Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

HETEDIK FEJEZET

Ördögűzés és üzleti erkölcs

Mialatt ezeket a sorokat írom, házikulink ablakot tisztít. Meglehetősen sok ablak van itt, amelyeket tisztíthat, ő azonban a hosszú veranda végén lévőt kereste ki, ahol okvetlenül látnom kell, valahányszor felnézek. Ha majd sétára indulok, egész biztosan abbahagyja az ablaktisztítást, de nem azért, hogy lustálkodjon, mert mélységes tettvágy tölti el, amely hajnaltól a lefekvés idejéig, néha késő éjszakáig mozgásban tartja. Távollétemben valami más munkát fog végezni, olyasvalamit, amelyet akkor sem láthatok, ha otthon vagyok, pl. a konyha padlóját súrolja. Ezt a munkát nem végezheti a nyilvánosság előtt. Ha hazajövök, megint csak ablakot fog tisztítani, vagy pedig a veranda bútorait fogja leporolni, pedig azokat délelőtt már alaposan megtisztogatta. Ha pedig semmi olyan munkát nem talál, amit a szemem előtt végezhet, akkor tűzifát fog hasogatni. Ezt a műveletet a konyha udvarán végzi és pedig akkora lármával, hogy okvetlenül hallanom kell. Az egész szomszédság is hallja ilyenkor, hogy mit csinál és tudja, hogy Crowéknál most fát vágnak.
Ha korareggel eltávozom hazulról, hogy irodába menjek, kulim a kapuban áll és a rézkilincset tisztogatja. Ha díjat tűznének ki a legszebben megtisztított kilincsre, minden mással szemben neki ítélném oda a pálmát. Még egy sereg rézkilincs van ezenkívül is a házban, ezekkel azonban csak a rendszeresen visszatérő kilincstisztító napokon törődik és ez a nap, azt hiszem, csütörtökre esik. Különösen a téli hónapok folyamán érzi magát boldognak, mert a nappaliban két kandalló van és ez alkalmat ad neki arra, hogy minden negyedórában fontoskodva bejöjjön és friss szenet rakjon a tűzre. Hamutartóm olyan tevékenységhez juttatta, amely nagyon is szembeötlő, mert mihelyt csak egy kis gyufavéget vett észre a hamutartóban, azonnal odaugrott kiürítette és megtisztogatta. Ez a kitartó és ernyedetlen tevékenysége végül is arra vezetett, hogy száműztem szobámból arra az időre, amíg dolgozom, úgyhogy most azzal kénytelen idejét tölteni, hogy ablakot tisztít, bútorokat porol és fát vág.
Ne gondolják azonban, hogy ez a kuli új ember, akit próbaidőre vettem fel, s aki most azon igyekszik, hogy állandó alkalmaztatást biztosítson a maga számára. Állása olyan biztos, amilyen biztos csak egy állás lehet. Ez az ember olyan régen van már nálunk, hogy nélküle nem is tudnánk már meglenni, s ő sem lenne meg nélkülünk, amit éppen olyan jól tud, mint mi magunk. Őseinek az volt a meggyőződése, hogy a munkás annyit ér, mint amennyi bért kap, de azt is megtanulták, hogy sokkal kevesebb nehézséggel keresi meg a bérét, ha a nyilvánosság előtt dolgozik, ahol munkáját mindenki figyelemmel kísérheti. Ha már dolgozni kell, akkor miért ne a nyilvánosság vakító fényében, ahol az azért járó tiszteletet is bezsebelheti?
Valahányszor egy-egy üzletfelem keres fel irodámban, mindjárt a belépéskor megállapíthatja, hogy szétküldünk-e valamilyen propagandaanyagot vagy sem, mert ilyenkor a csomagok feladásra készen vannak az előcsarnokban felhalmozva. Azt is megállapíthatja, van-e ilyenkor valamilyen postai reklámunk, mert abban az esetben a körlevelek és feliratok a nagy asztalon hevernek. Ha nemrégiben hozattunk matricákat Londonból vagy New Yorkból, az üzletfélnek ezt is látnia kell, mert ilyenkor a láda félig nyitva áll és pedig olyformán, hogy mintegy véletlenül látni lehet egy keveset annak tartalmából és minden egyes látogatónak alkalma van a velünk összeköttetésben lévő cégek jelentőségéről meggyőződni. Ennek a nyilvánosság elé tárt ügyeskedésnek egy része nekem szól, a másik része azonban üzletfeleimnek, akiknek meg kell mutatni, milyen fontos is a mi cégünk.
Ha nagyobb mennyiségű körlevelet küldünk szét, rendszerint tízezrenként továbbítjuk azokat és pedig két csomagba osztva, amelyek közül az egyiket délelőtt, a másikat pedig délután adjuk fel. Persze szívesebben adnánk fel az egészet egyszerre, mert akkor csak egyszer kellene a teherautót kiküldeni. Eleinte így is jártunk el, míg csak a posta tisztviselői panaszt nem tettek a túlzott megterhelés miatt. Amikor azután tízezer darabot küldtünk szét naponta, megint panaszkodni kezdtek. Miért vesszük a hivatalnokoknak egyik rétegét annyira igénybe, miért kíméljük meg a másik réteget? Ez arra kényszerített bennünket, hogy ötezres csomagokat küldjünk szét, ami megint a személyzetem számára volt nagy csalódás, mert egy ötezres csomag senkire sem tett mélyebb benyomást és honnan fogják akkor tudni, hogy nagy üzleteket bonyolítunk le? Azért valahogy megtaláljuk a helyes megoldást. Csak akkor küldünk szét egy-egy küldeményt, amikor a következő már ugyancsak készen áll a továbbításra, úgyhogy mindig nagytömegü nyomtatvány hever az előcsarnokban. Kényelmesebb dolog volna, ha korán reggel, vagy késő délután küldenénk a postára. Ilyenkor ugyanis az uccák kevésbé zsúfoltak, de hiszen mi szeretjük az ilyen munkát zsúfolt uccákon keresztül elvégezni. Ha tekintélyes üzletfél keres fel, a kulik éppen akkor hagyják el a helyiséget hatalmas lárma közepette és a teher alatt majdnem összeroskadva, amikor a látogató megérkezik. Ha a földszintre érnek, kényelmes pihenőjük van a kapuhoz vezető nagy előcsarnokban. Ez minden arramenőnek alkalmat ad arra, hogy megfigyelje, más szakmákban talán lanyhult az üzletmenet, de a hirdetési szakmában, legalábbis a mi cégünknél rendkívül élénk.
A körleveleket rendszerint egy riksában szállítják a postahivatalokba és ezt az eseményt csak egy nagy óceánjáró lerakodásával lehet összehasonlítani. Mindenki, aki ilyenkor a közelben van, segít. Akár a két kezével, akár tanácsokkal, mert mindenki szívesen van kapcsolatban olyan céggel, amelynek nyilvánvalóan jól megy. A riksakuli semmitsem törődik azzal, milyen magasra vannak a csomagok felhalmozva, minél magasabbra tornyosulnak azok, annál hangosabban üvölt, mialatt járművével a többi riksa közt utat tör magának. Mintha azt mondaná: "Helyet! Értékes szállítmányt viszek! Helyet az ilyen nagy cég számára!"
Amikor néhány évvel ezelőtt új irodahelyiségbe költöztünk, azt hittem, ez a változás lehetővé teszi majd számomra, hogy üzemünkben néhány nagyon fontos reformot hajtsak végre. Ez volt első irodahelyiségünk, amelyben teherfelvonó is volt és ez a segédeszköz szolgáltatta alkalmazottaimhoz intézett prédikációm szövegét. Miután most új helyiségbe költözünk, ahol a modern kényelemnek ez az eszköze is rendelkezésre áll, lépést kell tartanunk a modern korszellemmel. Tehát hagyjunk végre fel azzal a régi jó kínai szokással, hogy fel- és lecipeljük a csomagokat a lépcsőn! Használjuk inkább a felvonót, hiszen az semmi többletkiadást nem okoz. Azt is elmondtam, hogy amikor utóljára jártam a newyorki, londoni, párisi, berlini hirdetési ügynökségek helyiségeiben, egyetlenegy olyan helyet sem találtam, ahol a hirdetési anyagot az előcsarnokban halmozták volna fel. Ott a fogadó helyiségeket szép bútorzattal látják el, a padlót szőnyegekkel, a falakat pedig képekkel borítják. Ezeken a helyeken seholsem láttam postára menő küldeményeket a fogadószobában. Kövessük mi is ezt a példát. Összes alkalmazottaim el voltak ragadtatva ettől a gondolattól. Erre azután ébenfabútorokat vettem a fogadószoba számára, amelyekért bármelyik newyorki ügynökség megirigyelhetne, a padlót linoleummal boríttattam be, a falakat pedig Hogarth reprodukciókkal . Raktárhelyiséget és postai helyiséget is berendeztünk, amelyek oly távol voltak, hogy egyetlen látogató sem tudhatta, hol vannak.
Messzebbre azonban nem jutottunk reformtörekvéseinkkel. Amikor az ébenfaberendezést szállították, nem a teherfelvonón hozták fel, hanem az épület főbejáratán keresztül és kényelmes, de annál zajosabb szünetek közben cipelték fel a lépcsőn. Csak füttyszóval és dobolással lehetett volna az új bútorok megérkezésére még jobban felhívni a figyelmet. Mind a négy emelet lakóinak, akik előtt a bútorszállítmány elhaladt, bőségesen alkalmuk volt arra, hogy felbecsüljék az asztalok és székek értékét. Az új fogadóhelyiség még alig egy hete volt teljes pompájában berendezve, amikor egy délután fél tucat alkalmazottat találtam ott, akik borítékokat címeztek és propagandaanyagot csomagoltak. Végül is feladtam a hiábavaló küzdelmet és fogadóhelyiségünk most pontosan olyan, mint minden hasonló kínai cégé. A látogatók nyilvánvaló bizonyítékait találják ott lázas üzleti tevékenységünknek. Ezt az állapotot csak úgy változtathatnám meg, ha olyan parányi fogadóhelyiséget építetnék, ahova senki sem férne be.
Amikor az irógépcég emberei először keresték fel új irodahelyiségünket, hogy szokásos havi tevékenységüket elvégezzék, a fogadószoba ébenfa asztalát választották ki erre a célra. A házban mindenki igazat adott nekik, mert vidáman és lármásan dolgoztak mindaddig, míg csak rajta nem csíptem őket. Most azonban annak a nagy irodahelyiségnek a közepén kell olajozniok és megjavítaniok az írógépeket, ahol a többi alkalmazott és kuli dolgozik. Számukra érthetetlen ellenszenvem megfosztotta őket attól a válogatott nézőközönségtől, amelyet a fogadóhelyiségben találtak, ezzel szemben megvan az elégtételük, hogy csaknem az egész személyzet szeme előtt és fülehallattára dolgozhatnak. Tudomásom szerint ezek az emberek kitűnően végzik munkájukat, úgyhogy az írógépek mindig kitűnő állapotban vannak és azonfelül még valami van, amit biztosan tudok. Lehetséges, hogy más reklámügynökség több írógéppel dolgozik, mint mi, de bizonyára egyetlen cég sincs, amely több lármával dolgoznék, mint mi, amikor teljes üzemben vagyunk. A kínai szereti a lármát, a fontoskodást és munkájának fitogtatását és rendszerint úgy is rendezi be, hogy nem mutat kevesebbet annál, mint amit tényleg teljesít. Nagyon sokat ad arra a tekintélyre, amelyet egy erősen foglalkoztatott üzem áraszt a résztvevőkre. Ha az üzem foglalkoztatottsága nem is túlságosan nagy, a kínai alkalmazottak akkor is megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy azt a látszatot keltsék, mintha rengeteg dolguk volna, még a felesleges munkától sem riadnak vissza. Szívesen túlóráznak is, főleg akkor, ha a kevésbé jólmenő irodák alkalmazottai, akik már öt órakor hazamehetnek, látják milyen sokat kell nekünk dolgoznunk. Sőt még annak is örülnek, ha alkalomadtán valódi túlóramunkát kell végezniök. Minden hónap elején rendszeresen különmunkát kell végeznünk a megrendelésekkel és számlákkal kapcsolatban. Sanghájban kétórás ebédszünetet tartunk, ez a régi kedélyes vitorlás hajó korszak maradványa, amikor csak olyankor volt sok munka, ha éppen egy hajó horgonyzott a kikötőben. Mivel a legtöbb alkalmazott a közeli vendéglőből hozatja ebédjét, a legegyszerűbb az volna, ha ilyen esetekben, amikor különmunka van, rögtön ebéd után folytatnánk a munkát. Erről azonban szó sem lehet. Mindaddig, míg a "nagy Ching", a vámhivatal harangja el nem üti a két órát, tehát azt az időt, amikor mindenütt újra hozzákezdenek a munkához, az alkalmazottak újságot olvasnak, más irodák alkalmazottaival csevegnek, dámát játszanak, vagy egyszerűen kinéznek az ablakon. Amikor aztán öt óra lesz, persze nem hagyják abba a munkát, hanem pár órával tovább dolgoznak. Aztán eldicsekednek barátaiknak:
- Nálunk most rengeteg dolog van. Tegnap megint majdnem nyolc óráig dolgoztunk.
Egyszer például hólabdalevél tervét dolgoztuk ki, valamilyen mintaküldemény szétosztása számára. Nagy sikerünk volt ezzel és az üzlet olyan terjedelmet öltött, hogy még egy hónappal vagy többel azután is, hogy ezt a kísérletünket likvidálni kezdtük, késő estig dolguk volt alkalmazottainknak azzal, hogy leveleket bontottak és mintacsomagokat címeztek. Egyetlenegy sem panaszkodott közülük azért, mert túlórázni kellett, csakhamar azonban az különös hír érkezett hozzám, hogy a háziúr fel akarja emelni az üzletbért, mert túlságosan sok villanyáramot fogyasztunk. Ahogy nyomon követtem ennek a hírnek az eredetét, kiderült, hogy egyik alkalmazottam dicsekedett a konkurens cég alkalmazottjának.
Ez a lárma és fontoskodás és mindez a mesterséges mozgékonyság adja meg a kínai alkalmazottnak az önmagában és cégébe vetett hitet. A kínai alkalmazott azért teremti meg ezt a légkört maga körül, mert ahhoz, hogy teljes bizalma legyen vállalata iránt, biztosnak kell lennie, abban, hogy a vállalatot nem veszik körül káros befolyások. A kínaiak ma éppúgy tudják, mint elődeik már negyven évszázad óta, hogy egy cselekedetnek némelykor sikere van, máskor pedig ugyanaz a cselekedet azonos vagy hasonló körülmények között nem jár sikerrel. Ennek pedig egyetlen oka lehet, t. i. a roszzindulatú szellemek jelenléte. Ez a körülmény már ezer év előtt bőséges anyagot szolgáltatott a filozófusoknak az aggodalmas töprengésre s arra a következtetésre jutottak, hogyha lehetetlen vagy nagyon nehéz is a sorsot megváltoztatni, befolyását mégis le lehet mérni és előre meg lehet jósolni, úgyhogy az ember cselekedetei aszerint rendezheti be. Rendszerük értelmében az, aki tisztában van a sors útjaival, megközelítő pontossággal meghatározhatja a szerencsés és szerencsétlen befolyások elemeit, amelyek segítségére lehetnek, vagy ellenkezőleg, kárt okozhatnak neki. A szerencsés, vagy szerencsétlen véletlen minden emberi cselekvéshez hozzátartozik. Így vannak olyan irodák, házak és napok, amelyek szerencsét és vannak olyanok, amelyek szerencsétlenséget hoznak, sőt vannak olyan napok is, amelyek még a temetések megtartása szempontjából is aggályosak.
Irodámban mindenki meg van győződve arról, hogy cégünk nagyon szerencsés, mert nálunk még sohasem fordult elő haláleset, sőt még csak komolyabb betegség sem. Néhány évvel ezelőtt egy orosz művész hirtelen halála borított gyászba bennünket, akit annak ellenére, hogy a kínaiak az oroszokat általában ki nem állhatják, még a kínai alkalmazottak is nagyon szerettek. A gyász első napja után alkalmazottaim hosszasabban megtárgyalták az esetet és végül kijelentették, hogy miután ez az ember csak néhány évig dolgozott nálunk, ezért halálát nem lehet a cégünknél működő gonosz befolyásokra visszavezetni, varázskörük tehát sértetlen maradt. Ez teljes mértékben kielégített bennünket, de azért nem hívtuk ki a sorsot azzal, hogy kívülállóknak is beszéltünk volna róla, sőt attól tartok, hogy már az eset puszta megemlítése is súlyos meggondolatlanságra vall.
De nemcsak vállalatunknak van szerencséje, hanem irodahelyiségeinknek is. Ez nem puszta feltevés és nem is nagyzolás, hanem egyszerű ténymegállapítás, mert a bennünket környező kedvező befolyásokat a legnagyobb tehetségű ember figyelte meg és becsülte fel, akit kínai alkalmazottaim csak találni tudtak. Ez az ember egy geomanta volt, akit más országokban valószínűleg "lelki tanácsadónak" neveznének. Véletlenül találkoztam vele, mert távollétemben akarták tanácsát kikérni. Hivatása olyan különös, hogy szívesen ismerkedtem meg vele. Nem lehetett rajta semmi rendkívülit észrevenni. Középkorú, egyszerű ruházatú férfi, olyan a külseje és beszéde, mint egy egyetemi tanáré. Több órára volt szüksége, amíg új irodánkat iránytűjével és vonalzójával átvizsgálta, de amikor szemléje végére ért, ítélete kedvező volt. Az olvasó valószínűleg ostobaságnak tartja az egészet és éppen ezért nem akarom részletekkel untatni, csupán főbb vonásokban akarom a dolgot ismertetni. A ház kapujával szemben a legnagyobb kínai bank épülete volt, délen egy kitűnően megalapozott amerikai bank, ellenkező irányban pedig egy nagy tőkeerejű brit ingatlanforgalmi vállalat irodája. Ezenkívül, még egy sereg más kedvező befolyás működött, így a Dollar Company csónakjai a folyón és a közelfekvő brit konzulátus, a jól megalapozott két nagy bank és az ingatlanforgalmi vállalat a legkényesebb igényeknek is megfelelt volna. A geomanta áthelyeztetett néhány íróasztalt, az én íróasztalomnak pedig különös figyelmet szentelt, mert ennél szokatlan nehézségek mutatkoztak. Íróasztalomat ugyanis úgy kellett volna állíttatnom, hogy arccal az ablak felé üljek, amit gyöngeszemű ember nem egykönnyen tehet meg. Ezért kompromisszumot kötöttünk, amelynek eredményeképpen íróasztalomat egészen keletnyugati irányba állítottuk. Ilyen módon íróasztalom a fallal furcsa szöget alkotott, ez azonban igazán nem fontos akkor, ha a geomantikus befolyások fontosságát tekintjük.
Néhány hónap múlva már tudtuk, hogy minden elérhető jó befolyásra szükségünk lesz, mert nehéz idők következtek el. A sangháji mesterséges áremelkedés az ingatlanpiacon összeomlott, a részvények korábbi árfolyamaiknak töredékére estek, a bankok a régi tartozások megfizetését követelték, nem voltak hajlandók új kölcsönöket adni és amióta csak vissza tudok emlékezni, elsőízben voltak Sangháj fő üzleti uccájában, a Nanking Roadon, üresen álló üzlethelyiségek. Ez volt az az idő, amikor sok ember idegrendszere omlott össze. A klubok elvesztették tagjaik jelentékeny részét, mert klubélet túlságosan költségessé vált és a brit és amerikai kolónia megérezte a nehéz időket. Gyakran úgy tűnt nekem, mintha irodám volna az egyetlen derűs hely a városban. Kínai alkalmazottaim bizakodását semmi sem tudta megrendíteni, mert szilárd meggyőződésük volt, hogy olyan cégek, amelyeket a sors nem kedvel annyira, tönkremehetnek, minket azonban a boldogság bűvköre vesz körül és semmi sem árthat nekünk komolyan. És bármilyen különösnek hangzik is ez, az események nekik adtak igazat. A legutóbbi években kevés cég forgalma lendült csak fel Sanghájban és mi magunk sem tartozunk ezek közé, de panaszra sincs okunk. Olyan kinnlevőségeket hajtottunk be, amelyeket már elveszettnek hittünk. Ügyfeleink tovább hirdetnek nálunk és néhány új üzleti kapcsolatra is szert tettünk, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is törtük volna magunkat azok után.
Néhány hónappal e helyi depresszió kezdete után úgy éreztem, okom van arra, hogy kételkedjem azokban a kedvező geomantikus befolyásokban, amelyek állítólag érdekünkben működtek. A keletre fekvő nagy kínai bank ideiglenesen néhány háztömbbel odébb költözött és a régi épületet lebontották. Az északra fekvő nagy brit ingatlanforgalmi vállalat rossz helyzetbe jutott, a délre fekvő amerikai bank gyanús körülmények közt omlott össze és elnöke és igazgatója hűvösre került. Igaz, hogy a brit konzulátus tovább működött, s a dollárcsónakok menetrendszerűen haladtak tovább a folyón, az geomanta azonban kijelentette, hogy ez utóbbiak befolyása jóval kisebb fontosságú. Ezek után arra számítottam, hogy a kínaiak szomorúan lógatják majd a fejüket, de vidámabbak voltak, mint valaha. A geomantika szubtilis és bonyolult tudomány, amelynek titkaiba én csak nagyon kismértékben hatoltam be. Nyilvánvaló volt, hogy a kedvező befolyások eltávolodása nem hozott bennünket hátrányosabb helyzetbe. Hogy mi volt ennek az oka, nem tudom, de mindenesetre megnyugtató számomra.
Irodám nem az egyetlen, amelyet geomantikus hatások vesznek körül, de egyike vagyok azoknak a keveseknek , akik ezt nyíltan be is vallják. A legtöbb külföldi csak nevet az ilyesmin és mivel a gúnyt a kínai a legritkább esetben tudja elviselni, ezért a kínai alkalmazottak egy szót sem szólnak, de a saját íróasztalaiknak és munkaadójuk íróasztalának felállításakor is gondosan ügyelnek arra, hogy a káros befolyások kivédjék, a kedvezőeket pedig a lehetőséghez képest elősegítsék. Egy öreg angol szomszédom a múltkoriban azt mesélte nekem, hogy tizenöt éven át rosszul világított és szellőztetett helyiségben dolgozott, mert kínai alkalmazottai ezt a szobát szerencséthozónak tartották. Növekvő gazdasága ezt a feltevést igazolni látszott, ezért lassanként feladta az ellenállást és végül félig-meddig maga is hitt már a dologban. Mielőtt az ingatlanhossz azzal a következménnyel járt, hogy egy sereg régi épületet lebontottak és így a költözködés elkerülhetetlenné vált, sok jómódú régi cég éveken át meg nem felelő régi helyiségekben dolgozott. Valahányszor ugyanis felmerült a költözködés gondolata, a kínai alkalmazottak olyan határozott ellenállást fejtettek ki, hogy az egész tervet el kellett ejteni.
Egyszer egy tíz vagy tizenegy mértföldnyire fekvő falu elöljárója látogatott meg bennünket. Bocsánatot kért megbízatása miatt, amely meglehetősen fontosnak mutatkozott. Egy évvel ezelőtt egy nagy cigarettaplakátot helyeztünk el a falujában és kiderült, hogy azóta az egész környéket üldözi a balsors. A termés rosszul sikerült és szokatlanul sok volt a betegség és a haláleset. A falu elöljárói rengeteg csésze tea elfogyasztása közben megtárgyalták az ügyet és végül is egy derék geomantát hívtak segítségül. Ez alaposan megvizsgálta a helyzetet és arra a következtetésre jutott, hogy a mi cigarettaplakátunk a rossz szellemek gyülekezőhelye és azok onnan indulnak a falu elleni hadjáratukra. Az elöljárók nem akarták "rizses csészémet összetörni" és a bíró azért keresett fel, hogy megkérdezzen, mit fogadnék el a rossz befolyás eltávolítása ellenében méltó kárpótlásul.
Irodámban sok ilyenfajta diplomáciát igénylő ügy kerül megtárgyalásra és a problémák legtöbbször megoldáshoz jutnak anélkül, hogy tudomást szereznék róluk. A kínaiak azt mondják, hogy nem akarnak engem ilyen mindennapi ügyekkel zavarni, a valóságban azonban azt hiszik, hogy bennem mint külföldiben nincs meg az ilyen ügyek kezeléséhez szükséges finomság és így okvetlenül zavart okoznék. A fentemlített falusi bíró megérkezéséről csak véletlenül szereztem tudomást és beleszóltam a tárgyalásokba. A helyzet nagyon bonyolult volt és mindenkinek az volt a véleménye, hogy a falu panasza jogosult. Mi szívesen el is távolítottuk volna a bajt okozó plakátot, anélkül, hogy fizetséget követeltünk volna érte, a cigarettaplakát azonban egyik golfozó üzletfelünké volt, akinek látnia kellett a plakátot, valahányszor a golfpályára igyekezett. Őmaga kereste ki ezt a helyet és sokkal értékesebbnek és fontosabbnak tartotta azt, mint amilyen a valóságban volt. Ha eltávolítottuk volna a reklámtáblát, bizonyára nagyon nehezen tudtuk volna neki a dolgot megmagyarázni. Rövid ideje volt még csak Kínában és semmit sem tudott a veszélyes gonosz szellemekről. Azonfelül egy másik hirdetési ügynökségnek adott volna minden valószínűség szerint megbízást egy másik reklámtábla felállítására, úgyhogy mi elvesztettük volna üzletfelünket, a falu pedig mitsem nyert volna.
Ekkor olyan javaslattal álltam elő, amely általános elismerést aratott. Miután a reklámtábla helye ördögök gyülekezőhelye volt, jókora görögtüzet égethettek el ott és így elűzhették a gonosz szellemeket. A falusi bíró kitűnő ötletnek tartotta ezt, értelmes ember létére azonban ragaszkodott ahhoz, hogy előbb meg kell kérdeznie hivatásos tanácsadóját, a geomantát. Ennek is az volt a véleménye, hogy a problémát ilyen módon meg lehet oldani, de óvatosságból figyelmeztetett bennünket arra, hogy ezt az eljárást minden valószínűség szerint évente meg kell ismételni. Lehetséges ugyanis, hogy az ördögök újra erőre kapnak és visszatérnek korábbi gyülekezőhelyükre. Egyidejűleg megállapította a legkedvezőbb időpontot, amikor a görögtüzet meggyújthatják, azt a napot, amely - ahogy mindenki remélte, - igazán kedvezőtlen az ördögök számára. Tíz dollár ára tűzijáték mindenki számára elegendőnek látszott, de ez lévén első kísérletem a szelleműzésben, az ügyet alaposan akartam elintézni és megkétszereztem az összeget. Húsz dollárért hihetetlen mennyiségű tűzijátéktestet lehetett összevásárolni. Néhány alkalmazottam személyesen is résztvett a tűzijátékon és ügyelt arra, hogy minden rendben folyjék le, én azonban nem tudtam Sanghájból eltávozni és így elmulasztottam ezt az érdekes látványt.
A falu összes lakosa jelen volt, sőt, a szomszéd falvak néhány lakosa is. Egyikük sem látott soha ilyen csodálatos tűzijátékot és mindegyikük csodálkozott bőkezűségemen. A lárma olyan irtózatos volt, hogy az ördögök bizonyára megrémültek és más környékre tették át székhelyüket. Annyi bizonyos, hogy ettől kezdve kerülték a falut és lakóinak soha többé sem volt okuk panaszra. A falu bírája minden évben teát küldött nekem ajándékba, míg csak a plakátot végleg el nem távolították. Ügyfelünk ugyanis később felhagyott a golfozással és most már vitorlázással foglalkozott, éppen ezért nem is érdekelte már ez a környék és nem hosszabbította meg velünk kötött szerződését. Gyakran gondolok arra, milyen kár, hogy új-angliai őseim nem ismerték a tűzijátékot. Pár dollárért minden ördögöt elűzhettek volna Salemből és nem kellett volna a boszorkányokat elégetniök.
Amikor néhány évvel ezelőtt odahaza voltam, önkéntelenül is felkeltette figyelmemet, hogy Amerikában a Fehér Háztól befelé kevés olyan házat építettek, amely leküzdhetné a gonosz szellemeket és magához vonzaná a kedvező geomantikus befolyásokat. Valóságos pagodára volna szükség ahhoz, hogy a rossz szellemeket elhessegesse a Fehér Ház előtti pázsitról és az elnök íróasztalának helyzete határozottan csalogatja az ördögöt arra, hogy belépjen és a legnagyobb zavarokat okozza. A Buckingham Palace már jobban van elhelyezve, hála azoknak a szobroknak, amelyek a bejárattal szemben állnak, a St. James Parkban azonban pataknak kellene csörgedezni és ha egy pagoda is volna a szomszédságában, az felbecsülhetetlen értéket képviselne. Sok kínai barátom felháborodnék, ha megtudná, hogy Pittsburgban és St. Louisban élő nővéreim bájos kis unokaöccseimet és unokahúgaimat kiteszik a környéken ólálkodó gonosz szellemek játékának. A kínaiak szempontjából ezek a le nem küzdött ördögök, amelyek büntetlenül hatolhatnak be bármely amerikai otthonba, súlyosabb veszedelmet jelentenek a gangstereknél és észszerű magyarázatát adják a gazdasági válságnak. Az új épületek közül a New-Yorker szálloda geomantikus szempontból helyesen épült, az Empire State Building építészeti formái pedig valósággal hajmeresztőek. Nem akadna épeszű kínai, aki a felső emeletek bármelyikében is hajlandó volna irodahelyiséget bérelni.

