Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Cápauszonyok és állott tojások

Bár az az elképzelés, hogy naponta egy-egy almát adjanak el a kínaiaknak, még most is csak statisztikai vágyálom, mégis sok külföldi termelőnek sikerült kitartó hirdetéssel bizonyos élelmiszerek számára jó piacot teremteni. Az első ilyen élelmiszer a kondenzált tej volt, amelyet lassanként a gyermekek számára vettek használatba. Mivel minden kínai feleségnek az a kötelessége és egyben legfőbb vágya is, hogy minél több gyermeket szüljön, a dajkák iránti kereslet túlhaladta a kínálatot és így a kondenzált tejet szívesen fogadták, mint segédeszközt. Ebben a túlnépesedett és belterjesen megművelt országban kevés a legelőterület s így kevés a tehén is, úgyhogy az összes kínai közösségnek szállított belföldi tejmennyiség aligha fedezné egy nagyobb angol város szükségletét. A kondenzált tejet és a különböző tejporokat az ország minden részében árusítják, pedig a tejet sohasem tekintik tápláléknak, csak gyermekek és betegek isszák, mert egyetlen kínai sem inna meg a maga jószántából egy pohár tejet. Ez remélhetőleg néhány év múlva másképp lesz, mert éppen most kezdtünk hozzá a tejnek, mint frissítőnek propagálásához, csokoládéval vagy eperrel fűszerezve. Mivel a kínaiak szeretik a frissítőket, arra számítunk, hogy sikerünk lesz.
Sokban hozzájárultunk ahhoz, hogy a kínaiakat a mazsolaevők nemzetévé tegyük. Tizenöt évvel ezelőtt a mazsola még majdnem ismeretlen volt Kínában, most azonban már a legtöbb város kirakataiban látni lehet azokat a kis vörös dobozokat, amelyekbe a legnagyobb exportcég mazsoláit csomagolja.
Amikor megkezdtük reklámhadjáratunkat a mazsola népszerűsítésére, azt ajánlottam, rendezzünk kalácssütő versenyt és tűzzünk ki díjat a legjobb mazsolakalács készítője számára.
Ilyen dolgokban nem volt még semmi tapasztalatom s csak akkor ismertem fel, hogy milyen erős a kínaiak játékszenvedélye s milyen örömmel ragadják meg az alkalmat arra, hogy csekély befektetéssel nyerjenek valamit, amikor a küldemények már beérkeztek. Azon a napon, amikor a verseny határideje lejárt, felkerestem üzletfelemet s rengeteg kalács között találtam.
- Ezt magának köszönhetem, - mondta, - most segítenie kell rajtam, egyhangúlag magát választották meg a verseny egyedüli döntőbírájául s egy órán belül valamennyi kalács az irodájában lesz. Ne fárassza magát azzal, hogy visszaküldi.
Bevallom, hogy abban az időben, amikor a versenyt javasoltam, nem is gondoltam arra, hogyan fogjuk a díjnyertest kiválasztani. Amikor aztán valamennyi kalács az irodámban volt s minden rendelkezésre álló asztal és szekrény tele volt velük, hiába törtem rajta a fejemet, kínai alkalmazottaim se tudtak rajtam segíteni, bár egyikük azt ajánlotta, hogy néhány pályázatot diszkvalifikáljunk, akik kalács helyett pudingot küldtek be s néhány olyat is, akik mazsola helyett másfajta szőlőszemmel vagy szilvával töltötték meg kalácsukat. De miután ezeket a beküldőket kihagytuk, még mindig 500 kalács között kellett választanunk s az egyetlen lehetőség a bírálatra az volt, hogy valamennyit megízleljük.
Miközben ezen a problémán törtem a fejemet, egy riksakuli jött az irodába és szaglászni kezdett, mint az éhes kutya a mészárosüzletben. Amikor felszólítottam, hogy lásson hozzá, gondosan végigmustrálta az egész gyűjteményt, mielőtt választott volna s ezzel megoldódott a probléma. Felszólítottam, hozza magával ötven társát délután öt órára az irodába s annyi kalácsot ehetnek, amennyit csak akarnak. A kuli arra kért, halasszam el a meghívás időpontját huszonnégy órával, mert ma már mindegyikük evett s ha már ilyen ünnepi lakomában lesz részük, ki is akarják azt alaposan használni, azáltal, hogy egy napig koplalnak. Ezt egyébként minden kínai megteszi, ha valahova meghívják. Ezt okos gondolatnak találtam s így elhalasztottuk az összejövetelt.
Másnap a kulik pontosan megjelentek. A legtöbben közülük frissen voltak beretválva és ünneplőruhájukat vették fel. Mindnyájan ugyanúgy jártak el, mint az első kuli. Nem vetették rá magukat a kalácsokra, hanem látszólag nagy szakértelemmel választották ki a legjobbakat. Ezen az alapon osztottam azután szét a díjakat. Amikor a kulik annyira teleették magukat, hogy több nem fért beléjük, befejezettnek nyilvánítottam a lakomát s a maradékot szétosztottam közöttük. Még hónapok múlva is barátságos vigyorgással köszöntöttek "vendégeim" az utcán.
Sohasem mondtam meg üzletfelemnek, hogyan döntöttem el a versenyt s amikor néhány héttel később kérdést intézett hozzám ebben az irányban, így feleltem:
- Nos hát, minden egyes kalácsból megettem egy nagy darabot, - feleltem, - másképp hogy ítélhettem volna?
Amikor hirdetni kezdtük a mazsolákat, voltaképpen nem vezettünk be ezzel új élvezeti cikket Kínában. Már Krisztus születése idején hoztak arab kereskedők mazsolát Kínába s később is szárítottak szőlőszemeket Északkínában. Csakhogy ezt a kínai mazsolát nem termelték számottevő mennyiségben s csak amikor a kaliforniai mazsolatermelők közvetítésünkkel átütőerejű propagandajáratba kezdtek, vált ez az árucikk közismertté. A piaci feltételek rendkívül kedvezőek voltak, mert a kínaiak, bár minden formában szeretik a cukrot, rendes étkezéseiknél mégsem fogyasztanak süteményeket. Másrészről itt aránylag több cukorkaüzlet van, mint a világnak bármely más országában, mert a kínaiak szenvedélyesen szeretnek az egyes étkezések közt torkoskodni. Így azután nem is volt nehéz dolog meggyőzni őket arról, hogy a mazsolában a legolcsóbb és legtisztább formájában találjuk meg a cukrot, s hogy ráadásul a mazsolában lévő vastartalom még egészséges is.
Nem hiszem azonban, hogy a legnagyobb szabású propaganda is számottevő változásokat idézhetne elő a kínaiak étkezésében. Nem is tudnám megérteni, miért változtatna a kínai megszokott étrendjén amikor a kínaiak a legszegényebb néprétegek kivételével bőségesebb étlappal rendelkeznek és jobb konyhájuk is van, mint a legtöbb angolnak vagy amerikainak. Ami engem illet, nagyon szeretem a jó kínai ebédeket, s legkevésbé sem szomorítana el, ha arra volnék ítélve, hogy egész életemben csak kínai ételeket egyem. Persze, fájna a szívem a jó marhasültért kelkáposztával, a bifsztekért és vesésért, a vajbabért s a ropogós rozskenyérért, de a savanykás sertéshús, a pekingi kacsa, vagy a kantoni tyúk bőséges kárpótlást nyújtana az elvesztett eledelekért. Ízlésemmel nem állok egyedül, mert majdnem minden idegen osztja véleményemet, aki hosszabb ideje él Kínában s nem ragaszkodik mereven nemzeti előítéleteihez. Voltaképpen nagy örömem telnék abban, ha az egész kérdéscsoportot másik oldaláról közelítenénk meg s a mérsékelt kínai konyhát propagálnánk Angliában és Amerikában. Ezeknek az országoknak a lakói a mostaninál egészségesebb és takarékosabb táplálékhoz jutnának s a konyha olyan örömeit élvezhetnék, amelyekről mostanáig sejtelmük sem volt. Némelyik kínai, aki hosszabb időn át élt külföldön, megszokta az idegen ételeket, de csak alkalmilag, változatosság kedvéért eszi azokat. Ismerek egy kínait, aki imádta a tatárkárból készült kalácsot juharfaszörppel, azt az amerikai reggeli fogást, amelyet Franklin Benjámin hiába próbált Angliába bevezetni. Ez a tészta sohasem vált Kínában népszerűvé s a legcsekélyebb kilátás sincs arra, hogy valaha is népszerűvé váljék. Az egyetlen külföldi étel, amelyet nagyon kedvelnek Kínában, a zabpehelykása, ez azonban annyira hasonlít a hazai congeehez, a rizskásához, hogy csupán nemzeti eledelük egy változatának tekinthetjük.
Egy kínai barátom, aki sok országot bejárt s igazi kozmopolita, nemrég azt mondta nekem, azt tartaná az eszményi életformának, ha Amerikában élhetne, japán felesége volna s kínai konyhát vezethetne. Mint amerikai állampolgárnak része lehetne mindazokban a szabadságokban és korlátlan lehetőségekben, amelyeket a világ csak nyújtani tud, japán feleségében a leghívebb, legszeretőbb és legönzetlenebb élettársra találna, a kínai konyha által pedig a világ legjobb ételeit élvezhetné.
Három eszményképe közül a harmadikkal kellett ugyan megelégednie, de ő azt állította, hogy végeredményben ez a legfontosabb.
Ha egy átlag angolnak, aki nem lakik Kínában, a kínai ételekről beszél az ember, vagy sejtelme sincs róla, miről van szó, vagy pedig cápauszonyokra, fecskefészek levesre és állott tojásra gondol. Ezek közül az ételek közül egyik sem gyakorol vonzóerőt az átlagangolra. Én mind a háromból ettem már s ha legközelebb egy ebéden felszolgálnák azokat, megint csak hozzálátnék, nem azért, mintha különösen ízlenék nekem bármelyik is, hanem azért, mert semmi kivetnivalót nem találok rajtuk és házigazdám megsértődnék, ha nem vennék minden egyes fogásból. A cápauszony levest nagyon ízletesen lehet elkészíteni, a fecskefészek levesben ellenben semmi különösebb ízt nem találtam, míg az állott tojást kissé furcsaízűnek érzem. Ezeket a tojásokat besózzák, úgy, hogy megkeményednek és konzerválódnak. Ilyenkor ízben és külsőleg is valami furcsa sajtféléhez hasonlítanak. Ezek a tojások nem nagyon régiek, mert a besózáshoz körülbelül egy hónapra van szükség s ha tovább állnak egy évnél, ennek csak az az oka, hogy mindaddig nem használták fel őket. Azok a mesék, amelyek ezeknek a tojásoknak a magas korára vonatkozólag elterjedtek, nem egyebek a tengerészek kitalálásainál, amelyeket azután az egzotikumokat hajhászó regényírók - kellő ellenőrzés nélkül - a magukévá tettek. Egy alkalommal ilyen tojásdarabkákat tettem egy szendvicsre, mustárt kentem rá és megkínáltam vele egy nagyon kényes barátomat. Az illető élvezettel fogyasztotta szendvicsemet, mindaddig, amíg észre nem vette, hogy mit eszik. Az állott tojás különös ugyan, de semmiesetre sem undorító. Számomra pedig, aki limburgi sajtot, csigát, nyershalat, skót whiskyt és holland gint egyaránt fogyasztok, anélkül, hogy kényszeríteni kellene magamat, nem okozott különösebb nehézséget az, hogy állott tojást egyem.
De ez a három étel és még jónéhány, amelyekről a tudatlan külföldi turisták oly sokat beszélnek, nincs is Kínában általánosan elterjedve, mert sokba kerül és csemegeszámba megy. Sok angol van, aki soha életében nem evett kaviárt vagy articsókát, pedig ezek az élelmiszerek Angliában sokkal jobban elterjedtek, mint Kínában a cápauszony- vagy fecskefészek leves. Az állott tojás már jóval gyakrabban előfordul, de sokmillió kínai van, aki soha mégcsak nem is látta ezt a hazai különlegességet.
Van egy másik kínai étel is, amelyről sok külföldi hallott, sőt sokan ettek is belőle, s ez a chop suey. Egyesek kínai nemzeti eledelnek nevezik azt és általában az angol rosztbif kínai ellenlábasának tekintik. A chop suey azonban nemcsak hogy nem kínai nemzeti eledel, hanem egyáltalán nem is kínai étel és egyetlen kínai nem akad, aki megenné. Az egyetlen étel, amely némileg hasonlít a chop sueyhez, egy raguszerű étel, amelyet a legszegényebb kantoni lakosság szokott fogyasztani. A kantoni koldusok ajtóról-ajtóra járnak nagy ételescsészéjükkel s a jólelkű háziasszonyok mindenféle ételmaradékot dobnak bele. Mivel a koldusnak sok ajtón kell kopogtatnia, amíg meg tudja csészéjét tölteni, végül is a húsdaraboknak és főzelékmaradékoknak különös összevisszaságát lehet csészéjében megtalálni, amikor nekiül, hogy elfogyassza szerény ebédjét.
Dr. Wu Ting Fang, a híres kínai diplomata, mondta el nekem, milyen különös körülmények között vált ez a kolduseledel a külföldiek közkedvelt egzotikus ételévé. A kaliforniai aranybányák felfedezése sok ezer kínait sodort San Franciscoba, akik közül egyesek az aranybányákban dolgoztak, mások ellenben különböző egyéb foglalkozási ágakban találtak csekélyebb, de biztosabb keresetet. Hosszú időn át kizárólag kínaiak készítettek San Franciscóban cipőt és cigarettát s a legtöbb ács is kínai volt. Röviddel az aranybányák megnyitása után már olyan népes volt a kínai kolónia San Franciscóban, hogy több vendéglőt nyitottak, ahol kantoni szakácsok kizárólag honfitársaik részére főztek. A fehérek annyi mindenfélét hallottak a sárgák ételeiről, hogy egy este egy csapat aranyásó elhatározta, a hecc kedvéért megpróbálkozik ezekkel a különös eledelekkel.
Hallottak róla, hogy a kínaiak patkányokat esznek s most tudni akarták, vajjon megfelel-e ez a valóságnak. Amikor beléptek az étterembe, a törzsvendégek már befejezték az étkezést, s a tulajdonos éppen be akarta zárni az éttermet. A külföldi vendégek azonban mindenáron vacsorázni akartak és a vendéglős, el akarván kerülni a botrányt, gyorsan el akarta intézni ezt a késői vacsorát. Kisietett a konyhába és beleöntötte egy fazékba mindazokat az ételmaradékokat, amelyeket kínai vendégei meghagytak. Az egészet leöntötte kínai mártással és feltálalta. Miután az éjféli vendégek nem értették a kantoni tájszólást, hirtelenében nem tudták megérteni, hogy mit jelent a vendéglős megjelölése, hogy "chop suey"-t, vagyis koldus ragou-t tálalt be nekik.
A szedett-vedett eledel annyira ízlett nekik, hogy ettől fogva gyakran megjelentek a kínai vendéglőben és chop suey-t kértek. A kolduseledel aztán annyira elterjedt, hogy óriási kínai vagyonok létesültek ennek az eledelnek az eladásából s a kínaiak sokkal többet kerestek ezen az úton, mint aranyásással. Holtra kacagták magukat a külföldiek rovására, mert hiszen minden egyes chop suey egy-egy konyhai tréfa az idegenek rovására. A világ majdnem minden nagyvárosában szerepel a chop suey a kínai éttermek étlapján, csak éppen Kínában nem. Kínai szakácsomat a feleségem tanította meg a chop suey elkészítésére, még pedig egy san franciscoi szakácskönyv segítségével. A szakács csak egyszer kóstolta meg a kolduslevest és aztán megelégelte, mert a Jangce völgyéből származott a jámbor és mindent utált, ami kantoni eredetű. Az a hihetetlen mese járja, hogy ezt az ételt Li Hung Csang népszerűsítette Amerikában. De vajjon ki tételezi fel, hogy a dúsgazdag és előkelő kínai államférfi valaha is ilyen kolduslevest evett volna. Dr. Wu egyszer elmesélte, hogy a washingtni kínai követségen egy banketten vendégeinek felszolgáltatta a chop suey-t, de csakis azért, mert amerikai vendégei ezt elvárták tőle. Alapos a gyanúm, hogy a hiú öregúr pontosan tudta, hogy bankettjének étlapját az amerikai lapok az utolsó betűig közölni fogják és ezért iktatta be az étlapra a népszerű koldusragút. Szakértők szerint a francia konyha után mindjárt a kínai következik. Rangsorban a harmadik az amerikaiak szerint az ő étlapjuk. Lehet, hogy igazuk van, legalábbis abban a tekintetben, hogy hallatlanul pazarolják az élelmiszereket. Az, amit az Egyesült Államokban konyhai célokra elfecsérelnek, elegendő volna egy-egy kínai tartomány táplálására.
A Buddhizmus tiltja az állatok elpusztítását és ennek folytán a húsevést is. A buddhista tilalmak a lakosság nagy részét érintik s így a kínai szakácsok már ősidőktől fogva gyakorolták magukat annak a súlyos problémának a leküzdésében, hogy a növényi táplálékot ízletessé és táplálóvá tegyék. Meg vagyok győződve arról, hogyha a kínai szakácsok nem oldják meg sikeresen ezt a nehéz problémát, nincsenek Kínában azok a ragyogó szépségű templomok és kolostorok, amelyek az ország minden részében tanúságot tesznek Gautama Buddha hatalmáról és nagyságáról. A kínai szakácsok a vegetáriánus étkezési módot oly sokrétűvé és kellemessé tudták tenni, hogy egyáltalán nem okozott semmi nehézséget Buddha fellépése után erre a táplálkozási módra áttérni. Így fejlődött ki ebből az úgynevezett állandó böjtből az állandó lakmározás. Barátom, Dr. Wu Ting Fang növényevő volt, de nem ám azért, mintha a buddhista vallás követője lett volna, hanem egészen egyszerűen abból az okból, mert Washingtonban egy sznob úridáma elhitette vele, hogy a növényi eledelek meghosszabbítják az életét. Dr. Wu házában ízleltem meg elősző a kínai vegetáriánus konyhát és mondhatom, pompásan ízlett. Álmomban sem képzeltem volna el, hogy növényi eledeleknek ilyen ügyesen meg lehet adni a húseledelek formáját és ízét. Később aztán egy buddhista kolostorban töltöttünk feleségemmel együtt két hetet és az apát a legnagyszerűbb ebéddel fogadott. Ha nem tudom, hogy buddhista kolostor konyhájában csupán növényi eledeleket szabad elkészíteni és hogy a jámbor öreg apátúr inkább öngyilkosságot követne el, semhogy például tyúklevest szolgáltasson fel asztalánál, azt hiszem, hogy ez egy rendes húseledelből álló kínai lakoma. A főzelékfélék ugyanis teljesen hússzerűek voltak, úgyhogy meg is kérdeztem az öregúrtól, hogy ha a húsevés olyan kárhozatos bűn, miért nem tekintik bűnnek azt, hogy a buddhista lakoma külsőleg teljesen húsos ebédnek tűnik. Az apát nem értette meg kérdésemet, mert a buddhista tanok egyáltalán nem tiltják a bűnös dolgok látszatát. Az apát kijelentette, hogy a buddhisták nemcsak az ember, hanem az állat életének kioltását is halálos bűnnek tekintik és remek védőbeszédet tartott a marhákról és lovakról, ami nem volt éppen nehéz, de amikor hangos szóval kezdte a patkányok és egerek dicséretét zengeni, már furcsállottam a dolgot és ezért egyenesen megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye a szúnyogokról. Az apátúr nem jött zavarba, hanem a következőképpen jellemezte a szúnyogok hasznos voltát:
- Az ember valóban nagy hálával tartozik a szúnyogoknak, mert temérdek ember életét mentik meg. Ha például a földmívesek a nagy hőségben elfáradnak és mezei munkájuk után lepihennek egy-egy fa tövében, akkor könnyen napszúrást kaphatnának, vagy meghűlhetnének, amikor késő este izzadtan felébrednek. Ilyenkor ott teremnek a szúnyogok, felébresztik őket és ezáltal elkerülik a veszedelmet. Így válik a szúnyog az isteni gondviselés eszközévé.

