Dede Korkut könyve (1), Terebess Ázsia E-Tár

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dede Korkut könyve
Fordította: Adorján Imre és Puskás László
L1Harmattan, Európai Folklór Intézet, 2002
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

Bevezető Tanulmány
A mű felfedezése
Dede Korkut a történelmi forrásokban
Dede Korkut a török népek hagyományában
Dede Korkut személye és szerepe a 12 eredetmondában
A mondák keletkezésének és lejegyzésének eltérő kora
Az "előirat"
A mű stílusa
Néhány szó a fordításról
Dede Korkut könyvének történetei:
Az "előirat" (Allah a könyörületes….)
1. Dirsze kán fia Bikács kán története
2. Szalur Kazán szállása kifosztásának története
3. Kám Büre bég fia, Bamszi Bejrek története
4. Kazán bég fia, Uruz bég fogságba esésének története
5. Duha Kodzsa fia Deli Dumrul története
6. Kángli Kozsa fia Kán Turali története
7. Kazilik Kodzsa fia Jigenek története
8. Egyszeműt elpusztító Bászat története
9. Begil fia Emren története
10. Usun Kodzsa fia Szegrek története
11. Szalur Kazán fogságba esése, és fia, Uruz által történő
kiszabadításánek története
12. A külső-oguzok lázadása a belső-oguzok ellen, és Bejrek
halálának története
Magyarázó jegyzetek

Bevezető tanulmány

A mű felfedezése és kiadásai

Az „Előiratot” és a 12 elbeszélést tartalmazó művet 1815-ben, Drezdában H. O. Fleischer fedezte fel. Címe, latin betűs írásban: KITAB-I DEDEM KORKUT ALA LISAN-I TAIFE-I OGUZAN [1], azaz “Dedem Korkut könyve az oguz nép nyelvén.” (A továbbiakban: Dede Korkut könyve)

A kézirat nyelvezete az azerbajdzsáni török nyelvjáráshoz áll a legközelebb. Egyes feltételezések szerint a mű innen, Azerbajdzsánból kerülhetett a 16-17 században az Oszmán birodalom területére, onnan pedig ismeretlen körülmények közt Drezdába. Először H.O. von Diez ismertette [2] a művet, aki másolatot is készíttetett róla. Ezt a berlini könyvtárban TH. Nöldeke vizsgálta, de ő nem értette pontosan a szöveget, ezért nem is publikált róla. Több év eltelte után W. Bartold tanulmányozta [3], és a Deli Dumrulról szóló történetet, valamint Bikács kán, majd Kazán szállásának elpusztítása, illetve Bamszi Bejrek történetét le is fordította oroszra.

Törökországban először Kilisli Rifat jelentette meg nyomtatásban, 1916-ban – még arab betűkkel –, majd 1938-ban, az írásreformot követően Orhan Saik Gökyay latin betűs kiadása következett, amelyet Gökyay a mai modern török nyelvre is átültetett. l944-ben az isztanbuli Top Kapı Saray könyvtárából is előkerült egy töredék, amelyet Ridvan Nafiz ismertetett.

1950-ben Ettore Rossi [4] a Vatikáni Könyvtárban, olyan Dede Korkut kéziratot fedezett fel, amely a drezdai könyv 12 történetéből hatot tartalmaz (1. 2. 3. 4. 7. és 12.) A kézirat címe: „Kazán bég és mások oguz mondái és történetei...”[5] Ezek után Muharrem Ergin török kutató 1958-ban elkészítette a mű, kritikai kiadását, amelyben a vonatkozó kutatások bibliográfiáját is részletesen ismerteti. 1963-ban szótárt és nyelvtant mellékelt hozzá, amelynek segítségével az eredeti szöveget a ma használatos török nyelvet ismerők is megérthetik. Azóta már számos török szerzőnek jelent meg Dede Korkuttal kapcsolatos munkája, különféle népszerű, ifjúsági és szemelvényes formában.

Németre Joachim Hein /1958/, angolra Geoffrey Lewis (1974) fordította. Wilhelm Grimm már 1857-ben összehasonlította (Diez 1811-1815 munkája alapján) az Egyszeműről szóló oguz eredetmondát a világirodalom más hasonló Polyphémosz témájú alkotásaival. Számos orosz kutató, már a 19. században foglalkozott Dede Korkut könyvével és az oroszok munkássága nem szűnt meg, sőt inkább felerősödött a 20. században. Az egykori Szovjetunió tagállamai közt soknak a lakossága a török etnikumhoz tartozott, ezért természetesen, mind az orosz, mind az egyes török népek kutatói érdeklődtek Dede Korkut könyve iránt. A Szovjetunió felbomlása után a gyökereiket kereső török népek pedig századunk utolsó évtizedében kiterjedt kutatásokat folytatnak, amelyek közül a legjelentősebbek a kazak, a türkmén, az azerbajdzsáni és a baskír kutatók munkássága.

Mivel az azerbajdzsániak a magukénak tulajdonítják Dede Korkut könyvét annak „azeri” nyelvezete alapján, három kutató [6] tanulmányai már 1928-ban megvetették a Dede Korkuttal foglalkozó, szinte már külön tudományág alapját: 1939-ben jelent meg mind a 12 történet H. Arasli átírásában. Nyelvezetével E. Demircizade foglalkozott 1959-ben, M. Tehmasip pedig az azerbajdzsáni népi mondák között szerepeltette 1961-ben. 1996-ban Kâmil Nerimoğlu Velijev professzor vezetésével egy kutatócsoport hozzákezdett, a 6 kötetesre tervezett, „Dede Korkut Enciklopédia” szerkesztéséhez [7].

Magyarul mind ez ideig nem jelent meg Dede Korkut könyve, sőt utalások sem találhatók rá, hacsak nem a Magyar Néprajzi Lexikon „szeretet próbája” címszó alatt közölt egyetlen mondata, amely Deli Dumrul történetére (5.) vonatkozik és így szól: “Az oguz-török hagyományban eposzi méretet ölt ez a téma.” Mindössze 1926-ban a Körösi Csoma Archívumban jelent meg róla egy német nyelvű cikk [8].

Dede Korkut könyve Törökországban, 1976-ban vált nemzeti közkinccsé, és ma már középiskolai tananyag.

1999-ben Dede Korkut év volt, és ez alkalommal több nemzetközi kongresszust is rendeztek ebből a témából.

Dede Korkut a történelmi forrásokban

A forrásokat Muharrem Ergin török kutató Dede Korkut monográfiájában foglalta össze. Ebben azt is bizonyította, hogy Dede Korkut (magyarul Korkut Atya vagy Korkut Apó) személye, valamint az ő neve alatt ismert történetek, illetve ezeket részben tartalmazó művek már évszázadok óta ismertek voltak a törökök között [9]. Ezek az alábbiak:

1. A legrégebbi forrás Residüddin ilkán vezér 1305-ben perzsául írt könyve [10], amelynek az oguzokról szóló részében Korkutról is tesz említést. Beszámol Korkut származásáról, munkájáról és küldetéséről, mint aki négy oguz kán alatt szolgált, és 295 éves korában halt meg. A Próféta kortársaként az oguzok közt elterjesztette az iszlám hitet, és ő adott nevet a kánok gyermekeinek.

2. Egy általános történelmi munka, amelyet szerzője Egyiptomban a szeldzsuk-török származású helytartónak ajánlott, 1310-ig számol be az eseményekről. Az arab történelem 1229. évével kapcsolatban szól egy oguznáméról (oguz eredetmondáról) is: „Ez egy olyan könyv, amelynek a régi törököktől kezdve a mongolokig és a kipcsakokig mindenki örvendezik,… ennek a könyvnek még nagy becsülete van. Olyannyira, hogy kézről kézre adják. Az oguzok kezdeti állapotai és az első padisahjai mind említtetnek ebben a könyvben… Ebben az oguznáménak nevezett könyvben egy Depegöz (sic!) nevű személy dolgai is említtetnek [11].” A Depegöz (Egyszemű) története megtalálható a drezdai kéziratban is.

3. Az isztanbuli Top Kapı Saray könyvtárában, van egy kézirat, amely a 15. század elején, Bajazid szultán fia Emír Szultán idején keletkezett, és 65 sorban szól az oguzokról, valamint azokról a személyekről, akik a Dede Korkut Könyvében is szerepelnek. Név szerint említi Bajindir kánt, Ulas fia Szalur Kazánt mint a bégek közül kiemelkedőket és Dede Korkutot. A drezdai kézirat bevezetőjét képező „előirat” közül egynéhány itt is olvasható. Mivel a szereplőket a drezdai kéziratnál jóval bővebben jellemzi, valószínű, hogy szerzője régebbi és bővebb forrásokat használt.

4. A berlini Állami Könyvárban is felleltek egy, az oguzok történetéről szóló, és egyben közmondásokat is tartalmazó kéziratot, amely ugyancsak Emír szultán korában készült. A név szerint megemlített Dede Korkut szájába adott közmondások megegyeznek a drezdai irat bevezetőjében találhatókkal.

5. A 15. század második felében Jazidzsioğlu Ali a szeldzsuk történelemről írt egy könyvet II. Murád szultán számára. Ebben szerepel egy részlet, amely megegyezik a drezdai kézirat bevezetőjével. A Bajat nemzetségből származó Korkut Atya itt is a Próféta korához közeli időben lép színre, és minden úgy történik, ahogyan azt előre megmondja, mert Isteni sugallat munkálkodott szívében stb. A Kaji törzsre vonatkozó és az Oszmán-házra utaló jóslat és figyelmeztetés is (l. később) azonos azzal, ami a drezdai kéziratban olvasható.

6. Egy – valószínűleg 1331-ben keletkezett – kézirat szerint Dede Korkut Kara kánnak, a 28. oguz uralkodónak az idejében élt, aki őt Medinába küldte a Prófétához, ahonnan az oguzok megtérítésével megbízott Szelmán Fariszival tért vissza. A kézirat, Aj Kutlug kánról szólva megemlíti, hogy a nevelője Korkut Atya fia, Örgecs Dede volt, akit a kán Bagdadba küldött az Oszmán kalifához, de odaérkezve arról értesült, hogy meghalt a kalifa. Örgecs a Kábához (Mekkába) ment, és amikor onnan visszaindult, az Ali és a Moávija közt dúló csatába keveredett, és hősi halált halt. A harc befejezte után, azonban csodálatos módon megbízást kapott Alitól arra, hogy hittérítő munkát folytasson a törökök közt.

7. Alisír Nevai, aki 1495-ben fordította, és magyarázta a híres perzsa misztikus költő, Dzsámi műveit, Korkut Atyát a szúfik (iszlám misztikusok) közt említi, mint híres-nevezetes török személyiséget.

8. III. Murád szultán (1574-1595) korában a Bajburti Oszmán történelem-könyv Bajindir kánról szóló fejezetének szereplői ugyanazok, mint Dede Korkut Könyvében. Bajindir kánról ő azt írja, hogy az oguzok Horaszánból Ani és Kars vidékére érkeztek, a grúzoktól elfoglalták Tbiliszit, majd a Demirkapu Derbentet* védő Küsztasek Meliket harcban megölték. Bajindir vezére Kazán kán. Az oguzoknak két törzsszövetsé-gük volt, a külső- és belső-oguzok, akik összesen 90 ezer harcost számláltak. Bajindir egyik gyermeke, Uzun Haszán, perzsa uralkodó lett, és így terjedt el az iszlám Iránban. (Összekeveri Uzun Haszánt, Ilkán Gazan kánnal)

9. Seref Kán bitlisi kurd főember 1597-ben perzsául írt könyvében említést tesz a Dede Korkut Könyvének 2. történetében is szereplő Bügdüz Emenről. Művében – amely tekintve a szerző kurd nemzetiségét más szempontból is figyelemre méltó – azt írja ugyanis, hogy Oguz kán, a törökök uralkodója, az előkelő kurd Bügdüzt küldte a Prófétához követségbe. Amikor a Próféta meglátta, hogy Bügdüz milyen rettenetes, vad természetű ember, megkérdezte hogy honnan jött, és melyik nép fia. Bügdüz elmondta, hogy ő kurd származású. Erre a Próféta megátkozta őt és népét, hogy az sohase tudjon országot alapítani, mert akkor a világ átkává válnának. Dede Korkut Könyvében Bügdüz az oguz bégek egyike és nem kurd, a Próféta különös átkáról pedig szó sem esik.

