Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Bejrek nagyon elszomorodott, nem tudta magát türtőztetni, szeme könnybe lábadt. Lássuk, kánom, mit énekelt:
Ej, te leány, mit sírdogálsz, mit keseregsz, mondván: „bátyám,
Ég a keblem, bensőm izzik!”
Talán meghalt a te bátyád?
Vagy szívedbe forró olajt öntözgettek?
Szegény kebled meggyötörték?
„Bátyám” szólván mit keseregsz:
„Ég a keblem, bensőm izzik”.
Felmagasló sötét hegyet ,hogyha kérdem, rétje kié?
Zúgó-búgó patakjait, hogyha kérdem, vize kié?
Istállózott sólyom lovát, hogyha kérdem, nyerge kié?
Teherhordó tevék sorát, hogyha kérdem, terhe kié?
Karámban a fehér juhot, hogyha kérdem, húsa kié?
Földes, mennyezetes sátrat, hogyha kérdem, árnya kié?
Néhány szóval leány-személy, adj hírt nekem!
Szegény fejem feláldozom én ma neked!
A leány így szólott:
Ne játssz regös, ne zengj regös!
Szerencsétlen bús leánynak, mi szüksége egy regösre?
Felmagasló sötét hegyet, hogyha kérded,
Bejrek bátyám rétje volt az,
Bejrek bátyám elveszett, legelőm nincs.
Zúgó-búgó patakjait, hogyha kérded,
Bejrek bátyám itatója volt.
Bejrek bátyám elveszett, itatóm nincs.
Istállózott nemes lovát, hogyha kérded,
Bejrek bátyám hátasa volt.
Bejrek bátyám elveszett, lovaglás nincs.
Teherhordó tevéit, hogyha kérded,
Bejrek bátyám málhása volt.
Bejrek bátyám elveszett, málhám nincs.
Az aklokban fehér juhot, hogyha kérded,
Bejrek bátyám lakomája volt.
Bejrek bátyám elveszett, lakomám nincs.
Földes, mennyezetes sátrat, hogyha kérded,
Bejrek bátyámé az.
Bejrek bátyám elveszett, vándorlás nincs.
A leány tovább folytatta:
Hej, regös!
Felmagasló hegyet hágva, jártodban-keltedben,
Bejrek nevű jó vitézzel találkoztál-e?
Zúgó-búgó vizeken átkelve, jártodban-keltedben,
Bejrek nevű jó vitézzel találkoztál-e?
Furcsa nevű városokban, jártadban-keltedben,
Bejrek nevű jó vitézzel találkoztál-e?
Nosza, regös, ha láttad őt, mondd meg nekem!
Szegény fejem feláldozom* regös neked!
Aztán így folytatta:
Felmagasló, sötét hegyem összeomlott.
Regös, neked nincsen híred.
Árnyat adó öreg fámat rég kivágták.
Regös, neked nincsen híred.
Egyetlen egy jó testvérem fogságban van,
Ne játssz regös, ne zengj regös!
Szerencsétlen, szegény lánynak mi szüksége egy regösre?
Közeledben lagzi van,
Lagziba menj, ott zengj, regös!
Bejrek onnan a nővéreihez ment. Látja ám, hogy nővérei fekete ruhában együtt üldögélnek. Bejrek odahívta őket, és így énekelt. Lássuk, kánom, mit énekelt:
Piros hajnal hasadtán kelő lányok,
Fehér sátrat otthagyván, feketébe térő lányok,
Fehért vetve, gyászos ruhát öltő leányok,
A májasan megaludott joghurtból van-e,
Vas serpenyő alatt[117] sütött pogácsából van-e?
Bőrbe burkolt kenyérből van-e?
Három napja úton vagyok, lakassatok jól,
Három napon belül, Allah vidítson fel titeket!
A lányok elmentek, ételt hoztak, és Bejreket jóllakatták.
– Bátyátok emlékére kérlek, ha volna egy ócska kaftánotok, hadd vegyem fel, hogy elmenjek benne a lakodalomba. A lakodalomban úgyis adnak kaftánt, majd visszaadom, amit tőletek kaptam.
Elmentek, Bejrek kaftánját előhozták, és neki adták. Ő felvette, és lám, mérete termetéhez illett, dereka derekához, ujja újjához illett. Legidősebb nővérét ez Bejrekre emlékeztette. Fekete mandula szeme véres könnyel lett teli. Leánytestvére így énekelt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Hej regös!
Szép mandula szemed, ha zavaros nem volna,
„Bejrek bátyám” – mondtam volna, regös, neked
Arcodat, ha sötét szőrzet nem takarná,
„Bejrek bátyám!” mondtam volna regös, neked.
Életerős kezed, ha el nem fonnyadt volna,
„Bejrek bátyám” – mondtam volna, regös, neked
Jellegzetes járásoddal,
Oroszlános tartásoddal,
Merész, büszke nézéseddel,
Bejrek bátyánkra emlékeztetsz, regös, engem!
Megörvendtem, ne búsíts hát, regös, engem!
A leány tovább énekelt:
Ne játssz regös, ne zengj regös!
Amióta Bejrek elment, hozzánk regös nem érkezett,
Vállunkról a kaftánt nem volt ki levegye,
Fejünkről az éji kendőt nem volt ki levegye,
Csavart szarvú kosainkat nem volt ki elvigye[118].
Bejrek így okoskodott: „Ha a lányok felismertek engem e kaftánról, a nemes oguz bégek is felismernek. Ej, lássam hát, ki a barátom, ki az ellenségem az oguzok közt?” A kaftánt tehát lekanyarította magáról, és oda hajította, a lányoknak.
– Se rátok, se Bejrek kaftánjára nincs szükségem! Ezzel az ócska kaftánnal teljesen összezavartátok a fejemet – mondta, és elsietett. Talált egy régi tevezsákot, azt kilyukasztotta, a hátára kanyarította, és bolondnak tetette magát. Térült-fordult, és elment a lakodalomba. Ott éppen megkezdődött az íjász verseny. A vőlegény mellett Kara Göne fia Kara Budak, Kazán bég fia Uruz, a bégek feje Jigenek, Gaflet Kodzsa fia Sir Semszettin, és a menyasszony testvére, Deli Karcsár is részt vett a nyilazásban. Bejrek megállt, hogy megnézze, hogyan nyilaznak. Amikor Kara Budak lőtt, mindig azt mondta: „éljen a kezed” Ha Jigenek lőtt, akkor is azt mondta: „éljen a kezed”. Sir Semszettin, ha lőtt, megint csak azt mondta: „éljen a kezed”. Akármelyikük lőtt is, mindig így kiáltott fel: „éljen a kezed!”. Amikor azonban a vőlegény lőtt, így kiáltott: „száradjon le a kezed, rohadjanak le az ujjaid, haj, disznó fia, disznó!”.
A Csaló fia Csalárd felhorkant:
– Hé, te bolond kurafi, hogy merészelsz ilyeneket mondani nekem! Gyere csak, te kurafi, feszítsd meg az én íjamat, vagy átlövöm a nyakadat!
