Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Az történt, kánom, hogy Uruz anyja, a sudár termetű Burla Hatun egyre csak fiacskájára gondolt. Nem maradt más lehetősége, negyven karcsú derekú leánnyal elővezettette fekete ménjét, és nyeregbe pattant. Felövezte fényes acél szablyáját. “Fejem koronája, Kazán nem jött még meg” – mondta, és nyomát követve elindult utána. Kazán közelébe ért, de Kazán nem ismerte fel hitvesét. Kazán odament a kán leányához, és így szólt, lássuk, kánom, mit mondott:
Fekete méned kantárát fordítsd felém, vitéz!
Fordulj felém, nézz szemembe, vitéz!
Büszkén megült sötét méned add csak nekem, vitéz!
Kezedből a hegyes dzsidád,
Oldaladról acél szablyád add csak nekem, vitéz!
E napomon légy reménységem,
Várat, népet adok néked!
Burla Hatun erre így válaszolt:
Én előttem, jó vitézem, mit keseregsz?
Elmúlt, régi napjaimra miért emlékeztetsz?
Kerekedve, hazádból elinduló Kazán,
Sötét szemű lovadnak hátán ülő Kazán,
Rohamozván, hegyem rontó Kazán,
Árnyat adó öreg fámat kivágó Kazán,
Késed véve, szárnyaimat metsző Kazán,
Egyetlenegy fiamra, Uruzra törő Kazán,
Lovad hátán egyfolytában vágtató Kazán.
Megrokkantál volna,
Hogy kengyelbe lábad már nem teszed,
Kán leányát, hitvesedet, tán fel sem ismered?
Bajban vagy tán, mi lett veled?
Húzd ki szablyád, jöttem, Kazán!
Az
oguz bégek itt is, ott is meghallották, hogy Kazán bég fia a gyaurok foglya
lett, és hogy Kazán állítólag utána ment. A bégek Kazán nyomába eredtek. Eközben
az oguz vitézek egymás után érkeztek. Lássuk, kánom, kik is érkeztek!
A férfiak sárkánya, Kazán bég testvére, Kara Göne érkezett vágtatva, akinek a bölcsőtakarója fekete bivaly bőréből készült, akit ha elragadott a düh, a fekete követ is hamuvá tette, és aki a bajuszára hét csomót is tudott kötni. Vond ki szablyád testvérem, Kazán, megérkeztem – mondta.
Lássuk csak, kik is jöttek a nyomában:
Aprító Szeldzsuk fia Deli Dündar érkezett vágtatva, aki a Vaskapu Derbentben a vaskaput betörve a várat rohammal bevette, aki hatvan markos tarka lándzsája hegyén a férfiakat megbőgette, aki a Kazánhoz hasonló hős bajvívót lováról háromszor ledöntötte. Vondd ki a szablyád agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk, kik jöttek még!
Kara Göne fia Kara Budak érkezett vágtatva, aki Amid és Mardin várát megrohamozta és elpusztította, és a vas íjú Kipcsak Melik vérét kiontotta, akit ha megláttak az oguzok ősz szakállú vénei, megtapsolták mint jó vitézt, aki vörös selyem salvárban jár, akinek lovát színes tollforgó díszíti. Vondd ki a szablyád, agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk, kik jöttek még!
Gaflet Kodzsa fia Ser Semszettin érkezett vágtatva, aki a Bajindir Kán szállására váratlanul rátörő hatvanezer gyaur vérét kiontotta. Vondd ki a szablyád, agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még!
Hét leány reménye, a nemes oguzok büszkesége, Kazán bég igaz híve, Szürkelovú Bejrek érkezett vágtatva, aki úgy elillant Paraszar Bajburt* várából mint a villám, és egyenest tarka-barka nász sátrához ment. Vondd ki a szablyád agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kik jöttek még!
Kazilik Kodzsa fia, a vadász-sasra is méltó, peckes megjelenésű Jigenek bég érkezett vágtatva, aki díszesen hímzett övet hord, és arany fülbevalót visel, aki a nemes oguz bégeket egyenként kiütötte a nyeregből. Vondd ki szablyád agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még!
Kazán bég veje, Aruz Kodzsa érkezett vágtatva, akinek hatvan kecskebak bőréből készült bunda sem takarta be a sarkát, akinek hat kecskebak bőréből készült süveg sem takarta be a fülét. Vondd ki szablyád agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még!
A huszonnégy törzs kedvence, Deli Dundar érkezett. Utána az ezer törzs[135] feje, Düger, majd Bin Bükdüz feje, Emen érkezett. Ő utána pedig a kilenc kodzsa feje, Aruz érkezett.
Se szeri, se száma nem volt az oguz bégeknek. Kazán bégei mind eljöttek, és köréje gyülekeztek. Tiszta vízzel elvégezték az előírt mosdást, elmondtak két szakasz imát, és a szépnevű Mohamedre áldást mondtak. Ezután teketória nélkül rárontottak a gyaurokra, szablyáikkal vagdalkoztak. Aznapon kiderült, ki az ízig-vérig vitéz. Aznap a gyávák a harctól távol eső helyeket fürkészték. Aznap kíméletlen harc folyt, a csatatér levágott fejekkel lett teli. Valóságos végítélet napja jött el. Az előhad vitézül küzdött. Bég mellől a nyögér*, nyögér mellől a bég is elkeveredett.
Dundar a külső oguz bégekkel együtt jobbról nyargalt. Fényes vitézeivel Kara Budak balról támadott. Maga Kazán pedig középen vágtatott oguz bégeivel. Tekür Melikre és Sökli Melikre tört, letaszította őket a lovukról, és fejüket levágva, piros vérüket a földre ontotta.
A jobb szárnyon Kara Tüken Melik ellen Dundar szállt szembe. Szablyájával megsebezte, mire az a földre zuhant. A bal szárnyon Bogadzsik Melik ellen Kara Budak szállt szembe, azt kopjával megsebesítve a földre sújtotta, és szemrebbenés nélkül levágta a fejét.
A sudár termetű Burla Hatun levágta a gyaurok fekete lófarkas zászlaját, és a földre hajította. A tekürt* elfogták. A völgyekben pusztulás várt a gyaurokra. Tizenötezer gyaur egy részét elpusztították, a többit elfogták.
Kazán bég és Burla Hatun odament a fiához, leszálltak lovaikról, kioldozták kezét, és átkarolva ölelgették. Így találkozott apa a fiával.
Az oguzok közül háromszáz vitéz halt hősi halált. Kazán kiszabadította fiacskáját, és hazatértek. Áldott győzelem volt, az oguz bégek elégedettek voltak.
Amikor megérkeztek Szürmeli fehér várába, Kazán negyven sátrat veretett fel. Hét nap és hét éjjel tartott a lakmározás, italozás. Fiáért, Uruzért, negyven családos rabszolgát és negyven rabszolgalányt szabadított fel. A ragyogóan kitűnt férfiaknak országrészeket adott; köpenyt és csuhát is ajándékozott.
Dedem Korkut eljött és koboz kísérettel így adta elő Kazán fia Uruzról ezt az oguz hősi éneket. Aztán így szólt:
Hát a dicsért, jó daliák?
Kik azt mondják, enyém a világ!
Mind ott nyugszik a föld alatt,
Múló világ kire maradt?
Érkező, távozó világ,
Halálos végű világ.
Hadd adjak áldást, kánom: Sötétlő hegyeid le ne omoljanak! Árnyat adó terebélyes fádat ki ne vágják! Vérként buzgó vizeid ki ne száradjanak! Szárnyaid[136] hegye le ne törjön! A nagy Isten mentsen meg a megaláztatástól! Szürke lovad, amikor vágtatsz, meg ne botoljon! Vagdalkozás közben fekete acél szablyád ki ne csorbuljon! Hadakozás közben tarka lándzsád meg ne rövidüljön! Ősz szakállú apád helye a Paradicsomban legyen! Ősz fonatú anyád helye a Mennyországban legyen! Allah adta reménységed meg ne törjön! Legvégül az igaz és tiszta hittől el ne távolodj! Fehér homlokodon* elmondott ötszavas fohász meghallgattassék! Gyűjtsék össze, szedjék össze megnevezve bűneidet, de a szépnevű Mohamed Musztafa könnyeiért mind bocsátassanak meg neked! Erre az imára áment mondók lássák meg az Istent!
5. Duha Kodzsa fia Deli Dumrul története
Hej, Kánom! Volt egyszer az oguzok között egy vitéz, akit Duha Kodzsa fia Deli[137] Dumrulnak neveztek. Egy kiszáradt folyómeder fölé hidat veretett, és az átkelőkkel harminchárom akcsát fizettetett, aki pedig nem kelt át rajta, attól erőnek erejével negyven akcsát vett el.
Miért tette ezt? Azért, mert így gondolkozott: “Ha akad nálam bolondabb, nálam erősebb vitéz, az jöjjön, és küzdjön meg velem. Vitézségem, bátorságom, hősiességem híre terjedjen el Bizánctól Szíriáig!”
