Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Carl Crow
A MEGSZENTELT RIZSESTÁL

Terebess Kiadó, Budapest, 1997
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

Előszó
1. A nagyon kényes vevő
2. Hogyan fedezte fel Miss Kína a lábát?
3. Hogyan lehet veszteséges üzlet útján vagyonra szert tenni?
4. Éhenpusztulnak a tengeri sirályok
5. Eladás eladó nélkül
6. Hogyan lehet állást kapni és azt megtartani?
7. Ördögűzés és üzleti erkölcs
8. Reszkess és engedelmeskedj!
9. Ugató kutyák
10. Hal, kötél és dinnyemag
11. Ama kevesek, akik újságot olvasnak
12. Tolvajnyelv és gúnynevek
13. A kínai betegségek gyógyszerei
14. Cápauszonyok és állott tojások
15. A megőrzött és elvesztett arc
16. A megszentelt rizsestál
17. Tekervényes utak
18. John Bull és Uncle Sam mint exportőrök

19. Minden napra egy alma...
20. Milyen kicsi ez a világ!

 

CARL CROW, teljes nevén Herbert Carl Crow az Amerikai Egyesült Államokban, Missouriban született 1883-ban és 1945-ben New Yorkban halt meg. Tanulmányait szülővárosában folytatta, s az ottani állami egyetemen fejezte be. A hagyományos amerikai értelmiségi karriert futotta be: fiatal újságíróból sztár riporter, majd író lett, akár Mark Twain, Theodor Dreiser, Dos Passos vagy Hemingway. 23 évesen, 1906-ban lépett be a Fort Worth Star-Telegram szerkesztőségébe, ahol cikkeivel hamarosan hatalmas sikert aratott. Érdeklődése a Távol-Kelet felé vonzotta, megtanult kínaiul, majd 1911-ben Sanghajba ment, ahol a China Press társszerkesztője lett. Itt 1914-ben hirdetési ügynökséget alapított, amely rövid idő alatt igen népszerűvé vált. Az újságírás és a reklámügynökség vezetése mellett megírta azt az útikönyvet – Handbook for China – amely gyors egymásutánban öt kiadást ért meg, s amelyet 1984-ben az Oxford University Press újra kiadott, mert úgy találta, hogy azóta sem született ennél alaposabb munka a hagyományos kínai világ bemutatására. Crow 26 évig élt Kínában, megismerte és megszerette az országot. Mivel elítélte a terjeszkedő japán imperializmust, mikor Japán elfoglalta Sanghajt, persona non gratanak nyilvánították. Emiatt 1937-ben visszatért hazájába, ahol még abban az évben megjelentette Four Hundred Million Customers (400 millió fogyasztó) című, nemzetközi visszhangot kiváltó könyvét, amelyet hamarosan lefordítottak francia, német, svéd, dán, spanyol, holland, lengyel és magyar nyelvre. Ebben összefoglalta Kínában eltöltött éveinek élményeit, üzleti tapasztalatait. Ezek az üzleti tapasztalatok azonban kitűnő pszichológiai érzéken, Kína és a kínaiak mélységes ismeretén alapulnak, ezért a mű sokkal több, mint pusztán a kereskedelmi és a reklám világ színes ismertetése. Egy nyitott, elfogulatlan, érdeklődő ember írja meg mindennapos tapasztalatait; aki akaratlanul is átfogó képet ad a XX. századi Kína életéről. Ezért a kötetet nem csupán a kínai üzleti élet és annak lélektani háttere iránt érdeklődő olvasóknak ajánljuk, hanem mindazoknak, akiket vonz ez a gazdag és különleges távol-keleti kultúra. Az új cím, A megszentelt rizsestál is erre az egyetemes tartalomra utal.

 

 


Előszó


Ha tekintetbe vesszük, milyen rengeteg könyvet írtak már Kínáról és mennyit írnak még most is, jogosultnak látszik, ha a szerző, mielőtt új kötetet szentelne ennek a rendkívül érdekes országnak, előbb mentségére néhány szót szól. Az olvasóközönségnek joga van ahhoz, hogy magyarázatot követeljen az írótól arranézve, miért tart szükségesnek erről a tárgyról egy új könyvet és hogyan jutott eszébe megírni azt. Tekintettel arra, hogy a könyvtárak csak úgy roskadoznak a Kínára vonatkozó különböző fajtájú könyvektől, amelyeknek szerzői misszionáriusok, utazók, államférfiak, humoristák, bölcselők, a gazdasági élet emberei és vagy egy tucat legnagyobb mértékben specializálódott foglalkozási ág képviselői, joggal kérdeznek engem, hogyan remélhetem azt, hogy bármit is hozzátehetnék még a már megírt és közzétett írásokhoz és hogyan lehetek olyan merész, hogy ezt akárcsak meg is kíséreljem. Mentségem a hivatásomban van, amely egy kereskedői reklámügynök teendőinek ellátásából áll. Ez a hivatás nem jelenti ugyan az elkülönült tudásnak egy területét, de mindenesetre specializálódott munkaterület, olyan terület, amely eddig nem volt képviselve a Kínáról megírt sok könyv között. Miután ez a munkaterület viszonylag még új, talán érdemes megjegyeznem, hogy mi reklámügynökök, nem töltjük időnket azzal, mint sok avatatlan hiszi, hogy mindenkit reklámra csábítsunk, aki csak hajlandó arra. Minden törekvésünk inkább arra irányul, hogy segítségére legyünk üzletfeleinknek áruik elhelyezésében, amikor is különös figyelmet kell szentelnünk annak a szerepnek, amelyet a reklám különböző fajtái játszanak az üzleti életben. Üzletfeleink fizetnek nekünk ezért a tevékenységünkért és mivel sokat adunk arra, hogy hivatásunkat megfelelő színvonalon tartsuk, az ilyen tevékenységünkért történő megtérítést "tiszteletdíj"-nak nevezzük. Ha munkakörünkben megfelelő jártasságra teszünk szert, szakszerű tanácsokkal láthatjuk el üzletfeleinket a legkülönbözőbb dolgokban, a címkék színétől és feliratától kezdve a különböző kínai városokban megjelenő újságok jelentőségéig. Megmondhatjuk nekik, vajon el tudják-e majd nyereséggel helyezni áruikat és tájékoztatjuk őket várható versenytársaikról. Üzletfeleink változó helyzetéhez képest növekszik vagy csökken a mi tevékenységünk is.
Ez a munkám juttatott el arra az álláspontra, hogy potenciális vevőként tekintsem a kínait és elsősorban arra legyek tekintettel, milyen árut fog leginkább vásárolni, hogy kell az ilyen árut csomagoltatni és milyen fajta reklámot kell kifejteni az áru elhelyezésének lehető legnagyobb mértékű elősegítésére. Üzletfeleim mindenfajta áruval kereskednek, a textilgyártmányoktól kezdve az illatszerekig. A legkülönbözőbb nemzetiségűek akadnak köztük, így angolok, amerikaiak, németek, franciák mellett hollandok, belgák, ausztrálok, kanadaiak, japánok, spanyolok, sőt egyikük Luxemburg nagyhercegségből származik.
Mindegyiküknek más-más problémát kell megoldania és különböző módon oldják is meg azokat, fő céljuk azonban mindig ugyanaz marad: árukat akarnak a kínaiaknak eladni. Hogy feladatomat kielégítően oldhassam meg, kénytelen voltam mindazt tanulmányozni, ami Kínával valamiképpen kapcsolatban van és tudásom különböző töredékeit egyetlen szövedékké fűztem össze, hogy hasznára legyek üzletfeleimnek. Ha úgy vesszük, a reklámügynök ismeretei, ha sokkal alárendeltebb területen is, de éppoly széleskörűek, mint az antropológuséi, mert a reklámügynök, bármit tanul is valamely országról és annak lakosairól, az minden bizonnyal egyszer még értékes lesz számára. Nem okozott nehézséget, hogy a kínaiakat, jellemüket, történelmüket és intézményeiket tanulmányozzam, mert ma éppúgy vonzódom hozzájuk, mint akár egy félszázaddal ezelőtt, amikor elsőízben volt alkalmam kíváncsian és izgatottan egy riksában utazni. Ez a sok irányú szeretetteljes tanulmányozás valósággal ennek az országnak a bűvkörébe vonja a legtöbb itt élő külföldit.
Kína olyan óriási és olyan sokrétű, hogy sohasem lehet egészen átkutatni; amellett oly keveset tudnak még róla, hogy az ember igen gyakran éli át a kutató örömteljes borzongását, valahányszor valamilyen új tényt fedez fel és állapít meg, olyan tényt, amely sok ezer ember figyelmét kerülte el, akik nem tanúskodnak hasonló éleslátásról, miközben ugyanazon az úton vonultak végig.
Ezeket hoztam fel mentségemül. Talán kielégítem ezzel az olvasót és remélem, hogy az az új nézőpont, amelyet elébetárok, további lépést jelent majd a lenyűgöző, izgató, talányos és majdnem mindig szeretetreméltó kínai nép megértése felé.