NYOLCADIK FEJEZET

Reszkess és engedelmeskedj!

Azoknak az évszázadoknak a folyamán, amíg Kína császárság volt, majdnem minden hivatalos rendeletet "császári parancs" formájában adtak ki, ami azt jelentette, hogy ezek a rendeletek a császár egyenes utasításai, vagy pedig egy általa megbízott tisztviselő utasításai voltak, aki a Mennyek Fia által ráruházott teljhatalom alapján adta ki rendeleteit. Azok az utasítások, amelyeket egy-egy forgalmasabb napon adtak ki, a legkülönbözőbb dolgokra vonatkoztak, az alkirálynak adott parancstól, hogy néhány millió dollár hozzájárulást adjon, s az invázió fenyegető veszélyével szemben hadsereget állítson fel, a legköznapibb dolgokig, amilyen pl. a falusi bírónak adott utasítás, hogy egy töltést vagy csatornát helyreállítson. Ezek a rendeletek gyakran olyan bőbeszédűek voltak, hogy az ember csodálkozva kérdezte magától, hogyan is talál a mennyek fennkölt fia időt arra, hogy ilyen körültekintően járjon el. Gyakran a legapróbb részletekbe menő utasításokat tartalmaztak, hogyan kell valamilyen munkát elvégezni és bár ezek az utasítások virágos és kissé homályos nyelven voltak fogalmazva, a dolog lényege felől még sem hagytak semmi kétséget hátra. Bármiről szólt is az ilyen utasítás, a szöveg mindig ezzel a figyelmeztetéssel végződött: "Reszkess és engedelmeskedj!" Ha pedig sürgős vagy fontos ügyről volt szó, még egy második figyelmeztetést is hozzátettek: "Ne akarj a felelősség alól kibújni!"
Az európai ember számára e két mondat egymás mellé rakása könnyen következetlenségnek tűnhet fel. Azt hihetné, hogy a tisztviselő, aki ilyen parancsot kap, elolvassa és aztán reszket és engedelmeskedik, kísérletet sem fog tenni arra, hogy a felelősséget elhárítsa magától. Ez azonban Kínában nem szükségszerű következmény. Az a régi kínai államférfi, aki sok-sok évszázaddal ezelőtt beillesztette ezt a mondatot a császári rendeletek szövegébe, nagyon jól ismerte a kínaiak gyöngeségeit és félelemérzeteit. A kínai csak akkor engedelmeskedik szívesen, ha engedelmessége teljes felelőtlenséggel van egybekötve. Legszívesebben az olyan parancsnoknak engedelmeskednék gondolkodás nélkül, amelyek annyira fontosak, hogy balsiker esetén arra hivatkozhatik, hogy csak a neki meghagyott parancsot teljesítette és így a balsikerért semmiféle tekintetben nem felelős. A dekrétumokba azért illesztették be mindkét parancsot, hogy ezt a kibúvót is elkerüljék. Egyszerű formában tehát a császár szavai nem jelentenek egyebet, mint azt, hogy: "Végezd a munkádat! Alapos munkát végezz! Nincs kibúvó!"
Napi munkámhoz tartozik, hogy sok dolgom van eladásokkal és reklámkonferenciákkal kapcsolatban. Miután sok ilyen megbeszélésen vettem részt New-Yorkban, Londonban, Párizsban, Berlinben és még többön Osakában, joggal mondhatom, hogy bármilyen szükséges intézmények is ezek, mégis ritkán távozik az ember anélkül a gyanú nélkül, hogy éppen annyi üres beszéd hangzott el itt, mint amennyi tényleges eredményre tettek szert. A reklámügyi konferenciáknak éppen úgy, mint a bizottsági üléseknek az a tulajdonságuk, hogy résztvevőiket a legalacsonyabb szellemi színvonalon hozzák közös nevezőre. Minél többen vesznek részt az ilyen konferencián, annál nehezebb valamit elintézni, és minél több ország képviselői vannak ott, annál inkább növekszik a füst és az üres beszéd, anélkül, hogy ez az elvégzett munkát a legcsekélyebb mértékben is növelné.
Ha azonban ezt a konferenciát Kínában tartják meg és sok kínai kiküldött vesz részt rajta, akkor rendszerint még több az üres beszéd és még kevesebb a tényleges eredmény, mint más alkalmakkor. Ilyenkor különösen gondos lavírozásra és diplomáciai cselszövényekre van szükség, hogy valamilyen eredményre jussanak. Tíz eset közül kilencben a konferencia legfontosabb résztvevői egy külföldi gyáros, aki arra törekszik, hogy gyártmányai eladását elősegítse és egy külföldi hirdetési ügynök, - a jelen esetben én vagyok az, - akinek az a kötelessége, hogy segítségére legyen a gyárosnak ebben a dicséretes törekvésében. Megbeszéljük az ügyet és amennyire lehet, előre is jutunk, a kínaiak pedig közbeszólás nélkül hallgatják, hogy mit beszélünk, sőt esetleg oda se figyelnek. Nemsokára teljesen tanácstalanokká válunk, a kínaiak pszichológiáját, ízlését és a kínaiakkal való kereskedelmi kapcsolatok problémáját illetőleg. Sok esetben mindkettőnket alsóbbrendűségi érzés fog el, mert az éles szemű, értelmes külföldi, ha hosszú időt élet Kínában, mint tárgyilagos szemlélő, jobban ismeri a kínaiakat, mint ők önmagukat. Ezzel nem akarok ítéletet mondani a kínaiak gondolkodásmódjáról, ha azonban pl. a litvánok pszichológiájáról akarnék valamit megtudni, inkább egy amerikait kérdeznék meg, aki ebben a kis országban élt, mint egy litvánt. Valóban, ha egy ország bennszülöttjét kérdezzük meg honfitársai ízléséről és lelkületéről, ez olyasmi, mintha a narancsot kérdeznénk meg arra nézve, milyen illata van a narancsvirágnak. A fa nem tudhatja ezt, mert nincs módja az összehasonlításra.
Ha nem túlságosan bízunk egyéni vagy kollektív tudásunkban és véleményünkben, kínai kartársainktól kérünk tanácsot. Hiszen könnyen rávezethetnének bennünket a helyes útra és megóvhatnának a tévedésektől. Amíg csak arról van szó, hogy jelentéktelenebb és kevésbé fontos részletkérdésekben szerezzünk tőlük információt és tanácsot, becsületesek és őszintén segíteni akarnak rajtunk. Ha pedig valamely terv alapvető vonásaiban már megegyeztünk és csak véleményüket kérjük ki annak kivitele előtt, lelkesen adnak nekünk igazat. Ha nem éltünk volna már át ilyen esetekben számos csalódást, ez hízeleghetne hiúságunknak, most azonban már le tudjuk vonni az egyhangú helyeslésből a megfelelő tételeket, részletesen megbeszéljük a dolgot és végül is rájövünk, merről fúj a szél. De az igazságot csak akkor tudhatja meg az ember, ha elegendő időt enged a kínaiaknak arra, hogy véleményét közvetett úton mondja meg, tehát anélkül, hogy az a résztvevők bármelyikére is bántó lenne.
Némelykor a vita annyira kiéleződik, hogy dönteni kell, vajjon két dolog közül az egyiket vagy a másikat tegyük-e meg. Ha azután a konferencia kínai résztvevői egy tisztán és világosan megfogalmazott kérdéssel találják magukat szemben, akkor ösztönszerűen fedezni igyekszenek magukat. Ilyen esetben mindenről a világon beszélnek, számtalanszor eltérnek a tárgytól, reménykednek, hogy a konferencia valamilyen okból hamarább ér véget, mint ahogy tervbe vették és minden lehető ürügybe belekapaszkodik, ami megmentheti őket attól, hogy végleges elhatározásra kelljen jutniok. Amellett valószínű, hogy mindegyiknek tiszta képe van arról, mit kellene tenni. Mr. Chang belsőleg meg van győződve arról, hogy az a politika a helyes, amit ő képzelt el magában, de attól tart, ha nyíltan kifejezésre juttatja véleményét és később kudarcot vall, őt fogja a felelősség terhelni. A többi kínai ugyanezt gondolja és ezért mindegyikük ürügyet keres, köntörfalaz és oly sokat beszél, hogy a vita a végtelenségbe nyúlik. Hogy a dolgot felkavarjuk, a gyárossal heves vitába kezdünk és kölcsönös érveket vagdosunk egymás fejéhez. Végülis az egyik kínai óvatosan előmerészkedik egy ötlettel, azonban elegendő lehetőséget hagy a maga számára arra, hogy szükség esetén visszavonulhasson. Utána egy másik éppoly óvatosan áll elő a maga javaslatával. Mr. Wong és Mr. Chang igazat adnak egymásnak és Mr. Ling is csatlakozik véleményükhöz. Ezzel az egyéni felelősség varázsa megtört. Egyszerre úgy látjuk, hogy mindnyájan tudjuk, mit kell tenni és lelkesen munkához látunk.
Az ilyen konferenciákon a kínaiak persze hátrányban vannak. Gondolkodásuk ugyanis nem kereskedelmi gondolkodás, még akkor sem, ha maguk is kereskedelmi tevékenységet fejtenek ki. Mindig szubjektíven nyúlnak hozzá a problémákhoz, nem tudják magukat környezetüktől elszakítani és egy másik városban lévő értékesítési lehetőséget elképzelni. A statisztikákat ki nem állhatják. Szerintük a számok nem jelentenek egyebet, mint vagy azt, hogy az embernek igaza van és ezt fölösleges bizonyítani, vagy pedig azt, hogy az embernek nincs igaza, ennek a bizonyítása pedig nem kívánatos. Ezenfelül a kínaiak gondolkodás módjában határozottan nőies vonások észlelhetők. A kínai ösztönösen vagy személyes rokonság útján jut valamilyen elhatározásra, különösen, amikor árnyalati különbségek döntik el a kérdést, mint például az eladási propaganda terén. Lehetséges, hogy teljes mértékben meg van győződve arról, hogy igaza van, de amint felszólítják arra, hogy indokolja meg álláspontját, összezavarodik, mert ilyesmire nem is gondolt. Ha indokait kérdik, igyekszik felsorolni azokat, de csakhamar indulatba jön, dadogni kezd és végül is a legbárgyúbb indokokat hozza fel, amelyek az adott körülmények között elképzelhetők. A japánok gondolkodásmódja is nőies, de azzal a különbséggel, hogy a japánok, ha gondolkodás módjukat modern problémákra alkalmazzák, rafináltabban járnak el. Erre Japán mai diplomáciájában hangadó katonai körök jutnak döntő elhatározásokra, a diplomatáknak pedig az a feladata, hogy megmagyarázzák, mi történt.
A Kínában élő külföldi szinte naponta bosszankodik a kínaiaknak azon a megbocsáthatatlannak látszó szokásán, hogy elhúzzák a dolgokat. Csak rendkívül sürgős esetekben lehet a kínait féligmeddig gyors cselekvésre bírni. Az általános szabály a következő: "Amit megtehetsz holnap, vagy holnapután is, azt semmi esetre se tedd meg ma!" Ez azonban nem a lusta ember bölcsessége, mert bármit szemére lehet vetni a kínaiaknak, csak azt nem, hogy lusták. Nézetem szerint ez kizárólag a felelősségtől való félelmükre vezethető vissza. Tudják, hogy ha egy feladatot elvállalnak, balsiker érheti őket és ezért, mielőtt magukra vállalnák a felelősséget, helytálló és megrendíthetetlen kibúvóval védekeznek. Lehet, hogy elméletem téves, de tapasztalatból tudom, hogy bármilyen súlyos hibát követ is el egy kínai, bármennyire csütörtököt mond is minden igyekezete, mindig kéznél lesz nála a megfelelő kibúvó. Gyakran csodálkoztam azon, hogyan lehetséges az, hogy ugyanaz az agyvelő találhatta ki azt a nevetséges ostobaságot, és azt a bámulatosan jó kifogást. Kínában azért alkalmaznak olyan sok külföldi munkást, mert a kínaiak nem hajlandók a felelősséget magukra vállalni. A kínaiak ezért sok olyan munkát hárítanak át külföldiekre, amelyeket csak azért nem végeznek el maguk, mert nincs bátorságuk ahhoz, hogy elhatározásra jussanak. A sangháji üzletházakban a kínaiak minden munkát szívesen vállalnak magukra, de a külföldinek kell a felelősséget viselnie, még a legcsekélyebb dolgokban is. A nagy kínai vállalatoknál, amelyek nem alkalmaznak külföldieket, ritkán dönt fontosabb dolgokban egyetlenegy ember. Ezeknél a vállalatoknál mindig az egész család hozza a határozatokat, persze vannak kivételek is, s ez az oka annak, hogy az a kevésszámú kínai, aki hajlandó a felelősséget magára vállalni s döntő elhatározásra jutni, nem egyszer üstökös szerűen emelkedő pályát fut be.
A kínaiak mindig különbséget tettek az elvont és a tárgyi igazság között, vagyis aközött az igazság között, amely a tényekre és számokra, és aközött, amely eszmékre és nézetekre vonatkozik. Ha megkérdezünk egy kínait, hány bálát szállítottak valamely küldeményből vagy mennyibe kerül ez vagy az a portéka, vagy ha olyasmit kérdeznek tőle, amire számszerű pontossággal lehet feleletet adni, akkor biztosak lehetünk abban, hogy válasza nemcsak hogy meg fog felelni a valóságnak, de ami még lényegesebb, teljesen pontos is lesz. Ha azonban valami elvont kérdést teszünk fel neki, pl. azt, gondolja-e, hogy ezt vagy azt az árucikket jól el lehet a kínai piacon helyezni, vagy pedig azt, tanácsos-e egy régi, jól bevezetett árumárkát megváltoztatni, akkor nem fogunk világos választ kapni. A kínainak ugyanis elméleti dolgokról nincs megállapodott vagy jól átgondolt véleménye, s ezért egyenesen sérelemnek tekinti azt, ha olyan dolgokra vonatkozólag kérdezik meg, amelyek gyakorlatilag nem érintik, s olyan esetben kérik ki véleményét, amikor nem az ő személyes ügyéről van szó. Ezért, ha ilyen dolgokban intéznek kérdést hozzá, igyekszik olyan választ adni, amely a kérdezőt kellemesen érinti, s ezáltal gyorsan és könnyedén intézi el az ügyet. A legbiztosabb módja annak, hogy az ember a vitát kikerülje, az, hogy igazat ad a másiknak. Azt hiszem, ha angol részről körkérdést intéznének tízezer kínai iskolásfiúhoz, hogy milyen külföldi államban szeretnének tanulni, a válaszok száz százalékban Angliát neveznék meg. Hasonló volna a helyzet akkor is, ha Amerikából, Franciaországból vagy bármely más külföldi államból bocsátanának szét ilyen körkérdést, még Japánt is beleszámítva. Nagyfokú udvariatlanság lenne ugyanis, ha másképpen válaszolnának.
A kínaiak hasonlítanak sok más néphez abban, hogy nem szeretik a túlságosan nagy szellemi megerőltetést, s gondolkodás módjuknak megfelel az, hogy kerülik a vitákat és elhatározásaikat, ameddig csak lehet, elhalasztják. Ezért panaszkodunk mi, külföldiek, ha összeköttetésben vagyunk velük, hogy hiányzik belőlük a kezdeményező képesség. Ebben a bírálatban sok az igazság, mert a kínai csak akkor fogja minden erejét egy kérdésre összpontosítani, ha olyan kényes és veszedelmes helyzetbe kerül, hogy nem lát más kivezető utat maga előtt. Akkor persze, bámulatos kezdeményező képességről és ravaszságról tesz tanúbizonyságot. Az angolokhoz hasonlóan, gyakran maga sem tudja előre, hogy mit fog tenni, s így minden elhatározását a pillanat behatása alatt hozza meg.
Vagy tíz évvel ezelőtt, egy vasárnap kirándultam egy pár ismerős külföldi hölggyel, hogy megmutassam nekik, miképp folyik le egy kínai csata. Két helybeli hadvezér adott kifejezést egymás elleni gyűlöletének vagy harminc mérföldnyire a Jangce partján és barátaim, akik már megtekintették az ütközetet, kijelentették, hogy érdekfeszítőbb, mint általában. Keresztül utaztunk a háborútól elpusztított vidéken, ahonnan a megfélemlített lakosság elmenekült, s éppen letelepedtünk egy kényelmes és meglehetősen biztonságos helyen, amikor a támadó csapatok változatosság okából zárótüzet indítottak. Ez a zárótűz elvágott bennünket gépkocsimtól és oly közel volt hozzánk, hogy amennyire csak a hölgyek magassarkú cipői engedték, elfutottunk az iszapos úton keresztül. Egy eltévedt lövedék nagy csattanással hullott a mellettünk lévő pocsolyába, ami a társaságunkban lévő egyik hölgyet szinte kétségbeejtette, mert ruhája nagyon bepiszkolódott. Egy öreg paraszt igyekezett bennünket meggyőzni arról, legokosabb volna, ha szalmafedelű kunyhójában keresnének oltalmat. Befordultunk a sarkon s egy kislány holttestére bukkantunk, akit szemmel láthatóan csak pár perce talált el egy golyó. Elegünk volt a háborúból, s az ami szórakoztató kirándulásnak indult, lassanként borzalmas élménnyé lett, úgy, hogy már csak az az egy kívánságunk volt, hogy minél távolabb kerüljünk ezeknek az eseményeknek színhelyétől. Mivel a zárótűz nem csökkent, több mérföldet kellett gyalogolnunk. Beköszöntött az éjszaka s a hölgyek mindig nyugtalanabbak lettek, míg végül is egy brit haditudósító felszedett és a városba vitt bennünket.
Az újságíró elmondta nekünk, hogy a zárótűz elérte a kívánt hatást, s hogy támadás is követte azt, úgyhogy a védőknek virradatkor valószínűleg vissza kell majd vonulniok. Meg volt győződve arról, hogy sofőrömet megölte egy lövedék, mert a tüzelés különösen azon a helyen volt erős, ahol kocsimat leállítottam. Az autót magát pedig a visszavonuló csapatok egész biztosan lefoglalták, vagy pedig le fogják foglalni.
Másnap éppen reggilénél ültem, amikor a sofőr kocsimmal teljes épségben befutott. Furcsán nézhettünk egymásra, mert kölcsönösen meg voltunk győződve arról, hogy a másik már nincs az élők sorában. Kiderült, hogy amikor a zárótűz elvágott bennünket a gépkocsitól, a sofőr keresésemre indult és órákon át kutatott utánam a golyózáporban, míg azután arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára megöltek. Kérte a katonákat, akikkel útközben találkozott, legyenek segítségére a keresésben, de azoknak egyéb dolguk volt. Amikor azután úgy látta, hogy nincs már értelme a további kutatásnak, elhatározta, hogy gyorsan visszatér Sanghájba és értesíti barátaimat, hogy holttestemet kutassák fel és illő módon helyezzék örök nyugalomra. Az a legkevésbé sem érdekelte, hogy mi történt a társaságomban lévő két hölggyel.
Nem tudtam megérteni, hogyan tudta autómat hazahozni, ő azonban megmagyarázta, hogy a dolog nagyon is könnyen ment. Mihelyt kisütött a nap, mégegyszer körülnézett utánam, aztán egy pár sebesült katonát ültetett a kocsiba és elindult Sangháj felé. Ha megállították, kijelentette, hivatalos sebesült szállítókocsit vezet, s így azután semmiféle nehézsége nem volt. Amint azonban elhagyta az utolsó őrszemet, letette a sebesült katonákat az út szélére, mert tudta, hogy ott hamarosan megtalálja őket valaki s teljes gőzzel hazafelé indult. A kocsin három lövedék helye látszott, s a sofőr heteken keresztül mutogatta a kocsit barátainak, s kissé csalódottnak látszott, amikor végül is rendbehozattam a kocsit, úgyhogy a lyukakat már nem lehetett látni. Az irodában azt rebesgették, hogy a sofőr a sebesült katonáknak egy-egy dollárt számított fel fejenként.
