Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kerekesházy József
AZ IGAZI KEMÁL: EGY KÖZTÁRSASÁG SZÜLETÉSE

Első kiadás: Pantheon, Budapest, 1943
Második kiadás: Terebess Kiadó, Budapest, 2000
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó

I. RÉSZ
TÖRÖKORSZÁG HARCA A VÖRÖS SZULTÁN ELLEN
I. A környezet. Szaloniki...
II. Egy lázadó megszületik
III. A Vörös Szultán fővárosa
IV. A vezérkarból - a börtönbe

V. A zsarnok
VI. Száműzetésben
VII. A forradalom
VIII. Ellenforradalom
IX. Abdul Hamid bukása

II. RÉSZ
ENVER ÉS A NÉMET SZÖVETSÉG
X. Állam az államban
XI. Tűz a Balkánon
XII. A világháború
XIII. A német szövetség és eredményei
XIV. Kemál az élre tör
XV. A világháború befejeződik
XVI. Enver halála

III. RÉSZ

EGY KÖZTÁRSASÁG MEGSZÜLETIK
XVII. Új világ van születőben
XVIII. A szultán menekülése
XIX. A kalifa
XX. Kemál házassága
XXI. A köztársaság és elnöke
XXII. Egyedül
XXIII. Az ellenzék pusztulása
XXIV. Belső újjáépítés
XXV. A török hétköznap átalakulása
XXVI. Kemál külpolitikája
XXVII. Török-magyar kapcsolatok
XXVIII. Kemál és környezete
XXIX. "A törökök atyja"

Köszönetnyilvánítás

CIKKEK (Függelék a második kiadáshoz)

I. Prof. Ahmet Taner Kislali: Atatürk és a Nyugat
II. Özgen Acar: Törökország sorsközössége a Nyugattal

 

Előszó

"Kedves fiam, hát még mindig nem érted meg, hogy a Kelet és Nyugat sosem értették meg egymást? Nézd: nálunk a tisztelet jele, ha idegenek előtt nem mutatkozunk fedetlen fővel; a cipőnket azonban a templomban levetjük. Az európaiaknál az udvariasság azt kívánja, hogy idegenek előtt vegyük le kalapunkat, de ugyan illetlen volna, ha a cipőnket vetnők le jelenlétükben. Mi a kék szemet a bosszúvágy és a gonoszság jelének tekintjük: náluk a kék szem a szelídség és a jóság jele. Mi jobbról balra írunk, ők balról jobbra. A nyugati írás tele van felesleges betűkkel, amelyeket ki sem mondanak - mi pedig a legtöbb betűt le sem írjuk helyesírásunkban. Nálunk az egyszerű élet erény, náluk lealacsonyodás. Hogy is gondolod, hogy a nyugati ember valaha is megérthetné a keleti embert?..."
(Achmed Hikmet egykorú meséiből)