10. Edirneli Rúhi 16. sz-i oszmán török történetíró munkájában megemlíti Korkut Atyát és a Kaji törzsre, illetve az Oszmán-házra vonatkozó jövendölését, ami így hangzik: “Végezetül ismét Kaji törzse jut uralomra, és a kánságot senki ki ne ki vegye kezéből, amíg a végső idő el nem jön, s míg az utolsó ítélet el nem érkezik. Ez a jóslat az Oszmán nemzetségre vonatkozott, és lám, ma is ők vannak hatalmon!"

11. Ebülgázi Bahadur kán 1659-1660 körül írt művének az oguzokról és a türkménekről szóló részében úgy említi Korkut Atyát, mint aki Ajnal Javi kán vezére volt, és az Ábbászidák korában élt. Szól továbbá az oguz Bidzsene és Szalur törzsek közti viszályról is. A Dede Korkut Könyvében szereplő több bég nevét is felsorolja, sőt Kazán feleségét ő is „sudár termetű”-nek írja le, amely szó szerint megegyezik a Dede Korkut könyvében a kán feleségének epiteton ornansával.

12. Müneddzsimbási, aki Edirneli Rúhi korábbi munkáját használja forrásául 1672-ben írt arab nyelvű művében, ismét megemlíti Korkut Atyát, mint szent embert, aki az Oszmán ház uralkodására utaló jövendölést mondta.

13. Özbek kán korában az iszlám felvételéről szóló mű egyik legendás történetében Korkut Atya „a nagy mágus és a sámán papok prófétája”.

14. Evlija Cselebi, Szejahátnáme című könyvében írja, hogy 1647-ben Derbent közelében látott egy zarándokok által gyakran látogatott mauzóleumot, amely Dede Horhut (sic!) nevű, nagy szultánról kapta a nevét. Az 1655-ben tett útja során pedig a Van tó melletti Ahlatról azt írja, hogy annak régi temetőjében: „az Oszmánok régi ősei között az Ahlatban nyugvók egyike Korhut (sic!) kán.”

15. A közép-ázsiai Bokharában Hafiz Dervis Ali Csengi a 17. században perzsául írt művében a népi énekesek hangszeréről, a kobozról szólva, megemlíti azokat a bégeket, akik Dede Korkut Könyvében is szerepelnek, köztük Bajindir kánt is.

16. Azerbajdzsánban egy Kul Ata nevű, de ismeretlen korban alkotó költő, Lejla és Medzsnúnról szóló költeményében megénekli Dede Korkutot és mondásait.

17. Európai eredetű források, ha közvetett módon is, de szólnak az oguzokról és Dede Korkutról. Adam Olearius (1603-1671) a Lipcsei Egyetem professzora, aki a német uralkodó követeként utazott Keletre, útleírásában (1647) említi, hogy 1638-ban Demirkapu Derbent* környékén, amikor a temetőket tanulmányozta, érdekes történetet hallott a helyiektől. A történet arról szólt, hogy Mohamed Próféta kora után nemsokára egy „Kasszán” nevű „okusz” padisah a lezgeket legyőzte, közülük több ezret megölt. Sírja nem itt, hanem Tebriz közelében van, Burlae nevű feleségéé pedig Urmia várában. Olearius Derbent közelében egy dombtetőn állítólag egy „Imam Kurchud” feliratú sírt látott. A hagyomány szerint ő a Prófétához közelálló személy volt, és annak halála után még 300 évig élt. Kurchud, sokat játszott a kobzán Kasszan előtt, és verseivel őt a lezgek ellen tüzelte, mert nem tértek át az iszlám hitre. Ezért Kurchudot az oguzok közé beférkőzött bálványimádó lezgek meggyilkolták.

Nyilvánvaló, hogy „Kasszán”, „Burlae”, és „Kurchud” nevű személyek, akiket a néphagyomány említ, azonosak a Dede Korkut Könyvében is szereplő Kazán, Burla Hatun és Korkut nevű személyekkel, az „okusz” pedig az oguzokat jelenti. Az eltérés Olearius német-gótbetűs átírásaiból eredhet.

Dede Korkut a török népek hagyományában

A kazakok és türkmenek közt egyaránt elterjedtek a „sírját kereső Korkut Atya” mondakör variánsai. A monda szerint Korkut Atya meg akart szökni a halál elől, de amerre csak ment mindenütt „a sírját kereső Korkut” számára ásott sírokat látott. Végül 300 évesen az egyik, az ő számára megásott sír mellett halt meg.

Ezzel a mondával kapcsolatos az a türkmén kifejezés is, hogy „Korkut sírjának ásása”, amelyet a sorsszerűséggel kapcsolatban emlegetnek.

A Szir-darja folyó melléki egyik kazak variáns szerint [12], a bölcs Korkut először a világ egyik eldugott sarkában élt, de egy éjjel azt álmodta, hogy néhány ember sírt ás. Megkérdezte tőlük, hogy kinek ássák a sírt, mire azok azt válaszolták, hogy azt a bölcs Korkutnak ássák. Amikor felébredt álmából elhatározta, hogy megszökik a halála elől, és a világ egy másik végébe menekült. Ott is ugyanazt az álmot látta, ezért úgy döntött, hogy a világ közepén fog letelepedni. Így jutott el a Szir-darja folyóhoz, ahol ismét azt álmodta, mint korábban. Úgy értette, hogy a földön ő nem élhet, ezért levetette a bekecsét, azt a folyó vízére terítette, arra ült rá és így élt még további 100 évet. Amikor meghalt, a muzulmánok a folyó mellett temették el.

Ezért látogatják a türkmének Dede Korkut sírját a Szír-darja melletti Dzsebel-i-Erbain-ban.

Ugyancsak a kazakok körében terjedt el az a monda, amely szerint Korkut Atya népi-ének költő volt, és ő találta fel a kobozt valamint a tamburát. A koboz a kazakoknál vonós, a tambura pedig pengetős, széles körben elterjedt népi hangszer. Így a monda arra utal, hogy az összes húros hangszer feltalálója Korkut Atya volt. Amikor kobzon játszanak a kazak sámánok, énekükben a tanítójuknak tartott Korkut Atya segítségéért fohászkodnak.

A kazak népdalokban gyakran előforduló képes beszéd, hogy a szerelmes ifjú kedvese szemét “Korkut gyújtotta mécseshez” hasonlítja.

A néphagyomány szerint, Kazakisztánban Ak-Mola (ma Asztana) városától kb. 150 km-re emelkedő két hegycsúcs – a Mundzsakti és a Dumburali – neve is, Korkut Atyával van kapcsolatban. A monda szerint Korkut (Korkurt) Atya, kezében a tamburájával a Kazak síkságon járva a Mundzsakti hegyen vesztette el a tambura pengetőjét, (kazakul: munçagini), a Dumburali hegyen pedig a tamburáját. Ezekről kapta nevét a két csúcs.[13]

A kirgizek hősi eposzában, a Manaszban, Korkut nevének említése után olvasható a Dede Korkut művében sokszor említett Kazilik hegy is.

Természetes, hogy az Anatóliában élő törökök közt található a legtöbb olyan hagyomány, amely Dede Korkut könyvéhez kapcsolódik. Legelterjedtebbek a „Bej Böjrek” mondakör variánsai, amelyek Dede Korkut könyvében Bamszi Bejrek történetén alapulnak. Megtalálhatók ezek a variánsok, Dél-Anatóliában a Torosz hegység vidékén (Antalya, Muğla), de a Pontusz-hegység tájain is (Safranbolu, Erzurum, Erzincan, Trabzon, Bayburt), valamint Közép Anatóliában (Beyşehir, Konya) is [14].

Síremlékét Anatóliában Ahlat-ban és Bajburt közelében lévő Masat faluban nagy tisztelettel őrzik, de ahogy születésének, úgy halálának, temetésének időpontja és helye sem ismert [15].

Dede Korkut személye és szerepe a 12 oguz eredetmondában

A ravasz, csavaros észjárású Dede Korkut alakját az eredetmondákban misztikus fény övezi. Az oguzok, ha bajba kerülnek – akár az egész közösség, akár csak egy család közülük – azonnal őt keresik meg, elhívják, tanácsot kérnek tőle, vagy éppenséggel felkérik valamilyen bonyolult ügy megoldására, elintézésére. Életkora sem határozható meg, mert fiatalosan gyors, fürge, ugyanakkor a harcokból, csatározásokból feltűnő módon kivonja magát. A történetek végén mindig ő az, aki összefoglalja az eseményeket és áldást oszt. Tulajdonságai és az oguz közösségben betöltött szerepe alapján úgy tűnik, olyan sámán, (táltos) aki nem tartozik egyetlen nemzetség kötelékébe sem, hanem az egész közösség szellemi vezetője. Szava parancs, „áldása áldás”. Ő énekli meg a nemzetségeket, énekét kobozzal kíséri. Főként a szájhagyomány, de a később keletkezett, többé-kevésbé megbízható írásos források még az oguzok iszlám hitre történő áttérése után is említenek olyan „szent embereket”, derviseket, akik bár muzulmánok voltak, mégis igen sok régi hiedelmet, sőt gyakorlatot megőriztek a törökök korábbi vallásából, a sámánizmusból, és terjesztették is. Dede Korkut személyét és szavait alighanem a későbbi kiadások alakították az iszlám számára elfogadhatóvá.

Dede Korkut nevében, a Dede szó újabb keletű. A régebbi oguz mondákban nem is szerepel, egyszerűen csak Korkut-nak nevezik, néhányszor pedig Korkut Atyaként említik. Dede Korkut könyvének drezdai kéziratában a név előfordulásainak száma és variációi a következők: 4 Korkut Ata, 29 Dede Korkut, 21 Dedem Korkut, 19 Dede, és 1 Dede Szultán. A Korkut Ata írásmód csak a mű elé betoldott bevezetőben fordul elő. A drezdai kézirat címében Dedem Korkut, a vatikániban pedig Dede Korkut alakban írták.

Muharrem Ergin professzor török kutató azt javasolja, hogy a témával foglalkozók használják egységesen a Dede Korkut nevet.[16] Tanácsát igyekszünk megfogadni.

A mondák keletkezésének és lejegyzésének eltérő kora

Dede Korkut könyvének előszavában, mint már idéztük, így ír a kaji törzsről: “Így szólt Korkut Apó: Végezetül ismét Kaji törzse jut uralomra, és a kánságot senki ki ne vegye a kezéből, amíg a végső idő el nem jön, s míg az utolsó ítélet el nem érkezik. Ez a jóslat az Oszmán nemzetségre vonatkozott, és lám, ma is ők vannak hatalmon!”