Átlagban minden évben egyszer hatalmas érzelmi hullám kerekedik, amely elárasztja Kínának több részét, s meglehetős fejtörést okoz a külföldi importőröknek és gyárosoknak, mert a mozgalom célja a külföldi áruk bojkottja és sok kárt okoz a külföldi cégnek. Az ilyen áramlatok némelykor egy meghatározott nemzetiség ellen irányulnak, s különösen a japánok állnak az ilyen törekvések előterében. Miután a japán katonai szellem lépésről lépésre újabb tápot ad a kínaiak gyűlöletének, azt lehet mondani, hogy szakadatlanul általános bojkott irányul Japán ellen; vannak azonban csak egyes vidékekre kiterjedő és gyakran bizonyos árufajtákra korlátozott bojkottmozgalmak is. A kezdeményező gyakran a kínai gyárosok egy-egy csoportja, amelyet erősen érint a külföldi verseny s ezért az önvédelem leghatékonyabb fegyveréhez nyúl. Ritkán érnek ugyan el eredményt, mert amilyen könnyű tömegeket indulatba hozni, s a külföldi versenytárs márkás áruja ellen felizgatni, olyan nehéz a tömegeket egy másik márkás árucikk vásárlására rábírni. Ilyen esetekben többnyire sokat kiabálnak, mi "régi kínaiak" azonban nem vesszük az ilyesmit komolyan, mert már túlontúl sok bojkott mozgalmat éltünk át. A magam részéről azt hiszem, hogy ezek a gyorsan fellobbanó mozgalmak éppoly hamar el is hamvadnak. A kínaiak, más nemzetekhez hasonlóan, van annyi magukhoz való eszük, hogy nem vásárolnak selejtes árut és nem fizetnek magasabb árat csak azért, mert véletlenül honfitársuk gyártotta. Néha talán felteszik magukban, hogy csak hazai terméket vásárolnak, de az ilyen elhatározás nem maradandó akkor, ha a vásárlásnál rájönnek arra, hogy a külföldi áru jobb minőségű vagy olcsóbb. A reklámmal kapcsolatban Kínában két alapvető felfogás küzd egymással. Vannak, akik azt hiszik, hogy az az előnyösebb, ha áruikat kínai termékként hirdethetik, mert ezzel a lakosság hazafias érzésére hivatkoznak, mások éppoly makacsul állítják azt, hogy helyesebb, ha az árut angol gyártmányként hirdetik, mert így értékesebbnek tartják. Mivel a legtöbb hirdetési ügynökség tulajdonosa félénk természetű, s a kínaiakhoz hasonlóan nem mer vitás kérdéseket eldönteni, a reklámcégek tulajdonosai többnyire hallgatnak erről a kérdésről.
Ha egy sereg ifjú titán elhatározza, hogy fellép a külföldi kereskedelem ellen, akkor első dolguk az, hogy kivonulnak s a városban található összes külföldi hirdetéseket leszaggatják. Ez első hallásra könnyen keresztül vihetőnek látszik, ha azonban megfelelően rendezik a reklámtáblákat és ügyes stratégiai terv szerint osztják el azokat a város különböző pontjain, akkor bizony nem könnyű feladat az ilyen rombolás. Még ha rendőrség nem is avatkozik be, az ifjú hazafiak akkor is rendszerint csak néhány reklámtáblát tudnak összetörni, mert aztán elfáradnak, úgy érzik, hogy feladatukat már teljesítették és szépen hazamennek. A mi reklámtábláinkat már oly gyakran ítélték pusztulásra a különböző városokban, hogy nem is tudnám megmondani hányszor, de komolyabb kárt sohasem okoztak. Csak egyetlen esetben keletkeztek nagyobb károk, amikor kommunista katonák a táblák galvanizált vasrészeiből vizes vödröket készítettek a hadsereg számára.
1923-ban Ningpoban csordult ki a külföldiek elleni izgatás főztje s bizonyos mértékig magunk is okot szolgáltattunk erre. Egy amerikai cigaretta márka, amelyet mi propagáltunk, olyan nagy forgalmat ért el, hogy a kínai cégeket komoly károsodás érte és így azután sor került a külföldi cigaretták bojkottjára. Ez a bojkott mozgalom egy tömeg gyűlésen érte el tetőpontját, amelyen a lángoló szónoklatok egész tömege hangzott el. Végül is olyan határozatot hoztak, hogy a gyűlést megszakítják és a városban található összes plakátokat megsemmisítik. Ningpoi igazgatónk részt vett a gyűlésen, sőt fel is szólalt. Nem ismerte ugyanis a gyűlés napirendjét és ezért tévesen fogta föl a helyzetet. Tudta ugyan, hogy a gyűlés célja a külföldi cigaretták elleni bojkott végrehajtása, de arra nem is gondolt, hogy a mozgalom az általunk hirdetett márka ellen is irányulhat. Rengeteg bojkott mozgalom volt már ugyanis egy nagy brit cég ellen, amely versenytársunk volt s ezért azt hitte, most is a jól bevált angol ellenes irányban halad a mozgalom. Addig az időpontig olyan kevés amerikai cigarettát adtak el Kínában, hogy senki, még a fogyasztók se vetettek rá ügyet és ezért nem is volt érdemes az amerikai cigaretták ellen hangulatot kelteni.
Csak a gyűlés végefelé vette igazgatónk észre, hogy a "képrombolás" ezúttal a mi árunk ellen irányul. Az ilyen helyzetben még egy tapasztalt diplomata is nehezen talált volna kivezető utat, ami emberünk azonban egy második beszéddel látszólag még jobban elmérgesítette a helyzetet. Semmit sem vont vissza abból, amit előzőleg mondott, sőt, ellenkezőleg, még hozzá is tett néhány pontot, amelyek időközben jutottak az eszébe és ezután nagyon gyakorlati irányú javaslatot tett. Beismerte, hogy annak a külföldi cégnek az alkalmazottja, amely azokat a bosszantó plakátokat kifüggesztette. Felajánlotta tanácsait és rámutatott arra, hogy nem lenne valami könnyű dolog, ha most, sötétben vonulnának ki, hogy többszáz plakátot megsemmisítsenek . A plakátok számát szemérmetlenül túlozta. Felhívta a résztvevők figyelmét arra, hogy nehéz feladat lenne ilyen rengeteg plakátot a sötétségben megtalálni, azonfelül pedig, ha késő éjszaka látnának munkához, az álmukból felvert emberek bizonyára hevesen tiltakoznának és a rendőrségen is panaszt tennének az éjjeli csendháborítás ellen. Ezért azt a javaslatot tette, hogy mindenki menjen szépen haza és csak virradatkor lássanak munkához. Ő majd elhozza nekik a plakátok elhelyezési helyének jegyzékét és felügyel a munkára; az ő segítségével alapos munkát végezhetnek majd.
Miután mindenki belefáradt már a beszédbe, elfogadták igazgatónk javaslatát és hazaballagtak. A kínaiak általában korán kelők és így másnap reggel sok lelkes hazafi gyülekezett össze mindenféle szerszámmal a kezében, plakátjaink megsemmisítésére. Hiába vártak azonban igazgatónkra, kénytelenek voltak egymagukban útnak indulni. Órákhosszat vándoroltak a városban ide-oda és kutatták a plakátokat, de egyetlen egyet se találtak meg. Valamennyi plakát titokzatos módon eltűnt.
Amikor az első hír megérkezett ningpoi igazgatónk beszédéről, néhány hevesvérű fiatal tisztviselőnk tudtomon kívül hajóra szállt és Ningpoba utazott, hogy bosszút álljon az árulón. De nem találták Ningpoban, mert amikor odaérkeztek, már Sanghájban volt. Most tudtuk csak meg, hogy voltaképpen mi történt. Amikor első beszédét elmondta, azt hitte még, hogy az angol vállalatról van szó és miután személyes ellenszenv is vezette ezzel a vállalattal szemben, egyetértett a gyűlés résztvevőinek véleményével. Mikor aztán megtudta, hogy a mi plakátjainkat akarják elpusztítani, felajánlotta segítségét, hogy a tettet megakadályozza. Gyorsan gondolkodott és még gyorsabban cselekedett. A tömeggyűlés feloszlatása után felkereste egy barátját, aki a bojkott tervezője, egy kínai társaság számára szokta a plakátokat kiragasztani, és megmagyarázta neki, hogy a plakátragasztók közt milyen erős érdekközösség áll fenn. Hiszen nyilvánvaló, hogy a plakátok megsemmisítése a ningpoi plakátragasztók számára súlyos veszteséget jelentene és senki sem tudhatja, hogy az eldobott kő hol áll meg. Miután ilyen módon megnyerte barátját az ügy számára, hónuk alá fogták enyves fazekukat, néhány embert szerződtettek és egész éjjel azon dolgoztak, hogy plakátjaikat átragasszák a kínai konkurens plakátjával. Így történt, hogy a ningpoi Don Quijote-k, akik másnap reggel útnak eredtek, hogy megállítsák a külföldi kereskedők szélmalmait, hosszú orral voltak kénytelenek távozni.
Néhány napon belül megszűnt az egész dühös ellentét, a kínai cég névleges győzelmet aratott, mert a mi plakátjaink eltűntek a színről. Alig telt el egy hét, újból megjelentek plakátjaink, egy hónap leforgása alatt pedig valamennyi a helyén volt. Többé hírét sem hallottam az egész ügynek, de a ningpoi igazgatónak kitűnő alkalmat nyújtott ez az eset, hogy olyan magas költségeket számítson fel, mint soha azelőtt, s még csak meg sem lehetett támadni érte. Néhány napig irodáink körül ődöngött és megfizettette sangháji kirándulását, nagy hangon beszélt teljesítményéről, aztán visszatért Ningpoba s minden újra kezdődött. A presztizs, amelyet azzal nyert el, hogy ningpoi kollegáját csellel legyőzte, sokkal többet jelentett számára, mint dús költségszámlája. Mert a pénz elgurul, de még az unokái is beszélni fognak róla és továbbadják fiaiknak, hogy milyen ügyes üzletember volt az ő ningpoi nagypapájuk.

KILENCEDIK FEJEZET

Ugató kutyák

Sanghájban időnként meg-meglátogat bennünket egy-egy exportigazgató, rendszerint egy új, aki úgy látszik azért okoz cégének egy ilyen világkörüli úttal rengeteg költséget, hogy utólag felfedezze, miszerint ő és honfitársai, milyen toronymagasan állnak ama nemzet felett, amelyet meglátogatott. Kínában az ilyesmit már régen ismerjük. Sokat beszélgetünk az ilyen dolgokról és a legkülönbözőbb szempontokból világítjuk meg, anélkül, hogy ezt a beszédtárgyat valaha is kimeríthetők. Akadnak közöttünk is szép számmal, akik valóságos bennszülöttek, annyira, hogy riksakulik gúnynevet is adnak nekik s ezért bizonyos mértékben, mint az angolszász fölény és a keleti ember alsóbbrendűségének hivatalos szakértői szerepelhetnek. Meglehetősen izgató egy ilyen szakértő számára, bármely üzletághoz tartozik is, ha valamilyen külföldi üzletember apodiktikus véleményét kell meghallgatnia, aki azt se tudja, hogy mi fán terem Kína. A külföldi látogató hihetetlen makaccsággal hasonlítja össze az itteni életet szülővárosának az életével és az ilyen üres fecsegés bizony valósággal testi fájdalmat okoz nekünk. Az itteni vélemények eléggé egyöntetűek; arról ugyan senkisem tud határozott véleményt alkotni, hogy az amerikai vagy az angol-e a kellemetlenebb fajta, de abban mindnyájan megegyezünk, hogy a kaliforniaiak egészen külön osztályt képviselnek.
Valahányszor egy ilyenfajta vendég akad az utamba, akár fontos és nagyhatalmú exportigazgató, akár pedig egyszerű utas, aki szórakozni jött ide, nem mulasztom el az alkalmat, hogy autókirándulásra ne hívjam meg, aztán megsétáltatom egy kínai faluban. Teszem ezt pedig abban a reményben, hogy a bennünket megugató kutyák kijózanító és felvilágosító hatással lesznek reá. A kínai falvakban ugyanis a kutyák abban a pillanatban, amint idegenek közelednek, valóságos tiltakozó üvöltésbe kezdenek és a bátrabbak fogukat vicsorítva rohannak mögöttünk, míg a többség, a gyávák és lusták tömege, biztos lőtávolból ugyanezt cselekszi. Miután a kínai falvakban sokkal több a kutya, mint ahogy ezt ép ésszel elképzelhetjük, rendszerint őrült botrány támad, amely sohasem ér véget, mert amint az egyik körzetből kikerülünk, már a következő falu kutyahadának középpontjában állunk.
Az előkelő vendég dühöng és megkérdezi, hogy tulajdonképpen miért izgatjuk fel annyira a kutyahadat. Erre egyszerűen megmagyarázom neki, hogy a kutyák azért fenekednek ellenünk, mert külföldiek vagyunk. Kétszer kettő négy. Az előkelő idegen rendszerint összegezi a hallottakat és így kiált fel:
- Hát persze, a kutyák észreveszik, hogy más a ruházatunk. Az ilyenféle kijelentésekkel az illető bebizonyította, hogy egy fikarcnyit sem ért a kutyákhoz.
- Nem! - hangzik bánatos, de meggyőző válaszom. - Nem ez a valódi ok! A kutyák nem bírják a szagunkat. Azt képzelik, hogy rókák vagyunk, vagy valami másféle rosszszagú állati bőr van zsebeinkben elrejtve. - Rendszerint azzal is alátámasztom állításomat, hogy a ruhaelmélet hamis, mert hiszen a közelben számtalan modern ruhájú kínai jár-kel, anélkül, hogy a kutyákat ez a körülmény ugatásra ingerelné. Amennyiben a látogató magyarázatomat célzásnak veszi, magamra veszem a felelősséget, s elmesélem neki, hogy annak ellenére, hogy a kínai kutyatenyésztő klub tagja, továbbá egy díjnyertes kínai scottie tulajdonosa vagyok, a kínai falusi kutyák mégis annyira utálnak, hogy már egy negyedszázad óta állandóan megugatnak. Azt is elmondom neki, hogy olyan tökéletes és világhírű fürdőszappant használok, amely állítólag minden testi illatot elkerget és mégsem tudtam azt elérni, hogy túljárjak ezeknek a kutyáknak az eszén. Ez nem túlzás. Megtörtént velem, hogy frissen beretválva, megfürödve, illatosan, a makulátlan tisztaság szobraként szálltam ki csónakomból és a következő pillanatban minden kutya, amely utamba került, dühösen megugatott, amelyik pedig nem kerülhetett közvetlen közelembe, az társának az ugatásából megtudta, hogy valami különös állatfajta keresztezi útját. E lélektani kísérlet kétféle hatást váltott ki. Egyrészt a látogató énjének túlbecsülése észszerű határok közé zökkent vissza, vagy pedig, s ez utóbbi a gyakoribb eset, mértéktelen gyűlöletet váltott ki belőle a kínai kutyák ellen. Orvosok, antropológusok és egyéb bölcsek kijelentik, hogy semmiféle különös oka nincsen annak, amiért az itteni kutyák a kínaiak szagát elviselhetőnek, a külföldiekét pedig undorítónak tartják. Ezek az urak azt állítják, hogy mi fehér emberek, nem születtünk ezzel az illattal, hanem testünk különös és izgató kipárolgását az állandó húsevés és valószínűleg a whisky és a gin fogyasztása idézi elő. Ezzel ellentétben a kínai vagy teljesen szagtalan, vagy finomabb illatot lehel ki és ez annak tulajdonítható, hogy csupán rizzsel, búzával, kelneműekkel táplálkozik, halakkal és sertéshússal csak ünnepi alkalmakkor él.
Lehet, hogy ez az elmélet nagyban és egészben helytálló, de valami híja mégis van. Nyilvánvaló, hogy valóban örököltünk valamit hússal táplálkozó elődeinktől, mert a kínai kutya a növényevő külföldit is megugatja, viszont egyáltalán nem törődik ama romlott ízlésű gazdag kínaiakkal, akik naponta disznósülttel táplálkoznak és bőségesen ürítik a Martel-konyakkal teli palackokat.
Rendkívül nehéz dolog egy kínai embert arra bírni, hogy valami kevéssé hízelgő dolgot mondjon egy külföldinek. De ismeretségi körömben egy csomó kínait találtam, akik olyannak tekintenek, mintha kínai könyv volnék, amelynek külső borítéka külföldi papírból áll. Ezek megerősítettek abban a hitemben, hogy mi fehér emberek valóban nemcsak különös, hanem valósággal undorító szagúak vagyunk. Természetesen sietve kijelentették, hogy szerény személyem dicséretes kivételül szolgál, azonban ezt a hízelgő megállapítást a kínai kutyák hangos üvöltéssel cáfolják meg nap-nap után. A kínaiak az angolszászok mindennapi fürdőjére azzal válaszolnak, hogy az angol olyan mocskos állat, amelynek szükségképpen naponta meg kell fürödni. A kínai szappan fogyasztás statisztikája arra az érdekes megállapításra vezetett bennünket, hogy míg Észak Kínában szabály a mindennapos fürdés, még fagypont alatt is, a Jangce déli vidékein, ahol az időjárás sokkal melegebb, a szappan- és vízfogyasztás ilyen túlzását feleslegesnek tekintik. A férfiasabb jellemű északiak, akik rendszerint nyolcszáz esztendőnkint magukhoz ragadják az ország feletti hatalmat, metéltet fogyasztanak rizs helyett, nem tartalékolnak annyi halat és jóval több húst fogyasztanak, mint az apró termetű délvidékiek. Talán a legbiztosabb módja a kínai szappan fogyasztás emelésének az volna, ha megtérítenék a növényevő buddhistákat és húsfogyasztó keresztényekké vagy mohamedánokká változtatnák őket. Minden igyekezet, hogy a kínait gin- és whisky-ivásra szoktassák, eddigelé csődöt mondott, noha senki sem tudja, hogy miért, hiszen portersört és brandyt szívesen isznak. Mikor legutóbb odahaza voltam, az orrom meggyőződhetett arról, hogy honfitársaim milyen kellemetlen illatúak, ha nagyobb tömegben vannak jelen. Évek hosszú sora óta most történt meg velem először, hogy a newyorki földalatti vasúton honfitársaim között tartózkodtam és a következő pillanatban megcsapott valami elképesztő izzadságszag, amely a hírverés szerint minden romantikát kiöl, boldog házasságokat semmisít meg, s az üzleti életben is rendkívüli akadályt jelent. Hosszas kínai tartózkodásom alatt teljesen megfeledkeztem arról, hogy emberi lényeknek milyen kellemetlen szaguk lehet.
Vannak szagok Kínában, amelyek oly émelyítőek, hogy rosszullétet okoznak. Aki pl. olyan vigyázatlan, hogy reggeli előtt sétát tesz egy kínai városban, feltétlenül olyan helyre is kerül, ahol a szemetet kihordó kulik akadálytalanul végzik munkájukat: itt csak az segít, ha az ember szivarjának füstjébe burkolódzik és elfordított fejjel halad el közöttük. Vannak olyan szagok is, amelyek bizonyos földrajzi területekre összpontosulnak. Ha az ember Sanghájból Pejpingbe megy és átkel a Jangcen, valóságos fokhagyma zónába kerül, úgyhogy a fáma szerint a sangháji szúnyogok élettelenül hullanak le, ha a vonatban ezt az átható szagot megérzik. A poloskákat csak óvatos és elzárt életmódjuk menti meg a pusztulástól. Ha már ilyen bőven tárgyaltuk a különböző kipárolgások minőségét, még azt is elmondom, hogy a kínai ebek nem tesznek különbséget a hölgyek és a teremtés urai között. Éppoly vadul megugatnak egy illatfelhőbe burkolt bájos hölgyet, mint egy kövér, izzadó urat. Megtörtént velem pl., hogy egy elragadó ifjú hölgyet, aki olyan törékeny és bájos volt, mint egy porcelán figura, átkísértem egy kínai tájon, amely valóban gyönyörű szép volt. Azt képzeltem, hogy a kutyák nem fogják észrevenni. Dehát éppen az ellenkezője történt. A kutyafalka éppoly dühösen megugatta, mint engem.

