak nem szabad soha kételkednie, ha ilhámról, azaz isteni lelkesülésről hall; s habár a szóló úgy, mint a hallgatók teljesen meg vannak győződve, hogy az egész hazugság, ezeknek mégis "Masallah! Masallah!" kiáltással kell bámulatukat kifejezniök.
Különben ezen első jelenetből beláthattam, hogy ámbár perzsa földön, mégis Közép-Ázsia határán voltam; mert midőn e csekély számú szunniták bizalmatlan kutatózását láttam, amit egész Perzsiában sohasem tapasztaltam, elképzelhettem magamnak mi vár még rám ezen faj ősi fészkében. Csak két, bámulással és kérdezősködéssel eltelt óra után távoztak a vendégek; erre teát készítettünk magunknak, s nyugodni mentünk.
Épp aludni akartam, midőn egy turkomán ruhába öltözött ember, kit a családhoz tartozónak hittem, hozzám közelített, s nagy bizalmasan elkezdte beszélni, hogy ő már tizenöt éve jár Khívába kereskedelmi ügyekben, és ámbár ő maga Kandahárba való, mégis a turkománokat, özbegeket és bokhariakat jól ismeri, s ha akarom, utazzunk együtt a nagy sivatagon keresztül, és legyünk barátok. "Kkullu múminína ikhvatun" (minden hívők testvérek) - feleltem neki, s megköszöntem barátságát azon megjegyzéssel, hogy én mint dervis nagyon szeretem társaimat, kikkel már régóta együtt utazom. Ő még tovább akart beszélni, de látván, hogy nagyon szeretnék aludni, eltávozott, s én csakhamar el is aludtam.
Másnap hallottam Núrullahtól, hogy az tirjáki, azaz ópiumfaló, s emellett nagyon vásott fickó, kit lehetőleg kerüljek. Ugyanekkor figyelmeztetett, hogy itt, Karatepében két hónapra lássuk el magunkat élelmiszerekkel, azaz liszttel s rizzsel, mert a turkománok maguk is ide járnak azt vásárolni, s azért legalább Khíváig lássuk el magunkat kenyérrel. Hadzsi Bilált bíztam meg evvel, azalatt a falu közepén levő fekete dombra (törökül Karatepe) mentem; ettől vette nevét a falu, melynek egyik oldalát perzsák, a másikat 125-150 afgán család lakja.
Ez az afgán gyarmat, amint mondják, e század elején sokkal nagyobb volt; Nádir sah, az utolsó ázsiai világostromló által alapíttatott, ki mint tudva van, afgánokkal és turkománokkal vitte végbe legnagyobb hőstetteit. Még megmutatták azt a helyet a dombon, melyen ő ült, midőn szemlét tartott azon vad lovasok ezrei felett, kik a nagy sivatag legtávolabbi részeiről, jó lovakkal és vérszomjas szablyákkal zászlai alá sereglettek. Nádir ily alkalommal mindig igen víg volt, és Karatepe ünnepelt. Mi volt célja e szunnita gyarmat alapításának, titok nekem, de létezésének hasznát mindjárt beláttam, mert az afgánok a turkománokkal való alkudozásokra használtatnak, s nélkülük nem egy perzsa hónapokig nyöghetne a turkománok bilincseiben, anélkül hogy megválthatnák. Ugyane foglalkozást űzik Perzsia keleti szélén a khafi, dzsami és bakhirzi szunniták; de ezeknek a tekkékkel van dolguk, kik sokkal veszedelmesebbek a jomutoknál.
A fekete domb tetejéről vethettem először tekintetemet a Kaspi-tengerre. Nem a sík tenger, csak egy kis része látható innen, melyet az Asuránál végződő hosszú földnyelv fedez, és a mely Holt-tengernek neveztetik. A földnyelv a távolból hosszú keskeny, egyes magas fákkal benőtt vonalnak látszik a tengerben, melyet a szem messze követhet. A puszta tengerpart látása nem volt képes föllelkesíteni, égtem a vágytól a keleti partokat láthatni, és viszasiettem lakásomba, hogy megtudjam, mennyire haladtak már előkészületeink a turkomán sivatagba való áthajózásra, melyekről Núrullah ígérkezett gondoskodni.
Tegnap este azt mondák, hogy egy afgán naszád, mely az oroszok számára élelmiszereket visz, fejenkint egy kránért el akar vinni Asurába, innen turkománokkal három-négy óra alatt Gömüstepébe érhetünk; Asurában lakik Khidr khán, orosz szolgálatban levő turkomán főnök, ki szegény hadzsiknak alamizsnát szokott adni, s kit meg is látogathatunk. Nagyon megörültünk e híreknek, s ráálltunk az alkura. Elcsodálkoztam tehát, mikor meghallottam, hogy ez az afgán kész az indulásra, s el is akarja vinni a hadzsikat, kivéve engemet, kit a szultán titkos küldöttjeként tartván, attól fél, elveszti az oroszoknál kenyerét, ha ily embert vesz fel hajójára. E hír kellemetlenül lepett meg, de aztán nagy örömömre szolgált, midőn társaim kinyilatkoztatták, hogy azon esetre, ha engem nem akar elvinni, ők sem mennek vele, inkább más alkalomra várnak. Ezt különös fontoskodó hangon beszélte el nekem az ópiumszívó Emír Mehemmed, de aztán az afgán - kit Ana khánnak hívtak - maga jött el, kifejezte sajnálatát, hallgatást ígért, s ajánlólevelet kért Hajdar efendihez. Tanácsosnak tartottam egy szót sem ejteni, mely aggodalmait elűzni akarni látszanék; jóízűt nevettem azon, ami eszembe jutott volt, megígértem, hogy Núrullahnál fogok számára néhány sort hagyni Teheránba, s ezt meg is tettem.
A titokszerűség és kétely fátyolát, mely egyéniségemet fedte, sohasem volt szabad teljesen föllebbentenem, mert a keleti, különösen az iszlamita, hazugságban és csalárdságban növekedve, mindig ellenkezőjét szokta hinni annak, amit valaki szilárdan s tévesen állít, s a legcsekélyebb óvás részemről csak megerősítette volna gyanújukat. Nem volt többé szó a dologról, s még aznap este megtudtuk, hogy egy turkomán, ki egyenesen Gömüstüpébe akar hajózni, kész valamennyi hadzsit csupa jószántából ingyen átszállítani, csak gyűljünk össze jókor reggel a tengerparton, hogy a netaláni kedvező szelet mindjárt felhasználhassuk. Én, Hadzsi Bilál és Hadzsi Szálih, a kolduskaraván ismert triumvirátusa, rögtön felkerestük a turkománt, kit Jakubnak hívtak.
Fiatal ember volt, végtelen merész tekintettel, mindnyájunkat megölelt, és késznek nyilatkozott még egy napot várni, hogy minden szükséges élelmiszert bevásárolhassunk. Egyelőre áldást vett Hadzsi Biláltól és Hadzsi Szálihtól, s már felkeltünk, hogy elmenjünk, midőn engem félrehívott, s kért, maradjak nála néhány percig. Maradtam. Erre némi félénkséggel elbeszélte, hogy jó idő óta szerencsétlen, viszonzatlan szerelmet táplál lelkében egy saját törzséből való leány iránt; s egy zsidó, egy igen ügyes varázsló, ki e pillanatban éppen Karatepében tartózkodik, megígérte, hogy elkészíti neki a hatályos nuszkhát (talizmánt), ha harminc csepp friss, Mekkából hozott rózsaolajat szerez, mert az a varázsformula megírásához okvetetlen szükséges. "Tudjuk - folytatta Jakub -, hogy a hadzsik rózsaolajat s más jó illatú dolgokat szoktak a szent városból magukkal hozni, s minthogy te a legifjabb vagy a karaván főnökei között, hozzád fordultam, s remélem, teljesíteni fogod kérésemet." Én nem annyira a puszták fiának babonaságát , mint inkább azon bizalmát bámultam, mellyel a ravasz izraelita szavaiban hitt, s minthogy társaim csakugyan hoztak volt magukkal rózsaolajat, kívánata csakhamar teljesítve volt, mi a jó fiúnak igazán gyermekes örömére vált.
Harmadnapra korán reggel mindnyájan összegyűltünk a tengerparton. Most már koldustarisznyán kívül liszteszsákja is volt mindenkinek, s jó ideig tartott, míg a ladik (itt "tejmil"), mely nagyobbrészt fából állt, mindnyájunkat a naszádra hordott, mely a partvíz csekélysége miatt kénytelen volt körülbelül egy angol mérföldnyire a parttól megállapodni. A hajóra szállás módját sohsem fogom feledni. A keskeny, kivájt fatörzs, tarkán rakva emberekkel, liszteszsákokkal s más árukkal, minden pillanatban felfordulással fenyegetett, és szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy végre mindnyájan szárazon érhettünk hajóra. A turkománoknak háromféle vízi járművük van: 1. keszeboj, árboccal, egy nagy s egy kis vitorlával, melyet többnyire teherszállításoknál használnak; 2. kajuk, egy vitorlával, melyet gyors hajózásra használnak rabló kirándulásaiknál, és 3. a már említett tejmil, a ladik. A hajó, melyet Jakub felajánlott, keszeboj volt: Csereken-szigetről maftaolajat, szurkot és sót szállított volt a perzsa partra, s kevés terménnyel rakva tért haza.
A hajó nyílt szerkezeténél fogva nem volt különbség a helyekben, mindenki oda ült, ahol először kényelmes helyet talált, de Jakub figyelmeztetett, hogy ez gátolja őt mozgásaiban. Ki-ki fölvette tehát ismét holmiját és élelmiszereit, s két sorban szorosan egymás mellé kellett helyezkednünk, mint a besózott heringeknek, úgyhogy a hajó közepe neki s két segédjének az ide-oda futkozásra szabadon maradjon. Helyzetünk, el lehet gondolni, nem volt a legkellemesebb; nappal még megjárta, de éjjel borzasztó volt, mikor az álom az egyenesen ülőket ide s tova hajigálta, s az embernek gyakran órák hosszat kellett egy hortyogó hadzsi terhét viselnie. Néha jobbrul s balrul két alvó is borult rám egyszerre, s ámbár ez roppantul gyötört, nem volt szabad őket felkeltenem, mert ezt nagy bűnnek tartják.
1863. április 10-én kedvező nyugati szél dagasztotta vitorláinkat, s nyílgyorsasággal hajtotta a kis hajót. Baloldalt a hosszú földnyelv nyúl a tengerbe, jobbról a sűrűn benőtt, tengerig nyúló hegység, melyen a legnagyobb perzsa király, Abbasz sah által épített mulatókastély, Esref emelkedik. Argonauta-menetünk kellemeit növelte még a gyönyörű tavaszi idő, s dacára szorult helyzetemnek, nagyon jól éreztem magamat. Meggondolhattam volna, hogy ma hagytam el a perzsa partot, az utolsó pontot, hol még időm lett volna megbánnom tettemet, de nem! Ez eszembe sem jutott. Szilárdan meg voltam győződve, hogy útitársaim, kiknek vad külseje először megijesztett, híven ragaszkodnak hozzám, s társaságukban szembe szállhatok a legnagyobb veszéllyel.
Estefelé szélcsend állt be; közel a parthoz horgonyt vetettünk, s megengedték, hogy a hajó tűzhelyén egymás után megfőzzük teánkat. Nekem pár darab cukrom volt övemben elrejtve, meghívtam tehát Jakubot, s megkínáltam egy csésze édes teával. Hadzsi Szálih és Szultán Mahmud szintén velünk tartottak; a fiatal turkománnak megeredt a nyelve, s elkezdett az alamánról - így hívják a turkománok rabló kirohanásaikat, melyek beszélgetésüknek kedvenc tárgyát teszik - mesélni. Különben is tüzes szemének csillogása vetélkedett a csillagok ragyogásával, mikor nekihevült; nagyon is rajta volt, hogy a szunnita molláknál, aminőknek minket is tartottak, bőséges dicséretet arasson, midőn csatáiról beszélt, melyeket a síita eretnekekkel vívott, s előadta, hogy hányat ejtett már ő azok közül foglyul. Társaim csakhamar csendes álomba merültek körülöttünk, hanem én még sokáig hallgattam beszédét, s csak éjféltájban akart elhagyni. Távozása előtt még elbeszélte, hogy Núrullah megkérte, vezessen be engem vendégül Khandzsán sátorába, aki turkomán főnök, és hogy Núrullahnak igaza van, mert hogy én nem vagyok olyan, mint a többi hadzsi, s megérdemlem a megkülönböztetést. "Khandzsán - mondta Jakub - hatalmas törzsnek akszakálja (feje), s már atyja idejében sem bocsátottak át Gömüstepén dervist, hadzsit vagy más idegent anélkül, hogy az ő kenyeréből ne evett és vízéből ne ivott volna. Tégedet, aki a távol Rúmból (Törökország) jössz, bizonyára nagyon jól fogad majd, és te hálás léssz irántam."
Másnap reggel csak lassan folytathattuk utunkat a kedvezőtlen szél miatt, s mire Asura alá érkeztünk, már beesteledett. Asura az ázsiai orosz birtokoknak legszélső pontját képezi dél felé; huszonöt év óta végleg az oroszok kezébe került, vagy azon időtől fogva, mióta a turkomán kalózok merész alamánsajkáit kellőleg féken tudják tartani gőzöseikkel. Azelőtt a turkománok voltak itt az urak, s maga az "asura" (átellenben, sis-á-vis) név is turkomán származású; de azelőtt nem voltak állandó lakosai, hanem az akkoriban még gyakorta s szabadon űzött rablókalandok alkalmával állomásul szolgált. A mostani Asura kellemes benyomást tesz a Perzsia felől jövő utazóra. A földnyelv keleti végéhez közel épített házaknak száma ugyan csekély, de európai modoruk, mely szerint a kilátszó templom is épült, nem maradhatott szemeim előtt hatástalan. Kiváltképpen a hadi gőzösök emlékeztettek az európai életre; s milyen érzés volt az, midőn estefelé egy gőzöst láttam Gezből (Asztrabád kikötőhelyéből) oly büszkén tovasiklani Asura felé.
Az oroszok két nagy és egy kis hadi gőzöst tartanak itt állandóan; s ezen oltalom nélkül nemcsak az oda telepedett oroszok nem volnának biztonságban a turkománok támadásaitól, hanem az Asztrahánból jövő vitorlás hajóknak is kétséges volna sorsuk. Míg a kereskedő hajó a sík tengeren van, addig nincs mit félnie, de már a tengerparthoz közeledni nagy ritkán bátorkodik gőzös kísérete nélkül, melynek oltalmát visszament is kénytelen igénybe venni. Az itteni parancsnokság valóban nagy gonddal s nem csekély költséggel iparkodik a turkománok rabló vágyát fékezni, úgyhogy ez a baj már meglehetősen csökkent is, de teljes biztonságot eszközölni merőben lehetetlen; még azt sem lehet meggátolni, hogy számos szerencsétlen perzsát, sőt egyszer-másszor orosz matrózokat nem hurcoljanak el láncon Gömüsstepébe.
Éjjel-nappal szakadatlan cirkálnak az orosz hajók a turkomán vizeken, s minden turkomán naszádnak, mely a keleti part felől a déli, perzsa part felé akar indulni, el kell látva lennie útlevéllel (melyet 8, 10 sőt 15 aranyért szoktak egy évre kiszolgáltatni), s mindig elő kell azt mutatnia, valahányszor Asura mellett elevez; ilyenkor gondosan megmotozzák a járművet, vajon nem hord-e foglyokat, fegyvereket vagy más tiltott tárgyakat. Ezen intézkedés folytán sok turkomán kereskedő jármű be van jegyezve, s az ismeretlenek legnagyobbrészt titkos ösvényeken kalandoznak, de ha rájuk bukkannak az orosz cirkálók, irgalom nélkül elsüllyesztik - ha vonakodnának megadni magukat.
Míg egyfelől kellő szigorral jár el az orosz kormány, másfelől szépszerével, politikus úton-módon iparkodott egyik-másik törzset barátságos viszonyba fűzni, hogy aztán az egyiket a másik ellen felhasználhassa. Azon idő tájban, midőn én Asura felé utaztam, Khidr khán, a gzilikör törzsből, már harminc éve volt orosz szolgálatban, derjabegi (tengernagy) címmel, s mintegy 40 arany rendes havidíjjal, s ebből ő 10 aranyat mirzájának (irnokának) fizetett. Khidr khán még folyton sátor alatt lakott a félig európai gyarmatban, s hivatalos kötelessége abból állott, hogy befolyása által, mellyel a turkománok között bírt, iparkodjék általában meggátolni rablókalandozásaikat, vagy legalább értesítse az oroszokat, ha efféle szándékot észrevesz, mivel ilyetén kémszolgálatra igen alkalmas volt törzsrokonai besúgásai segítségével, akiknek szeme előtt történnek a készülődések. De nem felelt meg szolgálatának. Tehetett volna Khidr jó szolgálatokat, erről később meggyőződtem, hanem a hajdani buzgó muzulmán korán ismerkedett a nemes vudkival (orosz pálinkával), s oly mértékben élvezte, hogy éjjel-nappal részeg volt; fiai pedig, akiknek Gömüstepében helyettesíteniök kellett volna őt, a karakcsikkal (rablókkal) cimboráltak, s világért se tudósították volna az oroszokat valami rablás tervéről.
A mi Jakubunknak is volt - mint magától értethető - útlevele, melyet elő kellett mutatnia, s csak a hajó gondos megvizsgálása után engedték meg utunkat folytatnunk. Mivel már beesteledett, mikor Asura alá értünk, a hivatalnokok látogatása másnap reggelre maradt, s mi horgonyt vetettünk csekély távolságban a parttól. Útitársaim nagyon sajnálkoztak, hogy nem tehették tiszteletüket Khidr khánnak, ki nagy hírben állott, mint a dervisek és hadzsik pártfogója. Én pedig nagyon örültem tehát azon akadálynak, mely gátolta kiszállásunkat, s kellemetlen helyzetbe jutottam volna, hogy talán gyanút ébreszthetnek európai arcom vonásai Khidr khánban. Nagyon örültem tehát azon akadálynak, mely gátolta kiszállásunkat,s csak az az egy gondolat nyugtalanított, vajon nem találják-e felötlőnek az oroszok, akik holnap a hajót megvizsgálják, arcomnak európai vonásait és színét, melyek társaiméitől szembetűnőleg elütöttek. Attól nem tartottam, hogy az oroszok embertelenül fognak velem bánni, csak attól féltem, hogy felismernek, és majd le akarnak tervemről beszélni. Az is könnyen megeshetett, hogy későbben, ártatlan fecsegés által tudomást vesznek a turkománok inkognitómról, s ki tudja, mennyivel több váltságdíjon menekülhettem volna meg, mint Bloqueville, a súlyos rabszolgaságtól! Ezen elmélkedések komoly aggodalomba ejtettek, s nagyon fájlaltam, hogy a nyugati élet utolsó képét nem szemlélhettem igazi kedvteléssel.
A legfeszültebb kedélyállapotban ébredtem fel másnap reggel. Asurából kellemes harangszó hallatszott; társaim mondták, hogy ma a hitetleneknek vasárnapjuk és ünnepük van; de hogy melyik vasárnap az, azt nem tudtam. Közel voltunk egy hadihajóhoz, mely tele volt aggatva lobogókkal; nemsokára észrevettem, hogy egészen díszegyenruhás matrózok eveznek a part felé, s egy tiszt szintén teljes díszegyenruhában lépett be a csónakba, s a hajóra vitette magát. Mintegy tíz perc múlva előszólítottak, hogy jöjjünk közelebb, s ekkor megláttam, hogy a fedélzeten, közel a lépcső feljáratához, több szőke tiszt egybegyűlve várakozik. Szívem elkezdett hatalmasan dobogni; mind jobban, jobban közeledtünk, s én azon voltam, hogy amennyire lehet, olyan állást foglaljak, amelyben lehetőleg kikerüljem a szemtől szembe állást.
Sorsom úgy intézte, hogy csónakunk éppen azzal az oldalával közeledett a gőzöshöz, amelyen én ültem, s így a födélzeten egybegyűlt tisztek csak a nyakamat láthatták. Az ünnepnap miatt csak fölületesen tartották meg a vizsgálást, a tolmács néhány szót váltott Jakubbal, a tisztek a mi koldus társulatunkon mulattak, s beszédük közül e szavakat vehettem ki: "Szmotritye, kakoj bjeloj etot hadzsi! ("Nézzétek, milyen fehér ez a hadzsi!"). Ez az észrevétel bizonyosan az én, még nem eléggé elvadult bőrömet illette, hanem ennél az egynél nem is tettek több megjegyzést. Jakubot csakhamar elbocsátották, s kis idő múlva már az orosz hajók látkörén túl folytattuk utunkat. Én is fölemelkedtem görnyedt, félig alvó helyzetemből, s nagyot lélegzettem aggodalmaim elenyészte után.
Nemsokára erős nyugati szél keletkezett; mi azt hittük, hogy gyorsan kifeszítjük a vitorlákat, és sietünk a csak három órányira eső Gömüstepe felé, hanem Jakub egy távol fehér pontra szegezvén tekintetét, titkosan értekezett hajósembereivel, s csak akkor húzták fel a vitorlákat, midőn az a pont egészen eltűnt, s nyílsebességgel szeldeste hajónk a hullámokat kelet felé.(1) Mintegy félórányira Asurától több úszó tengeri jel mellett mentünk el, melyek vörösre festett dorongokból állottak. Jakub azt mondta nekem, hogy azokat az ingilizek tették oda az orosz vizek határjegyeiként, hogy az innenső rész a turkománoké, akiket mindenkor védeni fognának az ingilizek az oroszok támadásai ellen. Hogy ki kölcsönözte a puszták fiainak ezen messzeható politika eszméjét, az megfejthetetlen talány marad. Én ezen jegyeket nem ismerem, de még kevesebb tudomásom van Angolország rokonérzelmeiről Turkománia iránt.
Rövid óra múlva meglátszott a turkomán tengerpart, hosszú vonal alakjában, több domborodással; mi is azon irányt követtük, melyet több előttünk haladott hajó jelölt ki. Nemsokára összevonták a vitorlákat, mivel a hajózható víznek végét értük, s körülbelül másfél mérföldnyire a Görgen torkolata előtt voltunk, melynek mind a két partján terül el Gömüstepe tábor, száz meg száz sűrűn egymás mellé helyezett, óriás méhkas alakjában.
Mint Karatepe előtt, itt szintén lehetetlen a legkisebb járművekkel is, a víz sekélysége miatt, a parthoz közeledni vagy a Görgen-folyamba behatni, amely pedig meglehetősen mély, s rendesen elegendő vize szokott lenni. Várakoznunk kellett tehát, amíg Jakub megérkezésünket jelentette, s több tejmilt küldött átszállításunkra. Egy idő múlva jött is hozzánk három ilyen fölötte sajátságos naszád, melyeknek több kerülőt kellett tenniök, míg kiszállásunkat eszközölhették. Én és Hadzsi Bilál utolsóknak maradtunk, s nagyon megörültem, midőn a partra kiérkezve azt hallottam, hogy Khandzsán, a jó Jakub által értesítve, azonnal odasietett. Néhány lépésnyi távolban mutatták nekem, amint épen aszr-namazijával, vagyis déli imájával foglalkozott, s ezen helyzetben közeledtem hozzá.

1) Később megtudtuk, hogy az egy Khodzsa Nefeszből való alamán volt, amely érkezésünkről hírt vevén, leskelődött ránk, hogy a hadzsikat kifossza; rabszolgául vinni őket nem engedte a rablók vallásos érzülete.