A két hét alatt, melyet ebben a kolostorban eltöltöttünk, nem táplálkoztunk kizárólag növényi eledellel, mert magunkkal hoztuk szakácsunkat, húskészleteinket és különböző italokat. Minthogy a karácsonyt is ott töltöttük, bő lakomát rendeztünk. A kolostor egyik szárnyában nyertünk elhelyezést és szakácsunk a legnagyobb kényelemben juttathatta érvényre főzési tehetségét. Sanghájba való visszautazásunk előtt óvatosan megkérdeztem az apátúrat, hogyan engedhette meg nekünk, hogy hússal táplálkozzunk és gint igyunk kolostorában. Az öreg szerzetes ezt éppoly szellemesen és érdekesen magyarázta meg, mint a moszkitók áldásos hatását. Emlékeztetett ugyanis arra, hogy két esztendővel ezelőtt, amikor csónakkirándulásunk alkalmával a ningpói tavakon tájfun lepett meg, kolostorában kerestünk menedéket. Ő, úgymond, már akkor tudta, hogy élelmiszerkészleteink tiltott dolgokat tartalmaznak és így nem lett volna szabad megengednie, hogy szolgáim azokat a kolostorba behozzák. Dehát látta rajtam, hogy gyenge és beteg vagyok és attól tartott, hogy egészségemre káros hatással lehet, ha szokott táplálékomtól megfosztanak. Akkor engedékenysége dús jutalmat nyert olyan módon, hogy a kolostornak tartózkodásom nagy hasznára vált, mert azóta is igen jól megy a soruk. Miután ötszáz esztendő óta én voltam az első idegen, aki ebben a buddhista kolostorban vendégjogot nyert, nyilvánvaló, hogy jelenlétem áldásos befolyást gyakorolt életükre. Viselkedésem teljesen kifogástalan volt, egészen más, mint a többi külföldié, szertartásaik alkalmával igaz tiszteletet tanúsítottam irántuk és templomuk javítási munkálataihoz nagylelkűen hozzájárultam. Ezért úgy tekintenek, mint egy világi testvért, aki bűnös életű ugyan, de mindig szívesen látott vendég még akkor is, ha sült pulykával, főtt sonkával és skót whiskyvel táplálkozik. A jámbor apátúr arra kért csak, hogy ne küldjek kolostorába más külföldi látogatókat.
A kínaiak minden lehető élelmiszert felkutattak, amely országuk különleges klímája folytán a subtropikus Kantontól a félig sarkégövi Szibériáig található volt. Ezen a hatalmas területen nagy választékban találhatók emlősállatok, halak, madarak, teknőcök, gyümölcs, gabonafélék, dió, főzelék és gyökérfélék. A kínaiak mindezeket az élelmiszereket kipróbálták, a legkülönbözőbb módokon elkészítették, erősen fűszerezték és sokféle mártással öntötték nyakon. A gyakran ismétlődő éhínségek idején még alaposabban utánaláttak az élelem felkutatásának. Nem tudjuk, hogy évszázadok alatt ki volt az a férfiú, aki először fogyasztott osztrigát, de nézetem szerint csak kínai ember lehetett. Olyan tökéletességre vitték az osztriga tanulmányozását, hogy szárított osztrigákat is tudnak tartalékolni. Sanghájban van egy osztriga üzlet, a Fuchow Roadon, a kínai vendéglő közelében, amely csakis szárított osztrigákat árul.
A kínaiak mindenhol megkeresték és megtalálták eledelüket, a földben, vízben és levegőben, csak egyet nem tanultak meg soha, a tejtermékek felhasználását. Mielőtt a külföldiek a tejet bevezették Kínában, se tej, se vaj, se sajt nem volt ismeretes a kínai élelmezésben. Mostanában már bőven fogyasztják a gyermekek és aggastyánok ezeket a tejtermékeket, egyébként azonban a felnőtt kínai szívesebben issza a szójababból préselt tejpótlékot. Ez a nedv teljesen tejszínű és ízű, tápértéke ugyanolyan mint a tehéntejé, de hasonlíthatatlanul olcsóbb. A vajat a kínaiak mindmáig hideg közönnyel kezelik.
A sajtot azonban kimondhatatlanul utálják, hozzá nem nyúlnának a világért sem. A sajtot kínai nevén úgy jelölik meg, hogy igen közel fekvő szójátékkal olyan anyaggá változtathatják, amely emberi táplálékra egyáltalán nem alkalmas. A gyakori polgárháborúk idején, amelyek oly végtelen izgalmassá tették az életet Sanghájban, egyízben vagy ezer éhes katona letette a fegyvert és a nemzetközi egyezményes területen keresett és talált menedéket. Ezekben az izzó napokban minden testileg csak valamelyest is alkalmas külföldi Sanghájban önkéntes rendőri vagy katonai szolgálatot teljesített. Ilyen rendőri minőségben teljesítettem én is szolgálatot egy menekült táborban. Egyetlen feladatom az volt, hogy ügyelnem kellett arra, hogy a menekültek meg ne szökjenek. Hát ez igen könnyű feladat volt, mert szegények álmukban sem gondoltak szökésre. Már két napja nem ettek egy falatot sem és szörnyen éheztek. Nagyon megsajnáltam őket és kétségbeesésemben egy brit kapitányhoz fordultam, aki éppen szembejött velem az úton, ahol segítséget kerestem. A kapitány dicséretes módon azonnal kezébe vette a menekültek ügyét és körülbelül félóra múlva néhány száz konzerves dobozt küldött sajttal és kétszersülttel megtöltve, amelyeket valamelyik brit élelmiszerraktárból szerzett. Felbontottunk néhány dobozt, hogy megmutassuk a menekülteknek, hogyan kell ezeket a dobozokat kezelni. Joggal elvárhattuk, hogy boldogan fogják magukat ezekre az élelmiszerekre rávetni. Sajnos éppen ellenkezője történt. Amint orrukat megcsapta a sajtszag, fájdalmas üvöltésben törtek ki. Nem okozhattunk volna a szegény nyomorultaknak nagyobb csalódást, még akkor sem, ha kavicsokkal töltött konzervdobozokat nyújtottunk volna át nekik. Pillanatokig valóban válságos volt a helyzet, aztán békét kötöttünk a katonákkal és a fegyverszünet ideje alatt meglehetősen elhamarkodott módon rossz üzletet kötöttem egy szomszédos kínai vendéglőssel, aki elcserélte velem az egész sajtkészletet néhány ezer főtt gombócért. Mialatt a katonák vidáman lakmároztak, a kapitány kijelentette, az a szerencsém, hogy amerikai műkedvelő rendőr vagyok, nem pedig angol katona, mert eladtam őfelsége hadseregének élelmiszerkészletét és így haditörvényszék elé kerülhettem volna. Egy sajtos dobozt megtartottunk és a kapitánnyal együtt reggelire elfogyasztottuk. A menekültek rémülten figyeltek bennünket és nem tudták megérteni, hogy a pompás forró gombócok helyett hogy falhatunk abból az ocsmány, rossz szagú eledelből.
Remélem, hogy a sajtgyárosok el fogják olvasni ezt a fejezetet és végre el fogják hinni, hogy Kínában nem lehet sajtot eladni. Mert igazán nem nagy öröm újra meg újra olyan levelekre válaszolnom, amelyekben a Kína számára való árucikkek iránt érdeklődnek nálam, de hiába, teljes lehetetlenség sajtgyárosokat arról meggyőzni, hogy van a földkerekségnek egy pontja, ahol az élelmiszerfogyasztók nem hajlandók sajtot enni.
1923 tavaszán egy santungi banditacsoport túlszárnyalta valamennyi kínai rabló hőstettét és megtámadta a sangháj-pekingi expresszvonatot. Körülbelül harminc külföldit és néhány száz kínai utast rablótanyájukra hurcoltak és még egy hét múlva sem hallottuk az elhurcoltaknak a hírét. Csak annyit tudtunk róluk, hogy az ország egyik legszegényebb és legkietlenebb területén tartózkodnak és nincs mit enniök. Miután a foglyok legnagyobb része sangháji lakos volt, közöttük néhány igen előkelő külföldi, a városban roppant izgalom ütött tanyát.
Akkor mindenáron azon voltam, hogy Sanghájból egy időre elmehessek szabadságra. A banditák támadása folytán könnyűszerrel meg tudtam győzni az amerikai Vöröskereszt elnökségét arról, hogy hasznos működést fejthetnék ki, ha összeköttetésbe tudnék lépni a külföldi foglyokkal. Ebben az esetben megszervezhetném élelmezésüket s gyógyszert és ruhaneműeket juttathatnék nekik. Éppen, hogy diplomáciai összeköttetésbe léphettem a banditákkal és megszervezhettem a külföldi foglyok élelmezését, sőt már érintkezésben is voltam a foglyokkal, amikor az egyik ottani hadvezér titkárával háromezer dollárt küldött és arra kért, hogy gondoskodjam a kínai foglyok élelmezéséről, ruházatáról és gyógyszereiről is, mert ezek is szörnyű módon éheznek, hiszen a banditáknak maguknak sincs mit enniök. Ezeket a pénzküldeményeket még egyéb összegek is követték és egy hónap leforgása alatt az egész banditaterep köré gyűrűt vontak a kínai csapatok, úgyhogy azok teljesen el voltak vágva az élelmiszer-utánpótlástól. Erre a kínai kormány megbízott engem azzal, hogy a kétezer banditát is élelmezzem, nehogy a foglyok elől elegyék az ételt. Eddig ugyanis a banditák becsületesen állták szavukat és egy szemernyit sem loptak el élelmiszerkészleteinkből pedig úgy hiszem, a kísértés módfelett erős volt. Hat hétig tanyáztam a rablók között s mondhatom, hogy ennél érdekesebb nyaralásom nem volt. Rendkívül sokat sajátítottam el a banditák technikájából és etikájából, igaz ugyan, hogy ezt a tudományomat sohase fogom értékesíthetni, ezzel szemben viszont tájékozódtam a kínai életmód költségeiről. Végeredményben arra a meggyőződésre jutottam, hogy bármely kínai ember 5 kínai dollárért könnyen beszerezheti élelmiszereit, ruháit és ebből az összegből még lakásra is telik neki. A mai kurzus szerint ez az összeg kb. 6 angol shillinget tenne ki. Számadataimat később nagy elégtételemre a sangháji keresztény egyetem - igen magas rangú missziós intézet - igazolta. Ennek az egyetemnek a kutatásai naponta 15 kínai centet, vagyis hétésfél pennyt mutattak ki, maradt tehát 50 cent ruházatra és szállásra, ami valóban igen csekély összeg. Az egyetem kutatásai a jobb módú középosztályt is felölelték, ahol nem igen takarékoskodnak az élelemmel. A következő tabellából kiviláglik a santungi kínaiak élelmiszerfogyasztása, mégpedig egy santungi ankét összeállításában, amely százalékos arányban hasonlítja össze a kínai és tipikusan angol fogyasztást.
kínai brit százalék százalék kenyér, gabonaneműek, bab 71.0 10.14
gyümölcs és főzelék 23.0 44.0
húsnemű és halak 2.3 13.0
vaj, zsiradék, cukor 1.2 7.6
tojás 0.7 2.3
tej és sajtfélék 0.0 22.0
egyéb élelmiszerek 1.8 0.02
Az első, ami az olvasónak fel kell hogy tűnjön az, hogy ebben a táblázatban a rizs nem szerepel. Mindenfelé az a tévhit terjedt el, hogy a rizs a kínaiak legfontosabb tápláléka. A valóság az, hogy a rizst a Jangcetől délre lévő vidékeken a legfontosabb tápláléknak lehet tekinteni, északon azonban alig ismerik, mert ott nem termelnek rizst. A fentemlített jegyzék arra a következtetésre vezethetne, hogy a kínaiak nagyon kevésfajta élelmiszerrel táplálkoznak, a valóságban azonban egészen más a helyzet. A búzalisztből nemcsak kenyeret sütnek, hanem sok más tészfafélét is, mint például makarónit, spagettit, más metéltféléket és gombócokat. Huszonkilenc különböző főzelékfajta van Kínában és csak a babból tizenötfajtát ismernek. A részletes statisztika azt mutatja, hogy bizonyos mennyiségű ír burgonyát is esznek, körülbelül feleannyit, mint amennyi gyümölcsöt és egy hatodrészét az elfogyasztott tengeri rákok mennyisége. A burgonyát európai diadalmenete után a hollandusok hozták Kínába. Tibetben a burgonyát "holland búzá"-nak nevezik. Kisebb burgonyaföldeket sok helyen találunk Kínában, de seholsem alkotja az a táplálkozásnak lényeges részét. Egy másik amerikai eredetű élelmiszer, a kukorica, sokkal jobban elterjedt. Shantung tartomány lakosai sokkal nagyobb mértékben fogyasztják, mint a rizst.
A santungi egyetem által végrehajtott második vizsgálat ugyancsak nagyon érdekes eredményekre vezetett, mert összehasonlítja a kiadások százalékos arányát az átlagos amerikai élelmezési költségek százalékszámaival. Európára vonatkozólag nem állnak adatok rendelkezésemre, de azok aligha különböznek sokban az amerikai adatoktól.
kínai amerikai
százalék százalék
hús- és halfélék 6 23
tej 0 10
tojás 2 5
kenyér, gabonaneműek, bab 72 13
vaj, zsír, cukor 4 15
gyümölcs és főzelék 14 16
egyéb élelmiszerek 2 7
Ha ezeket az adatokat tanulmányozzuk, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a kínai táplálkozási módnak Amerikában és Angliában való mérsékelt bevezetése nagyon hasznos dolog lenne. Nem valószínű ugyan, hogy az élelmezési költségeket ezekben az országokban is hat shillingre lehetne leszorítani, a felével azonban bizonyára csökkenteni lehetne azokat, anélkül, hogy bárkinek is éheznie kellene. Akkor nem lenne annyi kövér nő, hanem karcsúbbak, lányosabbak lennének a női alakok és az orvosi költségek is csökkennének. Másrészről viszont nehéz lenne olyan érvet találni, amely a kínaiak számára táplálkozásuk megváltoztatását időszerűvé tenné.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A megőrzött és elvesztett arc