Ám egy szép napon több sátrat vertek fel a hídjánál. Az egyik sátorban egy nyalka, szép vitéz megbetegedett, és Isten akaratából meghalt. Ki fiát, ki testvérét siratta benne. A vitéz fölött rettenetes nagy volt a gyász.
Ekkor váratlanul ott termett Deli Dumrul és így kiáltott:
- Hé, fattyak, mit siránkoztok? Mi ez a nagy sivalkodás a hidamnál? Mit jajgattok?
- Kánom, meghalt egy nyalka vitézünk, őt siratjuk – mondták.
- És ki ölte meg vitézeteket? - kérdezte Deli Dumrul.
- Biz' Isten, vitéz bég, a mindenható Isten parancsára, a veres szárnyú Azrail* vette el a vitéz lelkét - válaszolták.
- Aztán kicsoda az az Azrail, hogy csak úgy elveszi az emberek lelkét? Az egyetlen, létező és igazságos Isten szerelmére mondom, csak kerüljön egyszer a szemem elé az az Azrail, majd megvívok, megverekszem és megküzdök én vele, hogy megmentsem a nyalka vitéz lelkét! Elveszem én a kedvét attól, hogy még egy nyalka vitéz lelkét elvegye! – szólt Deli Dumrul, majd megfordult és hazament.
A mindenható Istennek nem tetszett Deli Dumrul beszéde:
- Nézzenek oda! Ez a bolond fattyú nem ismer el egyetlen úrnak, nem tiszteli egyetlen voltomat. Az én fenséges küszöbömnél henceg! - mondta, majd parancsot adott Azrailnak:
- Nosza, Azrail eredj, jelenj meg a bolond fattyú szeme előtt, sápaszd el az arcát, és vedd el a lelkét!
Deli Dumrul negyven* vitézzel együtt éppen evett-ivott, amikor Azrail váratlanul betoppant. Azrailt sem az őrszem, sem kapus nem látta bejönni.
Deli Dumrul látó szeme nemlátó lett[138], ég és föld elsötétedett előtte, erős keze elernyedt. Deli Dumrul ekkor fennhangon szólt, lássuk, kánom, mit mondott!
Hej, mi félelmes öreg vagy?
A kapusok nem is láttak,
Az őrt állók nem hallottak.
Látó szemem nemlátó lett,
Fogó kezem nemfogó lett,
Úgy reszkettem, félelmemben majd’ megvesztem
Aranyozott serlegemet elejtettem,
Torkom jéggé dermedett,
Csontom szinte porrá lett.
Hej, te hófehér szakállú öreg,
Fényevesztett szemű öreg!
Hej, mi félelmes öreg vagy, mondd meg nekem!
Még ma téged utolér balvégzeted!
Ezzel felkeltette Azrail haragját, aki így válaszolt:
Hej, te bolond fattyú,
Azt, hogy szemem homályos, miért nem szereted?
Égszín szemű lányoknak, menyecskéknek lelkét én veszem el.
Szakállamnak fehérségét, miért nem szereted?
Ősz szakállú, fekete-szakállú vitézeknek lelkét én veszem el.
Szakállam fehérségének ez hát az oka.
- Hej, te bolond fattyú! Büszkélkedve így beszéltél: “Csak kerülne a kezembe a veres szárnyú Azrail, megölném, s a nyalka vitéz lelkét kezéből kimenteném”. Lám eljöttem, te bolond, hogy elvegyem a lelkedet. Adod-e? Vagy megküzdesz velem?
- Hát szóval te vagy az a veres szárnyú Azrail? - kérdezte Deli Dumrul.
- Igen én vagyok!
- És te veszed el a nyalka vitézek lelkét?
- Igen, én veszem el.
- Hé kapusok, zárjátok be a kaput! - kiáltott erre Deli Dumrul -No, Azrail, én nyílt színen akartam veled megküzdeni, de most szűk helyen kerültél a markomba, így van-e? Én téged megöllek, s a nyalka vitéz lelkét megmentem!
Kirántotta fekete szablyáját és vagdalkozva rontott Azrailra. Azrail galambbá változott, és huss, kirepült az ablakon, elszállt...
A sárkány-szívű Deli Dumrul összecsapta kezét, és vidáman felnevetett:
- Vitézeim, Azrail úgy megijedt tőlem, hogy nem is a tágas ajtón, hanem az ablakon át menekült el. Valami galambféle madárrá változott, és elrepült. Hej, de én nem hagyom ám őt, amíg sólyom karmára nem adom! - mondta.
Ezzel felkerekedett, sólymát kezére véve lóra pattant, és nyomába eredt. Az néhány galambot megölt, majd visszafordult. Hazatérőben Azrail megjelent Deli Dumrul lova előtt. A ló megrémült, megbokrosodott, Deli Dumrult a földre vetette. Szegény feje elkábult, ottmaradt ájultan. Azrail fehér mellére telepedett, mire ő felnyögött, majd hörögve megszólalt:
Jaj, Azrail, kegyelem!
Egy az Isten, ebben nem kételkedem!
Én téged nem így ismertelek,
Nem sejtettem, hogy tolvajként veszed lelkem.
Csúcsokkal ékes nagy hegyeink vannak,
Ott a hegyeinkben szép szőleink vannak,
Szőleinken pedig fekete szemű, fürtök vannak,
A fürtöket sajtolva jó vörös bort kapnak,
Ki borunkat issza, megrészegszik.
Sok bort ittam, be nem teltem,
Nem tudtam, hogy mit beszéltem,
De éltemet meg nem untam, vitézséggel be nem teltem.
Lelkem ne vedd, Azrail, kérlek!
Azrail így válaszolt.
- Hé, bolond fattyú, mit esdekelsz itt nekem?! A nagy Istenhez esengj! Mit tehetek én? Magam is csak egy szolga vagyok.
- Akkor hát a nagy Isten az, aki a lelket adja és elveszi?
- Igen, ő az - mondta Azrail.
- Hát ha így van, akkor te mire való vagy? Hordd el magad, nekem a nagy Istennel kell ezt megbeszélnem!
Deli Dumrul ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Legmagasabb méltóság,
Ismeretlen magasság!
Erős Isten!
Sok tudatlan égben kutat, földön akar,
Pedig te a híveidnek szívében vagy[139],
Halhatatlan, erős Isten!
Megbocsátó, kegyes Isten!
Ha lelkemet el kell venni, Te vedd el,
Azrailnak elvenni ne engedd!
A hatalmas Istennek megtetszettek Deli Dumrul szavai, Azrailhoz fordult, és így szólt:
- Lám ez a bolond fattyú elismerve egyetlen voltomat, fejet hajtott előttem, magasztalt engem. Ezért, Azrail, ha Deli Dumrul a saját lelke helyett talál magának egy másik lelket, az ő lelke megszabadulhat.
Azrail így szólott:
- Hé, Deli Dumrul, a nagy Isten parancsa ez: “Deli Dumrul saját lelke helyett keressen magának egy lelket, hogy az ő lelke megszabaduljon.”
- Honnan vegyek én lelket? - kérdezte Deli Dumrul. - Ámde megállj! Van nekem egy idős apám és egy idős anyám. Gyere, menjünk, kettőjük közül az egyik majd csak ideadja a lelkét, azt vedd el, az én lelkemet hagyd meg.
Deli Dumrul útra kelt, és apjához ment. Apja kezét megcsókolván szólt, lássuk, kánom, mit mondott:
Édes lelkem, ősz szakállú, drága apám!
Tudod-e, hogy mik történtek?
Bántó szót szóllottam,
A nagy Istent megbántottam.
A magas égben veres szárnyú Azrailt rám parancsolta.
Röpülve jött,
Az én fehér mellemre szállt, szorongatott,
Édes lelkem, hogy elvegye, fojtogatott.
Apám, tőled lelked kérem, ideadod?
Vagy fiadat, Deli Dumrult, inkább megsiratod?
Az apja így szólott:
Fiam, fiam, jaj, fiam!
Lelkem része, fiam!
Születésedkor kilenc tevét vágattam, oroszlán fiam,
Aranytetejű nagy sátramnak támasza, fiam!
Fehérarcú leánynak, ifjasszonyomnak virága, fiam!
Felmagasló sötét hegyem, ha szükséges,
Szólítsd, jöjjön, Azrail legelője legyen.
Hűvös-hideg forrásvizem, ha szükséges,
Neki ital legyen!
Istállózott nemes lovam, ha szükséges,
Neki hátasa legyen!
Sorban járó jó tevéim, ha, szükséges,
Mind málhása legyen!
Akolbéli fehér juhom, ha szükséges,
Kormos, füstös konyhában lakomája legyen!
Arany, ezüst, ha szükséges,
Mind zsákmánya legyen!
Szép a világ, élni jó,
Lelkemet nem adhatom, tudd meg jól!
Nálam édesb, nálam kedvesb jó anyád van,
Fiam, anyádhoz menj!
