Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
8. Egyszeműt[147] elpusztító Bászat története
Hej, kánom! Egyik nap, amint az oguzok épp tábort vertek, ellenség tört rájuk. Ők úgy megrémültek, hogy az éjszaka leple alatt továbbálltak. Futás közben Aruz Kodzsa fiacskája lepottyant, egy oroszlán megtalálta, és felnevelte.
Amikor az oguzok egy idő múlva már ismét visszatértek, és letelepedtek otthonukba. Egyszer az oguz kán lovásza ezzel a hírrel érkezett:
- Kánom, a nádasból valami oroszlán jön elő, járása olyan cammogó, mint az emberé. Legyűri a lovat, és a vérét szürcsöli.
Aruz erre így szólt:
– Kánom, lehet, hogy az én fiacskám az, aki a fejvesztett menekülés közben elveszett.
A bégek lóra kaptak, az oroszlán vackához mentek. Az oroszlánt elzavarták, a gyereket megfogták. Aruz magához vette a fiát, és hazavitte. Ennek örömére lakomát csaptak, ettek, ittak. A fiút ugyan elhozták, de az ismét visszament az oroszlán vackába.
Megint megfogták, és elhozták onnan. Dedem Korkut eljött, és így szólt hozzá:
- Fiam, te ember vagy, ne állattal barátkozz. Gyere, pattanj nemes lóra! Vágtass a nemes vitézekkel! A bátyád neve Aprító Szeldzsuk, a tiéd pedig Bászat legyen! Nevedet én adtam, életed Allah adja!
Az oguzok egyik nap felmentek a jajlára* ahol Aruznak volt egy juhásza, akit Konur Kodzsa Szári pásztornak hívtak. Korábban senki sem járt erre az oguzok előtt. Volt ott egy híres forrás, amelyet Uzunpinarnak[148] neveztek. Arra a forrásra tündérek telepedtek, amitől a juhok hirtelen megriadtak. A megmérgesedett a bakra, és eléjük vágott. Látja ám, hogy tündérek repkednek a forrás felett. A pásztor rájuk vetette köpönyegét, és megfogta az egyik tündér-lányt. Megkívánta, és azonnal szeretkezett vele. A juhok kezdek szétszéledni, mire a pásztor eléjük rohant.
A tündérleány pedig szárnycsattogás közepette elrepült, de előtte még visszaszólt:
- Pásztor, ha betelik egy esztendő, nálam lesz, amit rám bíztál, gyere el érte, vedd át! De tudd meg, hogy ezzel pusztulást hoztál az oguzok fejére.
A pásztort félelem fogta el, és elsápadt lány jóslata hallatán.
Idő múltán az oguzok a ismét felvonultak a jajlára. A pásztor megint elment ehhez a forráshoz. A nyáj ismét megriadt. Amikor előre ment, akkor vette észre, hogy egy csillogó-villogó halom fekszik a földön. A tündér is megjelent, és így szólt:
- Gyere pásztor, vedd át amit rámbíztál, de tudd meg, hogy ezzel pusztulást hoztál az oguzok fejére.
A pásztor nagyon megrémült amint a halmot megpillantotta, visszafordult, és parittyakövet ragadott. Amint eltalálta a halmot, az növekedni kezdett. Erre a pásztor otthagyta azt, elmenekült, és a nyáj nyomába eredt.
Ámde ezidőtájt Bajindir kán sétalovaglásra ment a bégekkel együtt. Amikor elérkeztek ahhoz a forráshoz látják ám, hogy valami fura dolog fekszik ott, azt sem lehet tudni, melyik az eleje, melyik a vége. Körülvették. Egyik vitéz leszállt a lováról, és belerúgott. Amint megrúgta, az növekedni kezdett. Erre több vitéz is leszállt, ők is belerúgtak. Ahogy megrúgták, egyre csak növekedett. Aruz Kodzsa is leszállt a lováról, ő is megrúgta. Amint hozzáért a sarkantyúja, a halom kettényílt, s egy fiú bújt ki belőle. Emberi teste volt, de a homlokán csak egy szeme volt. Aruz fogta a fiút, ruhájába csavarta, majd így szólt Bajindir Kánhoz:
- Kánom, add őt nekem, Bászattal együtt majd én felnevelem a fiút.
- Legyen a tiéd – válaszolta Bajindir kán.
Aruz fogta Egyszeműt, és hazavitte. Parancsára jött egy dada, aki emlőjét a fiú szájába adta. Egyet szívott, és ami teje csak volt, mind kiszívta. Kettőt szívott, a vérét vette, hármat szívott, az életét is elvette. Még néhány dadát hoztak, de őket is megölte.
Látták, hogy ez így nem mehet tovább. „Tápláljuk tejjel” – mondták, de naponta egy üst tej sem volt elég neki.
Táplálták, növekedett, megtanult járni, együtt játszott a kisgyerekekkel. Hanem a kisgyerek közül, kinek az orrát, kinek a fülét kezdte megenni. Röviden szólva nagyon megijedtek, és tanácstalanok voltak. Együtt mentek sírva Aruzhoz, hogy panaszt tegyenek.
Aruz jól elverte, eltángálta Egyszeműt, és eltiltotta a gyerekektől, de az nem hallgatott rá. Végül aztán elzavarta hazulról.
Egyszemű tündér anyja eljött hozzá, és egy gyűrűt húzott fia ujjára, e szavak kíséretében:
– Fiam, beléd nyíl ne hatoljon, bőrödet kard meg ne sértse.
Egyszemű elment az oguzok közül. Odaért egy hatalmas hegyhez, ahol útonálló lett, embert rabolt, nagy haramia vált belőle.
Néhány embert küldtek ellene. Azok nyilat lőttek rá, de nem hatolt belé; karddal is ütötték, de nem vágta meg; dárdát vetettek rá, de nem verte által. Se pásztor, se juhász nem maradt, mind megette őket. Enni kezdte az oguzok közül is az embereket.
Az oguzok összegyűltek, rátörtek.
Amint Egyszemű ezt meglátta, megdühödött. Kitépett egy fát, elhajította, és ötven-hatvan embert megölt. Kazánt, a vitézek vezérét úgy megütötte, hogy szűk lett neki e világ. Kazán testvére Kara Göne eszméletét vesztette Egyszemű kezében. Düzen fia Hős Rüsztem hősi halált halt. Az olyan birkózóbajnok is, mint Usun Kodzsa fia az Egyszemű kezétől halt meg. Két testvére is Egyszemű kezében lehelte ki lelkét. Páncélingű Mamak is az ő kezétől halt meg. Véresbajszú Bükdüz Ement is ő tette nyomorékká. Az ősz szakállú Aruz Kodzsa vért hányt, fiának, Aprító Szeldzsuknak pedig gerincét törte.
Az oguzok nem tudtak elbánni Egyszeművel. Megrémültek, el akartak menekülni. Ám Egyszemű eléjük került, nem engedte, hogy megszökjenek, ismét a helyükre terelte őket.
Röviden szólva, az oguzok hétszer is megkísérelték a szökést, de Egyszemű mind a hétszer elébük került, és visszazavarta őket a táborhelyükre.
Az oguzok teljesen ki voltak szolgáltatva Egyszeműnek. Elmentek hát, elhívták Dede Korkutot, és vele tanácskoztak.
– Adjunk neki részt mindenből, hogy nyugton hagyjon bennünket – javasolták.
Dedem Korkutot elküldték Egyszeműhöz. Amikor megérkezett, üdvözölte, és így szólt hozzá:
- Fiam, Egyszemű, az oguzok már legyengültek, tönkrementek a földjükön. Engem küldtek lábaid elé azzal az ajánlattal, hogy mindenből juttatunk neked részt - mondta.
- Hatvan embert adjanak enni naponta – követelte Egyszemű.
– Ha így lenne, nem marad ember, mind elfogyasztod. Hadd adjunk naponta két embert és ötszáz juhot - javasolta Dede Korkut.
– Jól van, legyen úgy, de adjatok nekem még két embert is, hogy megfőzze az ételem, én meg csak hadd egyek.
Dede Korkut visszafordult, és ezzel a hírrel érkezett az oguzokhoz:
– Adjátok oda az öreg Gyapjast és a vén Tavaszi-gyapjast Egyszeműnek, hogy készítsék el az ételét. Azon felül naponta két embert és ötszáz juhot is akar.
Beleegyeztek. Akinek négy fia volt egyet adott, három maradt. Akinek három fia volt egyet adott, kettő maradt. Akinek két fia volt, az egyiket odaadta, egy maradt.
