Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
2. Szalur Kazán szállása kifosztásának története
Egy napon, Ulas fia Szalur Kazán, a vörös kánya fiókája, a nincstelenek, nyomorultak reménysége, Amid vizének oroszlánja, Karadzsuk tigrise, a sötétpej ló gazdája, Uruz kán agája, Bajindir Kán veje, a nemes oguzok öröme, akit mindig is vitézként ismertek felkerekedett, kilencven-fős nagy sátrait felverette a puszta földre. Kilencven helyre tarka selyemszőnyeget terítettek. Nyolcvan helyre bográcsot állítottak. Arany-talpas kelyheket raktak sorba. Kilenc széparcú, fekete-szemű, hátul befont-hajú, kedves gyaur hajadon[82] szolgálta fel az italokat az iddogáló oguz bégeknek. Mellük vörös gombos, kezük csuklóig hennás*, ujjaik kipingálva. Addig-addig iszogattak, míg Ulas fia Szalur Kazán fejébe szállt a bor. Zömök térdére rogyott, és így szólt:
– Hangom halljátok bégek, szavam értsétek! A heverészgetéstől már megfájdult az oldalunk, az álldogálástól elzsibbadt a derekunk. Menjünk, bégek, vadásszunk, madarásszunk, ejtsünk el gímszarvast, majd térjünk vissza sátrainkba, együnk-igyunk, és töltsük el kellemesen az időt!
– Igen, kánom, Kazán, így igaz – helyeselt Aprító Szeldzsuk fia Deli Dündár.
– Igen, agám, Kazán, így igaz – toldotta meg Kara Göne fia Kara Budak is.
Amikor ők így szóltak, a Lószájú Aruz Kodzsa két térdre ereszkedve figyelmeztette őket:
– Agám, Kazán, a büdös hitű Grúzia közelében tanyázol, bízzál meg valakit szálláshelyed őrzésével!
– Háromszáz ifjú vitézzel fiam, Uruz álljon őrt az én szállásomnál! – mondta Kazán, majd elővezettette sötétpej lovát, és felpattant rá. Dundar fakó ménjére szállt, Kazán bég testvére, Kara Göne csodás paripáját fogatta be, és felült rá, Ser Semszettin pedig, aki Bajindir Kán ellenségeit leverte, fehér táltosát vezettette elő, és arra szállt fel. Bejrek, aki úgy elillant Parasar Bajburt várából mint a villám, szürke ménjére pattant. Jigenek, aki a sötétpej lovú Kazánt tréfásan csak papnak szokta nevezni, sötétpej lovára szállt. A nemes oguz bégeknek se szeri se száma, mind lóra kapott. A tarka csapat[83] vadászatra indult az Ala-hegyre.
A hitetlenek kéme ezt kiszimatolta, majd visszatérve hírt adott az izgága gyaurnak, Sökli Meliknek. Hétezer embere szállt nyeregbe. Ezek a zagyva vallású emberek mind ellenségei voltak az igaz hitnek. Hasított kaftánt viseltek, és fekete hajuk középen volt kettéválasztva. Tarka lovaikon vágtatva éjfélkor érkeztek meg Kazán bég táborába. A gyaurok feldúlták aranyos tetejű sátraikat. Hófehér bőrű lányát, menyét, sikoltozásra késztették. Az istállóban talált tüzes lovait megülték, nagy vörös tevéit egymás után kötözve elhajtották. Súlyos kincstárát, tömérdek ezüstpénzét felprédálták. Negyven* karcsú derekú leánnyal együtt, a sudár termetű Burla Hatun* is fogságba esett. Kazán idős anyját egy fekete tevéhez kötözve elhurcolták. Kazán kán fiát, Uruzt, háromszáz vitézével együtt, kezüket, nyakukat összekötözve hajtották el. Ejlik Kodzsa fia Szári Kulmás, Kazán bég szállásának védelmében hősi halált halt. Kazán semmit sem tudott a történtekről.
Az egyik hitetlen így dicsekedett:
– Bégek! Felültünk Kazán istállójából elhurcolt tüzes lovaira, ezüstpénzét elraboltuk, fiát, Uruzt, negyven* vitézével együtt foglyul ejtettük, tevéit egymáshoz kötöztük, vagyonát, fiát, lányát, befont hajú öregedő anyját, sőt negyven karcsú derekú leánnyal együtt Kazán hitvesét is elvittük. Mi hoztuk ezt a csapást Kazánra!
– Maradt még valami, amivel csapást mérhetnénk Kazánra! – mondta egy másik hitetlen.
– Hej nemesúr, milyen lehetőségünk van még? – kérdezte Sökli Melik.
– Kazánnak a Dervend* hágónál van tízezer juha. Ha ezeket a juhokat is elhajtjuk, ezzel igen nagy keserűséget okozunk Kazánnak – válaszolta amaz.
– Hatszáz ember induljon, és hozza ide a juhokat! – parancsolta Sökli Melik.
Hatszáz hitetlen lóra szállt, és váratlanul rátört a juhokra.
Karadzsuk pásztor sötét, nyomasztó álmot látott az éjszaka. Felriadt álmából, és felkelt. Két testvérét, Aprító Güdzsüt és Demir Güdzsüt maga mellé vette, a karám kapuját jól megerősítette, három helyen köveket halmozott fel. Vörös szíjú parittyáját kezébe fogta. Ekkor tört rá Karadzsuk pásztorra a hatszáz hitetlen.
A hitetlenek így beszéltek:
Sötétlő este szálltával aggódó pásztor!
Hóvihar és zápor zúgásában tűzrakó pásztor!
Tejben és jó sajtban bővelkedő pásztor!
Kazán bég arany füstnyílású[84] nagy lakósátrait szétdúltuk. Istállózott, tüzes lovaira felültünk. Vörös tevékből álló karavánját kötélre vettük. Idős édesanyját elhurcoltuk, súlyos kincstárát, sok ezüstpénzét felprédáltuk. Hófehér, leányát, menyét foglyul ejtettük. Negyven vitézével együtt Kazán szíve-gyümölcsét, fiát, Uruzt is elfogtuk. Negyven karcsú derekú lánnyal együtt, Kazán asszonyát elhurcoltuk. Hej pásztor, akár messze vagy, akár közel, idejöjj! Hajts fejet, kezedet tedd a szívedre, és úgy üdvözölj bennünket, hitetleneket! Nem ölünk meg, hanem elküldünk Sökli Melikhez, és bégséget adunk neked.
A pásztor így válaszolt:
Badarságot ne szólj nekem, kutya gyaur!
A kutyámmal egy vályúból vizet ivó hitvány gyaur!
Alattad a tarka lóval mit hivalkodsz?
Tarka fejű kecskémmel sem ér fel nekem!
Fejeden a fém sisakkal mit hivalkodsz?
Nemez süvegemmel sem ér fel nekem!
Hatvan markos gerelyeddel, mit hivalkodsz, hé, gyaur?
Somfa pálcámmal sem ér fel nekem!
Szablyáiddal mit hivalkodsz, hé, gyaur?
Görbefejű botommal sem ér fel nekem!
Tegzedben nyolcvan nyíllal mit hivalkodsz, hé, gyaur!?
Vörös szíjú parittyámmal sem ér fel nekem!
Ha messze vagy, ha közel vagy, ide jöjj!
Vitézeid vereségét lássad, s szed a lábad!
A hitetlenek ezek után se szó, se beszéd, meghajszolták lovaikat, és nyílzáport zúdítottak rá. A férfiak legelsőbbike, Karadzsuk pásztor, követ tett parittyájába és kirepítette. Egy hajítással kettőt-hármat döntött le, két hajítással hármat-négyet döntött le. A hitetlenek szívébe félelem költözött. Karadzsuk pásztor a parittyakövekkel háromszázat is a földre terített. Két testvérét nyíl ütötte át, hősi halált haltak. A pásztor kövei elfogytak, már nem számított, hogy juh-e vagy kecske, csak betette a parittyába és kilőtte, a hitetleneket ledöntötte. A hitetlenek szemébe rémület tükröződött, elsötétedett előttük a világ.
– Ej, hogy a betegség törjön rá, hogy mosolyra ne nyíljon a szája! Úgy látszik, ez a pásztor valamennyiünket elpusztít – mondták, és hanyatt-homlok menekültek.
A pásztor megbosszulta halott testvéreit, a hitetlenek tetemeiből egy nagy dombot halmozott fel. Kovát ütött, tüzet gyújtott, köpönyegének egy darabját megégette, azt kormosan a sebére szorította. Aztán leült az út szélére, és így kesergett:
– Hej, Szalur Kazán, Kazán bég, élsz-e, halsz-e? Hát nincs tudomásod ezekről a dolgokról?
Csakhogy kánom, ezen az éjszakán a nemes oguzok ura, Bajindir Kán veje, Ulas fia Szalur Kazán is nyomasztó álmot látott. Felriadt, felkelt, és így szólt testvéréhez:
– Tudod-e, Kara Göne, mit láttam álmomban? Sötét, nyomasztó álmot láttam. Azt láttam, hogy egy idegen sólyom megöli az öklömön ülő madaramat. Láttam, hogy fehér sátram tetejére villám sújt le az égből. Láttam, hogy szállásomra sűrű fekete köd ereszkedik, és veszett farkasok dúlják fel sátramat. Azt is láttam, ahogyan engem egy fekete teve hátulról megragadott. Láttam, hogy holló-fekete hajam nőttön-nő, és növekedvén még a szememet is betakarja. Tíz ujjamat a csuklómig vérben láttam. Vajon miért láttam ilyen álmot? Azóta azt sem tudom, hol a fejem, úgy felizgatott. Kánom, testvérem, fejtsd meg nekem gyorsan ezt az álmomat!
– Azt mondtad, fekete felhőt láttál, ez a te uralmadat; a hó és eső a te katonáidat jelenti; a haj nyugtalanságot; a vér az sötét, nagy bajt jelent. A többit én sem vagyok képes megmagyarázni. Azt Allah tudná megfejteni! – válaszolta Kara Göne.