Mivel apjának szíve nem esett meg rajta, Deli Dumrul anyjához ment, megérkezve így szólt hozzá:
Anya, tudod-e, hogy mik történtek?
Magas égből vörös szárnyú Azrail röpülve jött,
Az én fehér mellemre szállt, szorongatott,
Édes lelkem, hogy elvegye, fojtogatott,
Apámtól én lelkét kértem, de nem adta,
Tőled kérek lelket anya.
Lelkedet hát nekem adod?
Vagy fiadat, Deli Dumrult inkább megsiratod?
Tíz körömmel fehér arcod felsérted-e?
Szénfekete szép hajadat megtéped-e, anyám?
Az anyja erre így szóllott, lássuk, kánom, mit énekelt:
Fiam, fiam, jaj fiam!
Kilenc hónapig méhemben hordott fiam!
A tizedik hónapban világra hozott fiam!
Fonott bölcsőcskében bepólyázott fiam!
Csordogáló fehér tejjel megszoptatott fiam!
Fehér bástyás várakban, ha raboskodnál, fiam,
Hamis hitű pogány kezén fogoly lennél, fiam,
Arany-pénznek hatalmával kiváltnálak téged, fiam.
Rossz helyen jársz, nem tudok én segíteni.
Szép a világ, élni jó,
Lelkemet nem adhatom, tudd meg jól!
Az anyja sem adta oda a lelkét. E szavak után megjelent Azrail, hogy elvegye Deli Dumrul lelkét. Deli Dumrul így szólt:
Hej, Azrail, kegyelem,
Egy az Isten, ebben nem kételkedem!
- Hé, te bolond fattyú, milyen kegyet kívánsz még? – kérdezte Azrail. – Ősz szakállú apádnál jártál, de lelkét nem adta, fehér varkocsú anyádnál jártál, de ő sem adta. Ki más adna neked?
- Szeretnék még valakivel találkozni - mondta Deli Dumrul.
- És kivel, te bolond? - kérdezte Azrail.
- Idegenből hozott hitvesem van. Két kicsi fiacskám van tőle, zálogul hagyom rá magzataimat. Azután vedd el a lelkemet.
Odament hitveséhez, és így szólott:
Tudod-e, hogy mik történtek?
Magas égből vörös szárnyú Azrail repülve jött,
Az én fehér mellemre szállt, szorongatott,
Édes lelkem, hogy elvegye, fojtogatott.
„Apám, add lelkedet” – kértem, de nem adta.
Anyámhoz fordultam, ámde ő sem adta.
Szép a világ, élni jó! - felelték.
Így hát:
Felmagasló sötét hegyem neked jajlád* legyen.
Csordogáló hűs forrásom az italod legyen.
Istállózott nemes lovam mind hátasod legyen.
Arany-füstnyílású sátram neked árnyad legyen.
Sorba járó tevenyájam teherhordód legyen.
Akolbeli fehér bárányom neked étked legyen.
Szemed, kire ráemeled,
Szíved, akit megszeretne,
Te ahhoz menjél,
Két kis fiacskádat árván ne hagyd!
Ekkor az asszony szólott, lássuk, kánom, mit énekelt:
Mit beszélsz, miket mondasz
Kos vitézem, sah vitézem?
Kit, amikor megláttam,
Szívem neki kitártam,
Édes ajkam adva, kivel csókolóztam,
Egy párnára dűlve, kivel ölelkeztem.
Felmagasló sötét hegyed
Teutánad minek nekem?
Sírom legyen, ha ott legeltetnék!
Hűvös-hideg vizedet
Ha meginnám, nekem vérré legyen!
Aranypénzed, ha költeném, szemfedőmre legyen!
Istállózott nemes lovad
Ha megülném, a koporsóm legyen!
Ha egy vitézt te utánad
Megszeretnék, s vele hálnék,
Tarka kígyó legyen, s marjon meg engem!
A te oly ijedős anyád, apád,
Hogyhogy a lelküket érted nem áldozták?
A menny legyen tanúm, a nyolcadik ég legyen tanúm
A föld legyen tanúm, az ég legyen tanúm,
A nagy Isten legyen tanúm:
Az én lelkem te lelkedért feláldozom!
Így beszélt az asszony, és hajlandó volt odaadni a lelkét.
Azrail eljött, hogy elvegye az asszony lelkét. Ám a sárkánylelkű ember, Deli Dumrul, nem volt képes élettársát feláldozni. A nagy Istenhez fohászkodott, lássuk, kánom, hogyan fohászkodott:
Legmagasabb méltóság,
Ismeretlen magasság,
Erős Isten!
Sok tudatlan égben kutat, földön akar,
Pedig te a híveidnek szívében vagy,
Örök támasz, erős Isten!
Hosszú utak mellé szállást,
Ingyenkonyhát csináltatok teéretted!
Az éhezőt jóllakatom, teéretted,
A meztelent befedetem, teéretted
Ha elveszed, mindkettőnknek lelkét vegyed,
Ha megóvod, mindkettőnknek lelkét óvjad,
Irgalmas, nagy, erős Isten!
A nagy Istennek megtetszett Deli Dumrul beszéde. Azrailnak ilyen parancsot adott:
- Vedd el Deli Dumrul apjának és anyjának lelkét, a házaspárnak pedig száznegyven esztendőnyi életet adok.
Azrail az apának és az anyának azonnal elvette a lelkét. Deli Dumrul pedig házastársával együtt még száznegyven évig élt.
Dedem Korkut jött, a törzset megénekelte, a leszármazását elénekelte.
- Ez a történet Deli Dumrulé legyen! Utánam a hős dalnokok énekeljék, tiszta homlokú, nagylelkű vitézek hallgassák - mondta.
Áldást mondok kánom: A te otthoni sötét hegyeid le ne omoljanak! Árnyatadó terebélyes fád ki ne vágassék! Szakadatlan folyó tiszta vized ki ne száradjon! A hatalmas Isten őrizzen meg téged az álnokoktól! Fehér homlokodon elmondott ötszavas fohász meghallgattassék! Gyarapítson Isten, és bűneidet a szépnevű Mohamedért bocsássa meg, hej kánom!
6. Kángli Kodzsa fia Kán Turali története
Az oguzok idejében élt egy tagbaszakadt férfi, akit Kángli Kodzsának neveztek. Volt annak egy Kán Turali nevű daliás fia. Kángli Kodzsa egyszer így szólt:
– Barátaim, apám meghalt, én léptem örökébe. Földjét, országát megtartottam. Maholnap én is meghalok, a fiam lép helyembe, akinél különb fiút nem láttam. Jer fiam, megházasítalak téged.
– Apám, azt mondod tehát, hogy megházasítasz? De hol találsz hozzám méltó leányt? – kérdezte a fiú, majd így folytatta: – Apám, én olyan lányt akarok, hogy mielőtt én felkelnék, ő már talpon legyen, mielőtt karakocs lovamra szállnék, ő már nyeregben üljön, mire én a gyáva gyaurok országába érnék, ő már ott legyen, és hozza elém a levágott fejeket.
– Fiam, úgy látszik, te nem is leányt, hanem egy fényes hőst kívánsz magadnak, akinek háta mögé bújva vidáman élhetsz.
– Igen lelkem, apám, ezt akarom. Eredj hát, és szerezz egy csinos türkmen leányt, akit azonnal megszorongatok, ráborulok, és öle majd kitárul[140] – mondta Kán Turali.
– Fiam, te nézd ki magadnak a lányt; én pedig a vagyont és a mindennapi betevő falatot adom – válaszolta Kángli Kodzsa.
Erre Kán Turali, a férfiak sárkánya felkerekedett, negyven* vitézét maga mellé vette, és körülnézett a belső-oguzok között, de miután megfelelő leányt nem talált, fogta magát, visszafordult, és hazatért.
– No fiam, találtál-e leányt? – kérdezte az apja.
– Pusztuljon el az oguz vidék, de nem találtam hozzám illő leányt, apám – válaszolta Kán Turali.
– Hej fiam, aki leányt keres, nem így megyen ám! – mondta az apja.
– Hát hogyan megyen, apám?
– Fiam, nem lehet reggel elindulni, és délre megérkezni; délben elindulni, és estére megérkezni. Fiam, te törődj a jószággal, én meg elmegyek neked leányt keresni!
Kángli Kodzsa jókedvvel és örömmel kerekedett fel. Maga mellé vette a fehér szakállú bölcseket, és elment a belső-oguzokhoz, de nem talált leányt. Térült-fordult, elment a külső-oguzokhoz, de ott sem talált. Addig vándorolt, míg végül elérkezett Tarabuzánba*.
Hanem Tarabuzán tekürjének volt egy nagyon kedves, szemrevaló lánya, aki akár jobb, akár bal kezével, az iker-íjat is képes volt megfeszíteni. Ha kilőtt egy nyílvesszőt. Az le sem esett a földre. Csakhogy annak a leánynak három fenevad volt a kelengyéje. Az apja így fogadkozott: ”Annak adom a lányom, aki azt a három fenevadat, legyűri, legyőzi, és megöli, bárki legyen is az.” Aki viszont nem tudta legyűrni őket, azoknak fejét vétette. Így aztán harminckét hitetlen úrfinak a levágott feje volt kifüggesztve a bástya falára.