Bejrek kivette kezéből az íját, és úgy megfeszítette, hogy az íj kettétört a markolatánál. Fogta, és e szavakkal vágta a képébe:
– Ezzel csak pacsirtára lőhetsz a pusztában!
Csaló fia Csalárd, látva, hogy az íj darabokra tört, nagyon feldühödött:
– Hé, menjetek, Bejreknek van egy íja, azt hozzátok!
Elmentek, előhozták az íjat.
Amint Bejrek meglátta az íját, társai jutottak eszébe, és sírva fakadt. Íját kezébe vtte, becézgette. Lássuk, miként becézte:
……………………………….[119]
Kezemben szőr húrozásúm, lovat érő!
Lovat adtam érted, fehér markolatú, kemény íjam!
Bikát adtam érted, fonott húrúm!
Komisz helyen hagytam harminckilenc társam
S két kereskedőm, mikor ide jöttem.
Ezután Bejrek így szólt:
– Engedelmetekkel bégek, hadd ajzom fel az íjat, és hadd lőjem ki a nyilat.
A vőlegény gyűrűjét tették ki célpontnak. Bejrek eltalálta nyilával a gyűrűt, és az darabokra tört. Az oguz bégek ezt látván összecsapták kezüket, és összenevettek. Kazán bég, aki szintén nagy élvezettel szokta nézni a nyilazást, magához hivatta Bejreket. A bolond regös elébe járult, fejet hajtva, kezét mellére téve, így üdvözölte:
Felkelő nap beragyogja külön helyre felvert sátrad,
Atlaszból van elkészítve árnyékvetőd!
Nemes lovad istállóban kitenyésztett!
Az ítélet hirdetéskor őrökkel vagy körülvéve!
Mosdásodkor bő áldásként olaj ömlik a kezedre!
Árva vitéz támasza,
Nincstelenek reménye,
Bajindir kánnak veje,
Vörös kánya gyermeke,
Türkisztánnak oszlopa,
Amid* vizének oroszlánja, Karadzsuknak tigrise,
Sötétpej lovad gazdája,
Kán Uruznak apja, kánom, Kazán!
Hangom halljad, szavam értsed:
Pirkadatkor felkeltél,
Fehér erdőbe mentél.
Fehér nyárfa ágaiból hajlítgatva levágtál,
Tartó rudat csináltál,
Sátradat ott felverted,
Nászsátornak nevezted.
Jobbodon ülő jobb bégek[120],
Balodon ülő bal bégek,
Ajtónálló szolgálók,
Szemben ülő fő bégek,
Lakomátok áldott legyen!
Ezek után Kazán így szólt hozzá:
– No, bolond regös, mit kívánsz tőlem? Jurtát akarsz-e? Szolgát, rabszolganőt kívánsz-e? Aranyat, ezüstöt kívánsz-e, megadom.
– Szultánom, hadd menjek el én is az ünnepi lakomába, ahol üres hasamat megtölthetném.
– Bolond regös, elszalasztottad a szerencsédet – mondta Kazán, majd így szólt a többiekhez:
– Bégek, ma legyen övé a bégségem, menjen, ahová csak akar, tegyen, amit csak akar.
Bejrek tehát nekilátott a lakmározásnak, és miután hasát megtömte, felforgatta az üstöket, kiöntötte az ételeket. Térült fordult, és jobbra-balra hajigálta a húsokat. Közben ezt kiabálta: „Az igaznak ismerjék el az igazát, az álnok viselje arcán a foltját!”
Kazán bégnek hírül adták a történteket:
– Szultánom, az a bolond regös az összes étket kiöntötte, most meg a lányokhoz akar bemenni.
– Ej, hagyjátok, hadd menjen be a lányokhoz is! – mondta Kazán bég.
Bejrek erre felkelt, és elindult a lányokhoz. A zurnásokat* elzavarta, a dobosokat is elzavarta, kit jól elpáholt, kinek meg fejét verte. Aztán bement a sátorba, ahol a lányok tartózkodtak, és leült.
Kazán bég asszonya, a sudár termetű Burla Hatun dühös lett:
– Hé, kurafi! Te illendőnek tartod, hogy csak úgy engedély nélkül rámtörsz?
– Asszonyom, Kazán bég azt parancsolta, senki se avatkozzon bele, hogy mit csinálok – válaszolta Bejrek
– Nos, ha Kazán bég így parancsolta, akkor ülj le ott, ahol vagy. Aztán mit akarsz itt, bolond regös? – fordult hozzá ismét.
– Asszonyom, az a kívánságom, hogy az eladó lány keljen fel, és táncoljon, amíg én a kobozt verem.
Volt ott egy Meddő Ángya nevű asszony, neki szóltak:
– Hé, Meddő Ángya, kelj fel, és táncolj, ugyan mit tudja az a bolond regös, ki vagy te![121]
Meddő Ángya felkelt:
– Hé, bolond regös, én vagyok az eladó lány – mondta, és táncolni kezdett. Bejrek a kobozt verte, és énekelt. Lássuk, kánom, mint énekelt:
Megesküdtem, meddő kancát nem lovaglok,
Fel se ülök, harcba menni se akarok.
Ökör mögül a gulyások téged lesnek,
Azt figyelik, melyik völgyben érhetnek el.
Honnan tűnsz fel, folyton csak azt kérdezgetik.
Nagy cseppekben szemükből a könnyük hullik.
Te azokhoz menj csak gyorsan,
Szándékodat ők majd értik, s teljesítik.
Veled nekem semmi dolgom.
Az eladó lány induljon,
Kart lengetve táncoljon,
Míg kobozom verem.
– Hogy a romlás jöjjön a fejére, ez a bolond úgy beszél, mint aki tényleg látott már engem – mondta Meddő Ángya, és leült a helyére. A nagy kánok asszonyai fátyluk alatt titokban összenevettek. Ezután szóltak egy asszonynak, akit Torkos[122] Fatmának neveztek:
– Kelj fel, és te táncolj!
– Aj, csak nehogy nekem is az előzőhöz hasonló illetlen szavakat mondjon ez a bolond!
A lány felvette kaftánját, és így szólt:
– Játssz, bolond regös, én vagyok az eladó lány, hadd táncoljak.
Mire a bolond regös:
Megesküszöm mostan, vemhes kancán nem lovagolok,
Fel se ülök, harcba menni se akarok.
Aj, én téged jól ismerlek!
Sátratok mögött völgyecske volt, nemde?
Kutyátok neve Barak[123] volt nemde?
A te neved negyven-szeretős Torkos Fatmácska volt, nemde?
Szégyened én feltárom ám, ezt jegyezd meg!
Teveled most semmi kedvem táncolni.
Menj, ülj csak a helyedre!
A menyasszony induljon,
Kart lengetve táncoljon,
Míg a kobozom verem.