 

Kilencedik fejezet

Élményem Gömüstepében, a jomut turkománok fő fészkében

Khandzsán, elvégezvén imáját, felemelkedett, s én szép karcsú termetű, magas embert láttam magam előtt; mintegy negyven éves lehetett, hosszú szakálla leért a mellére; öltözéke fölötte szerény volt. Tüstént felém sietett, megölelt, s nevemen szólítva nyájassággal üdvözölt. Ugyanezt tette Hadzsi Bilállal és Hadzsi Szálihval is, s midőn a karaván már talpon volt, úti málháival felrakodva, mi is csatlakoztunk hozzá, s elindultunk a sátrak felé. Érkezésünk híre itt már általánosan el volt terjedve, s természetesen túlzottan fölcsigázta karavánunk számát a hír ; nők, gyermekek s kutyák tarka vegyületében siettek ki a sátrakból az érkező zarándokokat meglátni, s mint a mollák állítják, ölelés által részesülni az isteni malasztban, s a búcsújárás érdemeiben részt vehetni. A közép-ázsiai életből általam legelőször látott s tehát reám nézve egészen új kép annyira meglepett, hogy azt sem tudtam, a sajátságosan alkotott nemezsátrakat szemléljem-e, vagy a bokáig érő vörös selyeminges asszonyokat bámuljam, vagy pedig a felém nyújtott sok kezet elégítsem ki.
Sajátságos volt azt látni, mint törekedtek ifjak és vének, minden nemi és családi különbség nélkül, a hadzsikat érinteni, akiken még rajtuk volt a Mekkából és Medinából hozott szent por, s nem kevéssé voltam megilletődve, midőn a legbájosabb fiatal asszonyok, sőt leányok is ölelésemre sietek. Fáradtan s ezen vallásos vendégszerető megtiszteltetések által egészen kimerülve érkeztünk a fő isán (pap) sátora elé. Itt összpontosult kis karavánunk, s a legérdekesebb látvány fejlődött itt ki, melynek valaha szemlélője voltam. A vendégek elszállásolásához akartak fogni. Egész bámulásra ragadott azon buzgó törekvés, mint iparkodott minden ember a szegény idegenek közül vagy egyet megvendégelhetni; hallottam ugyan már hírét a nomádok vendégszeretetének, hanem ily mértékben mégse tudtam volna azt soha képzelni. Az asszonyok már elkezdtek veszekedni, hanem Khandzsán rendet csinált olyan formán, hogy a zarándokokat mind elosztotta, engem pedig és Hadzsi Bilált, a hozzánk tartozókkal együtt, mint saját vendégeit a maga ovájába (sátrába) vitt.(1) Minthogy Gömüstepe legvégén lakott, végig kellett ballagnunk az egész táboron, mely a Görgen(2) két partján nyúlik el, s szorosan egymás mellé helyezett sátrakból áll.
Már közelgett az alkonyat, midőn fáradtan megérkeztünk azon édes reményben, hogy most majd kissé kipihenhetjük magunkat. De fájdalom - megcsal reményünk! A nekünk szánt sátor ott volt ugyan, alig pár lépésnyire a nevezett folyamtól, de alig vettük birtokunkba a kellő szertartással - kétszer körül kerültük, s egyet köptünk mind a négy szegletén -, csakhamar megtelt lakásunk látogatókkal, kik aztán késő éjig nálunk maradtak , száz meg száz különféle udvarias kérdéssel terheltek, elannyira, hogy még Hadzsi Bilál, ez a telivér keleti ember is kezdte türelmét veszteni. Este Khandzsán tizenkét éves fia, Baba Dzsan(3) elhozta vacsoránkat, mely főtt halból és aludttejből állott, s nagy fatálban hordták fel. Egy nehéz láncra vert perzsa rabszolga egészen közel hozta hozzánk a tálat, ahol aztán Baba Dzsan tette elénk; maga atyja mellé ült le, csekély távolságban, s mind a ketten őszinte kedvteléssel nézték, milyen hatalmas étvággyal estünk neki az eledelnek. Étkezés után imádkoztunk. Hadzsi Bilál fölemelte a kezét, és minden jelenlévő akként cselekedett, s midőn befejezésül szakállát megfogta, ezt mondta: "Biszmillah Allah Akbar", hasonlóképpen megsimogatta mindenki a szakállát, s szerencsét kívánt Khandzsánnak vendégeihez.
Április 13-ám ébredtem legelőször turkomán sátorban, melyet a jomutoknál csatmának, a többi vidékeken aladzsának neveznek. Az édes álom s a könnyű épület, mely alatt voltam, egészen fölfrissítettek és megkönnyítettek, s az újdonság ingere annyira gyönyörködtetett, hogy örömöm határtalannak tetszett. Hadzsi Bilál észrevette, s felszólított, menjek vele sétálni, és amint kissé távol voltunk a csatmáktól, figyelmeztetett, hogy már nagyon itt volna az ideje efendi rangomtól egészen megválni, s testestül-lelkestül dervissé lenni. "Bizonyára észrevetted már eddig - mondta jó útitársam -, hogy nemcsak én egyedül, hanem valamennyi kollégánk, a fiatalok úgy, mint az öregek, fátihát (áldást) osztogattunk az emberekre; ehhez mármost neked is hozzá kell fognod. Jól tudom, hogy ez Rúmban nincs szokásban; hanem itt kívánni fogják az emberek, és nagyon meg fognak benne ütközni, hogy dervisnek adod ki magadat, és nem teljesíted tökéletesen a dervis szerepet. Az áldás formáját ismered, vágj hozzá áhítatos, jámbor arcot, és osszad a fátihát; nefeszt (szent leheletet) is osztogathatsz, ha betegekhez hívnak, és ne feledd soha azonnal kinyújtani kezedet, mert jól tudják az emberek, hogy mi dervisek, efféle szent mesterségből élünk, s mindig kész is náluk egy kis adomány." Hadzsi Bilál bocsánatot kért, hogy bátorságot vett magának engemet oktatni; de - úgymond - csak saját javaimért tette, s hozzáfűzte, hogy bizonyára hallottam azon utazó történetét, aki az egyszeműek országába jövén, az egyenlőség kedvéért, egyik szemét mindig behunyva tartotta.
Én szíves köszönettel fogadtam tanácsadásait, ő pedig azt is elmondta, hogy Khandzsán sok más turkománnal különös figyelemmel kérdezősködött felőlem, és hogy nagyon sok fáradsággal s bajlódással tudta őket arról meggyőzni, hogy a legkisebb hivatalos jellemmel sem bír utazásom. A turkománok ugyanis azon hitben valának, hogy valami oroszellenes küldetésben utazom Khívába és Bokharába a szultán megbízásából; nem is akarta egészen megingatni ezen hitüket, mert jól tudta, hogy a szultánt nagy tiszteletben tartják, s ennélfogva engem a annál jobban megbecsülnek. Mindamellett rendkívül figyelnem kellett, hogy dervis minőségemről soha egy pillanatig se feledkezzem meg, mert a talányszerű bizonytalanság ezen embereknek legjobban van ínyére.
Nemsokára ezután visszamentünk lakásunkba, hol már várt ránk a házigazda sok barátjával és rokonával. Feleségét és éltes anyját bemutatta, hogy áldásunkat kinyerjék; később legközelebbi rokonaival ismerkedtünk meg, és miután mindegyiket megáldottuk, Khandzsán figyelmeztetett, hogy turkomán szokás szerint a vendég a család legkedvesebb tagjának tekintik, s most már nemcsak az ő törzse, hanem valamennyi jomut között akadály nélkül járhatunk, és ha valaki merészelné az ő vendégének a hajaszálát is meggörbíteni, majd szereznének elégtételt a kelték (így nevezik Khandzsán törzsét). "Legalább két hétig várnotok kell itt, amíg Khívába menő karaván fog találkozni; tehát pihenjétek ki magatokat, s látogassátok meg a további ovákat; a turkomán sohase bocsátja el sátora alól üres kézzel a dervist, s nektek éppen nem fog ártani, ha jól megtöltitek kenyeres tarisznyátokat, mert nagy utat kell tennetek, mielőtt Khívába és Bokharába érnétek."
Hogy ezen szavak nagy örömömre szolgáltak nekem, aki szabadon óhajtott kószálni, azt könnyen elgondolhatni. Csak annyi ideig akartam tehát Gömüstepébe maradni, amíg ismeretségeim köre jobban kiterjed; különben a turkománok szava ejtésében is, melynek elmélete ismeretes volt előttem, több gyakorlati jártasságot szerettem volna magamnak szerezni. Az első napokban Khandzsánnal, testvérével vagy más házi barátaival mentem különféle sátorokban látogatást tenni, később pedig gyakran Hadzsi Bilál kíséretében jártam áldást osztogatni, vagy Hadzsi Szálihval mentem, aki itt nagyban űzte az orvoskodást. Míg ő gyógyszereket beadta, én elmondtam a betegre az áldást, s ezért mindig kaptam egy kis posztónemez szőnyeget, aszalt halakat vagy más egyéb apróságokat.
Vajon a közös gyógyításainkat követő szerencsés siker vagy a hadzsi rúmira (török hadzsira) vonatkozó kíváncsiság okozta-e: mindig talány maradt nekem, hanem annyi igaz, hogy barátaim nagyon elcsodálkoztak afelett, miszerint alig öt napi tartózkodásom alatt Gömüstepében igen sok látogatást kaptam betegektől, vagy olyanoktól, akik betegnek tettették magukat, akiket megáldottam, rájuk leheltem, vagy kis talizmánokat is írtam nekik, s az illető jutalom természetesen sohase maradt el. Itt-ott találkoztak ugyan afféle nyakas politikusok, akik engem politikai emisszáriusnak tartván kétségbe vonták dervis voltomat, de én ezzel nem sokat törődtem, minthogy álarcom eléggé biztos volt. Arra a gondolatra senki se jöhetett, hogy bennem európait födözhetne föl, s milyen öröm volt az reám nézve, hogy ezen az egészen idegen földön háborítatlan járhatok-kelhetek.
Ismerőseim száma napról napra szaporodott, annyira, hogy nemsokára a leghatalmasabb és legbefolyásosabb embereket számíthattam közéjük. Különösen nagy hasznát vettem Kizil Akhond barátságának, akinek igazi neve tulajdonképpen Molla Murád vala. Ezen nagy tiszteletnek örvendő tudóssal igen jó lábon állottam, s ajánlása mindenütt utat nyitott számomra. Kizil Akhond annak idejében, még midőn Bokharában tanult, az írásfejtésről oszmán-török nyelven írott munkát kapott, amelyet nem bírt egészen jól megérteni, s amelyhez én adtam neki a megkívántató kulcsot. Nagy örömére volt tehát társalgásom, s mindenütt kidicsért, hogy mennyire otthonos vagyok én az iszlám könyveiben.
Szatlig Akhond is, nem kevésbé nagyra becsül pap, szintén barátságos hajlammal viseltetett irántam. Midőn legelőször találkoztam vele, külön imában adott hálát a gondviselésnek, hogy megengedte neki az én személyemben egy Rúmból, a hitnek ezen valódi forrásából való muzulmánt látnia; és midőn a társaságban valaki a fehér bőrömre valami megjegyzést tett, azt mondta, hogy az az igazi núr ül-iszlám, az iszlám valódi világossága, amely az én arcomból ragyog, s ennek az Isten áldásának csak nyugat vidéki hivők örvendenek.
Molla Durdisz barátságát sem hanyagoltam el, aki kázi-kelán, vagyis főbírói rangot viselt; sőt gondosan ápolgattam, mivel csakhamar meggyőződtem afelől, hogy ezen vad népességre csakis az ulemák bírnak némi kevés befolyást gyakorolni, és hogy a az akszakálok (ősz szakállúak) felsőségének, melyet Európában oly túlnyomónak tartunk, ezen nép között vajmi kevés nyomatéka van. Hogy felfogásomban nem tévedtem, arról eléggé meggyőzött az egyre növekvő bizalmasság, mellyel a turkománok irántam viseltettek, és amidőn Gömüstepe régi görög romjainak tégláiból, melyektől az egész tábor nevét nyerte, mecsetet akartak építeni, engem kértek meg, hogy jelöljem ki a mihrábot (oltár s egyszersmind kible), mivel Kizil Akhond engem szemelt arra ki, mint aki e részben legismertebb és legtapasztaltabb dervis vagyok.
Gömüstepe területén eddigelé sohase láttak falat, a környéken szétszórt görög romokon kívül, s a jomutok bizonyos polgáriasodó nekibuzdulásának tulajdonítható, hogy e helyen, mely a jomutok fő helységének tekintik, rakott falakból épített istenházat óhajtottak bírni. Kegyes turkománok kötelességükké tették maguknak, hogy a Nagy Sándor által épített erődök gyönyörű négyszögű tégláiból néhány száz darabot egy helyre összehordjanak, s midőn már elegendőnek gondolták az anyagot, egy turkomán bízatott meg a felépítéssel, aki több ízben járván Asztrahánban, tapasztalt ember hírében állott. Miután iránytűm segítségével kijelöltem nekik, merre fekszik Mekka, azonnal hozzáfogtak a falrakáshoz, minden alapfalazat nélkül, mely körülmény nemigen erősen kezeskedhetik az épület szilárdságáért. De annál jobb így. Mert ha tovább fönnállna, még valami erőd bástyájául használhatnák egykor az oroszok, s a nagy macedóniai nagy terveinek még a hasonnevű Romanov vehetné hasznukat.
Alig töltöttem egy egész hetet Gömüstepében, a föntebb említett pártfogás útján mindenfelé ismeretes lettem. Lassankint a polgári viszonyokba is szerettem volna behatolni, a nagyon szétágazott törzs- és családneveket megismerni, s amennyire csak lehetséges, tiszta fogalmat képezni azon társadalmi kötelékekről, melyek ezen, látszólag a legnagyobb anarchiában élő, elemeket összetartják. Ez aztán valamivel nehezebben ment, mint gondoltam. Mert alig érintettem a közönséges életbe vágó valamely kérdést, alig mutattam egy vagy más dolog iránt némi kíváncsiságot, azonnal csodálkoztak felette, hogy mit érdekelhetnek mulandó dolgok egy dervist, kinek csak az Istennel és vallással van dolga. Tehát igen sok fáradozásomba került, ami tapasztalatokat e réten szereztem, mert kérdezősködnöm nem volt szabad soha. Nagy szerencse volt reám nézve, hogy a turkománok, kik rabló kalandozásaikon kívül egész életüket a legrenyhébb heveréssel töltik, szeretnek órákig politizálni a maguk módja szerint, s én ilyenkor néma hallgatójuk voltam; félálmosan üldögéltem ott imádságos olvasómmal; s az alamánok (razziák) történetét, s a vilajethez (Perzsia), a khívai kánhoz és más nomád népekhez való viszonyukat így tanulmányozhattam.
Alkalmam volt ama napokban Kizil Akhond társaságában kirándulást tennem az atabajokhoz (a jomutok kelet felé lakó törzse) és a göklen turkománokhoz, s ezt én ezért tartottam érdekesnek, mivel ez alkalommal megláthattam nagy részét azon falnak, melyet Nagy Sándor építtetett a sivatagnak már akkor is rettegett lakói ellen. Kizil Akhond egy pörhöz tartozó törvényes vizsgálat miatt utazott, ezért több helyt időztünk, s négy nap alatt tettünk meg olyan utat, melyet két nap alatt is könnyen megtehettünk volna. Utunk keletnek tartott, azonban nagy kerülőket kellett tennünk a kákával benőtt mocsarak miatt, melyekben százankint tartózkodtak a vaddisznók. Ezen mocsarak a Görgen kiáradásaiból támadnak, mely tavasszal rendesen megárad, s gyakran mérföldekre elárasztja jobbra-balra partjait. És ennek már a régi időkben is így kellett történnie, minthogy célszerűnek tartották a nagy védfalat a folyamtól négy, sőt több helyütt hat angol mérföldnyire építeni, a folyamtól északnak. S minthogy ez a síkság legmagasabb pontjain történt mindenütt, még most is a régi falromok közelében a legbiztosabb utazni, bármely évszakban.
A sátorokat leginkább ezen a tájon találhatni, s alig egy-egy óranegyednyi haladás után kisebb-nagyobb sátorcsoportokat talál a vándor. Ezen őskorbeli építményemléknek nyugati végét nem láthattam, s azoknak a mesés tudósításoknak sem vagyok hajlandó hitel adni, amelyeket hallottam róla. Keletnek, úgy tartom, két helyütt leltem meg végpontjait; az egyiket északkeleti irányban Gömüstepétől, ahol nagyobb várromok jelölik a fal kezdetét egészen a tengerparton; a másikat az Etrek-folyamtól mintegy 20 angolmérföldnyire délnek, szintén közel a tengerparthoz, s e két vonal az Altin-Tokmakon valamivel fölül jön össze.
Ami a Gömüstepétől kiinduló vonalat illet, azt módomban volt két napig bejárni, mintegy tíz geográfiai mérföldnyire nyugattól északkeleti irányban. Arról lehet tisztán ráismerni, hogy a földtől két, sőt néha három lábnyi magasan is emelkedő domborlatot képez aszerint, amint a föld minősége a romladékok eltakarásához járulni alkalmas volt. Az egész meglehetősen hasonlít egy hosszan elnyúló sáncvonalhoz, melynek közepéből minden ezer lépésnyire egy-egy torony alapja, romjai emelkednek ki, melyeknek meglehetősen egyenlő a kiterjedésük.
Azonkívül még más nagy földhalmok is láthatók ezen fal hosszában. A kisebb földhalmokból néhányat fölnyitottak a turkománok, s amint nekem beszélték, egy négyszögű épületben roppant nagy, papírvékonyságú cserépfazekat leltek , abban pedig kékes hamvat, itt-ott aranypénzeket s más drágaságokat, amiért az egész vidék a fallal együtt Kizilalannak, azaz "Aranyszedőnek " nevezi. Ezen emelt helyeket azonban meg kell különböztetni azon joszkáktól (dombok), melyeket a turkománok nagy halottaik tiszteletére hordanak össze.
Kizil Akhond, az én tudós kísérőm, nagyon csodálkozott azon, hogy a Szedd-i Iszkender, azaz a Sándor-sánc, melyet a dzsinneknek (szellemek) a nagy uralkodó parancsára kellett építeniök, engemet annyira érdekelt.(4) Sándor, az ő vélekedése szerint, buzgóbb muzulmán volt, mint mi, s azért a földalatti szellemek, akarva, nem akarva, mind szolgálatában állottak. Előadását azon ismert mese elmondásával akarta folytatni, mely arról szól, hogyan ment Sándor a sötétség országába; hanem elhallgatott, amint látta, hogy egy téglának a kibontásával nagyon el vagyok foglalva. Valóban úgy látszik, mintha azok a piros színű téglák össze volnának forrasztva, mert inkább széttörnek, hogysem a nagy tömegtől elváljanak. Egyébiránt ezen vidék nagy érdekekkel bírhatna régiségbúvárainkra nézve, minthogy itt nemcsak a régi görög uralom sok maradványának, hanem az ó-iráni kultúra emlékeinek is bőven kell rejleni, mert a Görgennek, a mai Sehr Dzsordszán romjainak fontosságáról sokat beszélnek az arab történetírók. Maga a Kumbez-i Kausz, vagyis a Kausz kupolarom, melynek csak hírét hallottam, hihetőleg több figyelmet érdemelne, mint amennyiben az arra gyorsan áthaladott angol utazók részesíthették.
Nagy meglepetéssel láttam, hogy Kizil Akhondnak, akit csak tudós, de nem gazdag embernek tartottam, több helyütt van sátra nőkkel és gyermekekkel, akik hármas házasságból való családjának egyes alkatrészeit képezték. Csak midőn több helyütt mindig más-más feleségeivel és gyermekeivel ismerkedtem meg, akkor kezdtem érteni, hogy az ő körútjának a törvényes célon kívül még más, családi feladata is van. Egyébiránt nagyon csekély különbség volt az idegen sátrakban és a saját sátraiban való fogadtatásunk között. A molla - így nevezték őt par excellence - a turkománoknál, még az ellenséges törzseknél is, minden sátorban a ház ura volt, s nemcsak megkülönböztetésekkel, de ajándékokkal is elhalmoztatott, s ez nekem is, ki az ő tanítványa szerepét játszottam, több posztónemezből való imaszőnyeget (namazdzsi) jövedelmezett, meg egy turkomán felöltőt és egy prémes jucsmát, ami a trukománok nemzeti fövege. Az utóbbit föltettem a fejemre, mégy könnyű turbánt is csavartam köréje, s átváltoztam turkomán mollává.
Midőn Gömüstepébe visszakerültem, társaim, kik az efféle kirándulásokat rosszallták, már nagy aggodalomban voltak kimaradásom miatt. Sorba kérdezősködvén mindegyiknek hogyléte felől, elbeszélték, hogy Hadzsi Szállih fényes sikerrel s haszonnal űzi az orvoskodást, s hogy Hadzsi Kari Meszúdot, aki egy mecsetbe (azaz mecsetül használt sátorba) volt elszállásolva, meglopták. Sokáig kutatták, keresték az ellopott tárgyakat, s miután semmit se találhattak meg, az isán (sejkh) kinyilatkoztatta, hogy meg fogja átkozni a tolvajt, ha vissza nem téríti az elorzott tárgyakat. Nem került bele huszonnégy óra, midőn a tolvaj bűnbánó alázattal megjelent, s az ellopott tárgyakon kívül még engesztelő ajándékokat is hozott. Nemigen hiszem, hogy a párizsi vagy londoni rendőrség az efféle rendszabályoktól hasonló sikert remélhetne. Egy Khívába menő karavánra nézve is jó tudósítást kaptam. Elbeszélték ugyanis barátaim, hogy a khívai kán, kinek az orvosok egészségi tekinteteknél fogva bivalytejet rendeltek, egyenesen ide küldötte kervánbasiját(5), két pár ilyen állat vásárlására, mivel az ő országában nem találnak bivalyt. A kervánbasi már el is ment Asztrabádba, s mihelyt visszatér, útra kell kelnünk; s ez utazásra nézve nagyon jó előjel, hogy a sivatagon legjártasabb ember lesz a vezetőnk.
Nagyon feltűnt előttem, hogy útitársaim közül sokan, habár a legnemesebb vendégszeretetben részesültek, éppen ők, a legszegényebb emberek, már nem akartak tovább a turkománoknál mulatni. Lehetetlen - mondták -, ha csak annyi-mennyi érzéssel bír is az ember, tovább szemtanúja lenni azon kegyetlen bánásnak, melyben itt a szerencsétlen perzsa rabszolgákat részesítik. "Igaz ugyan, hogy eretnekek, hogy nagyon bántottak bennünket, midőn országukon keresztülutaztunk, de az mégis sok, amit ezeknek a szegényeknek itt szenvedniök kell." Tatár útitársaim részvéte, akiknek hazájában nincs szokásban az emberekkel kereskedés, és azok a káromlások, melyekkel nagy bosszankodásukban a karakcsikat (rablókat) szidalmazták, a legbővebben rajzolták a szegény rabszolga által viselt kínzásokat. Képzelje el magának bárki, hogy érezheti magát eg perzsa, midőn éjjel váratlanul kiragadják családja köréből, és sokszor súlyos sebekkel rakva ide hurcolják foglyul. Ruháit ócska turkomán viseletbeli rongyokkal cserélik föl, melyek testének csak némely részeit fedik el, nehéz láncokat vernek rá, melyek bokáján sebeket törnek, s minden lépten iszonyú fájdalmat okoznak, és fogságának első napjait, sőt gyakran heteket kell íly töltenie a legsilányabb eledelen, s hogy éjjel meg ne kísértse az elszökést, karabográt, azaz vasörvöt tesznek a nyakára, annál fogva erős karóhoz van láncolva, s a lánc csörgése legkisebb mozdulását is elárulja. S kínjainak mértéke csak akkor ér határt, ha rokonai kiváltják, avagy Khívába vagy Bokharába küldik eladni.
Sohasem tudtam megszokni azt a lánccsörgést, mely minden turkomán sátra mellett hallható, aki csak némi igényt is tart tekintélyességre. A mi Khandzsánunknak is volt két rabszolgája, tizennyolc-húsz éves fiúk, s engemet mindenkor nagyon felindított, valahányszor a virágzó ifjúságot láncra fűzve láttam. Ehhez járult még, hogy ezen szerencsétleneket nyilvánosan piszkolnom és káromolnom kellett, mert a legkisebb részvéttel gyanút ébresztettem volna magam ellen, főképp, minthogy azon körülménynél fogva, hogy tudtam perzsául, leggyakrabban engem szólítottak meg. Házi rabszolgáink ifjabbika, szép fekete fürtű iráni ifjú, arra kért, írjak levelet szüleinek, hogy az Isten szerelméért, adják el juhaikat s házukat, s váltsák őt ki; meg is tettem neki. Egyszer azt hittem, hogy észrevétlenül adhatok neki egy csésze teát, s szerencsétlenségre éppen amint kezét nyújtotta adományom után, akkor lépett be valaki a sátorba. Hanem én is hirtelen úgy tettettem magamat, mintha csak ingerkedni akarnék vele, s a tea helyett néhány gyengébb ütésben kellett őt részesítenem.
Gömüstében mulatásom alatt egy éj se múlt el anélkül, hogy a tenger felől hallataszó lövések ne jelentették volna valamely zsákmánnyal terhelt naszád megérkezését. A legközelebbi reggel elmentem a hőstől követelni a dervist illető tizedet, vagy jobban mondva, a szegény perzsákat szerencsétlenségük első percében meglátnom, és szívem vérzett az iszonyú látványtól. Így kellett lassankint megszoknom az erények és bűnök, az emberszeretet és zsarnokság, a szőrszálhasogató lelkiismeretesség és kitanult gazság ellentéteit, melyek keleten mindenütt föllelehetők, de főképp közép-Ázsiában, kivált ott, hol az iszlám, a társadalmi élet ezen irtóztató mérge, elszórta álpolgáriasodásának magvait. Ellenben a nem muzulmán nomádok a legjobb emberek a világon.
Még csak két hetet töltöttem itt, s én is, mint útitársaim, elkezdtem ezt a helyet unni, megutálni, és szemeimet kimondhatatlan vággyal legeltettem a perzsa hegységeken. Csak néhány órát tesz a távolság, s mégis az erkölcsök, szokások, gondolkozási irány annyira eltérő itt, a turkománok között, mintha ezer mérföld választaná el egymástól a két országot. Valóban csodálatra méltó, mekkora befolyást gyakorol vallás és történelem az emberekre! Nevetnem kell, valahányszor eszembe jut, hogy éppen ezek az embertelen turkománok voltak, akik minduntalan lakomát adtak ("lillah") kegyes célokra, ahol jelen kellett lennie a mi egész hadzsi társaságunknak.
Ilyen meghívások napjában többször fordultak elő; én csak az elsőre és másodikra voltam hajlandó elmenni, a harmadik meghívásnál ki akartam magamat menteni, hanem a meghívó durva oldallökésekkel hivogatott ki sátramból, a turkomán etikett szabályai szerint: "Minél keményebbek az oldaldöfések, annál szívesebb a meghívás." Ilyen ünnepélyes alkalommal a vendégséget adónak sátra elé néhány nemezdarabot, vagy ha már nagyban ment, szőnyeget terítettek, s a meghívott vendégek öten-hatan egy csoportban foglaltak rajta helyet körben ülve; minden csoport kapott egy nagy fatálat, mely a vendégek számához és korához mérve volt megtöltve, s ezen tálból marékkal ették ki fenékig az eledelt. Az étkek minősége s készítésük módja, úgy hiszem, nemigen fogja ínyenceinket érdekelni, csak mellesleg említem tehát, hogy a ló- és tevehús napirenden voltak, a többi húsnemeket jobbnak tartom elhallgatni.
Khandzsán azon idő alatt, míg nála voltam, tizenkét éves fiát egy tízéves leánykával jegyezte el, ennek családi ünnepély lett a következménye, s nekünk, akik vendégei voltunk, nem lehetett abból kimaradnunk. Midőn a jövendőbeli sátrába léptünk, javában foglalkozott egy sál szövésével; úgy tett, mintha észre se vett volna bennünket, s két órai ott mulatásunk alatt csak egyszer vehettem észre, mint vesz ő is részt lopva reánk vetett tekintettel társalgásunkban. Az étkezés alatt, mely az én tiszteletemre rizsből és tejből volt főzve, megjegyezte Khandzsán, hogy ezen ünnepély tulajdonképpen a jövő őszre volt határozva, de használni akarta ittlétünk alkalmát, hogy áldásainkat kinyerhesse.
Majd elfeledtem említést tenni azon lakomáról, melyet egy karakcsi adott tiszteletünkre, aki egymaga, gyalog, három perzsát nemcsak foglyaivá tett, hanem szintén egészen egyedül hajtotta őket maga előtt nyolc mérföldnyire a rabszolgaságba. Nekünk adta ki a zsákmányból az egyházat illető tizedet, amiből mindegyikünkre két krán jutott, és milyen boldognak érzé magát, midőn az ő megáldására fátihát énekeltünk!
Miután három hetet a legkellemetlenebb elfojtott érzéssel töltöttünk Gömüstepében, végre beleegyezett a vendégszerető Khandzsán, hogy útra készülődéseinkben ő is segítségünkre legyen. Tevéket vásárolni, úgy véltük, nagyon költséges volna; tehát arra határoztuk el magunkat, hogy kettesével bérlünk egy-egy tevét, amely aztán magunkat, vizünket és lisztünket cipelné. és ez bajosan lett volna kivihető, ha nem lettünk volna oly szerencsések, hogy Iljász bég, a teve bérbeadója személyében oly embert leltünk, aki vallásos ugyan nem nagy mértékben volt, a mi hadzsiságunkat sem igen tisztelte, de annál szigorúbb pontossággal tartotta meg a vendégszeretet törvényeit, s a mi kielégítésünkért a legnagyobb áldozattól sem rettent vissza. Iljász tulajdonképpen Khívából való turkomán s a jomut törzs ivadéka, ki évenkint egyszer szokott ide utazni üzleti ügyben a sivatagon keresztül, s amíg Gömüstepében időzik, Khandzsán pártfogása alatt áll, mert enélkül éppoly kevéssé biztos a helyzete, mint bármi más idegené. Rendesen őszkor szokott megjönni, és tavasszal megy vissza, miután húsz-harminc tevét részint saját, részint mások áruival megrakott, s minthogy éppen ezen évben szándékozott néhány tevével többet vinni magával, ha mindjárt teher nélkül is, tehát a legcsekélyebb haszonbér is csaknem talált pénz volt reá nézve.
Khandzsán a legmelegebben ajánlott neki bennünket, és e szavai: "Iljász, életeddel fogsz nekem értük jótállani" - elég világosan értelmére adták, hogy milyen mértékű tekintetben voltunk mi a mi vendéglő gazdánknál. Tehát a földre szegezte szemeit, mint a nomádoknál szokás, midőn rendkívül komolynak látszanak, s válasza, melyet ritka közönyösséggel mondott halkan, ajkait nem is mozdítva, ennyiből állott: "ismersz engemet". A két alkudozó turkomán feltűnő hidegvérűsége ingerelni kezdte félig európai véremet, megfeledkeztem arról, hogy Hadzsi Bilál s többi útitársaim is mozdulatlan részesei voltak a jelenetnek, s néhány megjegyzést tettem, de csakhamar meg is bántam, mivel többszöri felszólalásomra sem vették szavaimat figyelembe. Tehát anélkül, hogy az alkudozásba szabad lett volna beavatkoznunk, abban történt megállapodás, hogy két arany használati bérért kapunk egy-egy tevét Khíváig. Vizünknek és lisztünknek ingyen elvitelére ajánlkozott Iljász.
Azon kis összegből, melyet rongyos ruházatom különféle részeibe varrva tartogattam, valamint jámbor mesterségem bő aratásának gyümölcseiből kitelt volna, hogy egymagam külön béreljek tevét. Hanam Hadzsi Bilál és Szultán Mahmud lebeszéltek róla, kiemelvén, hogy a nyomorúságos, szegény, könyörületre indító külső a legjobb óvszer ezen nomádok között, akiknek ragadozó vágyát a kényelem legcsekélyebb jele is felébresztené, akiket aztán ily esetben a legjobb barátokból ellenségeivé tehetne az ember. Többeket megneveztek társaim közül, akik bőven elvannak látva, de biztonságuk kedvéért kénytelenek rongyokba öltözve gyalog menni. A parancsoló szükséget átlátván, társaságában bérlettem tevét, s csak azt kértem ki magamnak, engedjék meg, hogy kedzsevét használhassak (a kedzseve a teve két oldalára alkalmazott egy pár fakosár), mivel rendkívül terhemre esnék sánta lábammal a szűk nyeregben egymással összeszorítva ülni, s ily helyzetben járni meg negyven állomást.
Iljász eleinte vonakodott, mivel a kedzseve a szegény állatra nézve a homoksivatagon kettős teher lett volna, s igaza volt, azonban Khadzsán rábeszélte, s végre beleegyezett kívánságomba. Most már megvolt az a vigasztalásom, hogy húsznapos utunk alatt Khíváig, melyről a legborzasztóbb dolgokat beszélték, néha-néha egy kicsit alhatni is fogok. S az egészben különös örömömre szolgált, hogy szomszédom vagy tulajdonképp ellensúlyom Hadzsi Bilál lesz, az én lelki barátom, akinek társasága napról napra nélkülözhetetlenebbé kezdett rám nézve válni. Az alkudozás befejeztetvén, bevett szokás szerint előre kifizettük a használati bért. Hadzsi Bilál egy fátihát mondott, és miután Iljász néhány szőrszálból álló szakállát végigsimította, egészen meg lehettünk nyugodva. Csak arra kértük, hogy mennél korábban induljunk, hanem ezt ő nem ígérhette meg, mivel az indulás a kán kervánbasijától függött, akinek karavánunk élén, elöl kellett mennie bivalyaival.
Néhány nap múlva készen álltunk az elindulásra Etrekbe, karavánunk gyülekező helyére. A megtörtént készülődések után kettős vágyat éreztem Gömüstepét elhagyni, először azért, mivel láttam, hogy az itt hasztalan töltött időzés következtében a hő évszak mindjobban közeledik, s attól féltünk, hogy a sivatagon még itt-ott lelhető esővíz egyre nagyobb ritkaság lesz, s másodszor, mivel a felőlem terjedező nevetséges hírek már valóban nyugtalanítani kezdettek. Míg sokan a jámbor dervist látták személyemben, mások nem hagytak föl avval a gondolattal, hogy én a szultán nagy befolyású követe vagyok, ki a teheráni török követtel összeköttetésben van, s aki néhány ezer puskát hozott magával, s itt fog Oroszország és Perzsia ellen összeesküvést szervezni. Az oroszok Asurában, ezt hallva, bizonyosan nevettek volna rajta; ám mégis lehetséges volt, hogy a csodálatos idegen után kérdezősködhetnének, s akkor aztán fölfedeztetésem következménye kínos, talán örökös rabszolgaság lehetett volna.
Több ízben megkértem tehát Hadzsi Bilált, hogy legalább Gömüstepéből menjünk már el; azonban éppen ő, ki eddig türelmetlenkedett, miután Iljász átvett bennünket, egészen közönyös lett, és sürgetéseimre mindig azzal felelt, hogy milyen nevetségesen gyermekes vagyok én, hogy a sors rendelkezéseit meg akarom előzni. "Hasztalan minden sietséged - mondta egy ízben -, addig kell a Görgen partján maradnod, míg a naszib (fátum) más helyen nem rendeli ki ivóvizedet. És azt senki se tudja, hamar vagy későn fog-e ez történni!" Képzelhetni, milyen hatása lehet az ilyen keleti válasznak egy nem ok nélkül türelmetlenkedő kedélyre. De fájdalom, átláttam, hogy nincs menekvő út, s megadtam magamat sorsomnak.
Ugyane napokban történt, hogy néhány karakcsi áruló úton öt perzsát hozott haza rabló kalandozásából, kik között egy vagyonos volt. A rablók egy naszáddal rándultak ki Karatepén át azon ürüggyel, hogy a malíkik (perzsák) fallujában egy rakodás gabonát akarnak vásárolni. Az alkut hamar megkötötték, s a semmi rosszat nem gyanító perzsák alig jelentek meg a tengerparton áruikkal, azonnal elfogdosták, kezüket-lábukat összekötözték, és nyakig saját búzájukba rejtve hurcolták őket Gömüsstepébe. Jelen voltam, midőn ezen szerencsétleneket, kik közül az egyik nagyon meg volt sebesítve, kipakolták, s hallottam, hogy ezen eljárást még maguk a turkománok is gyalázatos tettnek mondták. Az asurai oroszok is beleavatkoztak ez ügybe, s kiszállással fenyegetőztek, ha tüstént szabadon nem bocsátják a foglyokat. S minthogy a rablók határozottan vonakodtak zsákmányukat kiadni, azt hittem, hogy a többi turkomán, akikre nézve az oroszok fenyegetése közös veszély volt, kényszeríteni fogja törzsrokonait a kiadásra. Azonban ez teljességgel nem történt, hanem lett nagy lótás-futás, fegyverek osztattak ki, hogy ha csakugyan ki akarnának az oroszokkal kötni, komolyan szembe lehessen velük szállani.
Érdekes volt, hogy nekem is puskát nyomtak a kezembe, s nem kis zavarba jöttem, ahogy elgondolám, kikre kellene lődöznöm. Szerencsére a fenyegetésnél maradt a dolog.(6) Másnap reggel egy orosz gőzös egészen közel jött a parthoz, és diplomatikus úton intézték el az ügyet, olyanformán, hogy a turkomán túszokat adtak a jövőre nézve, hanem az öt perzsa rabláncain maradt. A vagyonosat 100 arany váltságdíjért elbocsátották, egy másikat, kezén-lábán nyomorékot, akinek nem volt négy aranya, az oroszok tiszteletére bocsátották el; a három izmos férfit pedig nehéz láncokra verve, Etrekbe, a rabszolgák kínzó helyére vitték.
Az Etrek név, mellyel egy folyamot is, meg a környékén fekvő egész területet nevezik, Mazanderán és Tabrisztán szerencsétlen lakossága előtt a legirtóztatóbb rémszó, a legnagyobb káromlás, annyira, hogy rendkívüli haragba kell annak a perzsának jönnie, aki ajkán kibocsátja ezt az átkot: "Etrek bijufti!" azaz: "Kerülnél Etrekbe!" Minthogy a karavánunk gyűlőhelyéül volt kijelölve, tehát alkalmam volt ezen rémhelyet közelebbről megismernem. Ezenfelül Khandszán szíveskedett engem vendégül ajánlani Kulkhánnak, a karakcsik pírjének (őszszakáll), aki alkalmilag hozzánk jött volt.
Ez a vén bűnös komor, visszataszító tekintetű ember volt, fogadása legalább éppen nem volt barátságos, midőn vendégéül átadtak. Sokáig fürkészte arcom vonásait, néha-néha súgott valamit Khandzsánnak, s úgy látszott , mintha teljességgel más valamit akart volna bennem fölfedezni, mint aminek a többi világ tartott. Azonban csakhamar rájötem ezen bizalmatlanság forrására. Kulkhán fiatal korában beutazta Oroszországot Khidr khánnal, ki orosz szolgálatban állott, hosszabb időt töltött Tifliszben, s meglehetősen megismerkedett a mi európai életünkkel. Azt mondta, hogy sokféle nemzetet látott, csak oszmánlikat nem, akikről egyébiránt azt hallotta, hogy mint a turkománok törzsrokonai, egészen hasonlítanak is hozzájuk, s nagyon csodálja, hogy bennem ellenkezőt tapasztal.
Hadzsi Bilál figyelmeztette, hogy e pontra nézve rosszul van értesülve, mivel ő maga is több évig lakott Rúmban, és sohase vette észre az általa említett hasonlatosságot. Ezután tudtunkra adta amaz, hogy holnapután már visszamegy Etrekbe, az ovájába, tehát készen legyünk az elutazásra, mivel az innen Etrekig terjedő utat, ámbár csak 12 mérföld, nem tehetjük meg az ő kísérete nélkül; ő pedig csak addig vár, míg Kolman, 1 a fia, az alamánról (rablókaland) visszajön, melyre többedmagával rándult ki a perzsa határra, néhány szép kancát elhajtani.
A fiát rablókalandról haza várni Kulkhánnak körülbelül annyi volt, mintha , a mi felfogásaink szerint, az atya valami hős kirándulásból vagy más becsületre váló vállalatból várja fia visszaérkezését. Fel is szólított bennünket, hogy déltájban sétáljunk ki a Görgen alsó partjára, mert akkor kellene megérkezniök, s majd valami örvendetes dolgot fogunk ott látni. Minthogy éppen semmi dolgom sem volt, követtem a felszólítást, s a tömeg közé keveredtem, mely türelmetlenül várta az érkezőket. Végre a túlsó partra érkezett nyolc lovas turkomán, tíz nyeregtelen lovat vezetve féken. Azt hittem, hogy a várakozó tömeg most mindjárt örömriadásban tör ki, azonban egy hang se hallatszott. Mindenki mohó tekintettel s néma csodálással méregette az érkezőket, kik a felnyergelt és nyergeletlen lovakkal egy pillanat alatt átúszták a Görgent, s az innenső parton leszállván, leírhatatlan komolysággal nyújtottak kezet barátaiknak s rokonaiknak.
Míg az öregek nagy figyelemmel vizsgálgatták a zsákmányt, a fiatal hősök ruhájukat szedték rendbe, s nehéz prémes kucsmáikat fölemelintvén, letörülgették a verítéket homlokukról s fejükről. Az egész pompás látványt nyújtott. Bármennyire utáltam a rablókat s utálatos mesterségüket, szemeim mégis különös gyönyörrel legeltettem ezen fiatal embereken, akik rövid lovagöltözetükben, bátor, merész tekintetükkel s egészen mellükre leérő szőke hajfürtjeikkel tárgyai voltak minden ember bámulatának, amint fegyvereiket lerakták. Még a komor Kulkhán is felvidultnak látszott, megismertetett bennünket fiával, s miután ezt Hadzsi Bilál megáldotta, elváltunk tőlük, hogy készüljünk a holnapi útra Gömüstepéből Etrekbe, az atyával, fiával s a lopott lovaikkal egyetemben.