Volt egy Kapak kán nevű ember. Két fia volt, egyiket már odaadta, egy maradt neki. Most ismét rá került a sor. A gyerek anyja jajveszékelt, sírt, üvöltött.
Hanem kánom, Aruz fia Bászat, aki közben csatában volt, épp ekkor tért vissza.
Az asszonyka így gondolkozott:
– Bászat most jött meg az ütközetből, elmegyek hozzá, hátha ad egy hadifoglyot, azzal kiválthatnám a fiacskámat.
Bászat épp sátránál ült, és aranyos napellenzőjét varrta, amikor látja ám, hogy egy asszony közeledik. Amikor odaért, bement Bászathoz, üdvözölte, és így rimánkodott:
Elesettek gyámolya, juhnyájak ura!
Hegyikecske-szarvból készült kemény íjas!
Belső-oguz, Külső-oguz ismert sarja!
Aruz fia, kánom, Bászat, segíts rajtam!
- Mit kívánsz? – kérdezte Bászat.
Az asszonyka így válaszolt:
– Egy férfi tört rá e hazug világra, és nem volt hajlandó letelepedni a legelőn, az oguz földön A fekete acél szablyákkal még szőrét sem tudták elvágni, gerely-, dzsida-hajigálók át nem verték. Nyírfa-vessző nyíllal lőtték, de az sem hatolt belé. A vitézek vezérére, Kazánra oly ütést mért, hogy eszméletlenül rogyott testvére karjaiba. Véresbajszú Bükdüz Emen elájult a kezében, ősz szakállú apád, Aruz, vért hányt, testvéred, Aprító Szeldzsuk gerincét törte, és ott lehelte ki lelkét a csatatéren. A nemes oguz bégek közül kit nyomorékká tett, ki pedig hősi halált halt. Az oguzok hétszer is el akartak menekülni, de nem hagyta őket. Részt követelt mindenből, és kapott is, mégpedig naponta két embert és ötszáz juhot. A két vént, Gyapjast és Tavaszi-gyapjast küldték el hozzá, hogy szolgáljon neki. Akinek négy fia volt, egyet adott, akinek három volt az is egyet adott, akinek kettő volt egyiket az is odaadta. Két fiacskám volt, az egyiket odaadtam, egy maradt. Most ismét rám került a sor, őt is el akarják venni. Kánom, könyörülj rajtam! - mondta.
Bászat sötét szeme könnyel telt meg. Testvére miatti bánatában így szólt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Határszélre állított sátraidat
A zsarnok mind feldúlta, testvér.
Istállódból gyorslábú lovaidat
A zsarnok megtizedelte, testvér.
Fiatal, kétpúpú tevéid menetéből,
A zsarnok terelt el sokat, testvér.
Lakomádra felhizlalt juhodat
A zsarnok vágta le, oh jaj, testvér.
Bizalommal kit elhoztál, szép arádtól,
A zsarnok elválasztott téged, testvér.
Ősz szakállú apámat haláloddal megríkattad, oh, testvér.
Fehér arcú anyámat, megkönnyeztetted, testvér.
Felmagasló sötét hegyem magasa, testvér!
Gyorsfolyású tiszta vizem ömlése, testvér!
Izmos kezem ereje,
Homályosult szemeim világa, testvér!
Testvéremtől megváltam.
ĺgy sírt, így emésztette magát. Az asszonynak pedig adott egy foglyot azzal, hogy menjen és váltsa ki vele a fiát.
Az asszony elfogadta, elment, és fia helyett odaadta.
Amikor Aruz meghallotta a jó hírt, hogy fia megjött, nagyon megörült. A nemes oguz bégekkel együtt Bászat elé ment. Bászat megcsókolta apja kezét. Együtt sírtak a meghatódottságtól. Aztán anyja sátrához ment. Az anya üdvözölte, megölelte fiacskáját. Bászat megcsókolta anyja kezét, és együtt könnyeztek a viszontlátás örömétől.
Az oguz bégek összegyülekeztek, ettek, ittak.
- Bégek, a testvérem miatt találkozni akarok Egyszeművel. Mi a véleményetek? - kérdezte Bászat.
Kazán bég ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Sötét korszak tört ránk: Egyszemű.
Az eget is megjártam, mégse győztem, Bászat!
Sötét tigris tört ránk: Egyszemű.
Sötét, kopár hegyeket megjártam, mégse győztem, Bászat!
Bősz oroszlán tört ránk: Egyszemű.
Sűrű nádast is megjártam, mégse győztem, Bászat!
Hős lehetsz, bég lehetsz, az ám!
De nem olyan, mint én, Kazán, hej Bászat!
Ősz szakállú apád ne búsítsd meg!
Ősz fonatú anyádat ne ríkasd meg!
- Akkor is elmegyek - mondta Bászat.
- Te tudod - válaszolta Kazán.
- Fiam, ne hagyd árván a családi tűzhelyet! Irgalmazz nekünk, ne menj el! - rimánkodott az apja. De ő nem hallgatott rá, így válaszolt:
- Nincs más választásom, ősz szakállú édesapám, elmegyek.
Tegezéből egy marék nyilat vett ki, a derékszíjába dugta. Magára kanyarította köpenyét, szablyáját vállán átvetve felkötötte, íját hátára vetette, majd apjának, anyjának kezet csókolt, minden jót kívánt, és istenhozzádot mondott nékik.
Elment a Szalahane Sziklához, ahol Egyszemű tartózkodott. Látta, hogy Egyszemű egyedül van, hátát a nap felé fordítja. Öve mellől kihúzott egy nyílvesszőt, és Egyszemű mellkasára lőtt, de a nyílvessző nem hatolt belé, összetört. Még egyet lőtt, az is apró darabokra törött.
- Valami légy bosszant már megint! – mordult oda Egyszemű a vénekhez.
Bászat még egyet lőtt, de az is eltört, és egy darabja Egyszemű elé hullott. Egyszemű felpattant, odanézett, és meglátta Bászatot. Összecsapta a tenyerét, és kuncogva mondta a véneknek:
- Ismét érkezett az oguzoktól egy ma született bárány.
Bászat elé toppant, torkon ragadva meglóbálta, és bevitte a fekhelyéhez. Ott csizmája szárába dugta, majd így szólt a vénekhez:
- Hé, vének, az ikindi idején süssétek meg nekem ezt itt nyárson, hadd egyem meg! - Aztán újra elaludt.
Bászat előkapta a handzsárját, széthasította a csizma szárát, és kibújt belőle.
- Hé, vének, hogyan lehet ezt megölni? - kérdezte.
- Nem tudjuk, de a szemén kívül nincs rajta más sebezhető hús - válaszolták.
Bászat Egyszemű fejbúbjához ment, felnyitotta a szemhéját, és amikor rápillantott látja ám, hogy húsból van a szeme.
- Hej, vének, dugjátok csak a tűzbe a nyársat, izzítsátok jól fel! - mondta.
Miután a nyársat a tűzbe dugták, felizzították, Bászat kezébe vette, és a szépnevű Mohamedhez fohászkodott, majd úgy nyomta a nyársat Egyszemű szemébe, hogy annak menten kifolyt a szeme. Egyszemű olyan ordítást csapott, úgy jajgatott, hogy a hegy, a szikla is visszhangzott tőle.
Bászat felugrott, és bevette magát a juhok közé a barlangba. Egyszemű tudta, hogy Bászat a barlangban van. Kezével elzárta hát a barlang bejáratát úgy, hogy egyik lábát a kapu egyik oldalához, a másikat pedig a másik oldalához rakta.
- Hé, juhok vezetője, te kecskebak, egyenként gyertek át a lábam között!
A juhok kijöttek, és szép sorjában elhaladtak a lába közt. Mindegyiknek megtapogatta a fejét.
- Gyertek csak, toklyócskáim*, boldogságom foltos kosom, rendben haladjatok át!
Erre egy kos feltápászkodott fektéből, és kinyújtózkodott. Bászat azon nyomban elvágta a kos torkát, és lenyúzta bőrét. A fejét és a farkát a bőrön hagyta, és belebújt a bőrbe. Így ment Egyszemű elé.
Egyszemű tudta, hogy Bászat benne van a bőrben.
- Aj, átkozott kos, tudtad, hogy mitől fogok meghalni. De most úgy váglak a barlang falához, hogy a farkad zsírozza[149] be a barlangot! - mondta.
Bászat a kos fejét Egyszemű kezébe nyomta, Egyszemű pedig a szarvánál fogva erősen megragadta azt. De amikor felemelte, a szarv a bőrrel együtt a kezében maradt, Bászat pedig Egyszemű két combja közt kisurrant, megszökött.