Habár az "arc" szó egyáltalán nem új, a kínaiak mégis gazdagabbá tették az európai nyelveket azáltal, hogy új értelmet adtak neki. Új, sinologikus értelmében ez a kifejezés egy évszázadon át Kína partjaira szorítkozott és azonfelül még csak a Csendes-óceán nyugati partvidékén ismerték, később azonban mindjobban és jobban ismeretessé vált a nyugati nyelvekben is. Ma már az Oxford Dictionaryben is benn van az a kifejezés, hogy "elveszti az arcát" és "megmenti valakinek az arcát", ami annyit jelent, hogy "megaláz valakit", vagy "megkímél valakit a nyílt megszégyenítéstől".
Ezek a rövid meghatározások semmitsem mondanak arról, hogy milyen fontos szerepe van az arcnak a kínai élet minden vonatkozásában. Ezt az emberi kapcsolatoknak arra a törvénykönyvére lehet visszavezetni, amely mindenki számára kötelezővé teszi, hogy minden körülmények között segítségére legyen embertársainak, megőrizze önbecsülését és fejét mindig büszkén hordja. Bizonyos mértékig ez a türelem és elnézés törvénykönyve, amely lehetővé teszi a kínaiak számára, hogy összezsúfolva és a létért folytatott kemény küzdelem ellenére is kevés súrlódásuk legyen egymással. Egy ember balsorsa vagy ostoba viselkedésének következményei nem szolgáltathatnak okot gúnyolódásra, mert akkor "elveszítené arcát".Ezért a kínai lehetőleg kikerüli ellenségeit. Ha egy üzletkötés alkalmával valaki a rövidebbet húzza, akkor a győztes fél nem használja ki győzelmét a végletekig, hanem valamilyen kis engedményt nyújt a legyőzöttnek, nehogy a megalázottság keserű érzését keltse benne. Mindez szellemi ösztönzés és egyszersmind erkölcsi bástya is az egyén számára, mert többé-kevésbé mindenki ösztönösen igyekszik elkerülni az olyan cselekedetet vagy eljárást, amely nyilvános megszégyenítésnek vagy megalázásnak tenné ki. Erkölcsi szempontból ez a beállítottság némelykor persze az őszinteség hiányára vezet, mert az "arc elvesztése" nagyon gyakran nem abból áll, hogy az illető megszégyenül saját eljárása miatt, hanem abból, hogy balsorsában kigúnyolják.
Kínában nem akad olyan ember, ha mégoly alacsony sorban él is, aki ne óvja féltő gonddal arculatát, vagyis igen magasra értékeli saját méltóságát és önbecsülését. Viszont olyan külföldi sem akadt még, aki üzletileg bármit is elérhetett volna, ha nem foglalta volna be számításaiba a kínainak ezt a jellegzetes életfelfogását. Aki ügyesen fel tudja használni tapasztalatait ezen a téren, az többnyire igen jól élhet ennek folytán és sokat is kereshet. Kínában mindenkinek az "arcát" tiszteletben kell tartani. A kínai szolga szívesen eltűri a legszigorúbb bánásmódot, a legélesebb bírálatot is és ellentmondás nélkül ismétli meg és javítja ki a rosszul végzett teendőket, anélkül, hogy ajka panaszra nyílna. Ha azonban gazdája idegen ember füle hallatára szidja le, különösen pedig más szolga előtt, akkor a helyzet teljesen megváltozik. A szerencsétlen szolga elvesztette arcát és iszonyúan szenved lelkileg, annyira, hogy ezt egy külföldi kellőképpen fel sem tudja fogni. Ha ura vagy úrnője többször is megrója mások előtt, akkor otthagyja helyét. Ilyen esetben a boy, a szakács, vagy a kuli bánatosan jelenti, hogy testvére meghalt és el kell utaznia temetésére. El is távozik és soha többé hírét nem hallani. Egy idő múlva aztán meglátogatja a cserbenhagyott gazdát egyik barátja és elkéri az eltávozott szolga fizetését. Egyben elmondja, hogy barátja súlyos beteg és nem valószínű, hogy valaha is munkaképes lesz és ezért arra kéri gazdáját, hogy fogadjon helyette másik szolgát. Sanghájban rengeteg háziboy, szakács és kuli nevetségesen alacsony bérért dolgozik külföldi háznál és soha nem gondol arra, hogy béremelést kérjen, hanem vidáman dolgozik tovább évről-évre. Viszont számos olyan idegen akad, aki akarata ellenére szállodában vagy panzióban kénytelen lakni és nem vezethet háztartást, mert nem tud szolgaszemélyzetre szert tenni, noha szokatlanul magas béreket kínál. Ilyen külföldinek a házában már csak azért se lehet szolgálni, mert hírhedt arról, hogy rosszul bánik a személyzettel. Aki ilyen háztartásban teljesít szolgálatot, azt társai kigúnyolják és elveszti arcát. Megtörtént, hogy gyilkossági kísérletet is követtek el az ilyen külföldi ellen, bár az ilyesmi elég ritka eset és a rendőrtisztviselők, akik ilyen ügyekben vizsgálatot folytatnak, újra meg újra kijelentik, hogy ezek a támadások mindig a szolga arcának elvesztése miatt történnek. Az ilyen külföldi rendszerint annyira megalázta szakácsát vagy inasát, hogy az gyílkosságra vetemedett. A kínai szolga a hosszú munkaidőt, nagy fáradságot, kis fizetést, a minden kákán csomót találó oktalan gazdát könnyű szívvel, bölcs nyugalommal viseli el, ha nem éri megaláztatás.
A szolgák arca igen gyakran nemcsak attól függ, hogy gazdájuk hogy bánik velük, hanem attól is, hogy ők maguk milyen társadalmi fokon állónak ismerik el kenyéradó gazdájukat. Megtörtént egyszer velem, hogy egy agglegény ismerősömnél elhelyeztem egy boyt komornyiki állásban. Az agglegény kitűnően megfizette az új komornyikot és mégis két hét múltán megjelent nálam a kínai és elmondta, hogy rövidesen távozik állásából. Az ok a következő volt: barátomnak két szenvedélye volt: szerette a lovakat és a skót whiskyt. Így történt, hogy egy boyjal késő este is whiskyt szolgáltatott fel, korahajnalban pedig fel kellett kelnie, hogy gazdájának a teáját elkészítse, mielőtt az kilovagol. Ez azonban nem zavarta volna a komornyikot. Más volt itt a baj. Az agglegény minden pénzét whiskybe és lovakba fektette, ruhatárát pedig nagyon elhanyagolta. Ezt nem tudta a boy elviselni. Többek között kétségbeesetten mesélte el nekem, hogy gazdájának csak három pár harisnyája van és azok közül is az egyik csupa lyuk. Annyira elhanyagolta külsejét, hogy a szomszédos házakban lakó boyok előtt valósággal nevetség tárgyává vált. Senkisem akart hozzá elszegődni, mert attól félt, hogy elveszti az arcát.
- Ha gazdám szegény ember volna, - mondta a boy -, akkor nem venném zokon, hogy ilyen elhanyagolt, de miután elég pénze van és csak közönyből és rendetlenségből züllött le ennyire, bebizonyította, hogy nem igazi gentleman.
A különböző foglalkozási ágak rangsora is abból áll, hogy milyen arcot kölcsönöznek alkalmazottaiknak. Első helyen állnak a bankok és minden ilyen pénzintézetnek hasábos előjegyzései vannak előkelő családok fiatal férfitagjairól, akiknek egyetlen vágyuk, hogy bejuthassanak egy bankba tisztviselőnek. A fizetés nem számít, sőt, sok gazdag kínai apa szívesen fizet azért, hogy fia egy bankban dolgozhasson és ez az ambíciója néha tekintélyes összegbe kerül. De nem sajnálják a pénzt, mert az ilyen banktisztviselői állás az egész családnak az arculatát felemeli. Ez a felfogás vezetett arra a hazug rendszerre, amely oly jellemző Kínára. Az ilyen munkaadónak: rendszerint egy banknak vagy szállítócégnek összes kelléke, részvénye, szép irodái és impozáns nyomtatványai, hazugságokon alapulnak. Lehetséges, hogy néha eladogat egy-egy részvény plakettet, de a vállalatnak a gerincét és célját nem ez alkotja, hanem a könnyen és nagy nyereséggel áruba bocsátott állások. Ezeknek a vállalatoknak a hivatalnoki kara kétszeres létszámú és a pénztárostól a legfiatalabb gyakornokig mindegyik busásan megfizette állását és "tisztességpénzt" tett le, így nevezik Kínában az óvadékot. Bizonyos idő múlva aztán, amikor már minden lehetőség kimerült, a vállalat megalapítója vidékre költözik és hírét sem hallják soha többé.
Névleges cég állásainak áruba bocsátása már régóta viruló üzletág és csalási mód Kínában, bár újabban a mozirajongás új ilyenfajta csalási módszert teremtett meg, amely számos honfitársamnak nagy összegeket jövedemezett. Egy szélhámos bandáról van szó, amelynek leleplezésénél jómagam is fontos szerepet játszottam. Egy ember felkért arra, hogy látogassam meg szállodájában, mert meg akar velem beszélni egy nagy reklámüzletet. Elmentem hozzá s elmondta, hogy Sanghájban szépségápolási intézetet akar nyitni, vagyonos kínai hölgyeket akar vevőköre számára megnyerni. Ez az üzletember egyáltalán nem tetszett nekem és nem is vártam egy ilyen szépségszalon reklámjától nagy üzletet. Pedig a vállalkozó egyre célozgatott arra, hogy ez egészen más kozmetikai intézet, mint amilyenre én gondolok és hogy nagyon sok pénzt lehet majd ezen az úton keresni. Hiába próbált rábeszélni, nem álltam kötélnek, azt mondtam, hogy nézetem szerint valamelyik kisebb kínai ügynökség sokkal jobban el tudja látni ezt a propagandát.
Pedig akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy milyen zseniális csalóval állok szemben. Számítása a következőkön alapult: ha valami csinos fiatal kínai hölgy, lehetőleg gazdag dáma meglátogatja kozmetikai szalonját, az igazgató, aki állítólag Hollywoodból jött, megkérdezi tőle, nem akarna-e filmszínésznő lenni. A mai fiatal lányok, bármely nemzetiségűek is, hajlamosak az ilyen ábrándokra. Hízeleg neki a hollywoodi igazgató érdeklődése és bekapják a horgot.
Néhány próbalfelvételt készítenek, "véletlenül" éppen akkor Sanghájban tartózkodik egy hollywoodi filmrendező, aki megcsodálja a próbafelvételeket. Nyomban kijelenti, hogy a fiatal hölgy szépsége túlszárnyalja Anna May Wong-ét is és a fiatal kínai lány ezt el is hiszi. May Wong ugyanis nem örvend túlságos népszerűségnek Kínában és nem tekintik szépségideálnak, ezért könnyen elhiszi, hogy sokkal szebb nála és hogy nagyobb sikerre is van kilátása. A csaló igazgató igen könnyen lelt ilyen módon áldozatokra. A hollywoodi álrendező pompás szerződéseket kínált, de előbb még néhány apróbb formalitást kellett elintézni. A sztárjelöltnek bizonyos tanfolyamokon kellett résztvennie, ahol a tanítási módszer igen könnyű, a tandíj ellenben rendkívül magas volt. A család hónapokon át hűségesen fizette a rengeteg pénzt, míg aztán a csalás kiderült. És mégis, újra meg újra megismétlődnek ezek a dolgok Sanghájban és a csalók mindig büntetlenül vihetik el irhájukat, mert az előkelő kínai családok inkább hallgatnak, semhogy arcukat, vagyis tekintélyüket elveszítsék.
Mikor reklámügynökségemet megszerveztem, nagy nehézségeim támadtak, amelyek a kínai arccal függtek össze. Eddig ugyanis még nem volt Kínában ilyen szervezett reklámügynökség és a reklámcég legismertebb és legbúzgóbb képviselői kulicsoportokból állottak, akik a nemi betegségek elleni gyógymódok hirdetéseit ragasztották üres falakra. Nem csoda, ha ilyen előzmények után a hirdetési ügynökség lenézett foglalkozás volt, amelynek nem volt arca. Egyízben egy olyan fiatalembert akartam alkalmazni, aki amerikai egyetemet és azután reklámtanfolyamot végzett s teljes esztendeig egy newyorki ügynökségnél dolgozott. Mikor ez a fiatal kínai hazatért a családjához és otthon megtudták, hogy a reklámtevékenységet választotta pályájául, halálosan megrémültek. Talán, ha azt mondta volna, hogy felcsapott tengeri kalóznak vagy rablóvezérnek, az sem hatott volna családjára lesújtóbban, mint ez a hír. A fiú azonban mindenáron el akart nálam helyezkedni és tárgyalni kezdett velem. Ajánlatomat azonban a családi tanács elé kellett terjeszteni. A familia elutasította a fiút és erre egy behozatali vállalatnál helyezkedett el feleannyi fizetéssel. Ott is a reklámosztályon dolgozott, de ez a behozatali cég belső ügye volt és kifelé úgy látszott, mintha kereskedelmi téren működnék. Ez megmentette a család arcát és szent volt a béke. Nagy erőfeszítéssel hozzáláttam tehát, hogy a reklámszakma arcát emeljem. Ha már most körültekintek nagyszámú kínai konkurrensem táborában, akik ugyancsak reklámüzlettel foglalkoznak, akkor úgy érzem, hogy kevesebb több lett volna. Amíg ugyanis a reklámtevékenység kevésbé volt népszerű, zártabb volt és hasznothajtóbb is.
Ha mostanában egy konkurens vállalat elkaparintja némelyik vevőnket, akkor kínai alkalmazottaimnak sokkal jobban fáj az anyagi veszteségnél az arc elveszítése. Ha valaki akár külföldi, akár kínai törvénybe ütköző cselekedetet követ le és a bíróság elé kerül, akkor alig beszélnek arról, hogy bűnös-e vagy ártatlan, hanem azt latolgatják, hogy milyen mértékben veszítette el az arcát. Ha egy nyomda hibás szöveget ad nekünk, akkor nem mondjuk azt, hogy ez becsület dolga, hanem arra hivatkozunk, hogy mennyire elveszítenénk arcunkat, ha vevőnknek ilyen rossz szöveget mutatnánk be. A nyomdászra ez hat a legjobban és készségesen új szedést készít. A lusta szakács csak akkor ébred fontosságának tudatára, ha vendéget hívunk, mert a rossz ebéd vagy vacsora helyrehozhatatlan arcveszteséget jelentene az egész háznak. Agglegény koromban egyszer ebédet adtam és amikor a terített asztalt megláttam, majd elszédültem a csodálkozástól. A teríték valósággal fejedelmi volt. Ezüst, porcellán, kristály ragyogott a pompás abroszon, csupa olyan holmi, amelyek teljesen ismeretlenek voltak előttem. Hogy történt ez a csoda? Nagyon különös a magyarázata. Szakácsom és a boy látva, hogy milyen szegényesek a holmijaim, saját felelősségére kölcsönkérte az asztalneműt, porcelánt és ezüstöt a szomszédos uraság személyzetétől, minthogy a gazda nem tartózkodott Sanghájban. Így óvták meg arcomat és rendeztek egy tündéri lakomát a szomszédom asztalneműjével. Vagy húsz esztendővel ezelőtt kiegészítettem ruhatáramat egy londoni szabónál. Tíz év múlva, amikor új öltönyt varrattam egy kínai szabóval, észrevettem, hogy a Regent Street-i szabó címkéjét varrta kabátomra. Mikor kérdőre vontam, azt válaszolta, hogy kifejtette a londoni címkéket régi öltönyeimből és bevarrta az új ruhákba, mert egy londoni szabócimke megjavítja arcomat. Minthogy azonban csak szolgáim láthatták kabátjaim belsejét, nem tudtam elképzelni, hogy kínai szabóm hogy éri el célját, hogyan kölcsönöz nekem jobb arcot a láthatatlan címkékkel. A mester azonban nem tágított, addig-addig varrogatta új öltönyeimre a címkéket, amíg azok teljesen el nem fogytak.
Az irodákban a fizetésemelés és előléptetés ilyen módon rendkívül nehéz. Egy-egy alkalmazottnak soronkívüli előléptetése a többiek számára súlyos arcveszteséget, sőt megaláztatást, igazságtalanságot is jelent. Az ilyen soronkívüli előléptetés valósággal káosszá változtathatja az életet egy békés irodában. Gyakori eset, hogy egy kiváló tisztviselő egyenesen visszautasítja az előléptetést, mert tudja, hogy rengeteg bajt és ellenségeskedést zúdítana azzal magára. Ugyanígy áll a helyzet a fizetésemeléssel is. Rendkívül nehéz a megoldása, mert a titkos ellenségek száma hallatlanul megnövekszik. Csak az újonc, aki nem ismeri a kínai rendet, helyezkedik fizetésemelés dolgában merev álláspontra.
Az arc fétise hosszú ideig áthághatatlan akadálya volt Kínában a testi sport kifejlődésének, mert egy verseny elvesztése után nemcsak az egyes személyek, hanem az egész csapat az arc elvesztését olyan megaláztatásnak érezte, hogy alig volt lehetséges bármely sportüzemet fenntartani. Megtörtént például az, hogy egy team játékközben elhagyta a küzdőteret, mert úgy érezte, hogy veresége elkerülhetetlen. Miután azonban a nép testi fejlődése Új-Kína felépítésében rendkívül fontos szerepet játszik, a kínai vezetők addig-addig formálgatták ezt a szerény és végtelenül fontos ügyet, míg egy évtized alatt sikerült a nézeteket kissé megváltoztatni. Nemzeti olimpiai játékokat rendeztek és az összes résztvevőket agyonünnepelték, fejedelmi módon ellátták és így lassan elérték a majdnem lehetetlennek látszó haladást, bizonyos sportszellem kifejlődését és azt a döntő körülményt, hogy a vesztes fél már nem szégyelli vereségét olyan kimondhatatlanul.
Még néhány esztendővel ezelőtt az arc személyes ügy volt és eredete az ősidőkre volt visszavezethető. Ma a kínai államférfiak ezt a fogalmat arra használják fel, hogy Kína megújhodását készítsék elő. A kínai emberben nagyon kevés a közösségi érzés. Piszkos utcáik például felkeltik a külföldiek dühét, a kínai bennszülött pedig észre sem veszi, hogy iszapos mélyedéseken kell átugornia és hogy ezeket a lyukakat fel is lehetne tölteni. Most azonban már tudatára ébrednek annak, hogy piszkos utcáik városaik rovására esnek és arcveszteséget jelentenek a lakosság számára. Huszonöt évvel ezelőtt még képtelennek tartottam volna, hogy egy kínai város lakossága büszke legyen arra, hogy utcái tisztábbak, mint a szomszéd városéi. A legutóbbi esztendőben többször takarították az utcákat, mint tíz évszázad alatt. A nyilvánosság életének hagyományai azonban változatlanok. Egy-egy becsvágyó hadvezér fellázad a központi kormányzat ellen. a lázadást leverik, néha véres küzdelmek árán, többnyire azonban a fegyveres hatalom demonstrációja is elegendő, ha ügyes politikai hadjárat kíséri. Más országban az ilyen lázadó tábornokot megfosztanák rangjától, bebörtönöznék, talán ki is végeznék. Kínában másképp áll a dolog. Az ilyen szigorú megtorlás, ha nem is halálos, olyan arcveszteséget jelentene a hadvezérnek, amilyet még legelkeseredettebb ellenségei sem tartanak igazságosnak. Ilyenkor rendszerint előlép a lázadó, de olyan megbízatást kap, amely eltávolítja az országból. Például tanulmányoznia kell Svájcban a tengeralattjárók működését, vagy a Hyde Parkban a burgonyatermelést. Ez igen ügyes sakkhúzás és számos külföldi nagyvállalat sikerrel alkalmazza, ha egy-egy magasabb állású kínai alkalmazottját el akarja távolítani. Az illetőt előléptetik és száműzik egy fiókintézetükbe. Az alkalmazott felfelé bukott, megérti az idők szavát és visszavonul. Az arc túlbecsülése sokszor lehetetlen helyzetet idéz elő. Sanghájban pl. sohasem változtatják meg az autószámokat s a tulajdonos évről-évre megtartja ugyanazt a számot. Az alacsony szám azt jelenti, hogy a tulajdonos már évek hosszú sora óta tart autót, tehát régen jómódban él. A kínaiak aránylag későn tértek át ennek a szerintük igen drága és veszedelmes játékszernek a használatára s csodálatosképpen az alacsony számok tulajdonosai kivétel nélkül kínaiak. Ez pedig úgy történt, hogy mióta az autó divatba jött, ócska kocsikat vásároltak össze, amelyeknek rendszáma alacsony volt. Akárhány külföldi óriási összegeket kapott egy-egy ócska tragacsért, amelyet egyébként fillérekért se tudott volna eladni.
A gazdag kínai kereskedő úgy véli, hogyha későn jár be irodájába, akkor ez azt jelenti, hogy nem érdeklődik a nyereség iránt, ez arcot kölcsönöz neki. Így állt aztán elő az a szokás, hogy üzleti látogatásokat csak délután lehet tenni és ha valaki kora délelőtt látogatna meg egy kínai kereskedőt, akkor azt gondolnák, hogy az illető olyan alacsonyrangú, mint egy kuli, aki az irodahelyiséget súrolja. Ez a nézet annyira elterjedt és a délelőtti látogatás annyira szokatlan, hogyha egy-egy jobb kínai délelőtt megjelenik nálam, akkor arra kell gondolnom, hogy kétségbeejtő helyzetben van, ezért szegte meg a szabályt. Kínában nem adnak ki egyetlenegy fontosabb délutáni újságot sem, aminek tudtommal az az oka, hogy a kínai kereskedő délelőttjét újságolvasással tölti el s csak azután megy irodájába.