1) Ova - betű szerinti értelmében sátrat jelent, hanem a turkománok inkább a ház és telek fogalmának kifejezésére használják.
2) A Görgen, melynek legvégső forrásai Kurdisztán hegységeiben fakadnak, azon föld nagyobb részén keresztül folyik, melyet a jomutok laknak, körülbelül 30 geogr. mérföldnyi területen. Messze Piszerukon alul, sőt még az atabegeken alul is mindenütt meglábolható lóháton, s tulajdonképpen csak Gömüstepén innen nyolc mérfölddel nyer igazi mélységet, ahol mind a két partját mocsarak lepik. A medre mindenütt keskeny. Torkolatától mintegy négy-öt mérföldnyire mesésen bővelkedik halakban, annyira, hogy szinte bűzhödt tőlük a vize, s nyáron ihatatlan. Csak kétszer mosakodtam vele, s mindenkor erős halszagot kapott a kezem és arcom.
3) Baba Dzsen - az apa lelke; csupán gyöngéd elnevezés, melyet a turkománok elsőszülött fiukra szoktak alkalmazni.
4) A keletiek a nagy macedóniai történetét bizonyos vallásos-mitológiai ruhában adják elő; és habár a keleti történetírók közül némelyek meg akarják különböztetni Iszkander Zulkarnejnt (a kétszarvú Sándort) Iszkander Rúmitól, a görög Sándortól - én úgy találtam, hogy ezt a két személyt mindenütt egynek és ugyanannak tartják.
5) "Kervánbasi" (karavánvezető vagy a karaván főnöke) névvel illetik azt, akit a kán ezen hivatalra kinevez. Minthogy ezek többnyire olyan emberek, akik csak némyel utakon bírnak a legnagyobb tapasztalatokkal, ennélfogva minden karavánútnak megvan a maga kervánbasija, ki melléknevét azon úttól nyeri, amelyen kalauzkodik.
6) Hogy az orosz hatóság ezen kétértelmű állása szemet ne szúrjon az olvasó előtt, szükséges megjegyeznünk, hogy a perzsa kormány az orosz fegyveres hatalomnak bárminemű kiszállását e partokon a saját területére való ellenséges berontásnak tekinti, s készebb eltűrni a turkománok rablásit, mintsem hogy orosz fegyverek segítségét vegye igénybe, mely fegyverek in partibus hasznosak ugyan, hanem in toto veszedelmesek lehetnének.

 