Ez a rövid idézet nemcsak a mű lejegyzési korának meghatározásához ad támpontot, de többet is mond. A mondákat leíró ismeretlen az oszmánok “őstörténetére” is utal azáltal, hogy az oguz nemzetségek eredetmondái közé egy olyan történetinek tűnő megállapítást is betold, ami nyilvánvalóan nem igaz, és amit semmiféle más forrás nem igazol. Nevezetesen, hogy a kánság ismét Kajira esik! A kaji törzs sohasem nyert Oszmán előtt vezető szerepet az oguz-törökök közösségében. Hagyományosan nomád életmódját folytatta mindaddig, míg a Konyai Szeldzsuk Szultánság ki nem rendelte a nyugati határ védelmére. A kaji törzs, és élén Oszmán, csak akkor tudott színre lépni, amikor a szeldzsuk hatalom bomlása felgyorsult.

Mivel tehát a Kayi törzs csak a 13. században bukkan fel Anatóliában, és csak a század legutolsó évtizedében jut szerephez – ezért a Dede Korkut nevéhez kapcsolódó történeteket legkorábban a 14. században jegyezhették le.

A Kaji törzsre és ezzel közvetve az Oszmánokra utaló „jóslat” más kéziratokban is felbukkan, de ezeknek mindegyike az Oszmánok uralomra jutása után keletkezett. Ezek ismeretében tehát arra következtethetünk, hogy a drezdai kézirat csak a 14. században, vagy azt követően készülhetett.

A drezdai kézirat jobb felső sarkában található egy mondat, amelyet nyilván utólag „firkáltak” rá, és amely egy másik támpontot ad a kézirat lejegyzésének datálásában. A mondat így hangzik: „Oszmán pasa halálának éve 993.”[17] Az iszlám időszámítás 993. éve a keresztény időszámítás 1587-88 évének felel meg. Természetesen csak ezt megelőzően jegyezhették le a történeteket.

A Kaji törzs említéséből és az Oszmán halálát feljegyző bejegyzésből levonható következtetések elég tág időszakot engednek meg, mert így a drezdai kézirat lejegyzése legkorábban a 14. század elején, legkésőbb pedig a 16. század második felében történhetett.

Más kérdés azonban, hogy mikor keletkeztek a mondák, és megint más, hogy mikor jegyezték le azokat a drezdai kéziratban. A történetekben szereplő hősök nevei és a szereplők szokásai ugyanis jóval korábbi időkre utalnak. Ezt támasztja alá, hogy a férfiaknak csak egy feleségük van, és csak kivételes esetben vesznek második feleséget, mint pl. Bamszi Bejrek azt a lányt, akinek segítségével megszökhetett a fogságból. A férfiak sok kumiszt és bort is isznak, amelyet rablányok szolgálnak fel. Az asszonyok a rableányokra nem féltékenyek, a férfiakkal majdnem teljesen egyenrangúak, szabadon szólhatnak, ha szükséges lovagolnak, harcolnak. Az oguzok ha valaki meghal, lovának farkát és fejét levágják, húsát a halotti toron elfogyasztják [18]. Ezek a magatartás-formák az iszlám felvétele előtti időkre utalnak. A személynevek között egyetlen, az iszlám vallás szerint elfogadható, kanonizált (Mohamed, Ali, Aisa, stb.) vagy e hitről bizonyságot tevő (Abdullah, Nureddin, stb.), sőt arab név sem fordul elő. A legtöbb személynév a török nyelvben „beszélő név”.

A történetek főszereplői tehát nem az Oszmán korban éltek, hanem azt évszázadokkal megelőzően, és ennek felel meg a törzsi-nemzetségi szervezetük is.

A „kánok kánja”, a legfőbb vezető a Kám [19]-Kán fia Bajindir kán, aki maga személyesen sohasem vesz részt a harcokban, nem hőse a csatáknak, de ő ad engedélyt a hadjáratok megindítására, a hadizsákmányból részesül, ő hívja össze a bégeket évente egyszer a nagy tanácskozásra, a bégeket és fiaikat megajándékozza.

Bajindir kánt Ulas fia Szalur Kazán követi a sorban, aki Bajindir kán veje. Úgy tűnik, mind a belső, mind a külső oguzok felett ő gyakorolja a beglerbég hatalmát. Engedélyezi a hadjáratokat, azokban személyesen részt vesz, és a csatákban hősiességével is kitűnik. Saját tanácsa, dívánja* van amelyre a bégeket meghívja. Dede Korkut könyvében három történet egyenesen az ő nevéhez fűződik, az utolsóban pedig ismét ő a főszereplő. Ez az oka, hogy a vatikáni kézirat fejlécében, „Hikâyet-i Oğuznâme-i Kazan Bey ve gayri” olvasható, azaz szabadon fordítva: „Kazán bég és mások oguz mondái és történetei [20].”

Dede Korkut elbeszéléseiben az események helyszíne bár nem minden esetben határozható meg pontosan, de Derbent, Bayburt és Pasin ma is ilyen néven ismert Délkelet-Anatóliában, a Tigris és az Eufrátesz folyók közt található Amid pedig a mai Diyarbakır nevű várossal azonos [21]. Mind az észak-, mind pedig a délkelet-anatóliai területek megfelelnek a kayi nevű oguz törzs vándorlási területeinek. A kayi törzs Erzincan környékén nomád életmódot folytatott, és csak Dzsingiz kán halála után, (1227) amikor megszűnt a mongolok délnyugati irányú terjeszkedése, továbbá amikor az anatóliai szeldzsukok súlyos vereséget mértek a nagyhatalmú horezmsahra, – aki egész Nyugat-Perzsiát uralta, – nyílt alkalmuk arra, hogy elhagyják a barátságtalan kelet-anatóliai hegyvidéket és lehúzódjanak kelet felé, a Tigris és az Eufrátesz által határolt termékeny vidékre.[22]

Mindezek azt bizonyítják, hogy a történetek a törökök iszlám hitre való áttérése előtti időkben gyökereznek. Az iszlám szövegrészek jól érzékelhetően erőltetett betoldások. Ennek nem mond ellent az sem, hogy a csaták előtt iszlám rítus szerint mosakodnak, imát mondanak, a diadaluk után a templomokat lerombolják, vagy dzsámivá alakítják át. A lejegyzéskor ügyes szerkesztői taktikával foglalták írásba az ősi, pogány szájhagyomány útján terjesztett mondákat, biztosítva ezzel megmaradásukat az iszlám környezetben is.

A Dede Korkut művével foglalkozó európai kutatók máig vitatkoznak arról, hogy mikor keletkezhettek a mondák. Egyes nyugati tudósok időszámításunk előttinek vélik, a török szakemberek pedig Kr. u. 8-12. századinak tartják azokat [23].

Az „előirat”

Az „előirat” cím helyett a Korán bevezető formuláját –„Allah, a könyörületes és irgalmas nevében...” – idézi. A szöveg népi bölcsességeket, illetve vallási intelmeket tartalmaz. A Dede Korkut történetek közt ezeket nem szokták szerepeltetni - még a törökországi kiadásokban sem, - a teljesség kedvéért azonban közöljük fordításunkban. Az „előirat” három fő-részre tagolható:

Az első Korkut Atya személyéről, jelentőségéről, az oguzok közt betöltött szerepéről, egy mondata pedig a már idézett, a Kaji illetve Oszmán házra vonatkozó jóslásról szól. Hiányzik a szokott „Dede Korkut mondta” típusú bevezetés, ezzel is jelezve, hogy a szerző nem ő, hanem a róla szóló szavak lejegyzője.

A második rész négy bekezdése egymástól könnyen elkülöníthető négy témakört ölel fel, és a stereotip „Dede Korkut mondta...” szavakkal kezdődik. Írója ezzel is jelzi, hogy itt egy korábbi, feltehetően szájhagyomány lejegyzése következik. Ezek részei az alábbiak:

1. A „család-erkölcs” fejezete. Annak ellenére, hogy a fejezetet egy jellegzetesen iszlám – az Allah megszabta sorsra utaló – mondat vezeti be, az mégis a családra, a gyermeknevelésre vonatkozó, a nomád török nézeteken alapuló hagyományos szentenciákat sorolja fel.

2. A „vitézi erkölcs” fejezet, rövid megfogalmazása a lovas nomád harcostól elvárt fizikai és erkölcsi követelményeknek.

3. A „tapasztalás” fejezete a vad- és háziállatok, az anya, a férfi tapasztalatairól szóló közmondások után, a vándor énekmondó emberismeretéről számol be.

4. A „vallás és vallásgyakorlat” fejezete. Ebben a részben derül ki, - mint ahogyan a 12 történetben is gyakran -, hogy az előirat szerkesztője, vagy lejegyzője, az iszlám síita* ágának, ha nem is a híve, de legalábbis szimpatizánsa. A fejezet Alit megkülönböztetett tisztelettel említi, és reá az imám tanon alapuló sía speciális sztereotip jelzőit használja. Az esetleges kétségeket a kerbelai* csatában résztvevő Haszán és Huszein (Ali leszármazottai) „szépségének”, dicsőségének sztereotípiája oszlatja el. A kerbelai csata évfordulója a síita világban az iszlám legnagyobb ünnepe.

A harmadik, a befejező rész a „négyféle asszony” leírása. A török szövegbe – hogy értelmezze a stílus-változást – Muharrem Ergin beszúrta: „Dede Korkut nyelvével szól az énekmondó.” A következő szólások témája és stílusa ugyanis elüt az előzőkétől.

Megjegyezem, hogy az asszonyok típusait tárgyaló monda már a középkori zsidó irodalomban is megfogalmazódott. Az egyik lusta, mocskos, a másik hűtlen, a harmadik jó, mint a férje anyja [24]. A zsidó monda az ószövetségen alapul, és Noé három lányának a házasságáról szól. Az előirat az asszonyok jellemét, jó vagy rossz voltát, nem a vallási irodalomból vett példákból vezeti le, hanem sokkal inkább a keleti, nomád török követelmények, elvárások fényében vizsgálja.

A mű stílusa

A könyv műfaji szempontból nehezen határozható meg. Bár hasonlít a hősi énekhez, a desztánhoz, a verses és a prózai szövegek váltakozása miatt mégsem azonosítható azzal. A török hősi eposz, a desztán, sokkal hosszabb verses elbeszélés, mint Dede Korkut könyvének oguz történetei.

A történetek ugyanakkor nem is mesék, bár a mesében is sokszor váltakozik vers és próza. A török mese azonban az időtlenségben lebeg, nem fűződik úgy történelmi időszakhoz és személyekhez, meghatározott földrajzi helyekhez, mint Dede Korkut történetei.

Dede Korkut könyvében – a drezdai kéziratban – minden történet címében a „boy” szó szerepel, és ezzel a török szóval helyettesíti a perzsa nyelv „desztán”, azaz hősi ének jelentésű szavát. Az egész mű ugyanakkor „oguznáme”, vagyis az oguzok írásba foglalt dokumentum jellegű története. A perzsa náme szót gyakran használták az oszmán török írók műveik címében, egyben ezzel hangsúlyozták azok forrás és dokumentum jellegét. Így például Evlija Cselebi is a Szejahátnáme címet adta útleírásainak.

A vatikáni irat a „boy” szó helyett mindenütt a „hikâye”, azaz történet szót használja.

A történetek az eposz és a népi elbeszélések között foglalnak helyet. Prózai és verses részekből állnak úgy, hogy az események, résztvevők és helyszínek leírása prózában történik, míg a beszédek a beszélgetések, az érzelmek kifejezése, szótagversekben.