TIZENHATODIK FEJEZET

A megszentelt rizsestál

A tekintélytisztelet mellett van Kínában egy másik, nem kevésbé fontos alapelv is. Senkit sem szabad azáltal megszégyeníteni, hogy a tekintélyét csorbítjuk, de senkit sem szabad megélhetésétől megfosztani, azaz a kifejező kínai mondás szerint nem szabad a "rizsestálját eltörni". Az egészen rendben van, ha valakit egy üzletkötés alkalmával megrövidítenek, ha a lehetőség határáig lenyomják az árat s még különböző levonásokat is követelnek tőle. De valakit az életlehetőségétől megfosztani, szükségtelen veszteséget okozni neki, bizonyos formalitásokat kihasználni, olyan szerződés teljesítéséhez ragaszkodni, amely által a másik fél tönkre kell hogy menjen - mindezt szörnyű embertelen dolognak tartják. Az élethez való jog mindenkivel veleszületik s aki embertársától ezt a jogát elrabolja, olyan gonosz, mint egy emberevő. Egészben véve rendkívül kevés per van Kínában. Az egyik oka ennek az, hogy a legtöbb üzletet barátok és rokonok kötik egymás között s hogy a hatalmas és jól megszervezett céhek a legtöbb nézeteltérést barátságosan intézik el, anélkül, hogy ahhoz jogsegélyt kellene igénybevenni. A másik oka ennek az, hogy bármilyen kedvező is egy szerződés s bármennyivel tartozik is a másik fél az embernek, ritkán kerül arra sor, hogy követelésének behajtására pert indítson, ha ezáltal a másik szerződő fél fizetési nehézségekbe jutna. Ha azonban egy vitás ügy bíróság elé kerül, akkor rendszerint a legnagyobb elkeseredéssel folytatják a pert, mert akkorra már olyan dühbe jöttek, hogy nem is gondolnak barátságra, tekintélyre vagy összetört rizsestálakra.
Nem szabad azt hinnünk, hogy a mohóság s a fukarság nem játszanak nagy szerepet a kínai életben.
Itt is vannak Shylockok, ha ritkábbak is, mint más országokban s közmegvetés környezi is őket. A népszerű kínai mondák tele vannak kapzsi öregemberekkel, akik rossz véget érnek s a fösvény felhalmozott kincseivel, amelyek aztán titokzatos módon eltűnnek. Konfucius az emberek élettartamát három részre osztotta és óva intette őket a mohóság bűnétől. "Három dolog van, amitől a magasra törekvő embernek óvakodnia kell. Ifjúságában, amikor testi erői még nem fejlődtek ki teljesen, a kéjvágytól, ha már megerősödött és megérett, a civakodástól, mikor pedig megöregszik és testi ereje elsorvad, a mohóságtól kell óvakodnia." Talán azért játsszák itt valamennyi Shakespeare-darab közül a"Velencei kalmár"- t a leggyakrabban, mert Shylock jelleme olyan szörnyülködést vált ki a kínaiakból s talán azért is, mert a kínai nők oly szívesen játsszák Portia szerepét. Portiában olyan alakra találnak, akinek beállítottságát teljesen megértik, mert Portia kínai nő is lehetett volna. Azt hiszem, a kínaiak túlságosan szószerinti értelmében fogják fel Shylock alakját, mert egy kínai barátom egyszer azt mondta nekem, nem tudja megérteni, miért ragaszkodik Shylock az egy font emberhúshoz, amikor annak semmiféle kereskedelmi értéke nincs. Sokkal jobban megértette volna az egészet, ha Shylock egy font disznóhúst követelt volna.
A nyugati ember számára szinte már ésszerűtlennek és abszurdnak tűnik az a nagyfokú kímélet, amelyet a kínaiak akkor tanúsítanak, amikor valakinek a rizsestáljáról van szó. Gyakran előfordul külföldi cégeknél, hogy az egész személyzetnek - a kínai vezetőket is beleértve - tudomása van egy alkalmazott tehetségtelenségéről; de mindenki palástolja az illető hibáit, azt a munkát pedig, amelyet neki kellene elvégezni, mások végzik el helyette. Persze, ha hosszabb ideje működik már a vállalatnál és barátai vagy rokonai vannak az alkalmazottak között, akkor jobban síkra szállnak érte, mint amikor új alkalmazottról van szó.
Néhány hónappal ezelőtt egyik üzletfelemnek tanulságos élményben volt része. A rossz üzletmenet arra kényszerítette, hogy néhány alkalmazottját elbocsássa s idősebb alkalmazottjainak tanácsát kérte ki arra vonatkozólag, hogy kire essen a választás. Nagyon meglepődött, amikor az egyik legtehetségesebb tisztviselő elbocsátását ajánlották, egy másik ostoba hivatalnok menesztésének ellenben mereven ellene szegültek. Ismerősöm utánanézett a dolognak és végül is rájött, hogy a hivatalnokok azért ajánlották a tehetséges kolléga elbocsátását, mert az bizonyára könnyen el fog ismét helyezkedni és azért tiltakoztak az ostoba hivatalnok elbocsátása ellen, mert annak nagyon nehéz lett volna új állást találni.
Miután majdnem valamennyi kínai bevándorló a délkínai Amoy-kikötőből kerül a Fülöp-szigetekre, élénk forgalom bonyolódik le e szigetek és a kikötőváros között. Ezért az amerikai kormány azelőtt egészségügyi szolgálatot tartott fenn Amoyban, amelynek az volt a feladata, hogy a kivándorlókat felülvizsgálja és ezáltal megakadályozza, hogy a Fülöpszigetekre fertőző betegségeket hurcoljanak be. Az egészségügyi statisztika olyan fontos az ilyen szolgálatot teljesítő orvos számára, mint egy falat kenyér s éppen ezért az Amoyban működő orvos nagyon boldogtalannak érezte magát, hogy nem álltak statisztikai adatok rendelkezésére. Mindössze néhány éve kezdték csak el a kínai városokban az egészségügyi statisztikai adatok gyűjtését. Washingtonban azonban mindenáron statisztikákat akartak s így emberünk a saját egyéni módszere szerint látott munkához. Egyik munkatársát minden héten elküldte a város koporsóüzleteibe és megkérdeztette, hogy hány koporsót adtak el. Abból a helyes feltevésből indult ki, hogy az eladott koporsók számának hozzávetőlegesen meg kell egyeznie a halálesetek számával s ilyen módon figyelemmel kísérhette a járványok terjedését. A statisztikai adatgyűjtésnek ezt a primitív módját még az évente megismétlődő kolera- és pestisjárvány előtt kezdték meg, úgyhogy a normális haláleseti számot kapták meg. Amikor ez a két borzalmas betegség ismét felütötte fejét, rohamosan emelkedett a koporsóeladások száma, úgyhogy az orvos grafikonjain pontosan feltüntethette a halálesetek föl- és levaló hullámzását.
Aztán elkövetkezett a hideg őszi idő s a kolera és pestis pusztítása alábbhagyott. Az orvos most azt várta, hogy statisztikája vissza fogja tükrözni az egészségi viszonyok javulását, de heti jelentései szerint a koporsóeladás most is éppúgy virágzott, mint a járvány legvadabb dühöngése idején.
Ez egészen ésszerűtlen volt és annál titokzatosabb, mert a járványok már elmúltak s a betegségek a városban megint a normális keretek közt mozogtak. Az amerikai orvos egy értelmes kínai orvos segítségével utána járt a dolognak és hamarosan meg is találta annak nyitját. Az egyik koporsókészítő bevallotta, hogy ő és társai tudták, hogy az a kínai, aki a koporsóeladások iránt érdeklődik a kolera- és pestisjárvány miatt teszi ezt s attól féltek, hogy az illető elveszti az állását, ha kiderül, hogy a járvány már megszűnt. Ezért hamis adatokat adtak meg; amikor azután biztosították őket arról, hogy az alkalmazott a járvány megszűnése esetén sem veszti el a kenyerét, kijelentették, hogy ezentúl pontos adatokkal fognak szolgálni.
A sanghaji riksakulik között mutatkozó elégedetlenség feltűnő példa a kínaiaknak a rizsestállal kapcsolatos magatartására. A sanghaji riksakuli évek hosszú során át elnyomott és kizsákmányolt munkás volt, aki alig tudta az életfenntartásához elengedhetetlenül szükséges keresetet előteremteni, míg a hordszék tulajdonosai, járműveik aránytalanul magas bérleti díjaiból roppant vagyonokat halmoztak fel. Néhány külföldi kivételével, akik maguk is résztvettek a kulik kizsákmányolásában, a legtöbb idegen is ordasoknak tekintette a riksatulajdonosokat s rokonszenvezett a nehéz napi munkát végző, gyalázatosan fizetett kulikkal. Egyes külföldi szervezetek időnként propagandahadjáratot indítottak a riksakulik érdekében, a kínaiak azonban nem csatlakoztak ezekhez a mozgalmakhoz, sőt, nem is tudták megérteni, miért csinálnak a külföldiek olyan nagy hűhót az egészből. Néhány évvel ezelőtt végül is annyira elfajult a dolog, hogy a sanghaji városi tanács, amely a nemzetközi települést igazgatja, elhatározta, hogy megjavítja a riksakulik életszínvonalát s a hordszékek bérleti díjának leszállítása útján emeli azok forgalmát.
A Sanghajban élő külföldiek majdnem kivétel nélkül szívesen csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz, a kínaiak azonban ugyancsak majdnem teljes számban távol tartották magukat attól, vagy legalább is mindaddig közömbösek maradtak, míg a javaslat fölött vitatkoztak. Amikor végül is közzétették a városi tanács határozatát, a riksatulajdonosok nem voltak hajlandók a bérleti díjak leszállításához hozzájárulni s kizárták a kulikat, olymódon, hogy megtagadták a hordszékek bérbeadását. Harmincötezer kuli vált ezáltal kenyértelenné.
Kínai szempontból most teljesen megváltozott a helyzet. Nemzedékeken át közömbösen nézték, hogyan kínlódott a sok ezer szegény kuli a legnagyobb nélkülözések közepette. Abban a pillanatban azonban, ahogy a riksatulajdonosok összetörték a kulik rizsestálját, bármilyen nyomorúságos is volt az, tüstént megváltozott a kínaiak hangulata. A kínaiak az újságokhoz intézett nyílt levelekben szidalmazták a vállalkozókat. A kedvenc kifejezés, amit velük szemben használtak, az "emberevő" volt. Másnapra a riksatulajdonosok már engedékenyebbek lettek, további 24 óra multán pedig beleegyeztek a bérleti díj leszállításában.
A kínai ember kétségkívül felelősnek érzi magát, ha a másikat megfosztja megélhetésétől. A gépkocsi elterjedése Kínában is elkerülhetetlenül balesetekkel járt. Sőt, itt még gyakoribbak a szerencsétlenségek, mert a kínaiak nem szokták meg a kézikocsiknál gyorsabban mozgó járműveket, és sokszor elüti őket az autó, mielőtt beidegződik náluk, hogy félre kell előle ugrani. Az általános szabály az, hogy a gépkocsitulajdonosnak még akkor is fizetnie kell, hogyha teljesen ártatlan a balesetben s ha a károsult a legvétkesebb könnyelműséget követte is el. A biztosítótársaságok autószerencsétlenség esetén azonnal fizetnek anélkül, hogy bíróság elé vinnék az ügyet. A bíróság számos esetben a biztosító javára döntene ugyan, de egyetlen cég sem merné magát annak a közfelháborodásnak kitenni, amely múlhatatlanul nyomon követné az ilyen ítéletet.
Egy időben abban a tévhitben éltem, hogy egy sangháji napilap kiadója vagyok s mindaddig meg is maradtam ezen a nézeten, míg barátom, aki ezt a vállalkozásomat finanszírozta, mást nem gondolt. Akkortájt történt, hogy Sanghajban nyomdászsztárjk tört ki, amely különböző bonyodalmakra vezetett. Az egyik sztrájkoló túlbuzgóságában útját állta egy lapkihordónak és összetépte a nála lévő újságokat, mire elfogattam és bíróság elé állítottam. Meglepetésemre a kínai bíró nagyon is komolyan vette a dolgot és kilenchavi börtönre ítélte a munkást. Másnap az illető egész családja kivonult és tudni kívánta, hogy miből fog mindaddig megélni, míg a családfő börtönben van. Mit sem használt, hogy kijelentettem, semmi közöm az egészhez. A hozzátartozók azzal érveltek, hogy én vagyok az oka annak, hogy kenyérkeresőjüket elítélték s ezért családjának sorsáért engem terhel a felelősség. Miután mindenki ellenem volt, kénytelen voltam engedni s a családnak havi járadékot biztosítottam. Ez több hónapon át tartott, míg végül is a sztrájk befejeződött. Ekkor ügyvédet fogadtam s kiszabadítottam az elítéltet a börtönből.
Sok alkalommal szükségesnek és hasznosnak találtuk, hogy üzleti ügyeinkben a rizsestál szentségére hivatkozzunk. A Jangce völgyének majdnem mindegyik városában adóval terhelik meg a plakátokat, éspedig a legtöbb esetben községi adóval, amelynek tétele minden városban más és más. Így pl. Ningpoban kétszerannyi, mint Szucsauban. Ez még nem a legnagyobb baj, de gyakran előfordul az is, hogy a szerződés megkötése s a plakátok kiragasztása közötti időben felemelik az adót, úgyhogy csak veszteséggel tudnánk az üzletet lebonyolítani. Ilyenkor sem veszítjük el a fejünket. A plakátragasztók vezetője felszólal az adóhatóságnál az adóemelés ellen és szükség esetén felmutatja szerződéseinket és költségelőirányzatainkat is, továbbá hivatkozik arra, hogy mekkora veszteség érne bennünket és végül így kiált fel: "Csak nem fogjátok gazdám rizsestálját eltörni!"
A szóban forgó rizsfogyasztó persze én vagyok.
Ez a felhívás sohasem téveszti el hatását, bár nem mindig érünk el olyanfokú ármérséklést, mint amilyet reméltünk. Amint a hivatalnok meggyőződött adataink helyességéről s jóhiszeműségünkről, előzékenységet mutat velünk szemben. A legtöbb országban persze semmi gyakorlati haszonnal nem járna az, ha megnyernénk egy adóhivatalnok rokonszenvét, mert hiszen nem ez a hivatalnok állapítja meg az adótételeket, s nincs is felhatalmazása arra, hogy azokon változtasson. Ez Kínában is így van, de azért mégis lehet segíteni a dolgon. A hivatalnoknak ugyanis nem kell okvetlenül minden plakátot megszámolni, amelyet kiragasztunk. Így azután közös egyetértéssel tizenöt plakát illetékét fizetjük meg, pedig a valóságban húszat ragasztottunk ki. Ilyenmódon sikerül az adótételt megfelelően mérsékelni. Így érvényesül a gyakorlatban az az elv, hogy senkinek a rizsestálját nem szabad összetörni és mindenkinek meg kell óvnia embertársa arcát.
A rizsestálak kölcsönös megbecsülése szükségképpen szövetségek és céhek létesítésére vezetett, amelyeket majdnem minden üzletágban meg lehet találni, kivéve az újabbakat, mint pl. a hirdetési és a kiadói üzletágat. A céhek közül a bankárok, selyem, és rizskereskedők céhei a legrégibbek és leggazdagabbak. Ezeknek a székházai oly pompásak, hogy a turisták gyakran templomoknak nézik azokat. Némelyik céh hatalmas pénzügyi tartalékkal rendelkezik s éhínség vagy árvíz esetén nagylelkű adományokkal járul hozzá a jótékony célú gyűjtésekhez. Jelenleg a hazafiasság és a köz iránti érzés érvényrejuttatásának legkedveltebb módja az, hogy repülőgépeket ajándékoznak a hadsereg számára s a céhek eleget is tesznek ennek a kötelességüknek.
A céhrendszer annyira elterjedt Kínában, hogy még a tolvajoknak és koldusoknak is megvannak a maguk céhei. Nem emlékszem rá, hogy valaha is alkalmam lett volna a tolvajok céhének egy tagjával megismerkedni, mert Sangháj túlságosan nagy város és túlságosan a rendőrség felügyelete alatt áll ahhoz, semhogy ez a céh itt eredményesen működhetne. Idősebb emberek azonban, akik éveket töltöttek az ország belsejében kis falvakban, emlékeznek még arra, hogyan dolgoznak ezek a tolvajbandák. A céh főnöke úgyszólván lopásokat elhárító irodát tart fenn s ha évente kisebb összeget fizetnek a céh számára, kezeskedik róla, hogy az illetőt a tolvajok nem fogják zaklatni. Sokan eszményi megoldásnak tekintik ezt. Miután mindenki, akinek értéktárgyai vannak, szívesen fizet egy kis összeget, hogy békén hagyják, a tolvajok kényelemben és biztonságban élhetnek s nem is kell hivatásukat gyakorolniok. Nem tudom, akadt-e már valaki, aki feltette magában a kérdést, hogy a tolvajnak is joga van-e arra, hogy rizsestálját megtöltse. Annyi bizonyos, hogy a tolvajok s a tisztességes polgárok mindaddig békében élnek egymással, amíg elő nem fordul az, hogy egy műkedvelő tolvaj, aki nem tagja a céhnek, vetemedik lopásra. Ilyenkor a céh tagjai igyekeznek a tolvajt kézrekeríteni s ha nem sikerül az ellopott tárgyat megtalálniok és tulajdonosának visszaadniok, akkor kárpótolják a tulajdonost az elszenvedett kárért. Ez a leírás semmiesetre sem túlzott, csak annyit kell még hozzátenni, hogy itt inkább múltbeli, mint mai eseményekről van szó, mert amióta a rendőrséget és a csendőrséget az ország minden részében alaposan megszervezték, a rablók céhei mindjobban eltűnnek.
Összeismerkedtem egy kolduscéh főnökével, sőt ez a férfi volt egyik legelső kínai ismerősöm. 1911 nyarán súlyos árvíz pusztított a Jangce völgyében. A sangháji újság, amelynek számára akkor dolgoztam. Hankauba küldött, hogy cikksorozatot írjak az illető lap és egy amerikai lapszindikátus számára. Hankauban tapasztaltam először, milyen nehéz Kínában konkrét adatokra szert tenni s milyen közömbösek a kínaiak az olyan dolgokkal szemben, amelyek személy szerint nem érintik őket. Az árvíz közvetlenül Hankau közelében volt. A folyón házroncsok úsztak s a város mélyebben fekvő részeit már elborította az ár. Rengeteg hullát sodort az ár magával, de úgy látszott, senki sem tud a dologról közelebbit és senkit sem érdekelnek ezek a dolgok. Egy öreg francia szerzetes derekasan kivette a részét a mentési munkákból, mikor azonban a szerencsétlenség terjedelmére nézve intéztem hozzá kérdést, így szólt:
- Mi keresztény halottainkat gyászoljuk és temetjük el; a pogányokat a Jóistennek kell megszámlálnia.
Az egyetlen kínai újság kiadója nem tudott rajtam segíteni, mert lapja kizárólag a mandzsuk elleni forradalom előkészítésén munkálkodott és semmi más nem érdekelte. Hankauban tolmácsot alkalmaztam s miután napokon át nem tudott nekem említésre méltó adatokat szolgáltatni, közöltem vele, hogyha tovább is így megy a dolog el fogom bocsátani. A veszedelem találékonnyá tette emberemet s elvezetett a koldusok főnökéhez.
Ez derék, okos öregember volt, haját tiszteletreméltó ősz varkocsba fonta, s mialatt az árvízre vonatkozó kérdésemre válaszolt, sokat mesélt nekem a kínai koldusok hivatásának módszereiről is. Apjától örökölte a főnöki állást s korlátlan hatalommal uralkodott a koldusokon. A rendőrséggel vagy kereskedőkkel való érintkezésben ő képviselte hivatalosan a koldusok céhét. Hankauban éppúgy, mint más kínai városokban, jól megszervezték a koldulást. Minden koldusnak meg volt a kijelölt helye s máshol nem gyűjthetett alamizsnát, de kijelölt utcájában is csak minden hónap elsején és tizenötödikén. Ezt a megállapodást a koldusok főnöke hosszú tanácskozások után kötötte a kereskedőcéhekkel s ez lehetővé tette, hogy a kereskedőket megkíméljék a gyakori zaklatástól.
Ez a csodálatraméltó szervezet okozta, hogy a koldusok főnöke olyan élénken érdeklődött az árvíz részletei iránt, s hogy meg tudta nekem adni azokat az adatokat, melyekre szükségem volt. Az árvíz egy sereg környékbeli falut és sok tanyát is elöntött s a hajlék nélkül maradt lakosok a nagyobb városokba menekültek. Ezek minden járókelőnek elpanaszolták szerencsétlenségüket s jajveszékeltek, hogy éhenhalnak, ha nem segítik meg őket. Ez persze módfelett bosszantotta a koldusok főnökét s felháborodva mesélte nekem, hogy ezek a "vadak", akik nem tartoznak az ő céhéhez, mekkora konkurenciát jelentenek neki.
- A kereskedők állandóan panaszkodnak nekem, mondta, de mit tehetek? Ezek az emberek eleszik a falatot az enyéim elől, a hatóságoknál pedig semmiféle védelmet nem találok. Az árvíz elől menekülők nem tartoznak az én céhemhez; nincs itt semmi keresnivalójuk.
A kínai céhek az autokratikus kormányzat alatt is számos szabadságjogot élveztek. A mandzsudinasztia uralma alatt a helyi hatóságoknak elméletben korlátlan hatalmuk volt ugyan, a gyakorlatban azonban semmi olyasmit nem tehettek, ami ellentétben volt a céhszabályokkal és kihívta ellenük a céhek haragját. Ilyen esetben ugyanis a céhek kimondták a "kereskedelem szünetelését", ami a sztrájk, kizárás és bojkott összekapcsolásából állt. A munkások abbahagyták a munkát, a kereskedők pedig bezárták boltjaikat. Senki sem adott el és senki sem vásárolt. Az egész város élete megállt s ez mindaddig tartott, míg csak az ellenszegülő tisztviselő be nem adta a derekát.
Az önkormányzattal bíró céhek a köztársaság kikiáltására irányuló forradalom idején értékes szolgálatokat tettek a köztársaságiak ügyének. Az első adományok a köztársaságiak céljára egy hankaui kereskedő céhtől eredtek s általában a céhek adományai tették lehetővé a köztársaságiak számára, hogy győzedelmesen vívják meg a küzdelmet. A céhek könnyen megtehették ezt, mert egyik-másik közülük rendkívül gazdag. Pompás székházaik vannak és sok millió taelt őriznek kincstáraikban. Sok esetben évszázadokra vezethetik vissza pénzkészletük eredetét s egyik-másikuk 4000 éves történetre tekinthet vissza. A céhek gazdagságát csak hozzávetőleg lehet felbecsülni, igazi jelentőségük azonban nem is gazdagságukban, hanem hatalmukban rejlik, amellyel az emberiség egy negyedének egész kereskedelmi és ipari tevékenységét szabályozzák.
Kínában ritkán fordul elő, hogy egyes vállalatok összeomlanak, mert a céhek rendszerint magukra vállalják a fizetésképtelenek kötelezettségeit, amiáltal megakadályozzák a hitelképesség megromlását. Éppen ezért ritkán kerül sor polgári perekre, mert az üzleti vitákat majdnem mindig ezek a testületek döntik el. A kínai selyemkereskedő mosolyogna azon a feltevésen, hogy szakmájában más is eldönthet egy vitát, mint a selyemkereskedők céhe s tekintettel arra, hogy milyen gyorsasággal működnek ezek a céhbíróságok s milyen készségesen veszik a résztvevők az ítéletet tudomásul, magunk is igazat adunk a kínaiaknak.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Tekervényes utak