Tizedik fejezet

Utazásunk az Etrek partjaihoz. Kulkhán rablófőnök vendégszeretete

Másnap délben távoztam legbizalmasabb barátaimmal Gömüstepéből, Khandzsán és többi barátom által elkísérve. Az utóbbiak Gömüstepétől majd egész óra járásnyira jöttek velünk; ez a nomádoknál bevett szokás, midőn valami nagyon kedves vendéget kísérnek el. Többször kértem Khandzsánt, hogy forduljon már vissza, de siker nélkül, mert ő pontosan meg akart felelni a turkomán vendégszeretet szabályainak, hogy okom ne legyen később ellene panaszra. S valóban nehéz szívvel bontakoztam ki utolsó öleléséből, mert a legnemesebb szívű emberrel volt alkalmam benne megismerkedni, aki minden haszonleső cél nélkül nemcsak szívesen látott vendégként tartott öt más zarándokkal házánál oly hosszú ideig, hanem minden lehető felvilágosítással is szolgált, midőn egyet-mást tudni kívántam. Nagyon fájlaltam, hogy nem tudtam jóságát meghálálni, de még inkább azt, hogy ilyen őszinte barátomat voltam kénytelen felvett alakoskodásom által ámítani.
Utunk Gömüstéből északkelet felé vitt, jobban-jobban távolodott a tengerparttól, a két földsánc irányát követve, melyeknek egyike Köreszofinak, a másik Altin Tokmaknak neveztetik. Ezen emelvényeken kívül még sok joszkát, azaz turkomán sírdombot lel a szem, de különben az egész vidék beláthatatlan síkságot képez. Gömüstepétől alig egy óranegyednyi távolban pompás réteken keresztül mentünk, melyeknek térdig érő, buja termésű füve itt haszontalanul aszik el, mivel Gömüstepe lakosai csomruk, azaz nem állattenyésztők. Hány falu virágozhatnék ezen bő nedvességű földön, s milyen friss élet zajoghatna rajta a síri csend helyett. Az Iljász tevéiből és hat lóból álló kis karavánunk meglehetősen egybe csoportosulva ballagott, mert megmondta Kulkhán, hogy itt olyan karakcsik vannak, akik nem állnak az ő parancsnoksága alatt, a ha elég erőseknek éreznék magukat, még őt is megtámadnák. Engem Iljász még ezúttal meg akart kímélni a tevén nyargalástól, s egy lopott lovat vett át Kulkhántól, hogy azon lovagoljak Etrekig. Szerencsétlenségemre Emír Mehemmed, a Karatepéből való, afganisztáni mákonyfaló, ki már hozzá csatlakozott karavánunkhoz, gyalog maradt; s mihelyt valami pocsolyán vagy más nedves helyen vitt utunk keresztül, nekem kellett őt nyergembe fölvennem, és ő ilyenkor oly erősen belekapaszkodott ruháimba, hogy majdnem lerántott a lóról.
Ezen közös lovaglás által komoly veszélyben forogtam, midőn a nagy nádas mocsarakon kellett átkelnünk, ahol tömérdek vaddisznócsordák nyüzsögtek. Kulkhán és Iljász elöl lovagoltak, a kerülő ösvényeket keresve, hogy ezen százakra menő vadak elől kitérhessünk, melyeknek közelségét bizton ki lehetett venni röfögésükből, de kiváltképpen azon ropogásból, melyet a nád között járásuk által okoztak. Amint fülhegyezve lovagoltam, egyszerre megriadt a lovam, s mielőtt okát elgondolhattam volna, lovag pajtásommal együtt a földön elterülve hevertem. Útitársaimnak néhány lépésről hallott hangos kacagása közé valami sajátságos visító ordítás is elegyedett, s amint megfordultam, láttam, hogy két vadsüldőre estem, melyeknek anyjuktól riadt meg lovam. A vaddisznót most malacai visítása egészen földühösítette: agyarát csattogtatva állt meg nem messze tőlünk, s bizonyára reánk rohant volna, ha Iljász öccse, Sirdzsan elég jókor észre nem veszi szándékát, s fölemelt lándzsával útját nem állja. Vajon a fiatal turkomán vitéz beavatkozása, vagy a nyomasztott helyzetükből kiszabadult malacok visításának elhallgatása okozta-e, elég az hozzá, hogy a feldühödt anya odébb állott, hátra felé futván alomjához, amelytől mi sebes gyorsasággal távoztunk. Kulkhán fia ezenközben megfogta elszaladt lovunkat, s azon megjegyzéssel adta nekem vissza, hogy ugyancsak szerencsés ember vagyok, mert a vaddisznók által okozott halál még a legkegyelmesebb muzulmánt is nedzsisz, azaz tisztátlanul küldi másvilágra, s a purgatóriumban ötszáz esztendeig tartó égés által sem tisztulhat meg egészen.
Miután körülbelül négy óráig nyomultunk előre mocsarakon és réteken keresztül, észrevettem, hogy a Gömüstepétől észak felé terjedő fennsík lejtőjén vagyunk, minthogy nemcsak a dombos helyek, hanem a perzsa határhegység is kezdtek lassankint eltűnni szemeink elől. Csak egyes sátorcsoportokat, melyeknek környékén tevék legelésztek, lehetett kivenni messze távolban, s habár a szemet mind a négy felől a legszebb zöld virány gyönyörködtette, mégis legnépesebbnek találtam a keleti vidéket, melyet Kizil Akhonddal meglátogattam. Ennek oka az, hogy a Görgen hiányát érzik, s az emberek csupán addig érik be a kútvízzel, míg juhaikat meghizlalják a kövér legelőn. Itt tehát csak május és június hónapokban találtatnak sátrak. Egy ilyen Kulkhán hozzátartozói által lakott sátorcsoportban kellett ez éjjel meghálnunk, minthogy Etrek még hat mérföldnyire van, s ez a mi teherrel jól megrakott tevéinknek egy egész napi út. Itt már értesítve voltak érkezésünk felől, s az én éhes hadzsi társaim már a jó vacsora előpostájának tekintették a sátrak fölött emelkedő füstöt. Mindamellett, hogy Gömüstepe innen csak négy mérföldnyire van, mégis jó nyolc mérföldnyi utat tettünk ma, s az első napi utazás állatainkkal együtt meglehetősen kifárasztott minket.
A sátortól mintegy tíz lépésnyire elénk jött Kulkhán fiatal unokaöccse, Tadzsi baj, szívesen fogadni bennünket, s Iljász az afgánnal Kulkhán vendége lett, engem pedig és a többi hadzsit Allah Nazr szűk sátrába szállásoltak. Ez a vén, egészen vagyontalan turkomán magán kívül volt örömében, hogy az ég vendégeket küldött neki, s örökké feledhetetlen marad előttem az a valóban érzékeny jelenet, midőn egyetlen kecskéjét leölte, hogy megvendégelhessen bennünket. A második étkezéshez, melyet másnap nála költöttünk el, egy kevés kenyeret is bírt szerezni, ami már hetek óta nem fordult meg háztartásában. És midőn nekiestünk a húsos tálnak, leült vén párjával velünk szemközt, s a szó szoros értelmében örömkönnyeket sírt látásunk felett. Allah Nazr semmit sem akart megtartani a nekünk feláldozott kecskéből; a körmeit és szarvait, melyeket porrá égetve a tevék feltört sebeinek behintésére szoktak használni, Iljásznak adta, a bőrét pedig, melyet egészben hántott le róla, nekem szánta víztömlőül; előbb jól bedörzsölte sóval, s a napon gondosan megszárította.
A gyalázatos árulással tőrbe csalt öt perzsa közül való egyik rabszolgának megérkezése egy napig tartóztatott vissza utunk folytatásától. Ezen szegény perzsát ugyanis az én véduramnak adták át fenyítés végett, ki abban a hírben állott, hogy a legjobban ki tudja faggatni a fogolyból, van-e neki otthon elég vagyona arra, hogy rokonai kiváltsák, vagy pedig elhagyatott szegény-e, akit aztán Khívába kell küldeni eladás végett. Az első esetet jobb szeretik a turkománok, mert akkor tetszésük szerinti összeget követelhetnek. Minthogy a szerencsétlenségében is ravasz perzsa valóságos viszonyait mindig titkolni törekszik, addig kínozzák, sanyargatják, míg a hazaküldözött keserves panaszok által kicsikart lehető legnagyobb váltságdíj meg nem érkezik. A másik eset mind a két félre nézve rossz. A rabló sok költekezés után csak a rabszolgakereskedésnél szokott árat kapja zsákmányáért, a szerencsétlen perzsa pedig néhány száz mérföldnyire hurcoltatik el hazájától, s ritka eset, hogy valamelyik azt még egyszer meglátná. Kulkhán, mint már föntebb említettük, nagy tapasztalatokkal bírt az üzlet ezen nemében. Új áldozata estefelé érkezett meg, s másnap folytattuk utunkat, miután engem a jó Nazr, aki éppoly nagyon volt turkomán, mint Kulkhán, szíves ölelésben részesített búcsúzóba.
Ma legelőször ültem fakosaramban a tevén; ellensúlyomul néhány liszteszsák szolgált, miután még mára megvonta magától Hadzsi Bilál ezt az élvezetet. Utunk iránya egyre északi volt, s alig mentünk mintegy két órányi járóföldet, a zöld mező elfogyott előlünk, s legelőször érintettük azt a szomorú, erős szagú, sós földet: elértünk a sivatagra. Egyébiránt amit legelőször látunk, mintaképül szolgálhat. Kara-Szengernek (fekete sánc) nevezett alacsony hegyfok emelkedik mintegy nyolc mérföldnyire Gömüstepétől északi irányban. Minél jobban közeledtünk feléje, annál lazább volt a talaj a lábaink alatt, s egész a közelében valóságos mocsárba jutottunk; az út ezen siklós sáron keresztül nagy nehézségekkel volt összekötve, a tevék terpedt lábaikkal közel voltak az elcsúszáshoz, én pedig ahhoz, hogy a tevém kosarastul a sárba vet. jobbnak találtam tehát inkább szabad akaratomból leszállni, s jó másfél órai sártaposás után felérkeztem a Kara-Szengerre, ahonnan csakhamar elértük már kulkhán ováját is.
Amint oda megérkeztünk, nagyon meglepett, hogy Kulkhán tüstént bevezetett engem a maga sátrába, s nagyon lelkemre kötötte, hogy addig ki ne mozduljak belőle, míg ő nem hív. Már rosszat kezdtem gyanítani, midőn meghallottam, mint szidja asszonyait, hogy mindig elhányják a láncokat, s keményen rájuk parancsolt, hogy tüstént teremtsék elő. Mogorva tekintettel jött be több ízben a sátorba, szanaszét nézegetve, anélkül, hogy hozzám szólott volna; gyanúm egyre növekedett, s különösen megütköztem abban, hogy Hadzsi Bilál, aki oly ritkán szokott engem magamra hagyni, most nem mutatkozik. A legfélelmesebb gondolatokba merülve, egyre közeledni hallottam a lánccsörgést, míg végre megláttam, amint a velünk hozott perzsa a sátorba jött, hogy ő rá vonatkozott az egész lánckeresés, s ő cipelte feltört lábain a csörgő, nehéz láncokat. Utána jött Kulkhán, ki gyorsan teát készíttetett, s miután azt elköltöttük, felszólított, hogy keljek föl, és menjek át vele az új sátorba, melyet azalatt számomra állíttatott. Meg akart lepni, s ez volt az oka titkolózó magaviseletének. Hanem én azért mégsem tudtam őt soha megkedvelni, s hogy mennyire különbözött Khandzsántól, a legjobban kitetszik abból, hogy az alatt a tíz nap alatt, melyet nála töltöttem, ezen az egy csésze teán kívül semmiben sem részesített vendégszeretete. Később megtudtam áruló terveit, melyeket bizonyosan végre is hajtott volna, ha Kizil Akhond, akitől különösen félt, szigorúan meg nem hagyta volna neki, hogy velem a lehető legnagyobb tisztelettel bánjék.
Az a sátor, melyben tíz más útitársammal laktam, nem a Kulkháné volt, hanem egy más turkománé, aki velünk jött Khívába feleségével, ki ezelőtt a karakalpak törzsből elragadott rabszolganő volt, s aki most azt ment kitudakolni, hogy életben van-e még első férje, kit nehéz sebekben hagyott, midőn éjjeli megrohanás alkalmával őt elrabolták, s hogy ki vette meg a gyermekeit, hol, merre élnek. Kiváltképpen azt óhajtotta tudni, hogy mi történt tizenkét éves leányával, kinek szépségét könnyező szemmel írta le. Az a szegény asszony annyira le tudta kenyerezni új parancsolóját hűsége és dolgossága által, hogy az maga is elkísérte szomorú kutatóútjára. Én gyakran kérdeztem: mit fogna tenni, ha az asszonynak első férje előkerülne, hanem amiatt ő nem aggódott, mert a törvény biztosította őt birtokában. "A naszib (fátum) nekem akarta rendelni Hajdgult(1) ez volt az asszony neve), s a naszibnak ember fia nem szegülhet ellene." Újabb útitársaink közé, kik Iljásszal akartak utazni, tartozott még egy Hadzsi Sziddik nevű dervis is, felette ügyes képmutató, aki csaknem félig meztelenül járt, útközben a sivatagon a tevepásztorsággal foglalkozott, s hatvan aranyat rejtegetett rongyai között, amit mi csak Bokharában tudtunk meg.
Az egész társaság közösen lakta e sátort, abban a reményben, hogy a kán kervánbasija nemsokára itt lesz, s aztán elindulhatunk a sivatag felé. A várakozás mindnyájunkra nézve kínos volt. én leginkább lisztem gyors fogyásán aggódtam, s már elkezdtem mindennapi járandóságomat két maréknyival kisebbre szabni, és inkább kovásztalanul sütöttem meg a forró hamuban, mert az így sütött kenyér nehezebben emészthető, tovább marad a gyomorban, s az ember nem éhezik meg utána oly gyorsan. Szerencsére tehettünk apró kolduló kirándulásokat, s az etreki turkománok jótékonysága ellen nem lehetett panaszkodni, ámbár az egész nép hírhedt rablókból áll, s alig láttunk tábort, amelyben két-három nehéz láncokkal terhelt perzsát ne pillantottunk volna meg.
Itt Etrekben, egy Korcsak khán nevű előkelő turkomán sátrában találkoztam egy orosszal, ki előbb az asurai hajóállomáson matrózkodott. E főnökhöz délre tértünk be, s alig voltam én mint rúmi (oszmánli) bemutatva, e szavakkal fogadott a háziúr: "No, akkor nagy örömöt szerzek neked. Ismerjük az oroszokkal való viszonyotokat, s most ősi ellenségeitek egyikét láncokon láthatod." Úgy kellett tennem, mintha nagyon örülnék. A szegény orosz nehéz láncokra verve előhozatott, beteges és szomorú kinézése nagyon meghatott, s féltem, hogy külsőm elárulja a benyomást, melyet rám tett. "Mit csinálnál te ezen efendivel, ha Oroszországban találkoznál vele? - kérdé Kocsak khán. - Eredj, csókold meg a lábát!" A szegény orosz már felém közelített, de én a lábcsókot azon megjegyzéssel tiltottam el, hogy csak most vivén végbe guszlomat, azaz a nagy mosdást, nem akarom magamat hitetlen által beszennyeztetni; sőt, jobb szeretném, ha mielőbb eltakarodnék szemem elől, mert e népet nem szenvedhetem. Jelt adtak neki, hogy távozzon, s az orosz fogoly éles tekintetet vetve rám, eltávozott.
Amint később megtudtam, egyike volt ez azon két orosz matróznak az állami tengerészettől, kik néhány év előtt egy éjjeli alamán alkalmával a karakcsik kezébe estek. A másik körülbelül egy év előtt halt meg a fogságban. A kormány ki akarta őket váltani, de a turkománok nagy összeget követeltek értük (fejenkint 500 aranyat); s ugyanezen időben, éppen az alkudozások folyama alatt küldetvén Kocsak khán testvére, Cserkesz baj az oroszok által Szerbiába, ahol meg is halt, ez eset a szegény keresztyének kiszabadulását még inkább nehezítette, s a másik fogoly is, úgy mint társa, nemsokára szeretett cárjáért és hazájáért szenvedett fogságban fog elveszni.(2) Ezek azon folyton változó benyomások, melyeket a vendégszeretet a vele járó erényekkel s e nomádok hallatlan barbársága gyakorolnak az utazóra. jóllakva s elhalmozva jótéteményekkel tértem néha vissza, s már dicsérni kezdettem magamban e népet, midőn Kulkhán föntebb említett perzsa rabszolgája keservesen sírva könyörgött pár csepp vízért, mert, mint mondta, már két nap óta kenyér helyett besózott halat adtak ennie, s bár egész nap a dinnyésföldön kellett dolgoznia, egy csepp vizet sem kapott. Szerencsémre egyedül voltam a sátorban, odanyújtottam neki kulacsomat, s míg szomját oltotta, az ajtóhoz álltam vigyázni. Erre nagy hálálkodva rögtön távozott. E szerencsétlen embernek a házban mindenkitől szenvednie kellett, de legjobban Kulkhán második neje, egy volt perzsa rabszolgáló kínozta őt, hogy az új szekta iránti buzgóságát annál jobban kitüntesse.
Már Gömüstepében meguntam e kegyetlenkedéseket; mennyire fel kellett tehát lelkemnek lázadnia, midőn azt a helyet - Etrekhez hasonlítva - a humanitás és civilizáció székhelyének kellett tekintenem! E sátor, lakóival együtt kiállhatatlan lett előtte, s már vágytam ki a szabadba, a sivatagba.
A kervánbasi érkezésének hírére még mindig vártunk, ámbár az utazók, kik karavánunkhoz akartak csatlakozni, már mind együtt voltak. Az ismerkedés gyorsan ment, s gyakran hallottam érinteni azon kérdést: mely úton szándékozik a kervánbasi tulajdonképpen menni? éppen efelett beszélgettünk egyszer, midőn egy etreki azon örvendetes hírt hozta, hogy a tekkék, kiknek támadásaitól a Khívába vivő úton haladó karavánok a legjobban féltek, békekövetet küldtek a jomutokhoz, azon ajánlattal, hogy béküljenek ki végre, s egyesült erővel támadják a közös ellenségeiket, a perzsákat. E véletlen nagy hasznunkra vált.
Amint nekem megmagyarázták, három út vezet Gömüstepéből Khívába, melyek közül a karavánok nagyságuk szerint szoktak választani. Az első a Nagy-Balkán mögött a Kaspi-tenger partjainak hosszában. Ezen irányt, ez utóbbi helyet elhagyván, még két napig kell folytatni, s csak hat napi távolságra a keletnek fekvő Khíva felé befordulni. ezen út csak csekély számú utazóknak való, mert kevés rajta a víz, de csekélyebb a megtámadás veszélye is, s ilyenek nem is történnek, hacsak különös forradalmak alkalmával a kazakok (kirgizek) vagy karakalpakok idáig nem terjesztik ki alamánjaikat. A második a középső út, mely északnak csak az Oxus hajdani medréig, tehát a Nagy- és Kis-Balkán közt s aztán északkeleti irányban vezet Khívába. A harmadik út a legegyenesebb s legrövidebb, mert, míg az elsőre 24, a másodikra 20, erre csak 14 nap szükséges. Már Etreknél északkeletre kell menni, a göklen és tekke turkománokon keresztül, s minden állomáson jó, iható vízzel ellátott kutak vannak. Természetes azonban, hogy a karavánnak vagy jó lábon kell állnia e törzsekkel, vagy legalább két-háromezer embert kell számlálnia, különben tovább nem jut. Nagy volt tehát örömöm, midőn egy este Atabajtól egy követ azon hírt hozta, hogy a kervánbasi másnap reggel megindul táborából, s harmadnap délben az Etrek túlsó partján akar velünk találkozni, ahol is egyesülvén, megindulunk a sivatagon keresztül vivő nagy útra.
Iljász rögtön parancsot adott, hogy gyorsan készüljünk fel. Még aznap este elkészítettük tehát a szükséges kenyeret, mégegyszer besóztuk a nagy tevehúsdarabokat, melyeket áldásért vettünk a nomádoktól, s ki volt boldogabb nálamnál, midőn másnap reggel Hadzsi Bilállal a kedzsevére hágtam, s nyikorgó ülésemben a hullámszerű járású teve hátán Etrekből lassan távozhattam! Biztonság kedvéért Kulkhán szükségesnek látta minket legalább első nap elkísérni, mert ámbár 15-20, puskával fegyverzett ember volt velünk, mégis nagyobb számú rablócsapat is megtámadhatott volna, s ez esetben Kulkhán jelenléte nagy hasznunkra válik, mert az etreki banditák legnagyobb része az ő szellemi vezetése alatt áll, s neki vakon engedelmeskedik. Elfeledtem ugyanis mondani, hogy Kulkhánunk nemcsak a karakcsik akszakálja, hanem mint szúfi (aszkéta) is híres volt. Ezen epitetont hordta pecsétjében, s büszke is volt reá. A szemtelen tettetésnek legkirívóbb jellemképe állt előttem, midőn Kulkhánt, annyi gaztett okozóját, tanítványai körében láttam ülni, amint ezeknek, kiknek kegyetlen keze már annyi család boldogságát dúlta fel, a szent mosdást illető szabályokat, vagy a bajusz rövidre vágása módját adta elő. Tanító és tanítványok egyenlően látszottak lelkesedni, s tán nem egy e rablók közül, jámborságának érzetében, már előre álmodott a paradicsom jutalmáról.
Utunk, hogy az Etrek kiöntései által alkotott mocsarakat elkerülje, majd északnyugatnak, majd északkeletnek vezetett, többnyire homokon, melyen csak kevés sátrat látunk. E vidék szélén a kem nevű turkomán törzsnek mintegy 150 sátrát találtuk. Ezek már emlékezetet túlhaladó idő előtt váltak el a jomut turkománokktól, kikhez tulajdonképpen tartoznak, s itt élnek a sivatag határán. Ezen turkománok nagy hajlama a lopásra oka annak, hogy a többi ellenségükké lett, s minduntalan megtámadja őket, s ezért nem is tudnak szaporodni. Közel ezek tartózkodási helyéhez találtuk karavánunknak néhány sereghajtóját, kik nélkülünk nem mertek e sátrak mellett elmenni. Úgy is látszott, hogy a kemek megtámadtak volna, ha élünkön Kulkhánt, e hatalmas mumust nem látják. A tábortól északra, egy negyedórányira, az Etrek keskeny ágán keltünk át, melynek vize itt már igen sós ízű volt, jeléül annak, hogy közel van végkiszáradásához. Ennek túlpartjától az Etreknek egy másik, még csekélyebb ágáig a sós talajt szép rét váltotta fel, sűrűn benőve ánizskaporral, mely majd egy órányira terjedt. Az árokhoz hasonlító patak agyagos partjai nagyon megnehezítették az átkelést, és több teve, terhével együtt bele is esett a vízbe, mely csekély volt ugyan, de a csomagokat mégis átjárta s nehezebbekké tette, úgyhogy nagy fáradságunkba került, míg a túlsó dombot, Delil-i burunt elértük. Kora reggeltől délutáni két óráig mindössze négy mérföldet haladtunk, de mégis elhatároztuk, hogy itt állomást tartunk, mert a kervánbasival csak holnap kell az Etreken túl találkoznunk.
Az említett dombról, mely mintegy előfoka egy délkeletnek hosszan elnyúló, különben jelentéktelen hegyláncnak, szép s messze kilátás nyílt. A láthatár nyugati részén a Kaspi-tenger látszott , mint egy kék felhővonal, még a perzsa hegyek is észrevehetők voltak; de különösen érdekes látványt nyújtott a délnek elnyúló beláthatatlan síkság, melyen az elszórtan fekvő fekvő sátorcsoportozatok mintegy vakondtúrásokhoz hasonlítottak. Az Etrek és folyama majdnem egészen látható volt, s azon helyek, hol a víz mindkét partján kicsap, a távolban apró tavakként csillogtak. A kemek táborához közel lévén, Kulkhán, ki ez éjt még velünk szándékozott tölteni, nagy vigyázatot ajánlott. Este tehát különféle helyeken őröket állítottunk föl, kik reggelig egymást fölváltva minden mozgást a vidéken megfigyeljenek.
Hallván, hogy ezen állomás végső előőrse a nagy sivatagnak, a délutánt, míg társaim aludtak, néhány levél megírására fordítottam; szándékom volt azokat visszatérő kísérőinkre bízni. Azon apró, jegyzeteknek szánt papírdarabokon kívül, melyeket bokharai ruhám bélésében rejtve tartottam, még a korán volt velem, melyet egy kis táskában hordtam, s két lapfehér papíros, melyre most a két levelet írtam. Az egyiket hajdar efendinek Teheránba, a másikat Khandzsánnak azon kéréssel, hogy az elsőt juttassa kézbe.(3) Könnyen elképzelheti ki-ki, mint érezhettem magamat, midőn Teherán, ezen hozzám legközelebbi s mégis végső pontja az európai életnek, jutott eszembe, ha elgondolja azon veszélyeket, melyek itt, a nomádok közt fenyegettek, ha csak pillanatra is sejteni kezdik inkognitómat, s mily előízt adott öt heti tartózkodásom a turkománok közt azon életről, melynek fő és ősi helyét akartam fölkeresni.
Másnap reggel csak négy órát kellett mennünk, hogy a tulajdonképpeni Etrek partjaihoz érjünk. Sokáig nyomoztuk annak legsekélyebb részét. az átkelés nem volt könnyű, mert ámbár e folyó rendes szélessége nem több 12-15 lépésnél, most kiáradva, kétszer oly széles volt, s puha, agyagos feneke valódi kín a tevéknek, s ezért turkománjaink vonakodása az átkeléstől megbocsátható volt. A víz nem folyt ugyan gyorsan, mégis a tevéknek hasukon felül ért, s a nagy bajjal haladó állatok ingadozó léptei által kedzsevénk majd jobb-, majd baloldalt belemártódott az Etrek szennyes hullámaiba, és ha a teve csak egy lépést hibáz el, sárban s iszapban fürödve, nem csekély veszéllyel, úszva kellett volna a túlpartot elérnem. Szerencsénkre az átkelés minden baj nélkül megtörtént, s alig állapodtunk meg, megláttuk a kervánbasi rég s epedve várt karavánját, élén három bivallyal (két tehénnel s egy bikával), melyek egészséget ígérő megérkeztét Khíva beteg fejedelme alig várhatta nagyobb türelmetlenséggel, mint mi.
Emlékezni fog az olvasó, hogy Gömüstepében Hadzsi Bilállal, Hadzsi Juszuffal s néhány gyaloglóval a dervis-karaván zömétől meg kellett válnom, mert a többinek nem sikerült oly hamar bérelhető tevékre szert tenni. Etrekben, nem kapván hírt felőlük, már nagyon kezdtünk aggódni, hogy a szegények alakalom hiány miatt nem jöhetnek utánunk, igen örültünk hát, midőn a várt karavánnal együtt mindnyájukat ép egészségben megérkezni láttuk. oly szívélyességgel ölelkeztünk és csókolóztunk össze, mintha mindnyájan testvérek volnánk, kik több évi távollét után végre viszontláthatják egymást. Nagyon meghatott, midőn Hadzsi Szálihot és Szultán Mahmudot, sőt valamennyi koldus társamat ismét magam körül láttam; mert ámbár Hadzsi Bilált legközelebbi barátomnak tekintettem, meg kell vallanom, hogy különbség nélkül valamennyi iránt élénk rokonszenvvel viseltettem. Az Etrek iszapos vize lévén az utolsó édesvíz, melyet találhattunk, míg húsznapi utazás után az Oxus partjaira nem jutunk, tanácsoltam, ne szalasszuk el az alkalmat, s utoljára lakjunk jól teával. Fölraktuk tehát legnagyobb teaedényeinket, én megvendégeltem őket frissen sült kenyeremmel, és még sokáig emlékeztünk e viszontlátás ünnepélyére.
Ezalatt megérkezett a kervánbasi is, vezetőnk és védőnk a sivatagban. Nagyon érdekemben állott, hogy jó színben tűnjem föl előtte, csakhamar elmentem hát hozzá Hadzsi Szálihval és Hadzsi Meszúddal, kik az úton már említettek volt neki. Könnyen képzelhető csudálkozásom s egyszersmind aggodalmam, midőn Amandurdi (ez volt a neve a testes és jóindulatú turkománnak) társaimat nagy kitüntetéssel, engem feltűnő hidegen fogadott. Minél inkább iparkodott Hadzsi Szálih a társalgást rám vezetni, annál közönyösebb lett, s mindössze ezt mondta: "Ismerem már ezt a hadzsit." Erőt vettem magamon, hogy nagy zavaromat észre ne vegye, s már el akartam távozni, midőn Iljász, ki szintén jelen volt, haragos pillantást vetett a mellette ülő, hírhedt ópiumfalóra, Emír Mehemmedre, s ezzel mintegy ő látszott az eseményért okolni. Eltávoztunk, s alig tudta meg Hadszi Bilál e jelenetet, haragosan kiáltott fel: "E nyomorult, részeg afgán már Etrekben állította, hogy Hadzsi Residünk, ki a koránban s az arab nyelvben neki tanítója lehetne, álarcos frengi. (Itt háromszor hangoztatta: Isztaghfarallah! Azaz: Isten bocsássa meg bűnömet!) Ámbár biztosítottam, hogy mi őt nagy szultánunk követétől vettük át, hogy van útlevele a kalifa(4) pecsétjével, mégsem akar elállni bűnös állításától. Amint látom, a kervánbasi fejét is megzavarta, de majd megbánja, ha Khívába érünk; mert ott vannak kádik és ulemák, ott megtanítják, mit tesz az, egy jámbor muzulmánt hitetlennek nevezni!"
Most kezdtem érteni az egész dolgot. Mehemmednek, ki születésére nézve kandahari volt, s az angol foglalás után egy bűntett miatt szülővárosából menekülni kényszerült, elég alkalma volt európaiakat látni, s így engem arcom vonásairól fölismert. Az első pillanattól fogva tehát titkos emisszáriusnak gondolt, ki koldus álöltönyében rejtett kincsekkel utazik, s arra számított, hogy titkom földerítésével fenyegetvén, e kincseket tőlem kicsalhatja. Többször rá is akart beszélni, hogy hagyjam el e koldusokat, s lépjek vele egy társaságba; de én mindig azt feleltem neki, hogy egy dervis és egy kereskedő, mint nagyon különnemű elemek, nem illenek egymáshoz, s valódi barátságról csak akkor lehetne köztünk szó, ha ő az ópiumevés bűnéről lemondva, jámbor mosdásokkal és imádkozásokkal foglalkoznék. Kemény ellenállásom, melyre talált, dühössé tette, de miután istentelensége miatt a hadzsik meggyűlölték, nyílt ellenségeskedését különös szerencsémnek tekinthettem.
Körülbelül két órával az elmondottak után a kervánbasi, ki a karaván főnökségét már átvette, azt üzente, hogy miután csak három nap múlva fogunk ismét kutat találni, ki-ki lássa el magát vízzel. Elővettem tehát én is a kulacsomat, társaimmal a folyóhoz mentem , s miután a szomjúság kínjait még nemigen volt alkalmam tapasztalni, azt csak igen hanyagon töltöttem meg. Társaim figyelmeztettek e hibára, mondván, hogy a sivatagban minden csepp víz élet, s azért a kulcsot, az élet forrását, mindenkinek mint szemefényét, úgy kell őriznie. Megtévén előkészületeinket, a tevéket fölszereltük, a kervánbasi valamennyit megszámláltatta, s így kitünt, hogy karavánunk körülbelül 80 tevéből és 40 utazóból állt. Ezek közt 26 védtelen hadzsi, a többi meglehetősen fölfegyverzett jomut turkomán, egy özbeg s egy afgán. Egyikét képeztük tehát azon apró karavánoknak, melyek valódi keleti módra minden a sors szeszélyére bízva, kelnek útra.
Miután mindnyájan felültünk, búcsút kellett vennünk turkomán kísérőinktől, kik a sivatag széléig elhoztak. A búcsú fatiháját egyrészt Hadzsi Bilál, másrészt Kilkhán kezdte rá, s aggódnom kellett, ha ez utóbbi áldásából kedvező előjeleket akartam veszélyteljes vállalatunkra levonni. Az utolsó ámen után, melyet a szakállnak elmaradhatatlan végigsimítása követett, a két ellenkező irányban indult meg, s előbbi kísérőink, midőn az Etreken átkelve minket szemük elől vesztettek, néhány lövésben végüdvözletet küldtek felénk. Mi innen egyenesen északnak vettük utunkat.

1) Tulajdonképpen Ajdgul, azaz "az ünnep rózsája".
2) Midőn később az oroszokat ezen esetre figyelmeztettem, azzal iparkodtak magukat menteni, hogy az orosz kormánynak nem szabad a turkománokat nagy váltságdíjakhoz szoktatnia, mert akkor a merész rablók éjjel-nappal ily emberfogdosásra járnának.
3) Visszatértemkor e levelet, melyben barátaimnak a sivatagi utazás megkezdését jelentem, másokkal együtt, melyeket Gömüstepéből indítottam el, csakugyan megtaláltam a török követségnél. A jó Khandzsán valódi buzgalommal teljesítette kérelmemet.
4)Mohamed utódja tudniillik a konstantinápolyi szultán.

 