Erre Torkos Fatma így szólt:
– Jaj, hogy a torokgyík fojtson meg, bolond regös! Jöttél, hogy kellemes társalgásunkat elrontsd, otthonunkban könnyünket ontva, erényünket rombolva, szégyenünket fejünkhöz vágd – mondta, majd helyére ült. Aztán odaszólt az eladó lánynak:
– Látod, mik történnek velünk miattad? Barátok, ellenségek mind rajtunk kacagnak. Állj fel te lány, ha táncolsz, hát táncolj, ha itt nem táncolsz, táncolj a pokolban! Hát tudtuk mi, hogy Bejrek miatt ilyen dolgok történnek majd veled? Banicsicsek maga is kíváncsi volt, vajon neki mit fog mondani.
– Kelj csak fel leány, és táncolj, amilyen szépen csak tudsz! – mondta a sudár termetű Burla Hatun is.
Banicsicsek felöltötte piros kaftánját, kezét a kaftán ujjába húzta, hogy ne lássák, és táncba indult.
– No, bolond regös, hát játssz, én vagyok az eladó leány, hadd táncoljak.
Bejrek erre így szólott:
Kán lánya, te vagy, tudom én.
Azután, hogy elmentem bolond lettél,
Sok fehér hó hullt az égből, térdig felért.
Kán lányának sátrában szolga, s rabnő elfogyott
Vödröt fogtál, vízért voltál,
Kézfejedről tíz ujjacskád lefagyott.
Színaranyat hozzatok,
Kán lányának ujjat faragok.
Ezüstöt is hozzatok,
Kán lányának körmöt faragok,
Kán leányát hiányosan férjhez adni szégyen lenne.
Amint ezt Banicsicsek meghallotta, megmérgesedett, és így szólt:
– Hé, te bolond regös, hát hibás vagyok-e, hogy szégyenleteset mondasz rólam?
Ezüstösen fehér csuklóját előtárta, kezét megmutatta. Látszott az aranygyűrű, amelyet Bejrek húzott fel rá. Bejrek, amikor a gyűrűt meglátta, felismerte. Szólott: lássuk, kánom, mit mondott:
Hej, kán lánya!
Azután, hogy Bejrek elment, caplatva a dombtetőre léptél-e,
lány?
Kínlódva, a négy égtájra néztél-e, lány?
Szénfekete dús hajadat, tépted-e*, lány?
Szép szemedből keserű könny ömlött-e, lány?
Őszi alma piros orcád karmoltad-e, lány?
Jövő-menő emberektől Bejrek hírét kérdted-e, lány?
„Én szerelmem, Bamszi Bejrek” mondottad-e sírva, te lány?
Te úgyis férjhez mész, arany gyűrűd engem illet, add nekem,
lány!
A leány így válaszolt:
Azután, hogy Bejrek elment, caplatva a dombtetőre sokszor
léptem,
Szénfekete dús hajamat, sokszor téptem,
Őszi- alma piros orcám felvéreztem,
Jövő-menő emberektől Bejrek hírét sokszor kérdtem.
Szép szememből keserű könny sokat ömlött.
„Elment, s nem jő jó vitézem, kán vitézem,
Szerelmesem, Bamszi Bejrek” – sokat sírtam.
Szerelmesem, Bamszi Bejrek, nem te vagy,
Arany gyűrűm neked nem adom.
Arany gyűrűben sok titok van ám,
Arany gyűrűt, ha akarod, titkát is mondd.
Bejrek erre így felelt:
Pirkadatkor, kán leánya, hozzád nem indultam-e?
Szürke ménem hátára fel nem szálltam-e?
Sátrad előtt egy dámszarvast nem lőttem-e?
Te engemet magadhoz el nem hívtál-e?
Küzdőtéren veled lovat nem futtattam-e?
Te lovadat az én lovam le nem hagyta-e?
Nyíllövésben a nyiladat túllőttem-e?
Birkózásban én tégedet lenyomtalak-e?
Háromszor csókolva, egyet harapva
Arany gyűrűt az ujjadra, nemde, felhúztam-e?
A szeretőd, Bamszi Bejrek, nem én vagyok-e?
Amikor ezeket mondta, a leány rögtön tudta, hogy Bejrek az. Mennyasszonyi ruhájában Bejrek lábához esett. Az asszonyok megtudván, hogy Bejrek az, a jó hírrel mindegyikük az urához szaladt. A dadák Bejrek vállára kaftánt terítettek, felöltöztették. A lány azonnal felugrott, lóra ült, és Bejrek apjához, anyjához ő vitte meg a jó hírt. Apósához, anyósához érkezve így szólott a leány:
Dimbes-dombos sötét hegyed bár leomlott, égbe tört végre
Véres-veres vizeid megdermedtek, csobognak végre,
Hatalmas fád kiszáradt bár, kizöldült végre,
Sólyom lovad megvénült, csikót adott végre,
Rőt tevéid megvénültek, csikót adtak végre,
Fehér juhod megvénül bár, bárányt adott végre,
Tizenhat éve óhajtott fiad, Bejrek, megjött végre,
Após, anyós nekem, az örömhírhozónak mit adtok?
Bejrek apja, anyja így szólt:
Szavaidért meg is halnék, menyasszonykám!
Kedvedért magam feláldoznám, menyasszonykám!
Szavad, még ha hazugság is, igaz legyen, menyasszonykám.
Ha Bejrek épségben, ahogy elment, megjött,
Felmagasló sötét hegyem neked réted legyen,
Hideg, hűvös vize neked italod legyen.
Szolgám, szolgalányom neked rabod legyen,
Sólyom lovam neked hátasod legyen,
Sorban járó tevenyájam neked málhásod legyen,
Aklokban a fehér juhom neked lakomád legyen,
Arany, ezüst neked díjad legyen,
Díszes, nagy aranyos sátram neked árnyék legyen,
Szegény fejem neked áldozat legyen, menyasszonykám!
Amikor a bégek ezt meghallották, Bejrekhez mentek és elhozták őt.
– Micsoda öröm Báj Büre bég, hogy fiad megérkezett! – kiáltotta Kazán bég.
Amióta fia, Bejrek elment, Báj Büre annyit sírt, hogy szemei megvakultak a sírástól.
– Ha valóban fiam, Bejrek jött meg, kisujját vérezze fel, vérét törölje egy kendőre. Ha ezzel a szememet megtörlöm, és felnyitja azt, akkor valóban Bejrek fiam ő – mondta Báj Büre.
Bejrek így tett. Amikor apja szemét megtörülte a kendővel, a nagy Isten hatalmával apja szeme kinyílt. Apja, anyja felkacagtak, és e szavakkal estek Bejrek lábához:
Fiam, aranyos sátram oszlopa, fiam!
Hamvas bőrű lányom, mennyasszonyom virága fiam.
Látó szemem világa, fiam!
Derekunkat tartó erős, fiam!
Nagy oguzság büszkesége, lelkem, fiam! – mondta sírva, majd hálát adott Allahnak. Lóból, tevéből, juhból, marhából áldozatot mutattak be, sok szolgát, szolgalányt szabadítottak fel.