Volt az emberiség történetében a közelmúltban egy időszak, amidőn az volt a közhit: "Diktátorokról csak jót, vagy semmit".
Ez az időszak múlófélben van. A történelmet alakító férfiak ma már elbírják a józan kritikát. Kilábolunk lassan abból a nem éppen dicsőséges korszakból, amelyben a fenti elv szárnyát szegte a történelmi igazságnak.
Kemál Atatürk élete, működése óta hosszú, válságos évek teltek el. Ez idő alatt Kemált megvilágították jobbról is, balról is. Sok szemrehányás érte, bámulói viszont - hogy vulgárisan fejezzük ki magunkat - agyba-főbe dicsérték.
Érdekes, hogy mindkét álláspont igazat képvisel. Kemál tetteit lehet erősen kritizálni is, de erősen dicsérni is.
Ennek a látszólagos ellentétnek magyarázata egyszerű. Kemál életének első szakában, amidőn még a hatalomhoz vezető utat egyengette, volt kifogásolnivaló viselkedésének s eszközeinek megítélésében. Mikor még azonban a hatalom birtokában "uralkodott" tizenöt milliós, keleti népe felett, országát annyira fellendítette, annyi csodálatos reformban részesítette népét, hogy ezt a törökség évszázadokon keresztül sem hálálhatja meg eléggé.
Az elért eredmény igazolja Kemált: sok-sok millió embert tett elégedetté és szabaddá. Elmaradott népét felemelte ősi, primitív állapotából, amely megcsúfolása volt minden európai haladásnak. Kemál előtt Törökország lakosságának kilencven százaléka például még írni, olvasni sem tudott.
Tizenöt millió embert emberhez méltó sorshoz juttatott. Parasztokból, proletárokból polgárt csinált; élvezeti tárgyakból egyenrangú asszonyokat, leányokat, szabad embereket; talpnyalókból közigazgatást, feudális pasa-birtokokból egészséges közép- és parasztgazdaságokat; szabad, természetes termelést. Kemál volt az, aki Európa keleti csücskében nyugati állapotokat varázsolt. Mindez elég ahhoz, hogy ne vessünk követ Kemál Atatürk hibáira, hanem kimagasló érdemei szerint méltassuk.
Népe maga is - amely pedig legközelebbről látta - feltétlen tisztelettel, bámulattal és hálával van és lesz is Kemál irányában. De az egész világ és minden nép elismeri ma már Kemál nagyságát. Még a nyugati demokrata országokban is úgyszólván osztatlan rokonszenvben és elismerésben volt része. Pedig ezekben az országokban diktatúra és diktátorok kevéssé népszerűek.
Nem ok nélkül ítélik meg így Kemált a Nyugaton is. A kemáli diktatúra lényegben és céljában más volt, mint a többi. Az újkori diktátorok általában munkaképtelen parlamentektől ragadják el, s tartják kezükben az abszolút uralmat. Kemál éppen azért vette kezébe a kizárólagos hatalmat, hogy megteremtse a parlamentárisan kormányzott, demokratikus Törökországot és felemelje nemzetét a majdnem középkori állapotokból. A figyelmes olvasó meg fogja állapítani, hogy a maga elé tűzött feladatát csak az ő kitartó erélyével és radikális eszközeivel érhette el. Mélyen a gyökerekig kellett modernizálnia a török népet és minden elmaradott berendezkedését, hogy az 1918-ban, a lejtő mélypontján álló országot véglegesen felemelje. Hogy ennek az egyetlen útnak a szükségességét megmutathassuk, részletesen kell szólnunk arról a széthulló Török Birodalomról, amelyből az új Törökország Kemál "diktatúrája" nyomán megszületett. Csak mindezt megismerve, lehet ítélni Kemál emberi pályájáról. Természetes, hogy Kemálnak gáncsolói is vannak bőviben. Hiszen kritikus időkben Kemál a műve útjában állókat - köztük egykori barátait és támogatóit is - nem egyszer könyörtelenül fizikailag is megsemmisítette. De hiszen Kemál előtt ott volt az ifjútörök mozgalom példája, amely hatalomra jutott ugyan, de - nem végezvén el a török nép teljes európai értelemben vett modernizálását - az ország megújhodását nem tudta elérni. Kemál azonban ismerte népe keleti konzervatizmusát, fatalizmusát, amely évszázadok alatt beléidegződött. "Diktatúrája", mondhatni, a szerető apa diktatúrája volt akkor még politikailag kiskorú népével szemben. Kemál látta, hogy csak feltétlen szigorral nevelheti modern, művelt, nyugati néppé a törököt. Kemál látta, hogy ha engedi, hogy elgáncsolják: akkor minden hiába volt. Csak így tudta tíz küzdelmes év alatt évszázadokkal előbbre vinni népét - és ez a lényeg.
Kemál műve nagyszerűen kiállta a legnagyobb próbát a második világháború közepette is. Míg a szultáni Török Birodalom az első világháború negyedik hónapjában belesodródott a háborúba, a kemáli Törökország - jóval nehezebb körülmények között, hiszen minden vele határos ország hadi terület - megőrizte független cselekvőképességét. A Török Köztársaság a legválságosabb időkben és legexponáltabb helyzetekben is szilárd tömb, amelynek békeakaratát valamennyi küzdő nagyhatalom respektálja, barátságát ápolja és keresi. Kemál egykori munkatársai, az országvezetésben örökösei biztos kézzel kormányozzák a Köztársaság hajóját e véres, pusztulásos időkben is. És míg ma az európai, afrikai, ázsiai és amerikai országok legnagyobb része lobogó lánggal ég, nemzeti erejében emésztődik - addig Törökország ma is szilárdan építi tovább, Kemál testamentumaképpen, az eljövendő török nemzedékek békeországútját.
1943. március 23-án, a Második Világháború negyedik évében.
A szerző

 


I. RÉSZ
TÖRÖKORSZÁG HARCA A VÖRÖS SZULTÁN ELLEN

I.A környezet. Szaloniki...