Tizenegyedik fejezet

Utazás a hyrkániai sivatagon keresztül. A vízhiány nagy kínjai

Ezernyolcszázhatvanhárom május 13. Minden jele nélkül a netaláni teve- vagy emberlábnyomokról, vagy más állatnyomokról felismerhető útnak, tartott karavánunk észak felé, nappal a napot, éjjel az északi csillagot használva útmutatóul, melyet a turkománok mozdulatlansága miatt Temir kaziknak (vasszeg) neveznek. A tevéket, hosszú sorba összekötve, gyalog ember vezette, s ámbár nem volt itt különös tiszteleti hely, mégis némi megtiszteltetésnek tekintetett, mennél közelebb lenni a kervánbasihoz. Jó darab föld, túl az Etreken, mely a nagy sivatag előcsarnokát képezi, Bogdajlának neveztetik. Naplemente után még két óráig folyvást homokos földön haladtunk, mely nem volt nagyon puha, és csak csekély, hullám lakú magaslatokat képezett. Lassankint a homok eltűnt, és szilárd, sima agyagtalajt éreztünk lábaink alatt, úgyhogy a távoli tevék rendes lépései a csendes éjben ütemverésekként hangzottak vissza. Az ily helyeket a turkománok takirnak nevezik; s minthogy az, amelyen éppen mi jártunk vöröses színű volt, kizil-takirnak hívták. Majdnem napfeljöttéig szakadatlanul mentünk, de mindössze alig haladtunk hat mérföldet, mert a tevéket nem szabad eleinte nagyon megerőltetni, másrészt pedig, mert a bivalyok, e fő személyei az utazó társaságnak, nehézkes testükkel még a tevék lépteit sem bírták követni. Pihentünk tehát május 14-én reggeli nyolc óráig, s míg a tevék a bogáncskóróból s a sivatag egyéb növényeiből jóllaktak, volt időnk reggelinkhez látni, mely ma még felséges volt, mert kulacsaink telve voltak édesvízzel. Így nehéz, kovásztalan kenyerünket édes kortyokkal segíthettük lefelé.
Közel egymáshoz táborozván, észrevettem, hogy a kervánbasi Iljásszal és társaim főnökeivel gyakran felém tekintve beszélgetett. Könnyen kitalálhattam a tanácskozás tárgyát, de úgy tettem, mintha mit sem vettem volna észre, s egy ideig nagy buzgón lapozván a koránban, fölkeltem, mintha a társalgásban részt akarnék venni. Amint néhány lépést közelítettem feléjük, elém jött a derék Iljász és Hadzsi Szálih. Félrehívtak, s mondták, hogy a kervánbasi nehézségeket támaszt, s nem akar a khívai útra magával vinni, minthogy tekintetem gyanút gerjeszt benne; különösen a kán haragjától fél, mert néhány év előtt egy frengi követet hozott Khívába, ki ezen egyetlen úton híven lerajzolta az egész utat, s ördögi mesterségével még csak egy kutat vagy dombot sem feledett le a papírról. A kánt ez nagy haragra gyullasztotta, a hírhozók közül kettőt kivégeztetett, s ő, a kervánbasi, csak különös pártfogás által volt képes életét megmenteni. "Sok rábeszélés után, mondván, hogy csak nem hagyhatunk itt, a sivatagban egyedül - folytatták barátaim -, annyira bírtuk őt, hogy azon feltétel alatt magával visz, ha először meg hagyod vizsgáltatni magadat, nincsenek-e nálad rajzok vagy fatollak (irón), amelyeket a frengik szoktak hordani, s másodszor, ha megígéred, hogy nem fogsz magadnak az utakról és hegyekről titkos jegyzéseket tenni; ellenkező esetben itt, a sivatag közepén, rögtön el kell tőlünk maradnod."
A legnagyobb türelemmel hallgattam e szavakat, de mikor barátaim lehallgattak, nagyon felingerültnek tettettem magamat, Hadzsi Szálihhoz fordultam, s oly hangosan, hogy a kervánbasi is meghallhass, mondtam neki: "Hadzsi, te láttál engem Teheránban, s tudod, ki vagyok; mondd meg Amandurdinak (ez volt a neve karavánunk vezetőjének), hogy hozzá mint becsületes emberhez éppen nem illik egy olyan részeg bínamaznak (oly ember, ki nem szokta imádságát elvégezni), mint ez az afgán, szavára figyelni. A vallással nem lehet tréfálni, e veszélyes pontban többé rám ne támadjon, különben Khívában majd megtudja, kivel van dolga." Ez utolsó szavakat oly hangon kiáltám, hogy az egész karavánnak meg kellett hallania, s társaim, különösen a szegényebbek, annyira fölgerjedtek, hogy ha vissza nem tartom őket, mindnyájan neki esnek Emír Mehemmednek, a gonosz afgánnak. E jelenet legjobban megdöbbenté a kervánbasit, s hallám, amint mindenfelől hozzá intézett kérdésekre folyvást csak azt felelé: "Khidáim bilir!" (Isten tudja!) Nagyon derék, jóindulatú, de törzsökös keletű volt ő, ki nem annyira rosszaságból, mint különös előszeretetből a titokszerűség iránt, mindenáron álarcos idegent akart bennem fölfedezni, ámbár másrészt több vallási kérdésben (meszele) hozzám fordult tanításért, mert már Gömüstepében hallotta volt, hogy én sok könyvet olvastam.
E fogás, amint láttuk, ez egyszer elhárította a pillanatnyi veszélyt, de legnagyobb sajnálatomra tapasztalnom kellett, hogy a gyanú percről percre nő, s nagy fáradságomba fog kerülni, utamról csak a legcsekélyebb jegyzeteket is tenni. Kellemetlen volt rám nézve, hogy nem volt szabad még az egyes állomások nevét sem tudakolnom. A sivatagban, bármily nagy legyen, a nomádok, kik annak egyes oázait lakják, minden helynek, minden dombnak és völgynek más-más nevet adtak, úgyhogy ha pontos tudósításokat kaphattam volna, Közép-Ázsia térképén minden pontot meg tudnék jelölni. Csel ellen cselt kellett használnom, s azon végtelen csekély jegyzetek, melyeket ez útról magamnak tehettem, olyan fogás eredményei, melynek leírásával nem akarom az olvasót untatni. Mily keserű érzés az utazóra nézve, ha hosszas küzdelmek és veszélyek után végre elérheti az óhajtott forrást, és szomjas lelkét mégsem enyhítheti belőle.
Nyolc óra után ismét fölkerekedtünk, de haladásunk, miután két óráig szakadatlanul mentünk, mind lassúbb lett. Néhány turkomán leszállt, s a legapróbb dombokat jobbra s balra az úttól szorgalmasan kezdték vizsgálni. Amint utóbb megtudtam, útitársaink egyike, Sjd Mehemmed, testvére sírját akarta fölkeresni, ki a múlt évben egy megtámadtatás alkalmával itt esett el; hozott is magával egy koporsót, melyben a holttestet Khívába vihesse. Délutáni két óra lehetett, mikor a sírt megtaláltuk, s annak felásásához készültünk. A szokásos imáknak a korán egyes helyeinek elmondása után, melyben buzgóan kellett részt vennem, a félig elrothadt hullát a koporsóba tették, s nemezrongyokba pakolták, aztán egy szemtanú elmondta a harc részleteit. Dicsőíteni akarta az elhunytat, és sikerült is neki, mert az elmondott tett a legnemesebb dicséretet érdemelte.
"Több perzsa volt karavánunkban - szólt az elbeszélő -, kik Khívából Asztrabádba mentek, s ezek közt egy Molla Kászim nevű igen gazdag asztabádi kereskedő, ki éveken keresztül kereskedett Perzsia és Khíva közt, s itt az elhunytnak vendége, útközben pedig védettje volt. A sors úgy akarta, hogy a múlt évben nagy összeggel a zsebében indult haza, s ámbár turkomán ruhába volt öltözve, s nyelvünket is tökéletesen beszélte, az etreki haramzádék (fattyak) mégis fölismerték, rögtön elénk jöttek, s karavánunkat megtámadták. jóllehet számra nézve sokkal erősebbek voltak nálunk, mégis nyolc óra hosszat küzdöttünk velük, s mikor kettőt közülük már megöltünk, azt kiáltották, hogy ha a kövér perzsa kutyát (ami alatt Molla Kászimot értették) nekik kiadjuk, fölhagynak a harccal, mert velünk semmi dolguk. Könnyen felfogható, hogy közülünk senki sem fogadhatta el ezt a föltételt, legkevésbé pedig a boldogult, s ámbár a perzsa, félve a mindenfelé sivító golyóktól, kérte, hagyjuk abba a harcot, ő inkább engedi magát elfogni, mégis folytatnunk kellett a küzdést. Nemsokára golyó érte őt. (Itt az elbeszélő a holttestre mutatott.) Lefordult lováról, s utolsó szava az volt, hogy vendégét, a félelmében gyermekmódra síró perzsát testvérének, Ejd Mehemmednek adta át, kinek vezérlete alatt mi a harcot másnap reggelig folytattuk, mikor is a rablók kénytelenek voltak nagy veszteséggel visszavonulni. A szerencsétlen elhunytat itt eltemetvén, folytattuk utunkat, s három nap múlva a perzsa kereskedőt sértetlenül hoztuk Asztrabádba."
Gyászünnepélyül Ejd Mehemmed e helyen még kenyeret süttetett, s azt köztünk fölosztotta, aztán ismét megindulva, száraz síkságon haladtunk észak felé. Az időveszteséget kipótolandó, elhatároztatott, hogy egész éjjel szakadatlanul menni fogunk. Az idő szép volt, s kosaramban összekuporodva, sokáig évezettel nézdeltem a szép csillagos eget, melynek fénye a sivatagban még nagyszerűbbnek látszik. Végre elnyomott az álom, s alig pihenhettem egy óra óta, midőn gyengédetlenül felköltöttek álmomból, s minden oldalról kiabálták: "Hadzsi, nézd meg csak kiblenumádat(1) (iránytű), úgy látszik, eltévedtünk." Fölébredtem, s izzó tapló világánál láttam, hogy észak helyett keleti irányban vagyunk. A kervánbasi megijedt, félvén, hogy a veszélyes mocsarak közelébe jutottunk, s elhatározta, hogy bevárjuk a hajnalt. Szerencsénkre csak fél órával előbb, midőn az eget felhők kezdték borítani, tértünk volt le a helyes irányról, s a késedelem dacára elértük a kitűzött állomást, hol a fáradt állatokat szabadon bocsátottuk kórót s tövist legelni. Azon a helyen, hol táboroztunk, csudálkozva láttam, amint társaink fél lábnyi hosszú, ujjnyi vastag s igen ízletes és édes sárgarépát szedtek össze nagy mennyiségben, melynek csak belseje volt kemény, mint a fa és éldelhetetlen, hasonlóan a vad fokhagymához, mely itt szintén nagy mértékben volt található. Felhasználtam az alkalmat, s egy jó adag sárgarépát megfőztem magamnak reggelire, egy csomót pedig megfőzve eltettem övembe.
Május 15. Ma utunk vad, hosszú árkok által keresztül-kasul hasított vidéken vezetett, melyről hallottam, hogy minduntalan más alakot vesz fel, s a sok meredek hely miatt mindig más nehézségeket gördít az útba. A szegény tevék, melyek közül néhánynak nagy terhet kellett vinnie, roppantul szenvedtek, mert a könnyű homok elsiklott lábuk alatt, s folyvást le-föl kellett menniök, csak nagy bajjal tudtak szilárdan lépni. Feltűnő, hogy ezen állatokat kötéllel kötik egymáshoz, melynek egyik vége az egyik teve farkához, másika az utána jövőnek átfúrt orrába van akasztva. Kegyetlen látványt nyújt, ha egyik vagy másik ezen összeláncolt sorban pillanatra megállapodik, s az előtte menő mindaddig vonszolja, míg borzasztó fájdalmai után a kötél végre elszakad. e szegény állatok kímélése végett ahol az út igen rossz kezdett lenni, mindenki le szokott szállni. Ma is így történt, s ámbár a mély homokban a járás roppant kínos volt, mégis, bár lassan, négy óra hosszat szakadatlanul gyalogolnom kellett. Így többször találkoztam a kervánbasival, ki utolsó fellépésem óta igen udvarias volt hozzám. Különös hajlammal látszott irántam viseltetni unokaöccse, fiatal, nyíltszívű turkomán, ki tavaly óta nem látta feleségét, és társalgás közben minduntalan ováját (sátrát) emlegette, ahogy iszlám etikett szerint nejét neveznie kellett.(2)
Kkhali molla - így hívták - teljesen bízott dervis voltomban, s nagy csodálkozásomra arra kért, üssek fel koránomban egy családjáról szóló fált (prognosticon). Megcsináltam a szokásos hókuszpókuszt , behunytam a szememet, s szerencsésen oly helyet nyitottam meg a koránban, melyen nőkről van szó (mert a múminun és muminát szók igen gyakran fordulnak benne elő). Az arab szöveg magyarázása, mert ebben áll a tulajdonképpeni mesterség, boldoggá tette fiatal turkománomat, megköszönte szívességemet, s én is nagyon örültem, hogy megnyerhettem barátságát.
Még addig nem tudtuk, melyiken fog a három út közül karavánunk menni. Az útiterv titokban tartása itt, hol az ember pillanatig nincs biztosítva megtámadások ellen, igen szükséges. Ámbár nem mondták meg nekünk, mégis előrelátható volt, hogy a középső úton fogunk haladni, mert vizünk már fogyni kezdett, s másnap szükségképp vízmedencéhez kellett jutnunk, melyhez csak akkor lehet férni, ha a békés viszonyok az atabaj-jomut pásztorokat odáig hatolni engedik. Esti utunk ma szerencsés volt; csak párszor szakadt el a tevekötél, s ilyenkor mindig néhány embert kellett visszaküldeni az elmaradt állatok fölkeresésére. A karaván ezalatt folytatja útját, s hogy a sötét éjben kiküldött emberek el ne tévedjenek, a karaván utasai közül egyet kiválasztanak, hogy velük a távolból beszéljen. A szomorúan hangzó szó egyetlen vezérük a sötét éjben, s jaj a szegénynek, aki ellenkező szél miatt e szavakat meg nem hallja!
Másnap reggel (május 16.) északkeleti irányban a Körentaghi-hegyláncot pillantottuk meg. Az érdekes állapotban levő(3) bivalytehén lassú léptetésre kényszerített, s ezért csak délután juthatunk oly közel hozzá, hogy a hegység alacsonyabb részeinek körvonalait kivehessük.
Etrekben hallottuk, hogy békés lévén az idő, itt jomutokra fogunk találni, de mégsem tudtuk ezt biztosan, s mindenki feszült várakozással volt eltelve, vajon reményünk csakugyan teljesedni fog-e, s nem kell-e félnünk ellenséges csapatok támadásaitól. Egy merész turkománt kiküldtünk vizsgálódni, s mindnyájan reményteljes várakozással kísértük lépteit. Lassankint a hegységhez közeledve, csakugyan megpillantottunk egyes sátrakat. A félelem eloszlott, s mindenki kíváncsi volt, mely törzshöz tartoznak a táborozók. Mialatt útitársaim a Körenthagi és zöldellő völgyei szemlélésében gyönyörködtek, örömtől dobogott a szívem. Midőn nyugat felé e hegylánctól elterjedő, alkalmasint görög romok felé közeledtünk. Midőn a hegy tisztán kivehető lett, délnyugatra ezeken kívül még egy magában álló oszlopot pillantottam meg, mely a távolból élő, óriási alakként tűnt szemembe. Följebb menve a lejtőn, egy másik, valamivel vastagabb, de alacsonyabb oszlopot vettem észre, s a hegyhez érve a Meshed-i Miszriján név alatt ismeretes romok oly közel voltak hozzánk baloldalt, hogy az egyes részeket pontosan meg tudtam különböztetni. A táborozók csupa jomutok lévén, elhatároztuk, hogy egy napot pihenni fogunk (ez alkalommal néhány tevét akartak venni), s ennek nagyon megörültem, mert ezáltal alkalmam nyílt e romokat közelebbről megtekintenem.
Másnap, május 17-én, reggel, Iljász s néhány hadzsi társam kíséretében mentem oda; csellel kellett őket rábírnom, mert nem tartották tanácsosnak a dzsinnektől (szellemek) lakott helyhez közeledni.(4)
E romok félórányira voltak táborunktól, bár a még fennálló, négyszögű magas falak, valamint a két, még ép s más két, félig összeomlott, kupola alakú torony közelebbeknek látszottak. A 6-8 lányi széles és 40-50 lábnyi hosszú, magas falat valamivel alacsonyabb keríti, mely dél felé már egészen össze van omolva. Alkalmasint előfala volt a még fennálló kastélynak, mert az egészet, amint a többi rom közül kiemelkedi, régi, erősített várnak tartom; ennek kiegészítésére még meg kell említenem azon nagyszerű vízvezetést, mely délkeleti irányban a perzsa hegylánc felé tart, s onnan 150 angolmérföldnyi távolságból vezette ide az ivóvizet. Régiségtani és építéstani ismereteim korlátoltságánál fogva e fölötte érdekes romok fölötti véleményemet magam sem ismerhetem el illetékesnek, de görög eredetüket azért tartom bizonyosnak, mert az itt talált négyszögű téglák minőségét, nagyságát és színét azokéval, melyeket Gömüstepében és Kizilalannál (Sándor fala) láttam, teljesen egyenlőnek találtam. Ezenkívül a Körenthagi északi csúcsán még egy romcsoportozatot pillantottam meg, mely mellett éjjel haladtunk el, s melyet amennyire a sötétben kivehettem, hat különálló kápolna alkotott.
Ma karavánunkat az itt lakó nomádok seregesen látogatták, még üzleteket is kötöttek karavánunk kereskedőivel és bérlőivel, mégpedig hitelre. Ez alkalommal adósságlevél írására szólítottak fel, s volt mit bámulnom, midőn láttam, amint az adós saját váltóját, ahelyett, hogy hitelezőjének adná biztosításul, maga zsebre dugta, s turkomán szokás szerint az ügy ekképp be volt fejezve. Midőn a hitelezőtől e sajátságos szokás eljárás okát kérdeztem, azt felelte: "Mi közöm nekem az íráshoz? Azt az adósnak kell magánál tartania, hogy adósságáról megemlékezzék."
Este, midőn már készen álltunk az útra, bivalytehenünk egészséges borjat ellett, s ez a kervánbasit igen nagyon megörvendeztette. De csak útközben jutott eszébe, hogy a gyenge borjú nem lesz képes az utat gyalog megtenni, tehát egy teve hátán kellett számára kényelmes helyet keresni. Csak nekem és Hadzsi Bilálnak lévén kedzsevénk, mindenkinek tekintete ránk esett, s felszólítottak, engedje át egyikünk a helyét az újon szülött borjúnak. Barátomnak volt esze szolgálatkésznek mutatkozni, azon megjegyzéssel, hogy irántam való barátságból, mert én sánta lábam miatt nem ülhetek mindenütt, kedzsevéjét szívesen fölcseréli bármely más hellyel. De alig foglalta el helyét a fiatal borjú, az új vis-á-vis-m roppant rossz szaga elárulta Hadzsi Bilál készségének tulajdonképpeni indokát. Éjjel még megjárta, mert akkor csak álmomból vert fel a sok bőgés, de nappal, kivált, mikor a nap melegebben sütött, alig bírtam kiállani. Szerencsémre kínom nem soká tartott, mert a borjú az utazás másodnapján megdöglött.
Május 18. Mától fogva két napot számítottunk a Nagy-Balkánig, s innen tizenkettőt Khíváig, tehát összesen tizennégy napot; ez idő alatt négy keseserűsós vizű kutat fogunk lelni, de egy lélekkel sem találkozunk. Május közepe lévén, vezetőink remélték, hogy az ismerős lapályokon esővizet fogunk találni. Kulacsaink Körenthagi két rossz vízmedencéjének agyagos vizével voltak megtöltve, mely a folytonos rázástól a tevék hátán csupa iszap lett, és visszataszító ízt nyert; de azért csínján kellett vele bánnunk, mert csak egy állomásnyira a Nagy-Balkánon túl reméltük az első kakot (esővizet) találhatni.
Menésünk, mindnyájan bele lévén már gyakorolva, szabályszerűvé kezdett lenni. naponkint rendesen háromszor álltunk meg, mindig másfél vagy két órára; napfölkelte előtt, midőn egész napra való kenyerünket szoktuk megsütni, délben, hogy ember és állat kissé kipihenhesse magát, s naplemente előtt, hogy szerény vacsoránkat költsük el, mely legtöbbször említett kenyérből s néhány, aggodalmasan megszámlált csepp vízből állt. Barátaim, valamint a turkománok is, egy kis juhzsírt hoztak magukkal, melyet a kenyérhez ettek, s mellyel engem is megkínáltak, de én el nem fogadtam; meg voltam győződve, hogy a szomjúság kínjait enyhíteni s a teste minden fáradságra megedzeni csak a legnagyobb mértékletesség képes. A vidék talaja, melyen haladtunk, szilárd agyag volt; csak itt-ott termett rajta pár silány fűszál, s nagyobbrészt kopasz síkságokból állt, melyek szárazságtól megrepedezve, az érforma szakadások által a legtarkább formákat nyerik. Mily fárasztólag hat e szomorú síkság, melyről az életnek minden jele száműzve van, az utazóra, s mily jólesik, ha állomást érve, a teve hullámszerű járását kissé kipihenheti!
Másnap (május 19.) délben sötétkék fellegformát pillantottunk meg észak felé. A Kis-Balkán volt, melyet holnap reggel fogunk elérni, s melynek nagyságáról, szépségéről és ércekben való gazdagságáról a turkománok oly sokat beszéltek. Szerencsétlenségünkre az este, máskor éber kervánbasinkat elnyomta az álom, s a karaván élére állított tevevezető oly veszélybe hozott, mely mindnyájunk életébe kerülhetett volna. A Kis-Balkán lábánál ugyanis sok oly veszedelmes sós mocsár van, mely vastag fehér réteggel borítva, a szilárd földtől meg nem különböztethető, mert itt mindent leborít a néha ujjnyi vastag sólerakodvány. Már annyira behatoltunk ezen helyek közé, hogy az állatok minden nógatás dacára, a talaj ingadozása miatt kénytelenek voltak megállni. Leugrottunk, és ki-ki elképzelheti ijedtségemet, midőn a földön állva úgy éreztem magamat, mintha lebegő ladikban volnék. A félelem általános volt, A kervánbasi kiáltott, hogy ki-ki maradjon a helyén, mert csak napfelkeltekor lehet szabadulásra gondolni. Alig bírtuk az erős szódaszagot kiállani, és három óráig kellett várnunk, míg a szabadító hajnal első sugarai megjelentek. A visszafordulás nagy fáradsággal járt, de mégis nagyon örültünk, mert az ég kegyes volt irántunk. Ha csak valamivel beljebb megyünk, a laza föld megnyílik, s karavánunk nagy részét, vagy talán az egészet mindenestül elnyelte volna. Legalább így mondták a turkománok.
Reggel tíz óra volt (május 20.), midőn a délnyugatról északkeletnek terjedő Kis-Balkánhoz értünk, és ennek északi végével párhuzamosan fekvő előfokát a Nagy-Balkánnak, bár csak körvonalaiban, megpillantottuk. A Kis-Balkán, melynek lábánál most tábort ütöttünk, körülbelül 12 mérföldnyi hosszú, majdnem szakadatlan s egyenlően magas hegyláncot képez, nem oly kopár és puszta, mint Perzsia hegyei, sok helyen fű nő rajta, egészben pedig kékesszürke színe van. A hegység, ha szemmértékem nem csalt, 2-3000 láb magas lehet. Utunk aznap, valamint másnap (május 21. folyvást mellette vezetett, míg végre estefelé a Nagy-Balkán előfokához értünk. Ámbár csak egy részét láthattam közelről, úgy véltem, hogy jogosan nevezik megkülönböztetésül nagynak, mert ameddig a szem ellát, általában magasabb és sokkal kiterjedtebb. Mi a hegység keleti részén voltunk. A Nagy-Balkán tulajdonképpeni hegylánca, mely a Kaspi-tenger partjáig nyúlik, inkább déltől északi irányba terjed, s amint a turkománoktól hallottam, gazdag ércekkel bír; ez azonban csak akkor érdemelne teljes hitelt, ha illetékes bírák állítanák.
Mai éji szállásunk elég kellemes volt, s amint a lemenő nap utolsó sugarait vetette a Kis-Balkán tetszetős tekintetű völgyeire, majd azt hittem volna, hogy szép hegyi vidéken vagyok. A táj szépnek is volna mondható, ha a borzasztó pusztaság, a roppant elhagyatottság olyan gyászos színt nem adna neki. A szem mindig félve tekint körül, vajon nem pillant-e meg idegent, mert a sivatagban mindenkit, akivel találkozik az ember, neki szegzett fegyverrel kell fogadni.
Egy órával naplemente után ismét elindultunk. A kervánbasi jelentette, hogy tulajdonképpen csak ezentúl érünk még az igazi sivatagba, s ámbár külsőnk után ítélve mindnyájan próbált vándoroknak látszottunk, szükségesnek tartotta jelenteni, hogy a hangos beszédtől s kiabálástól nappal úgy, mint éjjel, lehetőleg óvakodjunk; hogy ezentúl ki-ki naplemente előtt süsse kenyerét, mert itt az éjjel nem szabad tüzet raknunk, hogy hollétünket az ellenségnek el ne áruljuk; hogy imáinkban mindig amandzsillikot (biztonság) kérjünk; veszélyben pedig ne reszkessünk, mint az asszonyok. Néhány kardot, egy lándzsát és két - természetesen kanócos - puskát osztott ki közöttünk, s én, akit általában nagy vitéznek tartottak, szintén fegyvert kaptam, jó sok lőporral s golyóval; ámbár meg kell vallanom, hogy ezen előkészületekre nemigen kellemes remények töltötték el szívemet.
Elhagyván a Balkán-hegységet, minden titkolózás dacára láttam a kompaszon, hogy a középső úton haladunk. Körentaghiban hallottuk, hogy a hegység táján ötven karakcsi csavarog a tekke törzsből; de a kervánbasi e hírre csak annyiban hajlott, hogy Dzsenak kujuszu kutat és állomáshelyet, melynek vize különben is oly sós, hogy csak három nap óta szomjazott tevéknek nyújthatna enyhülést, elkerült. Leszálltunk, s amint mondták, a Döndenben voltunk, ahogy e táj nomádjai az Oxus régi medrét hívják; a múlt tél viharai és esőzései azonban az útnak tavalyi nyomait, melyek különben jól meglátszanának, egészen eltörölték.
A régi folyammedret hosszú, görbe vonalban metszettük keresztül, hogy a túlsó s igen meredek parton feljáró helyet találjunk, s csak nagy fáradsággal értük el napfölkelte előtt a magas fennsíkot. A nomádok regéikben az Oxus régi medrét a Meshed-i Miszriján romjaival hozzák összeköttetésbe s azt állítják, hogy az Oxus egykor közel a Kábának kijelölt épület fala mellett folyt el, s csak később, Gökleng bűnein felháborodva, fordult volna észak felé.
Minél inkább tűnt hátunk mögött a Balkán kék felhők közé, annál nagyszerűbb, annál borzasztóbban fölséges tekintetet nyújtott a beláthatatlan sivatag. Azelőtt azt hittem, hogy a sivatag nagyszerűsége csak akkor hathat lelkünkre, ha képzeletünk színt és határozottságot kölcsönöz a képeknek; de tévedtem. A sivatagnak szeretett hazám, alföldi rónáin látott miniatűrképét láttam nagyobb kiadásban, midőn Perzsiában a Sópuszta (Dest-i kuvír) egy részén átmentem; de mily más érzések foglalták el itt szívemet! Nem a képzelődés, mint sokan tévesen állítják, hanem a természet maga gyújtja itt a lelkesülés fáklyáját. Néha megkísértettem a sivatag komor színét fölvidítani, s városokat, sürgő-forgó életet képzeltem magamnak a közelben, de hiába! A beláthatatlan homokbuckák, a borzasztó halotti csend, a nap sárgásan vörös színe hajnalban s alkonyatkor, mindez csalhatatlanul hirdette, hogy a földnek egy nagy, talán legnagyobb sivatagján vagyunk.
Május 22. Délfelé Jeti Szirinél táboroztunk; nevét ez a hely a hajdan itt létezett hét kúttól nyerte, de most e kutak közül négy már teljesen ki volt száradva, a többiben pedig csak kevés, igen sós és rossz szagú vizet találtunk. Ámbár a kervánbasi azon reménnyel biztatott, hogy este esővízre fogunk bukkanni, azt a kis maradékot, mely kulacsomban volt, ámbár több volt benne az agyag, mint a víz, nem akartam e kutak keserű, undorító folyadékával fölcserélni. A tevéket megitatták, s társaim közül is többen hozzáláttak, s én csudálkozva néztem, mint versenyeznek a négylábúakkal az ivásban; midőn mérsékletességre intettem őket, nevettek, de később nagyon megbánták mohóságukat. Rövid megállapodás után ismét leindultunk, s a többi homokbuckák közül kiemelkedő dombhoz értünk, melyen két üres kedzseve állt. Azt mondták, hogy az utazók, kik bennük ültek, itt a pusztában elvesztek, s a turkománoknál minden hely, hol valaha emberek tartózkodtak, nagy tiszteletben áll, s annak megrontása bűnnek tartatik. Sajátságos babona! Embereket eladni és országokat elpusztítani náluk erény, de egy fakosarat tiszteletben tartanak, mert ember ült benne! A sivatag lakói valóban igen különösek, s még jobban meg fogja lepni az olvasót, ha elmondom, ami ugyanazon este velünk történt.
A nagy meleg engedvén, leszálltam, hogy a kervánbasival s más turkománokkal a remélt esővizet keresni menjek. Mindnyájan föl voltunk fegyverkezve, s mindenik más irányba ment. Én a kervánbasit követtem, s alig haladtunk negyven lépést, midőn ez néhány lábnyomot vett észre a homokban, és kellemetlenül meglepve felkiáltott: "Itt embereknek kell lenniök!" Meggyújtottuk kanócainkat, és a mindig jobban látható lábnyomok után indulva, barlang szájához jutottunk. A homokban látott nyomokból következtetvén, hogy csak egy emberrel van dolgunk, rögtön behatoltunk a barlangba, s leírhatatlan borzalommal pillantottam meg egy hosszú hajú és szakállú, elvadult embert, zergebőrökbe burkolva; ő nem kevésbé döbbenve meg, felugrott és egy lándzsát kapva, nekünk rohant. Míg én kimondhatatlan türelmetlenséggel néztem e jelenetet, kísérőm vonásain a legnagyobb nyugalom tükrözött; mikor a félvadembert megpillantotta, leeresztette fegyverét, és halk hangon mondva: "Amon bol!" (béke veled), elhagyta a borzasztó helyet. "Kanli-dir" (vérrel befertőztetett ember ez), mondotta a kervánbasi, anélkül, hogy többet kérdezni mertem volna. Csak később tudtam meg, hogy a szerencsétlen, igazságos vérbosszú elől menekülve, már évek óta, télen-nyáron itt bolyong a sivatagban. Embert nem akar látni, s nem is láthat.
Elszomorodva e szegény bűnös látásán, feledtem, hogy kirándulásunkkor édesvíz helyett csak vért találtunk; társaink is üresen tértek vissza, s azon gondolatnál, hogy a nálam levő édes iszapnak ma utolsó cseppjeit fogom meginni, reszketni kezdettem. Ó, víz, legbecsesebbje minden elemeknek, gondoltam magamban, mért nem ismertem fel előbb értékedet! Pazarul használják áldását, sőt hazámban még félnek is tőle, s mit nem adnék most csak húsz cseppért e mennyei folyadékból!
Csak néhány falat forró vízbe mártott kenyeret ettem, mert hallottam, hogy e víz ha felforr, elveszti keserű ízét. El voltam készülve mindent tűrni, amíg csak esővízre nem akadunk, mert társaim állapota, kik mindnyájan erős diaréban szenvedtek, nagyon megijesztett. Néhány turkomán, különösen a kervánbasi, azon gyanúban álltak, hogy van jó vizük, és titokban tartják; de a pusztában minden a kulacsra való célzás annyi, mint valakinek életére törni, s aki mástól kölcsönbe vagy ajándékul vizet kívánna, azt ki-ki őrültnek tartaná. Ma este már legkisebb kedvem sem volt csak egy falat kenyeret is enni, s nagyon bágyadtnak éreztem magamat, mert a nap forró sütött volt. Erőtlenül a földre terülve feküdtem, midőn egyszerre láttam, hogy mindnyájan a kervánbasi köré sereglenek, s nekem is intetek, hogy jöjjek oda a kulacsommal. E szó: víz! - új erőt öntött belém, fölugrottam, s kellemesen voltam meglepve, midőn láttam, amint a kervánbasi a karaván minden tagjának mintegy két pohár tiszta édesvizet adott. A derék turkomán elmondta, hogy már évek óta szokása a pusztában jó mennyiség vizet elrejtve tartani, és olyankor osztani el, mikor tudja, hogy mindenkinek nagy jót tesz vele; ez nagy szevab (jámbor tett), mert egy turkomán közmondás azt tartja: "A szomjazónak a sivatagban adott egy csepp víz lemossa száz évnek bűneit."
E jótett nagyságát meghatározni éppen oly lehetetlen, mint leírni az élvezetet, melyet egy ital édesvíz okozott. Teljesen jóllakottnak éreztem magamat, s azt hittem, most ismét kiállhatom három napig a szomjúságot. Az itallal eszerint jól jártam, de kenyeremmel meggyűlt a bajom. Bágyadtságtól és étvágyhiánytól kissé ellustulva, azt gondoltam, fa helyett, melyért messze kellett volna mennünk, a tevetrágyát - e rendes tüzelőszert a sivatagban - fogom sütésre használni. De ebből is csak keveset gyűjtöttem össze. Beledugtam a tésztát a forró hamuba, de fél óra múlva láttam, hogy e melegség nemigen nagy. Gyorsan fáért mentem, de amint tüzet raktam, besötétedett, s a kervánbasi rámkiáltott, hogy el akarom-e a karavánt árulni az ellenségnek. El kellett tehát oltanom a tüzet, és kovásztalan kenyeremet félig nyersen vinnem magammal. Másnap reggel (május 23.) Kojmat-Atánál tartottunk állomást, melynek kútjából a víz már rég kiveszett; különben nem nagy kár volt, mert vize, mint e vidéken levő kutak nagy része, élvezhetetlen volt. A napsugarak néha egy lábnyi mélyre is megmelegítik a száraz homokot, s oly forróvá teszik, hogy még a legvadabb közép-ázsiai is, kinek lába sohasem látott semmiféle cipőt, itt egy bocskorszerű bőrdarabot kénytelen talpára kötni. Nem csoda tehát, hogy a tegnapi enyhítő ital hatása gyorsan elmúlt, s én csakhamar ismét zsákmányul estem a szomjúság borzasztó kínjainak.
Délben jelentette a kervánbasi, hogy közel vagyunk a híres búcsújáró állomáshelyhez, Kahrimán-Atához; hogy tehát szálljunk le, és jámbor kötelességünket teljesítve, egy negyed óráig gyalog vándoroljunk a szentnek sírjához. Képzelhetni kínomat, midőn forróságtól és szomjtól elbágyadva, elerőtlenedve, kénytelen voltam ülésemet elhagyni, és a zarándokcsapathoz csatlakozva, egy jó negyed órát gyalogolni a még nem is síkon, hanem magaslaton fekvő sírhoz, és ott kiszáradt torokkal veszett módra telkíneket és idézéseket a koránból ordítani. Ó, kegyetlen szent, gondoltam magamban, nem tudtad magad másutt eltemettetni, hogy e látogatás pokoli kínjaitól megments? Fuldokolva, alig lihegve rogytam le a harminc lábnyi hosszú sírra, mely kosszarvakkal - amik Közép-Ásziában a felsőbbség jelei - volt berakva. A kervánbasi elmondá, hogy aki e sírban nyugszik, óriás s éppen olyan hosszú volt, mint maga a sír, és számtalan évek előtt az itt levő kutakat sokáig védelmezte a gonosz szellemek ellen, melyek azokat kövekkel akarták behányni.(5)
Körös-körül több kisebb sír volt látható, szegény utazók végnyughelye, kik a sivatag különféle pontjain rablók vagy elemek hatalma által vesztek el. A kutak híre, melyek e szentnek védpajzsa alatt álltak, megörvendeztetett; reméltem, hogy iható vizet fogunk találni, s annyira siettem, hogy elsőnek értem a kitűzött helyre. Rögtön megpillantottam a barna pocsolyához hasonló forrást, és marékkal merítettem belőle. Oly hideg volt, mintha jeget érintettem volna, de mikor ajkamhoz ért, nem voltam képes egy cseppet sem lenyelni belőle, oly keserű, sós és rossz szagú volt e hideg víz! Haragom s szomorúságom határtalan vala, s most először aggódtam komolyan sorsom felett.