Egyszemű fogta a szarvat, és földhöz vágta a bőrt.
- Megmenekültél-e fiú? - kérdezte.
- Istenem mentett meg - válaszolta Bászat.
- Hé, fiú, vedd ezt az ujjamon levő gyűrűt, és húzzad a saját ujjadra, hogy se nyíl, se kard ne fogjon rajtad - mondta Egyszemű.
Bászat fogta a gyűrűt, és az ujjára húzta.
– Fiú, elvetted, és felhúztad a gyűrűt? – kérdezte.
– Felhúztam.
Erre Egyszemű máris Bászatra rontott, a handzsárral hadonászott, ütött-vágott. Bászat félreugrott, és egy tágas helyen megállt. Látja ám, hogy a gyűrű Egyszemű lába alatt hever.
– Megmenekültél-e?
– Istenem mentett meg.
– Fiú, látod-e ezt a kamrát?
– Látom.
– Ott vannak a kincseim, menj oda, és zárd le pecséttel, nehogy a vének elrabolják.
Bászat bement a kamra belsejébe. Látja ám, hogy tömérdek arany és ezüst van felhalmozva. Ahogy ezt bámulta teljesen megfelejtkezett magáról.
Egyszemű a kamra kapuját fogta:
– Bementél-e a kamrába?
– Bementem.
– No, akkor most szétdöntöm az egészet, hogy a kamrával együtt te is elpusztulj!
Bászat csak ennyit tudott mondani: „Egy az Isten Allah és Mohamed az ő prófétája.”
Hát abban a pillanatban a kamra fala meghasadt, hét helyen is kapu nyílt rajta. Az egyiken Bászat kirohant a szabadba.
Egyszemű bedugta kezét a kamrába, és úgy megrengette, hogy az a földdel lett egyenlővé.
– Fiú, megmenekültél-e? – kérdezte.
– Az Istenem megmentett.
– Úgy látszik, rajtad nem fog a halál. Hanem látod-e azt a barlangot?
– Látom.
– Van ott két szablya, az egyiknek van hüvelye, a másiknak nincs. Amelyiknek nincs hüvelye, az vágja le az én fejemet. Eridj, hozd elő, vágd le vele a fejem.
Bászat a barlang bejáratához lépve látta, hogy a meztelen kard szüntelenül izeg-mozog.
„Én ezt így nem vagyok képes megfogni” – gondolta magában. Saját szablyáját vette hát elő, és megragadta. A barlangi szablya az övét kettészelte. Hozott egy fát, azt a szablya elé tartotta, de a szablya azt is kettészelte. Ezért tehát vette az íját, nyíllal meglőtte a láncot amellyel a szablya fel volt akasztva, így a szablya lezuhant a földre, és belefúródott. A saját szablyáját a hüvelyébe dugta, amazt pedig most már nyugodtan megfogta a markolatánál, és kiment.
– Hé, Egyszemű, hogy vagy?
– Hé, fiú, még mindig nem haltál meg?
– Az Istenem megmentett.
– Rajtad nem fog a halál – mondta Egyszemű, majd fennhangon így szólt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Szemem, szemem, egyetlen szemem!
Ez egyetlen szememmel,
Oguzokat mind legyőztem.
Ahogy te most elvetted egy szememet,
Az Úristen vegye el életedet!
Hogyan tudjak eltűrni ily kínokat?
Egy vitéznek se adjál, kegyes Isten, ily kínokat!
Egyszemű folytatta:
Kérdezem, ki vagy te, otthon hol a helyed?
Koromsötét éjszakában, ha eltévedsz, ki reményed?
Kopját, zászlót hordozó kánotok ki?
Küzdés közben élen járó hősötök ki?
Ősz szakállú apád neve mi?
Hős férfi, hőstől nevét, ha titkolná, szégyen lenne,
Mi a neved vitéz, mondd meg nekem!
Bászat így válaszolt Egyszeműnek, lássuk, kánom, mit énekelt:
Kérdezed, ki vagyok? – Élen járó vitéz!
Koromsötét éjben utam, ha vétem, Allah a reményem.
Kopját, zászlót hordozó kánunk, Bajindir Kán
Küzdés közben élen járó hősünk Ulas fia Szalur Kazán.
Apám nevét, hogyha kérded, hatalmas fa,
Anyám nevét, hogyha kérded, bősz oroszlán!
Az én nevem, hogyha kérded: Aruz fia Bászat.
– Ha így van, akkor mi testvérek vagyunk, ne pusztíts el engem!
Bászat így válaszolt:
Rohadt fattyú!
Ősz szakállú apámat megríkattad,
Ősz fonatú anyámat jajgattattad,
Testvéremet, Aprítót, te meggyilkoltad.
Fehér arcú nénémet özveggyé tetted,
Barna szemű gyermekei árvák lettek.
Téged kíméljelek?
Fényes acél, szablyámat, hogy ki ne húznám,
Ravasz, sapkás fejedet, hogy le ne vágnám,
Vörös véred föld színére ki ne ontnám,
Bátyám, Aprító vérét hogy le ne mosnám,
Olyan nincs!
Egyszemű erre megszólalt, és imigyen énekelt:
Felkerekszem – gondoltam – máshova megyek,
Oguzokkal kötött egyezséget szegek.
Újszülött fiait megölöm,
Húsukat mind magamba tömöm.
Erős Oguz bégek csak jöjjenek ellenem,
Elillanva, Szalaháne barlangjába rejtezem,
Nagy kövekkel valamennyit rettegésben tartom,
Csak ha egy reám hull, akkor kell meghalnom.
Ahogy te most elvetted egy szememet,
Vegye el az Úristen életedet!
Egyszemű még tovább énekelt:
Ősz szakállú öregeket sokszor megríkattam,
Könnyeikért szememnek fényével adóztam.
Ősz fonatú asszonykákat sokat megríkattam,
Könnyeikért szememnek fényével adóztam.
Serkenő bajuszú legényből de sokat megettem,
Életükért szememnek fényével fizettem.
Hennás kezű lánykákból de sokat megettem,
Életükért szememnek fényével fizettem!
Hogyan tudjak eltűrni ily kínokat?
Egy vitéznek se adjál, kegyes Isten ily kínokat!
Szemem, szemem, jaj, szemem, egyetlen szemem!
Bászat dühbe gurult, és talpra ugrott. Egyszeműt úgy térdre rogyasztotta mint egy tevemént, majd Egyszemű saját kardjával levágta a fejét. Felfűzte íj-húrjára, és a barlang szájához vonszolta. A két vént, Gyapjast és Tavaszi-gyapjast küldte el örömhírvivőként az oguzokhoz. Felültek szürkés-deres lovaikra, és elkocogtak. Megvitték az örömhírt az oguz földre. Az öreg Lószájú Aruz szállására lovas küldönc érkezett, Bászat anyját is megörvendeztette az örömhír: „Fiad legyűrte Egyszeműt!”
Az oguz bégek nagy tömegben tódultak Szalahane Sziklájához. Egyszemű levágott fejét közszemlére tették.
Dedem Korkut eljött, és kobzát pengetve elénekelte, hogy mi történt a hős vitézekkel. Bászatért pedig e szavakkal fohászkodott:
Sötét hegyet megszólítván, neked hágót adjon, véres, veres vizein át gázlót adjon!
Vitézül megbosszultad testvéred vérét. A nemes oguz bégeket megszabadítottad ettől a tehertől. A nagy Allah tegye arcodat tisztává, Bászat! Mindhalálig légy hű az igaz hithez! Bűneid a szépnevű Mohamed Musztafa érdemeiért nyerjenek bocsánatot, hej, kánom!
9. Begil fia Emren története
Kám Kán fia, Bajindir kán szálláshelyéről felkerekedett. Nagy fehér sátrát felverette a fekete földre. Tarka árnyékvetője az ég felé magasodott. Ezer helyre selyem szőnyeget teríttetett. A belső-oguz és a külső-oguz bégeket maga köré gyűjtötte.
Kilenc tümen* érkezett a Grúziából a haráccsal*. Egy lovat, egy szablyát és egy buzogányt hoztak.
Bajindir kán erre nagyon dühös lett.
– Miért bosszankodsz, kánom? – kérdezte Dedem Korkut, aki szintén eljött, hogy kobozával vidámságot varázsoljon.
– Hogyne bosszankodnék! – mondta Bajindir kán. Minden évben megérkezett az arany- és ezüstpénz, amit oda szoktunk adni a vitézeknek, bégeknek, akik nagyon örültek neki. De ezt most kinek adjuk, hogy örömet szerezzünk vele?