Ez a formai megoldás olyan műfajra utal, amilyenben a 16-17. századi oszmán-török történetírók alkották műveiket (Kemálpasazáde, Lutfi pasa, stb.). A történetek fűzése azt is elárulja, hogy a művet korábbi forrásokból szerkesztették. Azt sem lehet biztosan megállapítani, hogy a prózai vagy a verses részek őriztek-e meg többet az eredeti, az iszlám felvétele előtti forrásból. Terjedelme meghaladja a különféle stíluscsoportokba sorolható népballadákét is. A drezdai kézirat címe alapján meghatározása: kitab, azaz „könyv”, „írásmű”.

Lehetséges, hogy a történetek egy korábban meglévő, nagy oguz desztánnak voltak az alkotó elemei – erről irodalomtörténeti adat is van –, amelyből az elbeszélések leváltak, és önálló fejlődésnek indulva, újabb és újabb elemekkel bővülve, idővel különálló, önálló részekké formálódtak, amelyekből 12 történetet újból egy műben, a Dede Korkut nevét viselő oguznámében sajátos módon szerkesztették egységbe.

A mű megírása során, különösen annak prózájában, a török mondatszerkesztésnek egy ősi, már az orhoni feliratokon is olvasható szórendjét figyelhetjük meg, nevezetesen, hogy a mondatrészek következetes sorrendje: alany-tárgy-ige. Az igeragozás sem tér el lényegesen az orhoni török nyelvtől.[25] Kül tegin síremlékén Bilge kagán testvérének haláláról szóló vers egyik sora megegyezik azzal, amit Dede Korkut könyvében a Deli Dumrulról szóló történetben is olvashatunk: „Látó szemem nemlátó lett” A következő sor pedig más szavakkal de ugyanazt a gondolatot fejezi ki. Kül tegin sírján: „értő értelmem értetlen ámul” olvasható. Deli Dumrul panasza pedig így szól: „fogó kezem nemfogó lett”[26].

A mű nyelvezetében nem kizárólag török szavak fordulnak elő, hanem az iszlám kultúra arab, iráni jövevényszavai is, amelyek fokozatosan beépültek a nép nyelvébe, s használatuk során „eltörökösödtek”. Ezek a szavak ma már nélkülözhetetlenek a török nyelvben.

Mivel a könyv nem kifejezetten az udvar, a díván előkelőségei számára készült, a verses részek költője nem a perzsa klasszikus metrikus kötött formákat alkalmazta, amelyek az Oszmán-török korban igen elterjedtek voltak a magasabb udvari körökben. Stílusát mozgalmassá teszi a benne alkalmazott számos hasonlat, ami az anatóliai szájhagyomány útján terjedő népi irodalomnak máig is a legjellemzőbb tulajdonsága. A prózai részek belső rímekkel tagolt és hangsúlyozott mondatai sokszor a „szabad vers” érzetét keltik [27]. Dede Korkut könyvének lejegyzője, a török hangsúlyos verseléssel élt, ami sok tekintetben megegyezik a magyaros verseléssel.

Talán nem fölösleges azokat, a magyar verselésben is megtalálható, prozódiai elemeket illusztrálni, amelyek az ütem-hangsúlyos verselés ritmusát nyomatékosítják, érzékelhetőbbé teszik. A hangzások felidézhetőségéhez azonban elengedhetetlen a török betűk hangértékeinek ismerete. Tekintve, hogy a betűk mindig azonos hangokat jelölnek, nem nehéz feladat megérteni a magyar nyelvhez és annak írásmódjához szokott szemnek és fülnek.

A magyar írástól eltérő török betűk, (zárójelben a magyar kiejtésnek megfelelő hang magyar betűjele): ç (cs); c (dzs mint a magyar findzsa, lándzsa szavakban); ğ (magas hangrendű szavakban: j, pl. beğ kiejtése bej; a mély hangrendűekben az előtte álló magánhangzót megnyújtja, pl. ağaç (kiejtése: áács); ş (s), s (sz); y (j). A magánhangzók szinte teljesen megegyeznek a magyarral, de a magyar mély „a” amely a törökben is mély, mégis „palócosan” a-nak hangzik. A török nyelv és írás megőrizte a magyarból kikopott mély i-t (pont nélküli ı-vel jelöli), amely megközelítőleg az ajakkerekítés nélkül ejtett magyar ü hangnak felel meg.

Példaként, a mű szövegéből vett idézetek alatt, egy-egy magyar népdal ütemhangsúlyos sorát idézzük fel, a hasonlóság bemutatására. (Az idézett török szöveg fordítását zárójelben adjuk meg.)

Felező nyolcas, vagy „ősi nyolcas”:

Bunalmışsın / sana nolmuş 4+4

Çal kılıçun / yedtüm Kazan![28]

(Elszédültél, mi lett veled?

Húzd ki szablyád, jöttem, Kazán!)

Anyám, anyám / édesanyám,

Gyulainé, / édesanyám!

Sokszor, a magyar verselésben is gyakran használatos, önrím zárja a sorokat:

Dâyim turan / cebbar Tanrı 4+4

Bâki kalan / settar Tanrı [29]

(Halhatatlan, erős Isten,

Megbocsátó, kegyes Isten)

Háromütemű tizenkettes:

Kara tırnak / ağ yüzüme / çalayın-mı?[30] 4+4+4

(Körmeimmel / hó arcomba / vájkáljak-e?)

Hol lakik kend / húgomasszony / Komáromban.

Ugyancsak háromütemű tizenkettes, de sorvégi önrímekkel:

Altmış tutam / gönderüni / virgil mana 4+4+4

Ap alaca / kalkanunı / virgil mana

Kara polat / öz kılıcun / virgil mana [31]

(Hatvan markos / kopjádat is / adjad nekem

Tarka-barka / pajzsodat is / adjad nekem,

Sötét acél / jó szablyádat / adjad nekem)

Érdekességül bemutatunk egy olyan verstani megoldást, amely a magyarban ismeretlen, (kezdőrímekkel ellátott strófa)[32]:

Kargu kibi / kara saçun / yoldun-mı kız? 4+4+4

Kara gözden / acı yaşun / dökdün-mi kız?[33]

(Szénfekete / dús hajadat / tépted-e, lány?

Szép szemedből / keserű könny / ömlött-e, lány?)

Példa a harmadoló tizenegyesre:

Gelen kâfir / menümdür men / varayım [34] 4+4+3

(Itt a gyaur / rajtam a sor / megyek is)

Bús az idő / bús vagyok én / magam is

Mint a fenti, de sorvégi díszítő ragrímekkel:

Kalkubanı / yerümden men / turayım

Konur atun / beline men / bineyim

Gelen kâfir / menümdür, men / varayım

(Emelkedve / helyemről én / felkelek,

Pej lovamnak / hátára én / felülök.

Itt a gyaur / rajtam a sor / megyek is)

Példa a négyes-hármas verssorra előrím díszítéssel:

Göz acuban / gördügüm [35] 4 + 3

Könül virüp / sevdgügüm

(Kit amikor / megláttam,

Szívem neki / kitártam)

Kecskeméti / csárdában

Három betyár / magában.

A több szótagszámú verssorok közt helyenként egy sajátos, keleti versformára, a müstezádra lehet bukkanni. A müstezád, az eredetileg alapul választott versformát megtöri, legtöbbször asszonáncon alapuló szójáték [36]:

Kırk yigid-ilen / oğlum Uruzu / götürüp-durursun

Kulun olsun [37]

(Negyven vitézét / Uruz fiammal / együtt elhurcoltad.

Rabod legyen.)

A nem verses részekben gyakran találkozhatunk a rímes próza művészi eszközének alkalmazásával, például belső rímekkel:

Toksan tümen genç Oguz ardumça gelsün, / oğlan tutsakdur, bigler bilsün [38]

(Kilencven tümén* fiatal oguz utánam vágtasson. A fiú fogoly lett, a bégeknek ez hírül adasson.)

Ez a megoldás sem idegen a középkori magyar irodalomtól.

A Dede Korkut kompozíciót, vagy egy író szerkesztette, vagy az egy korábbi egységes mű kibontása. Ezt igazolják a különböző történetekben szereplő, de azonos személyekre vonatkozó epiteton ornansok, illetve egyes jelenetek, valamint a visszatérő fordulatok azonossága. Bikács és Uruz történetében a szomorkodó anyák, Bejrek és Kán Turali történetében a jegyesek, Szeldzsen Hatun* és Banicsicsek leírása majdnem szószerint megegyezik. Ilyen egyezések továbbá, hogy a fogságot szenvedők 16 éven át vannak rabságban, hogy az őket onnan kiszabadító fiúk vagy testvérek mind 15 éves korukban értesülnek a fogságukról, hogy a hitetlen ellenfelek oguz foglyukat küldik a kiszabadításukra indult társaik ellen (Kazán, Egrek), hogy a hősök (Kazán, Kán Turali) szeme megsérül, ezért nem ismerik fel feleségeiket, stb.[39]

A prózai részekben a párbeszédek egyenes beszéd stílusban olvashatók. Ez a stiláris eszköz a párbeszédeket mozgalmassá teszi. Ugyanez a stílus, a mű terjedelmének csaknem felét kitevő verses részekben is megtalálható, és a török énekmondók hagyományának felel meg.[40]

A török ének- és mesemondók eszköztárába tartoznak azok a sztereotíp mondások, szólások, melyeket előadásaik során - a történetektől függetlenül, általában az eseményben az idő múlásának az érzékeltetésére - szúrtak be énekükbe, szövegükbe. A magyar népmesemondók is figyelmeztetik hallgatóságukat „az epizódváltásra, egy-egy epizód beékelésére, egy-egy befejezetlen eseménysorhoz való visszatérésre [41]”. A szólásokat és funkciójukat a hallgatóság jól ismerte. Ilyen például mindjárt az első történetben: „A ló lába vágtat, a dalnok nyelve pereg, akiknek bordájuk van fejlődnek, akiknek mellkasuk van, növekednek.” Sok esetben, például a 11. történetben is, a szólás rövidebb és csak az első fele olvasható.

Adorján Imre

Néhány szó a fordításról

Fordításunkhoz először a drezdai kézirat Orhan Şaik Gökyay által mai török nyelvre átírt szövegét használtuk, de rá kellett döbbennünk, hogy erre a kiadásra mennyire igaz Muharrem Ergin elmarasztaló kritikája. E felismerés után fordításunkhoz Muharrem Ergin 1958-ban kiadott latin betűs szövegét, és 1963-ban megjelent, indexszel kibővített szótárát és nyelvtanát vettük alapul. Az egyes történetekben a dőlt betűkkel írt szavak - esetenként egész mondatok - jelzik, hogy itt az általunk textus receptusnak tekintett drezdai kézirat szövegébe beleszőttük a vatikáni kézirat szövegét is a fordításunkba. Erre is Muharrem Ergin munkája adott lehetőséget, ahol lábjegyzetben megtalálható a drezdai szövegtől eltérő vatikáni változat is. Úgy gondoltuk tehát, hogy ezzel csak gazdagítjuk a szöveget, az elbeszéléseket pedig színesebbé tesszük.

Nem vagyunk illetékesek, sem az eredeti arab betűkkel írt oszmán-török forrás szövegkritikáját érintő kérdések eldöntésére, sem az egyes szavak, kifejezések nyelvészeti vizsgálatára, elemzésére. Ám reméljük, hogy a mű magyar kiadása több kutatót is arra ösztönöz, hogy további vizsgálatokat végezzenek a műben szereplő nevek eredetére és jelentésére vonatkozóan, valamint a történetekben bőséggel előforduló néprajzi elemek tanulmányozására, és a magyar népszokásokkal történő összevetésére.