Ahol kétezer esztendő előtt Cicero élt számkivetésben, ahol Pál apostol tartotta beszédeit a Thessalonikibeliekhez, itt, keresztény környezetben, a nyugati időszámítás szerint 1880. november 21-én született Musztafa Kemál.
A török uralom puszta kényelemből még csak nem is rombolt és így sokat meghagyott Szalonikiben az ókor nagy alkotásaiból. A római légiók építette Via Egnatian, bár a gyönyörű kőút gondozására semmi gondot sem fordított a szaloniki váli, még ma is kényelmesebb a közlekedés az ország belsejében, mint a török utakon. Konstantinus diadalkapuján még ma is látni a régi mester gyönyörű faragásait, amelyek diadalmenetet ábrázolnak - bár barbár kezek fehérre és kékre meszelték a márvány reliefeket. Egyik oldalon zöldséges bódé, a másikon kis péküzlet tapad, mint a fecskefészek, a diadalívhez. Egyik-másik szaloniki templomban - ma mind török mecset - teljes egészében, kifogástalan állapotban nagyszerű bizánci mozaikok láthatók. Még a keresztet sem vakarták le a törökök, és Pál apostol szószéke szintén ott meredez égnek a szaloniki hegy oldalán. Köröskörül azonban cifra, lármás élet pezseg; zagyva kiabálás, levantei nyüzsgés. Az utcákon a keleti ruházat ezerféle változatban olvad össze a török, spanyol, bolgár, albán népviselettel.
A városnak nincsen török jellege. Lakosságának egyik fele keresztény, kis része török, másik része spanyol zsidó. Ez a réteg mai napig megtartotta nemzeti sajátosságát, viseletét, szokásait. De a zsidóság nemcsak uralkodik a városon; a zsidóság szolgál is. Zsidó a bankár, de az utcai cipőtisztító, a bojadzsi, a hordár, a hamál is az. A csónakos, a kovács, meg a borbély is. Talán csak a pipafaragó mesterember, a hivatalnok és a katona mohamedán. Görög kevés van Szalonikiben; ezek legtöbbnyire kereskedők. A zsidók nagyon vallásosak, szombaton nem dolgoznak, ezért szombaton minden üzletet - a keresztényekét is - bezárják. Még a nagy bankok is, mint az Ottomán Bank vagy a Szaloniki Bank is bezár szombaton. Még hajónak sem érdemes kikötni szombaton, mert nem akad munkás, aki kirakodjon. A szombat és vasárnap a város két ünnepnapja. Megtartásukra maguk a hatóságok is ügyelnek. A muzulmánok péntekje jóformán nem is ünnep. A török uralom ötszázadik évében Szaloniki még ma is idegen város.
Ünnepnap aztán, aki nem mohamedán, ott tolong a gyönyörű fekvésű tengerparton.
A felvonulás festői látványosság. Különösen az asszonyok viselete érdekes. Színpompás ruhájuk felett rövid, prém bélésű és prémmel szegélyezett zekét hordanak, amely keblüket csaknem teljesen fedetlenül hagyja. A kötésig nyitott csipkés ingecske is alig fedi mellüket. A szoknyát lila, zöld, vörös vagy más színű brokátból, selyemből varrják, hátul más-más színű, a szoknya színétől is elütő, keleti mintákkal szőtt, nehéz selyemkötény fedi. A prémes mellényke alól a csipkeing fényes fehérsége kandikál elő. A viseletet gyöngyös vagy tollas fejdísz egészíti ki, amelyet színes selyemkendőkből varrtak festői módon össze. Emellett az igazán megkapó viselet mellett, szemsértő disszonancia a fiatalabb lányok európai viselete. Ízlésüket és színérzéküket átviszik a modern öltözködés anyagába és formáiba. Pedig az, ami a régi nemzeti viseletben szép, a sok nehéz selyem, bársony, tarka szín és ékszer az sehogy sem illik az európai női divathoz. A gyöngyfejkötős szép asszony mellett lépked a lánya; fején zöldtollas, madaras vagy virágos kalap, csipkés gallér a vállán és cifra európai ruhát hord. A szaloniki férfiak zöme hosszú selyemköpenyt hord. Derekukon vörös vagy kék övvel kötik át a köpenyt; felette még egy prémmel bélelt zubbonyt viselnek. Fejükön fez. Hajukat az egész fejen rövidre nyírták. Spanyolt, görögöt, albánt, törököt látni a túlzsúfolt utcákon.
A városban igen sok a mulatóhely. Egész utcák hosszant énekes kávéházak, tánctermek és török színházak állnak. A tánctermekben nemigen látni nőt, hanem férfi férfivel táncol. A mulatság éjféltájban gyakran a görög és török legények kölcsönös megszurkálásával és a holttestek eltakarításával végződik. Az énekes kávéházak némelyikében örmény lányok török szerelmes éneket zengedeznek, táncolnak is hozzá. A török publikum, kávé mellett hihetetlen naivsággal nézi a lány együgyű ődöngését, amely inkább hasonlít az ittas ember ingadozásához, mint tánchoz. A mutatványhoz egy mandolin és egy hegedű cincog.