– Kánom, mind a hármat egy vitéznek adjuk oda, és ő legyen az oguz terület gyepüjének őrizője – mondta Dede Korkut.
– Kinek adjuk hát? – kérdezte a kán, és jobbra-balra tekingetett, de senki sem vállalta a feladatot. Volt ott egy Begil nevű vitéz, őrá pillantott:
– Te mit szólsz hozzá? – kérdé tőle a kán.
Begil elvállalta. Lehajolt, és megcsókolta a földet.
Dedem Korkut derekára övezte csodás szablyáját, vállára tette buzogányát, íját pedig karjára fűzte. Begil elővezettette sólyom lovát, és fölpattant rá. Maga köré gyűjtötte nemzetségét, rokonságát, felszedte sátrát, és elvándorolt az oguz földről. Berdébe, Gendzsébe[150] érkezve hazát foglaltak maguknak. Kilenc tümén érkezett a grúz határszélre, és ott telepedett le, hogy ellássa a határ őrizetét. Ha idegen vagy gyaur jött, annak fejét elküldték ajándékba az oguzoknak.
Évente egyszer elmentek Bajindir kán dívánjába*. Most is jött egy ember Bajindir kántól, és így szólt: “gyertek gyorsan!” Begil nyomban el is ment, átadta a zsákmányt, és kezet csókolt Bajindir kánnak. A kán pedig megvendégelte Begilt. Jó lovat, szép kaftánt, és sok ajándékot adott neki. Három napon keresztül bőségesen ellátta.
– Urak, most pedig három napig vadászattal kedveskedjünk Begilnek – mondta a kán.
Összehívták hát a vadászatot.
Nosza, lett nagy készülődés! Egyesek lovukkal, mások szablyáikkal vagy nyíllövésben való jártasságukkal büszkélkedtek. Szalur Kazán azonban sem magát, sem lovát nem dicsérte, hanem Begil fortélyát mesélte el.
– Amikor háromszázhatvan hős lóra ül, és űzőbe veszi a vérző szarvast, Begil nem feszíti ám íját, nyilat sem lő, hanem íját levéve csuklójáról, azt a ló hátáról a szarvasbika vagy ünő nyakába veti, és addig húzza, míg megállásra nem kényszeríti. Ha sovány, kilyukasztja a fülét, hogy felismerhető legyen a vadászaton. De ha kövér, elvágja a torkát. Ha a bégek szarvast fognak, és a füle lyukas azt mindig elküldik Begilnek, hadd örüljön neki.
– Vajon a ló, vagy a férfi ügyességén múlik ez? – tette fel a kérdést Bajindir kán.
–A férfi ügyességén, kánom, – válaszolták a többiek.
–Dehogy, ha a ló nem tenné meg a magáét, a férfi nem büszkélkedhetne ezzel, tehát a ló ügyességén múlik! – mondta a kán.
E a szavak vérig sértették Begilt. Csak ennyit mondott:
– A hősök közül most lovam kantárjánál fogva a mocsárba süllyesztettél! – ezzel maga elé szórta Bajindir kán ajándékát, és dúlva-fúlva otthagyta a dívánt*. Lovát elővezették, majd barnaszemű vitézeit maga mellé véve visszament a sátrához.
Fiacskái elébe mentek, de meg sem simogatta őket, fehér arcú feleségéhez nem szólt egy szót sem.
Az asszony ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekel:
Arany trónom bírója, bég vitézem!
Kit amikor megláttam,
Szívem neki kitártam,
Kerekedve szállásodról ide jöttél,
Barna szemű vitézidet magadhoz vetted,
Hajlott hátú Ala-hegyen éjjel átkeltél,
Gyorsfolyású tiszta vízen éjjel átmentél,
Hó homlokú* Bajindir Kán dívánjába megérkeztél.
Barna szemű bégjeiddel ettél, ittál,
Rokonokkal, barátokkal tanácskoztál.
Szegény fejed vitába ártottad?
Ejnye, kánom, nincs alattad nemes lovad,
Nincs fejeden arany sisak, sem válladon köpönyeged.
Barnaszemű fiaidat meg se cirógattad,
Fehér arcú szépségedet szóra se méltattad.
Mi bajod hát?
Begil ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Kerekedvén szállásomról ide jöttem,
Fekete sörényű kazilik lovam hátára ültem,
Hajlott hátú Ala-hegyen éjjel átkeltem,
Gyorsfolyású tiszta vízen éjjel átmentem
Hó homlokú* Bajindir kán dívánjába nyargalva érkeztem,
Barnaszemű bégjeimmel ettem, ittam,
Rokonokkal, barátokkal jól megvoltam.
Ámde kánunk tekintetét tőlünk elfordította.
Ötven napig vonulva kilenc tümen élén Grúziába menjünk!
Oguzok ellen fellázadtam, tudjátok meg!
Az asszony erre így szólt:
– Vitézem, bég vitézem, az uralkodók az Isten árnyékai. Aki ura ellen lázad, az csúnyán ráfizet. Ha a tiszta szívet a harag rozsdája marja, az a bornak nyit utat. Mióta megjöttél, kánom, a hajlott hátú Ala-hegyen nem is vadásztál. Menj el hát vadászni, táruljon ki szíved!
Begil látta, hogy az asszonynak helyén van az esze is, meg a nyelve is. Kazilik lovát elővezettette, felpattant rá, és kilovagolt a vadászatra.
Ahogy vadász-zsákmányt keresve barangolt, egyszer csak egy sebesült szarvas ugrott fel lova előtt. Begil utána vágtatott. A szarvasbikát hátulról elérte, és az íj húrját a nyakába dobta. A bika kínjában levetette magát egy szikláról. Begilnek annyi ideje sem maradt, hogy lova gyeplőjét eleressze, s így vele együtt repült. Jobb combja sziklának ütődött és eltörött. Begil feltápászkodott, és így kesergett magában:
– Felnőtt fiam, felnőtt testvérem nincs. Tegezéből egy hegy nélküli nyilat vett elő, lova nyereg-kápájába kapaszkodva. A kaftánja aljából szakított egy darabot, és szorosan betekerte vele a lábát, majd minden erejét összeszedve a ló sörényébe kapaszkodott. Kendőjét nyaka köré tekerte, és otthagyva a vadászokat, nagy nehezen eljutott a tábor széléhez.
Amikor fiacskája, Emren, összetalálkozott vitéz apjával, látja ám, hogy egyedül jön vissza, az arca sápadt, a kendője a torkánál, bajtársai után érdeklődött. Lássuk, kánom, mit énekelt:
Kerekedvén, szállásodról elindultál,
Fekete sörényű kazilik lovad hátára pattantál,
Hajlott hátú Ala-hegyek lankáihoz vadra mentél,
Sötét ruhás gyaurokhoz betértél-e?
Barna szemű vitézidet megöletted-e?
Nyelved s ajkad szavaival mondj hírt nekem,
Szegény fejem feláldozom, agám neked!
Begil így szólt a fiához, lássuk, kánom, mit énekelt:
Fiam, fiam, jaj fiam!
Kerekedvén szállásomról elindultam,
Sötét hegyek lankáihoz vadra mentem,
Sötét mezű gyaurokhoz be nem tértem,
Barna szemű vitézimet megkíméltem,
Épek, jól vannak vitézeim, ne aggódj fiam!
Három napja nincsen nyugtom, fiam.
Lovam hátáról levegyél, fekhelyemre tegyél!
Az oroszlán kölyke is oroszlán, az apját lesegítette a lováról, és fekhelyére tette. A köpenyét ráterítette, a sátor bejáratát elfüggönyözte.
Eközben a vitéz bégek megtudván, hogy a vadászat felbomlott, ki-ki megtért hát a saját sátrába.
Már öt nap is eltelt de Begil nem ment a dívánba*. Azt, hogy a lába eltörött, senkinek nem mondta el. Egyik éjszaka, amint keservesen nyögött, sóhajtozott a fekhelyén, felesége így szólt hozzá:
– Bég vitézem, ha tömegesen jönne is az ellenség, nem fordulnál vissza. Ha combodba tarka nyílvessző fúródna, nem nyögdécselnél. Nem mondod el titkodat kebleden fekvő hitvesednek? Mi hát a bajod? – kérdezte.
– Gyönyörűségem, leestem a lóról, és eltörött a lábam – válaszolta.
Az asszony összeütötte tenyerét, és elmondta a rableánynak. A rableány kiment, és a kapuőrnek mondta el. A harminckét fog közül kiszabadult hír az egész táborban elterjedt: Begil állítólag leesett a lováról, a lába is eltörött! – mondogatták.