1) Kiblenuma tulajdonképpen annyi, mint kiblét (azaz azon helyet, ahol Mekka fekszik) mutató; közönséges iránytű, melyen a délnyugati rész külön mutatóval van megjelölve.
2) Az iszlám igen illetlen dolognak tartja, ha valaki nejéről beszél. Ezért metaforákat használnak, melyekben totum pro parte vétetik. Így a török nejét társaságban háremnek, famíliának vagy csoluk csodzsuknak, a perzsa khánénak vagy ajaj-ü-avladának (az első háza, a második annyit jelent, mint "nő s gyermekek", a turkomán ovának, a közép-ázsiai balacsakának (gyermekek) nevezi.
3) Vemhes
4) A turkománok e romok eredetét illetőleg azt beszélték, hogy Isten a turkománok iránti különös szeretetből a Kábát Arábia helyett először ide helyezte, de egy kék ördög, ki egyszersmind sánta volt (Göklengnek, azaz kék sántának nevezték, tőle származnak a göklenek), lerontotta. "Az ősöknek ezen gaztette - magyarázta a vad etimológ - az oka annak, hogy e törzzsel folytonos ellenségeskedésben élünk."
5) A keletiek szeretik a szentjeiket testi nagysággal is felruházni. Perzsiában több óriás sírt láttam; sőt Konstantinápolyban, a Boszporusz ázsiai partján, az úgynevezett Józsua-hegyen is van egy hosszú sír, melyet a törökök a bibliai Józsua, a görögök Herkules sírjaként tisztelnek.

 

Tizenkettedik fejezet

A hyrkániai sivatag északi részén át Khívába

A zivatar, mely csak néhány óra óta volt távolról hallható, éjféltájban közelebb húzódott, s nehéz cseppjei kínjainknak közeli végét hirdették. Reggel felé (május 24.) elértük a homok végső szélét, három napig tartott, míg keresztülhatoltunk rajta, s meg voltunk győződve, hogy mai utunknak agyagos földjén fogunk esővizet találni. A kervánbasi ezalatt a sok zerge- és vadszamárnyom után ítélve, reményünket már előre teljesültnek tekintette, de nem közölte velünk véleményét, hanem előre sietett, s csakugyan oly szerencsés volt, hogy fürkésző szemeinek sikerült egy tócsa esővizet fölfedeznie. Szu! szu! (víz!, víz!) - kiáltotta mindenki, midőn a kervánbasi találmányát jelentette, és sokan már, anélkül, hogy ittak volna, magával a reménnyel jóllaktak és megnyugodtak. Délfelé értünk oda, s a már távolról látható pocsolyán kívül még több, a legédesebb esővízzel telt gödröt találtunk. Az elsők közt voltam, kik kulaccsal s más edényekkel odarohantak, nem inni, hanem vizet gyűjteni, mielőtt a sok merítéstől az felzavarodott s iszapossá lett volna. Negyed óra múlva mindenki a legnagyobb kéjjel ült reggelije mellett, és nehéz, sőt lehetetlen fogalmat nyújtani örömünkről. Ezen állomástól, melyet Deli Atának neveznek, Khíváig szakadatlanul megtölthettük kulacsainkat édesvízzel, s innen kezdve a pusztában való utunk, ha nem is kellemesnek, de legalább nyugodtnak volt mondható.
Este olyan helyre jutottunk, melyen valódi tavasz uralkodott. Számtalan apró tó közt ütöttünk tábort, melyek szép rétkoszorúkkal voltak övezve, s e táj álomként tűnt fel előttem, mikor tegnapi helyzetünkre gondoltam, hogy örömünk teljes legyen, megmondták, hogy már a megtámadtatások nagy veszélyén is átestünk, s csak ma este nem szabad még tüzet raknunk. Alig szükséges említenünk, hogy a sivatag fiai e váratlan vízbőséget kizárólag jámbor hadzsi voltunknak tulajdonították. Újra megtöltöttük kulacsainkat, s vidáman folytattuk utunkat.
Este elértük az epedve várt mély árkot, melynek túlsó oldalán a Kflankir (tigrisföld) nevű síkság terjedt el, s melynél a khívai kánság területe kezdődik. A fennsíknak körülbelül 300 lábnyi magas szélére való felmászás embernek, állatnak egyaránt fáradságos volt, s azt hallottam, hogy északi vége szintoly magas és meredek. E táj sajátságos látványt nyújt: ameddig a szem elér, azon hely, melyen járunk, szigetként látszik a homoktengerből kiemelkedni. A mély árok határai itt úgy, mint az északkeleti részen, melyre két nappal utóbb (május 25. és 26.) jutottunk, nem láthatók. Ha a turkománoknak hitelt lehet adni, akkor mindkét árok az Oxus régi medre, Kaflankir maga pedig hajdan sziget volt, melyet minden oldalról az említett árkok vesznek körül. Annyi áll, hogy ezen egész földterület a sivatag többi részétől, úgy alkata és dús növényzete, valamint a rajta tenyésző állatok nagy száma által, nagyon különbözik. Eddig ugyan találkoztunk már egyes zergékkel és vadszamarakkal, de itt nagy csodálkozásomra százával láttam őket, nagy csoportokban legelészve. Ha jól emlékszem, a Kaflankiron létünk másodnapján nagy porfelleget láttunk észak felől közeledni. A kervánbasi és a turkománok fegyverhez nyúltak, és türelmetlenségük azon mértékben nőtt, amint a porfelleg közeledett. Végre kivehettük, hogy a tömeg jól sorba állított támadni induló lovasszázadhoz hasonlít; erre kísérőink leeresztették fegyverüket. Nem lévén szabad kíváncsiságot mutatnom - ez keleten nemigen található -, türelmetlenségem határtalan lett. A porfelleg mind közelebb jött, s amint körülbelül ötven lépésnyire volt tőlünk, oly zajt hallottunk, mintha legalább ezer jól begyakorolt lovas vezényszóra állapodott volna meg. Tömérdek vadszamarat láttunk magunk előtt; az erős és eleven állatok szorosan zárt sorban álltak meg, néhány pillanatig nagy figyelemmel bámultak reánk, aztán, látva, hogy nem vagyunk hozzájuk hasonlók, egyszerre fölkerekedtek, és nyílgyorsasággal vágtattak el nyugat felé.
A kaflankiri fennsík emelkedése, khívai oldalról nézve, rendes sánchoz hasonlít, és oly sima, mintha a víz csak tegnap folyt volna le róla. Innen egy napi járás után, május 28-án, tóhoz értünk, mely Sorgölnek (sóstónak) neveztetik; formája derék-négyszög, és kerülete 12 angol mérföld. Itt hat órai pihenésre határoztuk magunkat, hogy mindenki végezhesse a vallás által parancsolt s már régóta szükséges guszlot,(1) annyival inkább, mivel aznap éppen ejd-i kurbán, az iszlám egyik legnevezetesebb ünnepe volt.
Útitársaim ez alkalommal felbontották iszákjukat; mindegyiknek volt egy váltani való inge, csak nekem nem. Hadzsi Bilál akart egyet kölcsönadni, de én nem fogadtam el, mert meg voltam már győződve, hogy minél szegényebbnek látszom, annál nagyobb biztonságban vagyok. El kellett magamat nevetnem, midőn legelőször itt tükörbe tekintettem, s megláttam ujjnyi vastag por- és homokkéreg borította arcomat. A sivatagban több helyütt módomban lett volna megmosdanom, de készakarva nem tettem, hogy a piszokréteg hadd védjen az égető nap hevétől. Ezzel azonban nagyon csekély részben értem célt, és egész életemben magamon fogom annak számos nyomát viselni emlékül. Egyébiránt nemcsak engem, hanem útitársaimmal együtt mindnyájunkat kivett formánkból az abdeszt pótszere, a tejemmün, melyet a próféta a víztelen sivatag számára rendelt; víz helyett homokkal és porral kell mosdani, pedig ez még piszkosabbá teszi a testet. Az öltözködés és mosakodás után úgy láttam, hogy barátaim most hozzám képest urakká lettek. Szánakozásból akartak néhány kölcsön-ruhadarabot adni, de én megköszönvén az ajánlatot, nem fogadtam el, s kijelentettem, hogy be akarom várni, míg a khívai kán felruház.
Utunk beszélt az ottani viszonyokról. ha már ezen lovas ember négy óra hosszat kiaszott harasztoson vitt keresztül; itt egy özbeggel találkoztunk, aki Khívából jött, s újságokat beszélt az ottani viszonyokról. Ha már ezen lovas ember látása is nagy örömöt okozott, semmi se volt az azon érzelmeimhez képest, amelyek bennem keletkeztek, midőn délután néhány agyagból készített, elhagyott házat pillantottam meg, mert falakat vagy más, házra mutató jeleket nem láttam már, amióta Karatepét (Perzsia határát) elhagytam. Ezen kunyhóknak néhány év előtt még voltak lakosaik, s a kelet felé terjeszkedő Medemin földhöz számítják. A khívai kánsága azon részét, nevezik így, mely legmesszebb belenyúlik déli irányban a (minálunk Hyrkániának nevezett) nagy sivatagba. Ezen részt még csak tizenöt év előtt tette mívelhetővé egy Mehemmed Emin nevű tiszt, s ettől nyerte nevét is, mert a Medemin ezen tiszt nevének rövidítéséből származott. Az utolsó háború óta ismét el vannak hagyva ezek a tájak, s van ilyen több vidék is Turkesztánban, erről többször volt alkalmunk meggyőződni
Ma reggel (május 29.) föltűnt nekem, hogy attól az északkeleti iránytól, melyben Khíva fekszik, eltértünk, s egészen északi irányt vettünk; kérdezősködve megtudtam, hogy biztonság okáért csinálunk vargabetűt. Az az özbeg, akivel találkoztunk, figyelmeztetett, hogy vigyázzunk magunkra, mivel a csaudorok nyílt lázadásban vannak a kán ellen, s alamánjaik gyakran berontatnak ezen határrészekre. Aznap este még egy kis aggodalmas vigyázattal haladtunk, s ki volt boldogabb, mint mi, amint másnap reggel jobbra-balra sátorcsoportokat láttunk, s amerre utunk vitt, mindenhonnan a legbarátságosabb "aman geldingiz" (szerencsésen megjöttetek) hangzott előnkbe. Minthogy a mi Iljászunknak jó barátai voltak az itt táborozók között, elment meleg kenyeret s egyéb kurbán adományokat (ünnepnapi falatokat) szerezni. Jól megrakva jött vissza, s húst, kenyeret és kumiszt (kancatejből készített csípős, savanyú ital) osztott ki közöttünk. Noha csak rövid óráig pihentünk meg, mégis sok istenfélő nomád jött hozzánk, hogy kézszorításunkban részesüljön, s ezáltal szent tettet kövessen el. Az áldás itt jól jövedelmező cikk volt, mert négy vagy öt áldásomért sok kenyeret, teve-, ló- és juhhúst kaptam.
Több japon (mesterséges öntözésre való árkon) keltünk át, s déltájban elhagyatott, Khánabád nevű fellegvárhoz értünk, melynek négyszögű, magas fala három mérföldnyire ellátszott. Itt töltöttük a délutánt és estét; a nap forrón sütött, s nagyon jólesett a falak árnyékában szunnyadnom, noha a puszta földön feküdtem, s vánkosom egy darab kő volt. Még virradat előtt elhagytuk a Khívától 25 mérföldnyire eső Khánabádot, s nagyon elálmélkodtunk afelett, hogy egész napi (május 30.) utunk alatt egyetlen sátort sem láttunk, sőt este magas homokdombok közé jutottunk, úgyhogy azt hitem, újra a nagy sivatagban vagyunk. Éppen teánkkal foglalatoskodtunk, amint a legelőre eresztett tevék egyszerre szilaj szaladásnak eredtek. Még alig juthattunk arra a gondolatra, hogy valaki űzőbe vette őket, egyszerre előtűnt öt lovas, és sebesen vágtatva a mi táborunk felé tartottak. A teáscsészék egy pillanat alatt puskákkal voltak fölváltva, s rögtön megalakult a csatarend. A lovasok azonban lassú lépésben közeledtek hozzánk, s a turkománok csakhamar megismerték lovuk lépéséről, hogy tévedtünk az imént, mert ellenség helyett barátságos, jóakaró kíséret közelgett felénk.
A legközelebbi reggel (május 31.) egy, Akjaphoz tartozó, özbeg faluba érkeztünk. Itt már egészen vége szakad a Gömüstepe és Khíva közöti sivatagnak. A nevezett helység lakosai, az első özbegek, akiket láttam igen jó emberek voltak. Bevett szokás szerint sorba látogattuk a házakat, s fátihánk bő aratást hozott. Itt láttam ismét egyet-mást, amit oly rég nem láttam, ami nyugat felől került ide, s szívem erősen dobogott nagy örömömben. Még ma elértünk volna Iljász lakhelyére, mert már itt kezdetét veszi a khívaiak lakta , Akjap nevű falu, hanem a mi jó barátunk kissé hiú volt, s nem akarta, hogy váratlan vendégek módjára érkezzünk hozzá; tehát az ő lakásától két órányira háltunk meg, egy gazdag nagybátyjánál, Allah-Nazr bajnál,(2) ki nagy megkülönböztetéssel fogadott s vendégelt meg bennünket.
Ezalatt Iljász megüzenhette feleségének érkezésünket, s másnap (június 1.) reggel tartottuk bevonulásunkat. Iljásznak tömérdek atyafisága s barátja jött elénk, szíves fogadásunkra. Engem csinos sátorral kínált meg, hogy foglaljam el lakásomul, de én inkább mentem a kertjébe, minthogy fák voltak benne, melyeknek árnyéka után rég sóvárgott a lelkem. Nagyon régen nem láttam már viruló fát!
Az alatt a két nap alatt, hogy a félig polgáriasult, azaz félig-meddig megtelepedett turkománok között voltam, feltűnt előttem azon idegenkedés, amellyel azon nomádok minden ház vagy kormányféle iránt viseltetnek. Mindamellett, hogy már több század óta az özbegek közelében laknak, gyűlölik szokásaikat, erkölcsiket, kerülik a velük való érintkezést, s az özbeg törzs- és nyelvrokonsága dacára éppoly idegen az ő szemükben, mint mi előttünk a hottentotta. Miután kissé kipihentük magunkat, nekiindultunk a fővárosnak; Gazavaton mentünk keresztül, ahol éppen hetivásárt tartottak, s itt volt legelső alkalmam a khívai életet látni. Az éjet egy réten töltöttük, Sejkhlar. Kaleszi alatt, ahol egész életemben a legnagyobb s legszemtelenebb legyeket találtam. Az utazókat és a tevéket egyaránt kínozták egész éjjel, s mondhatom, nem a legjobb kedvemben voltam, midőn reggel, anélkül, hogy egész éjjel a szememet behunytam volna, föl kellett a tevére ülnöm. Az álmatlanság okozta szenvedést szerencsére csakhamar egészen elfeledtette a gyönyörű tavaszi virányzatnak indult természet látása. Azelőtt úgy gondoltam, hogy azért látszott nekem Khíva oly szépnek, mivel a sivatag ellentéte volt, melynek borzasztó képe még szemem előtt lebegett. Azonban még most is, miután újra megláttam Európát, bájos, elragadó vidékeivel, egyre szépnek találom Khíva környékét, kisded, várszerű havlijaival,(3) melyeket magas jegenyefák árnyalnak, s szép rétjeivel s szántóföldjeivel.
Ha a kelet költői itt pengették volna lantjukat, sokkal méltóbb tárgyakat leltek volna, mint a borzasztóan puszta Perzsiában.
Maga a főváros, Khíva is meglehetősen kellemes benyomást okoz, távolból látva, néhány kupolájával s tornyával a kertek közepett. Jellemző, hogy a nagy sivatagból hosszú, vékony nyelv nyúlik Mervtől félórányira a város alá, hogy itt még egyszer föltüntesse az élet és halál közötti ellentétet. Ezen sivatag-nyelv Töjeszticsi név alatt ismeretes, s már a város kapui előtt voltunk, és még egyre láttuk a homokhalmokat.

1) A guszl az egész test megmosása, amely csak bizonyos kiváló esetekben szükséges. A napi öt ima előtt végezni szokott más mosakodásokat Törökországban abdesztnek, az araboknál vudhunak, Közép-Ázsiában pedig teháretnek nevezik.
2) Baj vagy bi, a törököknél bej, előkelő urat jelent.
3) A havli betű szerint sugarat jelent, itt udvar helyett használják. A havliban vannak sátrak, istállók, hombárok s egyéb, az özbég (mezei lakos) háztartásához tartozó helyiségek.

 

Tizenharmadik fejezet

Megérkezésem Khívába és ottani viszontagságaim. A kán székhelye és udvara leírása