Amikor Csaló fia Csalárd ezt meghallotta, Bejrektől való félelmében elmenekült, és a Borjúnádas felé indult. Bejrek utánaeredt, addig üldözte, amíg be nem szorította a nádasba.
– Hé, hozzatok tüzet! – mondta.
Hoztak is, és a nádast felgyújtották. A Csaló fia Csalárd látta, hogy meg fog égni, kijött hát a nádasból, Bejrek lábához borult, és kardja alá hajtotta fejét. Bejrek ezzel megszabadult szégyenétől.
– Jer, Bejrek, ezek után teljesüljön kívánságod – mondta Kazán bég.
– Kánom, Kazán, amíg bajtársaimat ki nem szabadítom, amíg a várost be nem veszem, célomat nem értem el – mondta Bejrek.
Kazán bég odakiáltott az oguzokhoz: „Aki szeret engem, lóra száll”. A nemes oguz bégek lóra kaptak, és vágtatva érkeztek Bajburd várához. A hitetlenek kémei hírt vittek erről. A tekür összegyűjtve katonáit, szembeszállt velük. A nemes oguz bégek tiszta vízben elvégezték az előírt mosdást, fehér homlokukat a földhöz értették, és két szakasz imát mondtak. Lovaikra szállva a fényes nevű Mohamedet hívták. Hüvelyből a szablyát kirántva, harci kiáltással rontottak a hitetlenre. Dübörögve verték a nagy üstdobokat, szóltak a kürtök. Kiderült, ki a hős, ki a félénk. Az úr a fegyverhordozótól, a fegyverhordozó az úrtól elválasztatott. A rettenetes harcban, a küzdőtér levágott fejekkel lett tele.
Sökli Meliket Kazán bég harci kiáltás közepette levetette a lováról, és levágta a fejét. Kara Tekür Meliket, Deli Dundár egy suhintással földre vetette, Kara Aszlán Meliket, Kara Budak vágta földhöz, fejét levágta. A völgyekben pusztulás tört a hitetlenekre. Hét hitetlen vezér szablyától pusztult el. A hitetlenek zászlótartója, akit Bejrek és Jigenek kaszabolt le, a földre bukott.
Bejrek, Jigenek, Kazán bég, Kara Budak, Deli Dundár, Kazán fia Uruz bég, és a többi bégek összegyűltek, és Kazán béggel az élen, megrohamozták a várat.
Bejrek elment, hogy megkeresse harminckilenc vitézét. Meg is találta őket épen, egészségesen, amiért Allahnak hálát adott. A hitetlenek templomát lerombolták, a papokat megölték. A templom helyén mecsetet építettek, ahol ezánt* olvastattak, a nagy Isten nevére hutbét* olvastattak, és elvégezték az imát.
A kánok kánjának, Bajindirnak, madár piros vérét, művészi mesteri szöveteket, tündérszép leányokat, aranyhímzésű ruhákat vittek az ötödrész fejében[124].
Báj Büre fia Bejrek, Melik lányát, akinek szavát adta, feleségül vette, visszatért fehér nemez sátrába, és megkezdődött a lakodalom.
A negyven vitéz egy részének Kazán kán, másik részének pedig Bajindir kán adott lányokat. Bejrek is hozzáadta hét leánytestvérét hét vitézéhez. Negyven helyen sátrat ütöttek. Harminckilenc leány jó szerencséjére egy-egy nyilat lőttek ki. Harminckilenc vitéz követte a nyilat. Negyven nap, negyven éjjel tartott a mennyegző, a lakodalom. Bejreknek és vitézeinek vágya beteljesült.
Dedem Korkut jött, kobzát verte, a törzset megénekelte, a nemzetséget elénekelte. Elmondta, mi történt a győztes hősökkel és az igazakkal. „Ez az oguz rege Bejreké legyen!” – mondta.
Hát a dicsért, jó daliák?
Kik azt mondják, enyém a világ!
Mind ott nyugszik a föld alatt,
Múló világ kire maradt?
Változó, forgandó világ,
Halálos végű világ!
Áldást osztok kánom! Hazádnak fekete hegyei le ne omoljanak! Árnyat adó terebélyes fádat ki ne vágják! Ősz szakállú apád helye a Paradicsomban legyen! Ősz fonatú anyád helye a mennyben legyen! Fiú a testvértől el ne szakadjon! Életed során az igaz hittől meg ne válj! Akik áment mondanak, lássák meg Isten orcáját! Gyarapítson Isten, és bűneidet, Mohamed Musztafa arcának könnye kedvéért, bocsássa meg.
4. Kazán bég fia Uruz bég fogságba esésének története
Egy napon Ulas fia Szalur Kazán, a férfiak oroszlánja, a vörös kánya fiókája, a nincstelen gyengék reménysége, az árva vitézek támasza, a nemes oguzok pasája, Kán Apkáz híve, Kara Göne testvére, Kara Budak anyai nagybátyja, Uruz kán apja felemelkedett helyéről. Sátrait felverette a fekete földre. Tarka árnyékvetője az ég felé magasodott. Ezer helyre selyem szőnyeget terítettek.
Kilencven tümen* fiatal oguz gyűlt össze Kazánnal beszélgetni. Széles szájú boros kupákat osztottak ki a társaságnak. Kilenc helyen állítottak fel borostömlőt, talpas aranykupákat raktak sorba. Kilenc széparcú, feketeszemű, fonott hajú, arasznyi hosszú nyakú gyaur leány szolgálta fel a vörösbort az oguz bégeknek arany kelyhekben. Kezük csuklóig hennával* volt befestve, még az ujjaikat is minták díszítették.
Ulas fia Szalur Kazán mindegyikük kínálásából elfogadta az italt. Egyre-másra ajándékozta el a sátrakat, a tevéket, sőt a fekete szemű néger rabszolgákat és rabszolganőket is.
Fia, Uruz, vele szemben állt, íjára támaszkodva. Jobbján Kazán testvére, Kara Göne, balján pedig anyai nagybátyja, Aruz ült.
Amikor Kazán jobbra tekintett, felnevetett, ha balra pillantott, nagyon örvendett, de amikor előre nézett és fiacskáját, Uruzt látta, kezét összecsapta, és sírva fakadt.
Fiának, Uruznak ez nem tetszett. Előlépett hát, térdet hajtott, és fennhangon így szólt apjához: Lássuk, kánom, mit mondott:
Hangom halljad, szavam értsed, apám Kazán!
Jobb felé néztél, felnevettél,
Bal felé néztél, megörvendtél.
Középre néztél, engem láttál, könnyeztél.
Mi az oka, mondd meg nekem,
Szegény fejem feláldozom*, apám, neked!
Hogyha nem mondod meg
Felkelek, és messzi földre indulok,
Sötét szemű vitézimet csapatomhoz csatolom,
Kán Apkáznak[125] földjére én elmegyek,
Arany kereszt hitének ott hódolok,
Hosszú ruhás papnak kezet csókolok,
Sötét szemű gyaur lányát elveszem,
Színed elé lábam többé nem teszem!