– Vadászatomat ne rontsad el, katonáimat ne oszlasd szét. Én azonban sötét pej lovamat korbácsolva még ma megteszem azt a háromnapos utat, és még mielőtt a nap delelőre érne, szállásomon leszek. Ha rendben és épségben találom, akkor még ma, az est leszállta előtt ismét megérkezem hozzád. Ha pedig nincs rendben a szállásom, akkor mentsétek a bőrötöket, de én máris elmentem – mondta Kazán bég, majd megsarkantyúzta sötétpej lovát, és útnak indult. Szállásához érkezve látta, hogy holló köröz az égen, kopó kóborol a táborban. Kazán ekkor tudta meg, mi történt szállásával. Lássuk, kánom, miként panaszkodott:
Törzsem, nemzetem, s velük közös hazám!
Vadszamárral, gímszarvassal szomszéd hazám!
Tarka lovú hitetlentől távol eső hazám!
Honnan tört rád az ellenség, édes hazám?
Fehér sátrak ahol álltak, semmi sincs már.
Idős anyám lakhelye is összedűlt már,
Fiam, Uruz, nyíllövőknek célja lett már,
Oguz bégek lóversenye lefutott már,
Kormos konyha ahol állott, hamu lett már!
A pusztítást látva Kazán fekete mandula szeme véres könnyel telt meg, ereiben felforrt a vér, sötét keble reszketett. Megsarkantyúzta sötétpej lovát, és elindult azon az úton, amelyen a hitetlenek visszavonultak. Egyszer csak egy nagy vízhez ért:
– A víz[85] látta az Isten arcát, kell, hogy hírt kapjak ettől a víztől – gondolta Kazán.
Lássuk, kánom, miként szólt hozzá:
Sziklák között csörgedezve folyó víz!
Fatestű hajókat ringató víz!
Haszán és Huszein[86] óhaja víz!
Kertet, ültetvényt szépítő víz!
Ajsának és Fatimának[87] öröme víz!
Nemes lovak jönnek, s megisznak, víz!
Vörös tevék jönnek, s átkelnek, víz!
Fehér juhok jönnek, s fövenyeden fekszenek, víz
Van-e híred szállásomról, mondd meg nékem,
Szegény fejem feláldozom*, vizem, néked!
Hogyan is tudna hírt adni a víz? Otthagyta hát a vizet, és egyszer csak egy farkas bukkant fel előtte. A farkas arca áldott[88]. Nosza, akkor beszélgessünk a farkassal – gondolta magában. Lássuk, kánom, mit mondott:
Sötétlő este szálltával kél a napod,
Hóvihar s zápor zúgását férfiként állod.
Fekete lovat, ha meglátod, nyerítteted,
Vörös tevét, ha meglátod, megbőgeted,
Fehér juhot, ha meglátod, farkad korbácsként lengeted,
Hátad nekivetve erős aklot széjjelszeded,
Tarka birkák kövérjét fogod, s elviszed,
Véres farkuk letépve, ham-ham megeszed.
Üvöltő, durva ebeket kihívva támadod,
Tűzet gyújtó pásztorokat éjszaka futtatod,
Van-e híred szállásomról, mondd meg nékem!
Szegény fejem feláldozom, farkas, néked.
Hogyan is tudna hírt adni a farkas? Otthagyta hát a farkast, ám nemsokára Karadzsuk pásztor fekete kutyája jött Kazánnal szembe. Megszólította a kutyát, lássuk, kánom, mit mondott:
Sötét este leszálltával vak-vak ugató,
Kidűlt ajránt[89] lefetyelve nyalogató,
Surranó tolvajokat ijesztő,
Félelmetes csaholással elűző!
Van-e híred szállásomról, mondd meg nékem,
Fejemről ha elszáll a vész, jót várj tőlem, kutya!
Hogyan is tudna hírt adni a kutya? A kutya Kazán lova lábához dörgölőzött, ott nyüszített. Kazán egy papírtekerccsel[90] ráütött a kutyára. A kutya visszahőkölt, amerről jött, arra elfutott. Kazán a kutyát űzve egyszer csak Karadzsuk pásztorhoz érkezett. Amikor meglátta a pásztort, meg is szólította. Lássuk, kánom, mit mondott:
Sötétlő este szálltával aggódó pásztor!
Hóvihar s zápor zúgásában tűzrakó pásztor!
Hangom halljad, szavam értsed!
Tarka lovú, sötét gyaur szállásom feldúlta,
Fehér sátram innen eltűnt, láttad-e? – mondd meg nékem!
Szegény fejem feláldozom, pásztor, néked!
A pásztor így szólt:
Meghaltál-e elvesztél-e, ó Kazán?
Merre jártál-keltél? Merre időztél, ó Kazán?
– Nem is tegnap, előző nap, házad-néped innen elment. Idős anyádat fekete teve nyakára kötözve hurcolták el. Negyven karcsú derekú leánnyal, hitvesed, a sudár termetű Burla Hatun, sírva-ríva ment el innen. Negyven ifjú vitézzel együtt szemed fénye, fiad, Uruz megkötözötten, födetlen fővel, mezítláb, rabszíjra fűzve ment a hitetlenek oldalán. Istállózott nemes lovaidat a gyaur megülte, sorban járó vörös tevéid kötélre vette. Arannyal telt kincstáradat a hitetlen elvitte!
Amikor a pásztor ezt elmesélte, Kazán felsóhajtott, agya elborult, szeme előtt elsötétedett a világ. Csak ennyit bírt szólni: Száradjon el a szád pásztor! Rohadjon el a nyelved pásztor! Isten a te homlokodra[91] rosszat írjon, pásztor! Amikor Kazán így beszélt, a pásztor ezt válaszolta:
Mit perelsz velem agám, Kazán?
Vagy a szívedben nincs hit talán?
– Rám is rám tört hatszáz hitetlen, két testvérem hősi halált halt. Háromszáz hitetlent megöltem, harcoltam, de hízott juhot, szopós bárányt a te kapudban a gyaurnak nem adtam. Három helyen megsebesültem, bús fejem megszédült, végül egyedül maradtam, ez hát az én vétkem? – szólt, majd így folytatta:
Sötétpej lovad adjad nekem,
Hatvan markos kopjádat is adjad nekem
Tarka-barka pajzsodat is adjad nekem,
Sötét acél jó szablyádat adjad nekem,
Tegzedből nyolcvan nyilad adjad nekem,
Fehér markolatú íjad adjad nekem,
A gyaurra én rátörök!
Újszülöttjét megölöm,
Arcom vérét ingujjammal törölöm.
Ha meghalok, teéretted hadd haljak meg.
Dicső Allah, hogyha megvéd, szállásodat hadd mentsem meg!
A pásztor szavára Kazánt elfogta a bosszúvágy, és rögtön elindult. A pásztor Kazán nyomába eredt. Kazán visszafordult és meglátta őt.
– Fiam, pásztor, hová mész? – kérdezte.
– Agám, Kazán, te azért mégy, hogy szállásod népét visszaszerezzed, én pedig azért megyek, hogy két testvérem vérét megbosszuljam – mondta a pásztor.
– Fiam, pásztor, üres a gyomrom, nincs nálad valami ennivaló? – kérdezte Kazán.
– De van, agám Kazán, az éjjel megsütöttem egy bárányt, gyere, szállj le, üljünk le ennek a fának a tövébe, és falatozzunk.
Leültek, a pásztor lekanyarította a válláról a tarisznyáját, és falatozni kezdtek. Kazán így okoskodott magában:
– Ha ezzel a pásztorral érkezem meg, akkor a nemes oguz bégek kicsúfolnak. Majd azt mondják, hogy ha a pásztor nem segített volna Kazánnak, akkor nem tudta volna megverni a hitetleneket. Kazán nekibátorodott, a pásztort jó szorosan odakötözte egy vastag fához, aztán lóra pattant és útnak indult. De előbb még így szólt a pásztorhoz:
– Hej pásztor, most már nem üres a gyomrod, nem homályos a szemed, kapd ki gyorsan ezt a fát, különben a farkasok, és a madarak itt fognak felfalni téged.
Karadzsuk pásztor egy nagyot rántott, és a vastag fa tövestől, földestől kiszakadt, azt a hátára kapta és megindult Kazán után. Kazán látja ám, hogy a pásztor a hátára vette a fát, és jön utána.
– Hé pásztor, miféle fa ez? – kérdezte Kazán.
– Agám, Kazán, ez a fa arra való, hogy mialatt te a hitetlent megszorongatod, és közben megéhezel, én ezzel a fával sütök majd eledelt neked – válaszolta a pásztor.
Kazánnak tetszettek ezek a szavak, leszállt hát lováról, a pásztor kezeit kioldotta és homlokon csókolta.
– Ha Allah megmenti szállásom népét, téged a főlovászommá[92] teszlek – igérte.
Kettesben keltek útra.
Eközben Sökli Melik és a hitetlenek együtt ünnepeltek, vigadoztak, lakmároztak, italoztak.
– Urak, tudjátok-e hogyan kellene Kazánnak még több keserűséget okozni? Hozzuk elő a sudár termetű Burla Hatunt, és ő szolgálja fel nekünk az italokat – mondták.
Amikor a sudár termetű Burla Hatun ezt meghallotta, szívébe, lelkébe félelem költözött. A negyven karcsú derekú leány közé ment és ilyen tanácsot adott nekik:
– Ha bármelyiketeket megragadják, és megkérdezik, hogy melyikünk Kazán asszonya, mind a negyvenen kiáltsatok.
Sökli Meliktől jött egy ember, és megkérdezte:
– Melyikőtök Kazán bég asszonya?
Negyven helyről jött a kiáltás, így aztán nem tudta meg, melyikük az. A hitetlennek elmondták, hogy ha egyet kérdeztek, negyven helyről jött a kiáltás, ezért nem lehetett megtudni, melyik is az.