Ámde a hitetleneknek volt egy kéme, aki ezt meghallván elment, és megvitte a hírt a tekürnek*.
A tekür erre így szólt:
– Gyerünk, kerekedjetek fel, és azon fektében fogjátok el Begilt! Fehér kezét kössétek hátra! Szó nélkül vágjátok le szépséges fejét! Vörös vérét ontsátok ki a földre! Még aznap csapjatok le birtokára, a lányokat és a fiatal asszonyokat pedig ejtsétek foglyul, – parancsolta.
Ámde Begilnek is volt ott egy kéme, aki Begilnek megüzente a hírt:
– Vigyázzatok a fejetekre, ellenséges csapat közeleg!
– Az ég távol, a föld kemény – mondta Begil feltekintve, majd magához hívta fiacskáját, és így szólt hozzá. Lássuk, kánom, mit énekelt:
Fiam, fiam, jaj fiam!
Elboruló szemeimnek világa, fiam,
Erős derekam támasza fiam,
Lásd magad is mik történtek,
Mik törtek az én fejemre!
Kerekedvén szállásomról, fiam, ide jöttem,
Pej lovam, – hogy nyaka törne! – hátára felültem,
Vad nyomába, madár után, ahogy mentem,
Megbokrosodott, engem a földre dobott,
Jobb lábszáram eltört,
Szegény árva fejemre mily bajt hozott!
Köves, kopár hegyeken átjött a hír,
Véres veres vizeken átkelt a hír
Demirkapu Derbentjéről* elért a hír.
Tarka lovú Sökli Melik lesben állott,
Leshelyéről sötét hegyekre füst szállott.
„Fekvőhelyén Begil béget fogjátok el,
Fehér kezét kötözzétek háta mögé,
Csapjatok le véres-tarka táborára,
Fehér arcú lányát, nőjét fogjátok el” – mondta,
Kerekedj fel szállásodról, indulj gyorsan,
A fekete-sörényű kazilik lovadra ugorj, pattanj!
Hajlott hátú Ala-hegyet éjjel hágd át!
Hó homlokú* Bajindir Kán dívánjába megérkezzél!
Bajindir kánt ékes szóval üdvözöljed,
Kazánnak, a beglerbégnek, csókolj kezet, s ezt üzend meg:
„Ősz szakállú apám bajba jutott,
Cselekedjél mihamarébb, Kazan bég, érj el hozzám.
Hogyha nem jössz, nemzetemet romba döntik,
Lányomat és asszonyomat foglyul ejtik!”
Ekkor a fiú az apjához szólt, lássuk, kánom, mit énekelt?
Apa, miket beszélsz, miket mondasz?
Keblemet és szívemet mit búsítod?
Szállásomról fel nem kelek, nem indulok.
Fekete sörényű kazilik lovamra fel nem ülök,
Hajlott hátú Ala hegyen vadászva én át nem kelek,
Hó homlokú* Bajindir kán dívánjába el nem megyek,
Kazán ki is? Kezet neki nem csókolok.
Hanem inkább pej lovadat adjad nekem,
Vért izzasztva hadd futtassam, teéretted!
Erős hátú páncélinged adjad nekem,
Csatamezőn hadd küzdjek meg, teéretted!
Sötét acél jó szablyádat adjad nekem,
Rajtaütve fejet vágok, teéretted!
Kopjád, horgas lándzsádat is, adjad nekem,
Ellenséged hadd döfjem át, teéretted!
Fehér tollú hegyes nyilad adjad nekem,
Hőstől hősig hadd harcoljak, teéretted!
Barna szemű, sok száz vitézed adjad nekem kísérőnek,
Mohamed hitének erejével hadd küzdjek meg, teéretted!
– Szép szavadért haljak meg fiam, de elmúlt napjaimra ne emlékeztess – mondta Begil. Nosza, hozzátok harci öltözetem, fiam hadd öltse fel! Vörös ménemet vezessétek elő, fiam hadd ülje meg! Még mielőtt megijedne a nép, menjen fiam a csatába.
A fiát felfegyverezték. Apjának és anyjának kezet csókolt, majd háromszáz vitézét maga mellé véve, elindult a csatatérre.
A vörös mén, mihelyt megszimatolta az ellenséget úgy toporzékolt, hogy a por, amit felvert az égig szállt.
– Ez a ló Begilé, meneküljünk – mondták a hitetlenek.
– Hé, nézzétek meg jól, ha ez a vitéz tényleg Begil, akkor én menekülök elsőként – mondta a tekür.
A felderítő jól szemügyre vette a lovast, látta, hogy a ló ugyan Begilé, de nem Begil van rajta, hanem egy madárcsontú ifjú. Ezzel a hírrel elment a tekürhöz..
– A ló, a fegyverzet és a sisak ugyan Begilé, de nem Begil viseli, – mondta.
– Válasszatok ki száz embert, karikással pattintsatok, félemlítsétek meg a fiút! A fiú madárszívű, elhagyja a csatateret, elmenekül – mondta a tekür.
Kiválasztottak száz hitetlent, akik a fiú közelébe mentek, és így szóltak a fiúhoz. Lássuk, kánom, mit énekeltek:
Fiú, fiú, ej fiú!
Zabigyerek fiú!
Alattad a vörös lovad vézna, fiú!
Fekete acél szablyád meg csorba, fiú!
Kezedben a lándzsád törött, fiú!
Fehér markolatú íjad rövid, fiú!
Tegzedben nyolcvan nyilad kevés, fiú!
Körülötted bajtársaid meztelenek!
Sötétedésben a szemed gyenge, fiú!
Sökli Melik terád nagyon mérges:
„Fogjátok el azt a fiút menten,
Fehér kezét kötözzétek hátra,
Ifjú fejét vágjátok le nyomban
Vörös vérét ontsátok a földre!” – így szólt.
Ősz szakállú apád, ha van, ne búsítsd meg!
Ősz fonatú anyád ha van, ne ríkasd meg!
Magányos hős semmit sem ér,
Bodzabél sem lehet kemény.
Végzeted eljött, fattyú fia fattyú!
Pusztulj innen szaporán!
Az ifjú ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Zagyvaságot ne beszélj, hej, kutya gyaur!
Alattam a vörös lovam miért nem tetszik?
Téged látva máris ugrál.
Hátamon a páncélingem vállam nyomja,
Fekete acél szablyám hüvelyét vágja.
Hegyes végű kopjám miért nem tetszik neked?
Melled döfi, égbe juttat.
Fehér markolatú íjam nyikorogva feszül,
Tegezben a nyilam, tokját fúrja,
Mellettem a társam kürtjét fújja,
Hős férfinek megijedni szégyen volna.
Gyere ide, nosza, gyaur, hadd birkózzunk!
– Na nézzétek csak – mondták a hitetlenek –, ennek az oguznak a pimaszsága felér a türkmének esztelenségével.
– Menjetek, kérdezzétek meg, Begilnek kicsodája ez a fiú – parancsolta a tekür.
– A hitetlenek elmentek, és megszólították a fiút, lássuk kánom mit kérdeztek?
Alattad a pej lovadat ismerjük, Begilé az. Begil hol van?
Fekete acél szablyád is Begil kardja. Begil hol van?
Válladon a páncélinged Begil inge. Begil hol van?
Melletted a vitézeid Begil népe. Begil hol van?
Hogy ha Begil maga is jött volna,
Éjszakáig megütköztünk volna.
Fehér markolatú íjat feszítettünk volna,
Fehér tollú hegyes nyíllal lövöldöztünk volna.
Te Begilnak kije vagy, fiú, mondd meg nekünk!
Begil fia így válaszolt, lássuk, kánom, mit mondott:
– Hej hitetlen, te nem ismersz engem? Amikor kém érkezett tőled, Begil sátrában együtt iddogáltunk a fehér homlokú* Bajindir kán beglerbégjének, Szalur Kazánnak a testvérével, Kara Gönével. Ott volt velünk a Nemhátráló Dölek Evren, meg Düzen fia Hős Rüsztem, és a Szürkelovú Bejrek bég is. Begil engem ültetett fel saját piros-pej lovára. Fekete acél szablyájának erőt adott. Hegyes végű lándzsájára áldást adott. Háromszáz jó vitéze útitársul szegődött mellém. Én Begil fia vagyok, hej hitetlen, gyerünk, keljünk birokra!
A hitetlenek tekürje erre így válaszolt:
– No, megállj csak, te kurafi, majd adok én neked!
Ezzel kezébe vette hattollú buzogányát, és a fiúra rontott. A fiú pajzsával kivédte az ütést.