Sírásodnak mi az oka, mondd meg nekem.
Szegény fejem feláldozom*, apám, neked!
Kazán bég erre elvörösödött, fia szemébe nézett, és fennhangon megszólalt. Lássuk, kánom, mit mondott:
Ne szaladj el, csikóm, fiú!
Mikor jobbra pillantottam, testvéremet, Karagünét láttam.
Fejet vágott, vért hullajtott,
Zsákmányt szerzett, nevet érdemelt.
Mikor balra pillantottam, nagybátyámat, Aruzt láttam.
Fejet vágott, vért hullajtott,
Zsákmányt szerzett, nevet érdemelt.
Ha középre pillantottam téged láttalak.
Sírásomnak ez az oka:
Atyám meghalt, én maradtam,
Helyét, házát megtartottam.
Tizenhat éves lettél,
Eljön a nap, én halok meg, te itt maradsz.
Kezedtől még fej nem hullott,
Íj nem feszült, nyíl nem repült,
Erős oguz hazába zsákmány nem került!
Maholnap én is meghalok, te leszel az utódom, de trónomat és koronámat nem örökölheted. A végemre gondoltam, azért sírtam, fiam – mondta.
Uruz erre így válaszolt, lássuk, kánom, mit mondott:
Ej, bég apám,
Tevényi nagyra nőttél, de csikónyi agyad sincs,
Halomnyi nagyra nőttél, de semmi eszed sincs!
Fortélyait a fiú nemde apjától tanulja? Vagy tán az apák tanulják fiaiktól? Mikor vittél engem gyaurok elleni csatába? Előttem szablyát rántva, vágtál-e fejet? Én tőled mit láttam, mit tanultam?
Kazán bég erre összecsapta a kezét, és felkacagott.
– No, bégek, Uruz szépen és édesen beszélt, biztosan mézet evett. Bégek, ti csak egyetek, igyatok, beszélgessetek, szét ne oszoljatok. Én ezt a fiút most elviszem vadászatra. Hétnapi útravalóval indulok, hogy megmutassam neki azokat a helyeket, ahol én nyilat röpítettem, lándzsát hajítottam, és azokat a helyeket is, ahol szablyámmal vagdalkozva fejet vágtam. Elviszem a gyaurok határvidékére, Dzsiziglárba, Aglagánba és Gökcsedágba, az tán elég lesz a fiúnak, bégek.
Sötét-pej lovát elővezettette, felpattant a hátára. Háromszáz csillogó öltözékű vitézének is szólt, maga mellé vette őket. Negyven* barna szemű vitézét Uruz is maga mellé vette. Kazán a fiával együtt elment a sötétlő hegyekbe vadászni. Vadat űztek, madarat lőttek, hegyi szarvast öltek. A tisztáson, a puha gyepre sátort vertek. Néhány napig a bégekkel együtt ettek, ittak.
Csakhogy a fedetlen Tatján[126] várából, Ak Szaka várából eljött a gyaurok kémje. Mindezeket látva elment a tekürhöz*, és így szólt hozzá:
– Hej, mit üldögélsz itt? A hősök feje, Kazán, aki miatt a kutyád még vadászni, a macskád még megnyávogni sem erészel, fiacskájával együtt itt fekszik részegen!
Tizenhatezer fekete öltözetű gyaur rögtön lóra pattant, és Kazán ellen indult. Előőrsük már el is érte Kazánt.
Kazán emberei azt vették észre, hogy hat porfelhő száll fel. Némelyek szerint szarvasok verték fel a port, mások viszont ellenségre gyanakodtak.
– Ha szarvasok vernék fel a port, akkor egy vagy legfeljebb két porfelhő lenne. Higgyétek el, az ellenség közeledik – mondta Kazán.
A porfelhő kettévált, ragyogott mint a nap, áradt mint a tenger, sötétlett mint az erdő, és tizenhatezer selyem kengyel-szalagú, nemez fövegű, haragos szívű, hadaró beszédű gyaur bukkant elő a porból.
Kazán sötét-pej lovát elővezettette, felpattant a hátára. Fia, Uruz is meghúzta lova kantárját, megtáncoltatta csodás* lovát, az apjához ment, és így szólt:
Mondd meg nékem, agám, Kazán,
Sötét tenger módjára mi jő felénk?
Tűz gyanánt ragyogva, csillag gyanánt csillogva mi jő felénk?
Ajkad s nyelved öt szavával adj hírt nekem,
Szegény fejem, feláldozom apám, neked.
Kazán így válaszolt:
Jer közelébb, oroszlánom, fiam!
Sötét tenger gyanánt áradva, mi jő,
Gyaurok serege az.
Nap gyanánt ragyogva, mi jő,
Gyaurok szikrázó sisakja az.
Csillagként csillogva, mi jő,
Gyaurok dzsidája az.
Zagyva hitű ellenség az, fiam.
– Mi az, hogy ellenség, apám? – kérdezte a fiú.
– Az ellenség azt jelenti, hogy ha mi gyűrjük le őket, mi öljük meg őket, de ha ők gyűrnek le minket, ők ölnek meg bennünket – válaszolta Kazán.
– Apám, ha eközben vitéz bégeket ölnek meg, a vérüket számon kérik-e? Beperelnek-e miattuk? – kérdezte Uruz.
– Fiú, ha ezer gyaurt megölsz is, akkor sem követel tőled senki vérbírságot. Ám most a zagyva hitű gyaurok csatára alkalmas helyen jönnek ellenem, te csak útba vagy nekem, fiam – mondta Kazán.
Uruz erre megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Gyere vissza, agám, Kazán!
Elindulva helyemről,
Csodás lovam megóvtam a mai napért,
Itt a napja!
Nyílt mezőben hadd futtassam teéretted!
Tarka kígyós, hegyes dzsidám megóvtam a mai napért,
Itt a napja!
Vastag páncél széles vértben hadd harcoljak teéretted!
Sötét acél jó szablyámat megóvtam a mai napért,
Itt a napja,
Zagyva hitű gyaur fejét hadd vágjam le teéretted!
Jól fonott vas öltözékem megóvtam a mai napért,
Itt a napja!
Páncélomat hadd próbáljam teéretted!
Fejemen jó sisakomat megóvtam a mai napért,
Itt a napja!
Buzogányok csapásától hadd gyúrassam teéretted!
Negyven derék vitézemet megóvtam a mai napért,
Itt a napja!
Gyaur fejét hadd vágjam le teéretted!
Oroszlános jó híremet megóvtam a mai napért,
Itt a napja!
Gyaurokkal hadd harcoljak, hadd küzdjek meg teéretted!
Ajkad s nyelved szavaival adj hírt nékem,
Szegény fejem feláldozom, apám, néked!
Kazán megszólalt, lássuk, kánom, mit mondott:
Fiam, fiam, jaj fiam!
Hangom halljad, szavam értsed!