A három fenevad közül az egyik egy dühöngő oroszlán, a másik egy fekete bika[141], a harmadik pedig egy fekete tevecsődör volt. Mindegyik valóságos sárkány volt.
Az a harminckét ifjú, akinek fejét a bástyára kifüggesztettek, a dühöngő oroszlánnak és a fekete teveménnek színét se látta. Már a bika szarva hegyén kilehelték lelküket.
Amint Kángli Kodzsa meglátta ezeket a fejeket és ezeket a szörnyetegeket úgy megijedt, hogy még a fején lévő tetű is a lábába szaladt. „Gyerünk, mondjuk el a fiamnak az igazat, ha van mersze, jöjjön és vegye el, ha nem, akkor érje be egy hazai leánnyal” – gondolta magában.
A ló lába vágtat, a dalnok nyelve pereg. Kángli Kodzsa addig ment, míg vissza nem ért az oguzokhoz.
– Megjött az apád! – adták hírül Kán Turalinak, aki, negyven vitézével rögtön eléje is ment, kezet csókolt neki, és megkérdezte:
– Lelkem, apám, találtál-e hozzám illő leányt?
– Találtam, fiam, ha elég ügyes vagy – válaszolta az apja.
– Aranypénzt akar? Öszvért vagy tevecsődört akar? – kérdezte Kán Turali.
– Fiam, ügyesség kell oda, ügyesség! – így az apa.
– Apám, nyerget vetek fekete-sörényű kazilik lovamra, és betörök a vérengző hitetlenek országába; fejet vágok, vért ontok, a hitetlennel vért okádtatok, szolgát, szolgálólányt hozok, hogy ügyességem megmutassam.
– Haj lelkem, fiam, nem erre gondoltam ám, amikor ügyességet mondtam. Annak a lánynak három fenevadat neveltek. Annak adják a lányt, aki azt a három fenevadat legyűri. Ha nem gyűri le fejét veszik, és kitűzik a bástyára.
– Apám, nem kellett volna elmondanod ezeket. De ha már elmondtad, csak azért is elmegyek, hogy ne szálljon szégyen a fejemre, arcom se piruljon. Asszony anyám, s apámuram ti maradjatok jó egészségben – búcsúzott Kán Turali.
Jaj, milyen bajba keveredtem! Azt hittem, ha fiamnak rémisztő hírt hozok, tán letesz arról, hogy elmenjen oda – gondolta Kángli Kodzsa, majd így szólt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Fiam! Ahová te készülsz,
Kanyargós, kavargó útjai vannak;
Lovast elnyel, s ki nem jő, olyan mocsara van ám!
Tarka kígyó sem kel át, olyan erdeje van ám!
Tornya az egekbe tör, olyan erődje van ám!
Szemet vonzó, szívet rabló, bűvös szépsége van ám!
Egy szó nélkül fejet vevő hóhéra van ám!
Vállán pajzsot táncoltató gyalogja van ám!
Vészes helyekre merészkedsz, ne menj el, maradj!
Ősz szakállú apádat, öregedő anyádat meg ne ríkasd!
Kán Turali felmérgesedett:
Miket mondasz, mit rimánkodsz, lelkem, apám?
Ekkora ügytől, aki fél, vitéz lehet tán?
Híres hősnek megijedni szégyen lenne.
Kanyargós, kavargó útvesztőjét,
Ha Isten óv egy éjjel megteszem;
Lovast nyelő s nem engedő mocsarára homokot terítek,
Kígyónak sem járható erdőségét
Tüzet gyújtva felégetem.
Égbe törő erődjeit,
Ha Isten óv, lerombolom.
Szemet vonzó, szívet rabló szép leányát megcsókolom.
Vállán pajzsot táncoltató gyalogjának,
Ha Isten óv, fejét veszem;
Vagy eljutok, vagy nem jutok,
Vagy megjövök, vagy nem jövök,
Vagy fekete tevemén szügye alatt maradok,
Vagy bikának szarva hegyén maradok,
Vagy a dühös oroszlán karmai közt meghalok,
Vagy eljutok, vagy nem jutok,
Vagy megjövök, vagy nem jövök,
Viszontlátásra bég apám, asszony anyám, jó egészséget!
Látták, hogy becsvágya miatt nem lehet meggyőzni, így hát elbúcsúztak tőle: „Fiú, járj jó szerencsével, épen mégy el, épen is térj vissza.”
Kán Turali kezet csókolt apjának és anyjának. Negyven vitézét maga mellé vette. Hét nap és hét éjjel lovagoltak. Elérték a hitetlenek határát, és ott sátrat vertek. Kán Turali fürge lovát futtatta, buzogányát az égig hajította, az visszahullva nem esett a földre, mert elkapta. Társaihoz így szóllott:
Hej, vitézim, negyven társam!
Ha gyors lenne gyürkőznék,
Erős lenne birkóznék,
Kegyes Isten, ha megsegít,
A szörnyeket megölném,
Szépségeknek legszebbikét,
Sárga ruhás Szeldzsen Hatunt* elvenném,
Apám, s anyám házába térnék.
Hej, vitézim, negyven társam,
Negyventekért feláldozom szegény fejem!
Míg így beszélt, a hír eljutott a tekürhöz*.
– Az oguzok közül egy Kán Turali nevű vitéz érkezett. Azért jött, mert lányodat kívánja – mondták neki.
A hitetlenek hét mérföldre elibük mentek, és megkérdezték: “Mi járatban vagytok, vitéz bégek?”.
– Jöttünk, hogy kereskedjünk, adjunk-vegyünk – mondták ők.
Megtisztelték, megvendégelték őket. Fehér sátrat állítottak; tarka szőnyeget terítettek; fehér juhot öltek; hétéves vörös bort itattak velük; aztán a tekürhöz vezették őket.
A tekür a trónszéken ült. Száz hitetlen titokban harci mezbe öltözött, és jöttek, hogy hétszeresen körülfogják a teret, a leány pedig egy emelvényt építtetett a téren. A társaságában lévő leányok valamennyien vörös ruhát viseltek, de ő maga sárgát öltött, és a magasból figyelt.
Kán Turali megérkezett, és köszöntötte a fekete ruhás tekürt. A tekür fogadta köszöntését. Tarka szőnyeget terítettek, arra leült.
– Vitéz, honnan jössz? – kérdezte a tekür.
Kán Turali felállt, súlyos léptekkel odament, fátylát felemelte, izgalmában csuklóját dörzsölte, és így szólt:
Felmagasló sötét hegyeket áthágva érkeztem,
Gyorsfolyású vizeken átkelve érkeztem.
Szűk szokmányod, széles ölelésed oltalmába jöttem,
Isten parancsával, és a Próféta szavával,
Lányodat megkérni eljöttem.
A tekür erre így válaszolt:
– Ennek a vitéznek a szava fürge, de lássuk csak, ügyesek-e a kezei? Vetkőztessétek csak le anyaszült meztelenre!
Levetkőztették. Kán Turali aranyozott, finom lenvásznat tekert a derekára. Ezután a küzdőtérre vezették. Kán Turali sudár termetű, szép legény volt. Az oguzok közt négy vitéz járt lefátyolozottan. Az egyik Kán Turali volt, a többiek pedig Kara Csekür és fia, Kirk Kinuk és a Szürkeménű Bejrek.
Kán Turali levette arcáról a fátylát. Amint a leány az emelvényről meglátta őt, úgy felgerjedt, hogy kurrogott, mint a macska, és tekintetével majd elnyelte az ifjút. Így szólt a mellette álló lányokhoz:
– Jaj, csak lágyítaná meg az Úristen atyám szívét, hogy megszabva a menyasszony árát, hozzáadna ehhez a vitézhez! Kár lenne, ha egy ilyen vitéznek a szörnyetegek miatt kellene meghalnia!
Eközben vasláncon már hozták is a bikát. A bika letérdelt, és szarvával úgy gyúrt szét egy márványkövet, mintha sajt lenne.
– Most aztán elhajítja, elpusztítja, és széttépi őt! Pusztuljanak el az oguz területek, ha egy leány miatt negyven vitéz és egy bég fia képes meghalni – mondogatták a hitetlenek.
Amint a negyven vitéz ezt meghallotta, sírva fakadt.
Kán Turali körültekintett, és látta, hogy negyven vitéze sír.
– Hej, negyven társam, negyven bajtársam, miért sírtok? Hozzátok elő kobozomat, és énekeljetek rólam – mondta.
Ekkor a negyven vitéz Kán Turali dicséretét zengte, lássuk, kánom, mit énekeltek:
Szultánom Kán Turali!
Kerekedvén hazádból, nemde, elindultál?
Fekete sörényű kazilik lóra, nemde, felpattantál?
Hajlott hátú Ala-hegyen
Vadászgatva, madarászva, nemde, áthágtál?