Szalonikiben a török ember esti szórakozása: a pantomim. Ennek is van jó néhány múzsacsarnoka. Olyan bohóckodásféle ez, de élőszó nélkül, monoton és szomorú kiadásban. A török férfiak gyermekes figyelemmel csüggnek a játékon, és csak akkor mutatják nevetéssel és kopogással tetszésüket, ha a színpadon valakit megrúgnak vagy megcsókolnak: ez a két motívum feltétlenül hat. A pantomimet is mandolin vagy hegedű kíséri. A derék balkáni török rendőr, aki a színház ajtajánál a jegyet szedi, az európaiaktól nem kéri a jegyet.
Az énekes kávéházakban megviselt olasz énekesek zengenek; a spanyol és görög publikum pedig ráüti a refrént. Máshol meg női zenekarok muzsikálnak és énekelnek hozzá. Programjuk: a "Kőrösi lány", a "Fischerin, du kleine" és az akkoriban híres operett: a "Furcsa háború". Csodálatos, hogy ahová húsz óra alatt eljut a vasút, oda húsz év kell, hogy civilizáció is eljusson.
A "Kőrösi lányt" egész Szalonikiben éneklik, éspedig török, örmény, görög, olasz és spanyol fordításban. Senki sem tudja, hogy ez a dal magyar.
Szalonikinek egyik érdekessége a Wardar utca. Itt a rendes fedett bazáron kívül minden délután négy órától kezdve siketítő zajjal vásárt csapnak a spanyolok. A vásár zaja a város minden zugában elhat. Fülsértő hangzavar - mert mindenki fennhangon hirdeti a portékáját - a fáklyák, gyertyák, nyílt kemencék lángjával és gomolygó füstjével, s a - sülő-fővő ételek - bűzével, szagával együtt olyan infernális hatást tesz az európaiakra, hogy ahhoz foghatót alig képzelhet az ember. Az utca véges-végig csupa boltnyílásból és fülkéből áll, amelyekben mészárosok, gyümölcsösök, zöldségesek, halasemberek, halvát, joghurtot és különféle édességet áruló "Szekerdzsik", pékek húzzák meg magukat. Az utca közepén felállított asztalokon húst árul egy öreg ember. Az asztalát gyertyával világítja. A gyertya, amelyet puszta kezében tart, a kezére csurog. Odébb édességet és sajtot kínál egy hét-nyolc éves piszkos kislány. A nyílt tűzhelyeket, amelyeket a sülő olaj szaga és kormos füstje szinte megközelíthetetlenné tesz, csoportok állják körül és hangosan tereferélve tréfálkoznak az arra járó vásárlókkal, fehérnéppel. A tűzhelyeken halat vagy "kebakot", pecsenyét sütnek török módra nyárson. Gesztenyét pirítanak, szőlőlevélbe takart rizskása és húskeveréket főznek. A hal és a pörkölődő olaj bűze magasra száll, néhol alig látni át rajta. Ezerféle szín, hang és illat tömege ostromolja az érzékszerveket, és az idetévedt "jobb emberek" elkábulva nézik ezt a mozgékony, zagyva tömeget, amely az utcát tolongásig megtölti. A szalonikii kispolgár, iparos és munkás azonban boldognak érzi magát ebben a zsivajban. És van is valami igaza: nem is olyan rossz dolog az, elvegyülni a tömegben.
Úgy nyolc óra tájban az egyik mellékutcából víg muzsikát és kurjongatást hallani. Lakodalmas menet jön. Az esküvőt Szalonikiben mindig este, a vacsora utáni időben tartják. Éspedig nem a templomban, hanem a vőlegény lakásán. A vőlegény násznagya a lakodalmas néppel elmegy a menyasszonyért. A násznagy lent vár, a vőlegény két legközelebbi öregebb rokona pedig felmegy a leányért. Színlelt erőszakkal hozzák le, összefont kezeikben, mint a gyermekek a "gólya viszi a fiát" játékot játsszák. Ez annak a jelképe, hogy milyen nehéz szívvel adják oda a szülők a lányukat. Lent aztán a násznagy vezetésével, dudával, síppal és tamburával, megindul a lakodalmas menet. Ez voltaképpen
a mulatság. A vőlegény házába megint erőszakkal viszik fel a lányt, és ott összeesketik őket. Aztán táncolnak reggelig. Lakodalmas ebéd helyett azonban csak éppen a lányokat kínálják édességgel.
De Szaloniki keresztény "úri közönségének" is van egy kultúrélvezete: az olasz opera. A kétemeletes színházban Puccinit, Verdit, Leoncavallót játsszák. A nézőtér páholyai, parkettje minden este színültig megtelik. Még a kakasüllő is, amelyet itt "paradisonak" hívnak, tolongásig tele van. Szaloniki szereti a zenét. A jólöltözött közönség látszólagos kulturális szintjével kirívó ellentétben áll az előadás, amely szomorú megcsúfolása az igazi olasz muzsikának.
...Ali Riza affendi, Szaloniki polgára, nehéz fejjel hagyja most abba esti sétáját a városban. Ez a város igazán minden, csak nem török. Minek is kell a padisahnak egy ilyen ebhitű, szentséget csúfoló város? Hátat fordítva tehát a szaloniki óvárosnak, elindul arrafelé, ahonnét szabad levegőt hoz a szél. A szél, amely a tenger felől jön. Kiér a tengerpartra és a repedezett mólón sétál végig. Aztán leül a móló végén az egyik vasgyűrűs, alacsony kikötőoszlopra. A távolban a csillagok ezrei, mint apró szentjánosbogarak világítanak. Tekintete rátéved az Olympus hóval takart csúcsára. A csúcsot a hold világa most kékre festi. A csúcsot, amelyben hajdanában Jupiter szórta villámait, ma pedig forradalmár macedón martalócok tanyáznak.