A gyaurnak, hármat, ha lő, egyet se vét, olyan íjásza van ám,
Szép fejedet lenyisszantó hóhéra van ám,
Ember húsból sültet sütő szakácsa van ám!
Ne te ronts rá a gyaurra!
Emelkedve helyemről én felkelek,
Pej lovamnak hátára én felülök.
Itt a gyaur, rajtam a sor, megyek is,
Jó szablyámmal hadd küzdjek meg vele is,
Zagyva hitű gyaur fejét, lemetszem.
Forgolódva hadd harcoljak, forgolódva hadd birkózzak.
Miként vívok, fejet vágok, engem látván megtanuljad!
Szegény fejednek szüksége lehet rá.
Uruz ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit mondott:
Hej, jó apám, azt hallottam,
Arafátnak hegyén egykor, kos áldozat
Fiút mentett az apának[127].
A fiú is kössön kardot, az apának védelmében.
Fejem én is feláldozom teéretted!
Kazán ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit mondott:
Fiam, fiam, jaj fiam!
Harcban nem voltál, fejet nem vágtál,
Embert nem öltél, vért nem ontottál!
A szépkeblű magas hegyek csúcsára hágjál,
Barna szemű, negyven társad körében várjál,
Miként vitézkedem, miként verekedek,
Miként vagdalkozom, szablyám mint forgatom,
Nézzed, tanuld el, és legyél a tartalékunk[128] fiú!
Uruz szót fogadott az apjának. Megfordult, és visszament. Bajtársaival együtt elvonult a fenséges hegytetőre.
Abban az időben a fiúk nem szálltak szembe az atyákkal, a fiú az apja szavát nem másíthatta meg. Ha megmásította volna, azt a fiút nem fogadták volna be. Uruz lekapta széles válláról a lándzsát, a földbe szúrta és várt.
Kazán bég látta, hogy a gyaurok már közel vannak. Leszállt a lováról, tiszta vízzel elvégezte az előírt mosdást, fehér homlokával a földet érintve elmondott két szakasz imát, és emlékezetében felidézte a szépnevű Mohamedet. Ezek után komor pillantást vetett a sötét hitű gyaurokra, és csatakiáltást hallatott. Megsarkantyúzta lovát, kirántotta szablyáját, így indult az ellenség felé. Dübörögve verték a kétfenekű dobokat, megfújták az aranyozott bronz kürtöket. Aznap a vitéz férfiak forgolódtak, csatáztak. Aznap a fényes acél szablyák csattogtak. Aznap kilőtték a holló-tollas bükkfa nyílvesszőket. A sárkányos hegyes kopják süvöltöttek. Aznap a gyávák, az árulók a távoli helyeket fürkészték. Aznap, amint nézte-nézte a küzdelmet, Kazán fia Uruzt is elfogta a harci kedv, és így szólt:
Gyertek ide negyven hívem,
Nektek zálog legyen az én fejem!
– Látjátok-e, hogy Kazán agám fejet vágott, vért ontott?! Az nem megy, hogy a fia meg a szolgák kenyerét eszi! Úgy látszik, apám megkönyörült a gyaurokon. Vitézek, kik engem szerettek, mit álldogáltok? Rontsunk rá lovainkkal a gyaurok egyik szárnyára!
Uruz megtáncoltatta fekete-kos lovát, majd a gyaurok jobb szárnyára rontott, a gyaurok jobb és bal szárnyát jócskán szétzilálta. Jobbra esőt balra, balra esőt jobbra terelte. Azt hihette volna az ember, hogy keskeny útra jégeső hullt, vagy a fekete ludak közé sólyom csapott le, úgy szétzilálta a gyaurok harcrendjét.
A zagyva hitű gyaurok fejvesztve menekültek, ám az egyik menekülő nyilazni kezdett. A nyíl a fiú csodás lovát találta el. A ló összerogyott, a gyaurok pedig lerohanták Uruzt.
Uruz negyven vitéze leszállt a lováról, szorosra csomózták a tarka pajzsok kötését, kirántották a szablyát a hüvelyből, és hevesen küzdöttek Kazán fia Uruzért. A tömeg félelmes, a mélység lehúz, a gyalogosnak nincs reménye. A gyaurok Uruzt jobbról-balról közrefogták, negyven vitéze hősi halált halt.
Rárohantak a fiúra, és elfogták. Fehér kezét hátrakötözték, fehér nyakára szőrkötelet vetettek, arcát eltakarva hajtották, és addig ütötték-verték fehér húsát, amíg csak ki nem serkent a vére. Úgy megríkatták, hogy közben azt kiáltozta: apám! Azt is üvöltötte: anyám! Kezét összekötözve, karját lekötözve arcának estek, majd elvonszolták. Uruz fogságba esett.
Kazán nem értesült a történtekről. Úgy vélte, hogy az ellenséget ők győzték le, így aztán megfordította lova kantárját, és visszatért oda, ahonnan elindult. Fiát azonban nem találta ott, ahol hagyta.
– Ej, bégek, vajon hova mehetett a fiú? – kérdezte.
– Nyúlszívű ez a fiú! Elmenekült. Biztosan az anyjához szaladt – válaszolták a bégek.
Kazán elkomorodott:
– Bégek, szerencsétlen fiút adott nekünk az Isten! Induljunk el, hogy kivegyem őt az anyja öléből, szablyámmal hat darabra szabdaljam fel, és otthagyjam, ahol az út hatfelé ágazik[129]. Nehogy még egyszer valakinek eszébe jusson, hogy bajtársait cserbenhagyja, és elszökjön – mondta. Kazán ezután sötétpej lovát megsarkantyúzta, dühösen útnak indult, és hazatért.
Kán leánya, a sudár termetű Burla Hatun* meghallotta, hogy Kazán hazafelé tart. Lónak ménjét, tevének csődörét, juhnak kosát vágatta le. “Kisfiamnak ez volt az első vadászata, ezért a nemes oguz bégeket megvendégelem” – mondta.
Amikor a kán leánya látta, hogy Kazán közeledik, feldíszítette magát, coboly köpenyét a vállára terítette, és Kazán elé ment. Szemét ráemelve kérdően nézett Kazán arcába, majd jobbra-balra jártatta tekintetét, de kisfiát, Uruzt nem látta. Keble összeszorult, szíve vadul zakatolt, fekete, mandula szeme véres könnyel telt meg. Ekkor Burla Hatun megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Kánom, Kazán
Visszajöttél, Szalur ura, Szalur éke!
Fejem sorsa, házam trónja,
Kán atyámnak veje,
Asszony-anyám kedveltje,
Apám, anyám szándéka[130].
Kit, amikor megláttam,
Szívem neki kitártam,
Bég vitézem, Kazán!
Kerekedve helyedről, elindultál,
Fiaddal a fekete sörényű kazilik* ló hátára ültél,
A szépkeblű magas hegyek lábához vadra mentél,
Hosszúnyakú csodaszarvasokat elejtettél,
Kövér húsát felmálháztad, hazatértél.