ELSŐ FEJEZET

A nagyon kényes vevő


Amikor még csak néhány hónapja vezettem reklámügynökségemet, egy gyáros vevőm, aki új fogyasztópiacot keresett Kínában, így szólt hozzám: "A kínai mindent megvásárol, feltéve, hogy elég olcsón kapja az árut." Ez a nézet széleskörben terjedt el, még Kínában élő külföldieknél is, akiknek pedig jobban kellene ezt tudniok. Egyébként emlékszem arra, hogy akkoriban én is osztottam ennek a gyárosnak a véleményét. Könnyen érthető, hogyan jut az ember erre a következtetésre. Senki sem örül ugyanis az olcsó vételnek jobban a kínainál, senki sem vesz magának több fáradtságot és senki sem alkudozik nagyobb hévvel, hogy minél előnyösebb üzletet köthessen, másrészről azonban senki sem fog makacsabbul és sikeresebben ellenállni azzal a kísérlettel szemben, hogy olyan árut kössenek rá, amelyre nincsen szüksége, bármilyen olcsó is az. Az olcsóság egymagában nem elegendő ahhoz, hogy a kínai vevőt ízlésének megváltoztatására, vagy előítéleteinek feladására bírja. Kiváló példa erre az az általános kereslet, amely Kínában egy bizonyos fajtájú cigaretta iránt mutatkozik. Így szereztem az első tapasztalatot a kínai vevők makacs szokásaira vonatkozólag. A cigaretta majdnem teljesen kiszorította Kínából a régimódi vízipipát és a cigarettafogyasztás Kínában ma már évente több milliárd darabot ér el. A kedvenc amerikai cigarettafajták, mint a Camel, Lucky Strike és Chesterfield, mind kaphatók itt, és amerikai áruknak kb. kétharmadáért adják el, mert nincs adóbélyeg csomagolásukon és mentesek a többi amerikai áruilleték alól is. Ezeket az adóbélyegeket többnyire amerikaiaknak, legfeljebb még néhány más nemzetiségű külföldinek adják el, de száz ilyenfajta csomagolás közül legfeljebb, ha egy jut el a kínai vevőhöz. A kínai előnyben részesíti a világosságra virginia dohány aromáját a többivel szemben, azét a dohányét, amelyet az összes elterjedt angol cigarettafajták töltésére használnak fel és ezek közül a jólismert fajták közül egyeseket nagyon kedvelnek Kínában. Az összes Kínában gyártott cigarettákat angol módra állítják elő. A kínaiak nem szeretik a virginiadohánynak a zamatosabb török dohánnyal való keverékét, éppen így a virginiának a burleyvel való keverékét sem. Pedig ezeket a keverékeket használják a legtöbb népszerű amerikai cigarettafajta előállításánál. Sok dohányszakértő azt állítja, hogyha egy dohányos ember egyszer áttért a keveretlen virginiáról egy ilyen keverékre, sohasem fog többé keveretlen virginiát szívni, mert a rafináltabb keverékek után ez a keveretlen fajta nem fogja már kielégíteni. Ez igaz lehet Amerikára vonatkozólag, mert onnan ered a dohány keverése, valamint az előbb említett elmélet is és ott a kevert dohányfajták gyakorlatilag valamennyi más fajtát kiszorítottak a piacról.
Vevőink egyike, aki nagyon eredményesen működő amerikai gyárak képviselője volt, annak a néztének adott kifejezést, hogy ez az
Vevőink egyike, aki nagyon eredményesen működő amerikai gyárak képviselője volt, annak a nézetének adott kifejezést, hogy ez az elmélet Kínára vonatkozólag is igaz kell hogy legyen és mi annyira meg voltunk győződve véleményének helyességéről, hogy a valószínű nagy nyereség reményében a szokottnál is lelkesebben kezdtünk hozzá cigarettakeverékének reklámjához. Az üzleti kampány kezdetén semmiről sem feledkeztünk meg. Eladóink mindenhová elvitték és minden bevált módszer szerint hirdették az árut, amire csak mi vagy a gyárosok vissza tudtak emlékezni. Embereim olyan biztosak voltak sikerükben, hogy nagy összegeket fektettek be árujuk reklámjába. Annak a támogatásnak révén, amelyet a legjobb New York-i reklámügynökségek egyike nyújtott számunkra, sokkal nagyobb kiterjedésű propagandát fejtettünk ki Kínában, mint amilyent ebben az irányban ott valaha is kifejtettek. De hiába volt minden fáradozásunk, a cigarettákból alig kelt el valami. Lehetséges, hogy az az elv, amely szerint mindenki, aki egyszer már áttért a kevert dohány szívására, soha többé nem fog másfajtájut szívni, Kínában is be fog válni, amint egyszer a kínaiak valóban hozzá kezdenek a kevert dohányfajták szívásához. Ez azonban mindezideig nem következett be. Soha nem tudtunk egyetlen kínait sem rábírni arra, hogy kevert dohányfajtákkal próbálkozzék meg és így aligha tudhatjuk, vajon megmarad-e ennél a dohányfajtánál, ha néhányszor próbálta. Sok kínai rágyújtott egyszer, de alig szívott néhány szippantást, különösnek és undorítónak találta az ízét és ezért második csomagot már nem is vásárolt. A kevert dohányfajták fogyasztása Kínában csakhamar ismét nullára süllyedt és ezért valamennyi érdekelttel egyetértésben megszüntettük arra irányuló propagandánkat. Egyetlen elégtételünk az volt, hogy reklámunkat mindenütt dicsérték. A kínaiaknak nemcsak nagyon határozott fogalmaik vannak arról, hogy mit kedvelnek és mit nem, hanem a leghívebb vevői is a világnak, mihelyt hozzászoktak egy bizonyosfajta áruhoz, akár dohányról, akár szappanról, akár pedig fogpasztáról van szó; olyan egyértelműséggel és odaadással tartanak ki egy-egy márka mellett, hogy az könnyekig meg kellene hogy hassa a gyárosokat. Minden országban vannak népszerű márkák, amelyek minden mást háttérbe szorítanak, de kételkedem abban, hogy van-e más országok piacán egy is, amely olyan mélyen gyökerezne a vásárló közönség tudatában, mint némely áru Kínában. A múltkori-ban egy eladási statisztika készítésénél láttuk, hogy egy világhírű angol háztartási szappanfajta rendkívül népszerű Észak-Kína egyes részeiben és hogy a szappankereskedők 9/10-ed része más márkákat egyáltalán nem árusított, pedig vagy tucatnyi olcsóbb szappant is kínálnak konkurens cégek ezen a területen, sőt néhány fajtát ott helyben gyártanak is. Néhanapján, ha pl. árvizek, vagy hosszantartó nagy szárazság idején a lakosság vásárlóereje erősen csökken, előfordul, hogy egyik-másik vevő olcsóbbfajta szappant vásárol. Ez azonban csupán átmeneti segédeszköz, mert mihelyt a vevőnek kicsit jobban megy a sora, azonnal visszatér régi kedvenc szappanához, amelyet már nagyapja is vásárolt annak idején. Az ilyen nagy és úgy látszik, bevehetetlen piac az a cél, amelyre a gyárosok a legszívesebben irányítják legnehezebb ütegeiket és sok gyáros rengeteg muníciót használt el és még nagyobb lármát csapott anélkül, hogy sikert ért volna el. Bizonyos, hogy sokan ezek közül az emberek közül éppen olyan jó szappant gyártottak és olcsóbban is árusították, de egyikük sem tudott olyan eladási eredményt elérni, amely azt mutatta volna, hogy komoly versenytársai lehetnek a már korábban elterjedt szappanfajta gyártójának. Az a vevő, aki alkalmilag alacsonyabb ára miatt vásárolja meg a versenytárs szappanát, tisztában van annak jó minőségével, de nem tudja, hogyha legközelebb is vásárol belőle egy darabot, az is olyan jó lesz, mint az előző volt. Már korábban is gyakran csalatkozott egyes gyártmányokban, amelyeknek minősége nem maradt meg előbbi színvonalán és ez gyanakvóvá teszi. A régi márkával szemben viszont rendíthetetlen bizalommal viseltetik. Évek óta használja már ezt a szappanfaját, apja és nagyapja is azt használta és a szappan minősége sohasem változott. Az az uralkodó szerep, amelyet ez a szappanfajta az észak-kínai piacon betölt, szilárd kereskedelmi alapon nyugszik és részben az áru kiváló minőségére, részben pedig különleges helyi sajátságokra lehet visszavezetni. A víz ugyanis Észak-Kínában többnyire nagyon kemény és az olcsó szappanfajták, amelyek a Jangce-völgy meleg esővizében kellőképpen habzanak, alig adnak valami habot ebben a vízben, amely helyi forrásokból vagy kutakból származik és erősen mésztartalmú.
Megpróbáltuk egyszer, hogy egy cigarettafajtától, amelynek kb. ugyanolyan uralkodó szerepe van Kínának egy másik részében, mint az előbb említett szappanfajtának Észak-Kínában, elvitassuk piacának egy részét. A dohánykeverésnél ugyanis nincs olyan titok, amelyet egy tapasztalt szakember nem tudna megoldani és üzletbarátaink tudományos pontossággal utánozták gyárukban ennek a népszerű cigarettafajtának a keverését. Hogy biztosak legyenek sikerükben, egy olyan embert alkalmaztak gyárukban vezető állásban, aki a konkurens vállalatnál is hasonló állást töltött be. Miután megfelelő keveréket állítottak elő, nagyon szép csomagolást is készítettek, amelyen egy bájos táj mellett a kínaiak számára oly kedves piros és aranyos írásjeleket lehetett látni. Magukat a cigarettákat nehezebb sztaniolpapírba csomagolták és jóval olcsóbban árusították, mint versenytársuk. Nagyszabású propaganda-akciókat kezdeményeztek és egész sereg képviselőt fogadtak fel. Az eladás eredménye nem volt éppen rossz, de sohasem sikerült egyetlenegy dohányost sem rávennünk, hogy a régi cigarettafajtát a mi fajtánkkal cserélje fel. Tudtuk, hogy mindakét cigarettafajtának ugyanaz a zamata, mert pontosan ugyanazon a módon állították mindakettőt elő, s éppen ezért semmiféle különbség nem lehetett a két cigarettafajta íze között. A vevő azonban előbb az egyikből szippantott egyet, aztán a másikból és nevetett azon a gondolaton, hogy a két fajtának az íze azonos lehet. Ezért aztán továbbra is a korábbi, drágább fajtát szívta. Ez csak egyik volt a sok kísérlet közül, amelyek arra irányultak, hogy ezt a népszerű cigarettafajtát kiszorítsák a piacról és ezeket a kísérleteket sok gyáros megismételte. Rendszerint minden cigarettagyáros, aki először jelenik meg a kínai piacon, megkísérli ezt, de egyikük sem ér el több eredményt, mint mi.
Az a hűség, amelyet a kínaiak egy-egy márka iránt tanúsítanak és az a gyanakvás, amelyet minden változással szemben mutatnak, arra készteti a gyárosokat, hogy árucikkeik csomagolásánál a legcsekélyebb változást is kerüljék. Noha a kínaiak szívesen megmaradnak egy-egy elterjedt márka mellett, mégis állandóan attól félnek, hogy a gyáros kihasználhatja ragaszkodásukat és alacsonyabbrendű árut sóz a nyakukba, vagy pedig, hogy valaki becsaphatja őket egy jól utánzott csomagolással. Éppen ezért a legcsekélyebb változás is felkelti gyanújukat és azzal a következménnyel jár, hogy most már visszautasítják az árut. Bámulatos, milyen gyorsan észreveszi a kínai a csomagolásnak vagy címkének legkisebb változását is, vagy pedig az olyan szövegnek a megváltoztatását, amelyet még elolvasni sem tud. Az óvatos elővigyázatossági rendszabályok közül, amelyeket alkalmaznak, az egyik az, hogy megszámolják az árumárka betűit. Igaz, hogy ezt a fortélyukat ma már annyira ismerik, hogy a gyárosok az utánzatnál ugyanannyi betűt használnak, mint az eredetinél. A reklámnál pedig a csomagolás képének a legkisebb részletig egyeznie kell a valódi csomagolással. Épp ezért az angol áruk propagandájánál nagyon ritkán használhatjuk fel csomagolásaink rajzát a Kínában terjesztendő plakátok számára. Más országokban kifejtendő reklámra nagyon jók ezek a rajzok. A kínaiak számára azonban túlságosan vázlatosak, vagy túlságosan pontatlanok. Cigarettareklámoknál pl. mindig nyitottan kell a csomagokat a plakáton ábrázolni, hogy azok tartalmát is látni lehessen. Ez azért történik, hogy a néző láthassa a dohány világossárga színét és meggyőződhessék arról, hogy a csomag valóban 10 cigarettát tartalmaz. Egy sanghaji gyáros pl. százezer plakátot nyomatott egyszer és később fedezte csak fel, hogy a nyitott csomagban 9 cigarettát lehet csak látni. Ez a jelentéktelennek látszó tévedés teljesen értéktelenné tette a plakátokat a propaganda számára, úgyhogy csak makulatúrának lehetett felhasználni.
Nagyon örülnék, ha azt állíthatnám, hogy a reklám akárcsak részben is létrehoz a kínaiaknál ilyenfajta népszerű előítéleteket, de őszintén meg kell vallanom, hogy a legtöbb külföldi árucikk, amely uralkodó helyzetet foglal el Kínában, ezt a helyzetét csak hosszú évek folyamán érte el, ezeket a márkákat már mindenfelé nagy nyereséggel árusították, mielőtt még itt számottevő reklámot fejtettek ki érdekükben. Ez nemcsak a fentemlített szappan- és cigarettafajtáknál van így, hanem sok más márkás árucikknél is. Ez úttörő áruk termelőinek persze különös szerencséjük volt, mert termelvényeiket olyan időkben hozhatták piacra és helyezhették el ott, amikor még egyáltalán nem volt versenytársuk és így könnyű helyzetük volt. Amikor a kínaiak első cigarettájukat és első szappanukat vásárolták, akkor maguk vizsgálták meg minőségüket és a reklám és propaganda minden segítsége nélkül vonták le következtetéseiket. Némely régi márka népszerűsége Kínában gyakran rejtély azok számára is, akik tisztában vannak a kínai kereskedelem fortélyaival. Vegyük például az előbb említett népszerű cigarettafajtát. Ha sohasem hallottam volna erről a cigarettáról, és elsőízben tették volna elém, hogy véleményt mondjak e cigarettafajta Kínában való eladási lehetőségeiről, habozás nélkül kijelentettem volna, hogy ennek a cigarettának semmi esélye sincs arra, hogy elterjedjen. Majdnem minden cigarettaszakértő ugyanerre az álláspontra jutott volna. Nem a cigaretta minőségéről van itt szó, a csomagolás azonban egyáltalán nem felel meg a mai elgondolásnak és sok minden helytelen rajta. A legtöbb eladási szakértő szerint a szegényesen csomagolt cigarettát nem lehet nagy tömegben eladni, a jelen esetben azonban ez a felfogás nem helytálló. Ez a cigarettafajta a legelterjedtebb Kínában és a Mennyei Birodalom számos vidékén elterjedtsége úgy aránylik a többi fajtához, mint 3:1-hez.
A hamburgi patkók eladása érdekes és tanulságos példa arra, mennyire a saját fejük után mennek a kínaiak valamely árucikk előnyeinek megítélésénél és mennyire nem lehet őket begyökerezett véleményüktől eltéríteni. Azelőtt minden elképzelhető árufajtából küldtek időnként egy-egy küldeményt Kínába, abban a bizonytalan reményben, hogy valaki majd hasznát veszi és ily módon piacot lehet teremteni az illető árucikk számára. Olyan időkben, amikor a vitorlás hajók félig üresen futottak be a kínai kikötőkbe és teával s más kínai árukkal tértek vissza Európába, örömmel üdvözöltek minden olyan rakományt, amely a hajónak megfelelő megterhelést biztosított és az ilyen szállítmányokat díjtalanul, vagy nagyon alacsony díjtételek mellett szállították. A legkülönösebb áruk kerültek abban az időben Kínába és ezek között volt egy hajórakomány régi patkó is, amely Hamburgból érkezett, - ezek a patkók annyira megvékonyodtak már, hogy hasznavehetetlenekké váltak. Küldőjük azt remélte, hogy valamiképpen túladhat még rajtuk, bár maga sem tudta, miként. Csak annyit tudott, hogy a kínai kovácsok mindenfajta ócskavasból össze tudnak kalapálni használható tárgyakat és azt remélte, hogy elhasznált lópatkóival is így lesz. Várakozása nem is volt reménytelen, mert a kínai kovács olyan ügyes és találékony, hogy a világnak bármely más országában méltán keltheti fel kartársainak irigységét. Azok a remények, amelyeken emberem patkóihoz fűzött, hamarosan beigazolódtak, mert a kovácsok rájöttek, hogy az elhasznált lópatkók két részre vágva, kitűnően használhatók kínai borotvakések gyártására, mert ezek nem egyebek élesre köszörült, vastag és hajlított hátú késeknél. Hamarosan nagy és állandó kereslet mutatkozott az ilyen borotvák iránt és a hamburgi patkó a kínai piacnak fontos cikkévé vált.
Már most sok más városban is voltak ócskavaskereskedők, akik nagymennyiségű ócska patkóvassal rendelkeztek, amitől szívesen megszabadultak volna és hamarosan New Yorkból, Liverpoolból és Párizsból és sok más városból is Kínába küldték az elhasznált lópatkókat. A kínai kovácsok azonban nem voltak hajlandók ilyen pótárut vásárolni. Azt állították, hogy a német igáslovak súlya és nagysága és az a naponta megismétlődő kopás, amelyen ezek a patkók a gránitból készült hamburgi kocsiutakon keresztülmennek, adja meg a vasnak azt a csiszoltságot, amely a borotvák készítéséhez szükséges és ez sehol sem ugyanolyan, mint Hamburgban. Így lett Hamburg a régi lópatkókban folytatott kereskedelem világközpontjává és ha nem Hamburgból szállították azokat, nem találtak elhelyezésre. Végül is a világ összes ócska patkóit Hamburgba küldték és onnan szállították Kínába. Az a tény, hogy a kínai kovácsok a párizsi vagy New York-i patkókkal is meg voltak elégedve, ha hamburgi csomagolásban kapták, arra mutat, hogy a hamburgi kövezet tulajdonságaira vonatkozó elméletnek semmiféle alapja nem volt, mégis jellemző a kínaiakra, hogy akár valóban, akár csak képzeletükben, valami különleges tulajdonságot fedeztek fel egy bizonyos város lópatkóiban, amely ezeket a patkóvasakat minden más városé fölé emelte és ettől kezdve mereven kitartottak meggyőződésük mellett.
Az utolsó két évtizedben megváltozott a patkóvasaknak ez a kivételes helyzete. Röviddel azután, hogy a kínai köztársaság kikiáltása sok millió hajfonat levágására vezetett, ami a borotválkozást komolyabb üzletággá tette, mint amilyen eddig volt, egy vállalkozó szellemű kínai, aki azelőtt San Franciskóban élt, modern borbélyműhelyt nyitott Sanghajban. Ebben az üzletben tetszés szerint állítható fekvőszékek voltak és olyan cégér, amely hatalmas cukorsüveghez hasonlított. Régebben a kínai borbély magával vitte szerszámait. Gazdagabb vendégeit udvarházának magányában borotválta meg, vagy pedig az utca kövezetén ütötte fel tanyáját, hogy ott meg a szerényebb vendégeknek álljon rendelkezésére. Az üzletbér költségei arra kényszerítették a modern fodrászokat, hogy magasabb árakat számítsanak és ezért, mint jó üzletemberek, többet igyekeztek vendégeiknek nyújtani. Még a szappanhabot is lemosták a vendégek arcáról, ahelyett, hogy a régi jó szokás szerint nekik maguknak engedték volna át ezt a műveletet. Sőt még az egyszerű, de jól használható kínai borotvát sem használták többé és ehelyett Japánban gyártott, ú.n. sheffieldi borotvakéseket használtak. Súlyos csapás volt ez a kínai borotvagyártókra és ezért az ócska patkókból most már késeket, horgokat és kapákat kezdtek készíteni. A hamburgi patkóvas nagysága éppen megfelelt a borotváknak, ezekre az új célokra azonban nem, mert valamivel kisebb volt a szükséges méretnél. Ekkor rájöttek, hogy a liverpooli igáslovak, különösen azok, amelyek a serfőzdék kocsijait vontatják oly nagy méltósággal, sokkal nagyobb patkójúak és ezért most Liverpool az ócska patkóvasakkal való kereskedelem világcentruma. Hamburg most már nem uralkodik a világpiacon. Azok az ócskavaskereskedők, akiknek nagyobb raktárkészletük van liverpooli patkóvasakból, azt állítják, hogy a hamburgi patkó azért nem rendelkezik már korábbi előnyeivel, mert a hamburgi utcákat, néhány kivételével, amelyek a Waterkanton fekszenek, nem kövezik már gránittal.
Furcsa módon, egy idő óta Hamburg egy másik különös, de Kínában nagyon kedvelt áru kereskedelmének központja. Belgium egyes vidékein van ugyanis egy nagyon fehér agyagfajta, amelyet a kereskedelemben lithopone néven ismernek. Az egész világon ezt az agyagot használják a fehér festékek alapanyagául és némelykor ólomfehérrel is keverik. Bár ez a fehér agyag Belgiumból származik, eredetileg mégis német kereskedők közvetítésével került Kínába, akik Belgiumban megvásárolták, egyforma alakú fadobozokba csomagoltatták és Hamburgban rakták hajóra. Később a belgák megtudták, hogy azt az agyagot, amelyet ők a németeknek adnak el, Kínába továbbítják és elhatározták, hogy inkább maguknak tartják meg a nyereséget, ahelyett, hogy a német közvetítőkkel osztozkodnának rajta. De mihelyt az első hajórakomány Antwerpenből Sanghajba érkezett, kitört a botrány. A kínaiak, akik a lithoponet megrendelték, nem hitték el, hogy ez ugyanaz az áru, mint amit azelőtt Németországból kaptak. A ládikók más formájúak voltak és más felirat is volt rajtuk, mint amit a vevők már megszoktak; azonfelül a fuvar nem Hamburgból érkezett. Nyilvánvaló volt tehát szerintük, hogy itt utánzatról van szó, amellyel az alattomos idegenek be akarják csapni vevőiket. Kijelentették, hogy mindjárt tudniok kellett volna, hogy be akarják őket csapni, hiszen olcsóbban kínálták az árut, mint azelőtt a hamburgiak. A kínai vámhatóságok szakértői által végzett vegyvizsgálat arra az eredményre vezetett, hogy a két árucikk teljesen azonos minőségű, ez azonban a legcsekélyebb hatással sem volt a kínai festékgyárosokra. Ők hamburgi litophonet akartak és pótáruval nem elégedtek meg. A belgák végül is jelentős veszteséggel voltak kénytelenek felszámolni tranzakciójukat. Soha többé nem kísérleteztek hasonló módon. Most az a helyzet, hogy a németek megvásárolják az árut Belgiumban, azután Hamburgban becsomagoltatják és hajóra rakják és így a kínai vevőknek a magasabb fuvardíjat és a közvetítő kereskedő hasznát is meg kell fizetniök, ezzel szemben viszont meg vannak győződve arról, hogy az igazi árut kapják s nem valami hamisítványt, és mivel tudják, hogy az üzletet ugyanúgy bonyolítják le, mint azelőtt, semmi okot nem látnak arra, hogy a régi módszeren bármit változtassanak.
Nem a kínai nép az egyetlen, amely abban a tévhitben él, hogy az áru hajóberakásának helye egyúttal annak termelőhelye is, s ez a tévhit különös előítéletre vezet. A tojás nagyon olcsó Kínában, ha a legtöbb külföldi ország tojásáraival hasonlítjuk össze és éppen ezért 1919-ben roppant nagy kereslet mutatkozott kínai hűtőházi tojások iránt, amelyeket Angliába és Amerikába vittek. 1934-ben Nagy-Britannia területére 2.254 millió darab tojást importáltak, amiből 172 millió darabot, tehát mintegy 6%-ot hoztak be Kínából. A hazai termelés az egész tojásfogyasztásnak 68%-át szolgáltatta, ami Whitaker számítása szerint minden egyes lakosra évi l55 elfogyasztott tojást jelentett. Az angol több tojást eszik, mint almát. Ha nagyterjedelmüek voltak is az Angliával és Amerikával lebonyolított üzletek, mégis a tojásfogyasztás olyan hatalmas méretű, hogy néhány millió kínai tojás behozatala nem érinthette a piacot észrevehetően. Ennek ellenére mindkét országban heves és keserű propaganda-hadjárat indult meg a kínai tojás ellen, amelyről azt állították, hogy számtalan veszedelmes baktérium van benne, más, még szörnyűbb élősdiekről nem is beszélve. Egy angol farmer levelet írt a helyi lapnak, amelyben közölte, hogy kíváncsiságból kínai tojást tett egyik tyúkja alá és az kígyót költött ki. Soha senki nem tudta meg, miféle kígyó volt az, mert a gazda azonnal megölte. Egész sereg angol ujjság közölte ezt a hírt és bár vagy egy tucat tudós és tyúktenyésztő tiltakozott ez ellen a fantasztikus közlés ellen és kijelentette, hogy egy hűtőházi tojásból még egy békaporontyot sem lehetne kikölteni, a baj mégis megtörtént. Sok angol háziasszony ettől kezdve hallani sem akart kínai tojásokról, bármilyen olcsók is voltak. A pékek ezzel szemben továbbra is használták a kínai tojásokat.
Az amerikai propaganda, amely a kínai tojások ellen irányult, nem terjedt ugyan a képzelt kígyó kiköltéséig, de azért éppen olyan hatásos volt. Segítségül hívták az élelmiszertörvények előírásait és rövidesen el is érték azt, hogy a tojásbehozatal nem szűnt meg teljesen, mégis erősen alábbhagyott és mint vállalkozás, nagyobbszabású üzletembert már nem érdekelhetett. Az amerikaiak kezdték meg elsőnek ezt az üzletágat, de ők adták is elsőnek fel. Szomorúan fizették ki sanghaji szálloda- és klubszámlájukat és hazautaztak. Egyeseknek közülök sokat kellett fizetniök, mert szerződéseiket is megszegték. Az angol tojáskereskedők ezzel szemben hívek maradtak a hagyományos brit makacssághoz. Továbbra is szállítottak tojást Angliába, ahol azonban csak nagyon korlátozott keretek között tudták árujukat elhelyezni és mindenki, akinek csak fogalma volt a tojáskereskedelemről, azon tűnődött, hogyan is nem mentek tönkre, amikor az elvesztett játszmát makacsul és ostobán továbbfolytatták. Végül is megoldódott a rejtély. A kínai tojásokat ugyanis Angliában újra csomagolták és Amerikába szállították, ahol ezeket az "angol" tojásokat roppant nagy mértékben fogyasztották. Mert hiába vannak az amerikai tyúktenyésztést védelmező törvények, az Egyesült Államok még mindig importálnak tojást. Ennek a behozatalnak legnagyobb része Kínából ered. De második helyen az angol tojásbehozatal áll, amely azonban minden valószínűség szerint nagy részben ugyancsak kínai eredetű.
Azt hinné az ember, hogy egy olyan általánosan elterjedt kereskedelmi cikknél, mint amilyen a varrótű, az eladási feltételek az egész világon ugyanazok. Kínában azonban ez másképp van. Ha egy pár évvel ezelőtt már tudom, akkor egyik üzletfelemnek nagy összeget takaríthatok meg és nem leszek segítségére abban, hogy pénzét elpocsékolja. Üzletfelem olcsó árucikket keresett, jutalomképpen akarta vevői közt szétosztani, hogy olyan területen művelje az eladást, ahol a konkurencia már fenyegetővé vált. Ennek a jutalomnak azonban meg kellett bizonyos feltételeknek felelnie ahhoz, hogy célját elérje. Olyan árut kellett találni, amelyet mindenütt keresnek és amely emellett olcsó, kicsiny, könnyen szállítható és nem romlandó. Először azon a véleményen voltam, hogy a terv keresztülvitele nagyon nehéz, sőt talán teljesen lehetetlen is. De minden találékonyságunkat latba vetettük, és én magam nem egy forró délutánt töltöttem el kínai áruházakban, megfelelő áruk után kutatva. Már azon voltam, hogy abbahagyom a keresgélést, amikor egy hajószállítási ügynök jelent meg irodámban. Ostoba fickó volt, mert különben tudnia kellett volna, hogy egy reklámiroda nem alkalmas piac olyan rakományok számára, amelyek az importőr nyakán maradtak s amelyektől olcsón szeretne szabadulni. Nyilvánvaló volt, hogy bejárta már az összes irodákat. Azt hiszem, sok ostoba kereskedő cselekszik így és ezáltal egy sereg olyan üzletet bonyolít le, amelyek a tehetséges kereskedőnek kicsúsznak a kezéből, mert annak több esze van, semhogy idejét értelmetlen dolgokra pazarolja.
Ez a nap véletlenül szerencsés volt az én ostoba kereskedőm számára, mert varrótűvel kereskedett, nagy tétel szép német tűvel, amelyet valamilyen okból nevetségesen olcsó áron vesztegetett. Már elfelejtettem, hogy miért, annyi azonban bizonyos, hogy az igazi okot nem mondta meg. Akárhogy is vesszük, az ár mindenképpen csábító volt. Mindent megtettem, hogy közömbösnek mutatkozzam, mialatt minden részletkérdést feljegyeztem és egypár mintacsomagot is magamhoz vettem, de mihelyt az ügynök eltűnt szemem elől, felkerestem üzletfelemet. Ő is osztotta azt a véleményemet , hogy a ráadás kérdése ezzel megoldódott. Minden egyes csomag 12 különböző nagyságú tűt tartalmazott és így elméletileg az összes követelménynek megfelelt. Ez az áru becses volt a szegények számára, elfogadható a gazdagoknak és minden háztartásban használni lehet. Az ár, amelyet kértek érte, alacsony volt és amíg vevőim skót ügynöke az üzletet megkötötte, az ár természetesen még jobban alászállt. A hajórakományra való tű így cserélt gazdát.
Mihelyt hirdetni és ajánlani kezdtük a közönségnek a ráadást, tanulmányozni kezdtem a varrótűket. Azok a tűk, amelyeket eddig láttam, mindig kis borítékban voltak beszúrva és pedig mindig tizenkét darab különböző nagyságú varrótű egy-egy borítékban. Üzletfelem, aki elég nagylelkű volt ahhoz, hogy később megossza velem a felelősséget azért az ostoba tévedésért, amelybe belehajszoltam magam, ugyanazon a véleményen volt, mint én. Mivel egyikünk sem látott más csomagolású varrótűket, mint aminőket az előbb leírtam, mindketten azon a véleményen voltunk, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás. A legtöbb külföldi országban, sőt tudomásom szerint Kína kivételével a világ valamennyi országában csakis ilyen csomagolásban árusítanak varrótűket és egyetlen nő sem venné magának a fáradságot, ha ilyen ráadást kap, hogy meggyőződjön róla, valóban benne van mind a tizenkét varrótű a borítékban. Kínában azonban egészen más a helyzet. Egy régi közmondás szerint ajándék lónak nem nézik a fogát, a kínai nők azonban úgy látszik, - semmit sem tudnak erről a közmondásról, s ha ismerik is, bizonyára megfeledkeznek róla, valahányszor bevásárlási körútra indulnak. Ilyenkor nemcsak hogy megnézik az ajándék ló fogát, hanem le is mérik és igyekeznek bőrének értékét is felbecsülni. A kínai vevő semmit sem akar kockáztatni. Ha a kínai nő egy vég szövetet vásárol, nem úgy ítéli meg annak a minőségét, mint más országok vigyázatlanabb asszonyai, hogy megvizsgálják a bála végét, hanem az egész véget centiméterről-centiméterre végigvizsgálja és ilyen módon állapítja meg, hogy a szövet minősége teljes egészében azonos-e.
Így cselekedett a mi varrótűinkkel is. Először is kinyitotta a csomagot, hogy meggyőződjék arról, valóban tizenkét darabot tartalmaz-e. A tűk számá-ban nem is volt semmi hiba, csakhogy különböző nagyságúak voltak, neki pedig egyforma nagyságú tűkre volt szüksége. Itt valami trükköt gyanított, a külföldieknek valamilyen ördögi praktikáját, hogy egy tucat olyan tűt varrjanak a nyakába, amelyek közül tizenegy nyilván túl kicsi vagy túl nagy ahhoz, hogy hasznát vehesse. Ezért arra akarta a szerencsétlen eladót rávenni, bizonyítsa be becsületességét azzal, hogy a csomagot tizenkét, neki megfelelő, egyenlő nagyságú varrótűre cseréli ki. Ez természetesen nem volt lehetséges és így elvesztettük egy vevőnket, ahelyett, hogy nyertünk volna egyet. Ez mindannyiszor megismétlődött, valahányszor a kereskedők a tűket ráadásul felajánlották, ám végül is arra vezetett, hogy az agyongyötört eladók hallani sem akartak erről a ráadásról. Csakhamar nagyon kellemetlenül éreztük magunkat, üzletfelem is, én is, valahányszor a tűkről került szó.
Nem tudom, végül is mit kezdett üzletfelem a nyakán maradt rengeteg varrótűvel, csak annyit tudok, hogy boldog voltam, amikor már nem hallottam többé az egész ügyről.
Kínában körülbelül két milliárd darab varrótűt adnak el évente. Minthogy mindenki használ tűt akár gazdag akár szegény, s Kínában nem gyártanak tűket, ennek a cikknek az évi eladási mennyisége érdekes statisztikai összehasonlításokra ad alkalmat. Ha feltesszük, hogy minden öt-hat éven felüli kínai nő életének legnagyobb részét varrással tölti, amely feltevés véleményem szerint jobban megfelel a valóságnak, mint a legtöbb Kínára vonatkozó statisztikai adat, könnyen kiszámíthatjuk, hogy minden nő körülbelül egy varrótűt használ el fejenként és havonta.
Ezt a számítást a gyakorlati tapasztalatok is igazolják. Ennél kisebb szám nem volna ugyanis összhangban azzal a sok millió inggel, szoknyával és más ruhadarabbal, amelyet a kínai nők készítenek, ennél nagyobb szám pedig hanyagságra mutatna a varrótűk felhasználásánál, vagy pazarlásra azok beszerzésénél, tehát olyan hibákra, amelyeket soha egyetlenegy kínai nő sem enged meg magának. A kínai nők nem csomagban vásárolják a varrótűket, hanem darabonként, s legfeljebb három-négy darabot vesznek egyszerre. Minden vásárló tudja, milyen nagyságra van szüksége és másfajta tű értéktelen számára. Éppen ezért a Japánban vagy Németországban gyártott varrótűk többnyire egyforma nagyságú tűket tartalmazó csomagokban kerülnek eladásra. Ez volt az alapvető hiba számításunkban, amikor különböző nagyságú varrótűket tartalmazó borítékokat osztottunk szét ráadásként, mert ez olyan volt a kínai nő szemében, mintha tucatnyi különböző nagyságú cipőt ajánlottunk volna fel nekik. A cipőkből csak egy pár illett volna a lábára, s ezért a többi tizenegy nem érdekelte volna. Ez volt az oka annak is, hogy olyan olcsón jutottunk a varrótűkhöz. Egy német gyáros küldte a varrótűket ilyen csomagolásban Kínába, hogy meghódítsa velük a kínai piacot, de nem tudta megfelelő áron értékesíteni.
MÁSODIK FEJEZET


MÁSODIK FEJEZET

Hogyan fedezte fel Miss Kína
a lábát?