– Hé, eredjetek, hozzátok ide Kazán a fiát, Uruzt, akasszátok fel őt egy horogra! – mondta Sökli Melik. – Fehér húsából tépjetek ki apró darabokat, süssétek meg egy serpenyőben, és vigyétek el a negyven leánynak. Aki eszik belőle, az nem Kazán asszonya. Aki viszont nem eszi meg, ő lesz az. Ő jöjjön ide, és ő szolgálja fel az italokat.
A sudár termetű Burla Hatun a fia elé állt, és fiához szóllott. Lássuk, kánom, mit énekelt:
Fiam, fiam, jaj, fiam!
Tudod-e, hogy mik történtek?
Súgva-búgva tanácskoztak,
Szándékukat meghallottam.
Arany nyílású nagy sátramnak oszlopa[93], fiam!
Hamvas bőrű lányom, s menyem virága, fiam!
Fiam, fiam, jaj, fiam!
Kit kilenc hónapig méhemben hordottam, fiam
Tíz hó teltével világra hozottam, fiam!
Aranybélésű bölcsőben bepólyázott fiam!
– Fiam, kit fehér tejemmel szoptattalak, hát semmit nem tudsz arról, hogy mik történnek? A gyaurok így tanakodtak: Hozzátok ide a tömlöcből Kazán fia Uruzt, és nyakára kötelet vetve akasszátok fel. Két lapockája között verjetek át horgot, fehér húsából tépjetek ki koncot, süssetek belőle kavurmát[94], és nyújtsátok át a negyven lánynak. Aki megeszi, az nem Kazán asszonya. Aki viszont nem eszi meg, ő az. Őt fogjátok meg, és hozzátok be ágyasházamba, hogy ott szolgálja fel nekünk az italokat. Egyek-e, fiam, a te húsodból? Ha nem, bemenjek-é a zagyva hitű gyaur ágyasházába? Bemocskoljam-é apád, Kazán becsületét? Jaj, fiam, mit tegyek?
– Száradjon el a szád anyám! Rohadjon le a nyelved anyám! Ha az anyai jog nem Istentől való volna, most helyemből felkeltem volna, és torkon ragadtalak volna. Durva sarkam alá gyűrtelek volna, hófehér orcádat földbe tapostam volna, szádból és orrodból vért serkentettem volna, a lét édességét neked megmutattam volna. Milyen beszéd ez? – mondta Uruz, majd így folytatta:
– Asszony anyám, ne emészd magad. Miattam ne sírj. Hadd verjenek csak horogra, hadd tépkedjenek a húsomból, és süssenek belőle kavurmát! Vigyék csak azt a negyven bég leánya elé! Ha ők egyet esznek, te kettőt egyél! De a hitetlenek téged ne ismerjenek fel, és te be ne menj a zavaros hitű szobájába! Nehogy felszolgálj nekik italt! Nehogy bemocskold apám, Kazán becsületét!
Amikor a fiú ezt mondta, kövér könnycseppek potyogtak a szeméből. A sudár termetű, vékony derekú Burla Hatun átölelte fiát. Fájdalmában végigkarmolta őszi alma piros orcáját, megtépte hollófekete haját. Egyre csak azt mondogatta, fiam, fiam, és hangosan, zokogott. Uruz így vigasztalta:
Asszony anyám, hozzám jőve miért bömbölsz?
Mit ordítasz, mit sírdogálsz?
Keblemet és szívemet miért fájdítod?
Elmúlt régi napjaimat miért idézed?
Ej, anyám, ahol arabs lovak vannak,
Több csikójuk vajon nem lehet-e?
Ahol vörös tevék vannak,
Teveborjú vajon nem lehet-e?
Ahol fehér juhok vannak
Báránykájuk vajon nem lehet-e?
Csak te légy jól, anyám, apám is úgyszintén!
Magamfajta fiatok vajon nem lehet-e?
Amikor ezt mondta, az anyja azt sem tudta, mitévő legyen, gyorsan eltávozott, és bement a negyven karcsú derekú lány közé.
A hitetlenek megragadták Uruzt, és egy faoszlophoz vonszolták, ahol állatokat szoktak levágni. Uruz így kiáltott:
– Jaj, hitetlen, kegyelem, egy az Isten, ebben nincsen kételyem! Hagyjátok, hadd beszélgessek egy kicsit ezzel a fával!
A fának fennhangon énekelt, lássuk, kánom, mit énekelt:
Fa, fa, ha mondom neked, ne szégyenkezz, fa!
Mekkának és Medinának kapuja is fa!
Mózes próféta pálcája is fa,
Áradó nagy vizeknek hídja is fa,
Mély, fekete tengerek hajója fa.
Hősök hőse, vitéz Ali öszvérének nyerge fa,[95]
Zülfikárnak[96] hüvelye és markolata fa!
Haszán sah és Huszeinnek* bölcsője fa!
Akár férfi, akár asszony, tőled retteg, fa![97]
Nézzek bár a lombod felé, lombtalan fa.
Nézzek bár a töved felé, tövetlen fa.
Hogyha reád akasztnak, ne tartsál meg, fa!
Hogyha mégis megtartanál, vitézségem sújtson le rád, fa!
Lennél csak a mi hazánkban, fa!
Sötét hindu szolgáimat rád küldeném, fa,
Dirib-darab forgácsokká aprítsanak, fa!
Azután így folytatta:
Istállóba kipányvázott lovamnak, jaj!
Testvér gyanánt dédelgetett bajtársamnak, jaj!
Kezem fején csapkolódó sólymomnak is, jaj!
Féltő gonddal kitenyésztett agaramnak, jaj!
A bégséggel még el nem telt magamnak is, jaj!
Vitézséget még meg nem unt lelkemnek is, jaj!
Ahogy így beszélt, kövér könnycseppeket hullajtva zokogott.
Eközben, szultánom, Szalur Kazán és Karadzsuk pásztor megérkeztek. A pásztor parittyájának kő-tartója hároméves borjú bőréből készült, a parittya kötél-szára három kecske szőréből volt fonva, egy kecske szőréből a volt csattantója. Minden egyes dobásával tizenkét batmannyi* követ hajított. Az elhajított kő le se esett a földre. Ám ha mégis leesett, porrá mállott szét, és pattogott mint a tűz. Ahová leesett, azon a helyen három évig nem nőtt fű. Kövér juh, zsenge toklyó*, ha legelőn maradt is, nem jött a farkas, nem ette meg őket. Annyira félt a parittyától.
Íme szultánom, amikor Karadzsuk pásztor a gyaur seregét meglátta, más lehetősége nem maradt, mint hogy a parittyáját pattogtatta. Ettől a hitetlenek előtt a föld és ég is elsötétült. Kazán ellenben így kérlelte őt:
– Karadzsuk pásztor! Hadd kérjem vissza anyámat a gyaurtól, nehogy harc közben a ló patája alatt lelje halálát.
A ló lába vágtat, a dalnok nyelve pereg. Kazán hangos szóval hívta a hitetlent, lássuk, kánom, mit mondott:
Hé, Sökli Melik!
Arany füstnyílású sátraimat elhurcoltad.
Néked árnyad legyen.
Súlyos kincstáramat, sok pénzemet elhurcoltad.
Neked prédád legyen.
Negyven karcsú derekú leánnyal Burla Hatunt elhurcoltad.
Neked foglyod legyen.
Negyven vitézét Uruz fiammal együtt elhurcoltad.
Rabod legyen.
Istállózott, nemes lovaimat elhurcoltad.
Neked hátasod legyen.
Sorban járó tevéimet elhurcoltad.
Neked málhásod legyen!
Vénülő anyámat elhurcoltad,
Hé, hitetlen, anyámat add nekem!
Csata nélkül, küzdés nélkül hadd távozzak!
Visszafordulok, elmegyek, ezt tudd meg.
A hitetlen így válaszolt:
Hé, Kazán!
Arany füstnyílású sátrad elhurcoltuk,
Miénk lett.
Negyven karcsú derekú leánnyal
Sudár termetű Burla Hatunt elhurcoltuk,
Miénk lett.
Negyven vitézével fiad, Uruzt elhurcoltuk,
Miénk lett.
Istállózott nemes lovaidat,
Sorban járó tevéidet elhurcoltuk.
Miénk lett.
Vénülő anyádat elhurcoltuk,
Miénk lett.
Nem adjuk ki neked! Jajhan Kesis[98] fiának adjuk. Jajhan Kesis fiától fiat szül, és őt küldjük majd hozzád, hogy hívjon ki viadalra.
Amikor a hitetlen ezeket mondta, Karadzsuk pásztort elfogta a méreg. Úgy feldühödött, hogy még a szeme is szikrát szórt. A pásztor így beszélt:
Hej, hitetlen, ostoba gyaur!
Esze sincsen, tudatlan!
Felmagasló havas, komor hegyek megvénültek, füvük nem nő.
Zúgó-búgó patakjai megvénültek, vizük nem jő.
Nemes, tüzes lovak megvénültek, nincs csikójuk.
Vörösbarna tevék is megvénültek, nincsen borjuk.
Hej, hitetlen! Kazán anyja megvénült már, fiat nem szül.
De ha van szülőképes szüzed, Sökli Melik, ha van sötét szemű leányod, hozzad őt Kazánhoz, hej gyaur! A te lányodtól szülessen fia, őt tegyétek Kazán utódjává! – mondta.
Igen ám, de az oguz bégek eközben meghallották, hogy mi történt Kazánnal, és nyomába eredtek. Egymás után érkeztek, lássuk, kánom, kik is jöttek?
A férfiak sárkánya, Kazán bég testvére, Kara Göne érkezett vágtatva, akinek a bölcsőtakarója fekete bivaly bőréből készült, akit ha elragadott a düh, a fekete követ is hamuvá tette, és aki a bajuszára hét csomót is tudott kötni.