Vele mentél, egyedül jössz, fiam hol van?
Sötétlő éjben megtalált fiam hol van?
Egyetlenem nem látom, keblem sajog.
Tarajos, meredek sziklaszirtről, Kazán, fiam lelökted-e?
Szerencsétlent oroszlánnal falattad-e?
Sötét hitű gyaurokhoz elűzted-e?
Fehér kezét háta mögé kötözted-e?
Gyauroknak szégyenszemre kitetted-e?
Száját, nyelvét kiszárítva, köröskörül nézetted-e?
Két szeméből fájó könnyet hullattál-e?
„Anyám, apám!” kiáltásra késztetted-e?
Majd ismét szólt:
Fiam, fiam, jaj fiam,
Társam, fiam!
Felmagasló sötét hegyem magasa, fiam!
Elboruló szemeimnek fénye, fiam!
Ártó szelek bár nem fújnak, Kazán, mégis zúg a fülem,
Vízi gamandort* nem ettem, Kazán, mégis ég a keblem.
Sárga kígyó nem mart meg, fehér bőröm mégis dagad,
Fonnyadozó emlőmben a tejem apad,
Egyetlen fiam nem látom, keblem sajog.
Egyetlen fiam hol lehet, Kazán, mondd meg nékem!
Ha nem mondod, kínban égve átkozlak, Kazán, téged!
Az anya tovább beszélt:
Lándzsát, dzsidát táncoltatók, elmentek és visszajöttek,
Arany dzsidás gyermekemmel, én Istenem, vele mi lett?
Fekete-kos lóra szállók, elmentek és visszajöttek,
Csodás lovú fiacskámmal, ó, én Uram, vele mi lett?
Nyögér* megjött, csatlós megjött,
Egy fiammal, én Istenem, vele mi lett?
Egyetlen fiam hol lehet, Kazán, mondd meg nékem!
Ha nem mondod, kínban égve átkozlak Kazán téged!
Még tovább beszélt:
Csonttá száradt patakokba vizet küldtem,
Sötét ruhás derviseknek adakoztam,
Széjjelnézve, kiket láttam, szomszédokra jól vigyáztam,
Reménykedőt, bizakodót megetettem.
Az éhezőt jóllakattam, a meztelent betakartam,
Vágyakozva, egy fiút mily nehezen kaptam.
Egyetlen fiam hol lehet, Kazán, mondd meg nékem!
Ha nem mondod, kínban égve átkozlak Kazán, téged!
Még egy beszédet mondott:
Felmagasló sötét hegyről,
Ha egy fiút lelökettél, mondd meg nékem!
Hadd ássam ki őt ásóval.
Vérként folyó sebes vízzel,
Ha egy fiút elnyelettél, mondd meg nékem!
Vérereit eltömítem.
Gonosz hitű gyaurokkal,
Ha egy fiút megfogattál, mondd meg nékem!
Kán atyámnak elébe én hadd menjek,
Súlyos kincsen katonát hadd szerezzek,
Sebesülten kazilik lovamról sem leszállva,
Ingujjammal vörös vérem nem törölve,
Holtfáradtan föld színére le nem esve,
Egyetlen fiamról, amíg hírt nem kapok,
Gyaurok útjáról vissza nem fordulok!
Majd így folytatta:
Vagy tán, Kazán, lábaimról a csizmámat levessem-e?
Körmeimmel hó arcomba vájkáljak-e?
Őszi alma piros orcám feltépjem-e?
Keszkenőmbe piros vérem töröljem-e?
Nehéz gyászom a népednek feltárjam-e?
„Fiam, fiam” kiabálva ordítsak-e?
Istállózott vörös teve innen elment,
Ivadéka ordítozva vele elment.
Ivadékom elvesztettem, én is üvöltsek-e?
Fekete kos kazilik ló innen elment,
Csikócskája felnyerített, s vele elment,
Csikócskámat elvesztettem, én is nyerítsek-e?
Juhakolból fehér birka innen elment,
Báránykája bégetve vele elment,
Báránykámat elvesztettem, én is bégessek-e?
„Fiam, fiam” kiabálva ordítsak-e?
Még tovább mondta:
Kerekedvén hazámból megyek, megmondtam.
Fekete sörényű kazilik lovamra ülök, megmondtam.
Erős oguz népe közé megyek, megmondtam.
Barna szemű menyasszonyt veszek, megmondtam.
Sötét földre fehér sátrat verek, megmondtam.
Vele menve, fiamat nagy nászsátorba vezetem, megmondtam.
Céljait és óhaját elérni segítem, megmondtam.
Célhoz engem nem juttattál,
Szegény fejem átka sújtson ezért, Kazán!
Egy fiamat nem látom, keblem sajog.
Mit tettél, mondd meg nékem!
Ha nem mondod, kínban égve átkozlak, Kazán, téged!
Miközben a fiú anyja így beszélt, Kazán teljesen megzavarodott, súlyos keble reszketett, szíve ugrált, sötét szeme véres könnyel telt meg.
– Gyönyörűségem, ha a fiú velünk lenne, tőled érdeklődtem volna felőle? Ne félj, ne aggódj, fiad vadászaton van. A vadászaton maradt fiúért nem kell aggódnod. Adj nekem, Kazánnak, hét nap haladékot. Ha ezen a földön van, előteremtem a fiút, ha az égben van, onnan is lehozom. Ha megtalálom, megtalálom, ha nem találom meg, az Isten adta, az Isten elvette, mi mást tehetnék, visszajövök, és együtt ülök veled fekete gyászt – mondta.
– Kazán, onnan tudjam meg, hogy fiad még a vadászaton van, hogy fáradt lovadon, kicsorbult dzsidáddal is utána eredsz.
Kazán visszafordult, és elvágtatott azon az úton, amelyiken jött. Ám titokban parancsot küldött, hogy az anya meg ne hallja:
– Kilencven tümén* fiatal oguz utánam vágtasson. A fiú fogoly lett, a bégeknek ez hírül adasson.
Megérkezett arra a helyre, ahol az ellenséget legyőzték. A tetemek között járkálva látta, hogy fiának negyven barna szemű vitéze mind hősi halált halt, csodás lova pedig lenyilazva hever a földön. Fiacskájának holttestét nem lelte a tetemek között, de aranyozott korbácsát megtalálta. Ebből tudta meg, hogy fia a gyaurok foglya lett. Így sírt, így zokogott:
Sötét hegyem magasa, fiam!
Véres vizem áradása fiam,
Öregségem idején egyetlen reményem, fiam!
Aztán elindult a hitetlenek nyomába.
A gyaurok a véres Karaderbentben[131] szálltak meg. A fiúra fekete köpönyeget adtak, és otthagyták keresztben a kapu küszöbén. Aki csak bement rálépett, és aki kijött, az is rálépett. Így szóltak egymáshoz: „Most, hogy régi ellenségünknek, a tatárnak a fiát kézre kerítettük, bosszúból öljük meg!” Ezért fektették keresztbe a küszöbre.