Hirdetőirodám vagy tizenöt évvel ezelőtt helyezte el Sanghajban az ajakrúzsra és arckrémre vonatkozó első hirdetéseket és a kozmetikai cikkek hirdetése azóta fontos üzletágunkká fejlődött. Körülbelül ugyanabban az időben kezdtük meg a toalettszappanok propagálását is. Sohasem gondoltam volna, hogy egy hirdetési ügynök munkájában is lehet romantika, de csakhamar rájöttem tévedésemre és azóta nap-nap után találkozom munkám folytatása közben a romantikával. Fáradozásainknak és üzletfeleink nagyvonalúságának köszönhető, hogy sok kínai leány megtanulta, milyen előnyös dolog, ha arcát krémmel keni be, mielőtt púdert és rúzst használna, éjjelenként pedig coldcreammel dörzsöli be arcbőrének pórusait. Azt a tanácsot adtuk nekik, hogy arcukat sok szappannal és hidegvízzel mossák. Hogy nem beszéltünk nekik a "kozmetikai arcbőrről", annak az az egyedüli oka, hogy ezt a kifejezést nem lehet kínai nyelvre lefordítani. A kínai filmsztárokat rávettük arra, hogy csak az általunk hirdetett pipereszappant használják, sőt azóta is tartózkodó hangú, de meggyőző erejű elismerőleveleket írnak nekünk, amelyeket hirdetéseinkben megfelelően fel is használunk. A véletlen úgy akarta, hogy ugyanezt a szappant használják a hollywoodi sztárok is, s ezért újsághirdetéseinkben egy-egy hollywoodi és kínai filmsztár képe látható egymás mellett, a főhelyet azonban mindig a kínai filmcsillag fényképe foglalja el. Itt, a mi világunk-ban, a kínai sztár a fontosabb, pedig a hollywoodi egy hét alatt többet keres, mint kínai pályatársnője egy év alatt. A csúnya pórusok kérdését azonban óvatosan kell kezelnünk, mert a kínai nő arcbőre sokkal finomabb, mint a külföldi úrinőké és pórusai alig nagyobbak egy újszülött gyermekénél. Éppen ezért nem szabad azt ígérnünk, hogyha a mi arckrémünket és toalettszappanunkat használják, úgy csúnya pórusaik összehúzódnak, hanem inkább azt kell mondanunk, hogy gyártmányaink megakadályozzák a pórusok megnagyobbodását, mert propagandánkban biztosra kell mennünk. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a mi hirdetéseink, amelyek ajakrúzsra és kozmetikai cikkekre vonatkoztak, mutatták meg a kínai nőknek elsőízben a kozmetika útján a szépség felé vezető utat. Nagyon is hízelgő volna ránk nézve, ha ez a feltevés igaz volna , a tények azonban mást mondanak. A kínai nők ugyanis - hiteles történelmi adatok szerint - már ötezer évvel ezelőtt kitépdesték szemöldökükből a felesleges hajszálakat és pirosították arcukat. Valószínű, hogy ez már abban az időben is ősi szokás volt. Korabeli festmények azt mutatják, hogy az idők folyamán évszázadról évszázadra más és más módon kendőzték a nők arcukat. Némelykor az arc felsőrészét festették, más időkben arra a helyre festettek egy élénk piros kört, ahol az alsó állkapocs a rágóizomba kapcsolódik. Voltak idők, amikor bőségesen használtak arcfestéket, más korokban takarékosabban bántak vele, de minden korban használták. Dinasztiák buktak meg, s az országot árvizek, éhínség és polgárháborúk pusztították, a szépítőszerekkel való kereskedelem azonban a legkedvezőtlenebb körülmények között is virágzott. Olyankor, amikor észak felől vad hordák támadtak Kínára, a barbár népek asszonyai rögtön utánozni kezdték a kínai nők kozmetikai módszereit, de persze a maguk durva, barbár módján. Arcukat és néha homlokukat is a legélénkebb színű rúzzsal mázolták be, amit csak találtak. A Kínában ma élő mandzsu nők, a Kínába történt legutolsó (1618. évi) mandzsu invázió leszármazottai, oly feltűnően festik arcukat, hogy a kínai nő megborzad, ha megpillantja őket. A japán nők is a kínai nőktől szerezték első kozmetikai ismereteiket és úgy látszik, saját tudásukból semmit sem tettek hozzá. Nem festik ugyan olyan rikítóan magukat, mint a mandzsu nők, de a rizspúdert olyan bőven használják, hogy gyakran olyan az arcuk, mint a cukormázzal bevont süteményé. A kínai nők nincsenek japán kartársnőikről valami előnyös véleménnyel. Tudják, hogy a kimonó, obi, tabi és géta varázsa nélkül a japán nőnek nem volna valami nagy szexepilje és hogy egyetlen japán nő sem merné a bájait feltáró kínai öltözettel felvenni.
Hangcsauban találtam egy üzletet, amely kínai fogalmak szerint a mi szépségápoló szalonunknak felel meg. Ez sok évszázados vállalkozás, amely még ma is nagy forgalmat bonyolít le arcfestékben, púderben és más kozmetikai szerekben. Egy híres hangcsaui költő, aki már vagy tíz évszázaddal ezelőtt versekben dicsőítette szeretett hölgyének szemöldöktépését és illatos kozmetikai szereit, talán már akkor ennek az üzletnek az áruira gondolt. Megpróbáltam egyszer az üzlet tulajdonosát rábírni, hogy vásároljon az általunk hirdetett arcfestékből, de alig próbálkoztak meg pár mintadarabbal, máris kijelentették, hogy nézetük szerint semmivel sem tudunk nekik jobbat kínálni azoknál a márkáknál, amelyek Hangcsauban már akkor közismertek voltak, amikor Kolombuszt egy újonnan felfedezett szárazföld zárta el a Kína felé vezető úttól. Természetesen nem ez volt húzódásuk igazi oka, mert az igazi okot az ember Kínában csak akkor tudja meg, ha komolyan és szakavatott módon kutat a dolgok gyökere után. Az igazi ok ebben az esetben az volt, hogy a mi rúzsunkból nem akartak nagyobb készleteket beszerezni, mert az középosztálybeli vevőik számára túlságosan drága volt. Általában az importált arcfesték magas ára korlátozza az eladási lehetőségeket, aki azon-ban megengedheti magának azt, hogy drágábban vásároljon, az megveszi az általunk hirdetett fajtát, s így üzleti forgalmunk évről-évre növekszik. Kína évi kiadása illatszerekre és kozmetikai cikkekre mintegy két millió kínai dollárt tesz ki, ami százhuszonötezer fontnak felel meg. A Kínába irányuló illatszer és kozmetikai cikk-exportban az Egyesült Államok állnak első helyen 30%-kal, utána Franciaország következik 22%-kal, majd Nagy-Britannia 14%-kal. Az Egyesült Államok most több illatszert exportál Kínába, mint Franciaország, arcpúderben azonban még mindig ez utóbbi vezet. De az amerikai púdermárkákat széleskörben propagálják és így lassanként ezen a területen is uralkodó helyzetre tesznek szert. Magában Kínában több, mint háromszáz gyár készít illatszereket és kozmetikai cikkeket.
Kínában a férjes asszonyok vásárolják a legtöbb ajakrúzst, arcfestéket és más szépítőszereket s nem a fiatal leányok. A kínai felség ugyanis már sok száz évvel ezelőtt rájött arra, hogy ha férje meg van elégedve szépségével, úgy szívesen alkalmaz kiszolgáló személyzetet a főzés és takarítás elintézésére. Ez azután azzal a következménnyel járt, hogy ma a kínai nők a világ legjobban ápolt asszonyai és ha mindent tekintetbe veszünk, ők élnek viszonylag a legnagyobb fényűzésben. Egy alkalmazott felesége pl. akinek férje körülbelül öt fontot keres havonta, saját szolgálóval rendelkezik. Ez rendszerint egy kis rabszolganő, aki a nehéz házi munkát végzi, ha azonban a férjnek nagyobb jövedelme van, már több szolgát tart házában. Ezzel szemben sok angol nő boldog, ha egyetlen szolgálót tarthat, aki elmosogatja az edényt és segítségére van a porolásnál és takarításnál. Egy hasonló körülmények között élő kínai nő sohasem fog házimunkát végezni és azonkívül komornája is van, akinek egyetlen kötelessége az, hogy megfésülje úrnőjét, manikűrözze a körmeit és rendben tartsa úrnője ruhatárát. Kétségtelen, hogy a kínai nők már évszázadok óta családjuk jövedelmének nagyobb részét fordítják szépítőszerekre, mint bármely más nemzet hölgyei. A gazdagok hatalmas mennyiségben vásárolják a legdrágább parfümöket és kozmetikai szereket, aki pedig ilyen nagy kiadásokat nem engedhet meg magának, az kisebb mennyiségben és olcsóbb kozmetikumokat vásárol, minden kínai nőnek meg vannak azonban a maga szépítőszerei, akár gazdag, akár pedig szegény. Így például a riksakuli középkorú felesége is mindig őriz a motyója alatt egy kis púdert és festéket. Talán egyszer-kétszer egy évben használja csak ezeket a szépítőszereket - esküvők vagy családi ünnepek alkalmával, - de mindig meg van az a megnyugtató érzése, hogy egy kis fáradsággal bármikor megszépítheti magát. Csak a korosabb özvegyasszonyok nem engedhetik meg maguknak a hiúságnak ezt a megnyilvánulását, mert ha ők is használnának szépítőszereket, akkor a kínaiak azt gondolnák, hogy újból férjhez akarnak menni, amit Kínában erkölcstelenségnek tartanak.
Mielőtt még bármiféle reklámtevékenységet fejtettek volna is ki Kínában, az ajakrúzs vagy arcfesték érdekében, máris olyan szépítőszert fedeztek fel a sanghaji lányok, amelyről a nyugati országok hölgyei egyáltalán nem tudtak. Egy gumiáru-importőr vette észre először, milyen meglepő gyorsan fogynak azok a kis melegítőüvegecskék, amelyeket fogfájás vagy neuralgikus fájdalmak ellen szoktak használni. Alig hozott egy-egy új szállítmányt a piacra, már el is fogyott. Mármár azt hitte, hogy Sanghaj lakosságának nagy része fogfájásban szenved, amikor rájött, hogy a fiatal kínai nők ezeket a melegítőüvegecskéket arra használták, hogy arcukra rózsás pírt varázsoljanak. Forróvízzel telt üvegcséket hordtak magukkal muffjukban és ha azután az üvegecskéket arcukhoz szorították, természetesnek látszó rózsás arcszínt értek el, amely annál bájosabb volt, mivel egy pár perccel előbb még egyáltalán nem volt látható. Ennél kitűnőbb módot elképzelni sem lehet a szűzies pirulásnak mesterséges úton való előidézésére. Ez a segédeszköz persze nem volt egészen kielégítő, mert csupán hideg időben lehetett alkalmazni. A következő évben a muff kiment a divatból és ekkor a melegítőüvegecske is eltűnt. Ma már nem volna könnyű dolog - bármelyik sanghaji üzletben is - ilyenformájú melegítő üvegecskét találni.
Üzletfeleink csekély mértékben élvezték csak propagandatevékenységünk üzleti eredményét, amely a kozmetikai cikkek iránt mutatkozó fokozott keresletben jutott kifejezésre. Valahányszor egy-egy új gyártmányt igyekszünk Kínában bevezetni, sohasem tudhatjuk, milyen mennyiségben sikerült azt elhelyeznünk, egyben azonban bizonyosak lehetünk és pedig abban, hogy mindig akad majd egy-egy kínai vagy japán gyáros, aki, hacsak egyetlen lehetőség is van rá, azonnal hozzákezd egy hasonló árucikk gyártásához, hogy azt aztán alacsonyabb áron hozza forgalomba.
Ez történt akkor is, amikor arckrémünket, arcfestékünket és ajakrúzsunkat propagáltuk. A legtöbb kisüzem, amely kozmetikai cikkeket gyártott, élvezte propagandánk előnyeit, de sokan közülük maguk is hirdették cikkeiket. Egy kínai gyáros például annyira felbátorodott kezdeti sikerein, hogy őrült propagandába kezdett és ez általános meglepetésére sikerrel is járt, úgyhogy ez az ember csakhamar nagy és virágzó vállalatot épített fel. Ebben az időben jelentek meg a mi nagyszabású pipereszappan hirdetéseink is a vezető kínai újságokban és folyóiratokban. E szépségpropaganda végső eredménye az volt, hogy a kínai nőnek mind magatartása, mind pedig bizonyos mértékig pszichológiája is megváltozott. Azelőtt a szépségápoló-szerek használata női titok volt, olyasmi, mint a bábaasszonyok mestersége, de mihelyt széleskörű reklám tárgyai lettek ezek a dolgok, az egész ügy elegánssá és becsülésreméltóvá vált. A kínai leányok ettől kezdve minden szégyenkezés nélkül púderezték az orrukat nyilvános helyeken és látókörük tüstént tágabb lett. Évezredeken át elzárt életet éltek, de amint észrevették, hogy férfiak jelenlétében szépíthetik magukat, s hogy a férfiak ezt a látványt bájosnak és izgatónak találják, már nem volt a megkezdett útról visszatérés. A kínai nő áttörte otthona elzárt lakosztályának korlátait és semmi sem tudja őt már arra kényszeríteni, hogy ismét visszatérjen a zárt keretek mögé.
Ennek a felszabadulásnak a női ruházkodás nagy forradalma volt a logikus és elkerülhetetlen következménye. Amikor Kínába jöttem, a legtöbb kínai nő nadrágban járt. Nem azokban a zsákszerű kétszárú holmikban, amelyeket a külföldi hölgyek a strandfürdőkben viselnek szexepiljük emelésére, hanem olyan méltóságteljes nadrágokban, amelyek egy miniszternek is becsületére válnának. A női illemnek legtökéletesebb képét egy kínai vasárnapi iskolában láttam, ahol egy nadrágos kínai tanítónő ugyancsak nadrágos leánytanítványainak bibliát magyarázott. Akkor már csak halványan emlékeztem tanítónőmre, aki tizenöt évvel korábban a vasárnapi iskolában oktatott, de annyi bizonyos, hogy mindig eszményképem volt a női tisztesség tekintetében. Önkéntelenül is összehasonlítottam ezt a két nőt és őszintén sajnálom, hogy megtettem, mert azóta öreg tanítónőm, akit oly forrón szerettem, egészen más színben tűnik fel előttem terebélyes szoknyájában. Már nem ő a legerényesebb nő képzeletemben, akivel valaha is találkotam, mert a nadrágos kis kínai hölgy letaszította arról a magaslatról, amelyre képzeletemben emeltem.
Néhány évvel a világháború után az amerikai és angol nők rövid szoknyában kezdtek járni; nemsokára már csak a korábban felhasznált anyagnak csak kétharmadára volt a sanghaji nőiszabóknak szükségük egy-egy női ruha elkészítéséhez, de változatlanul a régi árakat számították. Igazán nem örültünk az új divatnak, mert egyik legrégibb és legkedvesebb üzletfelünk egy manchesteri gyár volt, amelyet joggal nevezhetünk a legfinomabb és legszebb kalikó gyártójának a világon. Nyilvánvaló volt, hogy a rövidszoknya csökkenteni fogja a kalikó iránti keresletet, további következményé-ben pedig az eladás és a hirdetési tevékenység csökkenésére fog vezetni. De amint a Sanghajban élő külföldi nők többsége egyszerre csak térdenfelüli szoknyában jelent meg, kicsit több reménységem volt már a kalikóüzlet fellendítése tekintetében. Miután sokkal több nőnek van csúnya, mint szép lábszára, s az arány talán 10:1-hez jogosult volt az a feltevésem, hogy végül is a rosszlábú nők kívánságai fognak győzedelmeskedni és rákényszerítik majd szerencsésebb vetélytársnőiket a hosszú szoknya viselésére. Ez aztán meg is történt, habár a túl rövid szoknya egy szezonnal hosszabb ideig tartotta is magát, mint ahogy gondoltam.
Annyi bizonyos, hogy a külföldi nők kalikófogyasztása Kínában nem valami nagy. Ami bennünket illet, számunkra az volt csak a fontos, mit fognak a fiatal kínai nők az új divathoz szólni. A legtöbb elegáns nő már áttért a nadrágról a szoknyára, ami a modern szellemiség kifejezése volt a mandzsu dinasztia bukása után, a régimódi kínai nők azonban még mindig nadrágban jártak. Nem kellett sokáig a döntésre várni, mihelyt a kínai nőknek alkalmuk volt más nemzetbeli nők lábszárait bírálat tárgyává tenni. Észrevették, hogy a francia nők lába elég tűrhető, az angol és amerikai nőké többnyire bájtalan, a német és skandináv nőké vastag, a japán nőké pedig ijesztően csúnya. És ha későn is, de rájöttek, hogy itt olyan fegyver van a kezükben, amelyet eddig nem vettek figyelembe. A kínai nő természettől apró lábai és formás kezei már sok szerelmes férfit tettek költővé és kergettek az öngyilkosságba. A kínai nő ajkát, szemét, haját és fogát már négyezer éven keresztül éppen eléggé méltányolták az irodalomban, lábairól azonban még csak említést sem tettek. Így jöttek rá a kínai lányok arra, hogy túlságosan hosszú időn át hanyagolták el lábaikat és elhatározták, hogy most már késlekedés nélkül a világ elé tárják azokat.
A logikus lépés olyan nők számára, akik eddig nadrágban jártak, az lett volna, hogy most a shortra térjenek át. Néhányan meg is kísérelték ezt, de nagyon is férfiasan és szemérmetlenül hatottak. A serdülő leányok a kormány atyai gondoskodása következtében már amúgy is térdenfelüli szoknyát viseltek, amely mindig feljebb csúszott combjukra és ezért ez a divat nem jöhetett tekintetbe. Így jutottak azután el a legszerencsésebb megoldáshoz, a hosszú szoknyának ahhoz a fajtájához, amely baloldalán térdenfelülig fel van hasítva, úgyhogy minden második lépés a világ elé tárta a szép lábszár körvonalait. A régimódi apák és néhány féltékeny férj lármát csaptak e botrányos divat miatt, a fiatal nőknek azonban annyira megtetszett ez a divat, hogy a következő évben már mind a két oldalán felhasították szoknyájukat és ez lényegtelen változtatásokkal mind a mai napig megmaradt. Egyesek közülük emlékeztetnek még a régi nadrágdivatra azáltal, hogy szoknyájuk alatt bő selyembrokát nadrágot viselnek, a legtöbben azonban magas sarkú cipőben és selyemharisnyában járnak. Néhány külföldi nő utánozta Sanghajban a kínai nő divatját, az eredmény azonban nem egészen kielégítő.
Éveken át tárgyalásokat folytattunk manchesteri üzletbarátainkkal egy kínai divatlap megjelentetése tárgyában. Úgy jöttünk erre a gondolatra, hogy néhány vidéki lapocska ingyen közölte arckrémhirdetéseinket, mert rajzainkon a nők mindig a legutolsó sanghaji divat szerint voltak öltözve, ami azzal a következménnyel járt, hogy az elegáns vidéki hölgyek ezek után a rajzok után készítették ruháikat. Igaz, hogy nem tudtuk biztosan, sikerülni fog-e ilyenfajta divatlappal eredményt elérni és üzletfeleink kételkedtek az eredményben, ezért tehát, ha felmerült is köztünk időnként ez a kérdés, sohasem tudtunk megállapodásra jutni. Végül is váratlanul azt az utasítást kaptuk, hogy siessünk a divatlap összeállításával és már nagy gondjaik voltak, hogy milyen divatrajzokat közöljünk, amikor szerencsére éppen jókor értesültünk a hasított szoknya divatjáról. Sietnünk kellett és sikerült is még a kalikó iránti tavaszi kereslet megindulása előtt nyilvánosságra hoznunk az első divatkatalógust, amely Kínában valaha is napvilágot látott. Megmutattuk abban, milyen bájosak lesznek az újszabású szoknyák, ha a mi üzletfelünk kalikójából készülnek. A katalógus megjelenésének kedvező időpontja miatt nagy sikert aratott. Néhány példány még Jávába és Sziámba is eljutott, s az ottani nagy kínai településeken olyan keresletet idézett elő, hogy mind a két ország számára új kiadást kellett katalógusunkból nyomatnunk. Még több éven át adtunk ki ilyen divatlapokat és mindig hasított szoknyákat hoztunk bennük, némelykor persze bizonyos újításokkal, amelyeket magunk találtunk ki, például magas hasítást alkalmaztunk a szoknya mindkét oldalán. Nagyon mulatságos volt mindig az eredményt ellenőrizni és megállapítani, mennyire mentek át ötleteink a gyakorlatba. Teljes sikert alig értünk ugyan el, de sohasem hagyták ötleteinket egészen figyelmen kívül. Ma már sok hasonló kiadvány forog közkézen Kínában és éppen ezért fel is hagytunk ezzel az üzletággal. De azért ma is büszke vagyok arra, hogy mi adtuk ki az első ilyen divatlapot és így nekünk is megvan a magunk szerény része abban, hogy a világ megláthatta a legszebb lábszárakat, amelyek a föld kerekségén fellelhetők.
Körülbelül abban az időben, amikor Miss Kína felfedezte lábszárait, jött rá arra is, mily fölösleges karcsú testét annyira összefűzni, hogy laposmellűnek lássék, ami pedig bizonyos szempontból épp annyira természetellenes, mint a korábbi nemzedékek nőinek elnyomorított lábfejei. Ez egyszer a divat kartkarba öltve haladt a tudománnyal, mert a kínai orvosok kijelentették, hogy a nők egészségesebbek lennének, ha szabadon engednék kebleiket fejlődni, és ezáltal a lábszárakon kívül bizonyos gömbölyödések is divatba jöttek és aligha fognak valaha is eltűnni. A kínai nőnek tetszik ez, s a férfiaknak sincs semmi okuk arra, hogy akaratával szembehelyezkedjenek. A kínai nő nagyon meg van elégedve ezekkel az újfajta gömbölyödésekkel, de azt is tudja, hogy semmit sem jó túlzásba vinni.
Néhány hónappal ezelőtt levelet kaptam ausztráliai üzletbarátaimtól, akik egy új reklámág lehetőségeit tárták fel előttünk. Egy nők számára való zsírtalanító készítményről volt itt szó. Néhány újságkivágást is mellékeltek a levélhez, amelyek ennek a szernek Ausztráliában és Új-Zélandban elért nagy sikeréről számolt be. Volt ezek között egy hirdetés, amely nagyon érdekelt. Ez a hirdetés egy szép, karcsú, szőke hölgy képét és elismerőlevelét tartalmazta, aki a levél szerint elvesztette férje szerelmét és barátai megbecsülését, mert hanyagságból túlságosan elhízott. Azután ezt a csodálatos gyógyszert kezdte használni és nemcsak, hogy annyit veszített súlyából, mint amennyit korábban hízott, hanem még azonfelül is valamit, s megint karcsú, szőke szépséggé lett, akit férje imádott, barátnői irigyeltek és egész Sidney kedvelt.
Ezzel a szerrel vagyont lehetett volna Kínában szerezni, hacsak szerény vevőkörrel rendelkezett volna is az ember, csak az volt a baj, hogy Kínában nincsenek kövér nők. Volt egyszer egy népszerű kuplé, amelynek az volt a refrénje, hogy a kövér nőt senki sem szereti. Pedig voltaképpen úgy volt a dolog, hogy senki sem szerette már akkor sem a kövér asszonyokat, legfeljebb a férje, aki akkor vette el, amikor még karcsú volt és most már csak bizonyos nehézségek árán tudott volna a szeretett nőtől visszavonulni. Ebben a szemérmes háborúelőtti időben persze még nem merték ezt nyíltan kimondani. A kínai férj sohasem áll ilyen problémával szemben, mert felesége sohasem hízik el. Ezért nem is kell diétát tartania vagy tornásznia, hogy visszanyerje leánykori alakját, amelyet sohasem veszített el. Öt vagy hat egészséges gyermek anyja többnyire olyan karcsú Kínában, mint akár egy iskolás lány.
A divat minden változása ellenére, a kínai nő alapvető állásfoglalása ruházkodása kérdésében Kleopátra kora óta semmit sem változott. A kínai nő azért öltözködik, hogy a férfiaknak és elsősor-ban férjének csodálatát vívja ki. A külföldi nők ezzel szemben a többi nő kedvéért öltözködnek, mert barátnőik és más ismerős nők elismerésére számítanak és azon sem túlságosan bánkódnának, ha valamelyiküknek meg is hasadna a szíve féltékenységében, vagy irigységében. Azzal nem sokat törődnek, vajon tetszenek-e férjüknek vagy sem, csak az a fontos, hogy megfizesse a ruha árát. A kínai nő álláspontja ennek sarkalatos ellentéte. Ruhatárának kiválasztásánál mindig férje ízlésére van tekintettel és legcsinosabb ruháit otthonában viseli. Ha más asszonyok megcsodálják, annál jobban örül a bóknak, mert nem is törekedett arra, hogy kiérdemelje. A külföldi nő sokkal több örömöt és izgalmat él át kísérleteinél, hogy ruházkodásának választékossága és szépsége tekintetében túltegyen vetélytársnőin, de az a meggyőződésem, hogy a kínai nő sokkal könnyebben tudja férjénél ruhapénzének felemelését elérni, mint európai nővérei.
A divat változásai Kína üzleti életében olyan visszaesésekkel jártak, amelyeket senki sem láthatott előre. A selyemszövők voltak az elsők, akiket a divatban bekövetkezett változás érintett. Ezek többékevésbé standardizált árukat gyártottak s ha elő is fordult, hogy alkalmilag egyikük vagy másikuk egy-egy új mintát hozott a piacra, az üzletek mégis tömve voltak ismert régi szövetekkel, amelyeket a kínai nő évről-évre megvásárolt anélkül, hogy akárcsak eszébe is jutott volna, hogy valami újat követeljen. Teljesen idegen volt számára az gondolat, hogy ruha kimehet a divatból. Most azonban ez egy csapásra megváltozott: a kínai nők újat követeltek a régimódi holmikat lebecsülték. Azok a szép, új minták, amelyeket manchesteri üzletfeleink évről évre piacra hoztak, növelték a kínai nők nyugtalanságát, vagy talán azok teremtették is meg az újítások iránti vágyukat. A selyemszövők és kereskedők csakhamar rájöttek, hogy minden évben új mintákat kell hozniok, vagy legalább is új színekben kell a régi mintákat gyártaniok. Sok árut ezentúl Kína távoli részébe kellett küldeni, mert csak ott lehetett elhelyezni a régimódi vidéki hölgyeknél.
A zálogházak számára is valóságos csapás volt ez a divatváltozás. A zálogkölcsönüzlet régi és nagyrabecsült kereseti ág Kínában és többnyire nagyon jövedelmező is. Így például Sanghaj nemzetközi negyedének egymillió lakosára több mint háromszáz zálogház esik. Tiszta kínai lakosságú községekben, ahol az engedélyezési eljárás nem olyan szigorú, aránylag még több zálogház működik. Míg más országokban csak szorult anyagi helyzetben keresik fel a zálogházakat, addig Kínában egészen más a helyzet. A kínaiak nem tudják megérteni, miért őrizzék téli ruháikat egész nyáron át, amikor a zálogházas sokkal jobban elintézi azt helyettük és azonfelül még egy kis összeget is fizet nekik. Ennek az a következménye, hogy a zálogkölcsönközvetítők minden új évszak kezdetén nagy üzleteket csinálnak azáltal, hogy megőrzik a régi ruhákat és azokra kisebb összegeket folyósítanak. Azelőtt a zálogházas számára egy selyemruha olyan értéktárgy volt, amelynek eladási árát pontosan meg lehetett állapítani. A divat változásával azonban a zálogháztulajdonosokat merőben új probléma elé állította, mert az a ruha, amelynek értéke tavasszal még szilárd volt, őszre esetleg eladhatatlanná vált. A zálogházasoknak most nagyon is kedvük ellenére van, hogy a női divatot kell tanulmányozniok és valóságos divatszakértőkké kell lenniök. Vajon mit szólnának ahhoz, ha megtudnák, hogy ezt a szomorú helyzetüket a New York-i ajakrúzsnak és a manchesteri kalikónak köszönhetik?


HARMADIK FEJEZET

Hogyan lehet veszteséges üzlet
útján vagyonra szert tenni?