TIZEDIK FEJEZET

Hal, kötél és dinnyemag

A kínai üzleti élet rengeteg meglepetéssel jár, mert míg a tranzakció teljesen nem zárul le, a kifizetett árut nem szállítják és a megfizetett szolgálatot nem teljesítik, sohasem tudhatja az ember, hogy az üzlet keresztülvitele részleteiben is sikerül-e és hogy nem akadhat-e valamilyen félreértés, amelyet nem lehet eloszlatni. Igen tekintélyes emberek állítják, hogy a kínaiak valósággal zsenik abban a tekintetben, hogy félreértéseket a saját hasznukra gyümölcsöztessenek, főként abban az esetben, ha az üzletkötés utazásokkal kapcsolatos, vagy pedig ha tapasztalatlan emberekkel kötnek üzletet. Minden idegen biztos lehet abban, hogy a megkötendő üzletek oroszlán részénél a kikötött ár a lefizetése idején valami teljesen helytálló okból magasabb lesz. Majdnem lehetetlen valamennyi változatot áttekinteni, előrelátni, amelyet egy vis major, vagy az isteni gondviselés útjai magukban rejtenek. Az minden esetre biztos, hogy ezek a szerződést kötő fél hátrányára alakítják a helyzetet, annak a félnek a hátrányára, akinek kötelessége a fizetés. A riksakuli, aki utasait hegyen-völgyön át cipeli, valósággal zseniális a béremelés tekintetében és bizony sok utast hoz kellemetlen helyzetbe. Persze, aki úgy száll be egy ilyen hordszékbe, mintha egy taxiba szállna, anélkül, hogy előre megegyeznének, hány kulira lesz szüksége útjában, milyen irányban akar haladni, ha nem köti ki, hányszor akar útjában megállni és mennyi időt akar egy-egy ilyen helyen eltölteni, ha nem állapítja meg továbbá, hogy élelmiszerkosara és többi könnyű podgyásza második hordszéken nyer elhelyezést és mennyi borravalót kap egy-egy kuli, akkor vigyázatlansága sok kellemetlenségnek és vitának a kútforrása lesz, nem is szólva arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha becstelen emberek kerülnek az útjába.
Hosszas tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy ilyen dolgokban szakértő vagyok, még sem történt meg velem soha, hogy riksakulikkal meg tudtam volna egyezni, hogy minden körülményt előre megállapíthattam volna és utam befejeztével ne lett volna ok torzsalkodásra. Ha pl. megered az eső, és az utca sáros, a riksa hordozója ezt előre nem látott körülménynek bélyegzi, ha viszont a nap süt, akkor túlsok verejtéket pazarolt el. Vagy pedig sok időt töltöttem útközben virágszedéssel, fényképezéssel és ezzel elhúztam az utat. Megesett az is, hogy a kuli nem vette észre, hogy fényképezőgépet vittem magammal és ezzel fokoztam a terhét. Az utóbbi esztendőkben kissé meghíztam és ez számos ellentétnek vált kútforrásává. Hiszen tudom, hogy kövér vagyok s ezért felárat kell fizetnem. Az emberek is tudják ezt és első pillantásra meg tudják állapítani, mennyi a testsúlyom. De mindez az üzlethez tartozik és az, hogy eltúlozzák a dolgokat, nem kevésbé. Mégis minden utazásom végeztével kijelentik, hogy valamiképpen megtévesztettem őket a külsőmmel s ezért kártérítés jár. Múlt nyáron nagyobb társaságban kirándultunk Csunkingba. Feleségem és társaságunk többi tagja a folyóparttól a hegycsúcsig, amelyen a Szecsuán tartománynak ez a városa fekszik, tizenkét rézpénzt fizettek. Nekem tizenhatot kellett fizetnem. Nem tudom, mi indíthatta a kulikat arra, hogy pontosan ennyit kérjenek, de kétheti csunkingi tartózkodásom alatt egyetlenegyszer sem tudtam elérni, hogy kevesebbet fizessek, pedig már csak az elv kedvéért is minden erőmet megfeszítettem, hogy legalább egy réz obulust lealkudjam. Amikor arról van szó, hogy kirándulunk és gyaloghintót bérelek, úgy érzem az alkudozás alatt, hogy fölösleges zsírtömegeimnek minden latját számításba veszik. Amikor aztán megérkezünk, a kulik egyhangulatúlag csodálkozásuknak adnak kifejezést rendkívüli testsúlyom miatt. Kiabálnak és össze-vissza fecsegnek és megkérdezik egymástól, hogy látott-e valamelyikük valaha is olyan súlyú embert, mint csekélységem. A válasz természetesen tagadó. A kulik szerint az ilyen kövér külföldi bizonyára kövekkel van megtöltve hús és vér helyett.
Ezek a kijelentések természetesen nem gorombák, sőt ellenkezőleg, nagymértékben hízelgőek, mert a kínai elmélet szerint, akinek pénze van, az faljon és mindenki, aki az ötvenedik év felé halad, legyen kövér, mert aki sovány marad, az bizonyára eltékozolta a vagyonát és még arra sem képes, hogy rizsestálját alaposan megtöltse. A hájréteg bölcsességről és nyugodtságról is tanúskodik, amely karöltve jár a "bölcs kéz" tanulmányozásával, úgyhogy a jómódú kínai tudós már az utcán is messziről felismerhető. Ha mármost ezek a gézengúzok gömbölydedségemet lelkesen ünneplik, akkor tulajdonképpen hízelegnek abban a reményben, hogy jókedvre derülök és külön borravalóval jutalmazom meg ömlengéseiket.
Ilyen esetben rendszerint nagy embertömeg veszi körül a vitatkozó feleket, mert a kínai jobban mulat az ilyen veszekedéseken, mint bármiféle törvényszéki tárgyaláson. A kulik elmondják a magukét, de az utas se fogja be a száját. Mindkét fél arcátlanul hazudik, de azért nem haragszanak egymásra. Amint a hallgatóság ezt észreveszi, belevegyül a vitába, kikutatja a tényállást és törvényt ül a vitázó felek fölött. Úgy tudom, hogy ez a primitív és mindig rendelkezésre álló esküdtszék várakozáson felül igazságosan dönt és soha nem volt alkalmam arra, hogy igazságtalannak találjam ítéletüket csak azért, mert külföldi vagyok. Sehol nem találkoztam előítélettel ilyen esetben. Általában azt hiszik, hogy mindenki, aki hordszéket használ, a vidékben gyönyörködik, felesleges időt pazarol, tehát jómódú ember, akinek kötelessége a bőkezűség és ez éppúgy szól a kínainak, mint az idegeneknek. Nagyon természetes, ha olyan vigyázatlan voltam, hogy nem alkudtam ki az út költségét, akkor nem akad egy lélek se, aki az ilyen hülyének a pártját fogja. S a falusiak egyáltalán nem ellenzik, hogyha ilyen esetben a szamár pórul jár. Ha azonban másfelől a hordszékes kulik utólag kísérletet tesznek arra, hogy egy jogos kikötést megdöntsenek, a tömeg feltétlenül ellenük fordul. Magától értetődő, hogy az ilyen zsűrinek pártatlannak kell lennie, mert ha az utca tele van riksakulikkal, az utasnak rosszak a kilátásai. Ezért mindig súlyt helyeznek arra, hogy kulijaimat semleges területen fizessem ki, ahol nem lődörögnek egyéb hordszékesek. Az a nézetem, hogy bárhogy intézzük is el ügyeinket, mindenkinek az érdekét meg kell védeni. Még ha a kulik teljességgel képtelenek is arra, hogy követeléseiket megokolják, akkor is gyöngédtelen dolog, ha az ilyen veszekedés után nem adunk nekik egy kis borravalót, mert egyébként az illető kimutatja komiszságát, fösvénységét és ezzel bebizonyítottnak vehető az, hogy méltatlan az ország vendégszeretetére. A kulik tehát akár megérdemlik, akár nem, minden esetben valami kis borravalóhoz jutnak. Emellett a résztvevők pompásan mulattak és mindenki elégedetten távozott.
A kellemes kirándulásoknak, melyeket feleségemmel együtt Kína különböző vidékein megtettünk, koronája egy csónakkirándulás volt a Csientang folyón. Három barátommal mentünk végig ezen a pompás folyón, amely a hangcsaui öbölbe torkollik. Ezt a vidéket általában alig ismerik a külföldiek, mert nehéz megközelíteni, pedig a világ legszebb tájai közé tartozik. Halászni akartunk és el is hoztuk felszereléseinket Sanghájtól. Kényelmesen elhelyezkedtünk csónakunkban és úgy láttuk, hogy az idő igen alkalmas erre a vállalkozásra. Köröskörül kínai halászok siettek el mellettünk apró csónakjaikban és büszkén mutogatták bő zsákmányukat. Estefelé már izgatottan hallgattuk az ide-oda surranó halak cuppogását, amint felugráltak a vízben. Ez a nesz egyike a legkellemesebb állati zörejeknek és rangsorban mindjárt a vadlúd ünnepélyes hívása következik. A kínaiak ebben a folyóban hálókkal, horgokkal és egyéb halászatra alkalmas szerszámokkal fogdossák a halakat s ami a legfontosabb, édesvízi halakat is fognak az áttetsző hegyi patakokban, s ezeknek távolról sincs meg a sanghájvidéki halak kellemetlen mocsáríze. Még ma sem értem, hogy miért üldözött bennünket annyira a balszerencse. Hiszen a vízben rengeteg mélyedés volt, amely valósággal eszményi találkahely lehetett a különböző halfajtáknak. Technikai felszerelésünk kitűnő volt, csalétkünk olyan ízes, hogy bármely halat kísértésbe ejthette. Mindenfélét hoztunk: szöcskét, hernyót, szalonnát, rizsgombócot. Végre azonban úgy láttuk, hogyha a Csientangból halat akarunk fogni, akkor egyszerűbb és közvetlenebb módszereket kell alkalmaznunk. Röviddel azután, hogy ez a kellemetlen tapasztalat ért bennünket, egy halásszal találkoztunk, aki ismeretlen fajtájú, de igen szép halat akart nekünk eladni. A szakácsunk és az evezősök egyhangúan kijelentették, hogy ez rendkívül finom húsú hal. Erre megkezdtük a tárgyalásokat a halásszal, az alkudozás bizony alaposan elhúzódott. A halász egy dollárt kért, mi húsz centet ajánlottunk. A szakács meg akarván könnyíteni számomra a vásárt, kijelentette, hogy előbbi gazdája is vett egyszer egy ilyen halat, de annyi volt benne a szálka, hogy nem lehetett megenni. Miután a szakács így leócsárolta a megvásárlandó halat, evezőseim rádupláztak és azt mondták, hogy ezen a vidéken egyáltalán nem található ehető hal és hogy egyébként várjunk holnapig, mert akkor nemcsak kitűnő minőségű halat fogunk kapni, hanem olyan halásszal lesz dolgunk, aki tudja, hogy mi a becsület. Ilyen hangnemben folyt az alku és a vita, éktelen lárma közepette, mindenki pompásan mulatott és a vásárnak az lett a vége, hogy rekord áron, hatvan centért vásároltam meg a pompás élő halat.
Amint azonban kifizettem a vételárat és át akartam venni a halat, új bonyodalom keletkezett. A pompás állatot tizenkét vagy tizenöt lábnyi kötél tartotta fogva, amely kopoltyújain át állkapcsához volt erősítve. Elég régen lakom Kínában ahhoz, hogy tudhattam volna, ilyen esetben mi a teendő. Elmulasztottam ugyanis biztosítókötelet is belealkudni a vásárba. A halász kapva-kapott mulasztásomon, egyre azt erősítgette, hogy a kötél nincs beleértve a vásárlásba. Ebben igaza is volt, mert senkise gondolt arra, hogy ebben az esetben milyen égető szüksége lesz a kötélre. Csónakunkban híre-hamva se volt kötélnek, a fürdőkádon kívül csak egy vizes vödör volt csónakunkban, amelyben azonban már csak azért se helyezhettünk el halat, mert szükségünk volt erre az edényre vízmerítésnél. Miután csak másnap szándékoztunk a halat elfogyasztani, az egyetlen mód, hogy addig életbentartsuk, az volt, hogy a kötélre aggatva magunk mellett úsztatjuk a folyóban. A kötelet még sokkal nehezebben tudtuk megvásárolni, mint magát a halat. A halász alaposan kihasználta a jó alkalmat, hiszen olyan lókupechez hasonlítottam, aki kötőfék nélkül vásárol lovat és nem tudja, hogyan vezesse haza. Viszont az volt az előnyünk, hogy mi sokan voltunk, a halász pedig egymagában kiabált. Ez a körülmény javamra billentette a mérleget és tíz rézpénzért odaígérte a kötelet. Itt azonban újabb zavar támadt, mert a halász úgy értelmezte a vásárt, hogy csak akkora darabot ad a kötélből, amennyi elkerülhetetlenül szükséges a hal megerősítéséhez. A legkülönbözőbb cselvetésekkel megpróbálkozott, így pl. azt is mondta, hogy kapzsi vagyok és hogy nem gentlemanlike dolog ilyen esetben hosszú kötelet követelni. Egyszer se ejtette ugyan ki azt a szót, hogy "idegen", de félreérthetetlenül célozgatott a sangháji népség igazságtalanságára. Nyögve és szipákolva végre négy lábnyi hosszúságban átvágta a kötelet, igaz ugyan, hogy egyik emberem a művelet alatt elengedte a kötelet, úgyhogy néhány arasznyit nyertünk. Pyrrhusi győzelem volt, mert még ugyanazon éjszakán elszabadult a hal és csak a kötél maradt meg.
Ezzel a leírással korántsem akarom azt a benyomást kelteni, mintha a kínaiak zsugori és szűkkeblű népség volnának és főcéljuk az, hogy a vigyázatlan embertől pénzt csaljanak ki. Ez a beállítás helytelen. A kínai szórakozásból, sportszerűen űzi az alkudozást és bármikor szívesen hajlandó az izgalmas és szórakoztató alkut abbahagyni és "fej vagy írás" felkiáltással egy ilyen halat vagy ingyen odaadni, vagy pedig a vesztes féltől nemcsak a pénzt, hanem a halat is visszavenni. A kínai játékos nép és emellett rendkívül barátságos és vendégszerető. A falusiak minden alkalmat megragadnak, hogy látogatóikat egy-egy csésze nem éppen kifogástalan teával kínálják meg, de a teáscsésze és kanna hozzátartozik a vendégszeretethez és ha történetesen jobb minőségű tea van a birtokukban, azt okvetlenül vendégeik számára tartogatják.
A hal szökése utáni napon egy kínai templom közelében kötöttünk ki, amely valamilyen okból katonák szálláshelyéül szolgált. Amint kikötöttünk, észrevettem valamit, ami már évek óta nagyon érdekelt, mégpedig olyan dinnyeföldet, amelyen egészen ritkafajtájú dinnye termett. Ez a dinnyefaj, magjainak különösen finom íze miatt nagyon kedvelt és keresett gyümölcs. A kínaiak különben is nagyon szeretik a dinnyemagot, amelynek itt Kínában finom diózamatja van. A vendéglőben és a teaházakban egyaránt mint ritka csemegét tálalják fel, ünnepi lakomákon, mert enyhe afrodiziákus hatást tulajdonítanak a dinnyemagoknak. Érthető okokból a hölgyvendégeket meg sem kínálják ezzel a csemegével és ha itt-ott megtörténik, hogy átutazó, idegen hölgyek szintén megkóstolják ezt a csemegét, akkor váltig elcsodálkoznak azon, hogy a társaságukban lévő kínaiak milyen jókedvre derülnek ezen.
A legbiztosabb módja annak, hogy az idegen megkedveltesse magát egy kínai parasztemberrel, ha üres söröspalackokkal ajándékozza meg. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, de úgy képzelem, hogy a barátságos és kellemes szeszlégkör okozza azt a közkedveltséget, amely egy ilyen palackot körülleng. Miután alaposan megbámultam a közelben lévő öreg paraszt dinnyeföldjét, átadtam neki ajándékul egy üres söröspalackot. Ez annyira meghatotta, hogy felajánlotta nekem, hogy szabadon választhatok dinnyéi közül. Kiválasztottam egy dinnyét és ezzel az ügy véget is ért volna a lovagiasság szabályai szerint, egy üres söröspalack - egy dinnye - de az egyik evezősöm más véleményen volt. Se szó, se beszéd, telerakta kötényét a legszebb dinnyepéldányokkal és eltűnt. Igen kellemetlenül érintett ez a dolog, azzal próbáltam az öreg parasztot kártalanítani, hogy felajánlottam neki fájdalomdíjként néhány centet. A derék ember nem akarta elfogadni, erre úgy segítettem magamon, hogy két húszcentest dugtam bele ködmöne zsebébe, aztán visszamentem csónakomra. Az ilyen ezüstpénz valóságos kincset jelentett ezen a szegény környéken. Egy erőteljes ember egész nap dolgozik, míg arca verejtékével megkeres negyven centet. Minthogy a dinnyés paraszt már öreg fiú volt, nem valószínű, hogy ennyit meg tudott volna keresni a napszámmal, így hát valósággal hercegi jutalomban részesült dinnyéiért. A csónakban felbontottam a dinnyét és valósággal elbámultunk, hogy milyen rengeteg magja van ennek a dinnyefajtának, amelynek húsa majdnem ehetetlen. Egyszerre csak nagy lármát hallunk a part felől. Az öreg paraszt ugyanis megtalálta az ezüstcenteket és félmérföldet rohant utánunk, hogy visszaadja nekem a pénzt. A part felé eveztünk és erre az öreg drámai gesztussal a kikötőpallóra helyezte az ezüst pénzt és keserves panaszban tört ki. Szinte jajveszékelve mondta el, hogy én meglátogattam őt, megcsodáltam nyomorult dinnyéit, de csodálatosan szép söröspalackkal ajándékoztam meg. Pedig hát ő aztán igazán szakértő az ilyen palackok terén, mert hosszú pályafutása alatt már néhány tucatnyi söröspalack tulajdonosa volt, de az én ajándékom mindent túlszárnyal, mert legalább tízszer akkora, mint egy rendes söröspalack. Aztán így folytatta:
- Tudom, hogy mivel tartozom az ilyen előkelő idegennek, ezért nyomorúságos dinnyeföldemet átengedem neki, anélkül, hogy akárcsak egy pillantással is megfigyeltem volna, hogy hány dinnyét óhajt elvenni. Eddig ez két úriember közötti vendégszerető tett volt, de most kérem, nyomorúságos kereskedelmi ügylet lett belőle. Még szerencse, hogy megtaláltam az ezüst pénzt és ezennel átnyújtottam őket önnek, uram!
Erre vita kezdődött, amely pompás alkalmat nyújtott a legkülönbözőbb szempontok megvilágítására. Az öreg paraszt barátai és szomszédai is odagyülekeztek és természetesen neki adtak igazat. Az evezősök az én pártomon voltak. Az a gézengúz, aki megrabolta az öreget és elvette legszebb dinnyéit, hangoskodott a legjobban. Az öregúr, úgymond, nem ismeri a külföldiek nagyvonalú adakozókedvét és bőkezűségét. Egész biztos, folytatta a csirkefogó, hogy én gazdag ember lehetek, mert aki ilyen drága csónakot bérel csak azért, hogy napestig egy folyón csónakázzék és ezért még pénzt is fizet, az igen dúsvagyonú ember lehet. Egy húszcentes ezüstpénz még egy kavicsnál is értéktelenebb a számomra, a söröspalackról nem is szólva, hiszen tucatszámra ürítem ki vendégeimmel együtt naponta az ilyen szeszespalackokat. Ez a megjegyzés valóban időszerű volt, mert éppen sörözés közben voltunk, s a folyóparton összegyűlt tömeg láttára ürítgettük ki habzó söröspintjeinket. Egy másik evezősöm azzal koronázta meg pazarlásomról szóló elbeszélését, hogy elmondta az ámuló parasztoknak, miszerint néhány nappal ezelőtt egy esti táborozásunk alkalmával egy egész dollárért vásároltam tűzifát és azt az éjszaka beálltával máglyaként meggyújtottam, nyílván azért, hogy a társaságunkhoz tartozó egyik fiatal leánynak örömet okozzak. A többi evezős megerősítette ezt a hihetetlen állítást. Tékozlásomnak ez a népszerű modorban előadott dicsőítése szörnyen mulattatott, hiszen éppen előző nap élénk vitába elegyedtem a legénységgel, mert nem akartam nekik külön borravalót adni. Igaz ugyan, hogy győztem, de viszont tudtam, hogy fukar vén ördögnek tartanak. A falusiak hangosan átkozták esztelen költekezésemet, de az öreg ember nem engedett, hanem ülve maradt, amíg a vita véget nem ért, aztán lassú léptekkel visszatotyogott dinnyeföldjére, az ezüst pénzt azonban otthagyta. Mikor aztán később kinyújtottam kezemet, hogy visszategyem a negyven centet, már nem találtam a pénzt. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy ugyanaz a matróz, aki elrabolta az öregember dinnyéit, vágta zsebre az ezüstpénzt is.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Ama kevesek, akik
újságot olvasnak