A hitetlenek jobbról-balról a fiúra támadtak; pajzsát széttörték, sisakját behorpasztották, sisakrostélyát letépték, de a fiút nem tudták elfogni.
Buzogánnyal püfölték egymást. Acél szablyával hadakoztak. Szemtől szembe vívtak a küzdőtéren. Szablyáik széttörtek, de nem tudták egymást legyőzni.
Dárdákkal támadtak egymásra, és úgy öklelőztek a küzdőtéren, mint a bikák. Mellük átfúrva, kopjájuk eltörve, de nem tudták egymást legyűrni. A ló hátáról párviadalt rendeztek, próbálták egymást kiütni a nyeregből. Mivel a hitetlenek túlerőben voltak, a fiú végül kimerülten rogyott össze. A felséges Istenhez könyörgött, lássuk, kánom, mit mondott:
Legmagasabb méltóság, erős Isten,
Téged senki nem ismer, fényes Isten!
Ádámot te megáldottad,
A sátánt meg elátkoztad,
Egyetlen bűn miatt eltaszítottad!
Ábrahámot megóvtad,
Kánom, bőrbe burkoltad,
Elvivén, tűzbe dobattad
Tüzet kertté tetted.[151]
Egy-voltodhoz fordultam,
Kegyes Allah, uram, segíts rajtam!
– Fiú, ha legyőznek, akkor is az Istenedhez könyörögnél-e? – kérdezte a hitetlen. – Neked csak egy Istened van, de nekem hetvenkét bálvány-szentélyem van – mondta.
– Ej, te átkozott lázadó, te a bálványaidhoz könyörögsz, de én a világokat a semmiből teremtő Allahomnál keresek menedéket – mondta az ifjú.
Az igazság Istene ekkor, Dzsebrailnak* íly parancsot adott:
– Eredj, Dzsebrail! Ennek a szolgámnak negyven harcos férfi erejét adtam.
Az ifjú erre elkapta a hitetlent és a földhöz teremtette. Vére sipolva ömlött az orrából. Az ifjú felugrott, és megragadta a torkát, mint egy sólyom.
– Vitéz, kegyelem! – kiáltott a hitetlen –, hogy hívják a te vallásodat, én arra térek! Majd az ujját felemelve hitvallást tett, és muzulmánná lett[152]. Amikor a többi hitetlen ezt megtudta, megfutamodott, és elhagyta a küzdőteret. Az oguz portyázó lovasság a hitetlenek országára tört, leányaikat, asszonyaikat fogságba vetették. A fiú elküldte apjához az örömhírvivőt, hogy a csatát megnyerte.
Ősz szakállú apja elébe ment, átölelte fia nyakát, és együtt tértek haza. A felmagasló sötét hegyeken nyári szállást adott a fiának. Gyors, karakocs lovakból álló ménest is adott neki. Fehér orcájú fiának fehér juhból készített ünnepi lakomát. Barna szemű fiának vörös fátylú menyasszonyt vett[153]. Fiát maga mellé véve elment Bajindir kán dívánjába. A fehér homlokú* Bajindir kánnak kezet csókoltak, és ötödrészt juttattak a hadizsákmányból. A padisah* pedig Kazán fia Uruz jobbján mutatott nekik helyet. Köpenybe, csuhába, kaftánba öltöztette őket.
Dedem Korkut is megérkezett és kobozát pengetve ezt az oguz eredet-történetet énekelte el. „Ez a történet Begil fia Emrené legyen” – mondta. Megénekelte, hogy mi történt a hős harcosokkal.
Hadd osszak áldást kánom: „Földed sötét hegyei le ne omoljanak! Árnyatadó hatalmas fádat ki ne vágják! Allah adta reményed meg ne törjön! Bűneitek a szépnevű Mohamed kedvéért nyerjenek bocsánatot, hej kánom!”
10. Usun Kodzsa fia Szegrek története
Az oguzok idejében élt egy Usun Kodzsa nevű ember, akinek két fia volt. A nagyobbikat Egreknek hívták. Egrek bátor, deli, önérzetes vitéz volt. Akkor jött-ment Bajindir kán dívánjába, amikor csak akart. Kazán beglerbég dívánjába is szabad bejárása volt. A bégeket semmibe véve Kazán elé szokott leülni. Senkire sem volt tekintettel.
Csakhogy kánom, egyik napon, amikor a bégeket ismét semmibe véve leült, az oguzok közül az egyik vitéz, akit Tersz Uzamisnak hívtak, megjegyezte:
– Hé, Usun Kodzsa fia, az itt ülő bégek mindegyike kardjával érdemelte ki ülőhelyét, de te, mondd csak, vágtál-e már fejet? Ontottál-e már vért? Éhezőt jóllakattál-e? Meztelent felöltöztettél-e?
– Hé, Tersz Uzamis, fejet vágni, vért ontani olyan nagy dolog? – kérdezte Egrek.
– Az bizony! – válaszolta Tersz Uzamis.
Tersz Uzamis szavai hatottak Egrekre. Felkelt, és Kazán bégtől egy portyára kért engedélyt.
Kazán megadta neki. Ezt hírül adva összegyűlt a csapat. Háromszáz fényes dzsidás vitéz csatlakozott hozzájuk. Aztán öt napig ettek-ittak a közös étkező sátorban.
Ezután a Sirögüven gyepűtől a Gökcse-tengerig[154] felprédálták a területet. Lett is nagy elégedettség! Ekkor Alindzsa vára felé vették az irányt, ahol Kara Tekür az állatok számára egy palánkkal bekerített karámot csináltatott. A szárnyasok közül liba, tyúk, a négylábúakból szarvas, nyúl, töltötte meg az udvart. Ezt csapdának állították az oguz vitézeknek. Usun Kodzsa fiának ez épp útjába esett. A palánk kapuját szétverték, levágtak egy csomó libát, tyúkot, sőt még szarvast is, és ettek-ittak. A lovakról levették a nyerget, vértjeiket is levetették.
Ámde Kara Tekürnek volt egy kéme, aki ezeket meglátta, és hazaérve így szólt:
– Hé, az oguzoktól érkezett egy lovas csapat, a palánk kapuját szétverték. A lovaik nyergét levették, harci öltözetüket levetették. Mire vártok hát?
Hatszáz fekete ruhás hitetlen tört rájuk, a vitézeket megölték, Egreket elfogták, és Alindzsa várának börtönébe vetették.
A sötét hegyeken átszállt a hír, véres-vörös vizeken átkelt a hír, és megérkezett a nemes oguzok földjére. Usun Kodzsa hatalmas fehér sátra gyászba borult. Hófehér leánya, felesége fehér ruhájukat levetették, feketét öltöttek. Usun Kodzsa egyre csak azt hajtogatta, hogy jaj fiam, fiam, és fehér orcájú anyjával együtt sírt, jajgatott.
Akiknek bordájuk van, gyarapodnak, akiknek mellkasuk van növekednek. Bizony, kánom, közben Usun Kodzsa kisebbik fia, Szegrek is bátor vitéz, hős harcos lett. Történt egyszer, hogy mulatságba ment. Letelepedtek, ettek, ittak. Szegrek ittas lett. Amikor kiment a dolgára, látja ám, hogy egy árva gyerek egy másik fiúval dulakodik. “Hé, mi van veletek!” – kiáltott rájuk, és egyiknek is, másiknak is lekent egy-egy pofont.
A poshadt eper tetve, az árva gyerek szava keserű. Így szólt hát az egyik:
– Eh, nem elég nekünk az árvaságunk? Miért vertél meg minket? Ha olyan nagy hős vagy, eridj, és a testvéredet szabadítsd ki, aki Alindzsa várában raboskodik!
– Ej, hát hogy hívják a testvéremet? – kérdezte Szejrek.
– Egrek az – válaszolták.
Szegrek így okoskodott: „Valóban, Egrekhez a Szegrek illik. Ha van egy egészséges testvérem, akkor hát nincs mit aggódnom. Testvér nélkül bizony nehéz meglenni az oguz földön. Sötét szemem világossága, testvérem!” – sóhajtott, és sírva fakadt. Visszament a mulatozókhoz, majd bocsánatot kért, és istenhozzádot mondott a bégeknek.
A lovát elővezették, fölszállt rá, és ellovagolt. Az anyja szállásához ment. Ott leszállt a lováról és megkereste az anyját, hogy beszéljen vele. Szegrek így szólt hozzá, lássuk, kánom, mit énekelt:
Kerekedvén, anya, sátramból elmentem,
Fekete-sörényű kazilik lovamra felültem,
Hajlott hátú Ala-hegy lábához érkeztem,
Nemes oguz táborában, mondják, mulatság van, odamentem.