II.Egy lázadó megszületik

Ali Riza effendi Szaloniki meditáló polgára, egyébként tisztes fakereskedő és nyugalmazott vámtiszt. Háza ott állt Szaloniki házrengetegének déli részén. A "ház" szót azonban ez esetbe nem illik túlságosan komolyan venni - nem valószínű, európai ember akár csak egy percig is jól érezné magát abban a fából, vert falból, vályogból és néhány téglából épített, hosszúkás félnégyszögben, amelyen belül Ali Riza effendi néhány lakószobája állott.
Ali Riza effendi háztartása és berendezése is szegényes. A szobákban esténként petróleum és faggyúgyertya világít - sötétedés után azonban a család inkább aludni tér, semhogy a rossz világítás mellett fennmaradjon. Fürdőszobának, angol illemhelynek, természetesen se híre, se hamva: de ez nem is annyira a ház urának hibája, hanem a koré és a Balkáné. Hogyne, hiszen nem is olyan régen még az osztrákok és magyarok uralkodójának sem volt a hatalmas, sokszobás schönbrunni palotájában egyetlen fürdőszobája sem; a császár maga pedig, mint gyermek, éppen a burgbeli strázsa illemhelye felett lévő tanulószobában nőtt fel.
Ali Riza fia - mert van "trónörököse" is Rizának - felette primitív környezetben cseperedett fel. Jóllehet Ali Riza effendi az úgynevezett "úri osztályhoz" számított - ez az "úriosztály" úgy élt Szalonikiben, mint ugyanakkor a művelt nyugaton az egész egyszerű néprétegek. A későbbi Törökország földjéről, Szaloniki egykori urának, Cicerónak mondása maradt fenn a legjellegzetesebben, akit kétezer évvel ezelőtt leküldtek Rómából az egyik távoli provinciába, római tartományi kormányzónak. Cicero megérkezése után ezt írta haza:
- Itt csak juhokat és pásztorokat találtam. Az előbbiek az intelligensebbek.
...Ali Riza effendi családjának hétköznapja, napi és étkezési rendje sem sokban különbözött attól, ahogy az ősei sok száz évvel ezelőtt éltek. A hétköznapokat a péntek - a muzulmánok vasárnapja szakította félbe. Ilyenkor istentisztelet, hús és piláf, valamint vendégeskedés volt a változat. Aztán megint elkövetkeztek a hétköznapok; a család feje számára a fatelepek látogatása, számlák, ajánlási levelek fogalmazása; a család asszonya számára a sütés-főzés, mosatás gondjai következhettek. Az idősebb leánygyermek számára az iskola, a fiatalabb gyermek a fiú, a család büszkesége, a "trónörökös": a kis Musztafa számára pedig a boldog játék szabad órái. Ilyenkor a kis Musztafa megint kedvére játszhatott ócska, köznapi ruhában, amelyre nem kellett vigyázni. A szomszédok fiaival szeretett játszani, szobában, udvaron és néha bizony az utcán is. Ali Riza édesapja, az Allahban boldogult nagyapa, a család előkelőségének jelképe, az egykori császári katonatiszt, bizonyára buzgón forgott volna sírjában, ha a hetedik mennyországból, huriktól körülvéve lekukucskált volna egy felhőrésen át a földre és fiának fiát a szaloniki hitetlen város poros utcáin látta volna vásott görög kölykökkel vihogni, szórakozni, amint éppen valami csökönyös szamár füleit huzigálják.
Az utcán játszó kis Musztafa azonban egy különös szempontból felvehette volna a versenyt a koronás uralkodóházak sarjaival is. Ugyanis Musztafának sem volt családi neve. Az egy szál "Musztafán", a "Kiválasztott"-on kívül más neve nem volt. Hiszen ekkoriban a legtöbb török családnak ekkor még nem volt neve. - Odatehette volna a fiú neve mellé "Musztafa ibn Ali Riza" - de ez éppen annyira nem volt szokásos, mint ahogy a török Ozmán, a perzsa Kadzsir-dinasztia, a "Kelet Habsburgjai és Bourbonjai" nem tették ki személyi nevük mellé családi nevüket. Voltak ugyan egyes előkelő családok Konstantinápolyban, amelyeknek volt családi nevük. Ezek rendesen valamely híres pasának leszármazói, akik nevük mellé odabiggyesztették: Ali Tevfik vagy éppen Hilmi "pasazádé" - ami annyit jelent, hogy Ali Tevfik vagy Hilmi pasa nemzetségebeli - de ilyen fényűzésre Szalonikiben Ali Riza effendi házában senki sem gondolt. Egy emberöltő segít majd csak ezen a bajon; éppen Ali Riza Musztafa fia változtatja majd meg ezt az ósdi szokást, miután immár harmadszor cserél majd ő is nevet. Ő rendeli majd el, hogy minden török köteles családi nevet felvenni, és ezzel megszünteti nemzetének egyik évszázados felületi hibáját. Jó, hogy a Musztafa gyerek kiskorában Bell találmánya nem volt még elterjedve, különben nehezen lett volna elképzelhető, például Szalonikiben - egy telefonkönyv. Még jó, hogy az adóintéseket tudták hová kikézbesíteni, a sok Mohamednek, Alinak és Musztafának.
Ilyen adóintéseket különben Ali Riza is kapott. A faüzlet nem ment jól, és gond köszöntött be a családba. A kis Musztafa ekkoriban került éppen elemi iskolába, mivel ép betöltötte a hatodik évét, apró gyerekkorának legfelső török határát. Vallásos édesanyja erőltetésére az édesapja beleegyezett, hogy a szőke, kékszemű fiúcska a helybeli Fatima-Molláh egyházi "kisiskolába" járjon.
A fiúcska élénk és okos. Aránylag széles csontú, szögletes tatárfejéhez nehezen illet a puha, szőke haj. Orrtövénél lefelé nyúlik és majdnem összeér vöröses szemöldöke. Nagy, tiszta íriszes, kissé mereven néző, szép, kék szemei vannak. Nem ilyen külsejű török fiúcskák ültek, illetve guggoltak a Fatima-Mollah iskola szellőzetlen, szobának is kicsiny "előadótermében".
A kisfiú különben az apjára ütött. Ali Riza is ilyen selyemhajú, ívelt szemöldökű, élénk fiúcska volt valamikor. Ali Riza piros fez takarta kopaszsága, lefelé kunkorodó bajsza és az évtizedes életküzdelemben megkeményedett szája, persze ma már nem sejtette, hogy Ali Riza is valamikor nyűgös, ölbeülő, simogatást vágyó kisgyermek lehetett.
A kis Musztafa apjához húz. Ali Riza felesége, Zubeida Hanum, termetes, széles, cseppet sem szép asszony. Lényében is merő ellentéte férjének. A férj lassú mozgású, gondolkodó, örökké önmagával vitázó, egyébként azonban igen modern szemléletű ember. Az asszony azonban konzervatív, túl vallásos, szultánhívő teremtés, akinek a megszokott életösvények, a konstantinápolyi padisah, a szaloniki főimám és a Fatima-Mollah iskola igazgatója jelentette a világ végét és a törvényt. Ahogy Zubeida Hanum még egy új konyhareceptet nem volt hajlandó kipróbálni, úgy nem volt hajlandó férjének abba sem igazat adni, hogy a kis Musztafát jobb lenne a szaloniki "frenki", azaz keresztény iskolák egyikébe adni. Itt ugyan Korán helyett angolt, arab írásjelek helyett fizikát és perzsa Firduszi-versek helyett tornát tanult volna a kis török, de hát Zubeida Hanum nem engedett. A kis Musztafa tehát a Fatima-Mollah iskola tanárától tanulta nemsokára az élethez szükséges legfontosabb dolgokat. Rövidesen aztán valóban odáig is vitte, hogy kívülről tudta a szunnita kalifák egész névsorát, Korán-szurák egész strófáit, egész a százhuszonharmadik szúráig - és így tovább. Igaz, hogy közben fogalma sem volt arról, hogy mi is az a villám, hogy mi több: egyketted vagy háromötöd? Egy Napóleon nevű úr létezéséről sem hallott bizonyára. Ezzel szemben a bonyolódott írásjelek tanulásával is éveken át gyötörték - még hosszú idő múlva sem ismerte persze a százféle írásjelet. A párhuzamos frenki-iskolák növendékei viszont ezalatt már rég érdemleges, komoly dolgokat tanulhattak.
A kis Musztafának, ha majd felnő és az állam mindenható feje lesz, egyik első dolga lesz a török tanítást megreformálni, és az annyi felesleges időt elrabló arab cicoma írásjeleket eltörölni. Vajon melyik halandó embernek adatott meg egy eredményes élet során, hogy minden személyesen tapasztalt ferdeséget eltörölhessen?