Sok éles szemű megfigyelő, köztük olyanok is, akik életük nagy részét Kínában töltötték s a kínaiakkal üzleteket kötöttek, lelkesedve beszél Han fiainak becsületességéről. A régi időkben a külföldi kereskedők azt állították, hogy a kínai embernek adott szava éppúgy szent, mint aláírása és sokak szerint ez a mondás még ma is megfelel a tényleges helyzetnek. Mások viszont, akik épp oly éles szemű megfigyelőknek tartják magukat és akiknek épp oly bőséges alkalmuk volt a kínaiak üzleti szokásait megfigyelni, hosszú történeteket mesélgetnek a kínaiak tekervényes útjairól. Ez utóbbiak szerint az az állítás, hogy a kínainak adott szava éppúgy szent, mint aláírása, mindkét vonatkozásban teljesen téves; rengeteg példát hoznak fel arra, mennyire megbízhatatlanok a kínaiak. A nézeteknek ezt az alapvető különbözőséget könnyű dolog megmagyarázni, mert voltaképpen mindakét félnek igaza van. A két ellenkező vélemény képviselői ugyanis egészen különböző fajtájú kínaiakkal kerültek érintkezésbe. Az egyiknek szerencséje volt ismeretségeivel, a másiknak pedig nem és mindakettő tévesen azt hitte, hogy azoknak a kínaiaknak a magatartása, akikkel a véletlen összehozta, valamennyi kínaira jellemző. Minden országban találunk tisztességes és tisztességtelen embereket és a kettő között van egy középréteg; ugyanez a helyzet Kínában is.
Könnyű dolog más népeket egészben véve elítélni, sőt, tökéletlen lelki és érzésbeli adottságaink folytán nehéz is ezt elkerülnünk. Több mint húsz évvel ezelőtt Tokióban éltem s ott történt meg velem, hogy egy belga ember ügyes mesterkedésekkel kicsalt tőlem egy írógépet. Ez az ember volt az első belga, akivel életemben valaha is találkoztam és üzletet kötöttem, de nyomban el is határoztam, hogy ő lesz az utolsó is. Néhány évvel később önként lemondtam egy belga üzletfelemmel kötendő üzletről egy konkurrensem javára, pedig könnyen köthettem volna üzletet, de tudni sem akartam a belgákkal való kapcsolatról.
Tizenöt éven át utáltam a belgákat és bizalmatlan voltam velük szemben, aztán egyszerre csak megváltozott a helyzet. Egy észt alkalmazottam addig olvasott amerikai detektívregényeket és nézett meg gengszterfilmeket, míg maga is gyakorlati bűnügyi tevékenységre tért át és egy csekkre ráhamisította a nevemet. Így szereztem tudomást működésről, de még mielőtt ez megtörtént volna, különböző kötelezettségekbe rántott bele egy belga céggel szemben, amit valószínűleg drágán fizettem volna meg, ha a belgák ragaszkodtak volna jogaikhoz, ahogy vártam. De mikor elmondtam nekik az esetet, stornírozták a szerződést, sőt, ha nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy kártalanítsam őket, szívesen vállalták volna a veszteségnek nagy részét, amely erkölcsileg és a törvény szerint egyaránt engem terhelt. Senkisem járhatott volna el méltányosabban és nagylelkűbben, mint ők. Miután tizenöt éven át bizalmatlan voltam a belgákkal szemben, remélem, elég sokáig fogok még élni ahhoz, hogy további tizenöt éven át sajnálhassam ezt a magatartásomat.
A kínai selyemkereskedők, akik egyszersmind selyemszövők is, valószínűleg a legrégibb üzletágat képviselik Kínában, sőt, talán az egész világon, mert már 1000 évvel Krisztus születése előtt foglalkoztak selyemszövéssel és eladással s azóta megszakítás nélkül űzik mesterségüket. Termékeik minősége mindig elsőrangú volt. A japánok alig tíz éve termeltek export célokra selymet, amikor már megtanulták a külföldiektől, hogyan lehet az áru súlyát mesterségesen növelni, úgyhogy ma már egyáltalán nincs tiszta japán selyem. A kínaiaknak éppen így lett volna alkalmuk arra, hogy ilyen fogásokat eltanuljanak és alkalmazzanak, de ők sohasem éltek az alkalommal. A jobb kínai üzletekben alkudozni sem lehet, rendszerint kifüggesztenek egy táblát a következő felírással: "Szabott árak, nem csaljuk meg se a fiatalt, se az öreget."
Az ezüstművesek is ősidők óta folytatják mesterségüket és hatalmas céhbe tömörültek, amelynek szigorú szabályai vannak. Minden egyes ezüsttárgyon rajta van annak a cégnek a márkája, ahol azt készítették s ez a márka kezeskedik az ezüst tisztaságáért, valamint feltétlen biztosítékot jelent arra nézve is, hogy a készítő visszaveszi gyártmányát. Bármilyen régi vagy sérült is egy ezüsttárgy, az ezüstműves csekély árlevonással mindig visszaveszi. A jómódú kínaiak háza tele van ezüstből készült edényekkel és dobozokkal s ezeket nemcsak azért vásárolják, mert szépek, hanem azért is, mert bármikor pénzzé lehet tenni.
Más üzletágakban nem találjuk meg ezt a magas erkölcsi színvonalat. A kínaiak nem egészen tisztázott okokból, nem építenek tartós anyagból. Hatalmas templomaik és palotáik nem olyan szilárdak, mint amilyeneknek látszanak s ritkán élik csak túl az építtető unokáit. Ez arra a korra is vonatkozik, amikor a jó építőanyag nagy mennyiségben állt rendelkezésre. Egy kivétel van csupán, s ez a Nagy Fal, amely még napjainkban, több mint kétezer év után is ellenáll a nap hevének, a fagynak s a földrengéseknek. De ezt a nagy védőbástyát egy lángeszű katona építette a barbár hordák elleni védekezésül s a veszedelem oly nagy volt, hogy gyengébb falak semmi védelmet nem jelentettek volna. Az építőmesterek sok száz nemzedéken át tanulmányozták és csodálták a Nagy Falat, de egyetlenegy sem próbálta utánozni. Ha az ember nem néz állandóan az építész körmére, akkor a legolcsóbb anyagot használja fel s ha lehetséges, még a mennyiség tekintetében is becsapja megbízóját. A kínai építőmesterek hanyag munkájukat kitűnő kivitelű gipszdíszítéssel fedik be. Néhány modern épület kivételével, amelyeket szigorú külföldi felügyelet alatt építettek, seholsem találni Kínában hibátlan ablaküveget. A külföldi ablaküveggyárak Kínában helyezik el rossz gyártmányaikat, amelyeken máshol nem tudnak túladni s az üvegszakmában ezt a minőséget "kínai minőség"-nek nevezzük.
Egy sangháji építész egyszer megmutatta egy kínai építőmesternek az Empire State Building fényképét s tréfásan megkérdezte, mit szólna ahhoz ha ilyen munkára kapna megbízást.
- Pompás dolog lenne - mondta az építőmester, akinek szintén volt érzéke a humor iránt. - Egy egész emeletet elsikkaszthatnék, anélkül, hogy bárki is észrevenné.
Kétségtelen, hogy ha Kínában mutatkozott volna kereslet az évszázadokról szóló, szilárd építkezések iránt, akkor az építőmesterek céhe is magasabb erkölcsi színvonalon állna. Ilyen igényeket azonban a kínaiak sohasem támasztottak, sőt a császárok szívesen látták az olyan építkezési módot, amely korlátozta a polgári házak túlságos előkelőségét és pompáját.
Az újabb foglalkozási ágaknak, mint pl. az újságírásnak és az exportkereskedelemnek még nem sikerült számottevő erkölcsi szabályokat kialakítani. A kínai kézműipar is szinte elkerülhetetlenül körforgást végez. A termelő eleinte jó árut szállít s jelentős forgalmat bonyolít is le. Amint azonban ez sikerül neki, nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy selejtes nyersanyagot használjon fel. Ez azzal a következménnyel jár, hogy termékének minősége megromlik, ennek folytán pedig üzleti forgalma is csökken. Ezért eladja üzletét és valóságos körforgás áll be. Tucatjával láttam erre példákat a cigarettaszakmában. A Kínában forgalomba kerülő cigaretták túlnyomó részét egy angol gyár szállítja. Ez a gyár majdnem monopolisztikus helyet foglal el a kínai piacon. Ez lehetővé teszi a kínai számára, hogy cigarettagyárat alapítson, lármát csapjon azzal, hogy hazai gyártmányt kell vásárolni az angol helyett s így jól jövedelmező árucikket dobjon piacra. Amint ezt a célt elérte, eszébe jut, hogy nyereségét még jobban megnövelheti azzal, hogy olcsóbb és rosszabb dohányt dolgoz fel. A közönségnek bizonyos időre van szüksége, amíg észreveszi, hogy az illető cigarettafajta minősége megromlott s ha a gyáros azt látja, hogy a cigaretta minőségének rosszabbodása nem befolyásolja hátrányosan annak forgalmát, további takarékossági rendszabályokat léptet életbe. Egy napon aztán rájön, hogy cigarettáját nem vásárolják, s most már semmi sem segít rajta. Ma már mindenki tudja Kínában, hogy egyetlen kínai cigarettagyártmány sem maradhat néhány évnél tovább forgalomban.
A kínai gyáros gyakran ostromba és szemérmetlen módon utánozza a külföldi védjegyeket. Mihelyt egy könnyen előállítható külföldi árucikk nagyobb forgalmat ér el Kínában, a kínaiak azonnal rávetik magukat és hasonló csomagolásban, hasonló néven árusítják. Egyszer egy kenőcsöt hirdettünk, amely annyira leszorította és kifényesítette a hajat, hogy annak használata után az emberek haja olyan volt, mintha lakkozva lett volna. Ezt a portékát nagy mennyiségben lehetett eladni, mert akkoriban még nem nyíratták a kínaiak egészen rövidre egyébként durvaszálú hajukat. Néhány hét múlva már piacra dobtak egy utánzatot és minden hónapban legalább még egy újabb utánzat következett. Végül már úgy gyűjtöttük azokat, mint más a bélyegeket.
Ezek az utánzatok méltán bosszantják ugyan az embert, azt a roppant erkölcsi felháborodást azonban sohasem éreztem, mint némelyik üzletfelem, mert az ilyen utánzat senkit sem téveszthet meg. Voltaképpen nem is tudom, az-e a főcélja, hogy bárkit is megtévesszen s nem azért kerülnek-e ezek az utánzatok az eredetihez annyira hasonló kivitelben forgalomba, mert a kínai gyárosok egyszerűen nem tudnak mást kitalálni. A Jangce völgyének minden városában számos üzletet lehet találni, ahol zseblámpaelemet árulnak. Ha a vevő egy ismert amerikai márkát kér, megkaphatja, ha azonban drágának találja, akkor a kereskedő hasonló nevű és gyakran hasonló védjeggyel ellátott másik elemet tesz eléje s közli, hogy ezt olcsóbban adhatja, mert utánzat. Nem valami könnyű dolog egy csomagolás számára eredeti ötletet találni. Erre már az Amerikai Egyesült-Államok megalapítói is rájöttek, amikor új zászlójukat tervezték meg, amelynek a tizenhárom brit gyarmat helyét kellett elfoglalni. A zászló végleges alakjában a keletindiai társaság zászlajának pontos utánzata, azzal a különbséggel, hogy őseim két csíkot még hozzátettek.
Ha az újonnan érkezett utas alaposabban körülnéz Sanghájban, azt hiheti, hogy a borbélyipar virágzik itt és azonfelül kitűnően szervezték azt meg, mert a sok száz borbélyműhely kilenctizedrésze az "Excelsior" nevet viseli s úgy tűnik, mintha valamennyi egyetlen hatalmas szervezet egy-egy részét alkotná. A valóságban azonban az az egyetlen kapcsolat az egyes üzletek között, hogy a nevük azonos, mert minden egyes üzlet egyéni tulajdon és egyénileg is vezetik. A dolognak az a magyarázata, hogy az első amerikai szellemben vezetett fodrászüzletet, amely azután létesült, hogy a kínaiak 1912-ben nagyobb számban kezdték hajfonataikat levágni, egy San Franciscóból jött kínai fodrász alapította, aki ott egy "Excelsior" nevű fodrászüzletben dolgozott. Ebből az okból nevezte el fodrászüzletét is így s amikor később mások is modern fodrászüzleteket nyitottak, utánozták konkurensük cégérét. Ez így folytatódott tovább, úgyhogy ma már csodálkozik az ember, ha egy fodrászüzleten nem ezt a felírást látja.
Valószínű, hogy ötven év múlva a kínai újságkiadók és hirdetési ügynökök is elérik majd a selyemszövők és ezüstművesek üzleti erkölcseinek színvonalát, mostanáig azonban semmi jelét nem látjuk ilyen természetű változásnak. Az újságok példányszámát Kínában ma is úgy túlozzák, mint Amerikában tették akkor, amikor törvényes rendelkezések nem kényszerítették még a lapkiadókat őszinteségre. Mivel többnyire kínai lapokban helyezzük el üzletfeleink hirdetéseit, nagyon fontos számunkra, hogy tudjuk, milyen példányszámban jelennek meg az egyes újságok. Jobb módszer hiányában egyebek közt a "savpróbát" alkalmazzuk és sok kínai lapkiadó örömmel vette volna, ha az előbb említett sav kiégette volna a szememet, mielőtt a helyes számadatokat megállapítottam.
A "savpróba" abból áll, hogy öt-tíz cent értékű bélyeg ellenében arckrémet, pipereszappant vagy gyermekkólika elleni port küldünk az újságolvasónak. A mintacsomagot kérő levélhez azonban az újságból kivágott szelvényt is mellékelni kell s a beküldött szelvények számából hozzávetőleges képet alkothatunk arról, hány ember olvassa az illető újságot.
Ezzel a módszerrel egyízben olyan kiadványnak jöttünk nyomára, amelynek egyáltalán nem voltak előfizetői. Szép kiállítású havi folyóiratról volt szó, amelynek a lap közlése szerint harmincezer női olvasója volt. A vastag füzet tele volt hirdetésekkel. Üzletfelünknek különösen az tetszett meg a lapon, hogy a júliusi szám valóban júliusban jelent meg és nem szeptemberben, mint sok más kínai folyóirat. Az illető megbízásából egész oldalas hirdetést helyeztünk el a lapban, amelyben öt cent értékű bélyegért nagy doboz arckrémet ígértünk mintacsomagolásban a folyóirat harmincezer hölgyolvasójának. Amikor már három hónapon át jelent meg hirdetésünk, anélkül, hogy a lapnak egyetlen olvasója is érdeklődött volna arckrémünk iránt, gyanúsnak találtuk a dolgot és nyomozni kezdtünk. Kiderült, hogy a folyóiratból csupán annyi példányt nyomattak, mint ahány támpéldányra a hirdetők részére szükség volt. Azonfelül a lap szerkesztőségi részében megjelenő közlemények szövege évek óta semmit sem változott, csak a hirdetési részben és a címoldalon voltak változások. A kiadó egyszerűen megváltoztatta minden hónapban a címoldal színét és ez volt minden. Miután kizárólag külföldi cégek hirdetéseit vette fel lapjába s a megrendelők nem tudtak kínaiul, úgy vélte, mindegy nekik, milyen szöveget közöl folyóiratában. Ez a lap még ma is megjelenik és sok hirdetést adnak fel abban. Nem egyszer előfordul, hogy amerikai üzletfeleink említést tesznek róla, hány konkurensük hirdet ebben a "harmincezer női olvasóval rendelkező" folyóiratban, amely, úgy látszik, elkerülte figyelmüket.
A legtekervényesebbek azonban mégis csak az exportőrök útjai. A kínaiak is rájöttek ugyanis arra, hogy az exportpiacon aránylag a legkönnyebb olyan árucikkeket eladni, amelyek a szigorúbb követelményeknek nem felelnek meg. Ilyenkor ugyanis biztosak lehetnek abban, hogy csak akkor fedezik fel a csalást, amikor az árut egy távoli kikötőben kicsomagolják s akkor már nehéz a bűnösöket megtalálni. Ma már Kína helyett Indiába tevődött át az angol kereslet súlypontja, ez azonban valószínűleg nem következett volna be, ha a kínaiak fenntartották volna az általuk kivitt tea minőségét. Ehelyett azonban engedtek a könnyű nyereség csábításának és a nagy keresletre támaszkodva, gyengébb minőségű vagy rosszul kezelt teát exportáltak. Ugyanabban az időben, amikor a kínai teakereskedők lerontották a kínai tea minőségét, hasonlóképpen jártak el az angol pamutgyárosok is a manchesteri pamutszövetek tekintetében. Amikor ugyanis a Kínában és Japánban létesített pamutszövődé lekonkurálták áraikkal a brit pamutszöveteket, az angol gyárosok e verseny megtörésére silányabb minőségű árut kezdtek árusítani, olcsóbb áron, de a régi védjeggyel. Ez így ment harminc éven át és azzal a következménnyel járt, hogy a Kínába irányuló brit pamutszövet kivitel éppúgy visszafejlődött, mint Nagy Brittaniába irányuló kínai tea kivitel.
Az a nagy kínai babfajta, amelyet általában lóbabnak neveznek, a babcsalád legszerényebb tagja. A legsoványabb földben is megterem és tápláló, de rendkívül durva táplálékot nyújt. Mint exportcikk, bányavidékekre kerül, ahol a bányalovak kedvenc tápláléka. Ennek állítólag az az oka, hogy D-vitamint tartalmaz és így bizonyos mértékig pótolja a napfény hiányát.
Ez a babfajta oly bőven terem, mint a dudva és így rendkívül olcsó. Hankauban, a babtermesztés központjában, alig kerül fontja néhány rézpénzbe. Alig képzelhető, hogy ezt a főzelékfajtát, amely minden valószínűség szerint a világ legolcsóbb tápláléka, hamisítják. Exportőr barátom jött rá arra, hogy ez a hihetetlennek látszó dolog mégis igaz. Már több éven át foglalkozott babexporttal, amikor az a panasz érkezett hozzá, hogy egy babrakományba agyagot kevertek s hogy a zsákokban kis iszapcsomók vannak. Nem tudta megérteni, hogyan lehetséges ez, mert a hajórarakás előtt megvizsgálták a zsákokat és úgy látszott, hogy nincs azokban egyéb, mint szárított bab, legfeljebb még annyi piszok és por, mint amennyi az ilyen olcsó áruban általában lenni szokott.
Mégis hirtelen gyanút fogott és vizsgálgatni kezdte a szállításra váró zsákok tartalmát. Eleinte úgy látszott, minden rendben van, s amikor egy zsákot kiöntött a földre, úgy tűnt, mintha csak bab volna benne. Szorgosabb vizsgálat után felfedezte, hogy egyes babszemek kettéváltak s ez gyanús volt, mert a jóminőségű bab sohasem törik ketté. Barátom szakértő volt a kínai exportüzlet terén. Vén róka volt, aki kitűnően értette a dolgát. Most azonban ő is elámult attól, amit tapasztalt. Körülbelül húsz szem valódi babra egy-egy jangceiszapból gyúrt "álbabszem" esett, amely teljesen olyan volt, mint az igazi bab. De néhány zsák valamiképpen átázott s a hamisított bab újból visszanyerte eredeti halmazállapotát, vagyis agyaggá változott.
Rémülten ébredt annak tudatára, hogy már évek óta ilyen agyaggyolyócskákkal kevert babot szállított vevőinek s a dühtől azt se tudta, hová legyen. Felcsapott hát magándetektívnek és hamarosan kiderítette, hogy Hankau közelében egy "babgyár" működik, ahol iszapból műbabot állítanak elő s egy ügynök szállítja ezeket az agyaggolyócskákat, az igazi bab közé keverve azokat, mégpedig olyan mennyiségben, ahogy azt lelkiismerete és óvatossága megengedte.
Mikor aztán az exportőr felfedezte a csalást, nem is telt benne olyan nagy öröme, mert hiszen ő babszállító volt s nem detektív s továbbra is tehetetlen játékszere maradt a csalóknak. Hosszas gondolkodás után a következő mentőötlete támadt. Raktárházában körülbelül húsz lábnyi magasságban kerek faállványt ácsoltatott s a kuliknak ebből a magasságból kellett a babbal teli zsákok tartalmát a cementpadlóra kiönteniök. A valódi bab kibírta ezt a zuhanást, az agyagbab nem. A csalás nyilvánvalóvá vált, az agyagbabot összeseperték, az ügynök nagy bánatpénzt fizetett, a szerződését megváltoztatták s az agyagbabgyár megszűnt.
Azóta évek teltek el, de az exportőr még mindig megtartotta régi szokását, hogy időnként ledobat egy-egy zsák babot a faállványról, igaz, hogy ma már inkább mókából s az erkölcsi tanulság kedvéért...
Mikor Kr.e. 600 esztendővel Konfucius, a nagy reformátor, egy Santung tartománybeli városka kormányzójává lett, különböző rendeleteket bocsátott ki, amelyek értelmében tisztességes kereskedelmi szabályok váltak kötelezőkké. Így pl. a földmíves, aki marhát hajtott fel a vásárra, nem itathatta meg a jószágot útközben, mert ezzel jogosulatlanul megnövelte volna a súlyát. A kereskedőknek is el kellett távolítaniok a hamis vagy legalábbis megbízhatatlan mérlegeket. De hát az huszonöt évszázaddal ezelőtt történt s azóta bizony többször is megváltoztak a mértékek és súlyok.
Vagy egy évszázaddal ezelőtt, amikor Kína megnyílt a külkereskedelem számára, nem minden pint volt hiteles űrmérték, s a font se volt mindig valódi súly. Minden mérték a tulajdonos kénye-kedve szerint igazodott s ez az önkény bizony busás hasznot hajtott annak, aki ügyesen, vagyis lelkiismeretlenül tudta mérlegét "kezelni". Az angol kereskedők, akik úttörőkként jelentek meg, bizony nem tágítottak attól, hogy tisztán lássák, mit vásárolnak, s az angol unciák, pintek és inchek bevezetése hozta meg Kína számára is a törvényes mértékeket.
Ez a módszer megszüntette ugyan a kínai kereskedők könnyű és erkölcstelen haszonrészesedését, de ezek a találékony és ravasz emberek nem ijedtek meg, s ha nem éppen hamis, de kissé "túlzott" számlákkal könnyűszerrel kiköszörülik a csorbát. Így pl. a papírt fontszámra veszi a gyáros és bálákban bocsátja áruba. Ha pl. egy bála plakátpapír súlyaként negyven font szerepel, akkor ritkán akad ember, aki ezt a súlyt ellenőrzi, pedig ha lemérné a bálát, nyomban kiderülne, hogy súlya csak 39 font és nem 40! Ha a plakátot kinyomtatják, már lehetetlen a papír súlyát megállapítani. Papírüzleteknél annyira szokásossá vált a hamis számlázás, hogy csak a kezdő ugrik be az ilyen mérésnek. Mi jól tudjuk, hogy ha pl. 16 fontnyi súlyú papírt vásárolunk, az valójában csak 14 fontot nyom s hogy 43 fontnyi plakátpapír súlya 39 fontnak felel meg. Tudjuk, hogy ez így van, s ha a nyomdász igen előkelő külföldi gyár bélyegzőjével ellátott számlát mutat be, ez nem téveszt meg bennünket. Mindenfelé eléggé elterjedt az a szokás, hogy a kínai kereskedőknek hamis számlákat küldenek s ez nemcsak a papírszakmában van így, hanem sok más üzletágban is. A külföldi importőr bűnösségét a legtöbb esetben lehetetlen bebizonyítani, mert ha általánosságban tud is arról, hogy hamisítások történnek irodájában, a részleteket kínai alkalmazottaira bízza.
Nemrég beszélgettem egy külföldi importőrrel a számlahamisítások kérdéséről s ő úgy nyilatkozott, hogy nemcsak hogy soha életében nem állított ki hamis számlát, hanem szigorúan meg is tiltotta kínai alkalmazottainak, hogy ilyesmit megtegyenek.
- Akkor bizonyára sok üzleti összeköttetése szakadt meg - jegyeztem meg résztvevő hangon.
- Egy cent veszteség sem ért - felelte az importőr. - Valahányszor árut szállítunk egy kínai kereskedőnek, mindig adunk neki néhány kitöltetlen számlaürlapot s tetszése szerint töltheti ki azokat.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