Amikor Kínába költöztem, még a mandzsuk uralkodtak az ország felett. Az akkori gyermekcsászár, aki ma már felnőtt, de tehetetlen ura Mandzsukuonak, ült a sárkányos trónon. Sun-Yat-Sen akkor még politikai menekült volt és az a forradalmi mozgalom, amely nemsokára megdöntötte a monarchiát, olyan ügyesen és félénken rejtőzködött, hogy csak igen kevés külföldi tudott a létezéséről. A mandzsuk azonban ismerték a lázadó rejtekhelyét és az egész társaság működését nagy figyelemmel kísérték. Nyilvánosság nélkül nem lehet forradalmat csinálni, a nyilvánosság legolcsóbb és leghatékonyabb neme pedig az újság. Igen érthető tehát, hogy az uralkodó réteg minden erejéből azon volt, hogy a hírlapok ne jelenhessenek meg. Nem is volt Kínában újság, csak az idegen koncessziós területeken, ahol nem lehetett halál- vagy börtönbüntetést kiszabni anélkül, hogy a törvényadta jogot szem előtt ne tartották volna. Ezeken a területeken igyekeztek az újságkiadókat lehetőleg megvédeni, de a mandzsuk alapos felkészültséggel és buzgalommal üldözték a kiadókat és ha alkalmuk nyílt rá, bizony le is üttették a fejüket. Épp ezért az újságkiadás eléggé veszélyes foglalkozás is volt.
Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogyan bizonyult egy ismerős kínai úriembernek életbiztosítási kötvénye valóban hatásos életvédelemnek. Ez a kínai újságíró volt az első hírlapíró, akivel Kínában megismerkedtem. Lelkes forradalmár volt és amikor elszánta magát arra, hogy a hangkaui koncessziós területen újságot adjon ki, ismerte a kínai újságkiadóknak azt a nagy csoportját, amely ilyen vállalkozás közepette életét vesztette. Ismerősöm egy brit biztosító társaságnál életbiztosítást kötött arra az esetre, ha megölnék, mert el akarta családját látni. Kevéssel azután, hogy lapja működését megkezdte, egy cikkében megsértette a hatóságokat. Vigyázatlan módon egy alkalommal kimerészkedett a koncessziós területről és az egyik helyi mandarin parancsára bebörtönözték. A mandarin másnap maga elé idézte és bejelentette neki, hogy leütteti a fejét. Az újságíró a börtönben azon töprengett, hogy miképpen szabaduljon ebből a halálos veszedelemből. Nem volt veszítenivalója, tehát a következő cselhez folyamodott. Bevezettette magát a mandarinhoz, leborult előtte a földre és így kiáltott:
- Kegyelmes Uram! Leüttetheti bármikor méltatlan fejemet, de higgye el nekem, hogy ezzel súlyosan megsérti az angol királyt. Ki tudja, milyen következményei lehetnek ennek a dolognak kegyelmességed számára.
Ez a kijelentés, hogy az angol király megsértődhet egy nyomorult kínai forradalmár kivégzése miatt, s hogy a brit ököl lesújthat az ő, már mint a mandarin szentelt fejére, alaposan felkeltette a nagyhatalmú mandarin kíváncsiságát. Megfeledkezett méltóságáról és leereszkedően megkérdezte az újságírótól, hogy vajjon egy ilyen semmiségnek hogyan lehetnek súlyos következményei. Sűrű hajlongások közepette a következőket adta elő a ravasz újságíró:
- Biztosítási kötvényem arra kötelez egy hatalmas brit társasággal szemben, hogy negyedévenként bizonyos összeget fizessek mint biztosítási díjat. Ha már most erőszakos módon eltávozom az élők sorából, akkor a társaságra hárul a kötelesség, hogy óriási összeggel kártalanítsa örököseimet. Ha életben maradok, akkor a biztosító társaság nyert, ha meghalok súlyos veszteség éri. Ha természetes halállal halok meg, akkor a társaságom nem tehet semmit a családom ellen. De ha felsőbb parancsra ütik le a fejemet, akkor a társaság megkárosodik.
Így érvelt az újságíró. Abban az időben a brit oroszlán sokkal hangosabban ordított és nagyobb hatást is keltett, mint manapság. A legjobban hangoskodott Hangkau környékén, mert a Jangce völgye a brit befolyás körzetébe tartozott. Az ottani konzulátus tisztviselői számtalan esetben kellemetlenkedtek a mandarinnak, ha pl. kínai kereskedők nem akarták a megrendelt árut átvenni, vagy ha a mandarin törvénytelen adókat óhajtott brit áruk után behajtani. Ezért gondolt egy merészet és nagyot és elhalasztotta az újságíró kivégzését. Sürgönyt menesztett Peipingbe és a kínai külügyminiszter, Vaj-Csao-Pu útján jegyzéket küldött a brit követnek, vajjon kivégeztetheti-e az újságkiadót anélkül, hogy diplomáciai bonyodalmak állnának elő. Senkisem tudja, foglalt-e állást a brit hivatalos fórum ebben az ügyben, vagy hogy odakerült-e egyáltalán a londoni Foreign Office elé, mert mielőtt válasz érkezhetett volna, kitört a köztársasági forradalom, a börtönkapuk kinyíltak és a kínai újságíró sangháji laptulajdonos lett. Ott ismerkedtem meg vele és így tudtam meg csodával határos megmenekülése történetét. Ennek az ügynek a kapcsán aztán alaposan fel is lendült az életbiztosítási üzlet.
A köztársaság megszületésével azonban nem tűnt el teljesen az újságkiadók számára a halálbüntetésnek ez a neme. Később azonban annyira megváltozott a helyzet, hogy az újságírás majdnem olyan biztos foglalkozás lett, mint a többi és így az újságok gomba módra elszaporodtak. Úgy van ez Kínában is, mint bárhol másutt a világon, hogy aki elvégezte az elemi iskolát, az már elég képzettséggel rendelkezik arra, hogy egy újságot, vagy hetilapot kiadjon. Rengetegen próbálkoznak meg ezen a téren és ezért van Kínában annyi felesleges és értéktelen kiadvány. Ha egy új vevő megkérdez, hogy mennyi az írni és olvasni tudók száma Kínában, s ha közlöm vele,, hogy tíz ember közül csupán egy akad, aki a különös kínai írásjeleket papírra tudja vetni, akkor az a veszély fenyeget, hogy reklámlehetőségeimet csökkentem. Mert ahol kevés ember tud olvasni, ott a reklám lehetőségei is csekélyebbek. Ilyen alkalmakkor mindig készen vagyok a válasszal, hogy itt nálunk csak az olvasnitudó emberek a pénzes emberek s mint vevők csak ezek számítanak. Ez a válasz, bár éppen csak hogy megközelíti a valóságot, többnyire igen meggyőző és így sikerül az üzletet megmenteni. Tény az, hogy az analfabéták száma mindinkább csökken, mert a kínai kormány mindent elkövet, hogy a műveletlenséget kiírtsa és az írni-olvasni tudók számát növelje. Egyrészt vevőközönségünk érdekében, másrészt pedig érthető kíváncsiságból sokat fáradoztunk azon, hogy félig-meddig pontos adattárat készítsünk a kínai újságolvasók számára. Elég pontos adatok állnak rendelkezésünkre arról, hogy körülbelül száz vezető újság van forgalomban és ezekkel folytatunk hirdetési üzletet.
A kínai vámhivatalok statisztikái arról is felvilágosítanak, hány tonna nyomdafesték kerül évente az országba. Minthogy a hazai nyomdafestékgyártás olyan csekély, hogy nem is érdemes vele foglalkozni, könnyen kiszámítható a normális nagyságú újságok száma, amelyeket nyomdafestékkel látnak el. Arról is állnak adatok a rendelkezésünkre, hogy a kínai posta hány újságot és hetilapot szállít rendeltetési helyére. Igaz ugyan, hogy a postán küldött lapok csak elenyésző részét alkotják a különböző kiadványoknak, mert hiszen ezeket majdnem mindig házhoz szállítják, de azért bizonyos esetekben a posta adatai is kulcsként használhatók. Azt is tudjuk, hogy mely nyomdák képesek csupán kétezer példányt előállítani és melyek azok, ahol tízezer példány készül, egészen a nagy nyomdákig, ahol százezernél több példányt tudnak naponta előállítani. Egész csomó reklámszelvénnyel hirdetünk, amelyekért az olvasók néhány centnyi bélyeggel fizetnek és ezért fogpasztát, pipereszappant vagy ajakrúzsmintát kaphatnak. Ezerszámra kapjuk ezeket a bélyegeket és gondosan nyilvántartjuk őket. Ha már most valamelyik lapban hirdetés jelenik meg, amelyről tudjuk, hogy tízezer példányban jelenik meg és száz szelvényt hoz és ugyanaz a hirdetés egy másik újságban csupán ötven szelvényt hoz, biztosak lehetünk abban, hogy annak a kiadása napi ötezer példányból áll. Ilyen módon kiszámíthatjuk, hogy Kínában körülbelül három millió ember vásárol naponta lapot. Ideszámíthatjuk azonban az apró "moszkitó" lapocskákat is, amelyek zsarolásból tengetik nyomorult életüket. Pontosabb számítást még a legkítűnöbb matematikus se végezhet. A napilapok jelenlegi elterjedése Kínában körülbelül ugyanolyan fokon áll ma, mint az Egyesült-Államokban hatvan évvel ezelőtt. Az újság hárommilliós napi példányszáma azt mutatja, hogy a lakosságnak nem egészen egy százaléka olvas újságot, ez a szám azonban nem egész pontos. Minden fontosabb újságnak van ugyanis "másodlagos" forgalma is. Sok sangháji rikkancsgyerek úgyszólván társasági alapon adja el újságját. Az újságot először Mr. Wongnak adják el, aki egy külföldi cégnél dolgozik és ezért kilenc órakor kell irodában lennie. Ha lakását elhagyja, a rikkancs megint magához veszi az újságot s egy kényelmesebb életberendezésű olvasónak viszi el és ez így megy tovább, úgyhogy egy hét leforgása alatt ugyanaz az újság talán száz mérföldnyire egy vidéki olvasó kezében talál végleges nyugvópontot.
Az újságolvasásnak ezt a takarékos módját a jobb módú emberek persze lenézik, a legtöbb esetben azonban a szolgaszemélyzet ezeknél is ügyel arra, hogy a reggeli nap sugarai ne csökkentsék az újság értékét és így eladhassák a lapot egy kevésbé szerencsés szomszédnak. Hogy ez a másodlagos forgalom mekkora, még hozzávetőleg sem lehet megállapítani. Lehetséges, hogy háromszorosát, sőt négyszeresét teszi, a hárommillió olvasót jelentő elsődleges forgalom ki. De bármilyen derűlátóan számol is az ember, azon a tényen nem lehet változtatni, hogy a kínai újságolvasók teljes száma jóval a lakosság öt százaléka alatt marad. Ez a kép talán túlságosan komor, de van kedvezőbb oldala is. Körülbelül ugyanazon a módon, ahogy az újságok jelenlegi elterjedését kiszámítottuk, rekonstruáltuk a kínai újságügy történetét is és rájöttünk, hogy a kínai újságolvasók jelenlegi száma viszonylag csekély ugyan, de mégis kétszer akkora, mint tizenöt évvel ezelőtt. Kína ma sem nagy fogyasztója ugyan a nyomdafestéknek, de a fogyasztás mégis minden tíz évben megkétszereződik.
Ha írástudatlanok számát tekintjük Kínában, akkor az átlagos szemlélő nagyon sötétnek fogja a helyzetet látni. A legtöbben közülük hallottak egyik-másik emberről, aki túlságosan ostoba volt ahhoz, hogy megtanuljon olvasni és sok másról, akik sohasem tanulták meg tisztességesen a nyelvtan alapfogalmait. Ezért magától értetődőnek veszik, hogy a roppant kínai tömegek sok millió olyan emberből kell hogy álljanak, akiknek értelmi foka jóval az átlagos emberi színvonal alatt áll. Ez a felfogás persze egészen téves. Nagyon kevés kínai van, aki ezért nem tud írni-olvasni, mert ostoba volt ahhoz, hogy azt megtanulja, de nagyon sok olyan kínai van, akinek sohasem volt alkalma írni és olvasni megtanulni, vagy pedig azért nem tanult meg, mert fontosabb kötelességei voltak. Az írástudatlanságot ritkán lehet az energia hiányára, egykedvűségre, a felfogóképesség hiányára, vagy valami hasonlóra visszavezetni. Kína hosszú történetének legkorábbi időszaka óta a konfuciuszi hagyomány van érvényben, amely a tudást becsüli a legtöbbre. Ez a hagyomány olyan emberekből csinált miniszterelnököket és tábornagyokat, akik a toll emberei voltak és ez nagy mértékben magyarázatát adja a kínai államvezetők naivitásának, amely oly gyengévé tette a kínai államot. Évszázadokon át szellemes értekezések megírásával igyekeztek komoly diplomáciai és belpolitikai kérdéseket megoldani. Csak amióta az ifjú nemzedék került hatalomra, alkalmazzák a közigazgatásban és diplomáciában a gyakorlati módszereket és pedig nem abban a formában, hogy a tudósokat háttérbe szorítanák, hanem olymódon, hogy a tudományos munka eredményeit gyakorlatilag érvényesítik. A kínai történelemnek egy nagyon korai időszakán kívül sohasem volt Kínában a tudósoknak önálló kasztja, sőt még csak különálló osztálya sem. Minden fiúgyermek, akinek hajlama és alkalma volt arra, hogy tanuljon, a legmagasabb méltóságokig emelkedett a kínai államban.
A vak és süket emberek kiegyenlítő képességeket sajátítanak el, az írástudatlan kínaiak sok nemzedéke hasonló fejlődésen ment keresztül. Sok tekintetben ezek az írástudatlan kínaiak értelmesebbek, mint azok a testvérek, akik tudnak írni-olvasni. Annak a férfinak aki sikeresen tudja végigharcolni az életet, anélkül a segítség nélkül, amelyet a papír és ceruza nyújt, sokkal erősebben kell agyát igénybe vennie, mint annak, akinek ezek a segédeszközök rendelkezésére állnak. A legokosabb emberek egyike, akiket ismerek, egy kínai analfabéta, aki mindennapi életében olyan szellemi teljesítményeket ér el, amilyenekkel csak kevés egyetemi tanár dicsekedhet. Pompás fejszámoló és egy írnok segítségével kitűnő riporter is lenne, mert megfigyelőképessége szinte félelmetes. Ha csak egyetlen pillantást vet egy emberekkel telt helyiségre, szinte szellemileg lefotografál minden egyes jelenlévőt és még egy hónappal később is mindegyiküket meg tudja nevezni, azt pedig, akinek nevét nem tudja, pontosan le tudja írni. De nem azért említem ezt az embert, mintha bármilyen tekintetben csodabogár volna, mert semmiesetre sem lehet rá ezt mondani. Ő maga nem is ad valami sokat szellemi képességeire és éppoly kevéssé teszik ezt kínai barátai. Egyszerű paraszti családból származik és szülei nem tudták iskoláztatni. Mivel pedig nem volt alkalma az írást-olvasást megtanulni, meg kellett tanulnia, hogyan boldogul ezek nélkül a dolgok nélkül az életben. Millió és millió hozzá hasonló ember van Kínában.
Azok a külföldiek, akik egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset tudnak kínaiul, többnyire csodálkoznak, milyen könnyen lehet itt a kínai nyelv tudása nélkül is boldogulni. A kínaiak ösztönszerűen megsejtik, mit kíván az idegen és elvezetik a legközelebbi vendéglőhöz, megmutatják neki a hajóállomást és gondoskodnak arról, hogy kiismerje magát. Múltkoriban egy fiatal osztrák férfi keresett fel irodámban, aki egy kísérőjével gépkocsin jött Bécsből Sanghájba és így elsőnek vezetett autót Európából Kínába. Útjának vége felé néhány olyan kínai tartományon utazott keresztül, ahol nagyon kevés ember beszél csak idegen nyelven. A fiatal osztrák elmondta, hogy semmiféle nehézsége nem volt, pedig sem ő, sem kísérője egyetlen szót sem tud kínaiul. Bárhol álltak is meg, a falusi lakosok mindenütt természetesnek vették, hogy a hűtő számára vízre, a motor számára benzinre, a maguk számára pedig ételre és éjjeli szállásra volt szükségük. Szó nélkül rendelkezésükre bocsátották mindezeket a dolgokat. Ennek az a magyarázata, hogy Kínában számtalan nyelvjárást beszélnek, s a kínaiak évszázadok óta megszokták, hogy olyan honfitársaikkal van dolguk, akik nem tudják magukat az ő nyelvjárásukon megértetni és így megtanulták, hogy beszéd nélkül is kielégítsék az utasok szükségleteit.