– Vondd ki szablyád testvérem, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kik jöttek még:
Aprító Szeldzsuk fia Deli Dündar érkezett vágtatva, aki a derbenti átjáró vaskapuját betörte, és a várat rohammal bevette, aki hatvan markos tarka lándzsája hegyén a férfiakat megbőgette, aki a Kazánhoz hasonló hős bajvívót lováról háromszor ledöntötte
– Vondd ki a szablyád agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még:
Kara Göne fia Kara Budak érkezett vágtatva, aki Amid és Mardin[99] várát megrohamozta és elpusztította, és a vas íjú Kipcsák Melik vérét kiontotta, aki eljött, és Kazán leányát vitézi módra elvette, akit ha megláttak az oguzok ősz szakállú vénei, megtapsolták mint jó vitézt, aki vörös selyem salvárban[100] jár, akinek a lovát színes tollforgó diszíti.
– Vondd ki a szablyád, agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még:
Gaflet Kodzsa fia Ser Semszettin érkezett vágtatva, aki váratlanul megjelent, és a Bajindir Kán szállására törő hatvanezer gyaur vérét kiontotta, aki világos-deres lova sörénye felett még a havat is megállította.
– Vondd ki a szablyád, agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még:
Hét leány reménye, a nemes oguzok büszkesége, Kazán bég igaz híve, Szürkelovú Bejrek érkezett vágtatva, aki úgy elillant Parasar Bajburt* várából mint a villám, és egyenest tarka-barka nászsátrához ment[101].
– Vond ki a szablyád, agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még:
Kazilik Kodzsa fia, a peckes megjelenésű, sasra is érdemesült Jigenek bég érkezett vágtatva, aki díszesen hímzett övet hord, és arany fülbevalót visel, aki a nemes oguz bégeket egytől-egyig kiütötte a nyeregből:
– Vondd ki szablyád, agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még:
Kazán bég nagybátyja, Lószájú Aruz Kodzsa érkezett vágtatva, akinek ha hatvan kecskebak bőréből készítenének is bundát, az mégse takarná be a sarkát, akinek ha hat kecskebak bőréből készítenének süveget, ám az mégsem takarná be a fülét, akinek karja, a törzse jókora, lábszára hosszú de vékony:
– Vondd ki szablyád, agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még:
Véresbajszú Bükdüz Emen érkezett vágtatva, aki idejövet látta a Próféta arcát, és az oguzok nagy barátja lett. Akinek még bajuszából is kiserkent a vér, ha feldühödött.
– Vondd ki szablyád, agám, Kazán, megérkeztem!
Lássuk csak, kánom, kik jöttek még:
Ejlik Kodzsa fia Hős Eren érkezett vágtatva, aki a hitetleneket úgy megvetette, hogy a kutyába se vette őket, aki otthagyta hazáját, és lovát átúsztatta az Ajgir Gözler vizén, és ötvenhét várnak megszerezte a kulcsát, aki eljegyezte Ak Melik Csesme nevű leányát, aki Szofu Szandal Melik vérét kiontotta, aki negyven köpenybe burkolózva harminchét várúr kedvenc leányát elrabolta, és mindnek átölelve vállát, arcát, száját csókolgatta.
– Vondd ki szablyád, agám, Kazán, megérkeztem!
A sok oguz bég, akiknek se szeri, se száma, mind eljött. Tiszta vízzel megmosakodtak, fehér homlokukat földhöz érintették, és elmondtak két szakasz imát. A szépnevű Mohamedre áldást mondtak, aztán se szó, se beszéd, a hitetlenekre rontottak, szablyáikkal vagdalkoztak.
Dübörögve verték a dobokat, megfújták az arannyal bevont bronz kürtöket. Ezen a napon kiderült ki az ízig-vérig vitéz. Aznap a gyávák a harctól távol eső helyeket fürkészték. Ezen a napon kíméletlen harc folyt, a csatatér megtelt levágott fejekkel. A nemes lovak ágaskodtak, patkóik leszakadtak. A tarka kopják süvítettek, a fekete acél szablyák suhogtak, és kicsorbultak. Kilőtték a három-tollas bükkfa nyilakat. Ítéletnap volt az a nap! Bég mellől a nyögér*, nyögér mellől a bég is elkeveredett.
A külső-oguz bégekkel Deli Dündar jobbról támadott, a kiváló ifjú vitézekkel Kara Göne fia Kara Budak balról támadott. A belső-oguz bégekkel Kazán középen támadt Sökli Melikre. Sökli Meliket ordításra késztetve kiütötte a nyeregből, majd szó nélkül megragadta a fejét, és levágta, vörös vérét a földre ontotta.
A jobb szárnyon Karatüken Melik ellen Aprító Szeldzsuk fia Deli Dündar szállt harcba. Ellenfelét megsebesítette szablyájával a jobb oldalán, majd a földre dobta. A balszárnyon Kara Göne fia Kara Budak pedig Bogadzsik[102] Melikkel szállt harcba. Hatgerezdes buzogányával az ellenfél fejére sújtott, aki előtt az ég és a föld elsötétült. Átkarolta a lova nyakát, majd a földre zuhant.
Kazán bég testvére a hitetlenek lófarkas zászlóját kardjával kettészelte, és a földre hajította. Hegyen-völgyön pusztulás várt a hitetlenekre, a tetemekre hollók sereglettek. Tizenkétezer hitetlent vágtak le. Ötszáz oguz vitéz halt hősi halált. A menekülőket Kazán bég nem üldözte, aki kegyelmet kért, azt nem ölte meg. A nemes oguz bégek elégedettek voltak a zsákmánnyal.
Kazán bég visszakapta szállását, fiát, szolgáját, kincstárát, és visszatért. Az Arany Trónus nevű helyen újra felverette táborát. Karadzsuk pásztort megtette fő lovászmesterének. Hét nap és hét éjjel ettek, ittak. Fia, Uruz kedvéért negyven szolgát és negyven szolgálólányt felszabadított. A fényes vitézeknek nagy országot adott, salvart köpenyt, csuhát adott nekik.
Dede Korkut eljött, a nemzetséget megénekelte. Ezt az oguz eredet-mondát koboz kísérettel adta elő, majd így fejezte be:
Hát a dicsért, jó daliák,
Kik azt mondják, enyém a világ!
Mind ott nyugszik a föld alatt,
Múló világ kire maradt?
Érkező, távozó világ,
Halálos végű világ.
Hadd adjak áldást, kánom: havas, fekete hegyeid le ne omoljanak! Árnyat adó terebélyes fádat ki ne vágják! Vérként folyó tiszta vizeid ki ne száradjanak! A nagy Isten mentsen meg téged az alávettetéstől! Világos-deres lovad vágtában, meg ne botoljon! Harc közben fekete acél szablyád ki ne csorbuljon, döfés közben tarka kopjád el ne törjön! Ősz szakállú apád helye a Paradicsomban legyen! Ősz fonatú anyád helye a Mennyországban legyen! Legvégül meg ne válj az igaz és tiszta hittől! Az áment mondók lássák meg az Isten arcát! Fehér homlokodon* elmondott ötszavas fohász meghallgattassék! Allah adta reménységed meg ne törjön! Gyűjtsék össze, szedjék össze bűneidet megnevezve, de a magasságos Mohamed Musztafa könnyeiért azok neked mind megbocsátassanak!
3. Kám Büre bég fia Bamszi Bejrek története
Hej kánom! Kám kán fia, Bajindir kán felkerekedett. Díszes fehér sátrát a fekete földre felverette, tarka árnyékvetője az ég felé magasodott. Ezer helyre selyem szőnyeget terítettek. Bajindir kán beszélgetésre hívta össze a belső-oguz, és külső-oguz bégeket. Báj Büre[103] bég is eljött Bajindir kánhoz beszélgetni. Bajindir kánnal szemben Kara Göne fia Kara Budak állt az íjára támaszkodva. Jobbján, Kazán fia Uruz, balján pedig Kazilik Kodzsa fia Jigenek állt. Ahogy Báj Büre bég rájuk nézett, bánatában felsóhajtott, szinte szíve szakadt belé. Keszkenőjét kezébe vette, úgy zokogott, sírdogált. Amikor ezt a nemes oguzok oltalma, Bajindir kán veje, Szalur Kazán észrevette, térdre rogyott Báj Büre bég előtt, és arcába tekintve megkérdezte:
– Báj Büre bég, miért sírsz, miért zokogsz?
– Hogyne sírnék, hogyne zokognék, Kazán kán – válaszolta Báj Büre bég. – Nincs fiam, örökösöm, de még testvérrel sem áldott meg a sors! Megátkozott engem a nagy Isten! Bégek, a koronám, a trónom miatt sírok. Egy napon felbukom, meghalok, és senki sem marad utánam.
– Ez hát a bánatod? – kérdezte Kazán
– Ez bizony – válaszolta Báj Büre bég. Ha nekem is lenne egy fiam, azt Bajindir kán maga mellé venné, neki szolgálna. Ezt látva én is örvendeznék, és büszke lehetnék rá, bízhatnék benne.
Amint így szólt, a nemes oguz bégek arcukat az ég felé fordították, kezüket felemelték, és így fohászkodtak: “A nagy Isten adjon neked egy fiút!”
Abban az időben a bégek imája ima, átka pedig átok volt. Imáik meghallgatásra találtak.
Ekkor Báj Bidzsán bég is felemelkedett, és hozzájuk fordult:
– Bégek, mondjatok érettem is fohászt, hogy a mindenható Isten nekem meg egy leányt adjon.
A nemes oguz bégek kezüket felemelve ismét fohászkodtak: “Az Isten neked pedig egy leányt adjon!”
Báj Bidzsán bég ezután így szólott:
– Bégek, ha nekem a nagy Isten egy leányt ad, ti legyetek tanúim arra, hogy az én lányomat Báj Büre bég fiával már a bölcsőben eljegyzem![104]
Telt, múlt az idő. A nagy Isten Báj Büre bégnek egy fiút, Báj Bidzsán bégnek pedig egy leányt adott. Amikor a nemes oguz bégek ezt meghallották, nagyon felvidultak és örvendeztek.
Báj Büre bég magához hívatta kereskedőit, és parancsot adott nekik:
– Hej, kereskedők, a fenséges Isten egy fiút adott nekem. Menjetek Ruméliába[105], és soha nem látott, pompás ajándékokat hozzatok fiamnak, mire felserdül.