John Bull és Uncle Sam
mint exportőrök

Ha egy exportigazgató Kínába jön, hogy áruinak képviseletét megbízható ügynökre ruházza, többnyire megdöbben azon a közömbösségen, mellyel javaslatait fogadják. Akkor persze, ha áruja már hosszú idő óta van a piacon és értékesítési lehetőségei nagyok, bő választéka van ügynökökben, ha azonban cége még ismeretlen, bizony nem sokan lesznek kíváncsiak árucikkeire. Sangháj, ez a nagy és élénk város, ahol a kínai külkereskedelem túlnyomó része összpontosul és ahol a legtöbb külföldi képviselet székhelye van, egészen különösen blazírt. Douglas Fairbanks, Charlie Chaplin és Lindbergh ezredes egyaránt meglátogatták ezt a várost, hogy a számtalan angol lordról, amerikai szenátorról és európai hercegről ne is beszéljünk, de közlekedési torlódás sohasem volt emiatt. Ha magas rangú amerikai kormányzati tisztviselők látogatnak el Sanghájba, az itteni amerikai kereskedelmi kamarának a lokálpatriotizmust valósággal fehér izzásig kell hevítenie, hogy elérje azt, hogy a látogatóra egyáltalán ügyet vessenek. Hasonló a helyzet brit szomszédainknál is, az angol előkelőségek azonban nem tartják olyan fontosnak, hogy nagy ünneplésben legyen részük, mint az amerikaiak. Ez jól is van így, mert az angolok nem olyan ügyesek a lelkesedés mesterséges felkeltésében, mint az Egyesült-Államok illetékes körei.
Valószínű, hogy itt Sanghájban azért nem izgat bennünket az idegenek megjelenése, mert naponta tömegesen érkeznek városunkba a legkülönbözőbb nemzetek képviselői. Aligha akad olyan gyáros, aki legalább egyszer meg ne próbálta volna, hogy képviselőre tegyen szert Sanghájban s erre a nagyarányú keresletre nincs elég jelentkező. Ennek az a következménye, hogy a gyáros, amikor elsőízben akarja gyártmányát Kínába bevezetni, nem egykönnyen talál Sanghájban megfelelő képviselőt és így bármilyen határozott elgondolásai vannak is képviselőinek egyéniségéről, általában kénytelen egy félig-meddig elfogadható megoldással beérni. Ha amerikai gyárosról van szó, az ügynökök még nehezebben határozzák el magukat, mint angol vagy német gyárosok esetében, mert az amerikai gyáros jó híre sok kívánnivalót hagy hátra.
Néhány évvel ezelőtt egy nagy sangháji importcég helyi ügynöke felkereste főnökét s egy tervezetet nyújtott át neki, amely, nézete szerint, nagymértékben alkalmas volt arra, hogy a cég által képviselt amerikai autógumifajta forgalmát növelje. A főnök átvizsgálta a tervezetet és aztán a következőkben közölte elhatározását:
- Nem megyek bele. Most éppen annyi üzletet csinálunk ezzel az áruval, mint amennyi kívánatos. Ha ugyanis végrehajtjuk az Ön javaslatát, valószínűleg elveszítjük a képviseletet. Ha a gyáros látná, milyen rohamosan emelkedik az eladás, arra a következtetésre jutna, hogy még többet kereshet, ha megvonja tőlünk a képviseletet és fióküzletet nyit. Ezért maradjon csak minden a régiben. Ne írjunk nekik lelkes leveleket és semmitse közöljünk azokról a nagy lehetőségekről, amelyek a kínai piacon nyílnak számukra.
Ennek az importőrnek igaza volt. Az eladás addig emelkedett, amíg a gyár néhány év múlva egy jómegjelenésű fiatalembert küldött ki, aki felmondta az ügynökség szerződését és megnyitotta az amerikai cég fiókját. Miután az ügynökségek szerződései többnyire megadják a gyárosnak azt a lehetőséget, hogy a szerződést kárpótlás nélkül felbonthassa, az ügynöknek legfeljebb az a keserű elégtétele marad meg, hogy jól kiszolgálta megbízóját és üzleti ügyességének köszönheti, hogy végeredményben elvesztette a képviseletet. Legalább egy tucatnyi esetről tudok, amikor jelentős amerikai cégek képviseletét vonták meg az ügynököktől csak azért, mert a gyárosok azt hitték, hogy így több nyereségre tehetnek szert.
A fióküzletek nyitása azonban nem minden esetben vezethető vissza ilyen hidegvérű és hálátlan eljárásra. Gyakran az üzletemberekben rejlő hiúság vagy romantikus elképzelések vezetnek az ilyen költséges fiókok megnyitására. Sanghájban a tőzsdei hossz éveiben gomba módra nőttek ki a földből a fiókok, pedig a gyárosoknak semmi hasznuk nem volt azokból. Az üzleti depresszió kényszerítette a külföldi cégeket, hogy egyéb felesleges kiadásaikkal együtt e fióküzletek számát is csökkentsék és azok a fiatalemberek, akiket a fiókok élére állítottak, most kénytelenek voltak üzleteiket már régebben gyökeret vert cégeknek átadni. A fiókok nyitásától eltekintve, az amerikai gyárosok egyébként is szívesen változtatják ügynökeiket, valószínűleg azért, mert - többnyire alaptalanul, - azt hiszik, hogy az új képviselő eredményesebben fog működni a réginél. A változások oly gyakoriak, hogy valahányszor egy-egy newyorki megbízónk megújítja szerződésünket, meg kell győződnünk arról, hogy nincs-e változás a cég itteni képviseletében. Mi nagyon sok amerikai gyár propagandáját látjuk el és mindössze kettőre tudok visszaemlékezni, amely az utolsó tíz év folyamán nem változtatta meg sangháji képviselőjét és nem létesített fiókot; némelyikük ez alatt az idő alatt három-négy alkalommal is új képviselőt bízott meg. A brit és kontinentális cégeknél viszont - bár ezek között épp annyi üzletfelünk van, mint amennyi amerikai, - mindössze kettőre emlékszem, amely ugyanebben az időben képviselőt változtatott. A brit gyárosok jobban tennék, ha képviselőiket gyakrabban változtatnák. Sok angol cég ügynöke ugyanis annyira biztonságban érzi magát, hogy nem is igyekszik a forgalmat növelni, hanem megelégszik azzal a jutalékkal, amely minden különösebb fáradtság nélkül folyik be hozzá. Az angol cégek sangháji képviselői között túlságosan sok a kitűnő golfjátékos.
Az alkalmazások és elbocsátások gyakorisága Amerikában, az otthoni működés keretében nagyon is ésszerű lehet, az exportüzletben azonban zavarólag hat. A régi exportigazgatók elbocsátása és az újak felvétele gyakran maga után vonja a képviselők kicserélését is, mert az új emberek mindenáron javítani igyekeznek elődeik rendszerén és egy sereg új képviselőt alkalmaznak.
Az amerikai cégeknek ez a személyzeti politikája öt évvel ezelőtt, utolsó amerikai látogatásom alkalmával sok időmbe és pénzembe került. Egy nagy automobil-cég reklámügyeit intéztük és amikor a cég főnöke értesült küszöbön álló amerikai utazásomról, a távolkeleti exportigazgató ragaszkodott ahhoz, hogy felkeressem Detroitban a cég központi irodáját és ott megbeszélést folytassak a kínai reklámlehetőségekről. Az igazgató öt különböző vezető tisztviselőhöz adott nekem ajánló levelet. Különböző nézeteltérések és félreértések álltak fenn és az igazgató azt hitte, hogy én mindezt tisztázhatom. Mihelyt megtehettem, New-Yorkból Detroitba utaztam és a pályaudvarról jövet, gépkocsin tettem meg e tömegtermelő nagyváros sivár utcáin végigvezető utat, míg végül is a cég hatalmas központi irodájához érkeztem. Nem vettem magamnak annyi fáradtságot, hogy érkezésemet táviratilag bejelentsem, mert barátom biztosított arról, hogy mind az öt tisztviselő azonnal abbahagyja munkáját és soronkívül fogad, mihelyt névjegyemet beküldöm. Ajánlóleveleim legfontosabbikát átadtam az elragadó fiatal titkárnőnek, aki azonban hamarosan azzal tért vissza, hogy a levél címzettje már nem áll a cég szolgálatában. Azt se tudta megmondani, hogy az illető hol tartózkodik, inkább csak sejtette, hogy valószínűleg New-Yorkban lakik. A második levél ugyanerre az eredményre vezetett és ezért, hogy időt nyerjek, a másik három levelet egyszerre adtam át neki és arra kértem, adja át azokat a címzetteknek, amennyiben azok még a vállalatnál vannak. A titkárnő azzal a szomorú hírrel tért vissza, hogy egyikük sem dolgozik már a cégnél és valamennyien rég elhagyták Detroitot. Bosszantott, hogy teljesen eredménytelenül tettem meg a hosszú utat, ezért átadtam neki néhány üzleti névjegyemet és így szóltam:
- Már évek óta intézem Kínában cégének reklámügyeit, távolkeleti igazgatójuk kérésére jöttem New-Yorkból Detroitba azért, hogy exportosztályuk vezetőivel tárgyaljak. Kérem, közölje ezt velük és kérdezze meg őket, hallott-e bármelyikük valaha is rólam és óhajtanak-e velem beszélni.
A fiatal hölgy, úgy látszik, komolyan vette megbízatását, mert feltűnően hosszú ideig maradt távol, mikor azonban visszatért, csak azt közölhette velem, hogy egy lélek sincs a cégnél, aki tudna rólam valamit, vagy beszélni óhajtana velem. Nem maradt más hátra, minthogy sétáljak egyet és a következő vonattal visszautaztam New-Yorkba. Azt hittem, részem lesz legalább abban az elégtételben, hogy részletesen elmesélhetem az esetet oszakai barátomnak, de még ezt a csekély elégtételt is megtagadta tőlem a sors, mert ahogy pár hónap múlva visszaérkeztem a Távol Keletre, kiderült, hogy barátomat is elbocsátották.
Egy külföldi gyár sangháji képviselője évekkel ezelőtt a következő bizalmas kijelentést tette előttem:
- Rájöttem végre, hogyan kell a newyorki exportigazgatókkal bánni. Rengeteg levelet kell nekik írni. Nagyon örülnek, ha ezekre a levelekre válaszolhatnak és a másolatokat bemutathatják a vezérigazgatónak, hogy az lássa, milyen sokat dolgoznak. Az exportigazgatónak nincs is más feladata, minthogy leveleket írjon és méltányos dolog, hogy az ember megadja nekik erre a lehetőséget. Persze, megfelelő számú megbízást is kell kapniok, ha azonban sok levelet ír nekik az ember, akkor nem sokat törődnek a megrendelések számával és terjedelmével.
Miután az illető még most is Sanghájban van és még mindig ugyanazok a képviseletei vannak, mint azelőtt, úgy látszik, hogy módszere elég eredményes. Az exportigazgatóknak, miután azok az emberek, akikkel dolguk van, távoli helyeken laknak, nagy levelezést kell lebonyolítaniok, de azért nem ők az egyedüliek az amerikai üzleti életben, akik szívesen leveleznek. Minden más ország üzletembereit csodálkozásba ejti azoknak a leveleknek a száma és hosszúsága, amelyeket az amerikai üzletemberek szükségesnek tartanak megírni. Csak a spanyolok kivételek, mert azok, ha lehet, még bőbeszédűbben írnak, Alemant vagy Cervantest idézik és az időről, egészségi állapotukról és hasonló dolgokról fecsegnek. Meggyőződésem, hogy az amerikaiak bőbeszédűségének okai a kiváló amerikai gyorsírónők, akiknek kézügyessége gyakran kísértésbe hozza főnökeiket, hogy bőbeszédűekké váljanak. Az amerikai depressziónak első jelét akkor állapítottam meg, amikor kisebb számú és rövidebb leveleket kezdtem kapni. Úgy látszik, le kellett a gyors- és gépírónők egy részét építeni. Azóta az üzleti forgalom megint emelkedett és a levelek száma is szaporodik és azok mindig hosszabbak lesznek, úgyhogy valószínűleg megint elérjük az 1928-as állapotot.
Őszinte meggyőződésem, hogy Amerikában az írógépek ötven százalékát nyugodtan megsemmisíthetnék és a gépírónők felét férjhez adhatnák, anélkül, hogy az üzleti élet menete a legcsekélyebb mértékben is meglassulna. Más országokban az amerikai levelezésnek egy töredékével is eredményesen dolgoznak.
Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de az az érzésem, hogy a legtöbb levél, amelyet kapok, voltaképpen nem nekem szól, hanem annak a vezető tisztviselőnek, aki a másolatokat átnézi. Az angol gépírókisasszonyok nem olyan ügyesek, mint amerikai kartársnőik és ezért az angol üzletember nincs annyira kitéve a kísértésnek, hogy bőbeszédűvé váljék. A múltkoriban ugyanazzal a postával kaptam egy-egy levelet New-Yorkból és Londonból. Mindkét levélnek nagyon megörültem, mert azokban megújították egy további évre azt a szerződést, amelyet mindakét esetben már vagy tíz évvel ezelőtt kötöttünk.
A New-Yorkból érkezett levél több gépírásos oldalból állt és részletes utasításokat, formális megbízásokat tartalmazott a hirdetési időpontok tervezetével együtt. Figyelmeztettek bennünket arra, hogy a plakátok számára alkalmas helyeket legjobb tudásunk szerint válasszuk ki, a legmegfelelőbb újságokat kutassuk fel, ügyeljünk, hogy ugyanazokon az oldalakon, ahol az ő hirdetéseik megjelennek, konkurens cégek ne hirdethessenek, korrigáljuk ki a sajtóhibákat, ügyeljünk az eladásra, és így tovább. Másszóval: olyan dolgokra hívták fel figyelmünket, amelyeket minden hirdetési ügynöknek magától meg kell tennie és azonfelül megbízóink ezeket a dolgokat már több mint tíz év óta állandóan a szájunkba rágták. A levélíró levelének utolsó bekezdésében csaknem költői szárnyalású felhívást intézett hozzám, hogy tartsam szem előtt a megbízó érdekeit.
Az angol üzletembernek nem kellett hosszú idő ahhoz, hogy leveleit lediktálja. Sőt a levél oly rövid volt, hogy meggyőződésem szerint kézzel fogalmazták meg és csak aztán gépelték le. A levél a következőképpen hangzott:

"Igen tisztelt Uram!