Az a tény, hogy a lakosságnak nagy százaléka nem tud olvasni, reklámtechnikánkat nagyon leegyszerűsítette, úgy hogy hirdetéseinket lehetőleg függetlenítjük az írott szótól, ami azt jelenti, hogy visszatérünk a képírás régi segédeszközeire. Az az érvelés ugyanis, hogy az, aki a hirdetett árukat meg tudja vásárolni, az az újságot is el tudja olvasni, kissé pontatlan. Van egy csomó írástudatlan, aki előbb említett barátomhoz hasonlóan, autótulajdonos és drága cigarettát szív. Még több az írástudatlan a jómódú férfiak feleségei között, mert a nők taníttatása csak a legújabb időkben hódított teret. A kínai feleség, aki a család pénzével gazdálkodik, nem tudja az újságot elolvasni, amelyre férje előfizetett, a képeket azonban megnézi, s ha reklámunk ügyes és jól ábrázolja az árut és annak felhasználási lehetőségeit, akkor a hirdetés többnyire eléri célját.
Abból, hogy sok a kínai analfabéta, nem kell arra következtetni, hogy ezek az emberek nem kedvelik a jó irodalmat. Mindenütt találunk ugyanis olyan embereket, akik történeteket mondanak el és műsoruk gazdag és változatos. Sokan vándorolnak közülük a kínai városokban ide-oda, megállnak minden utcasarkon, ahol összegyűlik a tömeg és annyi rézpénzt dob oda nekik, amennyivel megtölthetik rizsestányérjukat. Mások, akik a hivatás arisztokratáinak nevezhetők, kis csónakokban tanyáznak, ahol minden egyes utas magától értetődően megfizeti azt a rézpénzt, amely régi szokás szerint az elbeszélő járandósága. Egy szót sem kell az embernek kínaiul tudnia ahhoz, hogy ezeknek a mesemondóknak a tehetségét méltányolni tudja. Színészies mozdulataik, ügyes hanghordozásuk, a drámai szünetek, amelyeket tartanak, az énekbe való időnkénti átmenet, mindez azt bizonyítja, hogy az elbeszélés valóságos remekmű kell hogy legyen. A mesemondó órákon át tartja lekötve hallgatóságát régi mesékkel vagy híres csaták és ostromok elbeszélésével. Szerényebb keretek között a kínai dajka, aki pedig még saját nevét se tudja leírni, ugyancsak kívülről tudja az ősi kínai románcokat. Mindennek az az eredménye, hogy sok olyan ember ismeri alaposan a kínai irodalmat, aki sem olvasni, sem írni nem tud.
A kínai újságkiadó számára eleinte sokkal egyszerűbb volt egy kínai politikustól vagy a politikusok egy csoportjától kapni anyagi támogatást, mintsem előfizetőkre szert tenni és a legtöbb újság ezen a kényelmes módon létesült. Néhány közülük túlnőtt politikai eredetén, de még ma is ujjainkon számlálhatnók meg azokat a Kínában megjelenő újságokat, akár idegennyelvűek, akár pedig kínaiak, amelyeknek tulajdonosai függetlenek és csak a példányok eladásából és a hirdetésekből élnek. A legtöbb kis vidéki lapnál, sőt még néhány fontosabbnál is ez a szubvenciórendszer a hirdetések terén egészen különleges helyzetet teremtett. Mivel az újságkiadó költségeit a szubvenció már fedezi, hirdetési tarifájánál nem kell az előállítási költségeit figyelembe vennie. Amit a hirdetési felületére kap, az mind tiszta haszon. Így lehetséges azután az, hogy rengeteget hirdethetünk ezekben a lapocskákban és pedig olyan díjszabás mellett, amely még a papír költségének is csak egy töredékét fedezi, amelyre a hirdetést nyomják. Nem is kérdezzük meg ezeknek a lapocskáknak a kiadóit, hogy mennyit fizetünk a hirdetésekért, ha ugyanis ezt megtennők, hetekre, sőt hónapokra volna szükségünk ahhoz, hogy észszerű, mindkét felet kielégítő megoldásra jussunk. Hogyha hirdetést akarunk közzétenni, kiszámítjuk, mennyibe kerülhet a hirdetési felület az illető újságban, és ezen az alapon adjuk fel megrendelésünket, amelyet rendszerint minden kifogás nélkül elfogadnak.
Igaz, hogy a hirdetési tarifa nagyon alacsony, de ez az egyetlen az ilyen szubvencionált lapokkal való üzleti kapcsolatban, amivel meg lehet elégedve az ember. A kis vidéki kiadókat csak azok a hirdetések érdeklik, amelyek naponta jelennek meg. Egyszer egy junnani újságnak megbízást adtunk egy kisebb hirdetésre, amelynek hetenként kétszer, szerdán és vasárnap kellett megjelennie. Nem állapodtunk meg előzetesen arra nézve, hogy milyen díjszabás mellett fogják hirdetésünket közzétenni és tévedés folytán nem említettük meg az árat. Végül is kétszer akkora összeget számláztak, mint amennyit azelőtt ugyanolyan nagyságú napi hirdetésért fizettünk. Udvarias kínai levelet írtunk a kiadónak és rámutattunk arra, hogy miután hét nap közül csak két napon át vesszük igénybe lapja hasábjait, legfeljebb a felét fizetjük annak, mint amit korábban a naponta megjelenő hirdetésért fizettünk. Végezetül kijelentettük, hogy semmiesetre sem vagyunk hajlandók számláját elismerni.
Az újság válasza éppoly udvarias volt, mint a mienk, az udvarias sorok között azonban ki lehetett érezni a felháborodást. A lap álláspontja az volt, hogy ha valaki naponta megjelenő hirdetést tesz közzé meghatározott havi díj ellenében, akkor minden további nélkül el lehet ezt az ajánlatot fogadni, mert ebben az esetben a hirdetés szedése állva marad. Miután azonban mi csak szerdára és szombatra adtuk fel a hirdetést, az újság kénytelen annak megjelenését állandóan ellenőrizni és ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az újságnak állandóan ezt a fáradtságot okozzuk, nem látják be, miért ne fizethetnénk ezért többet. Végülis kijelentették, hogy ha nem fizetjük ki a számlát, egész Junnan meg fogja tudni, milyen tisztességtelenek a mi üzleti módszereink.
Ez az érvelés azonban nem győzött meg bennünket s a fenyegetéstől sem ijedtünk meg. Ezért most már a legkevésbé sem udvariasan azt írtuk a kiadónak, hogy okosabban teszi, ha alkalmazkodik a hirdetési szakma szokásaihoz, végül kijelentettük, hogy soha többet egy centet sem lát tőlünk, ha számláját nem fogja helyesbíteni. Egy hét múlva aggódó levelet kaptunk üzletfelünktől, akinek megbízásából a hirdetést közzétettük. Az újság ugyanis hatalmas cikket hozott az első oldalon nézeteltérésünkről és abban mind a mi nevünk, mind üzletfelünk nevét megemlítette. A cikkben óva intettek mindenkit attól, hogy velünk szemben valamit is teljesítsenek, mielőtt biztosították volna magukat arról, hogy hozzájutnak pénzükhöz. A továbbiakban közölték, hogy ez csak az első cikke egy sorozatnak, amely mindaddig folytatódni fog, míg csak az újságnak járó összeget ki nem fizetem.
Most már persze nem folytattuk vitánkat az újságkiadóval, hanem kifizettük a számlát. Üzletfelünk még ahhoz is ragaszkodott, hogy a pénzt táviratilag utaljuk át, nehogy közben még egy cikk jelenhessék meg. Sajnos, azt kell mondanom, ez volt az első ilyenfajta élményünk, de nem az utolsó. Rendszerint veszekedés támad, ha megtagadjuk egy hirdetés kifizetését, akár azért, mert olyan botrányosan nyomták, hogy senkisem tudja elolvasni, akár pedig valamilyen más alapos okból. Ilyenkor pellengérre állítanak bennünket, mint az olyan klubtagot, aki nem egyenlítette ki kártyaadósságát és valósággal minden újságolvasónak a fülébe ordítják helytelen eljárásukat. Az ilyesmi nekünk nem okoz ugyan álmatlan éjszakákat, üzletfeleinket azonban többnyire dühbe hozza, különösen, ha elsőízben állnak szemben ilyen zsarolással. Annyi bizonyos, hogy az ilyen gyakorlat széles körben elterjedt a kínai lapocskák között és nagyon sikeres módja a tartozások behajtásának. Ha az újságnak pénzre van szüksége és kinnlevőségei is vannak, akkor összeállítják az adósok névjegyzékét és a tartozás összegével együtt közzéteszik a lapban. Ez a jegyzék naponta megjelenik, de azoknak a nevét, akik időközben fizettek, törlik a jegyzékből.
Minden hirdetési szakember, aki összehasonlítást tesz a Sanghájban megjelenő kínai újságok hirdetési díjszabásai között, meglepődik, hogy a díjtételek pontosan ugyanazok. Még a teljesen tapasztalatlan ember is furcsának találja, hogy egy tízezer példányban megjelenő újság ugyanannyit kérhet hirdetési felületéért, mint egy százezres példányszámban megjelenő lap.
Ennek a furcsaságnak az az oka, hogy a legkisebb és legeldugottabb vidéki lapocska kiadója is komoly presztizsveszteségnek érezné azt, ha olyan hirdetési tarifát állapítana meg, amely csak a legcsekélyebb mértékben is alacsonyabb volna legnagyobb versenytársának díjszabásánál, mert ezzel beismerné azt, hogy lapja alacsonyabbrendű a másiknál. Ezért minden hirdetési díjszabás egyforma, a levonások azonban öttől hetvenöt százalékig ingadoznak. Ugyanez a helyzet Kína minden más nagyvárosában is. Ha egyetlen újság hirdetési tarifáit ismerjük, ezzel már tisztában vagyunk minden más lap díjszabásával is, de tudnunk kell még, hogy az egyes újságok milyen levonást engedélyeznek.
A brit és amerikai gyárosok legfőbb elve az, hogy hirdetésüknek nem szabad ugyanazon az oldalon megjelennie, mint a versenytársénak. Ez az elv az automobilipar kivételével majdnem minden szakmára érvényes. Úgyszólván minden megbízás, amelyet Amerikából kapunk, magában foglalja ezt a kikötést, sokszor azzal a komoly figyelmeztetéssel együtt, hogyha ezt a feltételt nem teljesítik, meg kell tagadnunk a fizetést.
Mi igyekszünk is megbízóink óhajának eleget tenni. Barátaink által érdeklődünk az újságoknál, megtudjuk, mikor jelennek meg a konkurencia hirdetései és a lehetőséghez képest alkalmazkodunk ehhez. Mivel aránylag kevés kínai tartja meg a vasárnapot, s a napokat nevek helyett inkább számokkal jelölik, nincs lényeges különbség az egyes napok között és így az egyik éppúgy alkalmas reklámcélokra mint a másik. Erősen a lelkére kötjük az újságoknak utasításainkat, de ennek ellenére is előbb-utóbb észrevesszük, hogy egy-egy hirdetésünk a gyűlölt versenytárs hirdetése mellett jelenik meg. Ilyenkor azon igyekszünk, hogy hirdetésünket mégegyszer közzétegyék díjmentesen, hogy azonban sikerül-e ez, vagy sem, az nem panaszunk helyes vagy helytelen voltától függ, hanem attól, szüksége van-e az újságnak arra, hogy fenntartsa velünk a jóviszonyt, vagy pedig annyi hirdetése van-e, hogy nyugodtan összeveszhet velünk.
Ha newyorki vagy londoni üzletfeleink meglátják az ilyen hirdetéseket, panaszos leveleket írnak nekünk, amelyekre nehezen tudunk csak megfelelő választ adni, mert nem tudjuk ezekkel az emberekkel megértetni, hogy milyen fegyelmezetlenül vezetik a kínai újságokat. A dolog úgy áll, hogy a nyomda előjogának tekinti, hogy kényelmi szempontból áttördelhesse a hirdetési oldalakat. Aránylag kevesebb panasz érkezik hozzám a kínai, japán és orosz lapokban megjelenő hirdetések miatt, mint amennyit megérdemelnék, mert megbízóim nem értenek ezeken a nyelveken. Lehetséges, hogy hirdetéseiket körülveszik a konkurens cégek közleményei és az üzletfelek semmit sem tudnak erről. Gyakran előfordul azonban az is, hogy egy angol nyelven megjelenő kínai újságban jelenik meg hirdetésem a konkurens cégé mellett és az ilyesmit bizony nehéz a féllel megértetni.
A dolognak az a valódi, bár kevéssé meggyőző magyarázata, hogy a szedők és mindazok az emberek, akik egy-egy angol újság előállításával kapcsolatban közreműködnek, valamennyien kínaiak, akik szakmájuk műkifejezésein kívül többnyire száz szót se tudnak angolul. Ha a reklámkép nem nyújt nekik valamilyen tájékoztatást, sejtelmük sincs arról, miről is van a hirdetésben szó. A szövegnek éppen annyi értelme van számukra, mint a kínai szövegnek az európai olvasó számára. Nehéz ugyan írástudatlan nyomdászt elképzelni, de az angol nyelvet illetőleg ezek a nyomdászok bizony írástudatlanok. Ennek ellenére a kínai szedők nagyon ügyesen dolgoznak. Sejtelmük sincs a szöveg értelméről, nem tudhatják, hogy a gépírásos szövegbe nem csúszott-e bele egy alattomos íráshiba és mégis vidáman kopogtatnak a szedőgépen és nagyon rendes kefelevonatokat készítenek, amelyek azonban a kézirat minden egyes íráshibáját híven visszatükrözik.
Sanghájban latin, német és orosz-betűs szedőgépek vannak, sőt más, különleges betűírógépek is, mert ebben a soknyelvű kozmopolita városban nagyon sokféle nyelven nyomnak és olvasnak újságokat. Nem tudom elképzelni, hogy egy angol szedő csak gondolni is merne arra, hogy orosz szedőgépen dolgozzék, mielőtt az orosz nyelvnek legalább is az alapelemeit meg nem tanulta és ez bizony nem valami könnyű feladat. A világháború elején két héten át utaztam Szibérián keresztül és semmi más dolgom nem volt, mint az, hogy a szomorú szibériai tájat nézegessem és az elég gyenge orosz cigarettákat szívjam. Ezért az orosz nyelv tanulásával foglalkoztam, de amikor megérkeztem Petrográdba, még mindig nem voltam tisztában az orosz ábécé néhány betűjével. Az ilyen dolgok azonban nem számítanak a kínai szedőnél. Az orosz ábécé harmincöt betűje semmiség a kínai nyelv írásjelével szemben és így gyorsan megtanulják a cirill betűket, úgy hogy néhány hét alatt éppoly jól kezelik az orosz szedőgépet, mint akár az angolt. A francia vagy német szedőgép kezeléséhez még kevesebb időre van szükségük.
Az angol tudás hiánya némelykor nevetséges tévedésekre vezet és néhanapján nagyon mulatságos sajtóhibákat találunk a kínai lapokban. Csak az a meglepő, hogy az ilyesmik nem fordulnak még gyakrabban elő. Huszonöt évvel ezelőtt, amikor egy itteni újság éjjeli szerkesztője voltam, lefekvés előtt mégegyszer átolvastam az első oldal kefelevonatát és ekkor egy különös részt találtam benne, amelyről kiderült, hogy nem volt más, mint egy tréfás és kissé szabad szájú közlésem, amelyet aznap este küldtem át egy papírszeleten egyik kollégámnak. Az illető asztalán felejtette a cédulát és egy szolga tévedésből a nyomdába vitte. Még ma is végigfut a hátamon a hideg, ha arra gondolok, milyen következménnyel járt volna rám nézve, ha idejekorán nem veszem észre ezt a néhány sort. Bizonyára a lapnál való működésem befejezését jelentette volna, mert a cédulán néhány egészen szükségtelen és indokolatlan megjegyzést tettem a lap kiadójára és főszerkesztőjére. Ezek a megjegyzések ártalmatlanoknak és tréfásaknak látszottak, ahogy leírtam őket, nyomtatásban azonban borzalmasan hatottak.
Egy másik sangháji újságíró, egy vezető angol újság kiadója, nem volt olyan szerencsés, hogy az ilyesmit idején észrevegye. Lapja évente kiadott egy városi címtárat, amely már akkor is a legkiválóbb ilyenfajta kiadvány volt Sanghájban, sőt még ma is az. A lap összeállításával kapcsolatban nem volt dolga, a kefelevonatokat azonban végleges imprimatúrára mindig eléje terjesztették. Egyszer, ahogy átfutotta a levonatokat, véletlenül megpillantotta ott egy férfi nevét, aki néhány hónappal azelőtt halt el; a kiadó világéletében utálta ezt az embert. Ahogyan a nevét meglátta, fekete tintával bekarikázta és a levonat szélére a következő megjegyzést írta:
"Ez az utálatos fickó meghalt!"
Néhány nappal később a címtár megjelent és a halott neve fekete keretben volt, a kiadó megjegyzésével együtt. Az ügy további fejlődése jellegzetes példája volt annak, milyen változó és átmeneti tényezőktől függ az ember jóhírneve. Ez az újságíró egyike volt a Kínában működő angol újságírás legkiválóbb képviselőinek, de nem teljesítménnyel tették híressé, hanem ez az ostoba vigyázatlan megjegyzése, amelyet ennek az egészen lényegtelen kiadványnak a kefelevonatára írt.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Tolvajnyelv és gúnynevek