– Úgy légyen kánom – válaszoltak a kereskedők, és éjjel-nappal úton voltak, amíg csak Isztambulba nem értek. Soha nem látott pompás ajándékokat vettek Báj Büre bég fiának. Egy csodás* szürke mént, egy nyírfa-hánccsal borított, fehér markolatú kemény íjat, egy hattollú buzogányt és egy csinos szablyát is vettek, majd nekiláttak az úti készülődésnek.
Míg ezek megtörténtek, számos év és sok hónap telt el. Báj Büre fia közben ötödik évbe lépett, az idő múltával a tízedikbe lépett, a tízet is elhagyva, tizenöt éves lett. Peckes megjelenésű, sasra is érdemesült[106], szép, daliás vitézzé serdült. Abban az időben, a fiúknak addig nem adtak nevet, amíg fejet nem vágtak, vért nem ontottak.
Történt egyszer, hogy Báj Büre bég fia lóra szállt, és elment vadászni. Mialatt a vadat űzte, apjának egy istállójára bukkant. Találkozott a főlovásszal, aki lesegítette lováról, és vendégül látta. Ettek, ittak, együtt üldögéltek.
A kereskedők is arra tartván, Paszin* sötét hágója alatt táboroztak le. Az ottani Evnük várának hitetlenjei – hogy legyenek kárhozottak – kikémlelték őket. Amikor a kereskedők lefeküdtek, hirtelen ötszáz hitetlen rontott rájuk, leteperték és kirabolták őket.
A kereskedők nagy részét elfogták, de egy fiatal elszökött és az oguzokhoz ment. Amint nézelődik, látja ám, hogy az oguz végeken egy tarka szárnyék[107] van felverve, és egy bég fia, egy szép vitéz ült ott negyven* vitézével körülvéve.
– Lesz, ami lesz, – gondolta – odamegyek ehhez a nyalka, oguz vitézhez, és segítséget kérek tőle.
– Ifjú vitéz, bátor hős, – szólott a kereskedő – hallgass rám, figyelj szavamra! Tizenhat éve mentünk el az oguzok közül. Soha nem látott szépségű árúkat hoztunk az oguz bégek számára a hitetlenektől. Midőn a Paszin* Karaderbent hágó torkában táboroztunk. Evnük várából ötszáz hitetlen rontott ránk. A testvérem fogságba esett, áruinkat, ételünket, italunkat mind elrabolták és elmentek. Árva fejem felemeltem, hozzád jöttem. Az Isten szerelmére, segíts rajtam, vitéz!
A fiú épp bort ivott, de torkán akadt az ital. Arany serlegét a földhöz vágta, és így szólt:
– Bármit mondok, azt tegyétek! Hozzátok ide vértemet és nemes lovamat! Hej vitézek, aki engem szeret, pattanjon lóra! A kereskedő ment előre és kalauzolta őket. A hitetlenek közben letáboroztak, és osztozkodtak a pénzen. A férfiak küzdőterének oroszlánja, a birkózók tigrise, a szürke-fiú[108] épp akkor ért oda. Se szó, se beszéd, már vágta is szablyájával a hitetleneket. Küzdött, harcolt, az ellenszegülőket megölte. A kereskedők áruját visszaszerezte.
– Hej, ifjú vitéz, – szólottak a kereskedők – te férfiasan küzdöttél értünk, most gyere, és vedd ki ebből az áruból azt, ami neked tetszik.
Az ifjú tekintetét egy csodás mén, egy hattollú buzogány és egy nyírfakéreggel borított markolatú íj ragadta meg, ez a három tetszett meg neki.
– No, kereskedők, akkor ezt a paripát, meg ezt az íjat és ezt a buzogányt adjátok nekem – mondta.
Amint ezt mondta, a kereskedők zavarba jöttek.
– Ej, kereskedők, túl sokat kívántam-e? – kérdezte a vitéz.
– Hogy lenne sok? Csakhogy a mi bégünknek van egy fia, és ezt a három dolgot neki hoztuk ajándékba – válaszolták.
– Hát ki a ti bégetek fia? – kérdezte a fiú.
– Báj Bürének van egy fia, akit Bamszinak hívnak, ő az – válaszolták.
Azt persze nem tudhatták, hogy ő Báj Bürének a fia.
A vitéz meglepetésében ujjába harapott: „Ahelyett, hogy itt hálából kapnám meg ezeket, sokkal jobb, ha apám mellett, hála nélkül kapom meg” – gondolta, majd lovát megsuhintotta, és elvágtatott. A kereskedők csak bámultak utána: „Ez tényleg egy nagylelkű, emberséges vitéz!” – mondogatták.
A szürke fiú visszatért apja szállásába. Apjának hírül adta, hogy megjöttek a kereskedők. Apja nagyon megörült. Díszes sátrat, tarka szárnyékot állíttatott, selyem szőnyegeket teríttetett, végigment rajtuk és leült. Fiát jobbjára vette. A fiú a kereskedőkkel kapcsolatban egy árva szót sem szólt, sőt a hitetlenek elűzését sem említette meg.
A kereskedők hamarosan meg is érkeztek, főhajtással üdvözölték őket. Látják ám, hogy Báj Büre jobbján az a bizonyos ifjú vitéz ül, aki fejet vágott, vért ontott. Arcukat földhöz érintették, és kezet csókoltak annak a vitéznek.
Báj Büre bég feldühödött, és ráripakodott a kereskedőkre:
– Hé, kurafi fattyak, az atya jelenlétében a fiú kezét csókolják-e meg?
– Kánom, ez a vitéz a te fiad? – kérdezték amazok.
– Igen, az én fiam – mondta.
– Ha így van, ne sértődj meg, kánom, amiért először az ő kezét csókoltuk meg. Ha a te fiad nem lenne, akkor a mi áruink Grúziába kerültek volna, ráadásul mindannyian rabok lennénk – mondták.
– Hogyan, hát az én fiam fejet vágott? Vért ontott? – kérdezte Báj Büre.
– Igen, fejet vágott, vért is ontott, sőt lóról embert taszított le – válaszolták.
– Hej, akkor a fiúnak nevet kell adni, úgy értsem-e? – kérdezte.
– Igen szultánom, s még annál is többet! – válaszolták.
Báj Büre bég azonnal összehívta a nemes oguz bégeket, és megvendégelte őket. Amikor elsorolta fia tetteit, az összes bég tapsolt.
Azután eljött Dede Korkut, hogy nevet adjon a fiúnak. Lássuk, mit mondott:
Hangom halljad, szavam értsed, Báj Büre bég!
Allah, a nagy, neked egy fiút adott, tartsa meg őt!
Zászlóját, ha kézbe veszi, muzulmánok támasza legyen!
Felmagasló, komor, havas hegyeken mikor átkel,
Allah, a nagy, a te fiadnak hágót adjon!
Véres veres vizeken mikor átmegy, gázlót adjon!
Ha hitetlen hadakra ront,
Allah, a nagy, a te fiadnak esélyt, adjon!
Fiadat most Bamszinak becézed,
Az ő neve Szürkeménű Bamszi Bejrek legyen![109]
Nevét én adtam, életét Allah adja!
A nemes oguz bégek kezüket felemelve fohászkodtak. „Ez a név hozzon szerencsét erre a vitézre” – mondták. Az ünnep örömére az oguz bégek mind elnyargaltak vadászatra, hogy ezt megünnepeljék. Bejrek is előhozatta szürke ménjét és felpattant rá. A tarka sereg vadászni ment az Ala-hegyre.
Egyszer csak egy szarvascsorda tűnt fel az oguzok előtt. Bamszi Bejrek üldözőbe vette az egyik szarvast. Egyre csak üldözte, míg nem egy helyen mit látott? Azt látta, hogy a zöld mezőben egy vörös sátor van felverve. „Uramisten, kié lehet ez a sátor?” –villant át az agyán. Még csak nem is sejtette, hogy a neki ígért, mogyoróbarna szemű lánynak a sátra az. Szégyellt odamenni ehhez a sátorhoz, de aztán így töprengett: „Lesz, ami lesz, a vadász-zsákmányomat meg kell szereznem”. Épp a sátor előtt érte be a szarvast, és megölte azt. Ekkor vette észre, hogy ez a sátor valószínű Báj Bidzsán lányának, Banicsicseknek a sátra, aki Bejreknek már bölcsőtől fogva elígért jegyese volt. Banicsicsek kinézett a sátorból.
– Hé dadáim, ez a kurafi nekünk férfiasságát fitogtatja. Menjetek, és követeljetek részt a zsákmányból. Majd meglátjuk, mit szól hozzá – mondta.
Volt ott egy asszony, akit Meddő Ángyának neveztek. Ő ment ki, és részt követelt a zsákmányból:
– Hé, vitéz bég, nekünk is adj részt ebből a szarvasból!
– Hé, dada, én nem vadász vagyok ám, hanem egy bég fia vagyok, magam is bég vagyok. Legyen hát mind a tiétek – válaszolta Bejrek. – De ne vedd rossz néven, ha megkérdezem, kié ez a sátor?
– Bég vitézem, ez a sátor a Báj Bidzsán lányáé, Banicsicseké – válaszolta Meddő Ángya. Hát bizony, felpezsdült erre Bejrek vére, és szégyenkezve, lassan-lassan visszafordult.
A lányok elhozták a szarvast, és a szépek szépe, Banicsicsek elé vitték. Ő rápillantott és látta, hogy egy felséges dámszarvas az.
Banicsicsek megkérdezte:
– Hej, lányok, ki ez a vitéz?
– Bizony, szultánám, ez a lefátyolozott arcú[110], nyalka vitéz, egy bég fia, állítólag maga is bég – válaszolták a lányok.
– Ejnye, dadáim, apám nekem azt szokta mondogatni, hogy engem a lefátyolozott arcú Bejreknek ígértek el. Bárcsak ő lenne az! Hé, hívjátok ide, hadd tudakoljam meg.
Odahívták Bejreket. Banicsicsek pedig lefátyolozta magát, s úgy kérdezősködött:
– Vitéz, honnan származol?
– A belső-oguzoktól.