A fordítás egyik legnehezebb feladata a verses részek olymódon történő átültetése a mai magyar nyelvre, hogy az egyben érzékeltesse a szöveg archaikus jellegét, és a vers lüktetését is. Mindenképp meg akartuk tartani a verssorok eredeti szótagszámát, illetve annak ritmusát, hiszen azt énekelve, koboz kísérettel adták elő. (lásd: A mű stílusa c. fejezet) Az énekes néha-néha kizökkent a strófára jellemző szótagszámból, de ez csak fokozza az előadásmód naiv báját. Úgy igyekeztünk tehát lefordítani ezeket, hogy ha valaki el akarná énekelni, ugyanúgy hasson, mint az eredeti török. (Megjegyezzük, hogy a mai török nyelvre történt átírás során Gökyay nem törekedett a versek eredeti ritmusának megőrzésére, tehát mi ebből a szempontból is a Muharrerm Ergin féle szöveget vettük alapul) Ez a legtöbb esetben a rendelkezésünkre álló szinonimák kiválasztásával, a szórend megválasztásával, illetve a ragozás segítségével megoldható volt. Sok esetben azonban döntenünk kellett, hogy ragaszkodunk-e az eredeti szöveg pontos átültetéséhez, vagy a ritmus kedvéért eltérünk attól. Ilyenkor többnyire a ritmus javára döntöttünk, természetesen úgy, hogy a szöveg értemét nem, csak a felhasznált jelzőket, illetve a költői képet változtattuk meg.

Lássunk néhány példát ezekre:

Az alábbi két sor többször is előfordul a szövegben:

Yücelerden / yücesin, (4+3)

Kimse bilmez / nicesin. (4+3)

Ennek pontos fordítása: A fenségeseknél is fenséges(ebb) vagy, senki sem tudja, milyen vagy.

Ezt a ritmus kedvéért és a szóvégi „sin” összecsengése miatt így fordítottuk:

Legmagasabb méltóság, (4+3)

Ismeretlen magasság (4+3)

Egy másik, gyakran előforduló két sorral azt kívánjuk illusztrálni, hogy a törökben használatos nagyon tömör nyelvtani szerkezetet miként próbáltuk magyarra átültetni úgy, hogy a szótagszám ne változzék:

Göz açuban / gördügüm (4+3)

Könül virüp / sevdügüm (4+3)

A pontos fordítás szerint: Amikor kinyitottam a szememet és (akit) megláttam, (annak) szívet adtam, és megszerettem. E két sort így tömörítettük össze, a szótagszámnak megfelelően:

Kit amikor megláttam, (4+3)

Szívem neki kitártam. (4+3)

A történetek verses részeiben sokszor találhatók rag- és önrímek. A középkorban a magyar verselés, például Tinódi Lantos Sebestyén is, gyakran élt vele. Mi is meghagytuk egy pár helyen, pusztán azért, hogy ezzel is érzékeltessük a szöveg archaikus voltát. Az alábbi török versrészletben az eredeti önrímek, - amelyek a török nyelvben ragrímeknek is tekinthetők - mind imiş-idim-nek hangzottak:

Anyát égi törvény, ha nem védte volna,

Fényes acél jó szablyámat kivontam volna,

Szép fejedet egy szó nélkül levágtam volna,

Vörös véred föld színére ontottam volna!

Megjegyezzük, hogy az „előirat” bár prózában íródott, ennek ellenére sok helyütt határozott ritmusa van. Pl. : ”Gögez yirler / çemenlerin / kulan bilür. Ayru ayru / yollar izin / deve bilür….” stb. Ezt a 4-4 szótagos ritmust a magyarban is meg kívántuk őrizni, hogy a szöveg lüktetését visszaadhassuk. Ezért így fordítottuk: Üde rétek / pázsitjait / a vadszamár / ismeri meg. Szertefutó / utak nyomát / csak a teve / ismeri meg… stb.

A kutatók által több helyen is kimutatott szövegromlás miatt, pl. hol kara benzer, hol kaza benzer olvasható a szövegben. Az egy betűs eltérés miatt az előbbinek „hóra hasonlító”, tehát „hófehér”, míg az utóbbinak „lúdra hasonlító” az értelme. Ez esetben a szövegromlás azért kézenfekvő, mert az arab írással írt „r” és „z” között az egyetlen különbség, az írt jegy fölött egy kis pont. A magyar olvasó számára a „libára hasonlító” arcú török lány, fordítás bizonyára mosolyt fakasztott volna. Ezért fordításunk során minden esetben úgy döntöttünk - mégha a „kaz” variáns szerepelt is a szövegben -, hogy az oguz lányok arca a „hóra hasonlított”, tehát hófehér arcúak.

Hasonló problémával - a szövegromlással - már a latin betűkre való átírás során is találkozhatunk, pl. a Dede Korkut szúfi misztikában gyökerező sztereotip áldását bevezető versekben is. A lényeges eltérés alighanem az olvasattal, az arab írással kapcsolatos. Valószínűbb ugyanis a „Múló világ, kire marad?” olvasat, bár a kire szó (a török: kime) helyett egyes történetekben, s így az elsőben is, Muharrem Ergin az ismét (a török: yine) olvasatot adja; azaz magyarul: „Az elmúló világ ismét marad.” A szúfi misztikában mindkét olvasatnak van mély és rejtett értelme, azonban ennek kifejtésébe itt nem bocsátkozhatunk. A jobban érthető első olvasatot elfogadva a „kire marad” változatot közöljük.

A szövegben azokat az utalásokat vagy kifejezéseket, amelyekről úgy gondoltuk, hogy az olvasók számára nem teljesen érthetőek, lábjegyzetben magyaráztuk meg. Hasonlóképpen a lábjegyzetben hívtuk fel a figyelmet bizonyos szövegrészeknek magyar néprajzi vonatkozásaira. Az olyan szavakat vagy kifejezéseket viszont, amelyek többször is előfordulnak (többnyire a muzulmán vallással kapcsolatos fogalmak), hogy ne kelljen mindannyiszor lábjegyzetben magyarázni, megcsillagoztuk, és a mű végén egy külön jegyzetben értelmeztük.

Megjegyezzük még, hogy a beszélő neveket amennyire csak lehetett lefordítottuk magyarra, ezzel is érzékeltetve egy-egy név fontosságát, hisz annak birtoklásáért az ifjaknak keményen meg kellett küzdenie „fejet vágni, vért ontani”, vagy valamilyen módon ki kellett érdemelni. A könyv végén azonban az abc sorrendbe szedett magyar nevek mellett megadtuk azok eredeti török változatát is. Esetenként, ha egyéb szempontok is indokolták, lábjegyzetben ismertettük a velük kapcsolatos tudnivalókat. Az ismételten előforduló földrajzi neveket viszont meghagytuk eredeti formájában, hisz a térképen csak így lelhetők fel. A ma is létező, ismert földrajzi nevek esetében a magyarázó jegyzetben utaltunk rá, hogy hol található, illetve mi a mai neve. Persze ma már nem lehet mindegyikről pontosan tudni, hogy valóságos földrajzi nevet takarnak-e.

A török szavak illetve nevek helyesírásánál azt a szokásos elvet vettük alapul, hogy a nem latin betűkkel írt szavakat a magyar kiejtésnek megfelelően írjuk át. Ez vonatkozik az egész mű leírására, hiszen azt arab betűkkel jegyezték le. Ám a mai török neveket, tekintve, hogy a törökök ma már a latin abc-t használják, a török helyesírás szabályai szerint adtuk meg.

Itt szeretnénk köszönetünket kifejezni mindazoknak, aki a magyar változat elkészítésében segítségünkre voltak. Név szerint Ali Mercannak, aki több alkalommal is segített egyes török mondatok helyes megértésében, továbbá Csáki Évának, akiktől több hasznos tanácsot kaptunk néprajzi, illetve történelmi vonatkozású kifejezések lefordításában, Fodor Pálnak pedig az „előirat” gondos átnézéséért. Végül Puskás Lenkének és Barkó Józsefnek, stiláris vonatkozású javaslataikért.

Külön köszönjük Dobrovits Mihálynak, hogy elvállalta a fordítás igen nagy figyelmet és gondosságot igénylő lektorálását, és több helyen felhívta figyelmünket a mű egyes részleteinek totemisztikus illetve őstörténeti vagy néprajzi összefüggéseire. Észrevételeit a lábjegyzetben (D.M.) megjelöléssel közöljük.

A fordítók

Allah, a könyörületes és irgalmas nevében [42], akiben bízunk

Nem sokkal a Próféta halála után [43] – kinek áldassék a neve –, a Bajat [44] törzsből egy Korkut Atya nevű férfiú lépett színre. Ő volt az oguzok nagy bölcse. Amit megmondott, az be is következett. Sokszor rejtett dolgokról is hírt adott. Szívében isteni sugallat munkálkodott. Korkut Atya így szólott: „Végezetül ismét Kaji törzse jut uralomra, és a kánságot senki ki ne szakítsa kezéből, amíg a végső idő el nem jön, s az utolsó ítélet el nem érkezik [45].” Ez a jóslat az Oszmán nemzetségre vonatkozott, és lám, ma is ők vannak hatalmon. És még sok ehhez hasonlót mondott. Korkut Atya mindig megoldotta az oguz nép gondjait. Bármi történt is, anélkül nem cselekedtek, hogy Korkut Atyával meg ne tanácskozták volna. Bármit parancsolt is, hallgattak a szavára, és mindig aszerint jártak el.

Dede Korkut mondta: „Ha nem mondogatják: „Allah, Allah!”, a dolgok nem fordulnak jóra; ha a mindenható Isten nem akarja, a férfi nem gazdagszik meg. Ha öröktől fogva nincs megírva, az embert nem éri szerencsétlenség; amíg a halál ideje el nem érkezik, senki sem hal meg. A halott nem támad fel, a lélek a testbe nem tér vissza. Lehet egy vitéznek halomnyi vagyona, és gyűjthet még hozzá amennyit csak bír, többet úgy sem élhet fel, mint amit az isteni rendelés előre megszabott. Ha megáradnak is a csobogó vizek, a tenger még nem telik meg. A fennhéjázókat [46] az Isten nem szereti, aki fenn hordja az orrát, az nem lesz boldog. Más fiát ha felneveled is, belőle sohasem lesz édes fiú, felnövekedvén elhágy, és meg sem ismer. Hamuból nem lesz domb, a vőből nem lesz édes fiú. Ha a fekete szamár fejére kantárt vetsz is, nem válik öszvérré, ha a cselédlányt szép ruhába öltözteted is, nem válik a ház asszonyává. Ha nagy pelyhekben hullik is a hó, mégsem marad meg nyárra, a selymesen zöldellő fű sem marad meg őszre. Avítt gyapotból nem lesz vászon, ősi ellenségből nem lesz barát. Ha nem siklik a szán, nem fogy az út [47], ha nem forgatod a fekete acél szablyát, az ellenség nem fordul vissza, ha a férfi nem áldozza fel vagyonát a köznek, nem becsülik. Ha a leány nem látja az anyjától, nem tanulja meg a jót, ha a fiú nem látja az apjától, nem lesz vendégszerető. A fiú az apja neveltje, ő az egyik szeme. Ha valakinek sikeres fia van, ő a házi tűzhely parazsa. Mi lesz szegény fiúból, ha az apja meghal, és nem marad hátra vagyona? Mi haszna van az apja vagyonából, ha nincs szerencséje? A szerencsétlen, rossz sorstól Allah mentsen meg titeket, kánom.”