Volt idő, amikor az, aki sangháji irodámba belépett, a belső helyiségek egyikében posztóval bevont kerek asztalt talált, körülötte székekkel míg az asztalon cigaretta, hamutálcák, egy játszma kártya és néhány csomó játékpénz volt. Olyan volt az egész, mintha egy kedélyes pókerjátszmát készítettünk volna elő és valóban így is állt a dolog. Ha egy ilyen látogató hosszabb ideig maradt, valószínűleg belépett egyik kínai alkalmazottam, kérdezett tőlem valamit, aztán együtt mentünk az asztalhoz, még két-három alkalmazottat hívtunk oda, megkevertük a kártyákat, kiosztottuk a zsetonokat és élénk angol-kínai beszélgetés közben eljátszottunk néhány játszma pókert. Azután ismét visszatértünk megszokott munkánkhoz. Ez a látvány bizonyára furcsán hatott minden idegenre és az illető nem valami kedvező véleményt formált üzletvezetésünkről.
A valóságban azonban nagyon is fontos megbízást teljesítettünk akkor, amikor ezt a néhány játszma pókert eljátszottuk, mert ezzel a közkedvelt amerikai kártyajáték Kínában érvényes szabályait állítottuk össze. Egy amerikai gyár adta nekünk ezt a megbízást, mert a véletlen úgy akarta, hogy ugyanabban az időben, amikor az amerikaiak és kisebb mértékben az angolok is, a Mah-Jong-játék őrületének hódoltak, Kínában a pókerjáték terjedt el. Nem tudom, melyiknek a szabályait hozták előbb nyilvánosságra, a pókeréét Kínában, vagy a
Mah-Jong szabályait angol nyelven, de mindakettő körülbelül ugyanabban az időben jelent meg.
Éppen abban az időben készültünk el az amerikai gyógyszervegyészeti szabályok kínai nyelvű összeállításával, ami több emberünket egy évnél is hosszabb időn át foglalkoztatta és így ezzel a hatalmas munkával összevetve, a pókerszabályok lefordítása nagyon is egyszerű munkának látszott. Közöltem a gyárossal, hogy egy hét alatt elkészülünk vele és megfelelően alacsony árat szabtam érte. A gyáros két hétre jött Sanghájba és az volt a szándékunk, hogy a munkát még elutazása előtt nyomdába adjuk. De a hét le sem telt, amikor már rájöttem, hogy nagyon nehéz feladattal állunk szemben, sokkal nehezebbel, mint amilyennek első pillanatban látszott. A póker szakkifejezései számára ugyanis nem voltak megfelelő kínai kifejezések s ezért régi írásjeleket kellett az új fogalmak számára igénybe venni és aztán azok értelmét külön megmagyarázni. Amikor megbízónk elutazott Sanghájból, oly csekély előhaladást tettünk, hogy még a szállítás határidejét sem állapíthattuk meg. Emberünk nem tudta megérteni, miért fontoskodunk annyit egy olyan ügyben, amely oly egyszerűnek látszott, mint az egyszeregy. Kétségkívül másra bízza a munkát, ha elegendő ideje maradt volna erre, de nem halaszthatta el utazását és így tovább kellett vesződnünk a megbízatással.
Műkedvelő pókerjátékosaink végül is elkészítették a fordítást és szokásunkhoz híven átadtuk a kínai szöveget egy fordítónak, aki azt ellenőrzés céljából vissza kellett, hogy fordítsa angolra. Amikor ez megtörtént, senkisem ismerte ki magát az angolra visszafordított pókerszabályokban. Éppúgy vonatkozhattak azok a Mah-Jongra, mint bármely más játékra. Ezért állíttattam fel kísérleti célból a pókerasztalt és tanítottam meg alkalmazottaimat a pókerjátékra. Mindennap egy másik szabályt vettünk elő és csak akkor tértünk át a következőre, ha kínai alkalmazottaim az előzőt már megértették és érthető kínai nyelvre fordították le. Persze nem pénzbe játszottunk, de mégis azon igyekeztem, hogy nyerjek, hogy ezáltal tanítványaimba azt az érzést ültessem át, hogy tanítójuk valóságos mester és így nagyobb buzgalomra indítsam őket. A póker összes fogásait rendre alkalmaztuk. Az a törekvésünk, hogy a pókerjáték szabályait átültessük kínai nyelvre, felkeltette néhány honfitársam részvéttel vegyes érdeklődését és ezek sokat segítettek nekünk. Egyikük szilárdan állította, hogy a pókerjáték bevezetése Kínára nagy civilizáció-befolyást gyakorolna és megszüntetné a lakosság elmaradottságát. Önkéntes segítőtársaim annyira fellelkesültek, hogy végül is egészen rájuk bíztam a dolgot és nyugodtan végeztem tovább a magam munkáját. Hat héttel a munka megkezdése után jelentették nekem, hogy végre összeállították a játékszabályokat. A szabályok az angol nyelvre való visszafordításnál érthetőeknek és kisebb eltérésektől eltekintve, pontosaknak bizonyultak. Azután végső próbaképpen kiválasztottunk öt kínait, akik nem ismerték a pókerjátékot. Leültettük őket a pókerasztalhoz, játékpénzt, kártyákat és a játékszabályok egy-egy példányát adtuk át nekik, s aggodalmasan figyeltük játékukat. Hogy a próbát minél hatásosabbá és valószerűbbé tegyük, olyan játékpénzt adtunk nekik, amelynek némi pénzértéke is volt.
Felfedeztünk ugyan néhány homályos pontot, amely még tisztázásra szorul, de nagyban és egészben jól lehetett a szabályokat használni és rövidesen nyomdába is adtuk azokat.
Csak kevés Kínában megjelent könyv terjedt el ilyen mértékben, mint ezek a pókerszabályok. Wilson elnök beszédeinek kínai nyelvű fordítása széles körben ismertté vált ugyan a háború alatt, de semmiesetre sem mérkőzhetett meg pókerszabályaink népszerűségével. Az első kiadás százezer példányban jelent meg és nem is tudom, hány újabb kiadást nyomattak, mert a szedést megbízónknak küldtük el és ő nyomatta a további kiadásokat s küldte azokat a kártyacsomagokkal együtt Kínába. De úgy tudom, hogy mostanáig több mint egy millió példányt adtak el. Az első kiadáson rajta volt a nevem és a címem s noha már húsz év telt el azóta, még mindig kapunk alkalmilag leveleket, amelyekben a játékszabályok néhány példányának megküldését kérik. A Távol-Kelet minden részéből jönnek ilyen levelek, valamint Peruból, Jamaica és Mauritius szigetéről is. A legújabb megkeresés néhány hónappal ezelőtt érkezett hozzánk. Egy Tibet határán fekvő városból küldték, egy lámakolostorból. A könyv kiadása annyi időnkbe került, hogy semmit sem kerestünk rajta s ezért legalább a dicsőséget a magam számára szeretném igénybe venni. Amerikában tanultam meg a pókerjátékot és mindig az eredeti szabályok szerint játszottam. Nemzedékem más tagjaihoz hasonlóan, engem is elszomorított a játék elfajulása, amelyet a női játékosok befolyására lehet visszavezetni. Munkatársaim hozzám hasonlóan, meg voltak győződve arról, hogy a játékszabályok kiadása végetvet ennek az újfajta visszaélésnek. Ezek a játékszabályok még most is irányadóak Kínában és nem túlzok, ha azt állítom, hogy a kínai az egyetlen nép, amely még ma is a hamisítatlan pókerjátékot játssza.
Az a kísérlet, hogy több életet és cselekvést vigyünk egy olyan játékba, amelynél nincs szükség javításokra, tette tönkre a Mah-Jongot, amely egy-két éven át oly népszerű volt Amerikában és Angliában. A Mah-Jong a pókerhez hasonlóan olyan játék, amelyet egy sereg új árnyalattal lehet gazdagítani. De a pókerhez hasonlóan, ez a játék is mindinkább szerencsejátékká lesz az újítások által és az emberi természet olyan, hogy hamarosan belefáradunk az olyan játékba, amelynél a játék megnyerését nem saját okosságunknak, hanem a szerencsének köszönhetjük. A Mah-Jong aránylag új kínai játék, mert mindössze háromszáz évvel ezelőtt találta fel egy ningpói halász, mégis nagyon elterjedt és ha sok függ is a szerencsétől, a végén mégis a legügyesebb játékos nyeri meg a játszmát.
A pókerszabályok átültetése ment ilyenfajta munkáim közt a legnehezebben, amikor azonban autóreklámot kezdtünk csinálni, rájöttünk arra, milyen nehéz feladat az automobilizmus szakkifejezéseit kínai nyelvre átültetni. Persze nem voltak a gépkocsi egyes alkatrészei számára kínai megjelölések és így önkényes összetételeket kellett kitalálnunk, vagy pedig régi szavaknak új értelmet adnunk. Ennek minden Kínába bevezetett új árucikknél meg kell történnie és sokszor elég könnyű feladat. Így például a tarackot "békaágyúnak" nevezik, a villanylámpát pedig "üvegbe zárt holdfénynek", tehát teljesen képszerű kifejezéseket használnak. A gépkocsi már egy idő óta futott Kínában, mielőtt valaki azon kezdte törni a fejét, milyen nevet adjon az egyes autóalkatrészeknek.
Az egész kérdés akkor vált fontossá számunkra, amikor az első hirdetési megbízást megkaptuk és a kínai sajtóban hirdetéseket kellett közzétennünk. Elkezdtünk egy kínai autómobilista szakszótár után kutatni és csakhamar rájöttünk, hogy ilyen nincsen. Megtudtuk azonban, hogy a sangháji sofőrök nagyon érdekes "tolvajnyelvet" használnak. Sokan közülük mint kocsisok kezdték meg pályafutásukat s csak természetes, hogy amikor gazdájuk kocsiját automobilra cserélte ki, az új jármű vezetését is megtanulták. Mivel az autóvezetés mesterségét Kínában még általán nem ismerték, a kocsis éppúgy hajlandó volt azt megtanulni, mint bárki más. Sőt még az az előnye is megvolt másokkal szemben, hogy ismerte az utcaneveket, tudta, hogy hol van gazdájának a klubja és ismerte azt a néhány szabályt is, amely a riksákra, kocsikra és gyaloghintókra vonatkozólag az utcai forgalomban érvényes volt.
Az új sofőrök magukkal hozták az istállók nyelvét, úgyhogy az autó egyes részeit hippológiai kifejezésekkel jelölték meg, amelyek közül a legtöbb nagyon is alkalmas lehetett az istálló számára, nyomtatásban azonban nem volt valami elragadó. Aztán rájöttünk, hogy az autógépészek egészen más szakkifejezéseket használta, amelyek ugyancsak különösek voltak, de legalább a nyomdafestéket eltűrték. Ezzel a szókinccsel hozzáláthattunk a munkához. Sok kifejezésünk tengerszagú volt, mert e gépészek közül azelőtt sok a tengerészetnél szolgált. Nagyon megörvendeztünk felfedezésünkön, ekkor azonban kiderült, hogy a különböző gépkocsiszínek gépészei más és más kifejezéseket használnak és így össze kellett gyűjteni a különböző kifejezéseket, hogy azok közül a legmegfelelőbbeket, vagy legelterjedtebbeket válasszuk ki.
Az első katalógusokat, amelyeket kiadtunk, Sanghájban nagyon jól megértették, amikor azonban Honkongba, Tiencinbe és Hangkauba is küldtünk példányokat, az ott lakó embereknek sejtelmük sem volt, hogy miről van szó, s ha a füzet nem lett volna illusztrálva, azt se tudták volna, hogy autómobilárjegyzék. Hogy fogalmat lehessen alkotni arról a zavarról, ami ezen a téren uralkodott, csak azt említem meg, hogy mi "gőzolaj"-nak neveztük a benzint, míg Tiencinben "villamosolaj"-nak nevezték. A gumiabroncs nálunk "gumicső" volt, Pejpingben azonban "gumiszalag". Volt ugyan bizonyos hasonlóság a különböző városok szakkifejezései között, bonyolultabb fogalmaknál azonban már semmiféle hasonlóságot nem lehetett találni. A sofőrök és gépészek olyan elnevezéseket használtak, amelyek merőben különböztek a Sanghájban használatos kifejezésektől és ami a legrosszabb volt, az általunk hirdetett gépkocsi kínai elnevezései minden egyes városban mások és mások voltak.
Ha előbbre akartunk jutni autóreklámunkkal Kínában, valahogy érthetőbbé kellett tenni hirdetéseinket, ami végül sikerült is. Csakhamar tökéletes szószedetet állítottunk össze, amelybe minden városra vonatkozólag felvettük az ott használatos megjelöléseket. Ebből a szótárból kihagytuk a közönséges vagy értelmetlen kifejezéseket és olyan könyvet nyomtunk, amely bőséges választékot tartalmazott a legkülönbözőbb kifejezésekből. Ezeket a szótárakat elküldtük az érdekelt feleknek és megkértük őket arra, hogy mondjanak tárgyilagos véleményt. Mikor aztán nagy csomó ilyen véleményt gyűjtöttünk össze, kikerestük a legmegfelelőbb szavakat, "standard-szótár" elnevezés alatt megjentettünk egy szószedetet és rábírtuk az autókereskedők szervezetét arra, hogy hivatalosan fogadja el azt a kiadást. Azóta se jutott senkinek sem eszébe, hogy bármiféle kifogást emeljen a szótár ellen, amely hamarosan közkeletűvé vált és így joggal nevezhető "standard-könyv"-nek. Az általunk kikeresett szószedet most valamennyi kínai technikai szótárban megtalálható.
A kínai sofőrök nem állnak egyedül abban, hogy saját tolvajnyelvük van, mert itt Kínában minden valamirevaló üzletág saját "slang"-gel rendelkezik, amelyet csak a beavatottak értenek meg. Így azután, minden mesterség valóságos szabadkőműves szervezetté válik, amely saját szimbólumokkal és jelekkel rendelkezik és lehetővé teszi a mesterembereknek azt, hogy kívülállók előtt is hangosan értekezhetnek, anélkül, hogy amazok akárcsak egy szót is megértenének beszédjükből. Az a hír járja pl. - lehet ugyan, hogy ez túlzás - hogy a lovászgyerekek, akiket százszámra alkalmaznak a sangháji lóversenyklubban, olyan tolvajnyelven beszélnek, amelyet senkifia meg nem érthet és hogy ezt a slanget arra is felhasználják, hogy az újoncokat, vagyis a zöldfülűeket megzsarolják. Mikor aztán egy idegen istállótulajdonos ilyen zöldfülűt alkalmaz, akkor ez csak abban az esetben tudja munkáját sikeresen elvégezni, ha elsajátítja a többi istállógyerek tolvajnyelvét. Egy-egy ilyen "tanfolyam" hónapokig eltart, s az újoncnak keserves bírságot, fizetésének bizonyos százalékát kell lefizetnie, míg teljes kiképzést nyer a slangben. Ez nem egyéb, mint belépődíj, mert azért kell lefizetnie, hogy a céh előjogait élvezhesse. A kereskedővilágban főnökök és segédek között is slangszavak és titkos jelek szálldosnak szájról-szájra, néha egy kézmozdulat, vagy egy odavetett jelentéktelen szócska azt jelenti a segéd számára, hogy elfogadhatja a vevő által felajánlott összeget, vagy pedig azt hogy tovább kell folytatnia az alkudozást.
Minden bevándoroltnak, aki már bizonyos időt töltött Kínában, kötelességévé teszik, hogy neve mellé kínai nevet is vegyen fel, mert csak ebben az esetben érheti el azt, hogy a kínaiak között mint egyéniséget tiszteljék és necsak üzleti, hanem társadalmi összeköttetésbe is lépjenek vele. Talán felesleges megemlítenem, hogy a kínai nyelv nem betűsoros nyelv, amely betűk összeállításából alkotja a szavakat, hanem a kínai nyelvben minden szónak külön írásjele van. A külföldi kereskedő cégkártyája az átlag kínai előtt éppoly ismeretlen, mint amaz előtt egy kínai cégkártya. Miután nincsen kínai ábécé és egy külföldi névnek a hangzását kínai írásjelekkel nem lehet visszaadni, az idegen nemzetiségű kereskedőket önkényesen megválasztott kínai névvel látják el. Így aztán egy Smith vagy Jones nevű egészen nyakatekert kínai nevet kaphat. Megfigyeltem, hogy a kínaiak elég szeszélyesen, hogy ne mondjam, alattomosan választják meg ezeket a kínai mellékneveket. Akinek például az a szerencséje, hogy Leenek, vagy Washingtonnak hívják, annak a nevét esetleg pontosan visszatükrözi a kínai fordítás. A legtöbb esetben teljesen eltér ez a név az eredetitől. Engem például "Ko-Lo"-nak hívnak. Az én nevemet könnyen le lehet fordítani, de ez éppen nem lett volna hasznos számomra, mert a varjúnak rosszak a szokásai és még rosszabb a híre. Ko-Lo pedig annyit jelent, hogy "fáradhatatlan életerő"; ezt az értékes nevet negyedszázaddal ezelőtt adományozta nekem a sangháji amerikai konzulátus egy kínai tisztviselője ingyen és bérmentve. Akkortájt azt hittem, hogy Ko-Lo valami furcsa jelző, s néha joggal gyanakodtam is, hogy a dolog így áll, mert amikor egy-egy vérbeli kínainak bemutattak, elfojtott mosoly jelent meg ajka körül. Csak tíz esztendő múlva derült ki, hogy milyen jó tréfát csinált a konzuli tisztviselő, amikor ezzel a névvel megajándékozott. Önteltségemben azt képzeltem ugyanis, hogy fáradhatatlan életerő azokat az iparbárókat jellemzi, akik dinamikus erejükkel koldusszegény sorból a milliomosok közé emelkednek. Néha bántott is a lelkiismeret, ha erre gondoltam, mert hiszen sohasem törekedtem arra, hogy egy ilyen nagyszerű névnek megfelelő munkatempót folytassak. Mint mondom, tíz esztendő telt el, amíg kiderült, hogy hamis lobogó alatt eveztem a munka tengerén. A Ko-Lo nem jelent egyebet, mint azt az izomerőt, amellyel egy taligát vagy hordszéket el lehet cipelni.
Vigaszomul szolgál azonban az, hogy a kínai nevem mégsem olyan rémes, mint egyik-másik barátomé, akiket a következő nevekkel jelölnek: "Vén bölcs", Szilárd erény", "Csöndes és szerény", "Mértékletes", "Minden bölcsektől megcsodált". Ezeket a megjelöléseket a ravasz kínaiak elhunyt uralkodó hercegektől veszik kölcsön, hogy a szegény külföldiek neve mellé biggyesszék. Ezért hát szívesebben viselem szerény nevemet, mert többet ér egy ifjú pásztor, mint egy vén király, vagyis az én esetemben egy élő riksakuli mint egy halott herceg.
Azonban nemcsak a külföldiek, hanem a külföldi városok is új nevet nyernek a kínai keresztségben. Legtöbbnyire hangutánzáson alapul ez a kínai elnevezés, de az is megesik, hogy valóságos leírást közölnek. Így például London kínaiul "Angol főváros". San Francisco kínai neve "Vén aranydomb", Honululué pedig "Szantálfa sziget". San Francisco volt ugyanis az első bevándorló kínaiak gyülekezőhelye és kínai nevét ezektől az aranyásóktól nyerte. Mivel pedig Kína ebben az időben a Hawai szigetekre szantálfát szállított, Honululu innen nyerte kínai nevét. Kínai dalokban San Franciscot költőien "A három barbár törzs vásárának" nevezik és az amerikai, angol és spanyol lakosságot értik ezalatt, akik az aranyláz idején Kalifornia lakosságának legnagyobb részét képviselték. A filippinókat, akiknek a zsírján évszázadokon át hízlalódtak a kínai kereskedők, röviden és velősen "Luzon-Kueik"-nek Luzon szigeti ördögöknek nevezik.
Valahányszor egy-egy új cikk reklámját átvesszük első dolgunk, hogy megfelelő kínai nevet keressünk a számára és ez bizony éppen nem könnyű dolog. Egyetlenegy gyáros sem sejti, hogy milyen fontos és nehéz az ilyen vállalkozás. Először is nagy nehézségbe ütközik, míg megmagyarázzuk neki, hogy a világhírű márkáját Kínában át kell keresztelnünk. A kínai márkának egyszerűnek, könnyen olvashatónak és mégis olyannak kell lennie, hogy ne lehessen utánozni, vagy más márkával összetéveszteni. Ha már most nagynehezen előkerítünk egy ilyen szót, akkor meg kell vizsgálnunk, nincs-e valamilyen aljas mellékhangzása. Kína ugyanis a trágár kifejezések paradicsoma és a legtisztességesebb mondatot a hangsúly egyszerű megváltoztatásával olyan disznósággá alakíthatjuk át, hogy égnek áll az ember minden hajszála. Az ilyesmitől tartózkodnunk kell, akárcsak a pestistől. Egyszer-kétszer már majdnem beleestünk a csapdába és az csak az utolsó pillanatban sikerült kimenekülnünk.
Idegeneknek, ama ritka példányok kivételével, akik kínaiul is beszélnek, rendkívül nehéz a kínai keresztneveket megjegyezni és ezért nem is nagyon igyekeznek. Alig hiszem, hogy ötven külföldi között akárcsak egy is akad, aki személyzetének kínai nevét ismeri. Egész egyszerűen boynak, szakácsnak, kulinak, amahnak, vagy kertésznek nevezik őket. Irodákban a külföldi igazgató csak a legfontosabb kínai alkalmazottainak a nevét ismeri, a többieket inasnak, takarítónak, vagy kulinak szólítja. Van rá eset, hogy számokkal különböztetik meg őket. A kifutók legidősebbje például egyes számú boy, utána a rangsorban a második a később jött és így tovább. Ez a módszer oly egyszerű, hogy mindenütt alkalmazzák, úgyhogy végre odáig jutottunk, hogy a vezérigazgatót vagy elnököt a vállalat "1. számának" nevezzük. Ha a kínai partvidéken az angol király számú boyáról beszélünk, mindenki tudja, hogy az angol miniszterelnökről van szó.
Bármilyen hivatalos kínai névvel rendelkezik is valaki, mégis csak egy, vagy néha több gúnynéven ismerik, amelyekkel saját személyzete ajándékozza meg. Alig akad külföldi, aki tisztában volna azzal, hogy személyzete egymás között hogyan szólítja és ez így van rendjén. A kínai nem azért biggyeszt gúnynevet a külföldi neve mellé, mert idegenről van szó, hanem mert ez itt így szokás. Hiszen minden vérbeli kínainak is van gúnyneve. Ezt a következőképpen jellemezhetem. Ha egy Wong nevű ember fekete himlőn esett át, akkor az magától értetődik, hogy azontúl "Ragyás Wong"-nak hívják, s ez ellen nem is tiltakozhat, mert hiszen a halál torkából menekült, s ez bőségesen kárpótolja elcsúfított ábrázatáért. Akit nem nevezhetnek el valami testi hibája alapján, annak valami jellembeli fogyatékosságát illetik gúnynévvel. A kínai szolga csak a legritkább esetben tudja gazdája nevét megjegyezni és minthogy nem tudja kiejteni sem, tehát annak az utcának a nevével jelzi, ahol lakik. Ha az én boyom egyik barátom inasának valami hírt visz, akkor engem egészen egyszerűen a lakásom nevével jelöl meg: "A Connaught Road 83. sz. úr". Ez a módszer teljes mértékben megfelelt, amikor Sanghájban még nem voltak nagy épületek, de mostanában már zavart okoz, mert két-három ismerős is ugyanolyan cím alatt szerepelhet. Ezért, ha feleségem üzenetet kap, hogy Broadway Mansions-i "Missie" telefonált, addig kérdezősködik a boynál, amíg megtudja, hogy az "öreg Missie" volt. Ez nem jelenti az öreg Missie életkorát, lehet az fiatal is, csak éppen hogy legrégebben lakik a Broadway Mansionson és ezért illeti meg ez a magas rang. A többi gúnynév, amelyekkel bennünket külföldieket megajándékoznak, már nem olyan színtelen. Én sajnos csak egy ilyen gúnynevemet ismerem. Ha például kilépek az amerikai klub küszöbén, a portás így hívja a kocsimat: "Ko Ko".
A sofőrök, akik kint gazdáikra várnak, addig ismétlik ezt a hívást, amíg az én sofőröm is meghallja. Nem mondhatom, hogy valami különösen megtisztelő számomra, hogy öreg és elég tekintélyes klubtagot mint csekélységem, ilyen frivol operettnévvel illetnek, mint az, hogy Ko Ko, de ha a portásnál tiltakoznék ez ellen, akkor időtlen-időkig megváratnának, míg sofőröm előkerül és kocsiba szállhatok. Mikor aztán a kocsi előáll, a portás tiszteletteljesen kinyitja az ajtót, mire méltóságteljesen elfoglalom helyemet és a sofőr megindítja a kocsit. Az ajtónálló ugyanis az én érdekemet képviseli, amikor lehetőség szerint leegyszerűsíti a nevemet és így könnyen érthetővé teszi sofőröm számára az uccai zsivajban.
Egy vezető angol lap szerkesztőjét szedői "Kövér csirkefogó"-nak hívnak. Ez a szerkesztő valóban kövér ember, de gazsága abban merül ki, hogy tiszta kefelevonatokat követel szedőitől. Egyik tiszteletreméltó polgártársamat, akit legutóbbi londoni látogatása alkalmával közmegbecsülés övezett, a sangháji riksakulik és taxisofőrök "Ifjú kocsonyahasnak" nevezik. Hogy miért tüntetik ki a tiszteletreméltó öreg urat az "ifjú" elnevezéssel, kissé érthetetlen s csak akkor világlik ki, hogy mi az értelme, amikor az ember megtudja, hogy egy emberöltővel ezelőtt elődje a kocsonyahas nevet kapta és ennek az utóda, akinek körteformájú pocakja volt, igen logikusan az ifjabb nevet nyerte el. Az én ismerősöm, rangsorban a harmadik, pedig az ifjú. Egy másik idősebb gentlemant a riksacéh húszcentesnek nevezi, mert a jó öreg ennyit fizet bármely útért. A riksakulik, akik az ő klubja előtt táboroznak, valósággal szerencsejátéknak tekintik ha a húszcentes úr megjelenik. Megtörténhet ugyanis, hogy a riksa csak három házzal odébb viszi őt és akkor a kulinak bő aratása van. Viszont előfordulhat az is, hogy az agyonizzadt és holtfáradt kuli, aki kivitte az öreget a lóversenypályára, ugyancsak húszcentest kap fáradtságáért. A kuli azonban nem búsul ezért. A sors szeszélyének tekinti, amely lehet, hogy ma ellene van, holnap pedig olyan amerikai utasra akad, aki hamisítatlan valutában fizet neki, amely még ma is sokkal többet ér mint a kínai pénz.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A kínai betegségek gyógyszerei