A kis Musztafa azonban minden ósdisága ellenére is nagyon szerette édesanyját. Ezt szinte felesleges is mondani. De azért mégis világosan látta később anyja elmaradottságát. Így ír róla később:
- Édesanyám hitt azokban az elvekben és tradíciókban, amelyekben felnőtt. Valósággal csüngött rajtuk. Egész lényének alapja a csendes és lágy vallásosság volt. Ezt a vallásosságot semmi sem rázkódtathatta meg.
Édesapjáról azonban így ír:
- Atyám szabadgondolkodó volt. Határozott híve volt a nyugatról beáramló eszméknek...
Igen; talán éppen a liberális édesapa és az ókonzervatív édesanya ellentéte kelthette korán életre a fiatal Musztafában a gondolkodást. A gondolkodást, az érvek mérlegelését és az igazság keresését. A szőke kisfiú kortársait sokszor meglepte korát meghazudtoló kérdéseivel: talán maga sem tudta, hogy az odahaza, szülei hálószobájából átcsendülő világnézeti viták hangfoszlányai keltették benne életre a Kétséget - minden emberi tudni akarás mozgatóját. Az édesapa sokat élt és sokat látott. Megért sok csodálatos változást, és megérte mindennek az ellenkezőjét is. A kétség ott honolt Ali Rizában is, a tengerparti szél szántotta, redős, domború homloka mögött. Ezt az örökké dolgozó agyat örökölte tőle fia. Talán azért is szerették egymást oly nagyon apa és fia.
... Az apa akkoriban azonban már idős ember és beteges. Máj- és szívbántalmai vannak. Persze későn jöttek rá a baj lényegére a szaloniki orvosok. A betegeskedő ember elhanyagolta az üzletét is betegségében; a fa pedig jó áru Szalonikiben: szinte kizárólag ezt használják építésre a szegény emberek.
Ali Riza fél évi betegeskedés után meghalt.
A gyász szörnyű, felejthetetlen emlékei mélyen bevésődnek az immár kis legénnyé serdülő Musztafa lelkébe. Apja koporsója, a temetés, a sok idegen ember, a föld tompa dübörgése az árokban szinte hónapokra lelki beteggé tették. Zubeida Hanum látta, hogy az elárvult házban most nincs mit keresniük. A vallásos asszony egyébként a gyász óráiban erős volt és magasságokban trónoló; a Kétség kis híve, Musztafa most találkozott életében először az istenhit mindent elsöprő erejével. Titokban irigyelte édesanyját, és keserű szemrehányásokat tett magának a bensejében dúlt kétségekért. Vajon nem bűnözött-e Allah ellen, amikor azt kérdezte annyiszor önmagától: "kell-e nekem ezeket a végeláthatatlan Korán-szúrákat kívülről betanulnom?" Nem azért büntet-e most Allah?
Az önvád és a gyermekléleknek ez az excesszív állapota azonban nem tartott sokáig. Az új környezet, az idő, a napsütés, a természet lassan helyrezökkentette az egészséges fiatal fiú lelki egyensúlyát.
Szalonikitől három órányira, anyja fivérénél, jól érezte magát Musztafa. Kis falusi major volt ez a ház, hozzá néhány hold szántó, kecskék, juhok, egy pár ló. A langasszai majorságban nem volt idő búslakodásra és gondolkodásra. Hol a libákat kellett etetni, hol a kecskéknek zöldséget szedni. Két markos kis kéz, mint Musztafáé, nem maradhatott tétlenül. Zubeida Hanum esténként összeült fivérével az ünnepélyes kis lakószobában és megbeszélték a gazdaság dolgait. A szaloniki házat elzárták, és a fatelep is megszűnt. Az özvegy esténként bátyjával tervezgette a jövőt. A világról, igazságról, életelvekről itt nem sok szó esett. Az özvegyet és fivérét ez nem nagyon érdekelte. A kislegény, ha esténként ott ült a szobában, a parázs mellett, néha meglepve kérdezte önmagától: miért is olyan idegen neki nagybátyja és anyja beszélgetése?
Tizenkettedik évét taposta ekkor már Musztafa. Korán érett kis férfivé és önérzetes emberré. Minden gyermekben hallatlan igazságérzet lakozik: legtöbbször azonban a saját maga irányában. De az igaz, hogy aminek az igazságáról a gyermek a maga javára meg van győződve, ahhoz felnőtteket is megszégyenítő szívóssággal és kitartással tud ragaszkodni. A kis Musztafának is nem egyszer akadtak olyan problémái, ahol háttérben szorultnak érezte magát. A játszótársak éppoly konok, gyermeki igazságmeggyőződéssel állottak szemben az ő akaratával - a felnőttek azonban - hála a törökök e tekintetben valóban kivételes, nagyszerű pedagógiai elveinek, amellyel a kis fiúban is felnőtt férfit látnak - mindig "okosan" beszéltek Musztafával. Ha Musztafának nem volt igaza, megmagyarázták neki - ha igen, akkor engedtek akaratának. Ezért is becsülte Musztafa a felnőtteket félistenként. Sokkal szívesebben volt felnőttek körében, mint játszótársaival. Nagybátyjával azonban mégsem tudott összemelegedni. Az mindig csak a majorságról, meg a kecskékről akart vele beszélgetni. Musztafát pedig a kecskék nem érdekelték.
Egy váratlan esemény aztán hirtelen megváltoztatta fiú egész fejlődését és jövőjét. Máról holnapra olyan sérelem érte, amely döntően befolyásolta - éveken át maga sem tudta, miért - jellemét. Helyesebben: jellemét nem, mert azt mindenki örökre magával hozza, ősi öröksége gyanánt. A jellem lényegén változtatni úgysem lehet, legfeljebb befolyásolni és ellensúlyozni. Musztafát váratlan kalandja tehát csak alaptermészete eredeti fejlődésének irányába lökte. Erre volt predesztinálva - "kizmet", ahogy a törökök mondják. Van egy olyan filozófiai-matematikai felfogás, hogy az ember gyermekkora - értékben - több, mint életének fele. Legalábbis a gyermekkor alatt több és nyomothagyóbb jelentőségű esemény történik mindenkivel, mint az élet második felében.
Hogy történt Musztafa sorsdöntő kalandja? Úgy, hogy Musztafa visszakerült Szalonikibe, Zubeida Hanum ugyanis nem látta helyesnek, hogy fia, az egykori császári katonatiszt unokája, a langasszai libák és öszvérek társaságában felejtse el azt a keveset, mit a Fatima-Mollah iskola hodzsájától tanult. Zubeida Hanum abban az egyben nyugati asszony lett, hogy szorultságában egyszerre sok rokona támadt. Előkereste azokat a távoli rokonokat, akik eddig csak a távolságot, de nem a rokonságot tartották vele.