Hogy miképp éreztem magamat június 3-án Khíva kapui előtt, azt képzelheti az olvasó, ha elgondolja azon veszélyeket, melyeknek annyira ki voltam téve feltűnőleg európai ábrázatom következtében oly könnyen támadható minden legkisebb gyanú által. Nagyon jól tudtam hogy a khívai kán, kinek kegyetlenségét maguk a tatárok is kárhoztatták, ilyen gyanú esetében sokkal szigorúbb eljárást követne irányomban, mint a turkománok. Hallottam, hogy a kán minden gyanús idegent rabszolgává tett, hogy csak nemrégiben tette ezt egy állítólag hercegi származású hindosztánival, akinek most a többi rabszolgával ágyúkat kell vonszolnia. Egész belsőm fel volt háborodva, de mindamellett mégsem féltem. Az örökös veszélyben forgás már megedzett; a halál, mely olyan könnyen lehetett volna kalandozásom következménye, már három nap óta lebegett szemeim előtt, s a legszorongatottabb percekben is ahelyett, hogy rettegtem volna, inkább azon eszközökről gondolkoztam, melyekkel a babonás hitű zsarnok őrszemét elámíthassam. Útközben pontos tudomást szereztem magamnak valamennyi előkelő khíviról, akik Konstantinápolyban megfordultak. Leggyakrabban említettek, mint ilyet, bizonyos Sükrullah bajt, aki tíz évet töltött követi minőségben a szultán udvaránál. Úgy homályosan magam is emlékeztem, hogy ezt az embert több ízben láttam a volt külügyminiszter (Ali pasa) házában. Ez a Sükrullah baj - gondoltam - jól ismeri Sztambult, az ottan dívó nyelvet s az előkelők szokásait; vagy akarja, vagy nem, rá kell tukmálnom előbbi ismeretségemet, s minthogy egy sztambuli szerepében magát a sztambulit is képes vagyok elámítani, a khívai kán volt követe nem lesz képes álcámat lerántani, s kénytelen lesz céljaim előmozdítására segédkezet nyújtani.
A város kapujánál már számos khívai várakozott reánk, kik kenyeret és aszalt gyümölcsöt nyújtogattak fel hozzánk, tevéink fölé. Már évek óta nem érkezett ekkora csapat hadzsi Khívába, mindenki bámulva nézett bennünket, s mindenfelől ezen megszólamlások hangzottak felénk: "Aman eszen geldingiz!" (Szerencsésen jöttetek!) "Ha sahbázim! Ha arszlánim!" (Én sólymom! Én oroszlánom!) A bazárba érkezvén, Hadzsi Bilál rákezdett egy telkínre , én mindnyájánál erősebben hallattam hangomat, s valóban meg voltam indulva, midőn az emberek kezemet, lábamat, sőt lelógó rongyaimat is csókokkal illették, mintha valami kiváló szent volnék, s csak az imént szállottam volna alá az égből.
A bevett szokás szerint a vámháznak használt karavánszerájban szállottunk le, hogy a megérkezett málhákat s embereket szigorú vizsgálat alá vessék, ahol természetesen legtöbb nyomatékkal bír a karaván főnökének nyilatkozata. A fő vámhivatalnok tisztét Khívában az első mehrem (a kán első kamarása s megbízottja) végzi, ki alig intézett néhány szót a kervánbasihoz, azonnal előre tolakodott az afgáni, s hangosan kiáltozott: "Három érdekes négylábút és egy érdekes kétlábút hoztunk magunkkal Khívába!" Minthogy az elsőkkel a Khívában még soha nem látott bivalyokra, az utóbbival pedig énrám célzott, nem csoda, hogy sokaknak szeme azonnal rajtam akadt meg, s a suttogásból csakhamar ki lehetett venni e szavakat: dzsanszisz (kém) - frengi - urusz (orosz). Én mindenképp rajta voltam, hogy valahogy el ne piruljak, s már éppen hátra akartam vonulni a tömeg közül, midőn a mehrem megszólított, hogy álljak meg, s felette udvariatlan kifejezésekkel készült vallatásomhoz. Éppen felelni akartam neki, midőn Hadzsi Szálih, kinek külseje tiszteletet parancsolt előlépett, és semmi tudomása nem lévén a történtekről, a leghízelgőbb kifejezésekkel bemutatott a vizsgálattevőnek, amire az egészen megütközve nyájasan mosolygott reám, s megkínált, hogy üljek melléje. Ámbár Hadzsi Szálih intett, hogy fogadjam el kínálatát, én a mélyen megsértett érzelem kifejezésével haragos tekintetet vetettem a mehremre, s eltávoztam.
Legelőbb Sükrullah bajhoz mentem, ki akkor minden hivatalos foglalatosság nélkül Mehemmed Emin kán medreszéjében, Khíva legszebb épületében lakott egy cellában. Mint Sztambulból érkezett efendi jelentettem be magamat nála, azon hozzátevéssel, hogy ott alkalmam volt vele megismerkednem, s erre utaztomban tiszteletemet kívánom nála tenni. Egy efendi megjelenése Khívában, ami eddig még soha elő nem fordult eset volt, az öreg urat csodálkozásba ejtette annyira, hogy maga jött elém, s nagyon elbámult, midőn egy alakjából egészen kivetkőztetett, rongyokkal ruházott koldust látott maga előtt. Mindemellett bevezetett, s alig szóltam vele néhány szót sztambuli kiejtéssel, egyre növekvő érdekeltséggel kezdett kérdezősködni a török fővárosban levő nagyszámú barátairól s az oszmán birodalomnak az új szultán alatti viszonyai felől. Mint már föntebb említettem, szerepem sikeréről meglehetősen meg voltam győződve; Sükrullah bej egyrészt magánkívül volt örömében, midőn sztambuli barátai felől pontos híreket beszéltem neki, másrészt meg nem bírt eléggé csodálkozni rajtam, s így szólt hozzám: "De az isten szerelméért, mi bírt téged reá, efendi, hogy ezen borzasztó országokba jöjj, mégpedig Sztambulból, abból a földi paradicsomból?" én pedig mély sóhajtással ezt feleltem neki: Ó, pír! (papi főnök) - s kezemet szemeimre tettem, ami a tartozó engedelmesség jele.
A jó öreg, aki meglehetősen művelt muzulmán volt, könnyen kitalálhatta, hogy valamely dervisrendhez tartozom, s a pírem küldött ezen útra, és ezt a kötelességet minden mudir (valamely dervisrend újonca) élete kockáztatásával is tartozik teljesíteni. Ezen felvilágosításnak megörült, még csak a dervisrendem nevét kérdezte, s midőn nakisbendit feleltem neki, mindjárt tudta, hogy Bokhara a célja zarándoklásomnak. Tüstént lakást akart számomra rendelni a nevezett medreszében, de én nem fogadtam el, útitársaimra hivatkoztam, s távoztam azon ígérettel, hogy nemsokára meg fogom ismét látogatni.
Midőn visszajöttem a karavánszerájba, ott azt mondták, hogy útitársaim már el vannak helyezve egy tekkjében, az utazó dervisek számára beszállóul használatos, kolostorszerű helyiségben, melynek Tösebaz(1) a neve; odamentem hát magam is, s úgy találtam, hogy az én számomra készen tartottak egy cellát. Alig léptem jó barátaim közé, mindnyájan távollétem oka felől kérdezősködtek, és sajnálkozva mondták, mily kár, hogy nem voltam jelen, s nem láthattam, mint kellet annak a nyomorú afgáninak, aki engem kompromittálni akart, nemcsak ő általuk, hanem a khívaiak által is szidalmazva s piszkolva eltakarodni. nagyon jó gondoltam magamban, ha a nép között fölmerült gyanú elenyészett; a kánnal majd csak könnyen boldogulok, mert Sükrullah baj bizonyára tudatni fogja vele ittlétemet, s minthogy Khíva uralkodói a szultán irányában mindenkor a legnagyobb tiszteletet tanúsították, a mostani uralkodó is bizonyára fog tenni kísérletet egy efendinek magához szerzésére; sőt az is lehetséges, hogy engem, ki a legelső konstantinápolyi vagyok, aki Khorezmbe (Khíva politikai neve) eljött, még kitüntetésben is részesítenek.
Gyanításom nem csalt meg. Másnap egy jaszaul (udvari tiszt) jött hozzám, kis ajándékot hozott számomra a kántól s olyan parancsot, hogy ma estére menjek el az arkba (a palotába), s adjam rá a kánra fátihámat, mivel a hazret (ázsiai uralkodó címe, a nálunk szokásban levő felségnek felel meg) sokat tart rá, hogy a szent országból jövő dervis áldásában részesüljön. Megígértem, hogy engedelmeskedni fogok, s egy óra múlva elmentem Sükrullah bajhoz, s ez, minthogy jelen óhajtott lennie az audencián, elkísért a király közel eső palotájába, s útközben rövid utasításokat adott azon szertartásokra nézve, melyeket az uralkodó irányában követnem kell. Azt is elbeszélte, hogy milyen feszült viszonyban van a mehterrel (olyan belügyminiszter-féle), aki őt vetélytársának tekinti, mindenben kárára törekszik, s megeshetik, hogy engem sem fogad, mint akit ő mutat be , a legbarátságosabban.
Minthogy a kusbegi s a király testvérbátyja hadjáratban voltak a csaudorok ellen, ideiglenesen a mehter volt a kán legelső hivatalnoka. A bevett szokás úgy parancsolta, s nekem szükséges is volt, hogy előbb nála mutassam be magamat, mivel azon kapu bejáratánál levő előudvarban lakott, mely egyenesen a kánhoz vezetett, s hivatalhelyiségét egy tornác alatt ütötte volt fel. Minthogy ezen órában jóformán mindennap arz, azaz nyilvános kihallgatás volt, a királyi lak főbejárása, valamint minden egyéb helyisége, melyeken keresztülmentünk, telve volt emberekkel. A tömeg mindenütt szolgálatra készen félreállt utunkból, s engem rendkívül megörvendeztetett, mikor észrevettem, hogy az asszonyok ujjal mutogatnak rám, s azt mondják: "Íme ez a Konstantinápolyból való dervis, most áldást fog kánunkra mondani; az Isten hallgassa meg szavait." A mehtert, amint előre értesítve voltam, egy tornác alatt találtam, emberei között, akik minden szavára helyeslőleg mosolyogtak. Barna bőrén s a melléig leérő nagy szakállán meg lehetett látni, hogy szárt, vagyis perzsa származású. Esetlen öltözete, kiváltképpen nagy prémes kucsmája jól illett esetlen vonásaihoz. Midőn maga felé látott közeledni, mosolyogva szólott valamit környezetéhez. Én bátran közeledtem hozzá, komoly arccal üdvözöltem őt, s a fő helyet foglaltam el, mint a dervisek illetékes helyét, a társaságban. Miután elmondtam a szokásos imákat, melyekre mindenki rámondta, szakállát simogatva, az áment, a szokásos udvariassági formaságokat váltottuk kölcsönösen a mehterrel. A miniszter szellemdúsnak akart látszani, s avval a megjegyzéssel állott elő, hogy Konstantinápolyban a dervisek is jó neveléssel bíró emberek, s arabul beszélnek (noha én csak a sztambuli szóejtést használtam).
Elmondta továbbá nekem, hogy a hazret (e szónál mindenki felállott ülőhelyéből) engem látni kíván, s hogy nagyon szeretné, ha a szultántól vagy a teheráni követétől néhány sort hoztam volna magammal. Én erre azt feleltem, hogy az én utazásomnak nincsenek világi céljai, hogy senkitől semmit se kívánok, csupán személyes biztonságom okáért hoztam magammal egy fermánt, mely el van látva tugrával (a szultán pecsétjével). Ezzel átadtam utam levelét a mehternek, aki tiszteletteljesen megcsókolván és homlokához dörzsölvén a nagyúri jelt, felkelt, hogy levelemet átadja a kánnak, s nemsokára azzal tért vissza, hogy lépjek be a kihallgató terembe.
Sükrullah baj lépett be előbb, nekem néhány pillanatig várakoznom kellett, amíg megtették a megkívántató előkészületeket; ámbár úgy voltam bejelentve, mint dervis, bemutatóm nem mulasztotta el megjegyezni, hogy én Konstantinápolyban minden előkelő pasát ismerek, s ennélfogva azon kell lenni, hogy minél jobb benyomást vigyek innen magammal. Néhány perc múlva két jaszaul tiszteletteljesen karon fogott, a függöny felgördült, s ott láttam magam előtt Szejd Mehemmed Khán, padisah-i Khorezmet, vagy közönségesebben szólva, a khívai kánt, egy teraszféle emelvényen, bal karjával selyembársonyszerű gömbölyű párnára támaszkodva, jobbjában pedig rövid, arany kormánypálcát tartva. A megszabott udvari szertartáshoz képest fölemeltem kezemet, ugyanazt tették a jelenlevők s a kán maga is, s elmondtam egy kurta szórát a koránból, azután két Allahumma szallát és egy szokásos imát, amely szakállsimogatással fejeztetett be. Midőn a kán még fogta szakállát, mindenki ezt kiáltotta: "Kabul bolgaj!" (Hallgattassék meg a te imád!), s én az uralkodóhoz közeledtem, ő pedig odanyújtotta nekem kezét, s miután megtettük a muszaféhát,(2) néhány lépésnyire hátra vonultam, s ezzel a szertartásnak vége volt.
Most a kán kérdezősködni kezdett utazásom célja felől , s hogy milyen benyomást tettek reám a turkománok, a nagy sivatag és Khíva. Azt feleltem, hogy sokat szenvedtem, de a hazret-i dzsemál mubárek (áldott szépség) látása által dúsan meg vannak jutalmazva szenvedéseim ; köszönöm Allahnak, hogy ezen rendkívüli szerencsében részesültem, s azt hiszem, miszerint a kiszmet (fátum) ezen kegyét jó előjelnek tekinthetem utam továbbfolytatására. Noha iparkodtam az itt érthetetlen sztambuli szóejtés helyett az özbegit használni, mégis kénytelen volt a király egyet-mást tolmácsoltatni magának. Azt is kérdezte tőlem, hogy mennyi ideig szándékozom itt maradni, s el vagyok-e látva az utazáshoz szükségesekkel. Én azt feleltem, hogy előbb meg akarom a kánság áldott földében nyugvó valamennyi szentnek sírját látogatni, csak azután fogom utamat folytatni; arra nézve, vajon el vagyok-e látva a szükséges kellékekkel, azt válaszoltam, hogy mi, dervisek, efféle földi kicsiségekkel nem gondolunk. Az a nefesz (szent lehelet), amit pírem (rendfőnököm) útravalónak adott, képes négyöt napig minden táplálék nélkül életben maradni, s nekem nincs egyéb kívánságom, mint az, hogy százhúsz esztendeig éltesse az Isten őfelségét.
Úgy látszott, hogy szavaim tetszésben részesültek, mivel ő királyi felsége méltóztatott kegyelmesen meghagyni, hogy húsz aranyat és egy derék, izmos szamarat adjanak nekem. Az aranyakat nem fogadtam el avval a megjegyzéssel, hogy nálunk, derviseknél, bűn pénz birtokában lennünk; hanem a legmagasabb kegy másik bizonyítékát hálás köszönettel fogadtam, s szabadságot vettem magamnak azon szent törvényt emlékezetbe hozni, amely fehér szamarat ajánl a zarándok útjára, s ezt ki is kértem magamnak. Már távozni akartam, midőn a kán megkért, hogy legalább arra a rövid időre, amelyet fővárosában fogok tölteni, legyek az ő vendége, s mindennapi élelmezésemre fogadjak el udvari khaznadárjától naponkint két tenget (körülbelül másfél frank ). Az ajánlatot szépen megköszöntem, záráldást mondtam, és távoztam.
Amint haza siettem, az előudvarokban és bazárokban hullámzó nép mindenütt tiszteletteljes Szelám alejkummal üdvözölt. Csak akkor vettem szabadon lélegzetet, midőn cellám négy fala között egyedül voltam, s nem kis megelégedésemre szolgált, hogy az a szörnyű, kiélt kán, akinek minden arcvonása a kimerült, tompa elmű s embertelen zsarnok hű képét ábrázolja, irányomban kivételesen jó volt, s most már, amíg időm engedte, háborítatlanul járhattam-kelhettem a kánságban. Egész este előttem lebegett a kán alakja, mélyen beesett szemével, ritka szakállú állával, fehér, halvány ajkaival s rezgő hangjával. Milyen szerencse az emberiségre nézve - gondoltam magamban gyakran -, hogy a sötét, babonás hit ilyen zsarnokok vérszomjának s hatalmának korlátokat tud szabni.
Minthogy a kánság belsejébe nagyobb kirándulásokat szándékoztam tenni, ennélfogva mennél rövidebbre akartam szabni a fővárosban tartózkodásom idejét; ami érdemes volt a megtekintésre, annak megnézéséhez nem nagy idő kellett, ha a kán, a hivatalnokok s az előkelő kereskedelmi világ meghívásai nem raboltak volna el annyi időt. Elterjedvén híre, hogy a királyi kegy részese vagyok, mindenki vendégének óhajtott hadzsi társaimmal együtt, s valóságos kín volt rám nézve, napjában hat, sőt nyolc meghívást is elfogadni, s a dívó szokás szerint minden háznál enni-inni valamit. A hajam borzad még most is, mikor eszembe jut, hányszor kellett napfölkelte előtt, három és négy óra között, éhgyomorra hozzálátnom egy juhzsírban úszó rizzsel telt nagy tálhoz. Mint vágytam ilyenkor a száraz, kovásztalan kenyérre, amellyel a sivatagban éltünk, s mint szerettem volna ezen gyilkos fényűzést az üdvös szegénységgel felcserélni.
Közép-Ázsiában általános szokás, még a legjelentéktelenebb látogatáskor is, a deszturkhant (egy többnyire szennyes, durva szövetű, tarka asztalkendő, melyen két embernek való kenyér van) fölteríteni, s a vendégnek legalább néhány falatot kell ennie. "Nem lehet többet enni", ezt a kifejezést a közép-ázsiaiak hihetetlennek s ugyancsak faragatlannak tartják. Az én hadzsi kollégáim e részben minden alkalommal fényes tanúságot tettek bon tonjukról, s én nem bírtam eléggé bámulni, hogy nem pukkadnak meg attól a nehéz piláftól, mert egyszer kiszámítottam, hogy naponkint mindegyik egy font juhzsírt és két font rizst vett magához (a kenyeret, sárga- és fehérrépát s retket nem is számítva), s ezenfölül még, minden túlzás nélkül, vagy harminc-negyven nagy csésze zöld teát ivott meg. Az efféle hőstettekben én természetesen nagyon hátramaradtam, s mindenki csodálkozott rajta, hogy könyvekbeli nagy jártasságom mellett, ilyen tudós ember létemre, olyan kevés nevelésem van.
Nem kevésbé üldöztek a szép-elműek, tudniillik Khíva város ulemái ezek az urak, kik előtt Törökország és Konstantinápoly mindennél följebb való, sok meszele (vallási kérdés) iránt tőlem kívántak felvilágosítást, mint a török-iszlámbeli tudományosság fő képviselőjétől. Mennyire bosszantottak ezek a roppant nagy turbános, hájfejű özbegek, mikor azon szabályokra vitték a beszélgetést, hogy hogyan kell a kezet, lábat, a fej elejét, hátulját megmosni, hogyan kell a szent hit rendeletei szerint ülni, járni, feküdni, aludni stb. A szultánt (mint Mohamed elismert utódát) s fő embereit Khívában mindezen fontos törvények végrehajtásában mintaképül tekintették. Törökország császárja őfelségét itt olyan muzulmánnak képzelték, aki legalább ötven rőfös turbánt visel, kinek mellén alul ér a szakálla, akinek ruhái a lábaujjain túl terjednek, s életét kockáztatná, aki affélét merne beszélni, hogy a szultán haját és szakállát á la Fiesco nyíratta le, ruháit pedig Dusetoye készíti Párizsban. Valóban, sokszor nehezemre esett, hogy ezen jószívű s szeretetre méltó embereknek nem adhattam kellő felvilágosítást; de hogy mertem volna, annyira ellentétes felfogásunkat tekintve! Majd ha Bokharába érkezünk, ott körülményesebben fogunk evvel a tárggyal foglalkozni; itt csakis azért érintettük, mivel ez volt az a pont, melyen a keleti és nyugati iszlám-polgárosodás között létező különbség érdekes kérdésével legelőször érintkeztem.
Minthogy a Tösebaz (kolostor), amelybe szállásolva voltunk, a nagy víztartónál és mecsetnél fogva, melyet magába foglal, közhelynek tekintetett, mindig tele volt mindkét nembeli látogatókkal. Az özbeg fején kúp alakú, prémes süveget, lábán idomtalan nagy bagariacsizmát hord, s nyáron egyedül hosszú inge teszi többi öltözékét. Később magam is ezt a ruházatot használtam, mert amíg az ing tiszta, egy ingben még a bazárban megjelenni sem tartják illemtelennek. Az asszonyok tekeszerű turbánjukkal, mely tizenöt-húsz orosz zsebkendőből van összetekergetve, a legtikkasztóbb hőségben is sűrű ruházatukba burkolózva s lábukon nagy, idomtalan csizmát viselve, kénytelenek nagy vizeskorsójukat hazacipelni. Egyszer-másszor megállt ajtómnál egy-egy asszony, s egy kis khak-i szifát (egészségport)(3) és nefeszt (szent leheletet) kért, s elpanaszolta valóságos vagy csak képzelt baját. Nem tagadhattam meg e szegény teremtésnek kérését, kik között többnél meglepő hasonlatot vettem észre Némethon leányaihoz; lekuporodtak ajtóm előtt, én pedig ajkaimat olyformán mozgatva, mintha imádkoznám, megtapogattam testüknek fájdalmas részét, s erősen odaleheltem háromszor; erre azután rendesen mély sóhajt hallatott a szenvedő, s többen állították, hogy azon pillanatban enyhült a fájdalmuk.
Amik Európában a dologkerülőkre nézve a kávéházak, az Khívában a mecsetek udvara, melyben rendesen nagy víztartó van, s gyönyörű platán- és jegenyefák árnyalják. Noha még csak június elején jártunk, a hőség máris tikkasztó volt, s nekem mégis ablaktalan szobámban kellett folyvást kuttognom, mert alig mentem le a kellemes árnyú fák alá, azonnal körülfogott egy csoport nép, s a legbohóbb kérdésekkel ostromolt. Az egyiknek vallásbeli oktatás kellett, a másik azt kérdezte: van-e a világon még több olyan szép hely, mint Khíva? A harmadik meg egyszer s mindenkorra hiteles tudomást akart szerezni arról, vajon csakugyan Mekkából kapja-e a nagy szultán mindennap ebédjét, vacsoráját, mégpedig úgy, hogy a Kábától egy perc alatt érkezik el egészen a konstantinápolyi császári palotába. Ha tudnák a jó özbegek, mennyi Château-Laffite és Margot díszítette Abdul Medzsid korában a császári asztalt!
A platánok alatt tett ismeretségeim között érdekes volt az, melyet Hadzsi Iszmaillal kötöttem, akit mint konstantinápolyit mutattak be nekem, s aki özbég létére nyelvében, ruházatában és taglejtésében valóban annyira hasonlított a sztambulihoz, hogy meg kellett őt mint földimet ölelnem. Hadzsi Iszmail ugyanis huszonöt évet töltött a török fővárosban, sok előkelő házban volt ismerős, s állította, hogy N. N. házában látott engem egyszer-másszor, sőt az atyám házára is emlékezett, aki szerinte molla volt Tophánéban.(4) Én a világért se hazudtoltam volna meg, sőt biztosítottam, hogy nagyon jó hírben maradt a neve, s alig várják visszaérkezését. Hadzsi Iszmail, saját elbeszélése szerint nevelő, fürdős, szíjgyártó, szépíró s vegyész, és ez utóbbi minősége következtében varázsló mesterséget űzött a Boszporusz mellett. Szülötte városában nagy embernek tartották, főképp varázsló mestersége következtében. Házában többrendbeli apró, vegyészi lepároló készlete volt, s minthogy növénylevelekből, gyümölcsből s más egyébből tudott olajat készíteni, elképzelhetni, hogy földijei száz- meg százféle elixírt kértek tőle. A Törökországban is nagyon keresett mádzsúnokat (dekoktumokat) itt nagy becsben tartják. Hadzsi Iszmail sok ideig állott mesterségével a kán szolgálatában; de őfelsége nem tartotta meg a kiszabott étrendet, s midőn a mértéktelen élet következtében beköszöntött a sok mindenféle betegség, a kán megharagudott udvari orvosára, elcsapta, s helyébe egy matrónát fogadott, akinek nagy hírben álltak csodaszerű orvoslatai.
Ez a jó asszonyság aztán úgy gyógyította a kánt, hogy a gyógyszereknek éppen ellenkező hatásuk volt; ezért aztán fejével lakolt a rossz tanácsadó. Ez nem sokkal a mi megérkezésünk előtt történt, s a legutóbbi orvosi rendelet a már említett bivalytej volt. Éppen akkor, mikor Khívában mulattam, ismét szolgálatába akarta a kán Hadzsi Iszmailt fogadni mint bűvészt, orvost és lőporgyártót; de ez visszautasította, s a vakmerősége bizonyára a fejébe került volna, ha a babonás uralkodó mert volna a csodatevő emberrel kikötni.
Khívában egyébiránt magam is, hadzsi kollégáim is, fényes sikerét láttuk az áldás- és szent leheletosztás üzletének. Én ezen isteni árukért mintegy 15 aranyat szereztem. A khívai özbeg nyílt őszinteségű, de bárdolatlan; mindamellett a legszebb jellem Közép-Ázsiában, s én elmondhatnám, hogy itt töltöttem legkellemesebb időmet, ha a mehter és Sükrullah közötti vetélkedés nem lett volna reám nézve kissé veszedelmes. A mehter ugyanis pártfogóm iránti gyűlöleténél fogva mindenben ártalmamra törekedett, s minthogy törökségemet nem vonhatta többé kétségbe, a kánnal azt kezdte elhitetni, hogy én csak színleg vagyok dervis, s nagyon valószínű, hogy a szultánnak valami titkos küldetésében utazom Bokharába. Az ármánykodásról értesülve lévén, legkevésbé sem csodálkoztam el rajta, midőn audenciám után rövid idő múlva másodszor hívatott a kán magához. Nagy volt a hőség, s nekem valóban nehezemre esett, hogy csendes nyugalmamból kibolygattak, s kiváltképpen kellemetlen volt az, hogy a palota terén kellett keresztülmennem, ahol a csaudorok elleni hadjáratból küldött foglyok kivégeztetésének kellett történnie. A kán, ki nagy társaságban volt, azzal fogadott, hogy azt hallotta felőlem, miszerint a világi tudományokban is gyakorlott vagyok, s virágos inasával (stílussal) bírok; írjak tehát neki néhány sort sztambuli modorban; nagyon szeretné látni. Jól tudtam, hogy ez a mehter mesterkedése folytán történik, aki ügyes szépíró hírében állott, s hadzsi társaimat kikérdezgette felőlem. Elővettem tehát az íróeszközt, s a következő sorokat írtam: "Felséges, hatalmas, rettenetes király és úr! A Te királyi kegyedbe mártott legszegényebb és legalacsonyabb szolga, szemei előtt tartván, hogy ››Kullu khattátin dzsálihun‹‹ - minden szépíró bolond - (arab közmondás), e mai napig nem sokat foglalkozott szépírási tanulmányokkal, és csak arra gondolva, hogy ››Her ajib ki padisah mipe - szended hüner eszt‹‹ - minden hiba erény, mely a király tetszését megnyeri - (perzsa közmondás), bátorkodott ezen sorokat lgalázatosabban benyújtani."