Evés, ivás közepette,
Fakó lovon jött egy futár.
Azt beszélik, Egrek nevű vitéz, aki régtől fogoly,
A nagy Isten megszánta, mostan kiszabadult.
Nagy és kicsi egyaránt a vitéznek elé vonult.
Anya, én is elmenjek-e, mit szólsz hozzá?
Ekkor az anyja megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Szavaidért haljak meg, fiam!
Beszédedért haljak meg, fiam!
Felmagasló sötét hegyed
Összeomlott, de égbe tört végül;
Gyorsfolyású tiszta vized
Jéggé fagyott, de csobogott végül;
Hatalmas fádon ágad, gallyad
Elszáradott, de kizöldült, kivirult végül!
Ha a nemes oguz bégek odamennek, te is menjél!
Azt a vitézt, ha eléred,
Szürke lovad nyeregéből szállj a földre!
Kezét forrón megszorítva üdvözöljed!
Csókolj kezet, nyakát fogd át,
Így szólj hozzá: „Sötét hegyem csúcsa, testvér!”
Mit álldogálsz fiam? Eridj!
A fiú így szólt az anyjához, lássuk, kánom, mit énekelt:
Anya, a szád száradjon el!
Anya, nyelved rohadjon el!
Nekem is van hát testvérem, nem kell búsulnom.
Testvér nélkül, oguz földön nem élhetek.
Anyát égi törvény, ha nem védte volna,
Fényes acél jó szablyámat kirántottam volna,
Szép fejedet zokszó nélkül lemetszettem volna,
Vörös véred föld színére kiontottam volna!
Anya, zsarnok anya!
– Hamis hír ez fiam – mondta az apja. – Nem a te bátyád az, másvalaki szabadult ki. Ősz szakállú apádat ne szomorítsd! Asszony-anyádat hiába ne ríkasd meg!
A fiú ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt?
Háromszázhatvanhat hős, ha lóra száll,
Vérző szarvas miatt, hogyha hajba kapnak,
Testvéres vitézek ők, kik elragadják.
Testvértelen szegény vitéz, tarkójához, ha ököl ér,
Sírdogálva tekint a négy égtáj felé,
Bús szeméből keserű könny ömlik, csorog.
Barna szemű fiatokat míg látjátok,
Jó apám és asszony anyám, Isten áldjon!
– Hamis hír ez, ne menj fiam! – könyörgött az apja és az anyja.
– Ne akarjatok eltéríteni szándékomtól – válaszolta a fiú. – Addig megyek, amíg el nem érek ahhoz a várhoz, ahol bátyám raboskodik, amíg meg nem tudom, hogy él-e, hal-e. Ha meghalt, addig vissza nem térek oguz földre, amíg vérét meg nem bosszúlom.
Az apa, az anya együtt sírtak, és elküldtek egy embert Kazánhoz ezzel a kérdéssel:
– A fiú megesküdött, hogy elmegy a testvéréért. Milyen tanácsot adsz nekünk?
– Verjetek béklyót a lábára – üzente Kazán.
Eljött Szegrek menyasszonya, hamarjában megtartották hát a menyegzőt, a lakomát. Lónak ménjét, tevének csődörét, juhnak kosát vágatták le. A fiút nászsátorba vezették. A leánnyal együtt mindketten ledőltek a fekhelyre, de a fiú kihúzta szablyáját, és kettejük közé helyezte.
– Távolítsad el a szablyádat, vitéz! Vágyat élessz, vágyat olts, ölelkezzünk! – kérlelte a lány.
– Ej, te szajha leány, hányjanak kardélre, verjenek át nyíllal, ne szülessen fiam, de ha születik is, ne érje meg a tíz éves kort, ha nászra lépek veled, még mielőtt bátyám arcát meg nem látom, vagy ha meghalt, vérét meg nem bosszulom! – mondta a fiú. Felkelt, az istállóból kivezetett egy sólyom lovat, és felnyergelte. Felöltötte vértjét, térd- és karvédőjét is felkötözte, majd így szólt:
– Leány, te egy évig várj rám! Ha egy éven belül nem jövök meg, két évig várj! Ha két évig meg nem érkezem, három évig várj! Ha akkor sem érkezem meg, akkor tudd meg, hogy meghaltam! Ménlovam torkát vágd el, és adjál halotti tort. Szemed akit megragad, szíved akit megszeret, ahhoz menj feleségül!
A leány ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Vitézem, egy évig várok reád;
Egy évig ha nem jössz meg, két évig várok;
Ha két évig nem jönnél meg, hármat, négyet várok;
Ha négy évig nem jössz vissza, ötöt, hatot várok.
Hat út ahol elágazik sátrat verek,
Jövő-menő emberektől hírt kérdezek.
Az örömhír hozójának lovat, ruhát adok, rá kaftánt terítek;
Rossz hír hozójának pedig fejét veszem,
Rám még hím szúnyogot szállni sem engedek.
Vágyat adj, vágyat olts, aztán menj vitézem!
– Ej, te szajha leány! – válaszolta a fiú, – hát nem megesküdtem bátyám fejére, hogy nem hátrálok meg?
A lány erre így válaszolt:
– Ha lépteim miatt mondanak szerencsétlen menyasszonynak, inkább mondják azt, hogy lábatlan menyasszony. El is megyek az apósomhoz meg az anyósomhoz, és beszélek velük.
A lány így beszélt:
Apámnál kedvesebb ipam-atyám,
Anyámnál kedvesebb napam-anyám,
Tevecsorda bikája megriadt és elmegy.
Hajcsár bár elé állt, vissza nem tarthatja.
Fekete mén csődöre megriadt és elmegy.
Csikós bár elé állt, vissza nem tarthatja.
Juhakolnak kosai megriadtak s mennek.
Pásztor bár elé állt, vissza nem tarthatja.
Barna szemű fiad, bátyja után eped,
Fehér arcú arája vissza nem tarthatja.
Ezt véssed agyadba!
Az apa, az anya felsóhajtottak. Helyükről felkelve marasztalták fiukat: „fiam ne menj!” – mondogatták, de belátták, minden hiába.
– Addig nincs nyugtom, amíg oda nem érek abba a várba, ahol bátyámat fogva tartják! – mondta a fiú.
– Hát eredj fiú, járj szerencsével! Épen, egészségesen mégy el, így is érkezzél meg! – búcsúzott az apja és az anyja.
Apja, anyja kezét megcsókolta, majd felpattant fekete lovára és elvágtatott. Három nap és három éjjel lovagolt. Átkelt a Deresam gyepüjénél, így ért ahhoz a palánkhoz, ahol a testvérét elfogták. Látja ám, hogy a hitetlen csikósok egy szilaj ménest legeltetnek. Szablyát rántott és hat hitetlent lekaszabolt. Hangos dobszóval megriasztotta a ménest, és behajtotta a karámba.
A vitéznek álom szállt a szemére, hiszen azzal sem törődött éjszaka van-e, vagy nappal, csak megállás nélkül lovagolt három napon át. Lova gyeplőjét a csuklójára kötötte, lefeküdt, és elaludt.
Ám a hitetleneknek volt egy kéme, aki ezzel a hírrel érkezett a tekürhöz*:
– Az oguzoktól egy deli vitéz jött. A csikósokat megölte, a ménest megriasztotta, és a karámba terelte.
– Válasszatok ki hatvan felfegyverzett embert, menjetek, fogjátok el, és hozzátok ide! – parancsolta a tekür.
Kiválogattak hatvan fegyveres embert, akik elmentek, és alattomban próbáltak rátörni a fiúra, ügyelve arra, hogy páncéljuk se zörögjön, lovuk se nyerítsen.
Ámde a vitéznek jó lova volt! A ló hegyezte ám a fülét, megrángatta a gyeplőt, és felébresztette az ifjút. A fiú látta, hogy egy csapat lovas közeleg. Felugrott, a szépnevű Mohamedre áldást mondott, majd lóra pattant, és szablyával vágta a fekete ruhás hitetleneket, visszaszorította őket a várba.
Ismét nem tudta legyőzni álmosságát, visszament a helyére, lefeküdt és elaludt. Most is a csuklójára kötötte lova gyeplőjét.
Akik a hitetlenek közül épen maradtak, futva menekültek vissza a tekürhöz.
– Ó, ti szégyentelenek! – ripakodott rájuk a tekür. – Hatvanan sem voltatok képesek elfogni egy fiút!