Kínának minden városában és majdnem minden városrészében megtaláljuk a világ legkisebb és legszerényebb üzleteit, amelyekben ócska holmikat árusítanak. Áruraktáruk némelykor csupán egy öszszecsukható asztalkán kerül kiállításra, máskor pedig egy földre terített bambuszgyékényen. Ez az asztalka vagy gyékény többnyire alig nagyobb egy négyzetyardnál és szegényes raktáruk kivétel nélkül látszatra teljesen hasznavehetetlen árucikkek gyűjteményéből áll; elgörbült tűkből, rozsdás csavarokból, csorbult gombokból, törött kilincsekből, elpattant csészealjakból és üres cigarettadobozokból. Az egész tarka gyűjtemény hasonlít ahhoz a limlomhoz, amelyet a gyermekek hordanak össze, amikor "kereskedőt" játszanak. És valóban, ez nem egyéb játéknál, csakhogy a játszók itt öreg emberek és nem gyerekek.
Minden szép reggelen megtaláljuk ezeket az öreg embereket játékaik mellett, megszokott sarkukon. Ott kirakják áruikat, gondosan különválasztják a rozsdás csavarokat az elgörbült tűktől és egész nap ott ülnek a napon. Esős napokon zárva tartják üzletüket. Kellemes élet ez: látják a tarka, kavargó tömeget az utcákon, az idő egy részét azzal töltik el, hogy egy-egy ismerősükkel vagy versenytársukkal beszélgetnek, s néha-néha talán el is adnak valamit. Akad néha valaki, akinek éppen olyan hulladékra van szüksége, amit itt pár darab rézpénzért megkaphat. Ezeknek az öreg árusoknak azonban nem okoz gondot a vevőkörük, könyveket sem kell vezetniök, fiuk vagy unokájuk ad nekik hajlékot és ellátást s csak időtöltésből folytatják üzletüket, ahogy a világ más részein az öregurak golfoznak, vagy bejárnak az irodákba, ahol semmi szükség sincs már reájuk. Talán egyikük-másikuk egész életén át arra törekedett, hogy kereskedő legyen és most örül annak, hogy öreg napjaira teljesedésbe ment leghőbb vágya. És ha ezek az öregek ilyen módon akarják idejüket eltölteni, gyermekeik gondosan ügyelnek arra, hogy vágyuk teljesüljön, mert Kínában mindig tekintetbe veszik a kisgyermekek és az öregemberek szeszélyeit. Sok külföldi gyáros számára a rendes kínai kereskedő működése is majdnem éppen ilyen haszontalannak és különösnek tűnik. Legalábbis, ami a kereskedők üzleti nyereségét illeti. Ha valamilyen árucikk Kínában népszerűvé válik, akár előnyös tulajdonságai, akár pedig az érdekében kifejtett propaganda miatt, többnyire azonban mindkét okból, meglehetünk győződve arról, hogy csak pár hét telik bele és sok üzletben ezt az árut nemcsak a detailár alatt, hanem gyakran még a nagybani árnál is olcsóbban hozzák forgalomba. Az ilyen árcsökkentések azután villámgyorsasággal terjednek el. Kínában a detaileladás terén nincsenek titkok; a legtöbb üzlet az utca felől nyitott, úgyhogy a kereskedő, anélkül, hogy elmozdulna a pult mellől, mindent lát, ami versenytársa szembenlévő üzletében történik, tehát minden egyes üzlet lebonyolítását is pontosan megfigyelheti. Ha észreveszi, hogy egy pipereszappanfajta gyorsan fogy, egy percet sem veszteget és ami készlete csak van abból az árufajtából, azt mind kiteszi jól látható helyre és azonfelül még felirattal is ellátja, amelyen egy-két centtel alacsonyabb áron kínálja az árut a konkurens által kért árnál. A versenytárs erre azzal válaszol, hogy ő még jobban lemegy az árral, s ez így megy tovább mindaddig, amíg olyan pontot érnek el, amelyet már nem szabad túlhaladniok. Az ilyen árcsökkentés híre egyik utcából a másikba terjed és nemsokára az egész város önköltségi áron alul árulja a szappant. Az ember azt hihetné, hogy ez az árpolitika nagymértékben meg fogja növelni a szappan eladását és így előnyös lesz a szappanüzletre. Ez a felfogás helyes is annyiban, hogy a szappaneladás növekszik, de nem jelent egyúttal hasznot is a potomáron elvesztegetett árufajta szempontjából. A kereskedő semmit sem keres rajta és éppen ezért nem is érdeke, hogy az illető márka erősen fogyjon. Kiállítja ugyan az illető árucikket és hirdeti alacsony árát, ha azonban vevő lép az üzletébe, mégis egy másik fajtát próbál rásózni és nem azt, amit látszólag hirdet. Sőt gyakran odáig megy, hogy kijelenti, ez a fajta nem olyan jó már, mint azelőtt, nem ajánlhatja és csak azért olcsóbb, mert a minősége is rosszabbodott. Ha az árunak ez az elpocsékolása nagyobb arányokat ölt, végül is tönkremegy az áru jó hírneve és elterjed szakmai körökben, hogy ezen a portékán nem lehet keresni. Ha a kereslet makacsul tartja magát, abban az esetben a detailüzletek kénytelenek az illető cikket továbbra is raktáron tartani, de csak kényszerből teszik ezt és semmi fáradságot nem vesznek maguknak, hogy el is adják. Most azután a reklámnak az a feladata, hogy olyan keresletet biztosítson az illető gyártmány számára, amely elég erős ahhoz, hogy legyőzze az eladó ellenállását. A kereskedelem tehát circulus vitiosusszá lesz. Minél népszerűbb egy áru, annál nagyobb árcsökkenéseknek van kitéve, annál kevesebb nyereséget hoz az eladó számára, tehát annál buzgóbban fog arra törekedni, hogy más árufajtákat adjon el, s ezt a számára kevéssé jövedelmező áru fajtát kiszorítsa a piacról.
Talán képtelenségnek hangzik, pedig még csak nem is túlzás, ha azt állítjuk, hogy a népszerű és erősen hirdetett áru gyártójának Kínában elsősorban azt a problémát kell megoldani, hogyan kényszeríthetik az eladót arra, hogy az illető árucikket nyereséggel adja el és ennek a kérdésnek a megoldása még senkinek sem sikerült egészen. A nagy cigarettagyárak más üzletágaknál közelebb jutottak céljukhoz. Ezek a levonásoknak, titkos rabattoknak és hasonló kombinációknak bonyolult rendszerét teremtették meg. Ezek a rabattok csak annyiban titkosak, hogy az, aki azokat élvezi, csak akkor tudja meg, hogy mit kap, amikor a jutalmat már folyósították. Az árucikkeket meghatározott áron bocsátják az eladó rendelkezésére, de egyúttal azzal az ígérettel is, hogy ha egész készletét eladta, jutalmat kap, amely készpénzrabattból, vagy díjtalan átengedett árukból áll. Némelyik gyáros ezt a rendszert még bonyolultabbá teszi és különösen azáltal hat csábítóan a kereskedőkre, hogy havonta nyújt nekik bizonyos kedvezményeket, amit azután közvetlenül a kínai újév előtt egy nagy végső rabatt követ. Az újév ugyanis Kínában az az idő, amikor mindenki eleget kell hogy tegyen kötelezettségeinek, ilyenkor tehát mindenkinek sürgős szüksége van a pénzre, különösen ha kereskedő az illető. Bármilyen élénk is a konkurencia, azok az eladók, akik e furcsa rendszer szerint vásároltak és fizettek, nem mernek az árakkal túlságosan lemenni, mert akkor talán tényleg veszteséget fognak szenvedni. Ez az eladási politika rengeteg bonyolult számítást és valami tojástáncfélét kíván meg a gyárosoktól, mert egyetlen hibás lépés katasztrófához vezet. A legokosabban azok cselekszenek, akik az eredeti árat olyan magasan állapítják meg, hogy az eladónak rendkívül nagy árcsökkentési lehetősége van, amelyen belül még mindig nyereségre tehet szert. Ez természetesen nehézségekkel is jár, mert az az eladó, aki az egyik évben váratlanul nagy megtérítéshez jut, a következő évben éppen olyan kellemes meglepetésre fog számítani, ha számítása nem válik be, bosszankodik és elveszti kedvét.
A nagybani árak alá történő árcsökkentések aránylag csak kevés árufajtát érintenek, de igen sok üzletágban egész sereg nagybani árusító van, aki pontosan ugyanazon az áron adja el áruját, amelyet ő maga fizetett érte és ami még különösebb ezzel a szinte hihetetlen árpolitikával mégis vagyont tud gyűjteni. Ez talán hihetetlennek hangzik, pedig nagyon egyszerű és könnyen megmagyarázható módja a meggazdagodásnak. A cigaretták nagybani árusítója például kilencven napi hitelre kap gyárosától árut, feltéve, hogy cége elég nagy és a gyáros esedékességkor sem fogja őt túlságosan szorítani. A kíméleti napok, amelyeket a világ minden táján engedélyeznek a késedelmes adósok számára, Kínában még nyújthatóbbak, mint más országokban és gyakran hetekké, sőt hónapokká lesznek. A nagybani árusító a megbízható detailkereskedőknek egy havi hitelt nyújt, de ennél semmiesetre sem többet, a kisebb detailárusítóknak és házalóknak pedig csak készpénzfizetés ellenében szállít. Nem kell tehát különösen jó matematikusnak lenni ahhoz, hogy felismerje az ember, hogy ha ő maga háromhavi hitelt élvez, a többieknek pedig csak egyhavit nyújt, akkor ötezer dollár havi forgalom mellett mindig rendelkezésére áll két hónapra szóló készpénz, vagyis tízezer dollár.
Minden kínai azt hiszi és többékevésbé joggal, hogyha valakinek tizezer dollár áll állandóan a rendelkezésére, akkor ostobának, vagy nagyon szerencsétlen flótásnak kell lennie, ha nem sikerül vagyont gyűjtenie. Mindig van egy sereg olyan vállalkozás, amelyben résztvehet s ezáltal tőkéjét gyümölcsöztetheti és olyan gyorsan forgathatja pénzét, ami el sem képzelhető nagyobb szabadonlévő tőkékkel és alacsonyabb kamatlábbal rendelkező országokban. Ha konzervatív természetű ember, akkor bankár lesz és kisebb összegeket ad kölcsön magas kamat ellenében. Hogy milyen magas kamatokat szoktak Kínában számítani, arra jó példa egy legutóbb lezajlott sanghaji per, amelyben a felperes az összeg visszaadásán kívül tíz százalék havi kamatot követelt. A bíró ezt a követelést túlzottnak találta, ha azonban a hitelező mondjuk havonként elszámolható két százalék kamatot számított volna, abban az esetben az ítélet kétségtelenül az ő javára dőlt volna el. Újév alkalmával kisebb rövidlejáratú kölcsönöknél még magasabb kamatot is el lehet érni, anélkül, hogy a hitelező bármilyen veszélynek tenné ki magát és ezáltal a nagybani árusító a fentemlített módon néhány év alatt megkétszerezheti tőkéjét. Ha azonban nagyobb nyereséggel kecsegtető, merészebb üzletekbe akar bocsátkozni, akkor egész sereg detailüzletet, vagy egy-két nagykereskedőt is fininszírozhat, amiáltal megháromszorozza, vagy megnégyszerezi tőkéjét. Ha pedig telket vásárol és kisebb üzleteket létesít ott, akkor az üzletbérből húz hasznot, ebből újabb telket vásárol, újabb üzleteket nyit, s ez így megy a végtelenségig.
A cigarettaszakma csak egyike annak a számos üzletágnak, amelyek haszonnélküli eladás útján lehetővé teszik a vagyongyűjtést is. Kína nagymennyiségű friss gyümölcsöt hoz be Amerikából, különösen narancsokat. Van egy régi szokás, amelynek alapján ezeket a gyümölcsöket harmincnapos hitellel adják el a helyi árusoknak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az importőr harminc napon belüli fizetésre számít ugyan, általában azonban sokkal tovább kell arra várnia. Mihelyt a detailárusitó egy-egy rakomány narancsot kap, a lehető leggyorsabban túlad rajta, olymódon, hogy valamivel költségei alatt árusítja és gyakran házalókat küld vele házról-házra. Mivel csak készpénzért ad el, gyorsan sikerül tőkét gyűjtenie, amelyet csak egy későbbi bizonytalan időpontban kell visszafizetnie. Ezért a pénzért friss gyümölcsöt vásárol Észak-Kínából és ha szerencséje van s az idő és a piaci viszonyok kedvezőek, többször is megújíthatja raktárkészletét és kétszer vagy háromszor is szert tehet nyereségre, mielőtt kénytelen lenne eredeti narancskészletét kifizetni. Ilyen módon finanszírozták az amerikai gyümölcskereskedők az egész sanghaji gyümölcskereskedelmet, s anélkül, hogy sejtelmük is lett volna, a konkurens gyümölcsfajták eladását is elősegítették.
A kisforgalmú és korlátozott hitelű detailkereskedők nem rendelkeznek a fentemlített lehetőségekkel, hogy idegen pénzzel nyereségre tegyenek szert, de azért ők is megcsinálják üzleteiket és olyan csekély nyereség mellett is tovább tudják üzletüket fejleszteni, amely nyereség mértéke minden más ország kereskedőjét a kétségbeesésbe kergetné. Ez azért lehetséges, mert költségei is igen csekélyek. Amikor egy alkalommal helyiségre volt szükségünk, hogy reklámanyagunkat beraktározzuk és néhány munkásunkat elhelyezzük, Ningpoban béreltünk helyiséget. A havibér hat kínai dollár volt, tehát körülbelül 8 angol shilling. Más államok színvonalát véve, nem volt ez valami előkelő üzlethelyiség, de jellegzetesen olyan volt, mint amilyenekben a kínai árucikkek kilenctizedrészét árusítják. A hőhelyiség tizenkétszer tizennyolc láb nagyságú, sem ablaka, sem ajtaja, úgyhogy egész homlokzata nyitva áll és napközben minden járókelő láthatja az árukat. Éjszaka fatáblákkal zárják el a helyiséget, mögötte kövezett kis udvar, amely elválasztja az üzletet a konyhától, az üzlet fölött pedig néhány kis hálóhelyiség.
Ilyenformán a kereskedőnek nemcsak megfelelő üzlethelyisége van, hanem hajléka is a családja számára, amely mindig ugyanabban a házban lakik, ahol a kereskedő üzlete van és a rendkívül alacsony adózás folytán semmi mással nem kell törődnie, mint azzal, hogy annyi nyereségre tegyen szert, amennyi a táplálkozáshoz, ruházkodáshoz és lakbérhez szükséges. A tőke kérdése rendszerint nagyon könnyen megoldódik, mert sokféle árut vásárolnak hitelbe és ha szüksége is van készpénzre, elegendő, ha néhány száz dollárt szerez. Bámulatos, milyen kedvező hatást lehet igen kevés pénzzel elérni azáltal, hogy üres dobozokat helyeznek el ügyesen a bolt állványain. Kínában sohasem lát az ember olyan üzletet, amely ne keltené azt a benyomást, hogy a menyezettől a padlóig meg van tömve áruval. Ha azonban az ember alaposan vizsgálat alá venné az állványokat, a legtöbb esetben rájönne, hogy a dobozok túlnyomórésze üres és az egész áruraktár nem ér többet száz dollárnál.
Bármilyen kicsiny is egy üzlet, a kereskedő mindig legalább is egy segédet tart. Más országokban egy kis üzlet tulajdonosa a felsége segítségét is igénybe veszi, a kínai feleség azonban csak nagyon ritka esetekben enged a gazdasági helyzet kényszerének és zavartatja magát foglalkozásában, t.i. hitvestársi kötelességében. Ez alól a szabály alól csak a legalacsonyabb társadalmi rétegek alkotnak kivételt. A kínai nő erősen különbözik ebben a japán nőtől, aki nappal dolgozik és csak éjszaka feleség; a bántalmazásokat sem fogja oly engedelmesen elviselni, mint a japán feleség. A kínai nő mindig szeretetteljesen gondoskodik férjéről, panaszszó nélkül szül neki számtalan gyermeket, levágja lábkörmeit és kimossa ingeit, de soha, legfeljebb csak végső szükség esetén fog neki a kenyérkeresetnél is segédkezni. A kínai férj egykedvűen veszi tudomásul feleségének ezt a beállítottságát, sőt, úgy látszik, majdnem helyesli is. Sohasem tesz kísérletet arra, hogy a kenyérkereső felelősségét elhárítsa magától, vagy megossza asszonyával. Ez az oka annak is, miért kedvelik Sziámban, Malajziá-ban és a Távol-Kelet más országaiban annyira a kínai férjeket, s ezért jutnak nekik a legcsinosabb bennszülött leányok feleségül.
A segéd tartása nem jelent a kereskedőre lényeges megterhelést, mert a segéd semmiféle javadalmazásban nem részesül. Ha van a házban üres helyiség, megengedik neki, hogy ott aludjék, ellenkező esetben az üzlethelyiség padlóján alszik. A család étkezésein részt vesz ugyan, de bizonyos szerénységet és tartózkodást tanúsít, különösen akkor, ha költségesebb fogásokat tálalnak fel, például disznóhúst vagy tyúkot. Ellátják a szükséges ruházattal és ha jól megy az üzlet, esetleg egy külön kartonruhát is kap a kínai újévre és egy kis készpénzt is. A segédnek ezt a helyzetét senki sem tartja Kínában igazságtalannak. Hiszen a fiatalember nemcsak ellátást és szállást kap, ami megkönnyíti szüleinek az élet terhét, hanem arra is alkalma nyílik, hogy betanuljon egy szakmába. Idők folyamán talán maga is önálló kereskedővé lesz és ezzel eléri azt a célt, amely a kínai nép nagyobbik felének legfőbb becsvágya.
Ha az üzlet terjedelme növekszik és a helyiséget is meg kell nagyobbítani, új segédeket vesznek fel és pedig mindig többet, mint ahányat el tudnak munkával látni. Ha az ember belép egy üzletbe, nagy ritkaság, hogy nem talált ott kétszer annyi segédet, mint vevőt. Ha a boltos növeli személyzetét, akkor nem intelligenciájuk, szorgalmuk és tisztességük szerint válogatja ki őket, mert bármilyen gondosan kutasson is az ember az ilyen dolgok után, sohasem lehet biztos abban, hogy az új alkalmazott valóban rendelkezike mindezekkel a tulajdonságokkal, vagy ha rendelkezik is azokkal, hogy munkaadója javára fogja-e azokat felhasználni. A kínai kereskedőnek ennél sokkal hatékonyabb módszere van alkalmazottai megválasztásánál. Körülnéz szomszédságában, ahonnan vevőköre is adódik és észreveszi, hogy a Wong-család népes és jómódú és amellett nem nála vásárol. Amint valamiképpen meg lehet oldani, alkalmazza tehát a Wong-család egy fiatal, szerény tagját abban a többnyire helyes feltevésben, hogy a család ezentúl nála fog vásárolni. Hasonló módon alkalmaz később egy Chow-, egy Ling- és egy Chang-csemetét, és az alkalmazottak számát csak a szomszédos családok száma korlátozza, akiknek vevőként való megnyerése haszonnal kecsegtethet. Ha ezeknek az ifjaknak semmi dolguk sincsen, ami gyakran megtörténik, élesen figyelik az utcát és azt kémlelik, vajon nem vásárol-e valamelyik rokonuk a versenytárs üzletében és ha ilyesmit figyelnek meg, úgy az ügy a családi tanács elé kerül.
Néhány évi szolgálat után és főleg miután családjának már sok tagját nyerte meg az üzlet számára vevőül, az alkalmazott talán kap egy kis fizetést is, még későbbi időpontban pedig be is társulhat az üzletbe. Bére alig emelkedik a szorosan vett létfenntartási költségek fölé, ha azonban az év eredménnyel zárul, előfordul, hogy nagylelkű jutalomban részesül az újév alkalmával. Ha a Wong-család jómódú és befolyása elég nagy, abban az esetben valószínű, hogy a fiatal Wong nem is akar munkaadójának társává lenni, hanem inkább saját üzletet nyit családja pénzével, amely esetben azután a Wong-család egész tömegében átpártol az új üzlethez. Ez a fejlődés logikus és általános vonala és ez magyarázza meg azt is, hogy nagyon sok üzlet van ugyan Kínában, de egészen nagyszabású csak nagyon kevés. A legtöbb esetben az teszi lehetővé ennek a néhány nagy üzletnek a fennállását, hogy egy-egy jómódú család áll mögöttük és külső segítségre egyáltalán nem szorulnak.
A kínai kereskedő, üzlete gazdagságának bizonyítékául mindenütt kiállítja áruit, ahol azok feltűnést kelthetnek, új kirakatokra, üvegablakokra, vagy más hasonló cifraságokra azonban, amelyek az angol kereskedő szívét annyira megörvendeztetik, csak ritkán költ. Két egymástól teljesen különböző oka van erre. Ha jól megy az üzlete, akkor nem szereti azokat a kedvező hatásokat, amelyek körülveszik, üzletében vagy irodájában történő változásokkal megzavarni. A másik ok sokkal gyakorlatibb jellegű. Az áru olyasmi, amit eladásra szántak, lehetőleg nyereséggel, mindenesetre azonban piacképes cikkekről van szó. A berendezések ezzel szemben, mint például a kirakatüvegek és a pultok, állandójellegü beruházások és ezért csak rossz hatást tehetnek a vevőkre. Nyilvánvaló, hogy az olyan ember, aki pár ezer dollárt költ ilyen dolgokra, valamilyen módon be kell hogy hozza költségeit és a vége az, hogy a számlát a vevő fizeti meg. Magától értetődik, hogy az ilyen pazarló hajlamú ember nyereségvágyóbb lesz, mint az olyan, aki szerényebb berendezésű üzlettel is megelégszik; a vevő éppen ezért tudja, hogy hová kell mennie.