A címzések szédelgős magassága, mely egyébiránt szokásban van Konstantinápolyban, nagymértékben megnyerte a kán tetszését, a mehter pedig sokkal ostobább volt, hogysem megértette volna célzásomat. Leültettek, s miután kenyérrel és teával megvendégeltek, a kán felszólított, hogy menjek hozzá beszélgetni, s társalgásunk tárgya ezúttal kizárólag a politika volt. Dervis jellememhez híven maradva, minden szót úgy kellett belőlem kicsikarni. A mehter minden kifejezésemet mohón leste, hogy gyanításait megerősítve láthassa, de minthogy minden törekvése sikertelen volt, ismét kegyteljesen bocsátott el a kán, s felszólított, hogy vegyem fel napidíjamat kincstárnokánál. Én azt mondtam, hogy nem tudom a lakását; erre egy jaszault rendeltek mellém, akinek más parancsokat is kellett végrehajtania, s örökké borzasztó marad a visszaemlékezés azon jelenetekre, melyeknek az ő jelenlétében voltam tanúja. A legutolsó udvarban, mintegy háromszáz csaudor hadifoglyot találtam, kiknek teste rongyokkal volt fedve, s a haláltól való félelem s éhség által néhány nap óta kínozva, máris olyanok voltak, mint a sírból kikelt halottak. Már el voltak különözve két osztályra, tudniillik olyanokra, akik még nem voltak negyven évesek, kiket rabszolgául lehetett eladni vagy elajándékozni; és olyanokra, akiket állásuknál vagy koruknál fogva akszakáloknak (őszszakálloknak avagy vezérszereplőknek) tekintettek, s a kán által reájuk mért büntetés alá estek. Az első osztálybelieket tíz-tizenötével, vas nyaklókarikákkal egymáshoz láncolva kísérték el, a másik osztálybeliek pedig türelmes megadással várták iszonyú sorsukat, s mint valami összekötözött bárányok jelentek meg hóhéraik keze között. Míg többet az akasztófához vagy a vérpadra vezettek, egészen közel magamhoz láttam, hogy nyolc öreg ember a hóhér intésére hanyatt elterült a földön. Ebben a helyzetben összekötözték kezüket és lábukat, s a hóhér sorban kiszúrkálta a szemüket, mindegyiknek a mellére térdelt, s amint irtóztató munkáját végrehajtotta, késéről a megvakított áldozat ősz szakállába törülgette a vért. Irtóztató jelenet volt az, midőn e hóhérmunkának befejeztével a szegyén vének kezéről, lábáról leszedték a köteleket, s ők kezükkel tapogatózva iparkodtak fölállani. némelyek összeütötték fejüket, mások erővesztve földre rogytak, s iszonyú tompa nyögéssel kínlódtak. Amíg élek, mindig iszonnyal fogok ezen jelenetre emlékezni. Ezen sorok bizonyára borzadással töltik el az olvasó lelkét; mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy ezen kegyetlenség csak visszatorlása volt annak a nem kevésbé iszonyú barbárságnak, melyet a csaudorok a múlt télen elkövettek egy özbeg karavánon. Ugyanis egy kétezer tevés gazdag karavánt Orenburgból Khívába jövet, útközben megtámadtak, s tökéletesen kifosztottak. A zsákmányban telhetetlen turkománok, mindamellett, hogy ezen rablás által sok orosz áru birtokába jutottak, az utazóktól (kik többnyire khívai özbegek valának) még eleségüket is elszedték, s ruházatuktól is megfosztották őket; ennek következtében többen éhen haltak, mások megfagytak a sivatagban; annyira elpusztította őket a sanyarúság, hogy hatvan emberből csak nyolc került haza élve. A hadifoglyoknak ez a hajmeresztő büntetése egyébiránt éppen nem tekinthető kivételesnek Khívában, mint általában egész Közép-Ázsiában nem tudják, mi a kegyetlenség; ezen eljárást ott egészen természetesnek tartják, mivel azt a bevett szokások, törvények és vallás egyhangúlag helybenhagyják. A mostani kán a vallás oltalmazójának hírére akart szert tenni, s ezt vélte elérhetni, ha a vallás ellen elkövetett minden legkisebb kihágást a legnagyobb szigorral büntet meg. Egy sűrűen elfátyolozott nőre mellékpillantást vetni elég volt arra, hogy a bűnös redzsm által kivégeztessék, mint a vallás rendeli. A férfit felakasztják, az asszonyt az akasztófa közelében melléig beássák a földbe, s megkövezik. Minthogy Khívában nincsen kő, tehát a végrehajtáshoz keszeket (kemény hantokat, rögöket) használnak. Ezen eljárás által a szegény, szerencsétlen áldozat már harmadik, negyedik dobásra egészen beporoztatik, s vértől csorgó teste iszonyúan eltorzíttatik, mígnem utolsó leheletével vége szakad kínszenvedéseinek. A kán a vallás szabályai ellen elkövetett egyéb bűnöket is halállal büntette, úgyhogy uralkodása első éveiben az ulemáknak csillapítaniok kellett nagy vallásos buzgalmát, s mégsincs oly nap, melyen valakit a kán kihallgató terméből ezen végzetteljes szavakkal: "Alib barin!" (Vigyétek!) - ne vezetnének el. Szinte feledtem említeni, hogy a jaszaul elvezetett a kincstárnokhoz, hogy napidíjamat kifizettesse vele. Azonnal kielégített; de ezt az urat olyan különös foglalatosságban találtam, melyet el kell beszélnem. Éppen a khalatot (tisztelet-ruhákat) rendezte, azokat a ruhákat tudniillik, melyeket a hősök jutalmazására a táborba küldenek. Négyféle selyem öltözet volt, mind rikító színű s nagy arany hímzetű virágokkal, s hallottam, mint osztályozzák négy-, tizenkét-, húsz- és negyvenfejűekre. Minthogy a ruhadarabokon sehol se tudtam festett vagy hímzett fejeket fölfedezni, kérdést tettem hogy miért nevezik így. S azt kaptam feleletül, hogy az egyszerű öltözetet olyan vitézek kapják jutalmul, akik négy ellenség fejét vágták le, s a legszebb negyven levágott fejnek a jutalma. "Egyébiránt - mondták -, ha ez Rúmban nem szokás, jöjj el holnap a nagy térre, ott majd láthatod ezen ruhák kiosztását." Másnap valóban láttam mintegy száz lovast egészen porlepve a táborból megérkezni, mindegyik vezetett néhány foglyot, köztük nőket s gyermekeket is, vagy a ló farkához, vagy a nyeregkápához kötve, ezenkívül még egy nagy zsák volt mögötte a nyeregre felkötve, melyben vitézségének bizonyítékai, a levágott ellenségfejek voltak. A nagy térre érkezvén, mindegyik átadta a kánnak vagy valamelyik országnagynak ajándékul hozott foglyait, azután leoldva a zsákot, megfogta a két csücskét, s úgy rázta ki tartalmát, mint valami burgonyát; szakállas vagy még anélküli fők odagurultak a jegyzőkönyv kezelőjéhez, kinek szolgája azokat egy halomra rugdosta össze, míg néhány száz össze nem gyűlt. mindegyik hős nyugtát kapott az általa beadott fejekről, s néhány nap múlva kikapta értük a jutalmat. Mindazáltal, az erkölcsök és szokások nyersesége mellett is, s noha ilyen borzasztó jelenetek fordulnak elő, Khívában és tartományaiban töltöttem a legszebb, legkellemesebb napokat a dervis álruhában tett egész utazásom alatt. Ha már a hadzsik iránt egyáltalában mindenfelé igen szívesek voltak, én irántam megkülönböztetett szívességet és megelőzést tanúsítottak, s akárhol mutattam magamat nyilvánosan, a mellettem elmenők, anélkül, hogy koldulnom kellett volna, pénzt, ruhaneműt s egyéb ajándékokat szórtak számomra. Nagyobb összegek elfogadásától gondosan óvakodtam, ami ruhaféléket kaptam, sokat elajándékoztam belőlük kevésbé szerencsés útitársaim között, mégpedig úgy, hogy a legszebb, legjobb darabokat mindig az ő számukra válogattam ki, a legszerényebbeket, legszegényesebbeket pedig magamnak tartottam, mint egy jámbor dervishez illett. Mindamellett nagy változás történt állapotomban, s megvallom, nem kis örömömre szolgált, hogy most már derék, izmos, erős szamárral, pénzzel, ruhával és eleséggel jól ellátva fogom innen folytatni utamat. Kalandjaim jókora két fejezettel nagyobbításához bőséges anyaggal szolgálhatnának, amiken átestem, amiket tapasztaltam az ország belsejében egész Kungrátig terjedő kirándulásaim alatt; de nem akarom olvasóimat untatni olyan részletezésekkel, melyekben a már előadott szokások, jellemzetek és gondolkozásmódok ismétléséből volna az új kép összeállítva. A vízen fölfelé Kungráttól Khíváig tizennyolc napi út van. Ötödfél nap alatt mentem Kungrátba az Oxuson lefelé, Sükrullah ipával. Visszautazásunkhoz szárazon kétannyi idő kellett. Az Oxusnak mind a két partja lapályos és általában véve jól művelt s eléggé népes, kivéve a bal part azon részét, ahol Kanli átellenében, az Ovejsz Krajne-hegység emelkedik. Kanli és Kungrát között három napi járó puszta terül; ellenben a túlsó oldalt, főképp, ahol a karakalpakok laknak, őserdők rengetege fedi. Midőn visszaérkeztem Khívába, barátaim már beleuntak a várakozásba, s unszoltak, hogy induljunk másnap, mivel az egyre növekvő hőség méltán töltötte el őket aggodalommal Bokharába utazásunk iránt. Elmentem tehát Sükrullahhoz, akinek Khívában annyi hálával tartoztam, elbúcsúzni, s valóban megindultam, midőn a nemes aggastyán mindenképp iparkodott lebeszélni szándékomról, a legborzasztóbb képet tárván ki előttem Bokhara Serifének (a nemes Bokharának). Elmondta, hogy milyen gyanakvó s áruló politikát követ az emír, hogy nemcsak az angolokkal, de minden idegennel ellenségesen bánik. Nagy titokképpen még azt is elbeszélte, hogy néhány év előtt még egy oszmánlit is, kit a meghalt Resid pasa katonai tanítóul küldött Bokharába, orozva öletett meg az emír, midőn két évet Bokharában töltvén, vissza akart menni Szatambulba. Ezen aggodalmas lebeszélést Sükrullah részéről, aki eleinte tökéletes hitet tanúsított dervisségem iránt, most nagyon feltűnőnek találtam, s azon gondolat villant meg agyamban, hogy ez az ember, ha nem ismert reám, mégis, többszöri érintkezésünk folytán észrevette alakoskodásomat, s most hihetőleg egészen mást gyanít személyemben. Ezen nemes lelkű, agg férfiú ifjabb korában egyszer Heratba Todd őrnagyhoz volt küldve (1839), több ízben pedig Szentpétervárra s Konstantinápolyba is, s nekem elbeszélte, hogy gyakran s örömmel érintkezet ő a frengikkel. Meglehet, hogy akkor fogalmat szerzett magának a mi gondolkozásukról s tudományos törekvéseinkről, s engem azért fogadott különös barátságába s oltalmába. Mikor csókra nyújtotta kezét, szemében könnyek fénylettek - ki tudja milyen érzelemből fakadtak! A kánra is ráadtam búcsúzó áldásomat. Fölszólított, visszafelé is Khívának vegyem utamat, mert követet akar velem Konstantinápolyba küldeni, hogy az új szultántól elfogadja a szokásos megerősítést. Én erre azt feleltem, hogy vétek a jövőről gondoskodni, majd meglátjuk, mit rendel a kiszmet (sors). Elbúcsúztam minden barátomtól s ismerősömtől, mielőtt távoztam Khívából, ahol csaknem egész hónapot töltöttem volt. De ezt a fejezetet sem akarom bezárni anélkül, hogy khívai élményeimre visszatekintve, legalább fejedelméről s az ő udvaráról egyet-mást el ne mondjak. A keleti fejedelmi udvarok gyakran és többféleképpen le voltak már írva. A Boszporusz partjaitól kezdve, ahol Dolma Bagcse, Besiktas és Szerájburnu képezik e csodálatosan szép album első lapjait, egészen a pekingi és jedói paloták festményeiig nagyon sokat olvashattunk már a keleti élet fényűző, vagy hiú pompája, gyémánt csillogása és arany díszítményei felől. De mégis hiányzik még egynéhány vázlat a turkesztáni uralkodók udvari életéről, és egy ilyen udvarnak leírása bizonyára nem lesz fölösleges. Valami elvakító, elkábító, bámulatra ragadó nagyszerűséget ne várjon senki, de mégis érdemes, hogy az olvasó Khíva görbe utcáin és az ívezett bazáron át az arkba (királyi vár) kísérjen. Mint a közép-ázsiai fejedelmek minden lakhelye, úgy ez a vár is hatalmasan meg van erősítve, és kettős kőfal veszi körül. Keskeny kapun át az első udvarba jutunk, mely tömve van testőrséggel, más katonákkal és szolgákkal. A bemenet közelében két hosszú csövű ágyú van felállítva, melyeket a hatalmas Nádir hozott ide, és a gyors visszavonuláskor kénytelen volt itt hagyni. Igen csinos, részarányos ékítményekkel vannak díszítve, s úgy látszik Delhiből származnak. Ha a második kapun is áthaladtunk, más, kissé már téresebb udvarba jutunk, az egyik végén jelentéktelen, nyílt kocsiszínhez hasonló épülettel, melyben a magas hivatalnokok töltik hivatalos óráikat a mehter (belügyminiszter) elnöklete alatt. Ezen épülettől balra őrtanyaforma ház fekszik, melyben nappal különféle szolgák, poroszlók és hóhérok tanyáznak, s várják a fejedelmi parancsokat. E két helyiség között szerény ajtócska vezet a khívai felség tulajdonképpeni lakába. Ez, mint a város egyéb házai, kívülről nyomorult agyagkunyhóhoz hasonlít, természetesen ablak nélkül; de a belseje sem árul el valami nagy fényűzést, s a háziúr fejedelmi állására csakis a nagyobb és becsesebb szőnyegek, egynéhány kerevet és kerek párna (vánkos) s egy jó rakás málha emlékeztetnek, melyek e helyiségek egyedüli bútorzatát képezik. A szobák száma igen csekély, s mint mindenütt, úgy itt is két részre van különítve az egész épület: a háremra (női lakosztály) és a szelamdzsjra (elfogadó terem). Szemünk sehol se találkozik valami különös pompával. Csakis a szolgacsapat különbözteti meg az uralkodót a közönséges emberektől, s egyetlen hatalmi jelvénye az inasokból áll. Ezeket is szemügyre fogjuk venni egy kissé. A háztartás élén a deszturkhandzsi áll (szórul szóra: asztalterítő), kinek az a tulajdonképpeni hivatala, hogy a királyi asztalra felügyel. Az ebédnél is jelen szokott lenni, teljesen fölkészülve, díszruhában, s a többi szolgák felett való felügyelet is rá van bízva. Utána következik a mehrem, egy neme a hivatalos udvari szolgának (valet de chambre on officuo), de voltaképpen több, mint titkos tanácsos, mivel a házi ügyeken kívül államügyekbe is beleavatkozik, és az előbbivel együtt királyi urára hatalmas befolyást gyakorol. Következnek mármost a többi szolgák, akik közül mindeniknek megvan a maga kiszabott foglalkozása. Az aspez vagy szakács ételeket készít, az asmehter pedig fölhordja azokat. A serbetcsi teát, szorbetet és más egyéb italokat készít, azonkívül jártasnak kell lennie sokféle bájital és csodás dekokt előállításában is. A pajeke a csilinre (pipa) visel gondot, mely az udvarnál aranyból vagy ezüstből készül, és amelyet minden megtöltés alkalmával friss vízzel kell megtölteni. közép-Ázsia többi udvaránál e hivatal nem létezik, mert a dohányt a törvény szigorúan tiltja. Az igaz ugyan, hogy öltözőszobája a tatár fejedelem őfelségének nincsen, de azért toalettjével mégis elég szolgálatkész szellem van elfoglalva. Mialatt a silapcsi térden állva a mosdótálat tartja, addig a kumgandzsi (kannatartó) ezüst- vagy aranyedényből vizet önt, és a rumaldzsi azonnal kész az ujja hegyével tartott törülköző kendőt fejedelmének átnyújtani, mihelyt az előbbiek visszavonultak. A kánnak egy külön szertarasja (fejborotválója) van, kinek gyors ujjainak s ügyes kezének kell lenni a koponyanyomogatásra, mely keleten mindenfelé közkedveltségű; azonkívül van a fejedelemnek egy tirnakcsija, vagyis körömvágója, egy khadimdzsije, ki őfelségének a hátát szokta megdögönyözni, s rajta keresztül-kasul térdelni, hogy tagjai ropogjanak, ha a kán hosszas fáradság után tagjainak ropogtatása által akarja magát kipihenni. Végre van még egy tösekcsije is (ágyvető), kinek az a hivatala, hogy a puha nemezdarabokat vagy matracokat éjjel elegyengesse. A pompás nyeregszerszámok és fegyverek a khaznadzsi (kincstárnok) felügyelete alatt állnak, aki nyilvános kilovaglások alkalmával, az uralkodó közelében szokott menni. A dzsigadzsi vagy kócsagtartó a szolgaszemélyzet élén halad. A fejedelem ruházata és ételei csak igen keveset különböznek azoktól, melyeket gazdag kereskedők vagy előkelő hivatalnokok házában találunk. A király éppen olyan nehéz juhbőrsapkát, éppen olyan esetlen s több rőfnyi vászonkapcával teletömött csizmát, éppen olyan vastag bélésű karton- vagy selyemkabátot visel, mint alattvalói, s éppen olyan rettenetesen izzad e szibériai öltözékben a nyomasztó júliusi hőség miatt, mint amazok. Egészben véve a khorezmi fejedelem sorsa éppen oly kevéssé irigylésre méltó, sőt, mondhatnók, sokkal silányabb, mint a többi keleti fejedelemé. - Oly országban, hol a rablás és gyilkolás, féktelenség és törvénytelenség napirenden van, a fejedelem személye a túlságos félelem és páni rettegés miatt, melyet szükségképpen kell ébresztenie, bárminemű érzelmet képes előidézni, csak ragaszkodást és szeretetet nem. Sőt, legközelebb álló környezete is fél tőle korlátlan hatalma miatt, és rokonai, saját neje és gyermekei is gyakran leskelődnek élete ellen. Amellett az uralkodó kénytelen az iszlám erényesség és özbeg szokás és erkölcs mintaképe lenni , mert őfelségének minden legkisebb, legjelentéktelenebb vétsége azonnal a városi pletyka tárgyává lesz, s jóllehet senki se merészeli a fejedelemnek még nagyobb hibáit is ócsárolni, mégis az ily dolgok miatt a befolyásos mollák megsértődnek, ez pedig egészen a fejedelem érdeke ellen van. Mint minden igazhívő, úgy a kán is tartozik napfölkeltekor ágyát elhagyni, s a gyülekezetben a reggeli imánál jelen lenni. E félóránál tovább tartó szertartás után néhány csésze zsírral és sóval fűszerezett teát iszik; erre gyakran több tudós mollát is meghívnak, ezek aztán a szent törvények magyarázgatásával vagy bármi más vallásos kérdés vitatatásával, melyhez őfelsége természetesen csak nagy ritkán ért, szokták a reggelizést élénkíteni. A mélybeható vitatkozások az álmot lassanként előcsalogatják, s mikor a kán hatalmasan kezd horkolni, a tudós világ visszavonul. Ezt reggeli álomnak nevezik, rendszerint két-három óráig tart. A fölébredés után kezdődik a miniszterek s más magas hivatalnokok szelámja (elfogadás). A kán teljesíti uralkodói tisztét, tanácskoznak a tervezett rablótámadások felett, magas politikát űznek a szomszéd Bokharát, a jomut és csaudor turkománokat, kozákokat és mostanság hihetőleg a mind közelebb-közelebb nyomuló oroszokat illetőleg is; vagy számadásra vonják a tartományok kormányzóit és a kiküldött vámhivatalnokokat, kik a legnagyobb pontossággal tartoznak a fölszedett pénzről számolni, mert a legcsekélyebb hibánál is könnyen történhetik a feleletre vont egyénnel, hogy feje nélkül kénytelen távozni. A több óráig tartó kormányügyek elintézése után szolgálják fel a tulajdonképpeni reggelit, mely nagyobbára könnyebb ételekből áll, természetesen egy özbeg gyomorra nézve "könnyebbek"-ből, mert ő khívai fölségének déjeuner á la fourchette-je (villásreggelije) nálunk több izmos hordárnak is elég volna. Az evést minden jelenlevő tiszteletteljesen körülállva tartozik végignézni, s csak azután szólítanak föl néhány kegyencet leülésre, hogy az uralkodóval néhány parti sakkot játsszanak, s ez a mulatság egészen a déli imáig tart. Ez utóbbi körülbelül egy óráig folyik. Azután az előudvarba megy őfelsége, ott egy lépcsőzetes magaslaton helyet foglal, s kezdődik az arz (nyilvános kihallgatás), melyre a népnek minden rendje és osztálya, férfiak, nők gyermekekkel karjukon jelennek meg. Előre nem jegyeznek föl senkit , s azt bocsátják be leghamarább, aki legjobban tud tolakodni. A bemenetnél tolongó sokaság kiáltozva, ordítozva várja a kihallgatást. Mindenik magában bocsáttatik be; egészen közel járulnak az uralkodóhoz, előterjesztésükben egészen fesztelenek, kérnek, néha ellenvetéseket is tesznek, sőt, gyakran a leghevesebb szóvitába bocsátkoznak a kánnal, vele, kinek egyetlen intése elég arra, hogy bárkit is a legkisebb ok nélkül hóhér kezére jutasson. Kelet a legszembeszökőbb ellentétek hazája volt mindig. A tapasztalatlanok ezt az eljárást igazságszeretetnek tarthatják, én pedig semmi egyebet nem látok benn, mint szeszélyességet, mert egyiknek meg van engedve, hogy a királyi tekintéllyel a legdurvább szavakban dacolhasson, míg a másik életével lakol, ha az illemet legkisebb mozdulatával megsérti. Az arzon nemcsak nagy szereket intéznek el, hanem gyakran a legaprólékosabb (például házasfelek közötti) civódásokat is elintézik. Egy szomszéd bepanaszolja a másikat néhány krajcárért, egy szomszédasszony a másikat egy lopott tyúkért; senkit sem szabad visszautasítani. A kán elküldhet később valakit a kádihoz (bíróhoz), de előbb ő maga kénytelen kihallgatni. Csak a késő délutáni ima vet véget e fárasztó foglalkozásnak. A későbbi órákat sétalovaglásra használják a városon kívül, de a fejedelem naplemente előtt vissza szokott térni. A negyedik, az esti ima hasonlóképpen társaságban végeztetik, s azután a fejedelem estebédjére vonul vissza. A vacsora a leggazdagabb, s tovább is tart, mint a többi étkezés. Khíva és Bokhara fejedelmei csak ritkán élnek szeszes italokkal, bár a királyi család többi tagja és az ország nagyjai e tekintetben kelleténél is tovább mennek. A vacsora után énekesek és zenészek vagy szemfényvesztők jelennek meg, akik egynéhány darabot adnak elő. Az elsőbbeket kivált Khívában igen kedvelik, és művészetük miatt Turkesztánban, sőt az egész iszlám hitű Kelet-Ázsiában a leghíresebbek. A hangszert, melyen művészkednek, girdzseknek nevezik. A mi hegedűnkhöz hasonlít, csakhogy hosszabb nyaka s egy sodrony- és két selyemhúrja van; vonója is hasonlít a miénkhez. Ezenkívül van még tambur, kopoz (koboz) és dutár is, melyeket a bakhsi dlainak kísérésére használ. A közönséges életben csak mindennapi hősöket énekelnek meg, ellenben a királyi udvarnál többnyire Nevájiból s a perzsa költőkből vesznek át gazeleket, s minthogy az ifjú hercegeket a zeneművészetben is oktatják, néha a kán őket is fel szokta szólítani, hogy magukat vagy maguk, vagy az udvari dalnokok kíséretében produkálják. Olyan vidámságot és jó kedélyt azonban, amilyen az a teheráni lakosoknál s a Boszporusz melletti palotákban otthonos, az özbegi fejedelmek udvaránál nemigen találunk. A tatárok nemzeti jelleme főképpen a komolyságban és szilárdságban áll; a táncolás, ugrálás és bármi egyéb csintalanság szerintük csak asszonyhoz vagy gyermekhez méltó. Nem is láttam még soha egyetlenegy előkelő özbeget sem szerfölött nevetni. Naplemente után mintegy két órával az uralkodó a hárembe vagy hálószobájába vonul vissza, és ezzel a khívai fejedelem mindennapi munkája be van végezve. A hárem itt a világért sem az, ami a török vagy perzsa udvaroknál. A nők száma csekély, a háremélet tündérszerű színezete egészen hiányzik, minden a legszigorúbb szűziességre és erkölcsiségre van számítva, és e tekintetben a khívai udvar felette is áll a többi keleti udvaroknak. A jelenlegi kánnak csak két törvényes felesége van, ámbár a korán négyet enged meg. Ezek mindig magából a királyi családból választatnak, s nagyon ritka eset, hogy egy-egy magasabb hivatalnok leányát, ki nem tartozik a családhoz, e méltóságra fölemeljék. Bár a fejedelem neje felett, éppen úgy, mint minden alattvalója felett, korlátlanul uralkodik, mindazonáltal neje, ha valami különös vétket nem követett el, szelídebb bánásmódban részesül. De címe vagy valami más előjoga éppen nincs; udvartartása csak annyiban különbözik a többi háremtől, hogy neki több cselédje és rabnője van. A nőcselédek rendesen hivatalnokok nejei és leányai, a rabnők többnyire perzsa nők s egynéhány fekete arab nő. Ami a külvilággal való érintkezést illeti, e tekintetben a khívai fejedelemnők sokkal inkább meg vannak szorítva, mint kelet többi uralkodónői. A nap legnagyobb részét a háremben töltik, ahol cicomára és öltözködésre a lehető legkevesebb időt pazarolnak; nem is igen sok pazarolni való idejük van a hárem hölgyeinek, minthogy egy országosan divatozó szokás azt követeli, hogy a ruhákat, szőnyegeket s egyéb kelméket, melyeket a fejedelem használ, ha nem is mind, de legnagyobbrészt saját felesége készítse el. Ez hatalmasan emlékeztet a régi, patriarchális élet szokásaira, melyből Turkesztán, durvasága dacára is, még elég sok kedves vonást őrzött meg. Sétákat és kirándulásokat a khívai fejedelemnő csakis a város közelében fekvő kéjlakokba és nyári palotákba tehet, s ilyen alkalommal sohasem lóháton megy oda, mint Perzsiában szokás, hanem egy tarkára festett, vörös szőnyegekkel és posztókkal bevont és elzárt, nagy szekérben. A jármű előtt és után néhány lovag baktat, kik fehér botokkal vannak ellátva. Útjában mindenki tiszteletteljesen áll fel üléséről, s mély hajlongással üdvözli. A szekér belsejébe merész vizsga tekintetet vetni senkinek sem jut eszébe; nem is érne az semmit a gondos elleplezés miatt. Különben ily merész tett nemcsak az uralkodó nejénél, de minden más hivatalnok nejénél is halált vonna maga után. A perzsa királynő sétalovaglása alkalmával számtalan zerras (szolga), kik a menetet megnyitják, a kíváncsi néptömeget jobbra-balra bőven osztogatott csapásokkal szokta elűzni. Ám a komolyabb természetű özbegeknél erre nincs szükség, mert a háremélet ott nem oly szigorú, s jól tudjuk, hogy minél elnézőbbek a törvények e tekintetben, azoknak megszegése is annál ritkább. Nyáron át a királyi család Rafanekben és Tashauzban, két közel fekvő kéjlakban tartózkodik, melyeket régibb fejedelmek perzsa ízlésben építettek; ablaküvegeik és tükördarabjaik által tűnnek föl; főképpen ez utóbbiak a khívaiak szemében nagy fényűzési cikk gyanánt szerepelnek. Zashauz nincs minden ízlés nélkül építve. A kastély tágas kertben áll, néhány víztartója is van, s erősen emlékeztet a nigarisztáni kastélyra, mely Teherán kapui (Simrán) közelében fekszik. A telet a városban töltik, de még itt is többre becsüli ő özbegi felsége a falakon belül felütött sátort; ez különben nem mutat rossz ízlésre, mert a kerek, hófehér posztóból készült lakás, melynek közepén barátságos tűz lobog, nemcsak hogy éppen oly meleg, mint bármely kőépület, de azonkívül valami sajátságosan vonzó is van benne, és nem gyakorol olyan mogorva, barátságtalan benyomást, mint Turkesztán ablaktalan agyagkunyhói.

1) A Tört sabahazról, azaz a négy sólyomról vagy hősről nyerte elnevezését. Azon négy királyt nevezték így akiknek sírja van e helyen, s akik ezen kegyes alapítványt tették.
2) A korán által megrendelt azon kölcsönös üdvözlést nevezik így, midőn az egymást üdvözlők kitárt kezüket nyújtják egymásnak.
3) medinából hozzák a zarándokok ezen port egy házból, melyben állítólag a próféta lakott; az igazhitűek ezen port sok betegség ellen használják gyógyszerül.
4) Konstantináply egyik városrésze

Folytatás