Dede Korkut még egyszer szólott: „Meredek lejtőn a hitvány vitéz nem tudja megülni a kazilik* lovat. Ha fel is száll rá, jobb lenne, ha fel se szállna. Hogyha félszeg forgatja az acél szablyát, jobb lenne, ha nem forgatná. A jól vívó vitéznek többet ér egy buzogány, mint a nyíl és a szablya. Az olyan sátrak, amelyekbe nem jő vendég, jobb lenne, ha összedűlnének. Azok a rétek, amelyek füve olyan keserű, hogy a ló sem legeli, ha kisarjadnak is, jobb lenne, ha ki se sarjadnának. Az ihatatlan, keserű vizek, ha felfakadnak is, jobb lenne, ha fel se fakadnának. Az olyan tuskó fiú, aki nem viszi tovább az apa nevét, jobb lenne, ha az apa magjától meg se foganna, de ha az anya méhébe megfogan is, jobb lenne, ha meg se születne. Az apa nevét továbbéltető, életrevaló fiú bizony jobb. Bár létezik hazug szó ebben a világban, jobb lenne, ha nem létezne. Jobb, ha betöltitek a földi lét három harminc és tíz évét. Teljék be hát a három harminc és tíz évetek, rátok az Isten ne hozzon rossz sorsot, legyetek hát mindig boldogok, hej, kánom!”

Dede Korkut még egyszer beszélt, lássuk, kánom, mit mondott: „Vándorolva, a legelőt a gímszarvas ismeri meg. Üde rétek pázsitjait, a vadszamár ismeri meg. Szertefutó utak nyomát csak a teve ismeri meg. Hét völgy finom illatait csak a róka ismeri meg. A karaván vonulását a pacsirta ismeri meg. Hogy a fiú kitől fogant, az anya tudja. Hogy a férfi nehéz-e, a ló tudja. Nehéz teher keservét az öszvér ismeri. Fájdalomnak a helyét a szenvedő ismeri. A fejfájás nyilallását az agy ismeri. Karnyi kobozt hordozva, törzsről-törzsre, bégtől-bégig, dalnok vonul. Ki nagylelkű, ki zsugori, a dalnok tudja. Aki előttetek járva kobozát pengeti, dalnok legyen. Az Isten óvjon a váratlan szerencsétlenségtől, hej, kánom!”

Dede Korkut újra megszólalt, lássuk, kánom, mit mondott: „Ha áldásra nyitom számat, felettünk az Isten áldott. Istenünknek jó barátja, vallás feje, Mohamed áldott. Mohamednek jobb oldalán imádkozó Abu Bekir, a Hiteles [48], legyen áldott. A Koránt olvasók [49] feje ő, áldott ez a gyülekezet. Ha rendesen olvassátok, a Jászin [50] áldott. Aki szablyát rántott, és a vallást megnyitotta, a férfiak sahja [51], Ali áldott. Ali fiai, a Próféta unokái, akik Kerbela mezején a jezíditák [52] kezétől vértanuságot szenvedtek, Haszán és Huszein*, a két testvér szintén áldott. A megírt és elrendezett égből szállott isteni tan, a Korán áldott. Azt a Koránt ki leírta, elrendezte, majd miután az ulemák [53] megtanulták beosztotta, és megformálta, a tudósok feje, Affan fia Oszmán áldott. Sima helyen felépített Isten háza, Mekka, áldott. Mekkába ha egészségben megérkezik, és onnan visszatér, minden igaz hadzsi [54] áldott. A számadás napján a közös ima áldott [55]. A pénteken felolvasott hutbe* áldott. Ki azt buzgón meghallgatja, igazhívők népe áldott. Minareten ezánt* mondó müezzin áldott. Sarkán ülve [56] imádkozó ember áldott. Halántéka ha megőszül, az apa áldott. Fehér tejével ki szoptat, az anya áldott. Az útnak induló fekete tevemén áldott. A kedves testvér áldott. Oldalt, a tarka sátrak mellett, ha felverik, a nászsátor áldott, hosszú kötélzete áldott. A fiúgyermek áldott. A közönséges emberekhez nem hasonlító, a világmindenséget teremtő Isten áldott. Akit magasztaltam, a hatalmas Isten, ő legyen a barátod, és adja neked kegyelmét, hej, kánom!”

Dede Korkut nyelvével így szól az énekmondó: „Az asszonyok négyfélék. Az egyik család-hervasztó némber. A másik felfuvalkodott hólyag. A harmadik a ház támasza. A negyedik, akárhányszor csak megszólal, közönséges.

Az énekmondó házának támasza olyan, hogy ha messze idegenből vendég érkezik, és a férfi nincs otthon, akkor is megeteti és megitatja a vendéget, hogy a vendég őt áldva küldessék el. Az ilyen asszony Ajséhez, és Fatimához méltó [57], kánom. Az ilyenek neveljenek gyermekeket. Házi tűzhelyedhez ilyen asszony jöjjön.

Most lássuk a család-hervasztó némbert: Reggel, amikor felkél anélkül, hogy kezét, arcát megmosná, kilenc bazlamát [58] és egy sajtár joghurtot vesz szemügyre, s pukkadásig telezabálja magát. Aztán kezét csípőre teszi és így szól: "Bár dűlne össze ez a ház, amióta férjhez mentem, nem telt meg a gyomrom, nem nevetett az arcom, a lábaim cipellőt, a szemem fátylat nem is látott! Ah, hogyan történhetett ez? Ha ez meghalt volna, egy másikhoz mehettem volna férjhez, s az biztos jobban megfelelt volna reményeimnek." Az ilyenfélék, kánom, ne neveljenek gyermeket! Ilyen asszony ne jöjjön házi-tűzhelyedhez!

Most lássuk a felfuvalkodott hólyagot: Fektéből felkél anélkül, hogy kezét, arcát megmosná, a lakás egyik sarkából a másikba, a másikból az egyikbe lót-fut, zsörtölődik, folyton veszekszik. Egész délelőtt sétál, és a pletykákra fülel. Amikor aztán délután hazatér, és azt látja, hogy a tolvaj, a kutya és a nagy borjú a lakást felforgatta, a tyúkól és az ököristálló teteje beszakadt, hívja a szomszédjait, és így kárpálja őket: "Zeliha, te lány, Zübejde, Ürüvejde, Csan Kiz, Csan Pasa, Ajna Melek, Kutlu Melek, nem azért mentem el, hogy meghaljak, elpusztuljak! A fekvőhelyem csupa romhalmaz lett! Mi lett volna, ha egy picikét ügyeltek a házamra? A szomszéd joga Isten joga!" - meg hasonlókat kiabál. Az ilyenek, kánom, ne neveljenek gyereket! Házi-tűzhelyedhez ilyen asszony ne jöjjön!

Elérkeztünk ahhoz, aki közönséges, durva beszédű: Ha más vidékről, idegenből vendég érkezik, és szállást kér, és otthon van a férjeura, így szól hozzá: "Megállj, hozzál kenyeret, hogy ehessünk mi is, meg ez is!" "A kenyér sütésről senki sem gondoskodik, de bezzeg enni kell" - így a férje. De az asszony se hagyja ám magát!: "Mit tegyek? Ebben az düledező házban nincs se liszt, se szita, a teve meg még nem érkezett meg a malomból. Amit meg hoz, attól nőljön csak az én farom! - mondja, és a kezével a seggére csap, és férje felé fordítja fenekét. Ezret ha szólsz, egyre se hallgat, a férje szavára nem figyel. Noé próféta szamarának a fajtája az ilyen. Óvjon meg benneteket Allah attól, hogy otthonaitokba ilyen asszony kerüljön!"

1. Dirsze kán fia Bikács kán története

Hej kánom! Egy napon a Kám Kán [59] fia Bajindir kán felkelt helyéről, és kiegyenesedve intézkedett. Nagy, szögletes sátrát felverette a sík mezőre. Tarka anyagból készült árnyékvetője* az ég felé magasodott. Ezer helyre selyem szőnyeget teríttetett. A kánok kánja, Bajindir kán ugyanis évente egy alkalommal lakomát rendezett, és megvendégelte az oguz bégeket. Most is lakomát adott, lónak ménjét, tevének csődörét, juhnak kosát vágatta le. Egy helyre fehér sátrat, másikra vöröset, megint máshova fekete sátrat veretett, és így szólt: „Akinek se fia se lánya, azt a fekete sátorba szállásolják el, fekete nemezt terítsenek alája, fekete juh húsából hozzanak elébe. Ha megeszi, egye, ha nem eszi, akkor kerekedjen fel, és távozzék. Akinek fia van, azt a fehér sátorba, akinek lánya van, azt pedig a vörös sátorba szállásolják el, akinek se fia se lánya, azt a nagy Isten is megátkozza, és tudja meg, hogy mi is megátkozzuk!”

Egymás után érkeztek, és gyülekezni kezdtek az oguz bégek. Hanem volt egy Dirsze kán nevű bég, akinek se fia se lánya nem volt. Énekbe fogott [60], lássuk, kánom, mit énekelt:

Súgó-búgó hűvös szellők mikor fújnak,

Szürkés tollú kis pacsirták dalba fognak,

Hosszú-szakállú idegen [61] ezánt* olvas,

Csodás* lovak gazdáik láttán felhorkannak.

Fehértől a sötét, amikor elválik,

Szépkeblű [62] hegyekre kelő nap világít,

Vitéz bégek s daliák közt ki a legjobb, most elválik.

Hajnalban Dirsze kán is elindult szálláshelyéről. Negyven* vitézét maga mellé véve, elindult Bajindir kánhoz vendégségbe.

Bajindir kán vitézei fogadták Dirsze kánt. Fekete sátorba szállásolták el, fekete nemezt terítettek alája, fekete juh húsából hoztak elébe. „Bajindir kánnak ez a parancsa” – mondták.

– Bajindir kán miben látott nálam hiányt? – kérdezte Dirsze kán. – Talán a szablyámban, vagy az asztalomban látta? Nálam alantasabb személyeket fehér meg vörös sátorba szállásolt el. Mi az én vétkem, hogy engem fekete sátorba szállásoltatott? Ők így válaszoltak:

– Kánom, Bajindir kán parancsa ma az volt, hogy akinek se fia se lánya, azt a fenséges Isten is megátkozza, így hát mi is megátkozzuk.

Dirsze kán erre felállt és így szólt embereihez:

– Vitézeim, ti is kerekedjetek fel, és induljunk innen. Ez a csúf szégyen vagy önmagam, vagy pedig feleségem miatt ért engem. Dirsze kán tehát hazament. Hívta a feleségét, és fennhangon így szólt hozzá, lássuk, kánom, mit mondott:

Jer közelebb fejem sorsa, házam trónja!

Én ciprusom, sátrak között elhaladva,

Sötét hajad bokádat is betakarja.

Íjként ível szemöldököd szép vonala,

Csöpp ajakod akár volna két mandula,

Orcád, mint a hamvas piros őszi alma.

Asszonyom, támaszom, dinnyécském [63]!

Látod ugye, mik történtek:

– Bajindir kán felkerekedett, és egy helyre fehér sátrat, egy helyre vörös sátrat, egy helyre pedig fekete sátrat veretett. Majd így szólt: „Akinek fia van, a fehér sátorba, akinek lánya van, a vörös sátorba, akinek se fia se lánya, azt a fekete sátorba szállásoljátok el; fekete nemezt terítsetek alája, fekete juh húsából vigyetek elébe, ha megeszi egye, ha nem eszi meg, akkor kerekedjen fel, és menjen el. Akinek ugyanis se fia se lánya, azt a fenséges Isten is megátkozza, így hát mi is megátkozzuk”. Amikor elém jöttek, és fogadtak, fekete sátorba szállásoltak el, fekete nemezt terítettek alám, fekete juh húsából hoztak elém, és így szóltak: „Tudd meg, hogy akinek se fia se lánya, azt a nagy Isten megátkozza, azt mi is megátkozzuk!”