Ali Riza megszorult özvegye, miután először is langasszai fivére nyakába varrta magát és kis családját most, amikor a szalonoki házeladásból befolyt piaszterek már rohamosan csökkenni kezdtek, levelezni kezdett a többi nagyszámú atyafival és sógornővel, melyik fogadná be legalább az egyik kis árvát?
Szalonikiből jelentkezik is egy rokon öreg néni. Neki csak kutyája és siket angóramacskái vannak. Ha a kis Musztafa valóban oly aranyos hajú és aranyos viselkedésű, mint amilyennek Zubeida és fivére leírják, hát Isten neki, szívesen látja. Így legalább mindjárt be is lehet íratni a szaloniki középiskolába.
Így is történik. Musztafa - kis rázós parasztszekéren, frissen foltozott, vasalt ruháival az ölében - visszadöcög gyermekkora színhelyére. A nagynéni egyébként tökéletesen olyan, mint a rézállványán ugráló papagáj, de emellett igen kedves és jó teremtés. Úgy látszik, Musztafa itt jól fogja magát érezni.
A gyermek első érzése ritkán szokott csalni. És Musztafa tényleg jól is érezte magát az öregasszonynál. Soha nem is ment volna talán el Szalonikiből, ha, pár havi iskolába járás után Hafiz tanár úr ama szégyenteljes dolgot nem cselekszi vele.
Az "új fiú" eleinte nem sok bajt okozott a szaloniki egyetlen középiskolában. Amikor az udvaron a kis csengő megszólalt és a fezes, papucsos kis törökök betódultak a kopár és szegényes középiskola tantermeibe, Musztafa mindig elsőnek ült le a helyére és mindig tisztán, paca nélkül, szép kalligrafikus írással tudta bemutatni a tanár úrnak dolgozatfüzetét. Az arab és török nyelvtanon kívül történelmet, számtant, földrajzt tanultak az első osztályokban.
Hafiz tanár úr, ez a bőrzekés, turbános férfiú, azonban észrevette, hogy Musztafa nem csak jól felel, hanem önérzetes és rátarti is, ha egyszer-egyszer valamiért rápirítanak. A fiú érzékeny és beképzelt. Hafiz, a török gyógypedagógus, talán azt képzelte magáról, hogy fizetésének rejtett célja az, hogy tanítványai jelleméből az öntudatnak még a halványabb szikráját is kiölje - az önérzet nem illik a próféta hű fiaihoz. Legkevésbé a kis iskolásfiúkhoz. Hafiz e véleménye merőben ellenkezett összes tanártársai felfogásával. A török szereti, becsüli a gyermeket, és nem bántja. Hafiz, a szaloniki görög és "frenki" környezetben, úgy látszik, éppen a nádpálcát látta elsősorban átveendőnek a nyugati civilizációból. Reggelenként tehát bottal felfegyverkezve jelent meg a tanításon.
Ez a Hafiz-féle bot nyugodtan bekerülhetne a konstantinápolyi Eszki-Szerájbeli Történelmi Múzeumba. Mert ennek a botnak köszönhető, hogy egy lázadó hajlandóságú gyermek - valóban lázadóvá is nevelődött.
Az egyik délelőttön verekedés keletkezett az iskolaudvaron. Az erős lángeszű gazdagyerek, Musztafa, bizony jól odakent valamelyik városi fiúnak, aki előzőleg nekitámadt a két öklével. Szerencsétlenségükre éppen akkor lépett ki a kapun Hafiz tanár úr, és remegő ajkakkal kiáltotta a szétugró verekedőknek:
- Majd odabenn számolunk!
Aztán számoltak is. Éppen Musztafa húzta ki a lutrit. Itt a legjobb alkalom ennek az akaratos, ördögszemöldökű fiúnak végleg letörni a szarvát.
Az egész osztályt keményen elővette és megdorgálta. A boszszú vastagját azonban Musztafa húzta ki. Hafiz tanár úr kijelentette, hogy most példát fog mutatni. Ez a beképzelt, garázda falusi verekedő - Musztafa először vett részt verekedésben - meg fogja kapni méltó büntetését.
Musztafa előzőleg is mindennap ott látta Hafiz kezében a botot. De azt hitte: ez csak olyan ártatlan, térképmutogató jelkép, csak a hatalom jelvénye, mint akár az emelvény Hafiz széke alatt vagy a Korán-mondatok a falon. Musztafát azelőtt soha senki nem ütötte meg.