Sok utas, ha Sanghajba érkezik, fontosnak tartja, hogy felkeressen egy-egy áruraktáráról híres selyemkereskedést. Ezek a selyemkereskedések joggal híresek, mert sehol a világon nem lehet ilyen gyönyörű selyemszöveteket látni. Az előkelő Bond-Street-i üzletek legjobb kelméi szegényesen hatnak e csodaszép szövedékekkel szemben. Az üzlet berendezéséből azonban a legcsekélyebb mértékben sem lehet annak gazdagságára következtetni. Legtöbbször félreeső kis utcában van, nincsenek kirakatablakai és festése olyan régi, hogy még csak sejteni sem lehet, milyen színe volt eredetileg. Belül a padló fából készült, elhasznált és töredezett. Nehéz lenne Nagybritanniában bárhol is ilyen ócska pultokat és kirakatállványokat találni és csak nagyon kevés angol tanonctól kívánják azt, hogy olyan nyomorúságos pult mellett üljön, mint itt az igazgató. Ha árverésre bocsátanák, valószínű, hogy az egész berendezés olcsóbban kelne el, mint egy másodkézből vett, féligmeddig elfogadható kocsi. De milyen rengeteg selyem van ezeken az olcsó fenyőfapolcokon felhalmozva, s milyen nagy és jó üzleteket csinálnak ezek az emberek! Még egy lanyha üzletnapon is bőségesen elegendő volna a forgalom arra, hogy az üzlet egész berendezésének költségeit fedezze.
Egy pár háztömbbel odébb, de ugyanabban az utcában van Kína egyik legnagyobb dohánycégének irodája, amely egyúttal a világ leggazdagabb ilynemű cégeinek egyike is. A bejáratot ládák torlaszolják el és ezeken keresztül kell a látogatónak utat törnie. Az emeleten lévő irodához vezető lépcső keskeny, meredek és sötét. Az irodahelyiségek kicsinyek és zsúfoltak és az egész iroda meglehetősen hanyagul berendezett nyúlketrechez hasonlít, amely azonban emberi lények befogadására is elég nagy. A jólét és gazdagság egyetlen jele az egész házban az, hogy néhány állig felfegyverzett orosz testőr is található ott, akiknek az a feladata, hogy a dúsgazdag tulajdonost a kidnapperektől megóvják. Az ilyenfajta emberek tudják ugyanis, hogy a tulajdonos a legnagyobb könnyedséggel kifizethetne egy millió dollár váltságdíjat. És mégis, ebből a szerény házból indult el a mi dohánykirályunk, itt gazdagodott meg és semmi sem tudta őt arra bírni, hogy máshová költözzék. Még abba sem egyezett bele, hogy dolgozószobájában megnagyobbítsák az ablakot és több világosságot és levegőt kapjon.
Egy New York-i reklámügynökséget meglátogatni valóságos kiváltság. Ott a vállalat az építészek és belsőberendezők segítségével pompás otthonra talált. Londonban, Párizsban és Berlinben némelyik nagy ügynökség irodája oly gyönyörű, hogy sohasem felejti el az ember, hacsak egyszer is látta.
Arra azonban nem tudok visszaemlékezni, hogy egy hirdetniakaró kínai cég üzleti összeköttetésbe lépett volna e pompásan berendezett ügynökségek valamelyikével. Abban a pillanatban, ahogy a kínai üzletember belépett a fényesen berendezett irodába, ösztönszerűen számítgatni kezdte, mennyi lehet a szőnyegek és a modern berendezés ára és az elragadó titkárnő fizetése. Ezúton csak egyféle következtetésre juthatott: "Túlságosan nagy a fényűzés! Túlságosan sok a fenntartási költség! Az ilyesmi sokba kerül és valakinek meg kell azt fizetni. Én biztosan nem leszek az. Inkább olyan céggel lépek összeköttetésbe, ahol reklámot kapok és nem fényes belső berendezést."
A divatok és az eszmék megváltoznak és a mi időnkben sehol sem változnak olyan gyorsan, mint éppen Kínában. Így változik meg az irodahelyiségek divatja is. A külföldön nevelkedett kínaiak szereztek arra befolyást, valószínű azonban, hogy az ingatlanoknak Sanghajban bekövetkezett áremelkedése még nagyobb hatással volt az irodahelyiségek divatjára. Az Amerikában nevelkedett diákok a tükörablakok és acélcsőbútorok légkörével eltelve tértek haza és azzal az elgondolással, hogy Kína fejlődése ezeknek az újításoknak az átvételétől függ. Néhánynak közülük sikerült is az idősebbeket meggyőzni, de távolról sem mindegyiknek. Néhány pénzember teljes határozottsággal felismerte, hogy Sanghaj megérett a nagyszabású telektranzakciók számára. A piszkos, régi épületeket lebontották és helyettük újabb, szebb és költségesebb házakat emeltek, amelyekért magasabb bért is kell fizetni. Lépcsők helyett felvonókkal, valamint tükörablakokkal és a modern üzletházak minden vívmányával szerelték fel ezeket az épületeket és természetesen az irodaberendezések divatjára is hatást gyakoroltak, úgyhogy most már sok minden tekintetben modern irodahelyiségekkel teli ház akad Sanghajban. Ezek a pompás irodahelyiségek azonban kevés kivétellel idegenek kezében vannak. Miután pedig az új házak építése nagyon sok régi épületet megfosztott korábbi lakóitól, a kínaiak még olcsóbb üzletbéreket fizetnek ezekben a régi házakban, mint azelőtt. A kínaiak valószínűleg csak akkor fognak elegáns berendezésű, modern irodákban dolgozni, ha - ami kevéssé valószínű - olyan alaposan újjáépítik Sanghajt, hogy a piszkos, ócska épületekből semmi sem marad és minden elavult berendezésű üzlet eltűnik.
Ha a kis üzletekben dolgozó segédeknek ritkán van is fix fizetésük, ez távolról sem jelenti azt, hogy zsebpénzünk nincs. Sőt, ez a zsebpénz némely üzletben nagyon is bőséges. Régi és megváltoztathatatlan szokás ugyanis az, hogy a segédek az áru kivételével mindazt, ami az üzletbe érkezik, szabadon fosztogatják. Tehát minden doboz, láda, hordó és csomagolóanyag, minden áruminta és egyéb reklámtárgy rendelkezésükre áll. A legnagyobb bevételt a ládák biztosítják. Eltávolítják róluk a szöveget, a deszkákat pedig osztályozzák és jó áron adják el. Kevés kivétellel Kína egész tűzifaszükségletét importálják, s az ország beljebb fekvő vidékein, ahol egyáltalán nincs helyi tűzifatermelés, a magas fuvardíjak következtében nagyon drága a tűzifa. Egy szállításra használt láda egyes deszkái Kína némely részében négyszer-ötször annyit érnek, mint a tengerentúli fűrésztelepen. A kínai ember számára, aki az ország belsejében lakik, éppen olyan képtelen ötlet volna, hogy egy ládát fűtésre használjon fel, mintha egy fában gazdag ország lakójának azt mondanák, hogy fűtse fel bútorait.
Sok gyáros, aki kísérletet tett arra, hogy takarékoskodjék a Kínába szállítandó áruja csomagolóanyagával, hamarosan rájött, hogy az ilyen kísérlet meglehetősen költséges dolog. Ha egy üzlet két egymással versenyző szardiniamárkát vásárol meg és az egyik olyan ládában van csomagolva, amelyet harminc centért lehet újra eladni, a másik pedig olyan ládába, amely az előbbi összeg felét éri csak, nem is lehet kérdéses, melyik márka fogja az alkalmazottakat erőteljesebb tevékenységre ösztönözni. Azt az árut, amely a tizenötcentes ládába van csomagolva, egy távoli sarokba viszik, a másikat ellenben feltűnő helyre, a vevő orra elé teszik. Kevés rostból készült ládát találunk Kínában. Ott gyártják ugyan ezeket a ládákat és exportcélokra általában fel is használják, mégis alig akad gyáros, aki ezeket a ládákat az ország belsejébe való áruszállításra meri elhasználni. Az ilyen ládákat nem lehet ugyanis újból értékesíteni és ezért az eladással foglalkozó emberek nem buzgólkodnak a beléjük csomagolt áruk eladásával. Másrészről sok gyáros szándékosan a szükségesnél nehezebb és költségesebb csomagolást használ, mert azt reméli, hogy így többet adhat el árujából. A többletköltséget hozzászámítják a nagybani árhoz és végeredményben áthárítják a fogyasztóra; a segéd megkapja a maga hasznát és mindenki meg van elégedve. Az olyan ember, aki áruját Kínában akarja elhelyezni és nincs tisztában a ládák és más csomagolások értékével, a kínai kereskedelemnek még csak óvodai ismereteit sem sajátította el. Biztos lehet viszont sikerében az a gyáros, akinek sikerült olyan csomagolást kieszelni, amelynek alacsony előállítási költsége mellett, magas eladási ára van. Könnyen lehetséges, hogy nagy és jövedelmező vállalatot fog kiépíteni, anélkül, hogy hirdetési ügynökség segítségét kellene igénybe vennie.
A mintadarabok, amelyeket a detailkereskedő azért kap, hogy szétossza vevői között, ugyanabba a csoportba tartoznak, mint a csomagolóanyag. Ha az ilyen mintadarabok nagy mennyiségben állnak rendelkezésre, abban az esetben még értékesebbek, de nem az eladás emelésének elősegítésére, hanem hogy megtömjék az eladó zsebét. A kínaiak ugyanis takarékos észjárásukkal azon vannak, hogy minden darab rézpénzt megkaparintsanak, amit csak lehet és nem tudják megérteni, hogy lehet valamit ingyen adni, s ha egy tárgynak, még hogyha az ingyen osztogatott mintadarab is, van valami csekély értéke, szívesen fizetnek érte. Az eredmény az, hogy a segédek eladják azokat a mintadarabokat, amelyeket a reményteljes gyáros az üzletnek küld és a befolyó pénzből fedezik cigarettaszükségletüket. Mivel az ilyen mintadarabokat leginkább azok veszik, akik az illető árucikket, mondjuk egy fogpasztamárkát már használják, általában nagyon olcsón adják el nekik azokat, úgyhogy a gyárost veszteség éri, mert bizonyos mennyiségű rendes csomagolású árut nem tud elhelyezni. Azonfelül káros precedens is keletkezik, mert mihelyt a segédek észreveszik, hogy a gyáros olyan ostoba, hogy az eladható, jó áruját elajándékozza, újra meg újra zsarolnak tőle ilyen mintaküldeményeket.
Időnként egy-egy sikeres mintapropagandáról olvasok az amerikai reklámfolyóiratokban, amely abból állt, hogy az új gyártmány előállítója szinte egy éjjelen át közismertté tette márkáját, bőségesen osztogatva mintadarabok formájában. Mindezekben az esetekben ugyanaz az alapgondolat jut érvényre. Ki kell vágni egy szelvényt az újságból és annak ellenében bizonyos üzlethelyiségekben a fogyasztó ingyen kapja meg a hirdetett árucikket. Némelykor a kereskedő saját raktárából szolgáltatja ki ezeket a mintacsomagokat és a gyáros azzal kárpótolja a kereskedőt, hogy megfizeti az elajándékozott mintadarabok teljes detailárát. Ez jó gondolat, csak az a kár, hogy már nagyon sok gyáros jött rá erre. De ha arra gondolok, mi történnék akkor, ha Kínában tennének hasonló kísérletet, a puszta gondolatra megborzadok.
Ezen a téren kétféle tapasztalatot szereztünk és mindakettő éppen elég szomorú volt. Az első esetben, kevéssel a világháború után, egy nagyrabecsült régi konzervatív brit cégről volt szó, amely egy púdert, olcsó illatszereket és hasonló cikkeket gyártó New York-i gyár képviseletét vette át. A New York-i gyárosok telve a háború utáni gazdasági fellendülés okozta önbizalommal, több ezer mintát küldtek Sanghajba és pontos részleteket közöltek az általuk alkalmazott módszerekről, hogy gyártmányaikat mindenfelé népszerűsítsék. A propaganda abból állt, hogy meghívtak minden olvasót, jelentkezzék az újságban közzétett szelvénnyel és vegyen át egy mintacsomagot, amelyben púder, parfüm, szappan vagy fogpaszta volt.
A brit cég a velünk kötött szerződés teljesítését is magára vállalta és felszólított minket, hogy kezdjük meg a propagandahadjáratot. Mi kifogást emeltünk a mintacsomagok díjtalan osztogatása ellen és azt javasoltuk, hogy inkább egészen alacsony ár, körülbelül 10 centért árulják azokat. Az arisztokratikus hajlandóságú, nagymultú cégnek az igazgatója régebben mindig pontos és nagyterjedelmű cikkekkel foglalkozott, így pamuttal, gépekkel és festékanyagokkal s kissé sértve érezte magát, amikor londoni igazgatói arra kényszerítették, hogy itt, a kozmetikai szakmában működjék. Az a javaslatunk, hogy pénzért árulja a mintacsomagokat, érthető módon dühbe hozta. - Talán azt hisszük, hogy ócskás boltot nyitott? - kérdezte. - Vagy azt gondolják talán, hogy cége, - ha már ebben a nyavalyás üzletágban működik, - annyira lecsúszott, hogy megfizetteti magának a postaköltséget és rézpénzeket szed össze a kuliktól? - Végül is olyan szövegű hirdetést tettünk közzé, hogy a mintákat ingyen osztogatjuk, de ezt a hirdetést szándékosan csak egy helyi újságban tettük közzé és pedig a legkevésbé elterjedt lapban, hogy a lehetőség szerint csökkentsük a keresletet.
A hirdetés megjelenése utáni reggel, mielőtt még az ügynökség irodája megnyílt volna, máris tekintélyes tömeg gyűlt össze az iroda előtt, egy órával később pedig el kellett az utcát zárni a forgalom elől. Nem lehetett a mintákat elég gyorsan szétosztani és a tömeg nyugtalankodni kezdett. Valaki téglával beverte az egyik kirakatot, amire kihívták a rendőrséget és az megtisztította az utcát, hogy helyreállíthassa a közlekedést. Az igazgatót végül is beidézték a rendőrségre és közlekedési szabályok megsértése miatt öt font bírságra ítélték. Évek múlva hasonló propagandát indítottunk meg és azt hittük, hogy végre sikerült olyan rendszert kidolgoznunk, amellyel legalább a rendőrbíró előtti tárgyalást megtakaríthatjuk. Arról volt szó, hogy egy újságból kivágott szelvény ellenében minden jelentkezőnek egy darab normális nagyságú toalettszappant adunk. Gondoskodtunk arról, hogy ezeket a mintákat negyven különböző helyen osszák szét, hogyha bármily nagy kereslet mutatkoznék is, olyan nagy területen oszoljék az meg, hogy komolyabb zavarokat ne okozzon. Hogy a szelvények utánzásától vagy más visszaélésektől megmeneküljünk, mindenki előtt titokban tartottuk tervünket, kivéve azt a néhány embert, akik annak keresztülvitelében résztvettek. Az első szöveg, amelyet az újságoknak megküldtünk, semmiféle utalást nem tartalmazott arranézve, hogy mintákat ingyen osztjuk szét, hanem csak az utolsó pillanatban cseréltük ki a hirdetés szövegét és így azzal az érzéssel hajtottuk fejünket nyugalomra, hogy nagyon okosak voltunk.
Másnap rájöttünk azonban, hogy mégsem voltunk oly bölcsek, mint ahogy gondoltuk. Mialatt ugyanis az újságokat nyomták, valaki felfedezte hirdetésünket és nemsokára az összes sanghaji rikkancsok tudtak róla. Azonnal nagyobbszámú újságot rendeltek, úgyhogy körülbelül tízezer példányt kellett a rendes példányszámon felül kinyomni. Ezek a rikkancsgyerekek azután az összes újságból kivágták a szelvényeket, a megcsonkított példányokat kihordták vagy eladták és nyolc órakor, amikor a szelvények beváltásának meg kellett kezdődnie, már ott álltak a beváltóhelyeken.
Természetesen gondoskodtunk arról, hogy egy személy csak egy szelvényt válthasson be, ami elméletben nagyon szépen hangzott, a gyakorlatban azonban keresztülvihetetlennek bizonyult. Amikor ugyanis erőszakkal akartuk ezt a rendelkezést végrehajtani, az újságosfiúk, akiknek zsebe tele volt szelvénnyel, nagy csomó utcagyereket fogadtak fel és minden egyes beváltott szelvényért egy-egy rézpénzt fizettek nekik. Ez nagyon tetszett ezeknek a csirkefogóknak; beültek a közeli teaházba, amely nagyon is alkalmas volt a hatalmas mennyiségű szappan számára, amihez majdnem ingyen jutottak. Mielőtt eltelt a nap, többezer dollár értékű mintát osztottunk szét és ennek a mennyiségnek - megítélésünk szerint - több mint kilenctized része az újságárusok kezébe került. Ezek a szappant kereskedőknek adták el, akik azt egészen alacsony áron árusították, úgyhogy félév sem telt bele, s az új márka teljesen el volt intézve.
Ha propagandaanyagot küldtünk valamely kínai városba, azáltal igyekszünk az illetéket megtakarítani, hogy a küldött árut a pénzügyi hatóságok előtt "minden kereskedelmi érték nélkülinek" jelentjük ki. Ez a megjelölés - bár a reklámanyagról szóló fuvarlevelekben általában használatos - mégis helytelen, ha Kínáról van szó. El sem tudok ugyanis olyan tárgyat képzelni, amelynek erre mifelénk semmiféle kereskedelmi értéke ne volna. A legrongyabb körlevelet is fel lehet használni olyan célokra, amelyekre szétküldőjük soha nem is gondolt. Többnyire csomagolópapírnak szokták felhasználni, vagy más hasonló papírokkal rakják össze, úgyhogy jó cipőbetét válik belőle. Van arról egy régi adoma, hogy a vallásos társaságok értekezései azért terjednek el olyan nagymértékben, mert papírjukat jól fel lehet használni. Ha a körlevélnek csak egyik oldalán van nyomás, akkor levélpapírnak vagy borítéknak használják. A színes plakátokat is egészen jól el lehet adni, sőt néha meglepően jó üzleteket lehet azokkal kötni. Egyszer egy nagy, litografált plakátot nyomtattunk egy amerikai cigarettagyár számára és később ezt a plakátot huszonöt centért, tehát a gyártási költségnél néhány centtel drágábban adtuk el. A kínaiak az ilyen plakátokat műtárgynak tekintik s lakásaik díszítésére használják fel és semmi megróni valót nem találnak abban, hogy ezek a képek valamilyen cigarettafajtát, vagy esetleg csukamájolajat hirdetnek. Sanghaj-ban és minden más kínai nagyvárosban vannak kereskedők, akiknek raktára nem áll másból, mint reklámnaptárakból és plakátokból. A fémtáblák mindig értékesek, különösen azok a súlyos, zománcozott táblák, amelyeket a brit reklámcégek a londoni autóbuszokon helyeznek el. Ezekből a táblákból ugyanis nagyon jó kis kályhákat lehet gyártani. Egy szucsani üzlet például évek óta árusít ilyen kályhákat, amelyeket a skót whisky reklámtábláiból készítenek. Úgy látszik, hogy ezen üzlet tulajdonosának kimeríthetetlen nyersanyagkészlete van e téren, valószínű, hogy valamelyik rokona egy angol whisky-ügynökség szolgálatában áll. A kínai kereskedősegédek közül nagyon kevés állná meg csak a helyét olyan képességvizsgálaton, amely egy jobb londoni üzletben való munka szempontjából minősítené a jelölteket. Ezzel szemben szinte ösztönösen tesznek meg egy bizonyos dolgot, ami bármely más ország kereskedőjét is örömmel töltene el. Hogyha egy bankjegyet vagy érmét nyújtunk oda bármelyiküknek, az illető azonnal megmondja, milyen értékű pénzt kapott. Odatartja a pénzdarabot a vevő elé és így szól: "öt dollár", vagy "tíz dollár", aszerint, hogy milyen pénzről van szó. Ezért nincs Kínában sohasem veszekedés vagy félreértés a vevők kiszolgálásával kapcsolatban. Egy milwaukee-i áruház igazgatója sanghaji látogatása alkalmával elmondta, hogy többezer dollárt adott ki arra, hogy eladónőit megtanítsa erre a szokásra, de ez sohasem sikerült neki. Megtekintett egy sereg sanghaji kis üzletet és azt hiszem sokat vásárolt is, csak azért, hogy hallja, amint a segéd minden egyes esetben megerősíti, milyen pénzt vett át. Amikor végül is elhagyta Kínát és visszautazott Amerikába, közölte velem, hogy vásárlásai alkalmával egyetlen eladó sem mulasztotta el ezt az elővigyázatossági rendszabályt.