Igazoljuk múlt hó 17-én kelt b. levelének vételét és közöljük Önnel, hogy a reklámra vonatkozó javaslataival egyetértünk. Meg vagyunk győződve arról, hogy Ön a megszokott gondossággal fogja az üzletet tovább vezetni és maradunk
kiváló tisztelettel."

Azt hiszem, egy angol nemes volt az, aki vadászkirándulásról a következőkben számolt be feleségének:
-Asszonyom, nagyon hideg az idő és én két juhot terítettem le.
Míg a rendes üzleti levelezésben az angolok rövid levelei rendkívül örvendetesek, nagyon ügyetlen az átlagos angol levelező akkor, amikor eladási ajánlatot kell írnia. Az amerikainak csak egészen kevés bátorítást kell adni és máris bombázza az embert ajánlataival, amelyek meg akarják győzni árujának kitűnő minőségéről. Az angol ezzel szemben a jó és hatásos eladási ajánlatot a következőképpen képzeli el:
"Hivatkozással b. levelére, a következőkre vagyunk bátrak rámutatni..."
Az amerikai általában hosszú leveleket ír ugyan, de nem mindig fogalmazza meg azokat gondosan. Ha az ember többezer mérföldnyi távolságra küld üzleti levelet, akkor jó, ha elküldés előtt gondosan megvizsgálja, és meggyőződik arról, hogy a levél világos és semmi sem hiányzik belőle. Az angol cégek leveleinek alján többnyire egy sereg kezdőbetűt lehet látni, ami azt bizonyítja, hogy a levelet többen olvasták át. Milyen más ez, mint az amerikai leveleken látható gumibélyegző, amiből kitűnik, hogy a gyorsírásba diktált levél gépelt szövegét senki sem olvasta el. Sok amerikai vállalatnál, úgy látszik, a tanoncok kivételével mindenki írhat és aláírhat leveleket. Emlékszem, mennyi fáradtságot és fölösleges költséget okozott nekünk egyszer egy levéríró hanyagsága. A levél visszavonta egy korábbi levél utasításait, amely állítólag január 16-án kelt. Hiába néztük át levelezésünket, nem találtunk arról a napról kelt értesítést. Azt hittük, hogy a levél talán elkésett és később fog megérkezni, de nem érkezett meg és végül is kínai gyakornokunk rájött, hogy január 16-ika vasárnapra esett és így azon a napon aligha írtak nekünk levelet. Végül is sürgönyileg voltunk kénytelenek a levél dátumát megkérdezni, mert több januári keltezésű levelet kaptunk az illető cégtől. Jelentős munka és költség árán tudtuk meg végre, hogy az említett levél január 6-án ment el.
Tagadhatatlan, hogy Uncle Sam a hirdetés technikájában messze túlszárnyalja John Bullt, bár az exporttal kapcsolatos egyéb dolgokban erősen elmarad mögötte. Uncle San magasabbrendű kereskedelmi módszereinek legfeltűnőbb példája a csomagolás. Sok világhírű angol márkás áru csomagolását már több nemzedékkel ezelőtt tervezték meg, amikor a sokszorosítás technikája még nem érte el mai magas színvonalát. Akkor még nem is lehetett jobb terveket készíteni, a mai gyárosok pedig nem veszik igénybe azokat a fiatal tehetségeket, amelyeket pedig bármelyik angol reklámműterem bőségesen szolgáltathatna. Az angol gyárosok a lehető legjobb minőségű árut gyártják és azt hiszik, hogy ezzel mindent megtettek, amit egy gyárostól csak várni lehet. Bizonyára sok nézeteltérés van afelől, hogy a két nemzet közül melyik áll magasabb művészi nívón, arról azonban, hogy az amerikai gyáros fedezte fel elsőnek a művészetnek az áruk eladásánál betöltött fontos szerepét, nem lehet vitatkozni. Amikor Wilde Oscar 1882-ben beutazta az Egyesült Államokat, New-Yorktól San-Franciscoig, szemére vetette az amerikaiaknak, hogy nem tudják a művészetet megbecsülni s hogy ellentmondás nélkül tűrik környezetük rútságát. Akkoriban semmi csodálnivalót nem talált az amerikaiakon; de ha ma élne, kétségkívül megdicsérné az amerikai gyárosokat csomagolásaikért.
Valószínűleg felszólítaná brit honfitársait, hogy kövessék az amerikaiak példáját. Borotválókészülékemet például Angliában tervezték és készítették. Kitűnő munka és borotválókészüléknek meglehetősen drága is. Dobozán azonban semmisem mutatja, hogy jobbminőségű áruról van szó. Bármelyik amerikai gyáros bizonyára minden jelentősebb költség nélkül méltóbb csomagolást készítetne, amely jobban illene az áru kiváló minőségéhez és annak eladását is megkönnyítené. Sőt, vállalatom művészeti osztályán bármelyik kínai szebb rajzot tervezne a készülék csomagolása számára, mint amilyen a jelenlegi.
A brit reklámszakemberek közömbösek az áruk külső szépségeivel szemben és éppen ilyen hanyagok tipográfiai dolgokban is. Egy tekintetben azonban, t. i. az export terén, az angol ügyesebb reklámozó és kereskedő az amerikainál. Ez utóbbi mindig csak a legközelebbi időre tervez, mintha a folyó üzletév vége egyúttal a világ vége is lenne. Az angolok nem terveznek ilyen rövid időre. Ennek a mélyreható különbségnek bizonyára lélektani okai is vannak, másrészt azonban a vállalatok szervezeti különbségeire lehet visszavezetni. Az amerikai gyárak jó része részvénytársasággá alakult át, ami túltőkésedésre vezetett és rendkívül mohókká tette a részvényeseket, akiket az üzletből csak a negyedévi elszámolás érdekel. Ezzel szemben a brit nagyvállalatok jó része egyéni tulajdon. Ezek általában jóval nagyobb tartalékkal rendelkeznek, mint az amerikai cégek és az üzleti forgalom átmeneti lanyhulása nem ijeszti meg őket. Egyik angol vevőnk nagyvonalúan egy évre előre kifizeti a hirdetési költségeket s ezért olyan nagy rabattot biztosíthatunk neki, hogy ilyen módon 18%-ot megtakarít. Amerikai vevőink ezzel szemben negyedévenként fizetnek. Annyi bizonyos, hogy az angolnak van szélesebb látóköre. Az ő cége ugyanis már hosszú idő óta működik és semmi kétsége nincsen a tekintetben, hogy üzlete a következő és a további években is fenn fog állni. Ő nemcsak a következő évre csinál terveket, hanem annál jóval hosszabb időre.
Mihelyt az angol gyáros valamilyen árucikket piacra dobott, ritkán változtat azon és makacsul ellenáll minden olyan javaslatnak, amely az áru minőségének megjavítására irányul. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy csak akkor változtat valamit az árucikken, ha a körülmények kényszerítik arra. A kínai piacon ez a konzervatizmus inkább segítség, mint hátrány az eladásnál, mert a kínai vevő éppoly konzervatív, mint az angol. Amíg meg van elégedve az áruval, addig a kínai az angolhoz hasonlóan semmi okot nem lát arra, hogy ahelyett mást vásároljon. Szkeptikus minden változással szemben és ha egy árunál valami változást lát, inkább gondol arra, hogy a termelési költségeket csökkentették a minőség rovására, mintsem arra, hogy a gyáros saját elhatározásából, áremelés nélkül jobb minőséget akar szállítani.
Az angol gyárosnak ez a konzervatív magatartása éles ellentétben van azzal az állandó változtatási törekvéssel, amely oly nyugtalanná teszi az amerikai üzleti életet.
A zseblámpa a Kínában általánosan elterjedt külföldi eredetű árucikkek között a legújabbak egyike. Az ezekhez a lámpákhoz szükséges villamos elemeket nagy mennyiségben adják el. Egyik barátunk megszerezte magának egy jólismert amerikai elem képviseletét és rövid idő alatt meglepően nagy forgalmat ért el, amiben, mint hirdetési ügynökeinek, nekünk is részünk volt. Ekkor valaki arra a gondolatra jött, hogy megváltoztatja a csomagolás rajzát. A változtatás meg is történt és minden előzetes értesítés nélkül nagyobb mennyiségű elemet küldtek Kínába az új csomagolásban. Az új rajz sok vékony vonal helyett kevés vastag vonalat ábrázolt. Ez lélektanilag helyesebb volt, mint a régi rajz, mert a tartósság benyomását keltette. Ez azonban egészen közömbös a kínai vevő számára. Ő csak azt látta, hogy az elemet új csomagolásban árulják s attól tartott, hogy rosszabb minőségű árut akarnak rásózni. Nagy fáradtságunkba telt, amíg meg tudtuk a vevőközönséggel értetni, hogy az új csomagolásban árusított elem épp oly jó, mint a régi.
Mindez persze hátrányosan hatott az eladásra, de lassanként kiköszörültük a csorbát, amikor a vállalat egyik mérnökének ötlete újabb, a korábbinál még súlyosabb visszaesést okozott. Ő ugyanis rájött arra, hogy az elemeket Amerikában a gyártást követő hat héten belül nemcsak hogy eladják, hanem el is használják. Nem gondolt a virágzó kínai üzletre és így arra a következtetésre jutott, hogy tiszta pénzpocsékolás lenne, ha hosszabb ideig működő elemet gyártanának. Ezért most olyan elemet kezdtek gyártani, amely rövidebb ideig égett és így az előállítási költségeket jelentős mértékben csökkenthették. Mindaddig semmit sem tudtunk erről a változásról, míg dühös kínai kereskedők meg nem tagadták számláik kifizetését azzal az egészen helytálló indokolással, hogy az elemek nem működnek. Élettartamuk lejárt, még mielőtt Kínába érkeztek. Még a hajón vitorlavászonba csomagolhatták volna őket és tengerésztemetést rendezhettek volna számukra. Így végződött szépen indult elemüzletünk.
Az angolok és az amerikaiak az exportkereskedelem terén tevékenyebbek más nemzeteknél. Kínában csak két komoly versenytársuk van: a német és a japán. A japán konkurencia az alacsony termelési költségeknek, illetve az ezáltal lehetővé váló alacsony áraknak köszönheti sikereit.
A németek konkurrenciája egészen más természetű. A termelési költségek tekintetében sem John Bullal, sem pedig Uncle Sammel szemben nincs előnyösebb helyzetben. Üzleti módszereik tekintetében mindazokkal a jó tulajdonságokkal és hibákkal rendelkezik, mint amelyekkel az angol és az amerikai, de van egy lényeges különbség: a német többet dolgozik. Erélyesebb az amerikainál s még sokkal erélyesebb az angolnál, aki minden valószínűség szerint a legkényelmesebb üzletember a világon.
A francia gyárosnak sohasem volt szüksége arra, hogy a kivitel számára dolgozzék. Ő nem alkalmaz exportigazgatókat, mert a francia hadsereg tart számára olyan gyarmatokat megszállva, amelyeket az előző nemzedékek katonái hódítottak meg, a francia törvényhozók pedig olyan védővámrendszert építettek fel, amely elegendő arra, hogy minden konkurenciát távoltartson. Az eszményi piacról való elképzelése az, hogy rajta kívül senki másnak ne legyen versenylehetősége, úgy hogy csak ő gyárthasson árukat anélkül, hogy azok elhelyezése a legcsekélyebb fejtörést okozná neki és hogy reklámra bármilyen csekély összeget is kellene költenie. Ma Franciaország hátul kullog az exportáló államok között s az államférfiak, akik korábban elhitették a gyárosokkal, hogy minden exportlehetőséget készen fognak kapni, most szeretnék őket felrázni s munkára ösztönözni. Mindenfelé kereskedelmi attaséik vannak és bizonyos mértékig utánozzák az amerikai kereskedelmi minisztérium munkáját. Mégsem sikerült a francia gyárosokat felrázniok és egy barátom, aki a francia konzuli szolgálatban működik, kijelentette, hogy ezek a törekvéseik majdnem teljesen kilátástalanok.
Franciaország részesedése Kína egész behozatalában még másfél százalékot sem tesz ki. Ausztrália, Belgium, Brit-India, Németország, Japán, Kanada, Sziám, az Egyesült-Államok egytől-egyig megelőzik Franciaországot. Németországnak Kínával folytatott kereskedelme csaknem tízszeresét teszi Franciaországénak.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Minden napra egy alma…