Ez alkalommal száz hitetlen ment a fiú ellen. A fiút a mén ismét felébresztette. Látta, hogy a hitetlenek csapata csatarendben közeledik. A fiú felkelt, lovára szállt. A szépnevű Mohamedre áldást mondott. A hitetleneket szablyával ütötte, vágta, beszorította a várba. Lovát visszafordította, és ismét pihenő helyére tért. Álmosságát most sem tudta legyőzni, megint lefeküdt, és elaludt. Lova gyeplőjét ismét csak a csuklójához erősítette.
Ámde ez alkalommal a fiú csuklójáról elszabadult a ló, és elszökött.
A hitetlenek ismét a tekürhöz mentek.
– Most pedig háromszázan menjetek! – mondta a tekür.
– Nem mehetünk, gyökerestől kiírt bennünket, mindannyiunkat megsemmisít – válaszolták ők.
– Hát akkor mit tegyünk? Menjetek, engedjétek ki azt a rab vitézt, és hozzátok ide. A rúgós állat kövérjét az öklelős elpusztítja. Lovat neki, fegyvert neki! – parancsolta a tekür.
Elmentek hát Egrekhez, és így szóltak hozzá:
– Vitéz, a tekür megkönyörült rajtad. Amott van egy deli vitéz, aki a jövőktől-menőktől, pásztortól-paraszttól elragadja a kenyerét. Ha elfogod és megölöd azt a bolondot, téged szabadon eresztünk. Eredj, menj hát! – mondták neki.
– Jó, legyen úgy, – válaszolt Egrek.
Egreket kiengedték a tömlöcből. Haját, szakállát leborotválták, egy lovat, egy szablyát adtak neki. Kísérőként háromszáz hitetlent is adtak melléje.
Elindultak a fiúhoz, de a háromszáz hitetlen egy tágas mezőn megállt.
– Hol van hát az a deli vitéz? – kérdezte Egrek.
Távolról megmutatták neki.
– Gyerünk, menjünk oda, fogjuk el, – mondta Egrek.
– A tekür neked parancsolta, menj oda te! – mondták a hitetlenek.
– Íme, most alszik, gyertek, menjünk oda, – mondta Egrek.
– Haj, mi az hogy alszik? A hóna alól figyel. Felkel, és még a tágas mezőt is szűknek mutatja nekünk – mondták.
– Nos, ha így van, megyek én, kezét, lábát megkötözöm, aztán jöhettek ti is.
Lóra pattant, kivált a hitetlenek közül, és odament a vitézhez. Ott leszállt a lováról, a kötőféket egy faághoz erősítette. Nézte, nézte az ifjút, és látta, hogy ez a kedves, mogyoróbarna szemű ifjú vitéz olyan szép, mint a ragyogó telihold. Gyöngyözve verejtékezik, és alszik. Tudomást sem vesz a jövő-menőkről. Körüljárta, majd a fejéhez lépve azt vette észre, hogy mellette van a koboza*. Azt előhúzta, és kezébe vette. Énekelt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Kerekedvén, hazádból eljövő vitéz!
Fekete-sörényű kazilik lóra felpattanó,
Görbe hátú Ala-hegyet éjjel járó,
Gyorsfolyású tiszta vízen átlábaló,
Idegenbe jövő vitéz, lefekhet-e?
Hogy mint engem, fehér kezed hátad mögött összekötve
Disznók közé, piszkos ólba fektessenek?
Ősz szakállú jó apádat, ősz fonatú anyácskádat
Szabad őket megríkatni?
Miért heversz el vitéz?
Ne légy botor, szép fejedet emeld, vitéz,
Barna szemed nyisd ki vitéz,
Isten adta édes lelked alvás közben elveszíted!
Ne engedd, hogy kezeidet hátrakössék,
Ősz szakállú apádat, vénülő anyádat ne ríkasd meg!
Ki fia vagy, nemes oguz földről jövő vitéz?
Az Isten szerelmére ébredj, állj fel,
Négy oldalról gyaur leskel, tudd meg!
A fiú felriadt, és talpra ugrott. Már épp megragadta kardja markolatát, hogy lesújtsa őt, amikor észrevette, hogy annak koboz van a kezében.
– Hej, te gyaur, Dedem Korkut kobozára való tekintettel nem sújtok le rád. Ha kezedben nem lenne koboz, a bátyám fejére mondom, kettéhasítottalak volna. Fogta, és elvette tőle a kobozt, és így szólt. Lássuk, kánom, mit énekelt:
Pirkadatkor hazámból eljöttem, testvéremért.
Szürke lovam felnyergeltem, testvéremért.
Váratokban kínlódik-e, gyaur, mondd meg nekem,
Szegény fejem feláldozom, gyaur neked.
A bátyja, Egrek, erre így szólt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Beszédedért haljak meg, testvér,
Szavaidért haljak meg, testvér,
Hogy így felbukkantál, hazádat, ha kérdem, hol van az?
Sötét éjszakában utad, ha elvéted, ki a reményed?
Harci zászlót hordozó kánotok ki?
Csata napján élen járó hősötök ki?
Vitéz, a te apád ki?
Hős a hőstől nevét, hogyha eltitkolná, szégyen volna,
Mi hát neved, mondd meg vitéz!
Még tovább folytatta:
Tevéimet terelő hajcsárom vagy-e?
Lovaimat terelő csikósom vagy-e?
Juhaimat terelő pásztorom vagy-e?
Fülembe suttogó segítőm vagy-e?
Amikor elmentem, bölcsőben fekvő testvérem vagy-e?
Vitéz, mondd meg nekem,
Szegény fejem feláldozom én ma neked!
Szegrek ekkor így szólt bátyjához:
Sötét éjjel útamat ha vétem, reményem Allah!
Harci zászlót hordozó kánunk Bajindir kán!
Csata napján élen járó hősünk Szalur Kazán!
Apám nevét hogyha kérded, Usun Kodzsa.
Az én nevem, hogyha kérded, Szegrek.
Testvérem is van nekem egy: Egrek.
Tovább így folytatta:
Tevéidet terelő hajcsárod vagyok,
Lovaidat terelő csikósod vagyok,
Amikor elmentél, bölcsőben fekvő testvéred vagyok.
Bátyja, Egrek, ekkor így szólt, lássuk, kánom, mit mondott?
Beszédedért haljak meg, testvér,
Szavaidért haljak meg, testvér!
Férfi lettél? Vitéz lettél, testvér?
Idegenbe testvéredet keresni jöttél, testvér?
A két testvér ekkor összeölelkezett. Egrek megcsókolta öccsének vállát. Szegrek pedig bátyja kezét csókolta meg.
A túloldalról a hitetlenek összenéztek:
– Vajon birkóznak-e? Reméljük, a miénk győz – mondták.
Látják ám, hogy összeölelkeztek, beszélgetnek, majd felpattannak kazilik lovaikra. A feketeruhás hitetlenekre hajtották lovaikat, elővonták szablyáikat. A hitetleneket, legyőzték, bezavarták a várba. Felkerekedtek, és újra bementek a karámba. Kancáikat kivezették. Megverték a dobokat, és a kancákat maguk előtt terelve átkeltek a Deresam vizén. Éjjel nappal addig mentek, amíg az oguz határhoz nem értek.
Szegrek futárt küldött ősz szakállú atyjához a jó hírrel, hogy a véres gyaurok kezéből kiszabadította testvérét. „Jöjjön elém apám” – üzente.
Usun Kodzsához elment a hírnök: „Szemed fénye, mindkét fiad épen és egészségben megérkezett“ – mondta. Amikor Kodzsa ezt meghallotta, nagyon megörült. Dübörögve verték a dobokat, megfújták az aranyozott réz kürtöket. Még aznap nagy, színes sátrakat vertek fel. Lónak ménjét, tevének csődörét, juhnak kosát ölték le.
Kodzsa bég fiai elé ment. Leszállt a lováról, átölelte fiait, keblére szorította õket. „Jól vagytok? Egészségesek vagytok?” – kérdezte. Bementek az aranyos árnyékvetőjű sátorba. Volt zene, tánc, evés, ivás. A nagyobbik fiúnak is szép menyasszonyt hoztak. A két fiú egymásnak lett a násznagya. Nászsátraikhoz lovagoltak, ahol céljaik, vágyaik beteljesedtek.
Dedem Korkut eljött, elregélte a történetet, megénekelte a törzset.
Bármilyen hosszú legyen is az élet, a vége halál. Ha eljő halálod órája, az igaz hittől el ne tántorodj! Bűneitek Mohamed Musztafa könnye kedvéért nyerjenek bocsánatot! Akik áment mondanak, lássák meg az Istent, kánom, hej!