NEGYEDIK FEJEZET

Éhenpusztulnak a tengeri
sirályok


Egy kínai barátom, aki meglehetősen sok időt tölt el irodámban, a múltkoriban ellátogatott Dairenbe és mélyen érintette ennek a japán csempészparadicsomnak szemmellátható virágzása. A modern hajóépítőműhelyek és dokkok nem voltak rá olyan nagy hatással, mint talán egy olyan külföldire lettek volna, akinek érzéke van az ilyesmi iránt, mert barátom beállítottsága inkább emberi, mint mechanikus. Hosszasabban nyilatkozott a meleg ruházatról, amelyet ott mindenki visel és azokról a teli tányérokról, amelyeket a legszegényebb munkások házában is látott ebben a modern, virágzó csempészfészekben. Annyira fellelkesült ezen a látványon, hogy napokon át nem is beszélt másról, mint erről. Ha valaki az irodában azt a megjegyzést kockáztatta meg, hogy talán mégis túloz egy kissé, előállt a legmeggyőzőbb bizonyítékával. Dairen lakossága - mondotta, - olyan jómódú, hogy a város utcái tele vannak cigarettavégekkel és senki sem vesz magának fáradtságot arra, hogy felszedje azokat.
Sanghaj tiszta kínai városnegyedeiben nem hevernek az aszfalton cigarettavégek. Ha itt, éppen úgy mint Kína más városaiban, valaki elszívja a cigarettáját, oly kevés marad belőle, hogy a következő szippantásnál már megégetné vele az ajkát. Ami még megmarad belőle, azt azért nevezik csak cigarettavégnek, mert más kifejezést nehéz lenne számára találni. A külföldi dohányosok már sokkal pazarlóbbak. A legtöbben jó félhüvelyknyi darabot meghagynak a cigarettából és még pazarlóbbak is akadnak. Semmi sem vész azonban kárba, mert az aszfaltnak ezt a zátonyra került jószágát éles szemű öregemberek kísérik figyelemmel, kampósvégű bottal szedegetik fel a még értékesíthető cigarettavégeket és bádogdobozban gyűjtik össze. Esős napokon, amikor nem folytathatják ezt a tevékenységüket, eltávolítják az elégett részt, kiöntik a dohányt a papírból és az így nyert dohánymennyiségből könnyen eladható cigarettafajtákat gyártanak. A tiszta nyereség tekintetében ez a világ legjövedelmezőbb cigarettaüzlete. Itt sem az anyag nem kerül pénzbe, sem pedig hirdetésre nem kell költeni és majdnem minden cent, amit a készítő bevesz, tiszta haszon. Ez az üzletág azonfelül azzal a haszonnal is jár, hogy megtisztítja az utcákat az eldobott cigarettavégektől.
Az 1933. évi Sanghaj ellen folytatott japán háború idején rengeteg hadianyagot használtak el, a nehéz gránátoktól a gépfegyvergolyókig. Mialatt a japánok hadműveleteiket folytatták, mindenki elhagyta ezt a területet, még a rendőrőrszobákat is bezárták, úgy, hogy e városnegyed utcáin a japán csapatok kivételével egy lélek sem tartózkodott. Az egyetlen városi üzem, amely az életveszedelem ellenére a háború egész tartama alatt tovább folytatta üzemét, az utcaseprés volt. A kulikat, akik Hongkiu utcáit tisztogatták, a település biztosabb részeire rendelték ki, de azok nem törődtek a paranccsal. Úgy tettek, mintha nem is hallották volna azt és régi helyeiken maradtak. Az idő nagy részét aránylag biztosabb helyeken töltötték, mikor azonban a lövöldözés megszűnt, rajokban vonultak ki seprőikkel és kosaraikkal, hogy az üres srapnelhüvelyeknek s a modern háború más eszközeinek gazdag termését learassák. Valószínűleg ez volt életükben az egyetlen alkalom, amikor valami értékes holmit seperhettek az utcán össze. Rendszerint ugyanis már a korán kelők alaposan végigvizsgálják az utcákat és összeszedik az értéktelennek látszó papírdarabokat, mielőtt még az utcaseprő munkához lát. Ebben az esetben azonban bő tevékenységi terük volt minden konkurrencia nélkül, s a lehetőséghez képest ki is használták azt. Amikor a harcok véglegesen lezárultak, néhány óra múlva már a sanghaji emlékgyűjtőknek egész serege tört be a volt háborús zónába, de egy üres patronhüvelyt sem találtak már. A sanghaji háború ebben a tekintetben valószínűleg a legtisztább háború volt, amelyet valaha is viseltek, mert az utcaseprő kulik minden reggel, amikor a puskagolyók nem süvítettek el a fülük mellett, pontosan munkához láttak és olyan gondosan megtisztogatták a csatateret, hogy frissen felmosott konyhához hasonlított.
A sanghaji kikötő, amely a be- és kihajózott áruk tonnatartalmát illetően a világ második legnagyobb kikötője, nemcsak a legfontosabb és legélénkebb, hanem egyúttal a legtisztább világkikötők egyike is. A tenger vize nem oly vakítóan kék, mint más, kedvezőbb fekvésű helyeken; a tengernek itt piszkossárga színe van. Ezzel szemben a víz felszínén nem lehet olyan hulladékokat látni, mint más kikötővárosokban, sem törött gyümölcsösládákat, sem félig elmerült zsákokat, sem pedig rothadt narancsokat, vagy tovaúszó fadarabokat. Mindezek a dolgok értékesek ugyanis és az ide-oda cikázó csónakok tüstént összeszedik azokat. A legtöbb turista tudatlanságában "kolduscsónak"-nak nevezi ezeket a tiszteletreméltó járműveket. Ez a lebecsülő meghatározás nemcsak pontatlan, hanem helytelen is. A sanghaji csónakok tevékenysége a maguk korlátozott körében éppen olyan becsülésreméltó, mint a részvényesekkel és igazgatósági tagokkal rendelkező nagyvállalatok gőzbárkáinak munkája. Csak a vállalatok terjedelme és fontossága tekintetében van különbség. Ezek a szerény csónakok olyan laposak és kicsinyek, hogy egyetlen evezős elegendő mozgásban tartásukra. Legénységük mindig csak a tulajdonosból, feleségéből és esetleg gyermekeikből áll, amennyiben az utóbbiak túl fiatalok még ahhoz, hogy valami önálló keresetet biztosító foglalkozást űzzenek. Ilyenkor az egész család arra fordítja erejét, hogy a vízben található hulladékot összegyűjtse.
A munka olyan gondosan történik, hogy Sanghajban egyetlen sirályt sem látni. Ezek az éppannyira hasznos, mint mohó madarak Skócia partjain jól megélnek, itt azonban éhenpusztulnak. Van egy szép mese, amely arról szól, hogy alkalmilag vándorló sirályok telepednek le a sanghaji vizeken, de megint csak tovarepülnek és óva intik társaikat attól, hogy ők is megkockáztassák ezt az utazást.
Mihelyt egy nagy kereskedelmi hajó vagy hadihajó horgonyt vet a sanghaji kikötőben, rögtön horgonyt vet közelében egy kis csónak is olyan helyen, ahol mindazt ki lehet halászni, amit a nagy hajóról mint hulladékot a tengerbe dobnak. A brit és amerikai tengerészek azt a szokást követik, hogy egy-két nappal Sanghajba érkezésük előtt már nem tisztítják meg hajóikat a hulladéktól. Ez azzal a következménnyel jár, hogy bámulatosan sok üres üveg, konzervdoboz és néha olyan élelmiszer is felhalmozódik, amelyet a hajóorvosok élvezhetetlennek találtak. A legénység tagjai a használhatatlanná vált régi ruhadarabokat is összegyűjtik és így gondoskodnak arról, hogy a sanghaji emberi sirályok semmiben se szenvedjenek hiányt.
Ha e kincsekkel megrakott hadihajók egyike befut a kikötőbe, a csónakok oly sebesen közelednek feléje, mint ahogy az arab kalózhajók siettek sok száz év előtt a vitorlás hajók felé. Minden csónakos azon igyekszik, hogy elsőnek érkezzék oda. Sok veszekedés és káromkodás hallatszik ilyenkor és se vége, se hossza a vitáknak. A brit és amerikai hadihajók legénysége élénk érdeklődéssel figyeli a versengéseket és gazdagon megjutalmazza a győztest azáltal, hogy neki juttatja a legjobb hulladékokat. Egy csónak azonban nem vihet el mindent. Mihelyt annyit szedett össze a szemétládákból, amennyi méltányosnak látszik, át kell engednie helyét egy másiknak. Attól a perctől kezdve, hogy a hadihajó kikötött Sanghajban, egészen távozásáig, szakadatlanul körülveszik a kis csónakok. Semmi sem kerüli el ezeknek az embereknek a figyelmét; az üvegeket és bádogdobozokat azonnal értékesítik, az élelmiszereket pedig takarmányul használják fel disznók és tyúkok számára. Kínában mindennek van értéke és mindent pénzzé lehet tenni.
Minden külföldi háztartás nagymennyiségű hulladékot szolgáltat, amelyet a ház kulija vesz igénybe. Az a mohóság, amellyel a kuli minden eldobott tárgyat felszed a házban, arra enged következtetni, hogy a háztartás legfőbb feladata az, hogy eladható üres üvegekkel, konzervdobozokkal, régi újságokkal és használt ruhákkal lássa el őt. A ruhadarabok ritkán olyan ócskák, hogy ne lehetne eladni, de ha mégis, akkor szétfejtik. Ebben az esetben az egyes részeket újra össze lehet varrni és ingtől alsószoknyáig majdnem mindent lehet belőlük készíteni. Lehet, hogy egy pár gombja törött, az ilyen hibák azonban legfeljebb csak csökkenthetik a piaci értéket, de semmi esetre sem teszik a tárgyat teljesen értéktelenné. Ha a házban szabászattal is foglalkoznak, akkor minden darabka posztót gondosan megőriznek. Ha másképpen nem lehet ezeket a rongydarabokat felhasználni, több réteget összeragasztanak és cipőtalpként használják. Sok jangcsei dzsunka vitorlája lisztes zsákokból készül. Némelyik bádogdoboz már önmagában is értékes, másoknak pedig kiveszik a fenekét és ezt a bádogdarabot aztán különféle célokra használják fel. Ha az ember eleget gyűjtött azokból, házának tetejét bádoggal fedheti be. Minden törött üvegdarabka értékes, mert az ácsok a faáruk simítására üvegcserepeket használnak. Házikulink naponta átkutatja a papírkosarat és régi kéziratpapírt keres benne, amelyet én már eldobtam. Nem mintha azt képzelné, hogy a kézírásommal teleírt oldalaknak valaha is történelmi értékük lesz, vagy pedig gyűjteni fogják azokat, de tudja, hogy a papírnak csak egyik oldalát írták tele, így tehát a hasznos kéziratpapírnak csak az egyik fele vesztette el értékét és így könnyen eladhatja a diákoknak. Valószínű, hogy az apró ceruzavégeket ugyancsak ezek a diákok vásárolják meg. A mi kulink még a régi fényképek negatívjait is megőrzi, pedig el sem tudom képzelni, mire használja azokat, hacsak nem tüzelésre.
Száz meg száz kuli rójja szekerével Sanghaj utcáit és hárommillió ember házából gyűjti össze a hulladékot. Ez bizony szomorú foglalkozás, nem alsórendűsége miatt, hanem azért, mert a legcsekélyebb eséllyel sem kecsegtet. Ezek a szerencsét len emberek tudják, hogy sohasem fognak még csak egy üres sörösüveget sem találni, még kevésbé egy pár ócska cipőt vagy egy törött széket. Tudják, hogyha felfedeznek is néhány ócska újságot, többnyire az is annyira rongyos vagy gyűrött, hogy semmi értéke sincs már. Minden egyes ház személyzete gondosan ügyel ugyanis arra, hogy semmit se dobjon el, ami valamiképpen is hasznos lehet számára, vagy amit eladhat.
Mivel a kínai boyok és szakácsok rendszerint jobban értenek a háztartáshoz, mint a Sanghajban lakó külföldi hölgyek, ezek kegyesen átengedik a háztartás vezetését szolgáiknak és így bőségesen van idejük arra, hogy bridzseljenek. Az élet nem egyéb számukra a víkendek végeláthatatlan sorozatánál, amelyek csütörtökön reggel kezdődnek és szerdán este végződnek. Sanghaj talán az egyetlen hely a földön, ahol a bridzspartik reggel kilenckor kezdődnek és ahol a feleség ugyanabban az időben, amikor férje irodába megy, a bridzsasztalhoz ül le. Szinte elképzelhetetlen, milyen rengeteg, kissé használt játékkártyát dobnak itt el és ez lehetővé teszi a derék házikuli számára, hogy jókora darab disznóhúsokat vásároljon. Ők látják el a riksakulikat is elképzelhetetlenül olcsó áron játékkártyával, minden egyes kártyát kettévágnak, amiáltal minden egyes játszmából kettő lesz, és azonkívül ezek a kis kártyadarabok könnyen elférnek a kínai ember kabátzsebében. Mert ha az ember alaposabban megnézi a kártyákat, rájön, hogy minden kártyát ketté lehet vágni, anélkül, hogy az hasznavehetlenné válnék.
Sanghaj egyik legérdekesebb utcája a Peking Road, amely zsibárusboltjairól híres. Sok jobb üzlet kizárólag használt bútort árul. Ha az embernek szerencséje van és amellett okosan vásárol, minden időben jutányos áron juthat értékes régiségekhez. A szegényebb üzletekben sok mindent talál az ember a külföldi házak hulladékából. Itt régi kürtőkalapok, lovaglócsizmák, nyergek golflabdák és kissé kopott nyaksálak is akadnak. Némelyik üzlet automobilalkatrészekre, autóhűtőkre, motorokra, kormánykerekekre és régi gumiabroncsokra specializálódik. Más üzletekben hajóalkatrészeket találni, hajógépeket, hajólámpákat, harangokat és mentőöveket. Azt hihetné az ember, hogy csak a véletlenek csodálatos találkozása folytán lehet a hulladékoknak ebben a nagyon is specializálódott tömegében valami használhatót találni, én azonban az irodámba vezető utamon naponta többször is elhaladok e helyiségek mellett és látom, hogy itt állandóan nagy a forgalom. Egyszer például egy használt medvecsapdát vettem ebben az utcában, nem mintha szükségem lett volna rá, hanem mert nagyon meglepődtem, hogy ilyesmit is találok ott. Valószínűleg, ha valakinek elég türelme van ahhoz, hogy az egyes részeket felkutassa és elég ügyes ahhoz, hogy össze is állítsa, akkor a Peking Road ócskaságaiból egy teljes autót szerkeszthet.
Ha azt állítom, hogy Kínában mindennek van értéke, akkor ezt a kijelentésemet sokkal komolyabban kell venni, mint ahogy első pillanatban gondolná az ember, mert még a régi érmékre is érvényes. Húsz évvel ezelőtt, amikor az ezüstdollárosokat nem verték még egészen egyöntetűen és nagyszámú vidéki érmepénz volt forgalomban, azonfelül pedig sok mexikói és régi spanyol dollár is közkézen forgott, a különböző vidéki érmehivatalok vezetői nagyon eltérő véleményen voltak a dollárérme súlyáról és ezüsttartalmáról. Azonkívül időnként meg is változtatták nézeteiket, úgyhogy nagyon különböző értékű dollárfajtáink voltak. Minden egyes üzleti megállapodásnál pontosan meg kellett határozni, hogy milyen dollárról van szó, vagy pedig a különböző érmefajták értékének egymáshoz való viszonyáról kellett megegyezésre jutni. Az utasok rendszerint meglepően változatos dollárgyüjteményt cipeltek magukkal, s a kínai államvasutak a legtöbb nagy állomáson hivatalos jegyzéket függesztettek ki, amely a különböző dollárfajták átszámításai árfolyamait tartalmazta. A jegyzék végén ez a megjegyzés volt: "A hamis pénzeket a piaci áron váltják be!"
Most papírvalutánk van Kínában és ezüstdollárosokat ritkán lehet csak látni, abban az időben azonban, amikor - az egészen szegények kivételével - mindenkinek a zsebe tele volt azokkal, egyáltalán nem volt szokatlan, ha az ember egy kabaré-ban vagy éjszakai klubban tett látogatása emlékéül egy-két bizonytalan származású dollárérmét talált. Az a körülmény azonban, hogy nem volt meg az előírt ezüsttartalmuk vagy egyáltalán semmi ezüstöt nem tartalmaztak, korántsem tette ezeket a pénzeket értéktelenekké. Arra sem volt szükség, hogy az ember észrevétlenül sózza az ilyen pénzt valakinek a nyakába. Csak egy váltóüzletet kellett felkeresni, ahol a szakértők óvatosan megállapították a pénz valódi értékét, s aztán megfizették az árát. Ha mostanában megtörténnék velem, hogy valamilyen módon egy láda hamis dollárérméhez jutnék, egyszerűen felkeresném Lott Wei barátomat, a kínai érmehivatalnál, s az kifizetné nekem a megfelelő összeget. Mi történnék vajon egy másik országban, ha kísérletet tennék arra, hogy az állami érmehivatalnál szabaduljak meg hamis pénzemtől?
Annak hogy a hamis pénzeket Kínában olyan enyhén ítélik meg, az az oka, hogy a kínai érmék sohasem értek többet fémtartalmuknál. Egy öt font súlyú ezüsttömb például körülbelül annyit ért, mint egy ugyanolyan súlyú ezüstdollár, feltéve, hogy ugyanolyan finomságú ezüstről volt szó. A régebbi ezüstdollárokon pontosan rajta volt a súlymegjelölés, úgy, hogy azok értékét illetőleg semmiféle félreértésnek nem lehetett helye. Azóta a papírpénz kiszorította az ezüstdollárt s a kisebb ezüstérmék helyébe nikkel- és rézpénz lépett. Az új érmék kiverésük után azonnal forgalomba kerülnek, a régi érméket pedig fokozatosan bevonják és beolvasztják, úgyhogy csak idő kérdése, mikor fognak a régi érmék teljesen eltűnni a forgalomból. Sokkal tovább fog azonban tartani, amíg a gyakorlatias gondolkodású kínai hozzászokik ahhoz a csodához, hogy egytized cent fémértékű rézérmével egy cent értékű árut vásárolhat.
Ha Angliában vagy Amerikában élnék, tudnám, hogy a jótékonyság melyik ágának szenteljem magam. Ahelyett, hogy elolvasás után eldobnám újságomat, gondosan összehajtogatnám és megőrizném, és barátaimat is rávenném arra, hogy hasonlóképpen cselekedjenek, mindaddig, míg az egész város követné példámat. Ha azután mindenki összegyűjtött volna félévre való újságot, akkor beszolgáltatnók, összecsomagoltatnók és Kínába küldenők azokat, ahol eladnák, s a kínai éhségsegély céljára használnák fel a befolyó összegeket. Kíná-ban ugyanis mindig van éhínség, hol kisebb, hol nagyobb. Ez tehát olyan jótékony cselekedet volna, amely megérdemelné, hogy állandóan folytassák. Lehetséges persze, hogy abban az esetben, ha mindenki eltenné és erre a nemes célra ajánlaná fel régi újságjait, az ócska újságpapír elárasztaná a kínai piacot és ennek következtében annak ára is jelentékeny mértékben csökkenne, úgyhogy az éhezőknek jutó pénzösszeg sem volna már később olyan jelentős. Ha azonban fönn lehetne tartani a normális piaci árat, abban az esetben a Nagy-Britanniából Kínába szállított újságok ára kisebb éhínség esetén elegendő volna az éhezők táplálására, nagyobb éhínség esetén pedig ugyancsak jelentős mértékben hozzájárulna ellátásukhoz.
Két gazdag fivér évekkel ezelőtt egy újságvállalatot örökölt, amely Sanghaj túlságosan is nagyszámú idegennyelvű újságjainak egyikét adta ki. Sejtelmük sem volt az újságkiadásról, szerencséjükre azonban, s az üzletben résztvevő valamennyi üzletember szerencséjére is, nagyapjuk ópiumüzletéből az újsággal együtt jelentékeny vagyont is örököltek, úgyhogy megengedhették maguknak azt a luxust, hogy újságkiadót játszhassanak. Több éven át folytatták ezt az üzletágat, de mindig műkedvelők maradtak. Kedvenc tréfájuk volt az, hogy különkiadásokat adtak ki és némelyik számnak még sikere is volt. A hirdetők, köztük összes vevőink is, ma már tudják, hogy a különkiadásban az egyetlen rendkívüli az a rendkívüli összeg, amit kiadójának hoz, de azért Sanghajban akad elég szamár ahhoz, hogy ennek a városnak biztosítsa állandóan a rendkívüli kiadások világrekordját. Sanghajban ha különböző nyelven nyomnak újságokat és mindegyikük más-más ürügyet talál arra, hogy rendkívüli kiadásokat adjon ki. A nagyszámú hetilap is, hacsak a legcsekélyebb alkalom nyílik rá, rendkívüli kiadást ad ki. Csak az évente megjelenő címtárak és hasonló nyomtatványok kiadói nem jelentetnek meg különkiadásokat, de valószínűleg ezek is gondolnak arra, hogy ötvenéves jubileumukat vagy kiadványuk százéves fordulóját ilyen módon ünnepeljék meg.
Kisebb sikereiken felbátorodva, ezek a tapasztalatlan újságkiadók elhatározták, hogy olyan különkiadást adnak ki, amely minden korábbi kísérletet, akár az ő részükről, akár mások részéről történt is, sokszorosan túl fog szárnyalni és olyan rekordot állít fel, amelyet senki sem fog megtörni. Egész sereg reklámügynököt vettek fel, a fösvényebb hirdetőknek kisebb árengedményeket biztosítottak és mindezek után egy vasárnap reggel a legvastagabb újsággal jelentkeztek, amelyet életemben láttam. Vén róka vagyok már s így sohasem hirdetek az ilyen különkiadásokban, legfeljebb akkor, ha üzletfeleim ragaszkodnak hozzá, úgyhogy ebben a mammutkiadásban egyetlenegy hirdetésünk sem szerepelt. A hirdetési osztály főnöke oly büszke volt sikerére, hogy nem tudott magától egy kis dicsekvést megtagadni és ezért néhány nap múlva felkeresett, hogy közölje velem, milyen ritka alkalmat szalasztottam el, mert e vasárnapi szám kétszer akkora példányszámban kelt el, mint a rendes kiadások. Ez a példányszám sokkal nagyobb volt, mint bármelyik idegennyelvű újságé, amely Kínában valaha is megjelent.
Emberem be is tudta bizonyítani állítását, velem szemben azonban ez teljesen felesleges volt, mert már amúgy is rossz volt a lelkiismeretem amiatt, amit a különkiadás eladásának körülményeiről megtudtam. Mikor ugyanis a különkiadás megjelenése után hétfőn reggel irodámba érkeztem, az egész helyiség tele volt a mammutkiadás példányaival. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, mi történt, pedig, ha egy félórával később érkezem, egyáltalán semmit sem veszek észre. Akkorra ugyanis már a vasárnapi kiadás összes példányait eladták volna a papírhulladékkereskedőnek, akivel előre megállapodtak. A dolog a következőképpen történt. Néhány kuli, aki irodámban dolgozott, és az én régi újságjaim eladása által valóságos szakértő lett a papírhulladékpiacon, megtudta, milyen rendkívül vastag lesz ez a különkiadás, ezért lemérték a súlyát és arra az örvendetes megállapításra jutottak, hogyha az utcai árusnál megveszik a példányokat, a papírhulladékkereskedőnek ezrenként körülbelül huszonöt dollár haszonnal továbbíthatják. Ezért szindikátust alakítottak vállalkozásuk finanszírozására, barátaiktól is kölcsönkértek és valamennyi eladásra készülő példányt összevásárolták. Olyan alapos munkát végeztek, hogy az újság előfizetői megkapták ugyan a különkiadást, de valószínű, hogy rajtuk kívül egyetlen olvasó kezébe sem került. Később elmesélte valaki az irodámban, hogy a kulik ezen az üzleten körülbelül háromszáz dollárt kerestek.