Apád fehér sátra előtt
Rablányokat tehént fejni, tán nem láttál?
Nevezhetik bár bikának,
Nemde, tehén borja az is, nem így van-e?
Hős vitézek ellenségtől hátrálnak-e?
Sárga ruhás Szeldzsen Hatun* fentről figyel,
Kire ránéz, abban a vágy lángja tüzel.
Kán Turali, a sárgaruhás lány kedvéért, egy húúú[142]!
– Nosza, engedjétek szabadon a bikátokat, hadd jöjjön – mondta Kán Turali.
A bika láncát levették, szabadon eresztették. Szarvai olyanok voltak, mint egy gyémánt dzsida, és rárohant Kán Turalira. Kán Turali a szépnevű Mohamedre áldást mondott, aztán ökölével olyan csapást mért a bika homlokára, hogy a bikát seggre rogyasztotta. Az öklét a bika homlokához támasztva, a küzdőtér közepére terelte. Sokáig küzdöttek, de sem a bika, sem Kán Turali nem győzött. A hatalmas bika reszketni kezdett, habzott a szája.
Kán Turali így gondolkodott:
– Ezt a világot a bölcsek ésszel hódították meg, el kell tehát ugranom előle, hogy mögéje kerülve használjam ki ügyességem. A szépnevű Mohamedre áldást mondott, majd félreugrott a bika elől, mire a bika előre szegezett szarvakkal a fejére bukott. Kán Turali pedig a farkánál fogva háromszor körbehurcolta, majd földre vetette. Megtaposta, csontjait összetörte. Kést rántott elő, elvágta a nyakát, és lenyúzta a bőrét. Húsát a küzdőtéren hagyta, bőrét pedig e szavakkal a tekür elé tette:
– Íme hát, add nekem leányodat!
– Nosza, adjátok neki a lányt, küldjétek el a városból, menjen el innen – mondta a tekür.
Erre odajött a tekür testvérének a fia, és így szólt:
– A legfőbb szörnyeteg az oroszlán, az oroszlánnal is mutasson be harci játékot, csak azután adjuk oda a leányt.
Elmentek hát, és a küzdőtérre vezették az oroszlánt. Amint az oroszlán felüvöltött, ahány ló volt a téren, mind vért húgyozott.
– A bikától megszabadult, de az oroszlántól hogy fog megmenekülni? – siránkoztak vitézei.
Kán Turali látva, hogy a vitézei sírnak, így szólt hozzájuk:
– Hej, vegyétek kézbe kobozomat, és dalban dicsérjetek engem. A sárga ruhás leány szerelmétől futamodjak meg egy oroszlán miatt?
Bajtársai ekkor énekbe fogtak. Lássuk, kánom, mit énekeltek:
Szultánom, Kán Turali!
Ezüst nádas közepén sárga szőrű csikót űző,
Ütőerét feltépve vérét szívó,
Fényes acél jó szablyától nem hátráló,
Ezüst nyelű, kemény íjtól sem rettenő,
Fehér tollú zúgó nyíltól sem ijedő,
Vadállatok királyát, oroszlánt is megölő
Tarka kutya, a kölykével sajátmagát maratja-e?
Hős vitézek csata napján ellenségtől hátrálnak-e?
Sárga ruhás Szeldzsen Hatun fentről figyel
Kire ránéz, abban a vágy lángja tüzel.
Sárga ruhás lány kedvéért, egy húúú!
– Nosza, gyaur, engedd szabadon az oroszlánodat is, hadd jöjjön – mondta Kán Turali. – Fekete acél szablyám nincs, hogy abban a pillanatban kettévágjam, amikor szemtől szembe kerülünk, ezért hozzád fohászkodok kegyelmesek kegyelmese, akinek senkire és semmire nincs szüksége, Istenem, kegyelmezz!
Szabadon engedték az oroszlánt. Jött is rohanvást.
Kán Turali egy köpenyt vetett a karjára, és azt az oroszlán karmai elé tartotta. A szépnevű Mohamedre áldást mondott. Figyelve az oroszlán mancsára, célba vette a homlokát, és akkora csapást mért rá az öklével, hogy ökle elérte az állkapcsát, és összetörte azt. Elkapta a szügyénél, és eltörte a gerincét, majd úgy földhöz csapta, hogy darabokra ment szét. Ezután odament a tekür elé, és így szólt hozzá:
– Barátom, add hát nekem a leányodat!
– Hozzátok a lányt, adjátok oda. Amint megláttam ezt a vitézt, szívemből megszerettem. Ha akar maradjon, ha akar menjen el – mondta a tekür.
Ismét a testvérének fia szólalt meg:
– A legfőbb szörnyeteg a teve, azzal is vívjon harci játékot, majd aztán adjuk neki a lányt.
Bár a segítség Istentől való, most mégis a tekür sietett Kán Turali segítségére, mert azt mondta, hogy a teve száját hét helyen is kössék meg. A féltékeny hitetlenek azonban nem kötötték meg, hanem kötőfékjét elvágva szabadon eresztették.
Kán Turali félreugrott, hogy a teve karolásából kiszakítsa magát, ám az elgyötört vitéz, aki már két szörnnyel is megküzdött, megcsúszott, elesett. Máris hat hóhér lépett a tarkójához, kivont karddal a kezében.
Ekkor bajtársai megszólaltak, lássuk, kánom, mit énekeltek:
Kerekedvén, Kán Turali, hazádból elindultál,
Fekete sörényű kazilik ló hátára pattantál,
Barna szemű vitézidből magadhoz vettél,
Hajlott hátú Ala-hegyen éjszaka átjöttél,
Gyorsfolyású tiszta vízen éjszaka átkeltél,
Véres gyaur földjére éjjel léptél,
Amikor a vad bika jött homlokon ütötted,
Amikor az oroszlán jött derekát eltörted,
Amikor a bősz teve jön miért hátrálsz meg?
Kihalt, kopár hegyeken átjut a hír,
Véres-veres vizeken átkel a hír
Nemes oguz vidékre eljut a hír,
Kángli Kodzsa fia Kán Turali tettét beszélik:
Amikor a vad bika jött nem hátrált meg,
Amikor az oroszlán jött csontját törte,
Amikor a bősz teve jött elfutott – beszélik.
Nagy és kicsi becsmérlő szót kiabál,
Férj, feleség, valahány, gúnyt kiabál.
Ősz szakállú apád elbúsulna,
Öregedő anyád könnyet ontna.
Kánom! Ha estedből nem kelsz fel, nem tápászkodol,
Hat hóhér tarkódhoz kivont karddal oson,
Szép fejedet levágják, mielőtt felfogod.
Elestedből felfelé nem nézel-e?
Elibéd szines lúd repült, sólymod nem küldöd-e?
Sárga ruhás Szeldzsen Hatun jelt ád, nem látod-e?
Suttogják, a teve láttán elgyengültél, nem tudod-e?
Sárga ruhás Szeldzsen Hatun fentről figyel,
Kire ránéz, abban a vágy lángja tüzel.
Sárga ruhás lány kedvéért, egy húúú!
Kán Turali talpra ugrott: „Amikor majd orron ragadom azt a tevét, még a végén azt mondják, hogy annak a leánynak a biztatására ragadtam meg. Holnap aztán majd ilyen hír érkezik az oguzok földjére, hogy a teve legyőzte volna, ha a leány meg nem menti.” – gondolta, és így kiáltott:
– Hej, játszatok kobzomon, dicsérjetek engem! A teremtő Úristennél a menedékem, egy tevecsődör elől forduljak-e vissza? Remélem, ennek is elvágom a torkát.
Vitézei Kán Turalit dicsőítő énekbe fogtak, lássuk, kánom, mit énekeltek:
Égbenyúló sziklákon fészket rakó,
A hatalmas Istenhez közel szálló,
Mint ostromgép nehéz köve, sisteregve, úgy lecsapó,
Tiszta tónak kacsáját vijjogva megragadó,
Erős bagoly módjára nyúzó, lekopasztó
Éhes gyomra, hogyha űzi, felreppenő,
Minden madár szultánja, fekete sas,
Szarka szárnya csapásától visítozva elrepül-e?
Hős vitézek csata napján ellenségtől hátrálnak-e?
Sárga ruhás Szeldzsen Hatun fentről figyel,
Kire ránéz, abban a vágy lángja tüzel.
A sárga ruhás leány szerelmére, egy húúú!
Kán Turali a szépnevű Mohamedhez fohászkodott, majd egy jól irányzott rúgást mért a tevére. A teve felordított. Még egyet rúgott, mire a teve nem bírt lábon maradni, lerogyott. Megszorította, két helyen is elvágta a torkát. A hátából két szíjat hasított, és e szavakkal rakta le a tekür elé:
– A lovasok tegez-szíja, kengyele és öve elszakadt, meg kell varrni.
– Biz Isten, ezt a vitézt amint megláttam, szívemből meg is szerettem. – mondta a tekür.