Ezenközben Kazán kán sötét-pej lovát táncoltatva megérkezett. A gyaurok látták, hogy jön Kazán és megijedtek. Ki lóra pattant, ki szablyát kötött, ki pedig páncélt öltött. Uruz felemelte a fejét, és megkérdezte:
– Hej, gyaurok, mi történik itt?
– Apád megjött, most akarjuk elfogni! – válaszolták a gyaurok.
A fiú így sóhajtott fel:
Irgalom, gyaur népség!
Egy az Isten, nincsen abban kétség!
A gyaurok megkegyelmeztek a fiúnak, kezét feloldozták, szemét kitakarták. A fiú az apja elé ment, és megszólalt. Lássuk, kánom, mit énekelt:
Gyere ide lelkem, apám!
Honnan tudtad, hogy rabságba kerültem?
Fehér kezem hátam mögé kötözték,
Nyakam köré szőrkötelet tekertek?
Sötét-szemű társaimat megölték?
Jöttöd előtt, apa, így tanácskoztak:
Sötét-lovú Kazánt fogjátok el,
Fehér kezét kötözzétek hátra,
Nemes fejét vágjátok le nyomban,
Piros vérét ontsátok ki ottan,
Őt és fiát, mind a kettőt öljétek meg együtt,
Tűzhelyét[132] meg oltsátok ki! – így beszéltek.
Kánom, apa! Attól félek,
Vágta közben sötét lovad felbuktatod,
Csata közben tenmagadat elfogatod,
Nemes fejed észrevétlen levágatod,
Ősz fonatú anyám fiát várja,
“Fejem sorsa, Kazán” – így szól, – megríkatod.
Menj el innen apa, fordulj vissza,
Aranyos sátradba térj vágtatva,
Öregedő jó anyámnak légy reménye!
Sötét szemű lánytestvérem meg ne ríkasd!
Öregedő jó anyámat ne szomorítsd!
Fiáért ha apa hal meg, szégyen lenne.
A Teremtő szerelmére, apa,
Fordulj vissza, menjél haza!
Idős anyám, ha eléd megy,
S engem tőled kérdez,
Apám, igaz hírt adj rólam:
Láttam, fiad rabságban van, ezt mondd.
Fehér keze hátra kötve, ezt mondd.
Szőrkötél van reávetve, ezt mondd.
Piszkos disznó óljában hál, ezt mondd.
Szőrköpönyeg fedi vállát, ezt mondd.
Nehéz béklyó töri lábát, ezt mondd.
Odaégett árpakenyér, csípős hagyma az étele.
Édesanyám én miattam ne bánkódjon,
Egy hónapig várjon.
Ha nem jövök egy hónapig, két hónapot várjon,
Ha nem jövök két hónapig, hármat várjon.
Ha eztán sem érek haza, halálomat úgy tudja meg!
Mén lovamat levágatva étkül adja![133]
Idegen leány[134] jegyesemnek tudtul adja:
Nekem készült nászsátorba menjen mással!
Anyám, aki kéket viselt, feketébe burkolózzon!
Oguz földön minden ember így gyászoljon!
Az én fejem teéretted feláldozom,
Menj vissza apám!
A fiú még tovább beszélt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Felmagasló sötét hegyek, ha virulnak, nép ott tanyáz.
Véres vizek, ha tavasz jő, megáradnak,
Fekete lovak, ha virulnak, csikót szülnek,
Istállóban vörös tevék, ha virulnak, fiat szülnek.
Fehér juhok az akolban, ha virulnak, bárányt ellnek,
Vitéz bégek, ha virulnak, fiuk lehet.
Te is virulj, anyám is viruljon,
Isten nektek nálam különb fiút adjon.
Fehér tejét anyám értem ajánlja fel.
Ne harcolj hát hiába, fordulj vissza apám!
Kazán kán ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Fiam, fiam, jaj fiam!
Felmagasló sötét hegyem magasa, fiam!
Erős derekam hatalma, lelkem, fiam!
Elsötétlő szemeim világa fiam!
Pirkadatkor helyemből felkeltem, teéretted,
Rőtpej lovam fárasztottam, teéretted
Fehér ruhám bepiszkoltam, teéretted
Szegény fejem feláldozom, lelkem, fiam, teéretted!
Amióta te elmentél, sírásom az égig hatolt.
A dobokat dübörögve nem verték meg,
Súlyos, fennkölt dívánom* sem hívtam össze.
Nemes ifjak, kik ismertek, fehért vetve, gyászt öltöttek;
Hamvas bőrű lányom, menyem, fehért vetve gyászt öltöttek.
Vénülő anyád könnyet ontott,
Ősz szakállú apád összeomlott;
Hogyha innen én elmegyek, s hazatérek,
Fehér arcú anyád elém jőve fiát kérdi.
Fehér keze hátrakötve, azt mondjam-e?
Fehér nyakán szőrkötél van, azt mondjam-e?
Gyaur mellett gyalog kullog, azt mondjam-e?
Hová lett a becsületem, elmondjam-e?
Szőr köpönyeg fedi vállát, azt mondjam-e?
Nehéz béklyó töri lábát, azt mondjam-e?
Árpakenyér, csípős hagyma az étele, azt mondjam-e?
Kazán tovább így beszélt:
Felmagasló sötét hegyek, ha öregek,
Füve nem nő, nép nem járja.
Gyorsfolyású tiszta vizek, ha öregek, nem áradnak.
Anyatevék, ha öregek, nem fialnak.
Fekete ló, ha már öreg, nincs csikója.
Hős dalia, ha már öreg, nincsen fia.
Apád öreg, anyád öreg,
Isten nekünk nálad különb fiút nem ád.
Hogyha ád is, te helyedbe nem léphetne!
Magasságos égre sötét felhő borult,
Gyaurok hadaira hadd dörögjek,
Szikrázó villámként sisteregjek.
Gyaurokat száraz nádként, tűz lángjával hadd égessem.
Kilencüket egy helyébe hadd számítsam,
Harc nélkül és csata nélkül népeiket hadd pusztítsam.
Teremtő Allahtól kegyelem!
Kazán leszállt sötétpej lováról. Tiszta folyóvízben elvégezte az előírt mosdást, fehér homlokát a fölhöz érintette, és elmondott két szakasz imát. A nagy Istentől sírva kért kegyelmet. Arcát a földhöz érintette. A vallás fejére, Mohamedre áldást mondott. Bőgött mint a teve, üvöltött mint az oroszlán. Egyes-egyedül rontott lovával a gyaurokra, szablyával vagdalkozott; vitézül forgolódva harcolt. Hadd kapjam el a gyaurt – mondta – de nem tudta elkapni. Egy óra alatt háromszor is rárohant lovával a gyaurokra. Hirtelen szerencsétlenség érte: szablya érintette szemhéját, fekete vére kiserkent és a szemébe folyt. Olyan helyre húzódott, ahol rejtve maradhatott, és a földre zuhant. Lássuk, mit tesz most a Teremtő?