Nem hiszem, hogy volna a földön olyan gyógyszergyáros, akinek agyában ne fordult volna meg az a gondolat, milyen kitűnő üzleteket tudna csinálni, milyen rengeteg pénzt kereshetne, ha sikerülne neki gyógyszereinek hatásosságáról nagyobb számú kínait meggyőznie. Ha az ilyen gyáros a lakosság számán kívül, csak nagyon keveset tud Kínáról, akkor nyugodtan ábrándozhat, képzelete a legnagyobb bőség távoli mezeire szárnyal vele. Saját tapasztalatából tudja, hogy senkisem fog naponta egy-egy alkalmát megenni, csak azért, hogy ne kelljen később orvoshoz mennie, mert az egészséges ember olyan biztonságban érzi magát, hogy még egy mazsolát sem fog naponta megenni egészsége megőrzéséért. Mindenki készségesen vásárol gyógyszereket, de a betegségek megelőzésére a legkevesebben vesznek maguknak fáradságot, még akkor sem, ha semmibe sem kerül. Mindenki tudja, hogy egy pohár éhgyomorra megivott forróvíz eléggé megbízható védelmet nyújt bizonyos gyakran előforduló bántalmak ellen, de ezer ember közül egy sem vesz magának annyi fáradságot, hogy ezt a vizet meg is igya. Az orvos azonban tudja, hogyha valakinek gyomor-, hát-, vagy fejfájása van, vagy valamilyen más fájdalom gyötri, okvetlenül bevesz valamilyen orvosságot, hogy fájdalmát egyhítse. Ha már most a gyógyszergyáros elgondolja, hogy a valószínűségszámítás törvényei szerint sok millió kínai van kitéve valamilyen fájdalomnak, és ugyanakkor piruláinak hatékonyságára gondol, akkor rózsás álomképek jelennek meg szeme előtt, amelyeknek előterében egy yacht horgonyoz, míg a háttérben egy birtokot lehet látni.
A gyáros tudja, hogy a gyógyszerek hirdetése semmi nehézséget nem okoz. A gyógyszereknél nem kell az olvasók figyelmét különösebben felhívni az árucikkre, mert ha például olyan pirulákat hirdetnek, amelyek reumatikus fájdalmakat enyhítik, a hirdető biztos lehet abban, hogy az ilyen betegségben szenvedő ember az első betűtől az utolsóig pontosan végigolvassa a hirdetést. A beteg legkellemesebb órái azok, amikor olyanokkal beszélget, akik ugyanabban a betegségben szenvednek mint ő s akivel összehasonlíthatja és részletesen megtárgyalhatja betegségének tüneteit. A reumatikus fájdalmak minden embert egyenlővé tesznek, mert a kínai kulinak a hátgerince éppúgy fáj ilyenkor, mint a milliomosé, aki kényelmesen elterpeszkedik limousine-jában. Mivel a "vallomás" folyóiratoknak Amerikában olyan sikerük volt, azt kérdezem magamtól, miért nem ad ki valaki olyan folyóiratot, amelyben gyógyíthatatlan vagy múló betegségekben szenvedőknek alkalmuk van betegségükről beszélni, azzal az érzéssel, hogy olyan széleskörű részvétet biztosíthatnak a maguk számára, mint amilyen a folyóirat elterjedése. Ha valaki ilyen folyóiratot szándékoznék megjelentetni, akkor részletes közléseket kaphat tőlem "Honkongi lábamról" és érdekes vallomásokat gastritisemről.
Elméleti szempontból bizonyára megokolt az a feltevés, hogy Kína nagy és nyereséggel kecsegtető piac lehet a tömegesen gyártott gyógyszerek számára. Itt rengeteg emberről van szó, akik aránylag keveset tudnak a modern gyógyszerészet áldásairól és kevés orvossal és még kevesebb kórházzal rendelkeznek, mert egész Kínában mindössze huszonötezer kórházi ágy van. Indokolt tehát az a feltevés, hogy rengeteg betegség pusztít és mindenfajta gyógyszer iránt kereslet mutatkozik. Ha a gyáros fáradtságot vesz magának arra, hogy utánanézzen a dolognak és elolvassa az orvosilag képzett misszionáriusok jelentéseit, ez bizonyára bátorítólag fog hatni törekvéseire. Ezeknek az önfeláldozó keresztény misszionáriusoknak minden egyes jelentése túltömött rendelőkről és kötözőhelyekről s a kórházak szaporításának sürgős szükségességéről szól. A gyógyszergyáros számára kedvező alkalom nyílik tehát arra, hogy a szenvedő emberiségen segítsen és egyszersmind meg is gazdagodjék.
Magam is lelkesedtem ezért az üzletágért mindaddig, amíg új gyógyszerek eredménytelen propagandája meg nem győzött tévedésemről. Ekkor tanultam meg, hogy a kínai nagyon is egészséges nép. Sokan közülük rosszul szellőztetett házakban és a legnagyobb piszokban élnek és nagyon keveset mozognak, úgyhogy hajlamosaknak kellene lenniük a betegségekre. Hogy miért nincs így, azt nem is próbálom megmagyarázni, csupán gyanítom, hogy a nagyfokú csecsemőhalandóság folytán csak az oka a kínaiak kedvező egészségi állapotának, tény az, hogy a nagy biztosító társaságok nagyon szívesen kötnek kínaiakkal életbiztosítási üzleteket és pedig ugyanolyan feltételekkel, mint más, kedvezőbb egészségügyi helyzetben lévő országok lakosaival. Sőt, sok kínai még kevesebb biztosítási díjat fizet, mint mi külföldiek, vagy pedig ugyanazért a díjért nagyobb kedvezményt élvez, mert a kínai, mint más üzleteknél, itt is kitartóan alkuszik.
Második felfedezésem a Kínában való gyógyszerárusítással kapcsolatban az volt, hogy a kínai, ha megbetegszik, nem szalad rögtön orvoshoz és nem kutat házi gyógyszertárában, amit annál kevésbé tehet meg, mert nincs is házi patikája, legfeljebb néhány gyógyfüvet tart a konyhában. Legtöbbször egyszerűen ágyba fekszik és mivel ilyenkor úgy sincs étvágya, néhány napig koplal. Ezt teszi akkor is, amikor meghül. Többnyire éppoly gyorsan meggyógyul, mintha gyógyszereket vett volna be. A kínaiak már évszázadokkal ezelőtt rájöttek arra, hogy a meghülés orvosi kezelés nélkül éppoly gyorsan gyógyul, mint orvosi kezeléssel.
Harmadik tapasztalatom a gyógyszerek eladásával kapcsolatban az, hogyha a kínai olyan beteg, hogy szükségesnek tartja gyógyszerek szedését, akkor tíz eset közül kilencben egy régimódi kínai orvos tanácsát fogja kikérni, vagy gyógyfüveket hozat egy régimódi kínai gyógyszertárból, vagy pedig egy betegek kezelésében jártas öregembert fog a szomszédságból elhivatni. És nemcsak a szegények és tudatlanok ragaszkodnak az évszázados használattól megszentelt gyógyszerekhez. Legalább három amerikai egyetemet végzett kínait ismerek, akik ha megbetegszenek, csak kínai orvosokat és kínai gyógyszereket vesznek igénybe és bizonyára még sok főiskolai végzettségű ember van Kínában, akinek ugyanez a véleménye. Azt is hihetné az ember, hogy mindez csak a milssziós orvosok túlzása, de ez tévedés. A jelentések teljesen igazat mondanak akkor, amikor zsúfolt rendelőkről beszélnek, de nem teszik hozzá, hogy a missziók rendelői oly kicsinyek, hogy már két család is megtölti azokat. Kevés helyen tudják a betegeknek több mint egy százalékát befogadni, úgy, hogyha csak kisebb mértékben térnének is meg a kínaiak a külföldi orvostudományhoz, több páciensük volna, mint amennyit be tudnának fogadni. A modern, félig külföldi Sanghájnak például hárommilliós lakossága mellett mindössze 924 hatóságilag nyilvántartott orvosa van és ez az arány még kedvezőbb, mint Kína bármely más városában.
Noha negyvenéves korom tapasztalatlanságában és fiatalos lelkesedésében sok üzletfelemnek tanácsoltam, hogy költsenek új gyógyszereik propagálására, amelyeket azután vajmi kevés ember vásárolt meg, most már régen nem foglalkozom ilyen üzletekkel. Hacsak egy töredéke is meg volna nekem annak a pénznek, amelyet különböző nemzetbeli gyárosoknak takarítottam meg azáltal, hogy lebeszéltem őket a Kínában folytatandó gyógyszerkereskedésről, bizonyos, hogy a legszebb csónak tulajdonosa volnék Sanghájban. Hivatásom szerencsétlen oldala, hogy a legértékesebb szolgálat, amelyet egy hirdetési ügynök egy gyárosnak tehet, az, hogy visszatartja őt a reménytelen üzletekbe való bocsátkozástól, az ilyen üzleteket azonban, sajnos, ritkán fizetik meg.
Annak ellenére, hogy a legtöbb külföldi orvos megvetéssel tekint kínai kartársaira, tény az, hogy ezek az orvosok, bármilyen tökéletlenek és kezdetlegesek is módszereik, mégis sok száz éven át megőrizték sok millió ember bizalmát. Noha a kínai orvostudomány más módszereket alkalmaz, mint az angol, annak is megvannak a kiváló emberei, nagyhírű orvosai és kitartó tudományos kutatói. 1848-ban, tehát abban az időben, amikor Kínát megnyitották a külföldi kereskedelem számára, s a külföldi misszionáriusok bebocsátást nyertek az országba, hatalmas munka jelent meg Kínában a következő címmel: "A növények neveire és tulajdonságaira vonatkozó kutatások." Ez a kiadvány hatvan kötetből állt és vagy kétezer pontos növénytani rajzot tartalmazott. Noha ez az enciklopédikus összeállítás némi új anyagot is magában foglalt, nagyrésze mégis régi orvosi könyvek összefoglalásából állt. Már több mint ezer évvel Krisztus születése előtt, magas fejlettséget ért el az orvostudomány Kínában, az orvosok leírták a betegségek történetét és hosszadalmas vitákat folytattak egymással a különböző gyógynövények előnyeiről.
Bár én magam kevesebbet tudok az orvosokról és kórházakról a korombeli legtöbb embernél, mégis nagyon határozott, bár teljesen elméleti véleményem van a kínai orvosokról. Nem tudom ugyanis elhinni, hogy ezek az orvosok, akiknek száz nemzedéken át alkalmuk volt a különböző gyógynövényeknek a betegekre gyakorolt hatását gondosan megfigyelni, ne tanultak volna meg sok mindent, ami szakmájukba vág. Ugyanezen a véleményen vannak maguk a kínaiak is és abban a kevésszámú esetben, mikor kínai tartózkodásom folyamán igazán beteg voltam, kínai barátaim valósággal könyörögtek nekem, hogy hívjak kínai orvost vagy vegyek be kínai gyógyszert, mert ezek a gyógyszerek emberemlékezet óta meggyógyították elődeiket. De azért elméleti meggyőződésemet nem viszem át a gyakorlatba, ha valami bajom van, inkább öreg barátom, Dr. Tom Dunn tanácsát kérem ki és néha szót is fogadok neki.
A kínai orvostudomány módszerei sohasem nyugodtak formalisztikus vagy tudományos alapokon, hanem gyakorlati oktatás útján szálltak apáról-fiúra. A kínai orvos fiait vagy más fiatal rokonait képezte ki orvosoknak, mint ahogy más országok orvosai nem nagyon távoli időkig tették. 1858-ig Nagy Britanniában az állam minden ellenőrzése nélkül bocsátottak ki orvosi előírásokat és adományoztak orvosi rangokat. Kínában az orvosi működés megkezdéséhez nincs szükség sem engedélyre, sem oklevélre és bárki folytathat orvosi működést, aminek sok kuruzsló jó hasznát veszi. A törvény értelmében itt az orvosi gyakorlatnak minden fajtája egyforma értékű, a közegészségügyi igazgatásban azonban mindenütt a nyugati módszereket alkalmazzák. A kínai hivatalnokok közül, akik a vesztegzárak végrehajtásáért és más közegészségügyi intézkedésekért felelősek, igen sokan magukban meg vannak győződve az ősi kínai orvostudomány fölényéről. Mivel azonban a kínai orvosoknak semmiféle rendszer, semmiféle erkölcsi kódex nem áll rendelkezésére, sokkal egyszerűbb, ha teljes egészében a kínai orvostudományt alkalmazzák, mintha a régi kínai orvosi gyakorlatot alakítják át a modern követelményeknek megfelelően. Így is történt, éppen úgy, mint egészen hasonló körülmények között Japánban.
Nagyon sok külföldi gyáros adja itt el gyógyszereit, egyeseket, mint házi orvosságokat, amelyek az orvos igénybevételét feleslegessé teszik. Mintegy négyszázezer font értékű, gyárilag előállított gyógyszert adnak el Kínában évente. Németország vezet ezen a téren 36%-kal, utána Nagy Brittania következik 26%-kal, majd Japán 13 és az Egyesült Államok 10%-kal. A kínai újságok tele vannak gyógyszerhirdetésekkel. Az egész világon elterjedt gyógyszerekből Kínában is sokat adnak el és ezek közül egyesek reklámját mi látjuk el. Mindezeket már legalább egy nemzedék óta vagy még régebben árusítják itt és ezek meglehetősen széles körben terjedtek el. Ezek a gyógyszerek teljes mértékben kielégítik a keresletet, úgyhogy konkurens készítmények bevezetésére alig van lehetőség. Mivel a kínaiak nem szívesen cserélik be a régi márkákat újabbakra, nem meglepő, hogy az ilyen erősen személyes fontosságú dolgokban ugyancsak konzervatívek. A mai nemzedék ugyanazt a pirulát akarja, amely már nagyapja reumáját is meggyógyította és mást nem hajlandó elfogadni. Ez nagyon kedvező annak a gyógyszernek a szempontjából, amelynek a nagypapa gyógyulását köszönhette, de nem valami bátorító az olyan ember számára, aki valamilyen új pirulát akar piacra hozni. Ennek az embernek csak arra az időre lehet reménysége, amikor majd a mai nemzedék felnőttkorú embereinek unokái is felnőnek. A gyógyszergyárosok által elért forgalom egyébként nevetségesen kicsiny, mert a külföldi gyógyszerek összes forgalma átlagban évente és fejenkint alig tesz ki többet egy-egy darabnál.
Van egy régi tengerésztörténet Kínáról és a kínaiakról, amely szerint a kínaiak akkor fizetnek orvosaiknak, ha egészségesek és akkor szüntetik be a fizetést, amikor a családban valaki megbetegszik. Ennek a történetnek az az alapja, hogy sokszáz évvel ezelőtt némely kínai azt a szokást követte, hogy rendszeres évi vagy havi járandóságot biztosított orvosának, amiért az a beteg családtagokat kezelni tartozott. Ezt a rendszert utóbbi időben számos országban bevezették. Ez a rendszer állandó jövedelmet biztosít az orvosnak és biztonságot nyújt a családfőnek, azokkal a rendkívül nagy költségekkel szemben, amelyeket egy hosszantartó betegség okozhat. Az orvosoknak ilyen formában való alkalmazása Kínában nem általános, hanem csupán a jómódú rétegeknek egy nagyon kis töredékére szorítkozik.
Igen sok ember csak akkor fordul orvoshoz, ha valamelyik családtagja komolyan megbetegszik. Ilyenkor azután az előtt a súlyos probléma előtt állnak, hogy a szomszédságban lévő orvosok közül melyiket hívassák el. A jó kínai orvosok hírnevüket és pácienseiket éppúgy a továbbajánlás bizonytalan módszerének köszönhetik, mint külföldi kartársaik. Ez a módszer a kuruzslót is hírnévhez és vagyonhoz juttatja s a tisztességes orvos tekintélyét is megsemmisítheti, ha véletlenül egyszer rossz diagnózist állít fel. Ilyen körülmények között a kínai családfő súlyos probléma előtt áll, ha fiához, feleségéhez vagy valamelyik másik családtagjához kell orvost hívnia. Ha jó orvost választ, lehet, hogy a beteg hamarosan meggyógyul; ha azonban rosszat választ, lehetséges, hogy családjának temetkezőhelyén újabb sírdomb fog domborulni. Más országokban is ilyen problémák tornyosulnak a családfők elé, de kevesen oldják csak meg azokat olyan határozottan és fatalisztikusan, mint a kínaiak. Bár a kérdés maga tragikusan komoly, a kínaiak mégis különös módon oldják azt meg s ezt a módszert ők nagyon ésszerűnek tartják. Tegyük fel, hogy egy tucat jó nevű orvos működik az illető városban. hogy biztosak legyenek abban, hogy a sors melyik orvosnak kedvez, felírják a számbavehető orvosok neveit papírszeletekre és a beteg azok közül húz ki egyet. Ezt az orvost hívják el és mindenki teljes bizalommal van iránta. Mindenki tisztában van ugyanis azzal, hogy betegségeknél és orvosi kezeléseknél a véletlennek igen nagy szerepe van és a beteg véletlen választásával esetleg elkerülheti balsorsát, amelyet, ha ésszerűbb módszerrel választ, esetleg kihívott volna maga ellen. Nagyon fontos ugyanis az a körülmény, hogy ilyen esetben a beteg, aki maga húzta ki kezelőorvosa nevét, teljes bizalommal lesz iránta és így megvan benne az akarat, hogy meggyógyuljon. Ha egyszer megtörténnék velem, hogy idegen városban betegednék meg, valószínűleg ilyen módszer szerint választanám ki kezelőorvosomat.
Míg ügynökségünk nem valami nagyon lelkesedik azért a gondolatért, hogy új külföldi gyógyszert ajánljunk a kínaiaknak, örömmel ragadnánk meg az alkalmat arra, hogy Ausztráliában vagy Indiában, tehát a világ legnagyobb gyógyszerfogyasztó országában, kínai gyógyszereket propagáljunk. Milyen érdekes szöveget lehetne ilyenkor írni anélkül, hogy túlságosan eltérnénk az igazságtól! Egy ismert gyermekgyógyszert például már oly régen hirdetünk itt, hogy időközben még a szöveget is meg kellett változtatnunk. Korábban ugyanis azzal dicsekedtünk, hogy ez a gyógyszer több mint félszázad óta van forgalomban, most pedig már "hatvan esztendőt" kell hogy mondjunk.
Ez nagyon tiszteletreméltó kor egy gyógyszer számára, de mi lenne akkor, ha olyan hirdetést tennénk közzé az újságban, amely azt kürtölné világgá, hogy a hirdetett orvosságot már Nebukadnezár korában is használták! Vagy ha azt mondhatnánk az olvasónak, hogy valamelyik kínai atléta hatalmas testi erejét annak a gyógyszernek köszönheti, amely sokszáz évvel ezelőtt a nagy Dzsingisz kánt a világ urává tette! Hát nem lenne ez a legnagyobb mértékben meggyőző erejű? Bizonyára akadna sok szkeptikus, aki nevetne az ilyenfajta hirdetésen, mégis meg vagyok győződve arról, hogy általában elérné a kívánt hatást.
Gyógyszereket sehol a világon nem nehéz propagálni, a legkevésbé azonban Kínában. Itt elég könnyen jut az ember valódi elismerőlevelekhez, anélkül, hogy azokért fizetnie kellene. Ha egy kínait rá tud az ember venni arra, hogy valamilyen gyógyszert bevegyen és ha az enyhíti fájdalmát vagy egészen meg is gyógyítja, szívesen ír olyan levelet, amelyet fel lehet használni reklámcélokra. Néha olyankor is kap az ember elismerőlevelet, amikor nem is kérte. Néhány évvel ezelőtt egy brit kakaógyár megbízásából nagyszabású propagandahadjáratot folytattunk le, amelynek az volt a célja, hogy a kínaiakat kakaófogyasztó nemzetté tegye. A kakaó mindaddig teljesen ismeretlen volt Kínában. Mi propagandánk során harminc centért küldtünk szét egy-egy mintadobozt és meglepően sok kakaómintát tudtunk ilyen módon a kínai közönség körében elhelyezni. Minden egyes dobozt, amely körülbelül tizenkét csésze kakaó elkészítésére volt elegendő, pontos használati utasítással láttunk el. Félreértések elkerülése céljából azonban néhány nap múlva a használati utasításnak egy-egy másodpéldányát is megküldtük a címzetteknek levél kíséretében, amelyben annak a várakozásunknak adtunk kifejezést, hogy a kakaó ízleni fog az átvevőnek.
Az első válasz egy hangcsaui vasúti tisztviselőtől érkezett. Azt írta levelében, hogy álmatlanságban és emésztési zavarokban szenvedett és évek óta hatalmas mennyiségű teát fogyasztott azért, hogy munkaképességét megőrizze. Miután megpróbálkozott minta küldeményünkkel, nagy doboz kakaót vásárolt s teljesen felhagyva a teázással, buzgón kezdte a kakaót fogyasztani. Most, két héttel a kakaókúra megkezdése után, kitűnően alszik, emésztése megjavult s oly jól érzi magát, mint évekkel ezelőtt.
Ha egy hirdetési ügynök ilyen tartalmú levelet talál reggeli postájában, úgy érzi magát, mintha maroknyi rézpénz között váratlanul aranyat talált volna. Már a legközelebbi napokban további aranyakat találtunk ti még több hasonló tartalmú levelet kaptunk. Úgy láttam, hogy egészen új alap kínálkozik a propaganda számára és pedig a kakaót jótékony hatása az egészségére. Ezt a propagandalehetőséget azonban túlságosan jónak találtam ahhoz, semhogy igaz lehetett volna. Meg akartam győződni arról, hogy nem tévedek s ezért felkerestem egy öreg missziós orvost, aki évtizedek óta kezelt beteg kínaiakat és megmutattam neki a levelet. Az orvos azt mondta, hogy egyáltalán nem csodálkozik ezen. Bármilyen gyenge ugyanis a kínai tea, mértéktelen fogyasztása mégis ideges bántalmakhoz, a továbbiakban pedig álmatlansághoz és emésztési zavarokhoz kell hogy vezessen. A teáról a kakaóra való átmenetnek éppen ezért gyógyítólag kell hatnia. Ezenfelül pedig a kakaó olyan tápanyagokat tartalmaz, amelyek valószínűleg hiányoznak a kínai étrendből.
Most már semmi kétségünk sem volt, hogy milyen eljárást kövessünk. Megváltoztattuk az egész propaganda-hadjárat irányát, az egészségügyi szempontokat helyeztük előtérbe, fényképeket szereztünk olyan emberektől, akiknek jót tett a kakaóivás s a fényképeket az elismerő levelekkel együtt sokszorosíttattuk. Büszkék voltunk teljesítményünkre s ilyen értelemben írtunk a brit gyárosnak is. Ő azonban egyáltalán nem értett egyet eljárásunkkal, s bár meglehetős tartózkodóan válaszolt, mégis kiéreztük a sorok közül elégedetlenségét. Úgy fogta fel a dolgot, hogy tisztességtelen, lármás eljárásunkkal a sárba tapostuk tekintélyes, régi cége jóhírnevét. Tudni sem akart többé rólunk és cégének reklámját egy másik ügynökségre ruházta, amelyet megbízhatóbbnak ítélt a mienknél. Ez az eset vagy tizenöt évvel ezelőtt történt, azóta bizony sok minden megváltozott. Manapság már sok cég álmatlanság elleni szerként hirdeti a kakaót...

folytatás