Negyven helyre sátrat veretett, negyven helyre vörös és tarka nászsátrat veretett. Kán Turalit és a leányt a nászsátorhoz vezették. Regös jött, és kobozával mindenkit jókedvre derített. Az oguz vitéz azonban dühbe gurult, kihúzta szablyáját, a földbe szúrta, és így szólt:
– Hasíttassak fel, mint a föld, forgattassak meg, mint a szántóföld, szeleteljetek fel a szablyámmal, verjetek át a nyílvesszőmmel, ne szülessen fiam, de ha születne is, ne érje meg a tíz napot, ha úgy megyek be ebbe a nászsátorba, hogy előtte bég apám, asszony anyám arcát ne látnám.
Felszedte a sátrát, tevéjét megbőgette, lovát nyeríttette, és éjt nappallá téve úton volt. Hét nap és hét éjjel lovagolt mire az oguzok földjének határát átlépte, ott sátrat vert. Kán Turali így szólt:
Hej, vitézim, negyven társam,
Értetek én szegény fejem feláldozom!
– Az Úristen utat adott, megérkeztem, három szörnyet megöltem, a sárga ruhás Szeldzsen Hatunt elnyertem, hazaértem. Vigyétek hát hírét, apám jöjjön elibém.
Kán Turali körülnézett és meglátta, hogy azon a helyen, ahol letelepedtek, hattyúk, darvak, fácánok és foglyok repkednek. Körös-körül vadvizek, rétek, legelők... Szeldzsen Hatun gyönyörűnek találta ezt a helyet, nagyon megtetszett neki. Leültek, mulatoztak, ettek, ittak. Kán Turali elálmosodott, és elaludt.
Pedig abban az időben, ha az oguz bégekre valamiféle szerencsétlenség tört, az mindig álmukban tört rájuk. Amíg ő aludt, a leány így töprengett magában:
– Sokan vannak az én imádóim, nehogy váratlanul megtámadják, és megöljék az én vitézemet, engem pedig, az ő fehér arcú menyasszonyát elragadjanak, hogy apám, anyám házába visszavigyenek – gondolta magában. Elővezette hát Kán Turali lovát, és felszerszámozta. Maga is felöltözött, kezébe kopját vett, felment egy magaslatra és figyelt.
Bizony, a tekür megbánta, hogy egyetlen leánykáját elvitte az, aki legyőzte a fenevadakat.
Kiválasztott hát hatszáz fekete ruhás, égszínkék páncélos hitetlent. Éjjel-nappal lovagoltak, míg titokban utolérték őket.
A leány azonban készenlétben volt, figyelt, és látta, hogy lovasok jönnek. Megsarkantyúzta lovát, és odament Kán Turalihoz. Hősi énekbe kezdett, lássuk, kánom, mit énekelt:
Ne légy kába, árva fejed emeld, vitéz!
Szép metszésű barna szemed nyisd ki, vitéz!
Ne hagyd karod, s fehér kezed összekötni,
Szép homlokod durva földre leteperni,
Nemes fejed váratlanul lemetszeni,
Piros véred föld színére kiontani.
Ellenség jött, gonosz tört ránk,
Ne aludj hát, kelj fel vitéz!
Magas sziklák moccanatlan, rendül a föld mégis,
Idős bégek meg sem haltak, üres a hon mégis,
Kavarogva, tülekedve jön a hegyről,
Éppen most van készülőben az ellenség.
Nyughelyet találtál, otthont leltél? Mi lett veled?
Kán Turali magához tért, felébredt, felegyenesedett:
– Mi történt kedvesem? – kérdezte.
– Vitézem, ellenség tört ránk! Az én dolgom, hogy ébresszelek, a tiéd pedig, hogy harcolj, és légy ügyes – válaszolt a leány.
Amint Kán Turali kidörzsölte szeméből az álmot, mit lát: menyasszonyát lóháton, felvértezve, kezében kopjával. Megcsókolta a földet, és így szólt:
– Célom, amiben hittem, az Úristen segedelmével megvalósult.
Tiszta vízzel elvégezte az előírt mosdást, fehér homlokát a földhöz érintette, és elmondott két szakasz imát. Azután lóra pattant, és a szépnevű Mohamedre emlékezve, a feketébe öltözött hitetlenekre rontott.
Szeldzsen Hatun megsarkantyúzta lovát, és Kán Turali elé vágtatott.
– Hová mégy kedvesem? – kérdezte Kán Turali.
– Vitézem, ha egészséges a fej, nem talál-e magának föveget? A most érkező hitetlenek nagyon sokan vannak ám, csatázzunk, verekedjünk együtt. Aki meghal közülünk, hát meghal, akik életben marad, az menjen a nászsátorba – mondta Szeldzsen Hatun, majd elvágtatott.
Az ellenségét meghátráltatta, de a menekülőket nem üldözte, aki pedig kegyelmet kért, azt nem ölte meg. Úgy gondolta, hogy az ellenséget legyőzték. Szablyája markolata még véres volt, amikor a sátorhoz ment, de Kán Turalit nem találta ott.
Ekkor váratlanul Kán Turali apja és anyja jelent meg. Látták, hogy aki feléjük tart, annak véres a kardjának markolata, fiukat viszont sehol sem lelték. Hírét kérdezték hát, lássuk, miket kérdeztek:
Az anya így kérlelte:
Anya vagy-e, avagy leány!
Pirkadatkor sátradból elindultál,
Fiamat elfogtad-e?
Alattomban nemes fejét levágtad-e?
“Anyám, apám” kiáltásra késztetted -e?
Te megjöttél, de fiamat nem látom, keblem remeg.
Ajkaidról néhány szóval adj hírt nekem,
Szegény fejem feláldozom, lányom, neked!
A leány tudta, hogy ők az apósa és anyósa. Korbácsával mutatva az irányt, így szólt: Ahol szálló, kavargó porfelhő van, és ahol varjú, holló repked, ott keressük! Lovát megsarkantyúzta, fellovagolt egy magaslatra, onnan figyelt. Látta, hogy a völgyben hol felszáll a por, hol meg elterül. Arrafelé ment és látja ám, hogy Kán Turali lovát lenyilazták, őneki pedig a szemhéját sebezték meg nyíllal. Arcát elborította a vér, folyvást törölgeti. A hitetlenek seregesen támadnak rá, ő puszta szablyával küzd ellenük, és próbálja elűzni a hitetleneket.
Amint Szeldzsen Hatun ezt meglátta, tűz gyúlt kebelében. Ahogy a sólyom lecsap a libanyájra, úgy rontott a hitetlenekre. Amint csapatuk egyik szárnyát megtörte, a másik szárnyra rontott rá.
Kán Turali azt vette észre, hogy valaki a támadókat maga elé tereli, és üldözőbe veszi őket. Azt persze nem tudhatta, hogy Szeldzsen Hatun az. Ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Kerekedve helyéről, ide jövő vitéz, ki fia vagy?
Fekete-sörényű kazilik lóra szálló vitéz, ki fia vagy?
Váratlanul fejet vágó,
Hívatlanul ellenségre törő vitéz, ki fia vagy?
Hívatlanul hadba lépni minálunk az szégyen volna,
Eredj innen!
Vagy sólyomként most tehozzád repüljek-e?
Szakálladat és torkodat ragadjam-e?
Kérdés nélkül szép fejedet levágjam-e?
Piros véred föld színére kiontsam-e?
Árva fejed nyeregkápára akasszam-e?
Hej, te bajra termett vitéz, ki fia vagy?
Fordulj vissza!
Szeldzsen Hatun ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Hej, vitézem, jó vitézem,
Vörös tevék fiaiktól elfordulnak-e?
A fekete kazilik ló
Csikócskáját megrúgja-e?
Az aklokban fehér juhok
Bárányukat öklelik-e?
Hős vitézek, jó vitézek
Kedvesüknek ártanak-e?
Vitézem, jó vitézem,
Az ellenség egyik szárnya enyém, másik szárnya tiéd!
Kán Turali rájött, hogy maga Szeldzsen Hatun az, aki az ellenséges csapatot megszorította és szétszórta. Ő volt az, aki az ellenség egyik szárnyára rontott, s szablyát rántva fejet vágott, a csapatot elnyomta, az ellenséget legyőzte.
Szeldzsen Hatun lova hátára vette a sebesült Kán Turalit, és kimentette a csatatérről. Útközben Kán Turali aggályoskodni kezdett, és így töprengett:
Szeldzsen Hatun, sejtem ám, hogy felkerekedsz
Fekete sörényű kazilik lovadat felnyergeled,
Apám fehér sátrához megérkezel,
Amikor a barna szemű oguz lányok dalba fognak,
S minden ember vitézségét fitogtatja,
Te odaállsz, és nagy büszkén így dicsekszel:
“Kán Turali erőtlen volt,
Ló hátára segítettem, megmentettem.”
Fejem szédül, szégyen mardos,
Megöllek hát téged!
Amint Szeldzsen Hatun megtudta, hogy mi megy végbe benne, megszólalt. Lássuk, kánom, mit énekelt:
Jó vitéz!