– Belső-oguzok közül is kinek a nemzetségéből?
– Báj Büre bég fia, Bamszi Bejrek vagyok.
– De hát mivégre jöttél ide vitéz?
– Báj Bidzsán bégnek van egy leánya, őt akartam látni.
– Az a lány nem olyan, hogy megmutassa magát neked, de én vagyok Banicsicsek dadája. Gyere, menjünk most együtt vadászni. Ha a te lovad lehagyja az én lovamat, akkor az övét is le fogod hagyni lovaglásban. Aztán lőjünk nyilat is. Ha legyőzöl engem, őt is legyőződ. Sőt keljünk birokra is, ha engem legyűrsz, őt is legyűröd.
– Szívesen. Hát akkor szálljunk lóra! – válaszolta Bejrek.
Mindketten lóra szálltak, kimentek a rétre, megsarkantyúzták lovaikat. Bejrek lova lehagyta a leányét. Nyilaztak, Bejrek nyila messzebbre szállt, mint a leány nyila.
– Hé, vitéz, az én lovamat még senki le nem győzte, az én nyíllövésemet még senki túl nem szárnyalta. Most, gyere ide és fogjunk hozzá a birkózáshoz – mondta leány.
Bejrek azonnal leszállt a lováról. Nekigyürkőztek, úgy ölelték egymást, mint a birkózók. Bejrek átfogta, s a leányt földhöz akarta vágni, a leány is átfogta Bejreket, ő is a földhöz akarta vágni. Bejrek elképedt: „Ha a leány engem a földhöz teremt, akkor a nemes oguzok körében a fejemre piszkot, az arcomra mocskot mondanak”. Összeszedte hát magát, megragadta a leányt, és gáncsot vetett. Mellecskéjét megfogta. A leány szabadulni próbált. Ekkor Bejrek átkarolta a leány vékony derekát, combját lába közé vette, és hanyatt fektette a földre.
– Vitéz, én vagyok Báj Bidzsán leánya, Banicsicsek – mondta a lány.
Bejrek háromszor megcsókolta, s egyszer megharapta. „Áldott legyen a nász kán leánya” – mondta. Lehúzta ujjáról az aranygyűrűjét, és felhúzta a leány ujjára:
– Kán leánya, közöttünk ez legyen a jegy.
– Ha már így történt, most rögtön el kell menned, bég fia.
– Úgy legyen, hölgyem, ahogy parancsolod.
Bejrek tehát elbúcsúzott a leánytól, és hazatért. Amikor ősz szakállú apjával összetalálkozott, az megkérdezte tőle:
–No, fiam? Mi érdekeset láttál ma az oguzok földjén?
– Ugyan mit láttam volna? Akinek fia van, az megnősíti, akinek leánya van, az férjhez adja – válaszolta Bejrek.
– Fiam, talán meg kéne téged is házasítanunk?
– Igen bizony, ősz szakállú édesapám, házasodnom kell.
– Az oguzok közül kinek a leányát vegyem meg?
– Apa, nekem egy olyan leányt vegyél, aki még azelőtt, hogy én felkelnék, ő már talpon legyen. Még mielőtt kosorrú lovamra felszállnék, ő már a nyeregben legyen. Még mielőtt a küzdőtérre érnék, ő nekem már a levágott fejet hozza. Ilyen leányt vegyél nekem apa.
Apja, Báj Büre kán így válaszolt:
– Fiú, te nem is leányt kívánsz magadnak, hanem egy bajtársat. Fiú, az a lány, amilyet te kívánsz, leginkább Báj Bidzsán bég leánya, Banicsicsek lenne.
– Éppen így van. Igen, ősz szakállú édesapám, pont ő az, akit én magamnak kívánok.
– Jaj fiam, Banicsicseknek van egy bolond testvére, akit Bolond Karcsárnak hívnak. Aki a leányt kívánja, azt megöli.
– Hát ha így van, akkor mit tegyünk? – kérdezte Bejrek.
– Fiam, hívjuk össze a nemes oguz bégeket a szállásomra, és amit ők jónak látnak, aszerint cselekedjünk – mondta Báj Büre bég:
A nemes oguz bégeket mind meghívták a szállásukra, és nagy vendégséget csaptak. Azok megérkeztek, ettek, ittak, szájuk is szóra nyílt, tanácskoztak.
– Ki mehetne el megkérni a leányt? – töprengtek a nemes oguz bégek.
Úgy látták jónak, hogy Dede Korkut menjen.
Dede Korkut így szólt:
– Barátaim, férfiak, amikor engem küldtök el, azt is tudjátok, hogy a Bolond Karcsár megöli azt, aki a leánytestvérét megkéri. Így tehát Bajindir kán istállójából két erős, sólyomsebes lovat hozzatok, egy kecskefejű gecsermént[111] és egy birkafejű vöröspej lovat. Ha váratlanul üldözni kezdene, akkor az egyikre felpattanok és elmenekülök, a másik pedig majd a vezetéklovam lesz.
Hallgattak Dede Korkut szavára. Elmentek, hogy Bajindir kán istállójából elhozzák azt a két lovat. Dede Korkut az egyikre felszállt, a másikat vezette. „Barátaim, Isten veletek” – mondta és elment.
Eközben szultánom, Bolond Karcsár nagy fehér sátrát felverette a fekete földre, társaival ott tanyázott, és célba lőttek. Amint Dedem Korkut megérkezett fejet hajtott, kezét mellére téve szép köszöntést mondott. De a Bolond Karcsárnak habzott a szája, amint Dede Korkut arcába nézett, és így szólt:
– Légy üdvözölve, te izgága, minden lében kanál, akinek fehér homlokára* a kegyelmes Isten balvégzetet írt. Lábas lény ide be ne jöjjön, szomjazó az én vizemből ne igyon! Mi történt veled, tán nem férsz a bőrödbe? Meguntad az életedet? Mi keresnivalód van neked itt?
Dede Korkut erre így válaszolt:
Felmagasló sötét hegyen átkelve érkeztem.
Gyorsfolyású tiszta vizeken átkelve érkeztem,
Széles szokmányod*, szűk ölelésed védelmébe érkeztem[112].
Azért jöttem, hogy Isten parancsára a Próféta szavával a holdnál is tisztább, a napnál is fényesebb lánytestvéredet, Banicsicseket, megkérjem Bamszi Bejrek számára.
Alig, hogy ezt Dede Korkut kimondta, a Bolond Karcsár így kiáltott:
– Ej, azt tegyétek, amit mondok! Hozzátok ide a fekete mént, és a lószerszámokat!
A fekete mént és a szerszámokat is előhozták. Bolond Karcsárt felültették a lóra. Dede Korkutnak sem kellett több, lova béklyóját megoldotta, felpattant a birkafejű vöröspej lovára, és már menekült is. Bolond Karcsár meg a nyomába. Üldözés közben a birkafejű pejkó elfáradt, akkor Dede a kecskefejű gecserménre ugrott át. Bolond Karcsár azonban egyre csak üldözte Dedét tíz dombhajlaton keresztül. Dede Korkutot már-már beérte, Dede ijedtében majd eszét vesztette. Istennél remélve menedéket, elkiáltotta az ő szent nevét. Bolond Karcsár szablyáját kezébe kapta, és lesújtani készült Dedére. Az a Bolond Karcsár ketté akarta őt hasítani.
– Ha lesújtasz, száradjon el a kezed! – üvöltötte Dede Korkut.
Mivel Dede Korkut szent ember volt, kívánsága meghallgatásra talált. A nagy Isten parancsára Bolond Karcsár keze megállt a levegőben.
– Jaj, kegyelem, segítség! Egy az Isten, ebben nincsen kétség! – ordított Bolond Karcsár. Dede, Istened parancsára a Próféta szavával én Bejreknek adom lánytestvéremet, csak legyen újra épségben a kezem!
Háromszor hagyta el ajkát az ígéret, és a bűneire is bocsánatot kért. Dede Korkut erre Istenhez fohászkodott, és a Bolond keze ismét makkegészséges lett. Karcsár így szólt:
– Dede, megadod-e amit csak kívánok a leánytestvéremért?
– Megadom, de lássuk, mit kívánsz?
– Ezer tevecsődört hozz, de azok olyanok legyenek, amelyek tevekancát még nem láttak. Ezer mént is hozz, de olyat, amelyik még sohasem hágott kancát. Ezer olyan kost is hozzál, amelyik még nem látott juhot, meg még ezer fületlen-farkatlan kutyát is hozz, s még ezer hatalmas bolhát is hozzál nekem. Ha ezeket elhozod, szívesen adom, de ha nem hozod meg nekem, még egyszer ne kerülj a szemem elé, mert ha ez alkalommal nem is öltelek meg, de akkor megöllek.
Dede Korkut visszament Báj Büre bég táborába.
– Dede Korkut vidáman, vagy szomorúan érkezik-e? – érdeklődött Báj Büre.
Úgy látták, hogy mosolygósan jön.
Báj Büre bég megkérdezte tőle:
– Dede, fiú vagy-e, vagy lány? Farkas vagy-e, vagy bárány?
– Fiú vagyok, farkas vagyok[113] – válaszolt Dede.
– Ha így van, hát hogyan történt a dolog? Hogyan szabadultál meg annak a Bolond Karcsárnak a kezei közül?
– Allah kegyelméből, a szentek képességével[114] szabadultam meg, és kaptam meg a lányt.
Bejrekhez és az anyjához, valamint leánytestvéreihez is eljutott a jó hír. Erre ők nagyon megörültek, megvidámodtak.
Báj Büre bég megkérdezte:
– Mennyit kért a bolond?
– Hogy legyen átkozott az a Bolond Karcsár, annyi árut kért, hogy se vége se hossza – válaszolta Dede Korkut.
– Mégis, mennyit akart?
– Ezer mént kívánt, amelyik kancát még nem hágott, ezer tevecsődört kívánt, mely nőstényt még nem látott, ezer kost kívánt, mely juhot még nem látott, meg ezer fületlen-farkatlan kutyát akart, meg még ezer ugra-bugra bolhát kívánt és így szólt: „Ha ezeket a dolgokat elhozod, a húgomat odaadom, de ha nem hozod el, akkor bizony ne kerülj a szemem elé, mert megöllek”.