– Miattad van-e, vagy miattam, hogy nekünk a fenséges Isten nem ád egy derék fiút? – mondta, és kifakadt:

Kán lánya, helyemből felkeljek-e?

Gallérodnál és torkodnál fogjalak-e?

Csizmám durva sarka alá vesselek-e?

Sötét acél jó szablyámat kezembe ragadjam-e?

Ten testedről szép fejedet levágjam-e?

Veled élted édességét tudassam-e?

Vörös véred föld színére kiontsam-e?

Kán leánya, mi az oka, mondd meg nekem!

Vagy most sötét, nagy dühömben ártok neked.

Dirsze kán asszonya is szóra fakadt, lássuk, mit mondott?

– Ej, Dirsze kán, engem ne büntess! Keserű, sértő szavakkal ne illess! Inkább kerekedj fel, tarka sátradat verd fel a földre, és vágasd le lónak ménjét, tevének csődörét, juhnak kosát. Vendégeld meg a belső- és külső-oguz bégeket. Éhest, ha látsz, lakasd jól, mezítelent, ha látsz, ruházd fel, az adóst pedig mentsed fel az adósságától [64]. Halomnyi húst halmozz fel, tengernyi kumiszt* készíttess, és rendezz nagy lakomát. Ott mondd el kívánságod. Az egyikük hálaimája majd meghallgatásra talál Istennél, és ád nekünk egy derék gyermeket.

Dirsze kán felesége kérésére hatalmas lakomát rendezett, hogy kívánsága teljesüljön. Lónak ménjét, tevének csődörét, juhnak kosát vágatta le. Belső- és külső-oguz bégek számára összejövetelt tartott, ha éhest látott jóllakatta, ha mezítelent látott felruházta, az adósnak pedig elengedte adósságát. Halomnyi húst felhalmozott, tengernyi kumiszt készíttetett. Kezüket felemelték, úgy fohászkodtak, hogy kívánságuk teljesüljön. Az együtt elmondott ima meghallgatásra talált a nagy Istennél. Asszonya terhes lett, és egy idő múlva fiút szült. Kis fiacskáját a dajkáknak adta, úgy neveltette.

A ló lába vágtat, a dalnok nyelve pereg, akiknek bordájuk van fejlődnek, akiknek gerincük van, növekednek. A fiú a tizenötödik évébe lépett. A fiú apja ez időben felkereste Bajindir kán szálláshelyét.

Hanem, kánom, Bajindir kánnak volt egy bikája és egy tevecsődöre. Az a bika, ha a szarvát kemény kőhöz ütötte, a követ úgy gyúrta, mint a tésztát [65]. Egyszer nyáron és egyszer ősszel a bika és a tevecsődör között viadalt rendeztek. Bajindir kán a hatalmas oguz bégekkel együtt szokta megtekinteni a viadalt, és mindig jól szórakozott rajta.

Bizony, szultánom, ezen a nyáron is kiengedték a bikát a szerájából. Három ember jobb oldalról, három ember pedig baloldalról tartotta a bikát vasláncokkal. Amikor a küzdőtér közepére értek, akkor a bikát hirtelen eleresztették [66].

Csakhogy, szultánom, Dirsze kán fiacskája meg másik három helybéli gyerek birka-bokacsontokkal kockázott [67] a téren. Amikor a bikát szabadon engedték, odakiáltottak a fiúcskáknak: „Fussatok!” Három fiú elfutott, de Dirsze kán fiacskája nem menekült el, hanem a nyílt tér közepén csak állt, és nézett. A bika pedig a fiúra támadt, látszott, hogy meg akarja ölni. A fiú erre öklével a bika homlokára sújtott. A bika farolva hátrált, majd ismét a fiúra támadt. A fiú megint csak egy kemény ütést mért a bika homlokára, de ez alkalommal a bika homlokának feszítette az öklét, előre nyomult egészen a tér széléig. A bika és a fiú hosszasan tusakodtak. A bika már két lábon állt, tajtékot vert. Sem a fiú, sem a bika nem bírt el a másikkal. A fiú azt gondolta magában: „Ha egy tetőhöz oszlopot ütnek, az a tetőt megtámasztja. Miért támasztom én a bika homlokát, hiszen pont ezzel segítem talpon maradni?” Ezzel a fiú elvette az öklét a bika homlokáról és félreugrott az útjából. Így aztán a bika nem tudott talpon maradni, hanem a fején átbucskázott. A fiú kihúzta a kését, és levágta a bika fejét.

Az oguz bégek odagyűltek, körülvették a fiút, és megéljenezték.

– Jöjjön Dedem Korkut és adjon nevet ennek a fiúnak, vigye el őt az apjához, és kérjen a fiúnak bégséget az apjától, nosza, adjon neki trónt! – mondták.

El is hívták, Dedem Korkut meg is érkezett, a fiút magával vitte, együtt mentek az apjához. Dedem Korkut szólott a fiú apjához: – lássuk, kánom, mit mondott?

Hej, Dirsze kán! Bégséget adjál e fiúnak,

Trónt adj neki! Érdemes ő.

Hosszúnyakú, csodás lovat adjál e fiúnak,

Lovagoljon! Rátermett ő.

Töméntelen birkát, juhot adjál e fiúnak,

Nyársra valót. Érdemes ő.

A csordából vörös tevét adjál e fiúnak,

Teherhordót. Rátermett ő.

Aranytetős sátrat adjál e fiúnak,

Árnyat adót. Érdemes ő.

Hímzett vállú köpenyt adjál e fiúra,

Öltözéket. Rátermett ő.

– Bajindir kán küzdőterén harcolt e fiú, megölt egy bikát, a te fiad neve tehát Bikács legyen [68]. A nevét én adtam, éveit Allah adja – mondta.

Dirsze kán bégséget adott, trónt adott a fiának. A fiú trónra lépett, de nem számolt apja negyven vitézével. Pedig a vitézek nagyon irigykedtek, és így szóltak egymáshoz:

– Gyerünk, veszejtsük össze az apát a fiával, hátha megöli a fiát. Az apja mellett megint mi leszünk a fontosabbak, a megbecsültek, talán még jobban, mint azelőtt.

A negyven vitéz két csoportra oszolva indult el. Először csak húsz érkezett Dirsze kánhoz, akik ilyen híreket hoztak:

– Látod-e, Dirsze kán, mi történt? A te fiadnak – arca ne mosolyogjon, áldás se legyen rajta – fejébe szállt a dicsőség, elvakult, fennhéjázó lett. Negyven vitézét maga mellé vette, rátört a nagy oguzokra, ha valahol szépet látott, elragadta. Az ősz szakállú véneket sértegette. Az ősz fonatú asszonyokon zsarnokoskodott! Kristálytiszta patakokon átkel a hír, egymásra tornyosuló Ala hegyen átkel a hír, aztán majd megérkezik a kánok kánjához, Bajindir kánhoz is. „Dirsze kán fia így töri meg a hagyományt!” – mondják majd. Ahelyett, hogy vándorolsz, jobb lenne neked, ha halott lennél! Bajindir kán majd hívat téged, és nagyon megharagszik rád. Mire kell neked egy ilyen fiú? Az ilyen fiú jobb, ha nincs is [69]. Mielőbb öld meg őt! – mondták.

Dirsze kán így szólott:

– Menjetek el, hozzátok ide, hogy megöljem őt!

Alig hogy ezt kimondta, a másik húsz álnok is betoppant, azok meg így uszítottak:

– Ébredj fel Dirsze kán! A fiad felkerekedett, vadászni ment a szép keblű magas hegyekbe. Úgy vadászott, madarászott, mintha csak te lennél. Elment az anyjához. Erős vörös bort vett magának, azt itta. Az anyjával társalkodott [70], apját így vetette meg. A te fiad elvakult és fennhéjázó lett, kihívja maga ellen a sorsot. Az egymásra tornyosuló, tarka hegyek közt majd elterjed a hír, és a kánok kánjához, Bajindir kánhoz is eljut. „Dirsze kán fia megtöri a hagyományt!” –mondják majd, téged pedig odahívnak és Bajindir kán megbüntet. Mire való az ilyen fiú? Mielőbb öld meg őt! – mondták.

– Menjetek el, hozzátok ide, hadd öljem meg őt! Ilyen fiú nem kell nekem – mondta Dirsze kán.

Dirsze kán nyögérei* azonban imígyen szóltak:

– Hogyan hozzuk ide mi a fiadat? Ő nem hallgat ám a szavunkra, a mi puszta szavunkra el nem jön. Kelj fel te magad, a vitézeidnek kedvezz, vedd őket magad mellé. Látogass el fiadhoz, és menjetek el együtt vadászni. Amikor madarat röptettek, vadat űztök, akkor nyilazd le a fiadat, mert ha ily módon nem ölöd meg, másként még úgysem tudod megölni, ezt jól tudd! – mondták.

Súgó-búgó hűvös szellők mikor fújnak,

Szürkés tollú kis pacsirták dalba fognak,

Hosszú-szakállú idegen ezánt olvas,

Csodás lovak gazdáik láttán felhorkannak.

Fehértől a sötét, amikor elválik,

Szépkeblű hegyekre kelő nap világít,

Vitéz bégek s daliák közt ki a legjobb, most elválik.

Hajnalban Dirsze kán is felkerekedett, fiacskáját maga mellé véve, a negyven vitézét is maga mögött tudva, vadászatra indult. Vadat űztek, madarat reptettek. A negyven álnok közül néhányan megkörnyékezték a fiút, és így szóltak hozzá:

– Apád azt kéri, hogy hajtsd eléje a szarvast, és ott öld meg előtte: “Hadd lássam, hogyan táncoltatja fiam a lovát, hogy villogtatja szablyáját, hogy repteti nyilát. Hadd örvendezzek, hadd legyek rá büszke, hadd legyen benne bizodalmam” – mondta.

Mit tudta szegény fiú, mi készül? Szarvast űzött, és annak a horgasínát [71] apja előtt akarta elvágni: „hadd lássa apám lovam táncoltatását, és büszkélkedjék, hadd lássa nyilam röptét is, és örvendezzék. Lássa csak szablyám villanását, hadd dicsekedjék” – gondolta magában.

A negyven álnok, miközben ezt szemlélte, így beszélt:

– Látod-e, Dirsze kán, mit művel a fiad? Erdőn, mezőn űzi a szarvast, elibéd hajtja, és úgy tesz, mintha a szarvasra nyilazna, de majd téged talál el a nyilával, és megöl! Mielőtt azonban fiad megölne, nosza, öld meg te őt!

A fiú a szarvast űzve apja előtt vágtatott el. Dirsze kán akkor kezébe vette a farkasín-idegű kemény íját. A kengyelre támaszkodva felemelkedett, és erősen meghúzta. Fiát két lapockája között lőtte meg. Ahogy a nyílvessző fiát általverte, vörös vére bugyborékolva ömlött ki, elborította mellét. A fiú átölelte csodás lovának a nyakát, és lezuhant a földre.

Dirsze kán ekkor jajgatva akart fiacskája fölé borulni, de a negyven álnok nem hagyta. Lova kantárját visszafordította, és a hazavezető útra térítette.