Ha dicsekszel hát dicsekedj, oroszlán vagy!
A dicsekvés asszonyoknak bizony árthat.
Dicsekvéssel asszonynépből hős nem válik.
Tarka paplan alatt nem is ölelkeztünk,
Édes ajkad eddig nem is csókolgattam,
Vörös fátylam alatt nem is beszélgettem.
Gyorsan megszerettél, gyorsan meg is untál, fattyú fia fattyú!
Kegyes Allah engem szánt neked,
Kedvesem, drágám, ne árts nekem!
– Nem untalak meg, ha megöllek, azt szükségből teszem! – mondta Kán Turali.
A leány erre dühbe gurult:
– Hej, fattyú fia fattyú, úgy látszik, én az edény jobb fülét ragadom meg, te meg a balt. Hej, fattyú fia fattyú, gyerünk, nyíllal vagy szablyával beszéljük meg ezt a dolgot!
Megsarkantyúzta lovát, és egy magaslatra lovagolt. Tegezéből kilencven nyílvesszőjét a földre szórta, két nyílnak pedig lehúzta a hegyét. Az egyiket az íj húrjára tette, a másikat meg kezében tartotta. Nem akart hegyes végű nyíllal lőni.
– Vitéz, lődd ki a nyiladat! – mondta.
– A leányoké az elsőbbség – mondta Kán Turali – először te lőj!
A leány nyilával úgy meglőtte Kán Turalit, hogy ijedtében annak még a fején lévő tetű is a lábába szaladt. Aztán odasietett, Szeldzsen Hatunhoz, megölelte, kibékültek.
Kán Turali megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Lenge ruhád tündököl, mint holdsugár,
Tested, mint a karcsú ciprus, oly sudár.
Arcod pírja hóra hullott vért idézi,
Csöpp ajkadat mandulához lehet mérni.
Szemöldököd íve remek mestermunka,
Sokfonatú, sötét hajad, mint ébenfa,
Oroszlán lelkű, szultán leány!
Halálodat neked hogy is akarhatnám?!
Érted inkább életem is feláldoznám.
Veled csak próbát tettem.
Szeldzsen Hatun ekkor szólt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Kerekedvén, hazámból elindultam,
Fekete sörényű kazilik lovamra pattantam,
Apám fehér, nagy sátrából eljöttem,
Hajlott hátú Ala-hegyen átkeltem,
Szarvasünőt és gímszarvast üldöztem,
Íj húrra tett nyilamat célba küldtem.
Hegy nélküli nyíllal, vitéz, veled próbát tettem.
Halálodat, én vitézem, dehogy akarhattam!
Hol összeölelkezve, hol szétválva beszélgettek, egymás édes ajkán csüngve csókolóztak. Világos-deres lovaikra ültek, és addig nyargaltak, míg Kán Turali apját be nem érték.
Amikor az apa meglátta fiacskáját, Allahnak hálát adott. Kángli Kodzsa fiával és menyasszonyával együtt ment az oguzok közé. A szép, türkiz-zöld gyepre sátrakat állított. Lónak ménjét, tevének csődörét, juhnak kosát vágatta le. Megtartották a lakodalmat, ahol a nemes oguz bégeket megvendégelték.
Felállították az aranyos árnyékvetőt. Kán Turali bement a nászsátorba, és vágya beteljesedett.
Dedem Korkut eljött, és vidámságot teremtett. Kobozát pengetve megénekelte a nemzetséget, elregélte a történetet, és elmondta, mi történt a hős vitézekkel.
Íme, kikről szóltam, jó daliák,
Kik azt mondják, enyém a világ.
Mind meghaltak, testük a föld alatt,
Múló világ kire maradt?
Érkező, távozó világ,
Halálos végű világ!
Amikor elérkezik az öröklét, a tiszta hittől el ne távolodj! Az Úristen téged mentsen meg az alávettetéstől! Allah adta reménységed meg ne törjön! Fehér homlokodon mondott ötszavas fohász meghallgattassék! Akik áment mondanak, azok lássák meg az Isten arcát! Bűneitek a szépnevű Mohamed Musztafa nevében nyerjenek bocsánatot, hej, kánom!
7. Kazilik Kodzsa fia Jigenek története
Hej, Kánom! Kám kán fia Bajindir kán gondolt egyet, díszes sátrát felverette a fekete földre. Tarka árnyékvetője az ég felé magasodott. Ezer helyre csomózott, selyem szőnyeget teríttetett le. A belső-oguz és külső-oguz bégeket beszélgetésre hívta össze. Volt nagy evés-ivás.
Volt köztük egy Kazilik Kodzsa nevű ember is, aki Bajindir kánnak volt a vezére. Ahogy iszogatott, fejébe szállt a bor. Térdre borult Bajindir kán előtt, és engedélyt kért tőle egy rajtaütésre. Bajindir kán beleegyezett.
– Menj, ahova akarsz – mondta.
Kazilik Kodzsa sokat látott, tapasztalt ember volt. Maga mellé gyűjtötte a tapasztalt öregeket, és az úti előkészületek után elindultak. Sok hegyen, folyón, dombon átkeltek, míg egy szép napon Düzmürd várához érkeztek, amely a Fekete-tenger partján állt. Amint odaértek, letáboroztak.
Annak a várnak Arsun fia Oszlopos Tekür volt a kapitánya. Hatvan arsin* termetű volt, hatvan batman* súlyú buzogányt is el tudott hajítani, a legkeményebb íjat is fel tudta ajzani.
Kazilik Kodzsa, alig hogy megérkezett a várhoz, máris harcba indult. Ennek hírére a tekür kijött a várból és a küzdőtéren párviadalt kezdeményezett.
Kazilik Kodzsa amint megpillantotta, talpra ugrott. Karakocs lovára pattant, rárohant a sötét hitű gyaurra, szélsebesen utolérte, és rátapadt, mint az enyv. Szablyájával rávágott a hitetlen tarkójára, de annak az meg sem kottyant.
Most a hitetlenre került a sor. Hatvan batman súlyú buzogányával olyat sújtott Kazilik Kodzsára, hogy a hamis világ szűk lett Kazilik fejének. Orrán, száján sípolva dőlt a vér.
Kazilik Kodzsát elfogták, és bevitték be a várba. Ezt látva, vitézei hanyatt-homlok menekültek.
Kazilik Kodzsa már tizenhat éve raboskodott a várban. Egy Emen nevű vitéz hatszor is próbálkozott a kiszabadításával, de a várat nem tudta bevenni, és Kazilik kodzsát sem tudta kiszabadítani.
Ámde, kánom, Kazilik Kodzsának volt egy kisfia, aki akkor volt egy éves, amikor Kazilik Kodzsa fogságba esett. Azóta a tizenötödik évébe lépett, és deli ifjúvá serdült. Úgy tudta, hogy apja meghalt. A fiú előtt ugyanis eltitkolták, hogy fogságban van. Jigenek volt a fiú neve.
Egy szép napon, amikor Jigenek a bégekkel együtt beszélgetett, vitába keveredett Kara Göne fiával, Budakkal. Az éles szóváltás közben egyszer csak Budak így szólt:
– Mit hetvenkedsz? Mit üvöltözöl? Ha valóban párbajozni akarsz, eredj, és szabadítsd ki apádat a hitetlenek kezéből, hiszen már tizenhat éve raboskodik!
Jigenek amikor ezt meghallotta, szíve megdobban a keblében, gyomra reszketni kezdett. Felkerekedett, és Bajindir kán elé járult. Ott homlokát a fölhöz érintette, majd megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Felkelő nap beragyogja külön helyre felvert sátrad,
Atlaszból van elkészítve árnyékvetőd!
Nemes lovad istállóban kitenyésztett!
Őrszemekkel körülvéve ítélkezel!
Mosdásodkor bő áldásként olaj ömlik a kezedre!
Árva vitéz támasza,
Nyomorultak reménye,
Türkisztánnak oszlopa,
Vörös kánya gyermeke,
Amid* vizének tigrise,
Karadzsuknak párduca,
Országoló kán, segíts!
Adj katonát, és küldj ahhoz a várhoz, ahol apámat fogva tartják – mondta.
Bajindir Kán ilyen parancsot adott:
– Huszonnégy szandzsákbég jöjjön ide! Legelőször is a Demirkapu Derbentjében* levő bég, Aprító Szeldzsuk fia Deli Dundar menjen veled, aki a csatában se szó, se beszéd, lándzsája hegyére tűzi ellenfeleit.
Aztán Ejlek Kodzsa fia Nemhátráló Dölek Evren is menjen veled, aki Ajgir Gözler vizén lovát úsztatta, és ötvenhét várnak a kulcsát megszerezte.
Aztán Jagrindzsi fia Honszerző[143] is menjen veled, aki rögtön támad, meg se várva, hogy az iker-bástyából kilőjék a bükkfa nyilat.
Dószun fia Rüsztem is menjen veled, aki ha három napig nem lát ellenséget, vért könnyezik.