– Dede, ha én ezekből három dolgot előteremtek, te megtalálod-e a másik kettőt?
– Bizonnyal kánom, felkutatom azokat.
– Hát akkor Dede, a kutyákat és a bolhákat te kerítsd elő! – mondta Báj Büre bég.
Ő maga az istállóba ment a lovakhoz, kiválasztott ezer mént; a tevékhez ment, kiválasztott ezer tevecsődört; majd a juhokhoz ment, és ezer kost is kiválasztott. Dede Korkut pedig felkutatta az ezer fületlen-farkatlan kutyát és az ezer bolhát. Ezután mindezeket magához vette, és elindult Bolond Karcsárhoz. Bolond Karcsár hírét vette, és elébe ment:
– Lássam, meghoztad-e, amit kértem?
Amikor a méneket meglátta, örvendezett. A tevéket meglátva is, örvendezett. A kosok is tetszettek neki. Amikor pedig a kutyákat meglátta, harsányan felkacagott.
– Dede, de hát hol vannak a bolháim? – kérdezte. Dede Korkut a bolhákat egy ól belsejébe dugta.
– Jaj, Karcsár fiam, ezek megkínozzák ám az embert, akár a bögölyök, olyanok ezek, mint a harapós vadállatok, ezért mind egybegyűjtöttem őket. Gyere, menjünk oda, vedd a kövérjét, hadd a soványát – mondta.
A Bolond Karcsár beleegyezett, így hát Dede őt a bolhás helyre vitte. Bolond Karcsárt meztelenre vetkőztetve az ólba dugta.
– Ahogy már mondtam, ami tetszik vedd el, ami nem tetszik azt hagyd ott – mondta Dede, és az ólajtót jól bereteszelte. Az éhes bolhák mind Bolond Karcsárnak estek. A Bolond vadul üvöltött, zokogva ordított: „Kegyelem Dede!” – kiabált, de lassan belátta, hogy mindez hasztalan.
– Segítség, Dede, kegyelmezz az Isten szerelmére, nyisd ki az ólajtót, hadd menjek ki! – esedezett.
Dede Korkut szólott:
– Fiam, Bolond Karcsár, miért csinálsz ilyen felfordulást? Ha ezt kívántad, akkor most miért üvöltözöl így? Hagyd abba az üvöltést! Nos, elhoztam a csapat bolhát. Vedd a kövérjét, hagyd a soványát.
– Hej, Dede szultán, az Isten vegye magához ennek a kövérjét is, meg a soványát is! – kiabálta Bolond Karcsár – Nincs, aki kiválasztja ennek a javát, meg a rosszát! Dede, az Isten szerelmére nyisd ki az ólajtót, hadd meneküljek innen.
– Hogy aztán velem majd újból veszekedjél! Most az egyszer lásd, kivel is van dolgod.
Bolond Karcsár fel-felugrált, piff-puff verdeste magát, és közben egyre csak így kiabált, jajgatott: „Segítség Dedécském!”. Dede akkor kinyitotta az ajtót, Bolond Karcsár már rohant is kifelé. Dede látta, hogy a Bolond majd eszét veszti, teste a bolháktól nem is látszik, szemét fel se lehet ismerni. Dede lábához borult:
– Az Isten szerelmére ments meg!
– Eredj fiam, és vessed magad a vízbe –mondta Dede.
Bolond Karcsár odatámolygott, és beesett a vízbe. A Bolond halálfélelmében nyakig lemerült a jeges vízbe. A bolháktól nagy nehezen megmenekedett.”Dedécském az Isten büntesse ezeknek a soványát és a kövérjét is” – mondta. A bolhák a vízbe szóródtak, elsodródtak. A Bolond felvette ruháját, és hazament. Hozzálátott a nagy mennyegzői készülődéshez.
Az oguzok idejében az volt a szokás, ha egy vitéz megházasodott, nyilat lőttek ki, s ahová a nyíl leesett, ott verték fel a nászsátrat. Bejrek kán is kilőtte a nyilát, és ahová lehullott ott verte fel nászsátrát[115]. Menyasszonyától egy vörös kaftán érkezett jegyajándékul. Bejrek a kaftánt magára öltötte. Társainak azonban nem volt ínyére a dolog, elszomorodtak.
– Miért szomorodtatok el? – kérdezte Bejrek.
– Hogyne szomorkodnánk? Hiszen te vörös kaftánt viselsz, mi pedig fehéret.
– Ilyen kicsinységért szomorkodtok? Ma én viselem, holnap helyettesem viselje, negyven napig meg ti viseljétek sorban, azután majd odaadjuk egy dervisnek.
Ezek ezután szívük megbékélt.
A negyven vitéz letanyázott, és együtt evett, ivott. A hitetlenek kémje – hogy legyen átkozott – kikémlelte ezt, elment Bajburt* várának urához, és hírül adta neki:
– Miért vesztegelsz uram: Báj Bidzsánnak van egy lánya, akit neked kellene, hogy adjon, s íme Bejreknek adta. Ma éjjel megy be a lány a nászsátorba.
Az átkozottak átkozottja hétszáz hitetlennel együtt lóra kapott, és elvágtatott. Bejrek mit sem sejtve a tarka nászsátrában ült, evett, ivott. Éjszaka álmában támadtak rá a hitetlenek. Bejrek helyettese kirántotta szablyáját: „Fejemet áldozom Bejrek fejéért” – mondta. A helyettes megsebesült, és hősi halált halt.
A mélység lehúz, a tömeg megrémiszt, a ló vágtat, a férfi büszkén megüli, a gyalogos férfinak nem lehet reménye. Harminckilenc vitézzel együtt Bejreket is fogságra vitték. Hajnalodott, a nap is felkelt. Bejrek anyja, apja körülnézett, és látják ám, hogy eltűnt a nászsátor. Sóhajtoztak, köpenyüket megszaggatták, majd' az eszüket vesztették. Látták, hogy az égen holló köröz, előttük a szálláson kopó kószál. A nászsátor szétszabdalva hever a földön, Bejrek helyettese holtan fekszik.
Bejrek apja megragadta súlyos turbánját, és földhöz vágta. Köpenyét megszaggatta, és egyre csak azt kiabálta, fiam, fiam! Jajveszékelt, zokogott. Ősz fonatú anyja sírván sírdogált, könnyeit ontotta, keserű körmével fehér arcába vájt, piros orcájába mart, hollófekete haját tépte*, sírva-zokogva tért haza. Báj Büre aranyos füstnyílású nagy sátrában nagy volt a sivalkodás. A nemzetség leányai, ifiasszonyai nem kacagtak többé, nem kentek vörös hennát* fehér kezükre. Hét nővére levetette a fehér ruháját, és feketét öltött: „Jaj, bég testvérem, vágyad nem teljesült be, célodat nem érted el, egyetlen egy fiútestvérünk!” – mondták, és együtt sírtak, együtt zokogtak.
Bejrek jegyeséhez is elérkezett a hír: Banicsicsek is levetette fehér kaftánját, és feketébe öltözött. Őszi alma píros orcáját tépte, marcangolta:
Jaj, piros nászfátylam bírója!
Jaj, homlokom, fejem reménye!
Jaj, sah vitézem! Jaj sólyom vitézem!
Kinek arca nézésével be nem teltem, kán vitézem!
Hova mentél, engem egyedül hagyva, lelkem, vitézem!
Kit amikor megláttam,
Szívem neki kitártam,
Egy párnára tettem fejem,
Akiért meghalok, magam feláldozom,
Jaj, Kazán bég bizalmasa,
Jaj, nemes oguzok büszkesége, Bejrek! – mondta, és közben keservesen zokogott.
Amikor ezt Aprító Szeldzsuk fia Deli Dundar meghallotta, fehér ruháját levetette, és feketét öltött. Bejrek barátai és társai is levetették fehér ruhájukat, és feketét öltöttek. A nemes oguz bégek reményüket vesztve, Bejrekért nagy gyászt tartottak.
Közben eltelt tizenhat év, de senki sem tudta, hogy Bejrek él-e, hal-e. Egy napon Banicsicsek testvére, Bolond Karcsár megjelent Bajindir kán divánjában, és térdre borult:
– Az uralkodó Kán élete legyen hosszú! Ha Bejrek épségben lenne, e tizenhat év alatt vagy a híre, vagy ő maga megérkezett volna. Ha lenne egy vitéz, aki élethírét hozná, annak aranyhímes szokmányt*, ezüstpénzt adnék, a halálhírét hozónak pedig odaadnám a húgomat – mondta.
A Csaló fia Csalárd – hogy legyen átkozott – megszólalt:
– Szultánom, hadd menjek el én, hírét meghozom akár halott, akár élő legyen is Bejrek! – mondta, és el is ment.
Néhány nap múlva visszatért. Ámde Bejrek ennek a csalónak egykor egy inget ajándékozott, amit az nem viselt, csak dugdosott. Elment, és az inget bemocskolta vérrel, aztán előhozta, és azt Bajindir kán elé tette. Bajjindir kán megkérdezte:
– Hát ez meg miféle ing?
– Szultánom, Bejrek inge. Bejreket Paszin* Karaderbentjében megölték, íme a bizonyíték.
Az oguz bégek között a hazugság nem járta, elhitték hát a hírt. Amikor tehát a bégek meglátták az inget, hangos zokogásban törtek ki, és jajveszékeltek. „Régi, hű társam, Bejrek!” – mondta Kazán bég is, és sírva fakadt. „Jó barátom!” – mondta Kara Göne fia Kara Budak, és ő is zokogott.
Bajindir kán ekkor így szólt hozzájuk:
– Ej, miért siránkoztok? Mi ezt az inget nem ismerjük, vigyétek a jegyeséhez, ő jól ismeri, hiszen maga varrta, ő majd újból felismeri.