ÖTÖDIK FEJEZET

Eladás eladó nélkül


Valahányszor valamelyik iparvállalatnak újabb kiküldöttje érkezik Sanghajba, hogy ostrom alá vegye a kínai kereskedelem erődítményeit, első teendője az, hogy megszervezi a kínai eladók gárdáját és nagyszabású szervezetet épít fel. Így járt el otthon és törekvését siker koronázta. Éppen ezért nem látja be, miért ne valósíthatná meg programját Kínában is. Ha már a Kína felé vivő hajón is megismerkedett olyan emberekkel, akik Sanghaj üzleti életéről némileg tájékoztatták, akkor tudja, mennyire szűkében vannak konkurens kínai cégek a jó eladóknak és meg van győződve arról, hogy bár számára nyitva áll az út, aki ért hozzá, hogyan kell jó eladói gárdát szervezni és betanítani. Sokan kerestek már fel bennünket azzal a kéréssel, segítsünk nekik az indulásnál azáltal, hogy néhány jó eladási ügynököt ajánlunk. Valahányszor azonban ilyen kéréssel fordultak hozzám, mindig ugyanazt a feleletet kellett adnom. Ez a válasz teljes mértékben megfelel ugyan a valóságnak, de mégsem győzheti meg az olyan embert, aki a nyugati kereskedelem gondolatköréhez szokott hozzá: "Sajnos, nem tudok magán segíteni, mert ha tudnám, hol találhatok egy jó kínai eladási ügynököt, akkor magam alkalmaznám."
A kínai filozófia nagy része a természet kettősségének elvén alapul, t. i. a Yang és a Yin elvén. Ez azt jelenti, hogy van férfi és nő, nap és hold, meleg és hideg, és így tovább, az egymást kiegészítő erők számtalan kapcsolódásában, amelyek egyesülése tökéletes egészet alkot. A Yin és a Yang elv, amelyek éppoly régiek, mint maga Kína, sok olyan országra is érvényes, amelyekről a régi kínai filozófusok még csak nem is álmodhattak. Ez a filozófiai elv olyan tökéletes és hiánytalan, hogy még a pástétom héja és tölteléke, a vajaskenyér kenyere és felkent vaja és az ital whiskyje és szódavize közti kapcsolatot is felöleli. Ezek a mindennapi hasonlatok persze semmi kapcsolatban sincsenek a filozófiával, és csak azért hoztam itt fel ezeket a példákat, hogy az elvnek általános alkalmazási lehetőségére mutassak rá. Így pl. nyilvánvaló, hogy jó hallgatók nélkül jó szónokok sincsenek. A szónoklatok minősége a világ minden táján romlani kezdett, mihelyt az emberek rászoktak az ujságolvasásra és mind ritkábban kerestek fel politikai gyűléseket. Ez nagyon találó példa: a szónoklat a pozitív Yang és a hallgatóság a negatív Yin együtt alkotnak egy tökéletes egészet. Az antropológusok feladata, hogy kidolgozzák ezt a régi bölcseleti elvet, amíg tökéletes magyarázatot nem találnak a környezet befolyására.
Amerika termelte ki az eladók legderekabb fajtáját, amelyet a világ valaha is látott, ezt az amerikai lélek tette lehetővé olyan okokból, amelyeket nem értek, s amelyeknek magyarázatát még csak meg se fogom kísérelni. Talán a hallgatóság elfajulása vezette a szónoklás helyett az ügynökösködés kissé korlátozottabb területére azokat az embereket, akik vérmérsékletüknél fogva alkalmat kerestek arra, hogy hangjukat megfelelően érvényre juttathassák. Annyi bizonyos, hogy az eladás az amerikaiak nagy hivatása. Ahogy honfitársaim egy borbély vagy cipőtisztító szolgálatát élvezik, úgy gyönyörködnek az amerikaiak az ügynökökben. Azt hiszem, sok amerikai üzletember különös élvezetet talál abban, ha kényelmesen letelepszik karosszékében és kivédi egy talpraesett ügynök támadását. A szakértő szemével és fülével élvezik technikáját, örvendeznek jó előadásmódján vagy bosszankodnak tehetségtelenségén. Ha ez nem volna igaz, nem tudnék magyarázatot találni arra, miért talál a lakosságnak oly óriási százaléka hasznothajtó foglalkozást abban, hogy másokat beugrasson valamely áru megvásárlásába, holott a vevőknek mások segítsége nélkül is tudniok kellene, szükségük van-e arra az árura, vagy sem. Olyan az egész, mint egy mérkőzés, amelyben mindkét fél örömét leli. A vevő mintha ezt mondaná: "Ma nagyon jó formában vagyok ellent tudok állni a legjobb ügynököknek is. Jöjjenek csak és lássák, mire mennek velem."
Ha az eladó ügyes, ő viszi el a győzelem pálmáját, kihúzza töltőtollát s megint ott egy aláírás a kipontozott helyen. Ha hinni lehet az ilyen történeteknek, amelyeket gyakran maga a vevő mesél el, nem zárkózhat el az ember attól a megállapítástól, hogy a legtöbb esetben az ügynök technikája döntötte el a kérdést és nem az áru minősége vagy ára.
Amikor utoljára voltam Amerikában, csak a legnagyobb nehézség árán tudtam egy kalapot s néhány nyakkendőt venni, pedig nagy szükségem volt azokra, úgy látszik, nem tűrték, hogy én vásároljak, hanem ragaszkodtak ahhoz, hogy ők adjanak el nekem valamit. Nagyon jól emlékszem még kalapvásárlásomra. Bementem a Herald Squaren egy üzletbe, s hogy tisztázzam álláspontomat, kijelentettem, hogy kalapot akarok vásárolni. Nem mondtam meg, hogy meglehetősen pontos elképzelésem van arról, milyenfajta kalapot akarok venni, mert ezt természetesnek tartottam, s azt hittem, hogy megkérdeznek ebben az irányban és figyelemmel lesznek óhajaimra. De úgy látszik, hogy a modern üzleti módszerek nem engedték ezt meg. Az ügyes fiatal segéd elismerő pillantást vetett rám, levett egy kalapot az állványról és több előnyét sorolta fel, mint amennyi szerény véleményem szerint egyáltalán lehet egy kalapnak.
Miután hosszabb időn át nem voltam hazámban és megszoktam már a kínai eladók előzékeny modorát, ez a támadó taktika új volt számomra és meglehetősen zavarba is hozott: de már elhatároztam, hogy én vásárolom meg a kalapot s nem hagyom magamra erőszakolni és ezért így szóltam:
- Az a szándékom, hogy kalapot vásárolok, ha nem avatkozik bele és megengedi, hogy körülnézzek az üzletben, akkor bizonyára találok egyet, amely megfelel nekem s meg is fogom venni.
Úgy látszik, volt valami megbeszélt jeladás az eladó és az igazgató között, mert a következő pillanatban odarohant hozzám az igazgató és megkérdezte, mivel szolgálhat. Már el akartam ismételni, amit a segédnek mondottam, de csak ennyit tudtam mondani:
- Kalapot szeretnék vásárolni.
- Ez a legújabb modellünk - szólt közbe az igazgató.
- Hagyjuk ezt - feleltem. - Már nincs szükségem kalapra.
Ekkor közbelépett a feleségem, hogy megmentse a helyzetet. Újra felvettük a diplomáciai viszonyt és végül is eladtak nekem egy kalapot. Sohase szerettem ezt a kalapot és örültem, amikor annyira megkopott, hogy nyugodt lelkiismerettel odaajándékozhattam egy sanghaji riksakulinak. Az egyetlen módja annak, hogy féligmeddig megfelelő nyakkendőhöz jussak, az volt, hogy kiválasztottam egyet a kirakatban, besiettem az üzletbe és megvettem, mielőtt még a segéd kinyithatta volna a száját.
Ezt az esetet nem azért meséltem el, hogy lehetetlen öreg különcnek nézzenek, bár sok olvasómra valószínűleg ezt a benyomást tettem, hanem csak rá akartam mutatni arra, hogy az amerikaiak minden más nemzetnél kiválóbb eladói tehetséggel rendelkeznek. Ez a megállapítás vezet rá bennünket annak a magyarázatára is, miért van Kínában oly kevés ügyes eladó, ha ugyan egyátalán van ilyen. Az oka ennek az, hogy a kínaiakból hiányzik az ehhez szükséges gondolkodásmód, ezért olyan ügyefogyottak és hasznavehetetlenek ilyenkor, mint az ács fa nélkül vagy a szerelő cső nélkül. A legtöbb európai városban a jó vendéglőben a főpincér valósággal vallásos szertartást hajt végre, amikor a vendég helyett eldönti, hogy az mit egyék. Egy kínainál nem tudok ilyesmit elképzelni. A kínai pontosan tudja, mit akar enni s éppen ilyen pontosan tudja azt is, hogy mit akar vásárolni, ha pedig olyasmiről van szó, amiben nincs meg a kellő tapasztalata, akkor egy szakavatott barátja tanácsát kéri ki. Már több mint kétezer év előtt arra tanította Konfucius, a nagy kínai bölcs, honfitársait, hogy legyenek bizalmatlanok a bőbeszédűségnek minden fajtájával szemben, amelyet az őszinteséghiány különösen alattomos fajtájaként bélyegzett meg. Különösen bizalmatlanok a kínaiak a bőbeszédűségnek minden fajtájával szemben akkor, ha az pénzkiadásra akarja őket csábítani. Lényegében a Mester különösen azt az emberfaját ítélte el, amely napjainkban az eladók eszményképeit szolgáltatja, ti. a jómodorú, csinos, jólöltözött férfiak fajtáját. Óva intette tanítványait az ilyenfajta emberektől, mert ezeknek többnyire nincs meggyőződésük és lelkiismeretük sincs. "Ékes beszéd és behízelgő külső ritkán párosul igazi erényekkel." A Mester tanítványai még kibővítették és megerősítették ezt a mondást és egyikük sem hozott fel egyetlenegy érvet sem az ügynökök védelmére. Ebből pedig az következik, hogy az eladó olyan hivatást gyakorol, amelytől minden elismerést megtagadnak Kínában. Erre mifelénk kevés különbséget tesznek csak házaló és ügynök között, legfeljebb azt, hogy ez utóbbival szemben még bizalmatlanabbak, mert veszélyesebb fortélyokkal és szélesebb keretben dolgozik. Elképzelni is lehetetlen, hogy a kínai eladási ügynökök gyűlést tartsanak, mert bármelyikük is restelné az ilyen gyűlést felkeresni. Sok külföldi cégnél alkalmazott kínai büszke a "főkönyvelő", "helyettes pénztáros", vagy "személyzeti főnök" címére s bármelyiket előnyben részesítik az eladási igazgató címével szemben. Voltaképpen nincs is erre megfelelő kifejezés a kínai nyelvben, s ha le akarják fordítani, az "üzletigazgató" kifejezést használják helyette.
Ha már most valamelyik iparbárónak sikerülne egy kínai eladói csoportot toborozni, s azt úgy betanítani, hogy tökéletesen elsajátítsa az árusítás elméletét, akkor olyan helyzetbe kerülne, mint a kupléban szereplő fiatalember, aki alaposan kiszépítette magát és mégsem hívják meg sehová.
Jobban mondva, abba a helyzetbe kerülne, hogy volna egy fiatal, jómegjelenésű férfiakból álló ügynöki kara, amely sok pénzébe kerülne, s mégis kevés helyre küldhetné ezeket az embereket, mert Kínában nem az üzleti, sem a társadalmi életben nem látják szívesen az idegeneket. Az az ügynök, aki megkísérelné házrólházra járni, csütörtököt mondana, még mielőtt alaposabban nekikezdett volna a munkának. A kínai szolga egyik legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy megvédje urát vagy úrnőjét az idegenek zaklatásától, mert azok szándékát eleve rossznak tartja. A látogatást mindig pontosan meg kell indokolni, már az ajtónállónak is, s mihelyt a háziszolga meghallja, hogy idegen érkezett, beigazolva látja gyanúját és meg van győződve a látogató gonosz szándékáról. Azonfelül tudja, hogy arra a cikkre, amit az ügynök árusít, a házban semmi szükség nincs, s így megkíméli az ügynököt a fáradtságtól azáltal, hogy mindezt közli vele. Ezzel már be is csukja az ügynök orra előtt az ajtót s a beszélgetés ilyen módon befejezést nyer. Arról tehát szó sem lehet, hogy az ügynök eladjon valamit s az ilyesmi elveszi az ügynök kedvét attól, hogy másodszor is próbálkozzék.
A nagy vállalatok irodáinak kapui nincsenek úgy elzárva, mint a kínai otthonok ajtajai, de az ügynökök túlságosan sok időt veszítenének, ha mindenféle fortéllyal vagy megvesztegetéssel behatolnának ezekbe az irodákba s így alig érdemes az ilyesmit megkockáztatniok. Az üzleti irodák éppúgy, csak a barátoknak nyílnak meg, mint a magánlakások. Az idegenek előtt ellenben zárva vannak. Az üzlettulajdonos vagy igazgató alkalmazottai éppoly hatékonyan védik meg gazdájukat a betolakodóktól, mint a házi személyzet. Mindig rendkívül nehéz feladat egy ismeretlen kínai számára, hogy egy másik kínai irodájába bebocsátást nyerjen, bármit kíván is, kivéve, ha egy közös barátjuk ajánlja. És még abban az esetben is, ha bebocsátást nyer, nagyon gyenge kilátása van arra, hogy üzletet is tud majd kötni. Külföldi ember számára már nem olyan nehéz kérdés ez, de azért valószínű, hogy annak is lesznek nehézségei, s ha ezek nem is szembeszökőek, azért bizony megvannak. Nem ritkán éri a nemrég érkezett külföldit az a meglepetés, hogy számos látogatást tesz, órákat tölt el valamelyik kínai üzletházban s igyekszik megállapodásra jutni, végül azonban rájön arra, hogy a diplomatamodorú férfiú, akivel hosszasan tárgyalt, csak alárendelt alkalmazott, akinek nincs is felhatalmazása másra, mint arra, hogy fecsegjen és feljebbvalóit tehermentesítse. Mihelyt azonban az üzletfeleket, vagyis a vevőt és az eladót egy közös barátjuk hozza össze, rögtön megváltozik a légkör. A bizalmatlanság és gyanakvás felhői eloszlanak és a felek olyan könynyedén és nyugodtan beszélik meg az üzletkötés részleteit, mint az olyan emberek, akik már legalább egy évtized óta állnak egymással üzleti összeköttetésben.
A külföldiek közül, még a Kínában élők közül is kevesen tudnak maguknak fogalmat alkotni arról a rendkívül fontos szerepről, amelyet a baráti kapcsolatok a kínai üzleti életben betöltenek. A kínai elsősorban családtagjaival kíván üzleteket kötni, azután pedig barátaival, idegenekről azonban semmit sem akar tudni, amíg csak elkerülheti a velük való üzleti összeköttetést. Ha két idegen köt üzletet egymással, okvetlenül szükségük van egy közvetítőre; ez egy közös jó barát lehet, aki a tárgyalásokat vezeti, az esetleges nézeteltéréseket megszünteti s az üzlet megkötése után mindkét félnek kezeskedik arról, hogy a szerződést végrehajtják és a vételárat megfizetik. Ha ismeretlen kínai ember keres fel üzleti ügyben, majdnem mindig elkíséri egy közös ismerősünk, aki bemutatja és résztvesz a tárgyalásokon. Előfordul az is, hogy nincsenek közös barátaink s ilyenkor azután mindaketten egy-egy barátunkat keressük fel, akiknek van közös barátjuk. Így aztán, ha kissé bonyolultabb módon is, de ugyanazt a célt érjük el, mint az előbbi esetben. Ugyanezt az eljárást követem én is, valahányszor olyan kínai üzletemberrel kell tárgyalnom, akit nem ismerek személyesen. Az, hogy hírből esetleg már ismerjük egymást, egyáltalában semmi szerepet nem játszik. A baráti kapcsolatokat mindenképpen a fentemlített módon kell megteremteni. Bizonyos szempontból ez nagyon hasznos szokás. Az üzleti kapcsolatokat kezdettől fogva a kölcsönös bizalom alapjára helyezik s ha később esetleg mégis valami nehézség támadna, mindig kéznél van a közvetítő, aki igyekezni fog a felmerült ellentéteket elsimítani. Az eladó számára ez a szokás azzal a hátránnyal jár, hogy a barátságra való hivatkozással árengedményt kérnek tőle, a tapasztalt üzletember azonban már előre számol ezzel és belekalkulálja áraiba. Az ilyen szokás azonban, hogy csak barátainkkal kötünk üzletet, nem illik bele a nagy feszültséggel, ügynökök seregével dolgozó kereskedelmi rendszerbe, mert az eladó ismeretségi köre szükségképpen korlátozott. Ez a körülmény megnehezíti az ügynök munkáját, sőt majdnem lehetetlenné teszi.
Néhány nappal ezelőtt a távoli Kanszuból húsz dolláros postautalványt kaptam egy detailkereskedőtől egy levél kíséretében, amelyben felkér, küldjek neki ezért az összegért egy pipereszappanfajtát, amelyet cégünk hirdetett. Alig múlik el egy-egy hónap anélkül, hogy néhány ilyen tartalmú levelet ne kapnék és nem is csodálkozom már azon, amikor olyan emberektől kapok pénzt, akikről soha életemben nem hallottam és akik valószínűleg rólam sem tudnak semmi közelebbit. Az ugyanis, ami a kanszui kereskedő esetében történt, jellegzetes tünet. Olvasta egyik hirdetésünket és érdeklődött a hirdetett szappanfajta iránt. Miután azonban nem ismerte annak gyártóját, felkereste egyik jó barátját, aki egy újság kiadója, hogy ajánlólevelet szerezzen tőle. De az újságkiadó sem ismerte a gyárost, mert reklámügyekben csak velem volt kapcsolatban s ezért hozzám utasította a kereskedőt, én pedig beajánlottam a gyároshoz. Közös barátaik közös barátai hidalják át tehát azt az ezer mérföld távolságot, ami Kanszu és Sanghaj közt van és teremti meg az üzleti összeköttetést a kis detailkereskedő és a legnagyobb brit szappangyár tulajdonosa között. Ha ez az üzleti összeköttetés jelentősebb méreteket ölt, bizonyára felkérnek majd arra, hogy álljak jót ezért a brit cégért, amelynek évi forgalma több millió fontot tesz ki. Már több alkalommal jótálltam világhírű brit és amerikai cégekért és köteleztem magam arra, hogy szükség esetén fizetni fogok helyettük, de persze, az illető vállalatokkal sohasem közöltem ezt, mert mélyen megsértettem volna őket.
Persze van egy sereg kínai ügynök, aki naponta nagy sikerrel vesz fel megrendeléseket, ez azonban nem ügynöki tehetségüknek köszönhető, hanem annak a ténynek, hogy szakmájukból nagyszámú kereskedőt ismernek. Más országokban az a felfogás terjedt el, hogy azoknak az üzleteknek a száma, amelyeket egy-egy ügynök hoz, attól függ, hány látogatást tesz az illető naponta. Ha napi 10 látogatás x számú eladást jelent, akkor napi 20 látogatás kétszer x-et. Ez az eladási osztályok vezetőinek kedvenc elmélete, s ők mindenkit meg tudnak nézeteik helyességéről győzni, kivéve azt a néhány ügynököt, akik a látogatásokat teszik. Kínában nem is veszik ezeket a látogatásokat számításba és a jelentésekben meg sem említik. A kínai ügynök általá-ban csak egy látogatást tesz naponta, éspedig a teaházban, amely klubhelyiségül szolgál. Itt találkoznak bizonyos szakmához tartozó kereskedők. A járda melege vagy a mintakoffer terhe cseppet sem zavarja az ügynököt, mert hordszéken megy a teaházba s ha egyáltalán vannak nála minták, úgy azokat az asztal alatt helyezi el, ahol teáját issza, görögdinnyét falatozik és kartársaival társalog. Az általa lebonyolított üzletek mennyisége azonban kizárólag barátainak, rokonainak és ismerőseinek számától függ. Persze, értenie is kell valamit azokhoz az árukhoz, amelyekkel kereskedik, de mégsem eladói képességeitől függ az, ha eredményesen dolgozik és sokat keres. Ha egy ügynök Kínában a legsikeresebb tevékenységet fejti is ki, pl. fémáruk eladása terén, éhenhalhatna, ha szappan vagy zsebkendő eladására nyergelne át, mert ezekben a szakmákban nincsenek ismerősei.
Bizonyára akad egy csomó exportőr, aki e sorok olvasása után hamis tanúskodással fog megvádolni; hiszen vádjaik bizonyítására csak azokra az eladási üzletekre kell rámutatniok, amelyeket egy-egy sanghaji utazásuk alkalmával bonyolítottak le. Ha egy ilyen exportigazgató elérkezik ide, természetesen itteni ügynöke kíséretében látogatja meg a kereskedőket, s hogy megmutassa neki, hogyan kell üzleteket kötni, gyorsan egész csomó üzletet köt meg. Azt a benyomást nyeri, hogy ezek a kereskedők igen könnyen kezelhetők és amikor Sanghajt elhagyja, az a kellemes érzés fogja el, hogy nemcsak rekordot ért el az eladás terén, hanem megmutatta helyi ügynökének, hogyan kell dolgozni. Így aztán eléri Kínába való utazása főcélját és enyhén a fejére üt az ügynöknek, aki eddig nagyon magasan hordta az orrát. A helyi ügynök korántsem érez ilyenfajta elégedettséget. Jómagam is, ha a gyártmány propagandájával van dolgom, kevéssé lelkesedem az ügyért. Jól tudjuk, hogy ezek a magas megrendelések látszatra mennek. Tudjuk, hogy ha az ügynök exportigazgatójával meglátogat egy kereskedőt, s ez a látogatás nem vezet üzleti eredményre, az éppolyan kellemetlen az ügynökre, mint az exportigazgatóra és a kereskedőre. Az ügynök elveszítené presztizsét, mert nem tudott üzletkötést elérni, az exportigazgató szégyelné magát, mert hiába utazott Londonból vagy New-Yorkból ide, üres kézzel kell visszamennie, a kereskedő pedig, aki nem ad megrendelést, elvesztené hitelét, mert üzlete nem alkalmas nagyobb üzletkötésekre. Így hát megkapja a megrendelést, az udvariasságnak is eleget tesznek és megőrzik egymás presztizsét. Az ügynök azonban tudja, hogy a zsíros megrendeléseket a tranzakció végleges megkötése előtt valamilyen ürüggyel törlik vagy csökkentik, s hogy végeredményben az üzlet terjedelme akkorára zsugorodik össze, amilyen volt, mielőtt az exportigazgató megérkezett, tehát akár otthon is maradhatott volna.
Az a kívánság, hogy az üzleti tranzakciókat a családi vagy baráti körre korlátozzák, arra vezethető vissza, hogy egyes tartományok vagy vidékek lakói igyekeznek az egyik vagy másik üzletágat monopolizálni. Így valamennyi selyemkereskedő Szucsau tartományból való, a teaárusok pedig Anhuiból érkeznek. A külföldi cikkek áruházai, ahol például termoszok és alumínium edények kerülnek eladásra, többnyire kantoni kereskedők birtokában vannak, akik a péküzleteket is megvették. A századfordulóig a banküzlet majdnem teljesen Senszi tartománybeli bankárok kezében volt.
Megtörtént egyszer, hogy hatalmas propagandaüzletet kellett rágógumiban lebonyolítanunk, s miután a gyáros azon a véleményen volt, hogy a kínaiakat is rá lehet erre a pittoreszk szokásra vezetni, igen fontos volt nekünk ennek a propaganda-hadjáratnak a sikere. A gyáros úgy tervezte, hogy a rágógumit Sanghaj minden boltjában árusítani kell, mielőtt még propagandánk megkezdődik. Az volt a feladatunk, hogy a propagandát addig folytassuk, amíg a rágógumi elterjedéséről kedvező jelentést nem kapunk. Mikor aztán a jelentés beérkezett, olyan ragyogó eredményekről számolt be, hogy nem is hihettük el. Azt mondta ugyanis, hogy valamennyi fontosabb boltban kilencven százalékban elfogyott a rágógumi. Utánajártunk a dolognak és rájöttünk, hogy kétszer annyit jelentettek, mint amennyi valóban elfogyott. Arra az érdekes tapasztalatra jutottunk, hogy a rágógumi a város valamennyi kantoni cukorüzletében elfogyott, de csakis a kantoni boltokban. A külföldi főügynök kínai munkatársai ugyanis valamennyien Kanton tartománybeliek voltak, akik még csak kísérletet sem tettek arra, hogy másvalakinek adjanak el rágógumit, mint kantoni honfitársaiknak, akiket a legkönnyebben tudtak kezelni és kiszolgálni.

HATODIK FEJEZET

Hogyan lehet állást kapni
és azt megtartani?