Deli Evren is menjen veled, aki a sárkány szájából is kiragadja az embert.
Sárga Hagyma is menjen veled, akinek leghőbb vágya, hogy eljusson a föld egyik végétől a másik végéig.
A megszámlálhatatlan oguz bégek közül, még Bajindir kán huszonnégy derék szandzsák bégje is Jigenekhez futott, hogy bajtársául szegődjön.
A bégek összegyülekeztek, hozzáláttak a készülődéshez, majd útnak indultak.
Ámde azon az éjszakán Jigenek álmot látott. Álmát elmondta bajtársainak, lássuk, kánom, mit mondott:
– Bégek, útitársaim, szegény árva fejem alvás közben álmot látott. Barna szemem kinyitottam, világot láttam, almás-deres lovakat futtató vitézeket láttam. A fehér sisakos hősöket magam mellé vettem. Az ősz szakállú Dede Korkuttól intést kaptam, ezért átkeltem a felmagasló sötét hegyen, és a Fekete-tengerhez értem. Fából hajót ácsoltam, fehér ingem levetettem, és vitorlát készítettem belőle. Átszeltem az előttem elterülő tengert. A túloldali fekete hegyen láttam egy vitézt, akinek csak úgy ragyogott a homloka és a feje. Talpra ugrottam, tollas kopjám megragadva odamentem a vitézhez, hogy üdvözöljem. Amikor odafordultam hozzá és rápillantottam, akkor vettem észre, hogy a nagybátyám, Emen az. Ahogy felismertem meghajoltam, és megkérdeztem: „Ki vagy te az oguzok országában?” Szemét tágra nyitva rám pillantott: „Fiam, Jigenek, most hová mégy?” – kérdezte. Én így válaszoltam: „Düzmürd várában raboskodik apám, őhozzá megyek.” Ekkor a bácsikám így szólt hozzám:
Hős koromban szél be nem érte hét lövésem,
Új legelő farkasához[144] hasonló volt sok vitézem,
Heten tudták felajzani az én íjam,
Bükkfa ága volt a nyilam, tolla pedig színaranyból.
Szél zúgott, eső esett, vihar tört ki,
Mégis hétszer eljöttem, de a várat be nem vettem,
visszatértem.
Nálam különb hős te se lehetsz Jigenecském,
Fordulj vissza!
Jigenek álmában így szólt nagybátyjához, lássuk, kánom, mit énekelt:
Szállásodról kerekedvén, amikor felkeltél,
Barna szemű vitéz bégeket magadhoz nem vettél,
Ismert nevű vitézekkel lovat nem nyergeltél,
Társaiddá öt akcse* bérű zsoldosokat tettél.
Ezért aztán azt a várat nem tudtad bevenni!
Aztán így folytatta:
Szeletelve enni a sültet, jó az,
Csata napján gyors parancsnok, jó az,
Hosszú gyaloglásban a megállás, jó az.
A tudását nem felejtő elme, jó az,
Ellenségtől nem félő, nem futó vitéz, jó az!
Jigenek elmesélte az álmát útitársainak. Így tehát nagybátyja, Emen, velük volt, együtt menetelt az összes béggel, mintha útitársuk lenne. Teltek múltak a napok, egyszer csak megérkeztek Düzmürd várához, körülvették azt, majd letelepedtek.
Csakhogy ezt meglátták a hitetlenek, és Arszun fia Direk tekürnek hírül adták. Az az átkozott, amint meghallotta, rögtön kijött a várból harci szerszámaival, és megállt velük szemben, majd a küzdőtérre rúgtatott, és párviadalra hívta ki őket.
Aprító Szeldzsuk fia Deli Dundár, lépett ki a sorból. Hatvan marok hosszú hegyes lándzsáját hóna alá fogva ment a hitetlen felé. „Hadd döfjem át szemből azt a gyaurt!” – mondta, de nem volt képes átdöfni. A hitetlen tekür észrevette, és lándzsáját elkapva kivette a kezéből, majd azzal a hatvan batman* súlyú buzogánnyal úgy sújtott Deli Dundárra, hogy a széles világ szűk lett Dundár fejének. Kazilik lovát visszafordította, és visszatért övéihez.
Ezután a Nemhátráló Dölek Evren, hat-gerezdes buzogányával lova hátáról erős csapást akart mérni a hitetlenre, de nem találta el. A tekür ugyanis észrevette, kiragadta kezéből a buzogányát és a saját buzogányával őt is leütötte. Neki is elszállt az ereje, ő is megfordította kazilik lovát, és visszament. Hogy a történetet ne nyújtsam, kánom, huszonnégy szandzsák bég vált nyomorékká a tekür kezétől.
Ezután Kazilik Kodzsa fia Jigenek, a zsenge hős emelkedett fel, és indult párviadalra. Az ifjú vitéz a teremtő Allahnál keresett oltalmat, a halhatatlan Istent magasztalta. Lássuk, kánom, miként magasztalta:
Legmagasabb méltóság,
Ismeretlen magasság,
Erős Isten!
Anyától nem születtél,
Apától te nem lettél,
Senki étkét nem etted,
Reánk terhed nem tetted.
Egész földön egyetlen
Allah, te vagy végtelen.
Ádámot megkoronáztad
A Sátánt megátkoztad,
Egy bűnnek okából eltaszítottad.
Nemrut égre nyilat lőtt[145],
Prófétádat[146] hal hasában hozzá küldted!
Nagyságodnak vége nincs,
Neked szélted-hosszad nincs,
Tested sincs, és atyád sincs.
Akit sújtasz nem ríkatod, kegyes Isten,
Hogy kit büntetsz csak tőled függ, szilárd Isten
Benned hívőt égbe vivő, fényes Isten
Kevélyeket elátkozó, sújtó Isten!
Védj meg engem, menedékem, oltalmam, erős Isten!
Segíts rajtam!
Sötét ruhás gyaurra, ha támadok,
Ügyemet Te óvjad!
Aztán se szó, se beszéd, meghajszolta lovát, és a feketébe öltözött hitetlenre támadt. Szélsebesen beérte őt, és rátapadt, mint az enyv. A hitetlen vállára sújtott szablyájával, páncélját, és lova páncélzatát szétzúzta. Hatujjnyi mély sebet ejtett rajta. A hitetlen sötét vére kibuggyant. Lóbőr csizmája tele lett vérrel, fekete feje elszédült. A vár felé fordította lovát, és megállás nélkül menekült, de Jigenek hátulról beérte őt. Amikor épp bement volna a vár kapuján, Jigenek fekete acél szablyájával akkorát sújtott a tarkójára, hogy a feje tüstént legurult elébe, mint egy golyó.
Ezután Jigenek megfordította lovát, és visszatért a sereghez. A hitetlenek mindezt végignézték. – Eszerint a csatát elvesztettük – mondták. A rab Kazilik Kodzsát szabadon bocsátották.
– Hej, vitéz bégek, ki ölte meg a hitetlent? – kérdezte Kazilik Kodzsa, és így verselt, lássuk, kánom, mit énekelt
Tevecsorda kancáját meghágattam,
Mén lett-e, kanca lett-e? Bárcsak tudnám!
Kövér mezőm birkáját meghágattam,
Kos lett-e, jerke lett-e? Bárcsak tudnám!
Barna szemű, szép arámmal együtt háltam,
Fiú lett-e, leány lett-e? Bárcsak tudnám!
Vitéz bégek, adjatok hírt, a Teremtő szerelmére!
Jigenek nem fedte fel kilétét az apja előtt, hanem megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Tevecsorda kancáját meghágattad, mén lett
Kövér mező birkáját meghágattad, kos lett;
Barna szemű szép aráddal együtt háltál, oroszlán lett!
Jigenek összetalálkozott az apjával, és a többi béggel, majd együttes erővel megrohamozták a várat, és kifosztották azt. A templomot lerombolták, helyére mecsetet építettek. A papokat megölték és ezánt* énekeltettek. A nagy Isten nevére hutbét* olvastattak. A zsákmány ötödrészeként madár piros vérét, a ruhaanyagok legtisztábbját, a leányok legkedvesebbjét, arannyal hímzett ruhát és csuhát adtak Bajindir Kánnak ajándékba. A többit a hősöknek ajándékozták.
Dedem Korkut eljött, a történetet elregélte, a nemzetséget megénekelte. Lássuk, miket mondott:
– Ez a történet Jigeneké legyen. Én utánam hős dalnokok énekeljék, nyílt homlokú nemes férfiak hallgassák!
Áldást mondok kánom: Birtokodon hegyeid le ne omoljanak! Árnyat adó hatalmas fádat ki ne vágják! Ősz szakállú apád helye a mennyben legyen! Ősz fonatú anyád helye a Paradicsomban legyen! A tiszta hittől soha el ne szakadj! Fehér homlokodon* elmondott ötszavas fohász meghallgattassék! Bűneitek a szépséges nevű Mohamed Musztafa könnyéért nyerjenek bocsánatot, hej, kánom!