Tekintsük az almát a legjobb gyakorlati példának arra, milyen lehetőségeket nyújt a kínai piac, amelyet nekem, mint reklámügynöknek, alaposan meg kellett ismernem. A mérsékelt égöv alatt mindenütt megterem az alma, ritkán van belőle rossz termés, aránylag olcsó, könnyen csomagolható és szállítható és kétségkívül nagyon népszerű és ízletes gyümölcs. Meg lehet enni, úgy, ahogy a fáról lehull, de el is lehet készíteni különböző ízletes módokon. Meg lehet főzni vagy sütni s gyümölcslevet vagy gyümölcssalátát lehet belőle készíteni. Az almát szét lehet vágni kisebb-nagyobb darabokra és így az mindenfajta szükségletet ki tud elégíteni. Ebből és még sok más okból is az alma a legkönnyebben értékesíthető gyümölcs. Tegyük fel, hogy meg tudnánk a négyszáz millió kínai fogyasztót arról győzni, hogy ha naponta egy-egy almát fogyasztanak, úgy megtakaríthatják az orvosi költséget.
Eltekintve attól, hogy az alma megbízható, olcsó és könnyen szállítható gyümölcs, sok olyan tulajdonsága van, ami Kínában könnyen eladhatóvá teszi. A kínai azt hiszi, hogy minden, amit megeszik, orvosi szempontból is értékes és ezért kevésbé kételkednék az almának az egészségre előnyös hatásaiban, mint más nemzetbeliek. Sok angol még ma is, több évtizedes reklám után, kételkedik abban, hogy a mazsola valóban vastartalmú, a kínaiak azonban elhiszik ezt, pedig a mazsolaevés meglehetősen új számukra. Nem kellett túlságosan erős propaganda ahhoz, hogy meggyőzzük őket a mazsola vastartalmáról, mert már ezer évvel Krisztus előtt gyümölccsel, gyógyfüvekkel és más növényi termékekkel gyógyítgatták betegségeiket. Habár Kínában kevés alma terem, a kínaiak mégis elég sok almát esznek, amely Koreából, valamint Amerikából és Újzélandból érkezik hozzájuk.
Ezek szerint tehát nem kell a kínaiaknál az almával szemben esetleg fennálló előítéletet legyőzni. Mindössze arról van szó, hogyan lehetne az ezidőszerint még elég gyenge almaforgalmat jelentősen megnövelni.
Ha a jövőbeli forgalmat akarjuk kiszámítani, óvatosaknak kell lennünk, még ha a balsiker lehetetlennek látszik is, tegyük fel tehát, hogy a propaganda-hadjárat nem jár teljes sikerrel és csak a kínai nép felét lehet az almafogyasztásra rábírni. Hiszen el kell tekintenünk egyrészt az öregektől, akiknek fogai már kihulltak, másrészt a gyermekektől, akiknek fogazata még nem teljesen fejlett s inkább narancslevet isznak. Aztán tegyük fel, hogy az almaevők fele része egy-két hónap alatt belefárad az almakúrába és abbahagyja. S hogy még óvatosabbak legyünk, tegyük fel azt is, hogy a fennmaradó fogyasztók csak minden második nap esznek egy-egy almát. Ez napi ötvenmillió almát jelentene, ami a kínai lakosság óriási számát véve, nem is olyan fantasztikus elképzelés. Ezek szerint naponta mintegy tízezer tonnányi hajóteret kellene almaszállításra felhasználni. Ez olyan nagy hajótér, hogy ha valamennyi Sanghájba érkező brit hajó kizárólag almát szállítana, még akkor is az ily módon keletkező forgalomnak csak egy töredékét tudná lebonyolítani s még ha rendelkezésre állna is az almák szállításához szükséges hajótér, akkor sem tudnák a kínai vasutak és folyami gőzösök az almákat az ország belsejébe szállítani. Ha pedig ilyen rengeteg almát adnánk el a kínaiaknak, nem maradna alma a világ többi része számára.
Valahányszor egy exportőr a jövő rózsás képeit akarja maga elé festeni, nem kell egyebet tennie, minthogy papírt és ceruzát vegyen elő s számítsa ki, milyen rengeteg árut adhatna el, ha sikerülne olyan ügynökre találnia, aki a 400 millió kínainak jelentős részét árujának megvásárlására bírná. Amíg az emberek csak azért termelnek valamely országban javakat, hogy más országok lakosainak adják el azokat, amíg csak hajók szelik át az óceánt s van nemzetközi kereskedelem, a sok millió szorgalmas kínaival való üzletkötés ragyogó ábrándképe mindig különös vonóerőt fog az emberekre gyakorolni. Bármit adna is el az ember, a Kínával való üzleti forgalom igen nagy lehetne, ha a kínai, akinek azt az árut meg kellene vennie, valóban meg is venné azt.
Kínának a külföldi országokkal folytatott kereskedelme majdnem húszezeréves időszakot foglal magában, szinte megszakítás nélkül, de csak az elmúlt évszázadban érkeztek külföldi kereskedők nagyobb számban eladás céljából Kínába, addig inkább csak vásároltak. Azelőtt a korszak előtt Kína volt a föld legnagyobb termelő országa és a legfinomabb árukat gyártotta a legnagyobb mennyiségben. Már időszámításunk első századában árusítottak Rómában kínai selymet és valószínűleg már korábban is adtak el belőle arab kereskedőknek. Így a "szatén" szó Zaytonból, egy régi kínai kikötő nevéből származik, ahonnan a selymet szállították.
A régi Kínában a selymet nemcsak szépsége miatt készítették, hanem azért is, mert meleget adott, s éppen ezért a régi kínai selyem sokkal nehezebb volt, mint a mai. Ez nem tetszett a római hölgyeknek és ezért fölfejtették a kínai szövedéket, finomabb fonású anyagot s pókháló vékonyságú, átlátszó ruhadarabokat készítettek belőle, a tisztességes emberek nagy megbotránkozására. Az akkori idők erkölcsbírái éppen annyi lármát csaptak emiatt, mint napjaink erénycsőszei a kétrészes fürdőruhák miatt. De azok is éppoly kevés eredményt értek el, mint kortársaink. Nem a selyem volt azonban az egyetlen árucikk, amelyet Kína Rómába exportált. A szállítási nehézségek és a nagy költségek ellenére, vasból és acélból készített kínai szerszámokat is árusítottak Rómában és azokért kitűnő minőségűek folytán rendkívül magas árakat fizettek, úgyhogy a kereskedők nyereséggel bonyolíthatták le üzleteiket és az egész művelt világon híressé tették a kínai szerszámokat.
Ezer évvel később, a Sung dinasztia idején, a kínai porcelán olyan magas fejlettségi fokot ért el, hogy egész Európában, de a Közel Keleten is, a vagyonos emberek minden megszerezhető kínai porcelánt felvásároltak. Az európai tudósok hiába törték a fejüket, hogyan gyártják a kínai selymet és most a porcelán készítése újabb talányt jelentett a számukra, amelyet éppoly kevéssé tudtak megfejteni, mint az előbbit. A hollandi kereskedők, akik már korábban nagymennyiségű selymet hoztak Európába, a 16. században a kínai teát is bevezették és az több, mint 200 éven át fontos és jövedelmező exportcikk maradt. Ez volt a harmadik titok, mert az európai növénytantudósok semmitsem tudtak addig róla. Néhány évszázaddal Amerika felfedezése előtt szereztek csak a kínaiak tudomást a pamut létezéséről, mire Perzsiából magvakat hozattak és elkezdték a "szövetnövény" termesztését. Újoncok voltak még a gyapottermelés terén, az új anyag fonásánál és szövésénél azonban a selyemtermelés előhaladottabb techikáját alkalmazták, amelyet már négyezer év óta ismertek és ezáltal mind a mennyiség, mind pedig a minőség tekintetében a világ legelső pamutfonóivá lettek. A XVI., XVII. és XVIII: század folyamán és még azután is egy ideig, a kínai szövőszékek szolgáltatták a világ legjobb pamutáruját. Egyetlen angol gentleman se tartotta volna magát elég előkelőnek, ha térdnadrágja nem kézi szövésű kínai pamutból készült volna és minden divathölgynek legalább is kantoni selyemből készült ruhája kellett, hogy legyen.
Ezalatt az idő alatt a Nyugat keveset tudott csak a kínaiaknak nyújtani. Kezdettől fogva vásároltak szantálfát, pávatollakat, fűszereket, elefántagyarakat és drágaköveket és a kereslet ezek iránt az áruk iránt továbbra is fennállt. Az ilyen árucikkek azonban nem töltenek meg egész hajókat és így a hajók nemzedékeken át félig üresen vagy ballaszttal megrakva érkeztek Kínába, míg onnan drága rakománnyal terhelten tértek ismét haza. Amikor felfedezték, hogy a ginseng nevű gyökér, amelynek a kínaiak nagy gyógyítóerőt tulajdonítanak, vadon nő Új-Anglia hegyes vidékén, néhány amerikai kereskedő könnyen tett szert nagy vagyonra, mert csak ki kellett ásnia ezeket a gyökereket és Kínában méregdrágán értékesíthette azokat. Az első amerikai hajórakomány, amely 1784-ben kötött ki Kantonban, főként ginsengből állt és ez a növény sok éven át fontos amerikai exportcikk maradt. Ezek a rakományok azonban mégsem fedezték az Amerika által vásárolt áruk értékét és a többi állam sem tudott a kínaiaknak annyit eladni, mint amennyit ott vásároltak. A Kína felé vitorlázó hajók rakományának lényeges része spanyol vagy mexikói ezüst dollárokból állt akkoriban, mert Kína külkereskedelmi mérlege mindig nagyon aktív volt és mivel a bank-átutalások rendszerét akkor még nem ismerték, minden eladás készpénz ellenében történt.
Bizonyos, hogy a gyűlölt ópiumkereskedelem azért folyt Kínával olyan hosszú ideig, mert az ópium volt akkor az egyetlen árucikk, amelyet az angol és amerikai kereskedők olyan mennyiségben szállíthattak a kínaiaknak, hogy az elegendő volt a selyemért és teáért járó összegek jelentékeny részben való fedezésére. Sok ezer régi ezüst dollárt olvasztanak most be a sangháji pénzverdében, amelyek közül egyik-másik már egy évszázad óta vagy hosszabb ideje volt forgalomban. Ezek a pénzek sohasem hagyták el Kína területét, mert a kínaiak semmitsem találtak Nyugaton, amit érdemes lett volna megvásárolniok. A kínaiak azt hitték, hogy áruik mindig jobbak lesznek a külföldieknél és túlzott gőgjük akkor szenvedte az első csapást, amikor rájöttek arra, hogy a barbároknak is van jó portékájuk. A kínaiaknak ez a közömbössége az európai árucikkekkel szemben a múlt szádad közepéig tartott, amikor megfordult a kocka és a külföldi kereskedők számára fontosabb és jövedelmezőbb lett a külföldi áruk eladása Kínában, mint a kínai áruk eladása Nyugaton. Mihelyt Manchesterben gépi úton kezdtek pamutszöveteket gyártani, megindult Kína felé a pamutszövet-export. Az angol pamut ugyan nem olyan jóminőségű, mint a kézzel szőtt kínai gyártmány, de viszont sokkal olcsóbb volt. A múlt század második felében a kínaiak külföldi vásárlásainak ötven százaléka pamutszövetekből állt. A legnagyobb üzleteket a manchesteri gyárak kötötték, de az új-angliai gyárak is nagy üzleteket bonyolítottak le Mandzsuriával, úgyhogy az Egyesült-Államok keresztülvitték a mandzsuriai kikötőknek külföldi kereskedelmi hajók számára való megnyitását.
A Kínával folytatott kereskedelem nemcsak elméletben érdekes, hanem nagyon jövedelmező is és a világ minden részében sok Kínában szerzett vagyon található. Mivel a gyárosoknak minden egyes nemzedéke új termékekkel gazdagítja a világpiacot, minden egyes nemzedék új meg új fogyasztókat talál Kínában és sokan gazdagszanak meg ezáltal. Ma már nem szantálfából, pávatollból, ginsengből és ópiumból áll a kínai behozatal, hanem pamutárukból, gyertyákból és petróleumból. A modernebb árucikkek kiszorították a régebbi termékeket és most ezeket is újabb gyártmányok pótolják. A petróleum csökkentette a gyertyaeladást, most pedig a villamos zseblámpák támasztanak erős versenyt a petróleumnak és annyira divatba jöttek, hogy a régimódi lámpások forgalma úgyszólván megszűnt. A villamos zseblámpákat azért szeretik annyira Kínában, mert a kínai vidéki lakosság állandóan rablótámadásoktól tart és ha a falusiak meggyújtott lámpával járnak a mezőkön keresztül, könnyen követhetik őket. A villamos zseblámpát ezzel szemben csak szükség esetén gyújtják meg és azt a távolból nem olyan könnyű felismerni.
A petróleum forgalma újabban már csökkent ugyan, az olajvállalatok azonban tankállomásokkal szórják tele az új autóutakat az autómobilisták számára. Kínának most huszonhatezer mérföld hosszúságú autóútja van és azok túlnyomórészt az utolsó tíz évben épültek. A szükségletek megváltozásával a kínaiak sok mindenfélét vesznek, amiről azelőtt nem is tudtak és a világ túltermelésének jelentős részét vásárolják fel. Bár vannak Kínában igen gazdag emberek is, az átlagos vásárlóerő mégis rendkívül alacsony és a kínai lakosságnak csak nagyon csekély részét lehet statisztikai szempontból is vevőnek tekinteni. Nagyon is kétséges, vajon képes volna-e tízmilliónál több kínai naponta egy-egy almát vásárolni, anélkül, hogy megszokott rizs vagy metélt táplálékától kellene megfosztania magát.
A húszadik század kezdete óta az eladási statisztika állandóan változó képet mutat a kínai nép szükségleteiről. 1900-ban a teljes cigarettaforgalom Kínában háromszáz millió darabot tett ki, tehát egy darabnál kevesebbet fejenként és évenként. Tíz évvel később ez a forgalom már hézezerötszáz milliót, vagyis személyenként és évenként 19 darabot tett ki. Jelenleg ez a forgalom nyolcvanezer millió darabra rúg, ami azt jelenti, hogy átlagban Kína minden egyes férfi lakosa majdnem egy cigarettát szív el naponta. Ezalatt az idő alatt az importált pamutáruk eladása a teljes behozatal 50%-áról 3% alá csökkent. A gyertya-, szappan-, olaj-, zsír-, viasz-, gumi- és mazsola-behozatal most meghaladja a pamutszövetek behozatalát. Ez nem jelenti azt, mintha a pamutáruk iránti kereslet csökkent volna, hanem a hazai termelés fejlődésének következménye. A Kínában eladott pamutáruk túlnyomó része ma japán, kínai és angol tulajdonban lévő hazai szövödékből származik.
A kínaiaknak hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy elhatározzák magukat a Nyugaton gyártott áruk vásárlására, de mihelyt belekóstoltak, hamarosan rájöttek arra, hogy legokosabb, ha mindazt megvásárolják, amit csak lehet. Most már repülőgépeket, gépkocsikat, sőt egyebek közt modern mosógépeket is vásárolnak. A kínai szükségletek árjegyzékét ma már nem a tudatlanság és az előítéletek korlátozzák, hanem egyesegyedül a vásárlóerő. A 400 millió kínai fogyasztó tulajdonképpen ugyanazzal a problémával áll szemben, mint amelyet annak a hölgynek kell megoldania, akinek tíz dollár értékű vásárolnivalója van, de csak öt dollár van a zsebében. Mielőtt a kínai valamit megvásárol, előbb gondosan latolgatnia kell, hogy mennyit ér az az áru és milyen szüksége van rá más árucikkekkel szemben. Ez egyaránt vonatkozik a kis és nagy vásárlásokra és legjobban illusztrálja az az évenként megismétlődő lanyhaság, amely minden nyáron a cigarettaforgalomban mutatkozik. Júniusban ugyanis sokféle dinnye kerül piacra és a kínaiak olyan hatalmas mennyiségben fogyasztják ezt a gyümölcsöt, hogy sokan nem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy a dinnye mellett cigarettát is vásároljanak. Ezért sokan közülük felhagynak egy időre a dohányzással és a cigarettafogyasztás csak a dinnyeszezon elmúltával tér vissza ismét normális medrébe.
Így tehát a Kínában történő eladások nemcsak hasonló árucikkek versenyének hatása alatt alakulnak ki, hanem sok olyan dologgal is kapcsolatban vannak, amelyeknek látszólag semmiféle vonatkozásuk sincs a szóban forgó áruval. Így például annak, aki almát akar vásárolni, sokszor választania kell az alma és a dinnye között s ha választása az almára esik, még mindig hátra vannak az egyéb gyümölcsök, amelyekkel az almának ugyancsak ki kell állnia a versenyt, mielőtt vásárlásra kerül a sor.
A mai kínai kereskedelem bonyolultságával szemben a Clipperhajók virágkorában és a manchesteri szövőgyárak működésének kezdetén a kereskedelem nagyon egyszerű ügy volt. Amikor huszonöt évvel ezelőtt Kínába jöttem, sokat beszélgettem egy öreg angol kereskedővel, aki ötvenéves tapasztalatra tekinthetett vissza. Nem győzte eleget mondogatni, milyen egyszerű volt akkor az üzletkötés, milyen kényelmes az élet és milyen biztos a nyereség. Elkeseredetten beszélt a modern kereskedelem módszereiről, a már-már elkerülhetetlenné váló kicsinyes alkudozásokról és sóvárogva emlékezett vissza arra, milyen más volt az üzleti élet az ő idejében. Az a cég, amelynél gyakornokként dolgozott, két központi irodát tartott fenn, egyet Londonban, egyet pedig Sanghájban s mindkét iroda a cég egy-egy főnökének vezetése alatt állt. A londoni cégfőnök pamutszövetet vásárolt, amelyet elküldött a sangháji irodába, hogy ott elárverezzék. A befolyó összeget teába fektették, amelyet Londonba szállítottak és ott elárverezték, hogy a befolyó összegből újból pamutszövetet vásároljanak, ennek az ellenértékét ismét teába fektették és így tovább a végtelenségig. Akkoriban roppant hajszolt üzletmenetnek tekintették azt, ha havonta egy-egy rakomány pamutot értékesítettek és egy másik hajót teával raktak tele. Ha pedig egy hónapban két hajó érkezett vagy indult el, ez már olyan óriási dolog volt, amiről hónapokon át beszéltek.
Az öreg kereskedő kijelentette, hogy ez az egyetlen tisztességes módja a kereskedelemnek. A modern reklám és a modern üzleti módszerek mélységes undorral töltötték el. Az árverések alkalmával ugyanis mindenki pontosan megállapíthatta, mennyit ér az áru, mert az árverésre kerülő árukat az eladás előtt mindig közszemlére tették. Manapság igazoltatni kell Londonnal az árakat és kevesebb nyereséggel kell megelégedni, hogy az aljas konkurenciával szembe lehessen szállni. Azonfelül külön gondot okoz az is, hogy a vevő pontosan fizet-e vagy sem, míg azelőtt az üzleteket készpénzfizetés ellenében bonyolították le.
A régi eladási módszerek sok tekintetben csakugyan eszményiek és emellett gazdaságosak is voltak. A könyvvitel mind két irodában oly egyszerű volt, hogy a cégfőnökök személyesen végezhették el. Állandóan nyereséggel dolgoztak és amellett szerencsés véletlenek is voltak, mint például az, ha egy elsőrendű minőségű tearakomány az évad kezdetén elsőnek érkezett meg Londonba, vagy pedig, ha egy pamutrakomány olyan időpontban futott be Sanghájba, amikor más hajók elkéstek és ezért a piac nagy felvevőképességet mutatott. Körülbelül hatvanöt évvel ezelőtt a szuezi csatorna megnyitása lehetővé tette egy sangháji teakereskedő számára, hogy egész Londont bámulatba ejtse merész üzleti módszereivel. Egy vitorlás hajót megrakott teával és a rakományt Marsaille-be szállította. Innen, amilyen gyorsan csak lehetett, Londonba utazott és ott a nála lévő minták alapján az egész hajórakományt eladta, még mielőtt a londoni kikötőbe befutott volna. Egy versenytársa, akinek hajója az övé után futott be, már nem tudta rakományát értékesíteni. Akkoriban az üzletemberek sokat törték a fejüket azon, vajon az ilyen eljárás tisztességes-e vagy sem.
A modern idők túltermelése öreg barátom szerint olyan mértékű, hogy a régi időben senki még csak nem is álmodott volna erről. Az ő idejében az angol piac minden Londonba szállított teamennyiséget fel tudott venni, a kínai piac pedig felvásárolta a Sanghájba szállított pamutárukat. Bármennyire ingadoztak is az árak, sohasem estek az alá a színvonal alá, amely az eladást veszteségessé tette volna. Akkor a Kínával üzletet kötő kereskedőnek nem volt más problémája, mint az, hogy nyereségét teába vagy pamutba fektesse-e be, vagy pedig egyszerűen használja-e fel egyrészét egyéni céljaira.
Ezek a régi jó idők bizony elmúltak s csak kevesen emlékeznek már vissza akkora. A pamutszövetek árverései évente több millió fontos forgalmat bonyolítottak le és csak a világháború folytán szűntek meg. Még mindig van néhány ilyen árverés Sanghájban, de azok ma már nem jelentősek. A sangháji aukciókon most romlásnak indult árukat, fizetésképtelenek raktárait és a hazájukba visszaindulók berendezéseit árverezik el. Sir Thomas Lipton intenzív eladási módszerei, valamint a kínaiak rövidlátása a tea termelésénél és kezelésénél, elszoktatta az angol közönséget a gyöngéd zamatú kínai teától, hozzászoktak az erős indiai teához, úgyhogy most már sok év óta nincsenek Londonban olyan árverések, ahol kínai teát adnak el.
Napjainkban Kínával a hajózási társaságok rendszeres menetrendszerű forgalmat bonyolítanak le és vannak itt üzletigazgatóink, konferenciáink és reklámügynökeink. Sok Kínában élő külföldi hozzám hasonlóan érdekelve van abban, hogy a négyszázmillió fogyasztónak minél több árut adjon el. Tanulmányozzuk a piacot, meggondoljuk, milyen áruk számíthatnak leginkább elhelyezésre, hogyan csomagoljuk azokat, hogyan hirdessük és általában milyen kereskedelmi módszereket alkalmazzunk. A problémák ugyanazok, mint odahaza, de egy csomó komplikációval és nehézséggel több merül fel itt, mint hazánkban. Egyikünk sem keres annyit, mint amennyit munkája alapján jogosultnak tartana, de részünk van egynémely kárpótlásban. Munkánk mindig érdekfeszítő és a sok csalódás ellenére, lelkünk mélyén valamennyien azt reméljük, hogy jövőre talán a négyszázmillió kínai fogyasztó közül jelentős számú fogja értékcikkeinket megvásárolni.

HUSZADIK FEJEZET

Milyen kicsi ez a világ!

Önök is észrevették talán, hogy az utolsó fogkefe, amelyet vásároltak, nem volt már olyan jóminőségű, mint az előző, amelynek pedig ugyanaz a márkája volt. Azt is olvasták talán, hogy a kínai kormány a múltkoriban katonaságot küldött ki, hogy Szecsuánt, ezt a bámulatosan népes és gazdag tartományt, amely a titokzatos Tibettel határos, megtisztítsa a rablóktól. Valószínűleg sohasem jöttek még arra a gondolatra, hogy a két tény között valami összefüggés lehet, vagy hogy a Jangce mentén elharapódzott rablások valamiképpen is befolyásolhatják az angol fogkefe minőségét.
A dolog úgy áll, hogy a fogkefék disznósörétből készülnek, a disznósörte legnagyobb szállítója pedig Kína. A legjobb sörték viszont, amelyekből az elsőrendű fogkeféket készítik, Szecsuánból származnak. A fogkefe előállítására fehér sörtére van szükség, a fehér sörtéből pedig Kína többet termel, mint a világnak bármely más országa és pedig ugyanabból az okból, amiért a paraszt fekete lovai többet ettek, mint a fehérek. A parasztnak ugyanis több fekete lova volt, mint fehér, a kínainak pedig több fehér disznaja van, mint fekete.
A világ más részein tenyésztett fehér sertések csak kismértékben járulnak hozzá a fogkefmenegyártáshoz, mert azok tenyésztői, a kínaiakkal ellentétben, nem elég ügyesek ahhoz, hogy a sörtéket összegyűjtsék, megtisztítsák és forgalomba hozzák. Még ha megtennék is, nem tudnának nagymennyiségű fehér sörtét termelni, mert Kína kivételével seholsem kedvelik a fehér sertéseket, talán azért, mert szőrük könnyen piszkolódik. Az oroszok azelőtt nagymennyiségű fehér sörtét hoztak forgalomba, a szovjet kormány azonban fekete tenyészsertéseket hozott be Amerikából és ezért a fehér sertés ma Oroszországban is oly ritka, hogy az ott termelt sörte nem is jön számba a fogkefegyártás szempontjából.
Akárhogy van is a dolog, annyi tény, hogy az egész világnak jó fogkefével való ellátása a szecsuáni sertések egészségi állapotától függ. Ha a szecsuáni csordák közt kolera pusztítana, akkor az emberiség vagy egyáltalában nem tisztíthatná a fogát, vagy pedig hozzá kellene szoknia a fekete sörtéjű fogkeféhez.
Ha az olvasó ránéz a fogkeféjére, gondoljon arra, milyen kicsiny is ez a világ, és hogy a mérhetetlen távolság ellenére, milyen közel is van hozzá Kína és a négyszázmillió kínai.*

* Kínában ma már több mint 1 milliárd a lakosság száma