Elmentek, az inget elvitték Banicsicsekhez. Amint ő meglátta azonnal felismerte: ez az övé – mondta. Köpenyét megszaggatta, körmével az arcába mart, őszi piros alma orcáját összemarcangolta.
Jaj, kit amint megláttam,
Szívem neki kitártam,
Jaj, piros nászfátylam bírója,
Jaj, homlokom, fejem reménye,
Bejrek kán! – mondta zokogva.
A hír eljutott Bejrek apjához is, tarka tábora gyászba borult. A fehér ruhát levetették, feketét öltöttek. A nemes oguz bégek reményüket vesztve siratták Bejreket. A Csaló fia Csalárd elnyerte a leányt. Megtartották az eljegyzést, a mennyegző napját is kitűzték.
Bejrek apja, Báj Büre bég azonban hivatta kereskedőit, maga elé rendelte őket, és így szólt:
– Hé kereskedők, menjetek, kutassatok át minden országot, de szemem fényének, Bejreknek élet- vagy halálhírét hozzátok meg nekem!
A kereskedők hozzáláttak a készülődéshez. Éjjel-nappal úton voltak. Egyszer csak megérkeztek Paraszár Bajburt várához. Ámde aznap a hitetleneknek nagy ünnepet ültek, mindegyikük evett-ivott. Bejreket is előhozták, és megparancsolták, hogy játszon a kobozon. Bejrek egy magas erkélyen ült. Ahogy körülnézett, meglátta a kereskedőket, és megismerte őket. Ha meglátta, hírt is adott nekik. Lássuk, kánom, mit mondott:
Tágas rétről, szabad földről jövő karaván!
Apámuram s asszonyanyám ajándéka, karaván!
Hosszú lábú, nemes lovon járó karaván!
Hangom halljad, szavam értsed, karaván!
Nemes oguz hazában
Ulas fia Szalur Kazánt, hogyha kérdem, jól van-e, karaván?
Aprító Szeldzsuk fiát, Deli Dundárt hogyha kérdem, jól van-e,
karaván?
Kara Göne fiát Kara Budakot hogyha kérdem, jól van-e,
karaván?
Ősz szakállú apámat, ősz fonatú anyámat, hogyha kérdem, jól
van-e, karaván?
Az én hét lánytestvéremet, hogyha kérdem, jól van-e karaván?
Kit amikor megláttam, szívem neki kitártam,
Báj Bidzsán leánya, Banicsicsek, otthon van, karaván?
Vagy hozzáment valakihez, karaván?
Mondjátok nekem!
Szegény fejem feláldozom karaván, néked!
A kereskedők így válaszoltak:
Élsz-e még, jól vagy-e lelkem, Bamszi?
Tizenhat éve epekedő kánom, Bamszi,
Nemes oguz hazában Kazán béget, hogyha kérded, jól van,
Bamszi.
Aprító Szeldzsuk fiát, Deli Dundárt, hogyha kérded, jól van,
Bamszi.
Kara Göne fiát, Budakot, hogyha kérded, jól van, Bamszi.
Ők a fehért levetették, gyászt öltöttek temiattad, Bamszi.
Ősz szakállú apádat, ősz fonatú anyádat, hogyha kérded, jól
van, Bamszi.
Fehért vetve, gyászt öltöttek temiattad, Bamszi.
Hét lánytestvéredet hét út elágazásánál sírva láttam, Bamszi.
Őszi alma pirosságú orcájukat tépve láttam, Bamszi.
„Elment, s nem jő jó testvérünk” – így zokogtak, láttam
Bamszi.
Kit amikor megláttad, szíved neki kitártad,
Báj Bidzsán leánya, Banicsicsek,
Eljegyzését megtartotta, mennyegzője napját is kitűzte.
Csaló fia Csalárdhoz megy, láttam, Bejrek kán.
Paraszárnak Bajburt várából repülj, nosza,
Szines-tarka nászsátradba gyere, nosza,
Hogyha nem jössz, Báj Bidzsán lányát,
Banicsicseket elveszíted, jól jegyezd meg!
Bejrek felkelt, sírdogálva negyven vitézéhez ment. Fogta nagy turbánját, letépte és földhöz vágta, és így panaszkodott:
– Hej, én negyven* pajtásom, tudjátok-e, mi történt? Az a Csaló fia Csalárd a halálhíremet költötte. Apám aranytetejű sátrára gyász szállott, hófehér lánya, s arája a fehér ruháról feketére váltott. Banicsicsek pedig, kit amikor megláttam, szívem neki kitártam, a Csaló fia Csalárdhoz készül férjhezmenni.
Erre negyven vitéze is lekapta nagy turbánját, és földhöz vágta. Sírva-ríva zokogtak, gyászoltak.
Igen ám, de a hitetlen úrnak volt egy hajadon leánya, aki Bejreket minden nap meglátogatta. Aznap ismét látogatóba jött. Amint ránézett látta, hogy Bejrek szomorú.
– Miért vagy szomorú, vitézem? – kérdezte a leány. – Máskor, amikor hozzád jöttem, mindig vidámnak láttalak, nevettél, örültél. Most mi történt veled?
– Hogyne szomorkodnék? – mondta Bejrek. Tizenhat éve vagyok apád foglya. Apám, anyám, törzsem, testvérem után vágyom. Volt egy fekete szemű jegyesem, s most azt mondják, hogy Csaló fia Csalárd, aki hazug hírt vitt rólam, és halálhíremet költötte, elveszi azt a leányt.
Ahogy így beszélt, a leány beleszeretett Bejrekbe.
– Ha én téged a várból kötéllel leengedlek, és apádhoz, anyádhoz épségben megérkezel, visszajössz-e értem, s engem feleségül veszel-e? – kérdezte.
– Szablyámmal vágjanak szét, nyilammal szúrjanak át, hasítsanak föl, mint eke a földet, és poraimat szórják szét, ha visszajőve téged el nem veszlek hites feleségül, ha épségben megérkezem az oguzokhoz – esküdözött Bejrek.
A leány ekkor hozott egy kötelet, és azzal leengedte Bejreket a várból. Amikor Bejrek földet ért Allahnak hálát adott, és útnak indult. Amint ment mendegélt, a hitetlenek méneséhez érkezett. „Ha most egy jó lovat találok, megfogom, és felülök rá” – gondolta. Ahogy jobban körülnézett látja ám, hogy a saját szürke táltosa[116] áll ott, és legel. A szürke mén is meglátta Bejreket, azonnal felismerte. Két lábára ágaskodott és nyerített. Ekkor Bejrek megdicsérte a szürke mént, lássuk kánom, hogyan becézgette:
Tágas, szép mezőre hasonlít a homlokocskád!
Két éji lámpásra hasonlít a két szemecskéd,
Selyemszálra hasonlít a sörényecskéd,
Ikerpárra hasonlít a te fülecskéd,
Férfit célhoz juttatja a te hátacskád,
Nem is lónak hívlak, hanem testvéremnek,
Testvérnél is több vagy!
Nagy feladat vár rám, társnak hívlak, bajtársnál is több!
A ló felvetette fejét, az egyik fülét hegyezte, odament Bejrekhez. Bejrek átölelte a ló nyakát, két szemét megcsókolta. Rápattant, és a vár kapujához lovagolt. Harminckilenc útitársát a hitetlenek figyelmébe ajánlotta, lássuk, kánom, miként ajánlotta:
Halljad, zagyva hitű gyaur!
Számat folyton meggyaláztad, nem tűrhettem:
Piszkos disznó húsából sültet etettél, nem tűrhettem.
Isten nekem utat nyitott, eltávoztam, halljad, gyaur!
Harminckilenc vitézemet túszul hagytam, halljad, gyaur!
Egynek is, ha híját lelem, tizet ölök meg helyette.
Tíznek hiányát, ha lelem, százat ölök meg helyette, halljad,
gyaur!
Harminckilenc vitézemet túszul hagytam nálad, gyaur!
Negyven hitetlen lóra pattant, üldözőbe vették, de nem tudták elérni, ezért aztán visszafordultak. Bejrek visszatért az oguzokhoz. Körülnézett, és látja ám, hogy egy regös jön vele szembe.
– Hé regös, hová mégy? – kérdezte.
– Bég vitéz, lakodalomba megyek.
– Kinek van a lakodalma?
– Csaló fia Csalárdnak.
– Nocsak, kinek a lányát veszi el?
– Bejrek kán jegyesét, Banicsicseket veszi el.
– Hé, regös, add csak ide a kobzodat, neked adom érte a lovamat. Rejtsd el, amikor megjövök baksist hozok, s visszaveszem.
A regös azt gondolta: „Anélkül, hogy berekedne a hangom, hogy koptatnám a torkom, nyűném a kobzom, egy ló jut a birtokomba. Elvezetem hát, és eldugom.”
A dalnok Bejreknek adta a kobozt. Bejrek fogta a kobozt, apja táborának közelébe ment. Látja ám, hogy néhány juhász siránkozik az út szélén, és szakadatlanul köveket rak egy halomba.
Bejrek megkérdezte:
– Hé, juhászok, ha valaki az úton egy követ talál, semmire se becsüli, ti meg miért rakjátok halomba a követ itt az út szélén? Mit akartok vele?
– Hej, te csak a magad baját ismered, a mi bajunkról fogalmad sincs! – válaszolták a juhászok.
– Hát mi a bajotok? – kérdezte Bejrek.
– Bégünknek volt egy fia, tizenhat év óta senki sem tudja, él-e, hal-e. A Csaló fia Csalárdnak - hogy pusztuljon el -, aki halálhírét hozta, most odaadták a jegyesét. Amikor ő itt elmegy, megdobáljuk. Ne menjen hozzá a lány, magához méltóhoz menjen. – válaszolták a juhászok.
– Hej, orcátok legyen fényes, uratok kenyere legyen áldott nektek! – mondta Bejrek, majd apja sátrához ment. A sátor előtt volt egy nagy fa, annak tövénél pedig egy bővizű forrás. Látja ám Bejrek, hogy kis húga vízért jön a forráshoz. „Bejrek testvér – mondja sírva, zokogva, – de szomorú lett ez a lakodalom!”