Dirsze kán felesége, mondván, hogy fiacskájának ez az első vadászata, lónak ménjét, tevének csődörét, juhnak kosát vágatta le, hogy megvendégelje a nemes oguz bégeket. Összegyűjtötte hát népét, negyven karcsú szolgálólányát is maga mellé vette, és Dirsze kán elé vonult. Szemét felemelve kérdően nézett Dirsze kánra. Jobbra-balra tekintgetett, de fiacskáját sehol sem látta. Mellét ekkor zokogás rázta meg, egész teste reszketett. Fekete mandula szeme véres könnyel lett tele. Ekkor felkiáltott, és így beszélt Dirsze kánhoz. – Lássuk, kánom, mit énekelt:

Jöjj közelebb fejem sorsa, házam trónja,

Kán atyámnak veje,

Asszony-anyám kedveltje,

Apám, anyám rendeltje,

Kit, amikor megláttam,

Szívem neki kitártam,

Oh, Dirsze kán!

Kerekedve helyedről emelkedtél,

Fekete sörényű kazilik-hegyi lovadra ültél,

A szépkeblű, magas hegyen vadra mentél,

Vele mentél, egyedül jössz. És magzatom?

Sötétlő éjjel megtalált fiam hol van?!

Folyjon ki én látó szemem, oh Dirsze kán, könnyem árad.

Szakadjon meg fiam szopta tej erem, szörnyen nyilall!

Sárga kígyó [72] nem mart meg, fehér bőröm mégis dagad,

Egyetlenem nem látom, keblem sajog!

Csonttá száradt patakba vizet küldtem,

Sötét-ruhás derviseknek adakoztam,

Az éhezőt megetettem, a meztelent befedettem,

Halomnyi húst felhalmoztam, tengernyi kumiszt* kevertem,

Vágyakozva, egy fiúra oly nehezen leltem.

Egyetlenem nyomairól, oh Dirsze kán, mondj hírt nekem!

Felmagasló sötét hegyről

Egy fiút, ha lelökettél, mondd meg nekem!

Vérként folyó sebes vízzel

Egy fiút, ha elnyelettél, mondd meg nekem!

Oroszlánnal vagy párduccal

Egy fiút, ha felfalattál, mondd meg nekem!

Sötét-ruhás, zagyva hitű gyauroknak

Egy fiút, ha eladattál, mondd meg nekem!

Kán atyámnak elébe én hadd menjek,

Súlyos kincsért, sok-sok vitézt hadd vegyek,

Zagyva hitű gyaurokra hadd törjek.

Sebesülten, jó lovamról le nem szállva,

Sötét vérem ruhaujjal nem törölve,

Karom, combom föld színére le nem ejtve,

Egyetlenem nyomdokáról le nem térek.

Egyetlen fiamról, óh Dirsze kán, mondj hírt nekem!

Szegény fejem feláldozom* én ma neked!

Sírva és zokogva így beszélt, de Dirsze kán nem adott választ feleségének.

Az a negyven álnok azonban odament az anyához és azt mondta neki:

– A fiad ép és egészséges. Vadászaton van. Ma vagy holnap, valamikor ő is megérkezik, ezért ne félj, ne aggódj. A bég részeg, azért nem tud válaszolni.

Felesége otthagyta Dirsze kánt, megfordult és visszatért szálláshelyére. De nem bírta tovább, maga mellé vette negyven karcsú szolgálólányát, felszállt csodás* lovára, és elindult fiacskája keresésére. A Kazilik hegyre kaptatott, ahol a hó és a jég még nyáron se olvad el. Ahogy nézelődött, egyszer csak látja ám, hogy egy völgyben hollók és varjak köröznek, hol le, hol felszállnak. Megsarkantyúzta csodás lovát, és odament.

Bizony, szultánom félholtan feküdt ott a fiú. Holló és varjú a vért látván, le akart telepedni rá. Volt azonban a fiúnak két kis kutyája, ők elűzték a hollókat és a varjakat, így azok nem tudtak rászállani. Amikor a fiú ott haldokolt, megjelent neki a fakó deres lovú Hizir [73], aki kezével háromszor végigsimította sebeit, és így szólt hozzá: „Ne félj, fiam, ez a sebed nem halálos; a hegy virága és anyád teje lesz gyógyír a sebedre”. Ezután eltűnt.

Az anya vágtatva érkezett a fiához. Mit kell látnia? Fiacskája vörös vérével mocskoltan fekszik. Hangos szóval szólította, – lássuk, kánom, mit énekelt:

Sötét, keskeny szemedre álom borult, nyisd ki végre!

Tíz vékony kis csontocskádat összetörték, rakjad össze!

Isten adta édes lelked alszik benned, nosza, ébreszd!

Ten testedben lelked, ha van, adj jelt nekem!

Szegény fejem feláldozom* fiam, neked.

A te folyó vizeid, Kazilik hegy,

Folyásukban megálljanak!

A te növő füveid, Kazilik hegy,

Növekedvén ne nőjenek!

Menekülő szarvasaid, Kazilik hegy,

Futásukban megálljanak, kővé váljanak!

Honnan tudjam, fiú? Oroszlán tette-e?

Vagy párduc tette-e? Honnan tudjam fiú,

Ez a csapás honnan tört rád?

Ten testedben lelked, ha van, fiam, adj jelt nekem!

Szegény fejem feláldozom fiam, neked.

Kérlek szépen, néhány szóval adj hírt nekem!

Míg így beszélt, fia fülét a hang megérintette, fejét felemelte, szemét hirtelen kinyitotta, és anyja arcára pillantva megszólalt. – Lássuk, kánom, mit énekelt:

Jer közelebb, kinek fehér tejét szoptam, asszony anyám,

Ősz fonatú, magasztos lelkem, anyám!

Gyorsfolyású vizeire átkot ne szórj,

Kazilik hegy vizeinek bűne nincsen!

Növekedő füveire átkot ne szórj,

Kazilik hegyének vétke nincsen!

Menekülő szarvasára átkot ne szórj,

Kazilik hegyének bűne nincsen!

Oroszlán és párducára átkot ne szórj,

Kazilik hegyének vétke nincsen!

Ha átkozódsz, apámat átkozd,

E vétek, e bűn apámtól van!

A fiú tovább így beszélt:

– Anyám, ne sírj hát, nem halok meg ettől a sebtől, ne félj. A fakó-deres lovú Hizir* eljött hozzám, háromszor megsimította sebemet, és azt mondta: „ez a sebed nem halálos, a hegy virága és anyád teje lesz gyógyír számodra.”

Ahogy ezt kimondta, a negyven törékeny szolgálólány szétszéledt, és összegyűjtötték a hegy virágait [74]. A fiú anyja szorított egyet a mellén, de teje nem jött. Kettőt szorított, de teje akkor sem jött. Harmadjára magára sújtott, a melle vérrel telítődött, ekkor összeszorította és a vére tejjel keveredve buggyant ki. Tejét és a hegy virágait a fiú sebére tették, a fiút lóra ültették, és magukkal vitték szálláshelyükre. A fiút rábízták az orvosokra, de Dirsze kán elől elrejtették.

A ló lába vágtat, a dalnok nyelve pereg. A fiúnak negyven nap alatt begyógyult a sebe, makkegészséges lett. Ismét lóra szállhatott, szablyát övezhetett, vadászhatott, madarászhatott. Dirsze kán azonban erről mit sem tudott, fiacskáját halottnak hitte.

A negyven álnok bezzeg hírét vette! – Mit tegyünk? – tanakodtak. – Ha Dirsze kán megleli fiát, nem hagyja ám annyiban a dolgot, mindannyiunkat meg fog ölni. Gyerünk, fogjuk el Dirsze kánt, fehér kezét kössük hátra, fehér nyakára vessünk szőrkötelet, aztán menjünk, és vigyük a hitetlenek országába!

Dirsze kánt tehát megfogták, fehér kezét hátra kötötték, nyakába szőrkötelet tettek, és addig ütötték, amíg fehér húsából vére ki nem csordult. Dirsze kán fogolyként gyalogosan, amazok lóháton vonultak a hitetlenek országába. Arról, hogy Dirsze kán fogságba esett, az oguz bégeknek nem volt tudomásuk.

Ámde, szultánom, Dirsze kán asszonya meghallotta ezt, fiához ment, és így szólt hozzá:

– Látod-látod, fiam, mi történt? Vad sziklák bár nem inogtak, a föld mégis megnyílt! Hazánkban bár nincs ellenség, apádra mégis ellenség tört! Az a negyven gaz álnok, apád kísérői, apádat elfogták, fehér kezét hátrakötötték, fehér nyakára szőrkötelet tettek, és gyalog hajtották a vérszomjas hitetlenek földjére, míg ők maguk lóháton mentek. Kánom, fiam! Kerekedj fel, állj talpra és indulj! Vedd magad mellé negyven vitézedet, és mentsd meg őt a negyven gaz álnoktól. Igaz, hogy apád meg akart ölni, de te ne bántsd őt!

A fiú nem vette félvállról anyja szavát. Bikács bég felkerekedett, fényes acél szablyáját derekára övezte, fehér markolatú kemény íját [75], arany dzsidáját kezébe vette. Csodás* lovát befogatta, és nyeregbe pattant. Aztán maga mellé vette negyven vitézét, és apja nyomát követve ellovagolt.

Az a negyven gaz álnok eközben letáborozott. Részegítő vörös bort iszogattak. Bikács kán vágtában utolérte őket. Amikor meglátták őt, így szóltak egymáshoz:

– Nosza, gyerünk, menjünk, és fogjuk el ezt a vitézt, hozzuk őt is ide, együtt vigyük mindkettőt a hitetlenekhez!

Dirsze kán így szólt:

Negyven útitársam, bizony,

Egy az Isten, én is tanúsítom![76]

Oldozzatok fel, és adjátok kezembe kobzomat*, hogy visszafordítsam azt a vitézt, akár megöltök engem, akár épségben hagytok és szabadon engedtek – mondta.

Kezét feloldozták, kobzát kezébe adták. Dirsze kán nem tudta azt, hogy a fiacskája közeleg, elindult feléje. Megszólalt, lássuk kánom, mit énekelt?

Hosszúnyakú csodás lovak, hogyha mennek, az enyém megy,

Neked is közöttük hátasod, hogyha van, vitéz, mondd meg

nekem!

Csata nélkül, küzdés nélkül odaadom, fordulj vissza!

Juhakolból tízezer juh, hogyha elmegy, az enyém megy.

Neked is közöttük pecsenyéd, hogyha van, mondd meg nekem!

Csata nélkül, küzdés nélkül odaadom, fordulj vissza!

Tevenyájból vörös teve, hogyha elmegy, az enyém megy.

Neked is közöttük, málhásod, hogyha van, mondd meg nekem!

Csata nélkül, küzdés nélkül odaadom, fordulj vissza!

Aranytetős nagy sátraid, hogyha mennek, az enyém megy.

Neked is közöttük szállásod, hogyha van, mondd meg nekem!

Csata nélkül, küzdés nélkül odaadom, fordulj vissza!

Fehér arcú, barna szemű leányok, ha mennek, az enyém megy.

Neked is közöttük, jegyesed, hogyha van, mondd meg nekem!

Csata nélkül, küzdés nélkül odaadom, fordulj vissza!

Ősz szakállú öregek, hogyha mennek, az enyém megy.

Neked is közöttük, ősz apád, hogyha van, vitéz, mondd meg

nekem!

Csata nélkül, küzdés nélkül hadd mentsem meg, fordulj vissza!

Ha miattam jöttél volna, fiacskámat én megöltem,

Vitéz, neked nincsen vétked, fordulj vissza!

A fiú így szólt az apjához: – lássuk, kánom, mit énekelt:

Hosszúnyakú csodás lovak, hogyha mennek, a tiéd megy,

Nekem is közte van a hátasom.