A kínai sokféle okból dolgozik szívesen külföldi cégeknél. A fizetés ugyanis ezeknél többnyire sokkal magasabb, mint a kínai vállalatoknál, a munkaidő rövidebb, több az ünnepnap és az előléptetés lehetősége is nagyobb. Noha a vasárnapi munkaszünet Sanghajban mind gyakoribbá válik, éspedig inkább kereskedelmi, mint vallási okokból s a kínai nagybankoknál és vállalatoknál is teljes mértékben alkalmazást nyer, más városokban és a vidéken egyáltalán nem veszik a vasárnapot tekintetbe.
A kínai boltok kilenctizedrészét egyáltalán nem zárják be ünnepnapokon és csupán újév napján
tartanak teljes munkaszünetet. Ezekben az üzletekben tíz vagy tizenkét órás munkaidő a szokásos. Ezzel ellentétben a Sanghajban működő külföldi vállalatok délben kétórai szabadidőt engedélyeznek
a tiffin számára, szombaton délben zárnak és nemcsak a vasárnapot tartják meg, hanem a nemzeti ünnepeket is; ezenfelül pedig nyáron kétheti szabadságot adnak alkalmazottaiknak. Ha összehasonlítjuk a munkaórákat a külföldi és a kínai cégeknél, látjuk, hogy míg az előbbiek átlagban ezernyolcszáz munkaórát dolgoztatnak egy esztendőben egy-egy munkással, addig a kínai vállalatok háromezret. A sanghaji brit kereskedelmi kamara 17 ünnepnapot tart évente. Egyes cégek júliusban és augusztusban déli egy órakor zárnak, úgyhogy irodáik évente 1500 munkaórát dolgoznak. A külföldi vállalatok közül csak a németek és a japánok dolgoznak ennél többet és ezek nem is tartják meg valamennyi ünnepnapot. A sanghaji angol bankok délelőtt tíz órakor nyitnak s déli tizenkettőkor zárnak, délután pedig csak kettőtől háromig tartják nyitva irodáikat. A szerda mindig félünnep és ilyenformán a nyári szünet elvonásával összesen 664 munkaórájuk van az alkalmazottaknak egy esztendőben.
A tőzsdeügynökök és alkuszok irodái ugyanezt a munkarendet követik. Ez a rövid munkaidő azonban még egymagában nem csábítaná a kínaiakat. Kínai konszernekben az igazgató vagy a tulajdonos családtagjai haladnak leginkább előre, ők kapják a legmagasabb fizetést, s emellett oly sokan vannak, hogy a többi alkalmazott számára alig marad valami, mert mindenekelőtt őket kell kielégíteni. Külföldi vállalatoknál ezzel szemben egy-egy tanonc is a legnagyobb könnyedséggel részesülhet előléptetésben, ha ügyesen tud ceruzákat hegyezni, vagy ésszerűen kezeli a távbeszélőt, anélkül, hogy családi kapcsolatait kellene felhasználni arra, hogy előléptetését kérje. Annak ellenére, hogy ezekben a nehéz időkben nem valami egyszerű dolog sok pénzt keresni, mégis az a nézet terjedt el, hogy igazán nagy vagyonokat csak külföldi kereskedelmi vállalatoknál lehet szerezni, s ezért a törekvő fiatalemberek mindenáron meg akarják tanulni az import- és exportüzletet. Éppen ezért a sanghaji fiúk mindenáron be akarnak jutni a külföldi vállalatok irodáiba, éppen úgy, mint ahogy a velük egyivású amerikai fiúk Los Angelesből a hollywoodi filmvilágba vágyódnak. Miután csak az a kínai juthat külföldi vállalatnál álláshoz, aki legalább valamicskét tud angolul gagyogni, s kissé gépelni is, a legtöbb sanghaji fiatalember ezeket az ismereteket igyekszik minél hamarább elsajátítani. Nem várja be azt az időt, míg tökéletesen megtanulta az iskolában az angol nyelvet, hanem úgy gondolkodik, hogy majd később, gyakorlat útján tanul meg angolul. A fontos az, hogy bekerüljön egy külföldi vállalathoz és ott ne csak alkalmazást, hanem továbbképzést is nyerjen. Miután nyelvismeretei egyelőre csak addig terjednek, hogy egy csomó szót bemagolt, szókincse csak olyan kifejezéseket ölel fel, amelyeknek számára gyakorlati értékük van. Amint megtanulta az angol ábécét, angol kereskedelmi levelezési könyvet vásárol, lehetőleg ócskán és úgy érzi, hogy most már teljes fegyverzettel vonulhat be egy vállalathoz, hogy a legbonyolultabb levelezést lássa el, a legtökéletesebb angol nyelven.
Nyilvánvaló, hogy a kínai antikváriumokban még számos Viktória királynő korabeli ócska levelező hever, mert azok a levelek, amelyeket ilyen könyvek segítségével szerkesztenek meg a kínai levelezők, túlzott tiszteletteljességet árasztanak magukból. Noha ezek a levelező "puskák" a mai társadalmi és üzleti követelményeknek egyáltalán nem felelnek meg és szánalmas benyomást keltenek, úgy látszik, hogy a maguk idején kitűnően beváltak és az élet minden vonatkozásában, amelyek egy-egy levél megírását kötelezővé tették, betöltötték hivatásukat. A kínai ifjak, akik egy-egy állás elnyeréséért ilyen kérvényeket írnak, rendkívüli figyelmet szentelnek munkájuknak és túlbuzgalmukban kimásolják ezekből a kereskedelmi levelezőkből a legtekervényesebb kifejezéseket és szóvirágokat.
Megesik, hogy egy-egy nagyreményű ifjú a "puskát" rossz helyen üti fel és azt beszélik, hogy egy Honkongban élő mogorva öreg angol, akinek már menyecskelányai voltak, rendkívül megbotránkozott, amikor néhány évvel ezelőtt levelet kapott, amelyben udvariasan, de kellő szigorral megmagyarázta neki a levél írója, hogy csak abban az esetben engedheti meg csinos leánykájának, hogy udvarlását elfogadja, ha kicsapongó, erkölcstelen életmódját megváltoztatja. Kiderült, hogy "alulírott" ebben az esetben egy becsvágyó kínai iskolásfiú, aki alkalmazást kért az öregúr vállalatánál és a kereskedelmi levelezésből ilyenértelmű levelet másolt ki. Úgy látszik, ősrégi és számos példával alátámasztott pletyka kering Kínában, hogy rengeteg fiatalember kitűnő álláshoz és vagyonhoz jutott azáltal, hogy egy levelet lemásolt a kereskedelmi levelezőből és azt egy külföldi cégnél kérvény formájában nyújtotta be. Csakis így értelmezhető az a buzgalom, amellyel száz meg száz ifjú lemásolja a telefonkönyvből a külföldi vállalatok nevét és címét és kiír a levelezőből egy-egy levelet. Az ilyen írásművet aztán, amely rendszerint szépen rajzolt gömbölyded betűkből áll és a másoló lelkiismeretéhez mérten hibátlan is, az illető anélkül, hogy tisztában lenne a leírt szavak értelmével, elküldi az általa kiválasztott céghez, amelyet jelenlétével boldogítani óhajt. Jómagam valószínűleg több levelet kapok, mint egy Smith vagy White nevű vállalkozó, mert nevem a telefonkönyv elején szerepel. Az ifjú legénykék úgy látszik, a könyv elején levőknek lelkesedésük első hevében választékosan írnak. Akadnak egyesek, akik alkalmazást kapnak, még pedig mindjárt a telefonkönyv elején lévő vállalatoknál. A többiek feladják a küzdelmet, mielőtt az ABC végére jutnának.
Ha az ember azt a fáradtságot veszi magának, hogy egy-egy ilyen jelenkezőt kikérdez, nyomban észreveszi, hogy az ügyes levélíró alig kotyog angolul, ezért egy angolul jól beszélő barátját hozza magával, aki élénk taglejtésekkel megmagyarázza, miszerint barátja elméletileg igen jól tud angolul. A beszéd azonban egyelőre nehezére esik, mert még nincs elegendő gyakorlata, de ha angol környezetbe kerül, akkor mindenkit ámulatba fog ejteni pompás nyelvtudásával. A nagylelkű barát azt is tudomásunkra hozza, hogy kebelbarátja egyáltalán nem helyez súlyt fizetésre, sőt, szívesen megkezdi pályafutását fizetés nélkül is, mert be akarja bizonyítani rátermettségét. Ha valóban ügyes gyerekről van szó akkor inkább vállal alacsonyabb fizetést, mint indokolatlanul magasat. Mert hiszen ha a fizetési íven feltűnés nélkül szerepel, akkor senki sem jön arra a gondolatra, hogy éppen őt bocsássák el. Az ilyen fiú szívesen vállal tanoncszolgálatot is, mert akkor betekintést nyer a külföldi kereskedelem titkaiba, eleinte kifutó és ceruzákat hegyez, később pedig eljuthat olyan magaslatokra is, ahol code-sürgönyöket vesznek fel, vagy pedig követségekkel tárgyalnak. A kínai fiú rendszerint megelégszik azzal, hogy esztendőkig dolgozik olyan alacsony fizetésért, amely tulajdonképpen rizspénznek felel meg és kísérletet sem tesz arra, hogy helyzetét azzal javítsa meg, hogy egy másik vállalatnál keres elhelyezkedést. Alig akad kínai, aki állását változtatná, hacsak valamiképpen elkerülheti, mert az állás biztonsága és hosszú időtartama mindegyiküknek fontosabb a havi fizetés nagyságánál.
Bár igen sokan vannak ellenkező véleményen, mégsem hiszem, hogy ilyen kérvények útján bárki is álláshoz jutott volna. Hiszen, ha egy állás megüresedik, számtalan unokaöccse és testvére akad az alkalmazottnak. Csupa olyan személy, aki szemmelláthatólag rendkívül alkalmas egy ilyen állás betöltésére, csak véletlen, hogy jelenleg éppen nincs állása. Megtörténik ugyan néha, hogy egy ilyen levélírónak alkalma nyílik egy külföldi igazgatóval beszélni és a vállalat pénztárosa is helyesli az ügyet s ilyenkor megkaphatja az állást. Ha pedig aztán évek múlva kiderül, hogy a fiatalember a pénztáros öccse, a főkönyvelő unokaöccse és három vagy négy tisztviselő rokona, akkor mindenki úgy tesz, mintha szerencsés véletlen folytán jutott volna az álláshoz és nem kutatja a dolgok mibenlétét. Ha azonban az igazgató választása egy idegenre esik, aki a tisztviselői kar előtt ismeretlen és ha ez az idegen az ország távoli részéből jön, akkor nincs véletlen és nincs is kedvező körülmény. Az ilyen elszigetelt alkalmazott talán egy ideig tarthatja az állását és az igazgató támogatásával el is érhet egy látszólag biztos helyet a fizetési íven, kilátásai azonban nagyon gyengék. Kifelé minden rendben van és ha igazgatója megkérdezi kollégáitól, hogy mi a véleményük róla, hangos szóval fogják dicséretét zengeni, közben azonban mindenféle apró baleset áll elő vele kapcsolatban. Egy fontos levél nem érkezik meg idejében az éppen induló hajóra; egy számlának a végösszege téves; egy propagandairatokkal teli csomag, amelyet Szurabayaba küldtek Szingapurba érkezik meg; japán szöveget küldenek kínai újsághoz és így tovább. Mindezeknek a tévedéseknek a nyomai az elárvult új fiúhoz vezetnek, aki törzsön kívül áll. A falka mögötte van, nincs reménye az érvényesülésre.
Azok a szerencsés fiúgyermekek, akiket haladó gondolkozású, jómódú szülőkkel áldott meg az ég, nem az irodában tanulnak meg angolul. Iskolába járnak s ott átsegítik őket az angol nyelvtan nehézségein, ami annál nagyobb kín számukra, mert a kínai nyelvtan oly végtelenül egyszerű, hogy egyetlen lecke folyamán meg lehet tanulni. Azelőtt csak a missziós iskolákban lehetett angolul tanulni, s azok a fiatalemberek, akik ott tanultak, a biblia nyelvét sajátították el. Ezt a nyelvezetet életük későbbi folyamán sem tudták elfelejteni, bármilyen hívságos világi dolgokkal foglalkoztak is utóbb. Gyakran angol nyelvezetük az egyetlen, ami ezeknél a kínaiaknál arra emlékezteti az embert, hogy valaha a missziók befolyása alatt álltak. Azt persze nem tudom, miért képzelték a jámbor öreg misszionáriusok, hogy az ember jobb keresztény lesz, ha angolul beszél, mint akkor, ha a kínai nyelvet használja. Valószínű, hogy ezek a szegény, hazájuktól távolélő szerzetesek vágyódtak azután, hogy valakivel anyanyelvükön beszélhessenek. Az utóbbi években a kormány és magánosok is sok világi iskolát nyitottak Kínában, ahol a fiatalok elég jó angol nyelvet sajátítottak el. Írásban egészen jól érthető, ha azonban beszélni hallja az ember, olyan nehézkesen és darabosan hangzik, mintha nem is angol volna, hanem valami egészen más nyelv.
Egyszer csónakkirándulást tettem feleségemmel Kiangszu tartományban. Késő délután volt már, amikor csónakunkkal horgonyt vetettünk és egy festői fekvésű kínai faluban sétára indultunk. Mint hasonló alkalmakkor, most is népes gyermekhad kísért bennünket. A gyermekek megmutatták nekünk a látnivalókat, hátunk mögött pedig nevetgéltek számukra furcsa és komikus megjelenésünkön. Az ilyen falvakban ritkán találkozik az ember olyasvalakivel, aki angolul tud és éppen ezért nagyon meglepett bennünket, amikor a legcsinosabb és legjobban öltözött kisfiú egyszerre csak kivált a gyerekseregből, elénkállt és így szólt:
- Jóreggelt kívánok Önök sanghajiak?
- Jóreggelt - feleltem, pedig már estére járt az idő. - Igen, sanghajiak vagyunk. - Tudtam, hogy ezután milyen kérdés következik s hogy megelőzzem, hozzátettem még:
- Amerikaiak vagyunk.
Köszönöm szépen - felelte a fiú.
Most már rajtam volt a sor, hogy udvarias kérdéseket tegyek fel s ezért így szóltam:
Ez a szülőfaluja?
Igen, ez a szülőfalum. Szucsuban járok iskolába. Most pihenem ki az iskolaév fáradalmait.
Ez a nagy lendülettel megkezdett beszélgetés negyedóra hosszat tartott. Amint megpillantottunk különböző tárgyakat, megerősítettük egymás előtt azt a tényt, hogy a kutya az kutya, a macska az macska, a fa az fa, de nemsokára teljesen megakadt a beszélgetésünk. A többi kisfiúnak közben majd kilógott a szeme a kíváncsiságtól, annyira elcsodálkoztak azon, hogy egy közülük való fiú ilyen hosszú és bonyodalmas beszélgetést tud folytatni ezen a különös, barbár nyelven. Annyira elképedtek ezen, hogy elfelejtettek kinevetni bennünket. Amikor beszélgetésünk tárgya már kimerült, elérkeztünk az iskolához, amelynek telkén szemmelláthatóan egészen új kosárlabda pálya épült. a fiúk nagyon büszkék voltak erre a pályára, pedig legtöbbjük túlságosan kicsi volt még ahhoz, hogy résztvegyen a játékban, ezért előbb az egyik, majd a másik sarokba hívtak, hogy kellőképpen megcsodálhassuk falujuk fejlettségének és jólétének ezt a jelképét. Szívderítő látvány volt, milyen boldogan szemlélték ezek a gyerekek iskolájukat és a kosárlabdapályát, amelyen pedig csak néhány év múlva fognak tudni játszani. Éppen ezért nem volt őszinteség híján, amikor feleségemmel együtt mindezt megcsodáltuk. Még az angol nyelvben jártas vezetőnk sem tudta beszélgetésünk fonalát követni és ezért pajtásaival szemben valamicskét veszített is presztízséből. Teljes két percen keresztül egy szót sem tudott szólni. Azután feszült kifejezés jelent meg az arcán, látszott, hogy nem tudja, hogyan fejezze ki magát. Végül erősen a szemem közé nézett és lassan és hangsúlyozottan így szólt:
Szeretek testgyakorlással foglalkozni.
Ez volt legmagasabb röptű nyelvészeti igyekezete és pajtásai kissé szkeptikusan néztek rá, míg feleségemmel együtt nem biztosítottuk arról, hogy megegyezünk vele ebben a hajlamában. Így jött létre köztünk a közösségnek kétféle kapcsolata: egyrészt a sporttal, másrészt a tudományokkal kapcsolatban. Amikor elérkezett a teázás ideje, valamennyien csónakunkhoz siettünk. Tizenketten, vagy tizenöten lehettünk, s jókora időt töltöttünk el az uzsonnázással, mialatt egész kalács- és édességkészletünket elfogyasztottuk. Amikor a gyerekek magunkra hagytak bennünket, vezetőnk tudta, hogy valamit még várnak tőle. Egészen biztosan kellett egy erre az alkalomra szóló mondásnak lenni, csak éppen ő nem tudott rá visszaemlékezni. Szívesen segítettünk volna rajta, de magunk sem tudtuk, hogy mit mondjunk, mert tisztában voltunk azzal, hogy minél többet beszélünk hozzá, amire ő nem tud válaszolni, annál inkább veszít társai előtt tekintélyéből. Amikor már a kikötőpallónak több mint felét maga mögött hagyta, akkor jutott csak eszébe a megfelelő megjegyzés. Így szólt:
Örülök, hogy megismerkedhettem Önökkel.
Ez a megjegyzés a közösségnek egy harmadik szálát szőtte köztünk és ebből azt láttam, hogy abban az iskolában, ahol ez a gyerek tanult, erős amerikai befolyás érvényesült. Az angol ember ugyanis bármilyen szívesen ismerkedik is meg valakivel és bármilyen előnyös és kellemes is az ismeretség számára, sohasem fogja megmondani, hogy örül annak, sőt még azt sem, hogy ez kellemes neki. Ami engem illet, ha nem is találtam e fiú angol nyelvismeretét tökéletesnek, de annál rokonszenvesebb volt.
Mihelyt a kínait felveszik egy vállalat személyzeti listájára, azonnal hozzákezd pozíciójának erősítéséhez. Ha ajánlatot ír egy cégnek, természetesen megígéri abban, hogy szorgalmas és hűséges lesz és amennyire alkalmazottaimnál tapasztaltam, mindig eleget is tesz ígéretének. Más nemzetiségű alkalmazottak, bármilyen törekvők is, megelégszenek ennyivel, a kínainál azonban ez csak a kezdet. Ő többé-kevésbé természetesnek veszi ezeket az erényeket és azonfelül még ezerféle módszert alkalmaz arra, hogy munkaadója számára nélkülözhetetlenné tegye magát. Ennek legjobb és legfeltűnőbb példája a háziszolga, aki ugyanazt a módszert még sokkal intenzívebben követi. Noha már negyedszázada élek Keleten és ezalatt az idő alatt mindig volt egy vagy több háziszolgám, aki befűzi a cipőmet, felhúzza a papucsomat, vagy segítségemre van abban, hogy rágyújtsak, a szülőhazámból magammal hozott hagyományok még mindig nagyon erősek bennem és ezért szívesen gondoskodom szükségleteimről magam, vagy legalább is azt hiszem, hogy ezt meg tudnám tenni és nem lennék egészen gyámoltalan, ha olyan országban kellene élnem, ahol nem állna háziszolga a rendelkezésemre. Ha azonban ebben a pillanatban arra határoznám magam, hogy háziszolgám segítsége nélkül öltözzem át, bizony rosszul járnék. Inggombjaim, gallérjaim, vagy harisnyáim nem lennének kéznél, mert bizonyára olyan helyre rakták el, ahol nem tudok nyomukra akadni. Hamarosan kénytelen lennék Csinget becsöngetni. Ha szokásom szerint egy üveg sört akarnék meginni, s kivennék a jégszekrényből egy üveget, valószínű, hogy nem találnám meg a dugóhúzót és így kénytelen lennék újból csöngetni. A kínai szolga nem törődik vele akárhányszor csöngeti is be a gazdája. Az a munkája, hogy urát gondozza, s ő szívesen és vidáman végzi kötelességét, bármilyen szeszélyes és türelmetlen is a gazdája. Minél nagyobb szolgálatokat tesz ugyanis az inas gazdájának, annál biztosabbnak tartja állását. Igazán nyugtalanná csak akkor válik, ha már nem csöngetnek neki, s ha gazdája maga veszi elő, amire szüksége van. Ilyenkor a kínai szolga úgy érzi, hogy veszített értékéből.
Az irodai alkalmazottnak nincs lehetősége arra, hogy gallérgombokat, vagy sörös üvegek dugóhúzóját rejtse el, de vannak más, ennél hatékonyabb módok is arra, hogy egy alkalmazott nélkülözhetetlenné tegye magát. Emlékszem még arra, hogy egyikében annak a kevésszámú könyvnek, amelyet a siker titkáról olvastam, volt egy nagyon bölcs tanács, amely szerint a siker elérésének egyik módja az, hogy az ember alárendeltjét betanítja arra a munkára, amelyet maga végez, mert ez adja meg a módot arra, hogy egy lépcsőfokkal magasabbra hágjon. Két állásomat veszítettem el, mielőtt ennek a tanácsnak kétértelmű voltára rájöttem volna, a kínai ember azonban egyáltalán nem fogja az ilyenfajta tanácsot komolyan venni. Az ő elmélete a következő: "Tanítsd be barátodat és ő kitúr az állásodból." A hivatalnok megtanulja különleges tennivalóit, amilyen alaposan csak tudja, de senki sem fog tőle bármit is tanulni. Volt azonban valami más, amit olvastam vagy egy üzletembertől hallottam, t. i. az, hogy egy iroda üzleti könyveink oly tökéleteseknek kell lenniök, hogy a munkát váratlanul közbejött esemény, pl. "haláleset, vagy elfogatás" esetén is zavartalanul lehessen folytatni. Ez a gondolat nagyon megtetszett nekem és sok időt töltöttem azzal, hogy csoportonként és egyenként alkalmazottaim emlékezetébe véssem. Egyértelmüleg kijelentették, hogy ez az elmélet nagyon szép, - az én szempontomból, - s minden elképzelhető módon bátorítanak is abban, hogy azt keresztülvigyem. Magukra azonban nem tartják ezt a szabályt kötelezőnek. A kínai alkalmazott elképzelése ugyanis az, hogy az irodát úgy kell megszervezni, hogyha ő onnan távozik, az egész vállalat kellemetlen helyzetbe kerüljön és ez a helyzet ne is változzék mindaddig, míg csak vissza nem hívják rendet csinálni. Az eredmény az, hogy én magam hosszú szabadságra mehetek és mégis minden éppen olyan jól vagy még jobban megy, mint jelenlétemben, ha azonban egy kínai tisztviselő betegszik meg, vagy marad néhány napig távol az irodától, rendszerint ki kell küldenünk valakit betegágyához, hogy tisztán lássunk egyik vagy másik ügyben, amellyel pedig már a levelezés alapján is tisztában kellene lennünk. Ezért ritkán tudunk csak egy kínait rávenni arra, hogy szabadságra menjen, mert ez azt jelentené, hogy túlságosan be kellene avatnia másvalakit a munkakörébe. A kínai alkalmazott attól fél ugyanis, hogy amíg távol van, kollégája annyit les el munkaköréből, hogy ő maga már nem lesz pótolhatatlan. Ez az oka annak is, hogy nehéz olyan új alkalmazottat találni, aki nem tartozik a vállalatnál már elhelyezkedett alkalmazottak családi köréhez. Ha a pénztáros ügyköre annyira kiterjedt, hogy segítségre van szüksége, akkor gondosan ügyel arra, hogy az új alkalmazott unokaöccse, vagy valamelyik másik rokona legyen, akinek veszedelmes becsvágyát a családi fegyelem útján féken lehet tartani.
Röviddel a világháború befejezése után, nagy csomó különös amerikai látogatónk volt Sanghájban. Ezek az emberek az új hadimilliomosok voltak és a legtöbben közülük azt a benyomást tették rám, hogy azért tesznek világkörüli utat, hogy lássák, vajon érdemes-e az egész földtekét megvásárolni. Egy ilyen milliomos meglehetősen sok időt töltött el irodámban, mert valamikor ő is hirdetési szakmában dolgozott és éppen ezért szeretett erről a szakmáról beszélgetni. Mivel csak akkoriban kezdtem meg munkámat, egy sereg jó tanáccsal látott el. Mindenekelőtt kijelentette, hogyha az ember egy hirdetés ügynökséget jól akar vezetni, azt a lehető legnagyobb mértékben osztályokra kell tagolni. Mivel akkor csak egy tucat alkalmazottam volt, a kulikat is beszámítva, bizony nem sokra mentem ezzel a jó tanáccsal, mert már akkor is több osztályom volt, mint ahány alkalmazottam. De ahogy az üzletem növekedett és észrevettem, milyen könnyen és rohamos mértékben emelkedik az alkalmazottak száma, megint csak eszembe jutott a milliomos tanácsa. Hamarosan észrevettem azonban, hogy Kínában nem kellenek a szervezésben szakértő emberek ahhoz, hogy a legmesszebbmenő munkamegosztást lehessen végrehajtani. Az embernek csak kellő számú embert kell alkalmazni és a dolgoknak szabad folyást engedni és csakhamar rájön, hogy az egyik tanonc nem csinál mást, minthogy a helyi bélyegeket ragasztja fel, míg a másik azt a fontosabb minőségi munkát végzi, hogy a külföldi levelekre ragasztja fel a bélyegeket.
Mi sohasem értük el a munkamegosztásnak ezt a magas fokát, mert még küldöncszolgálatokra sincs elegendő alkalmazottunk, de azért nálunk is csak egyetlen alkalmazott tudja pontosan, mikor továbbítják a postáról a küldeményeket és senki más nem mer ehhez a kérdéshez hozzászólni.
A kommerciális üzemre berendezkedett műtermek érdekes példái annak, hogyan osztják meg a kínaiak egymás közt a munkát úgy, hogy egyikük se avatkozzék be a másik munkakörébe és így minél többet jussanak munkához. Kínában sok színes naptárt hoznak reklámcélokra forgalomba és külföldi cégek élénken versengenek, hogy minél csábítóbb naptárakat állítsanak elő. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy a rajzon egy vagy több csinos nőnek is kell szerepelnie. Egész sereg kínai rajzoló van, aki specializálta magát arra, hogy szép arcokat rajzol, ezek fantasztikus árakat követelnek egy-egy arcért. Ha egy ilyen művész megrajzolta a reklámon szereplő nő arcát, nem akar többet a rajzzal foglalkozni s ezért egy második rajzolót is igénybe kell venni, aki az alakokat rajzolja meg.
Ez megint túlságosan előkelőnek tartja magát arra, hogy a hátteret ő rajzolja meg, s ezért egy harmadik rajzolót is kell hívni, sőt, lehetséges az is, hogy még egy negyedikre is szükség van. Az eredmény az, hogy a kész rajz, egyes részleteiben rendszerint nemcsak különböző tecnikát, hanem gyakran egész különböző stílusokat is mutat.
Mivel a kínai mindig individualista, éppen ezért nem tudja magát könnyen egy nagy vállalat szervezetébe beleélni. A kis üzemben otthon érzi magát, mert az többé-kevésbé családi ügy, s az egész üzemet jól ismeri. Mihelyt azonban egy vállalatnak 100 vagy 1000 alkalmazottja van, már nem illenek bele az egyes küllők oly pontosan az óriás kerékbe s ezért bizony nehézségeket okoz, hogy a gépezetet megfelelően mozgásba tartsák. A kínai alkalmazott hűségesen szolgálja az olyan kicsiny és személyesen vezetett vállalatot, mint amilyen pl. az enyém, de hogy egy testülettel szemben legyen hűséges, amelynek tulajdonosait csak hírből ismeri, az túlhaladja felfogóképességét . Nem tudja megérteni, miért fárassza magát azzal, hogy olyan emberekért halmozzon nyereséget nyereségre, akik sem barátai, sem rokonai. A kínai munkások első jelentős munkaadói külföldiek voltak, akik pamutfonodákat, cigarettagyárakat, hajózási vállalatokat és nagy kőolajértékesítő és elosztó szervezeteket létesítettek, s még ma is ők Kínában a legnagyobb munkaadók. E cégek közül egyetlenegy sem számíthatott túlságosan kínai alkalmazottainak hűségére. Ezek nem is játszanak fontosabb szerepet a külföldi vállalatoknál, s minden egyes kínai többé-kevésbé egy külföldi alkalmazott közvetlen ellenőrzése alatt áll. Ezek a vállalatok a lehetőséghez képest biztos megélhetést nyújtanak alkalmazottaiknak, megfelelő előhaladási lehetőséget, s eléggé méltányos nyugdíjat. Ilyen módon a régebben működő vállalatoknál figyelemreméltó testületi szellem fejlődött ki. A kínaiak büszkék arra, hogy azt mondhatják, hogy a Standard Oil vagy Jardine, Matheson et Co. számára dolgoznak, de ezek a cégek sok évi méltányos viselkedésükkel érték el azt az eredményt, amit egy újonnan alakult cég nem egykönnyen ér el.
Az a tény, hogy a kínaiak individualisták és így nem könnyen fegyelmezhetők, s hogy csak mesterséges hűséget kényszerítenek magukra a nagyvállalatokkal szemben, az egyik, talán főoka annak, hogy olyan kevés nagyvállalat van kínai kézben, s hogy a meglévőknek is többnyire nehézségeik vannak alkalmazottaikkal. Néhány állami érdekeltségű vállalattól eltekintve, nincsenek fontosabb nyilvános számadásra kötelezett vállalatok Kínában, van azonban néhány olyan nagy családi konszern, ahol a befektetett tőke többsége egy és ugyanazon nemzetség tagjainak kezében van, akik a legfontosabb és legjövedelmezőbb állásokkal is rendelkeznek. Ennek az a következménye, hogy a vezetésben bizonyosfokú összhang mutatkozik, ezt az összhangot azonban jelentős személyzeti kiadások árán és a teljesítőképesség számottevő csökkenése után érik el. Lehetséges, hogy Mr. Wong részvényese a vállalatnak és bőséges nyereséget vár, mert az egyúttal kielégítő osztalékot is jelent. Egyben azonban alkalmazott is és mialatt a bizonytalan összegű osztalékra vár, nem látja át, miért ne venné hasznát más formában is a vállalattal való összeköttetésének. Ha anyagot kell venni, miért ne vennék annak az ügynökségnek az útján, amely a sógoráé és amelyben csendestársként maga is érdekelt? Unokatestvérének, aki ugyanazt az állást tölte be a vállalatnál stb., ugyanazzal a részvénymennyiséggel is rendelkezik, nyolc fia és unokaöccse van a vállalatnál, Mr. Wongnak pedig csak három. Miért maradna meg ez a különbség? A legközelebbi üresedés alkalmával sikerül is érvényre juttatnia igényeit és a személyzet létszáma egy további tehetségtelen, de igényjogosult unokaöccsel gyarapodik. Ez ilyen unokaöccsök sohasem mondanak fel, senki sem meri őket elbocsátani és ez az oka annak, hogy egy kínai nagyvállalat személyzeti listája legtöbbször családfához hasonlít, - olyan fához, amely terméketlen ugyan, de mégsem halott, mert gyökerei szívnak ugyan táplálékot a földből, élvezhető gyümölcsöket azonban nem teremnek.
Mielőtt még a részvényeseknek és a vezető tisztviselőknek alkalmuk lenne a vállalatból ezeket a közvetett előnyöket kisajtolni, sok kisebb, de nagyon is élvezhető bogyót lehet leszakítani, amelyek a kisebb emberek számára is elérhetőek. Kínában egyetlen ilyen bogyó sem vész kárba. Röviddel a világháború után, a gazdasági fellendülés idején, hatalmas mennyiségű hirdetési plakátot és röpiratot vásároltunk. Bankszámlám még sohasem mutatott akkora követelegyenleget, s mivel sok ezer dollárt kaptunk ügyfeleinktől és jóval csekélyebb összegeket kellett csak a nyomdának kifizetnünk, a különbözet tekintélyes nyereséget jelentett számunkra. Végül is valamilyen okból a nyomdatermékek túlnyomó része egy félénk, de szorgalmas és megbízható igazgatóhelyettes kezébe került, aki egy nagy kínai nyomda alkalmazottja volt. Mindössze néhányszor találkoztunk még csak, amikor Mr. Yen máris elpanaszolta bánatát. Kiderült, hogy ő volt ennél a vállalatnál az egyetlen felelős állásban lévő ember, akit semmiféle rokoni kapcsolat nem fűzött ahhoz a családhoz, amely a vállalat tulajdonosa volt. Állását többé-kevésbé szerencsés véletlennek köszönhette és szilárd meggyőződése volt, hogy később majd egy másik szerencsétlen véletlen munkanélkülivé teszi. Hogy ez mindezideig még nem történt meg, azt nézete szerint egyesegyedül azokra a nagy megrendelésekre lehet visszavezetni, amelyeket tőlünk kapott.
Egyszer, amikor éppen a legnagyobb összegű csekket küldtük át vállalatának, amelyet valaha is aláírtam, megemlítettem, hogy nagyon örülök, hogy ilyen nagy üzletet tudtam neki szerezni és azt hiszem, jutaléka már tekintélyes összegre rúghat. Ilyen körülmények között lesz neki miből megélnie addig, amíg újabb üzleti kapcsolatokra nem tesz szert. Mr. Yen köszönetet mondott szívességemért, de kérdésemre azt felelte, hogy meglehetősen nehezére esik félig-meddig igazságos elosztását is elérnie. A vállalat minden egyes alkalmazottja pontosan ismerte ugyanis nemcsak az ő jutalékának nagyságát, hanem azt az összeget is, amelyben az üzlettel kapcsolatban megállapodtunk és így mindenki, akinek a legcsekélyebb köze is volt az általunk kiadott munkához, részt kért a jutalékból. A litográfusok, a rajzolók, a szedők, mindenki a maga részét követelte. Amennyiben emberünk megtagadta volna kérésüket, a munka elhúzódott volna és ő nem jutott volna újabb megrendeléshez. Az igazgatóságnál nem tehetett panaszt, mert akkor az alkalmazottak is hamarosan megtudták volna, hogy panaszkodott, így munkánk még jobban elhúzódott volna, s neki még további nehézségekkel kellett volna megküzdenie. Végül is boldog volt, ha megszolgált jutalékának negyedrészét megkapta. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy mielőtt tőlünk ilyen nagyösszegü megrendeléseket kapott, tisztességes fizetése volt, amelyből meg tudott élni. Mihelyt azonban jutaléka elméletben oly magasra emelkedett, leszállították a fizetését, úgyhogy a valóságban kevesebbet vett most be, mint azelőtt.


folytatás