Musztafa elhatározta, hogy a szégyent nem engedi megvalósulni.
De Hafiz erősebb volt. A véresre karmolt kezű tanár végül is ott csapkodta Musztafa lábszárát, ahol érte. A tanár úr is ordított, Musztafa is.
Hafiz pedig egyre rángatta a fiú csuklóját, hogy a karja majd kiszakadt. Muszafa először a szégyent érezte, az izgalmat, a "megtörténhetetlent" - azután érezte a fájdalmat is, érezte a puszta erőszakot, hogy egy felnőtt, tekintélyes ember visszaél az erejével. De Musztafát az hozta ki végleg a sodrából, hogy a fizikai fájdalom egyszerűen úrrá lett rajta és bőgnie kellett, mint egy pólyás babának. Keserű gyűlölet lett most úrrá rajta minden iránt, ami fölényes és fölötte álló. Hafiz két fejjel magasabb volt nála, karja pedig olyan vastag, mint Musztafa felső combja. Ez ellen nem lehetett tenni - és talán éppen ezért bőgött Musztafa.
Amikor a dulakodásnak - mert inkább ennek lehetett nevezni az épületes jelenetet - vége volt, Hafiz ott állott remegve és dühödten a dobogón. Musztafa pedig most már nem szólt egy szót sem. Sírása is abbamaradt. Visszament a helyére és leült. Szépen, nyugodtan megvárta, míg az órának vége lett, aztán összecsomagolta könyveit, füzeteit. Szemébe nyomta kis, összegyűrődött piros fezét, nem nézett se jobbra, se balra - és mint egy alvajáró -, hazafelé vette útját. Otthon aztán odaállt nagynénje elé és azt mondta:
- Én pedig nem megyek többé vissza az iskolába. Tudom, hogy itt nincs más középiskola. Lesz, ami lesz. Sztambulba megyek, a katonatisztek iskolájába, hogy én is tiszt legyek, köszöngessenek nekem az emberek az utcán, és senki többé meg ne üthessen.
És így is történt. Musztafa, minden szülői és rokoni drámai jelenetezéssel dacolva, attól a naptól fogva nem tette többé lábát a szaloniki iskolába. Az iskolába, ahol a nagy szégyen érte.
A lázadó pedig sikeresen megszületett.


III.A Vörös Szultán fővárosa

Konstantinápoly, amely most már emberöltőn át Musztafa működésének színhelye lesz, külön, önmagáért élő világ. Él, lélegzik, valóságos mikrokozmosza a nagyvilágnak. Ezer és ezer évnyi emberi fejlődés, csodálatos, pontos keresztmetszete. Konstantinápolyban találkozik Európa Ázsiával. Új világ nyílt meg itt a vidéki fiatalember számára. Aki Konstantinápolyt nem ismeri, az Törökországot sem ismerheti. Itt szívta magába Törökország későbbi államfője azokat a történelemformáló eszméket, melyeket Szalonikiben sohasem láthatott volna meg, és amelyekhez az erőt és ösztönzést Törökország múltjából, nem utolsó sorban pedig konstantinápolyi tapasztalataiból vette.
Amióta a történelmi világ kialakult, itt, az összenyúló két földnyelv között - ahol legközelebb érintkezik a két világrész, Európa és Ázsia - hajóznak át a Boszporuszon a tengerjáró hajók. Itt visz át az út Afrikába, Egyiptomba is. Bizánc, a mai Konstantinápoly, már Krisztus urunk születése előtt háromszáz évvel itt állott. Dárius és Xerxész seregei ezen a keskeny földnyelven keresztül törtek be Európába. Később Nagy Sándor csapatai adják vissza a látogatást; ők viszont Európából Ázsiába mennek és ott pusztítanak. Musztafa, a kis katonaiskolás kadet, ősi, történelmi levegőt szívhatott a sztambuli császári tiszti iskola falai között.
Európába ősidők óta három helyen lehetett betörni: Oroszországon, a Gibraltáron át és a Boszporusznál. A nyugati kultúrát ezen a három kapun keresztül kísérelte meg Kelet meghódítani. A középorosz vidéken már a történelem előtti időkben óriási népvándorlások és harcok dúltak. A tatár-mongolturáni népszaporodás Kína elé próbálta benyomni a szorító kereteket. Kína császára azonban a betörők ellen falat emelt, páratlan, hegyi erődítményláncot. A lökés visszapattant, és most már Oroszország irányában próbált Ázsia hullámzani. Hogy sikerrel, azt nemcsak a hunok óta lefolyt betörésekből, de az orosz lélek álmodozó keletiségéből is láthatjuk.
A második kapu Gibraltár, ez a Boszporuszhoz hasonló földnyelvtalálkozás. Hogy az arabok és mórok csak egyszer és csak Franciaországig tudtak eljutni, ennek oka, hogy az afrikai lakosság zömét, tehát a lökőerejét a tengerparti lakott részektől a Szahara választja el. Így nem tud erőt kifejteni; emberrezervoárjától el van választva. Ez a legkevésbé veszélyes betörési pont a barbárság számára.
A harmadik hely a Boszporusz. Ez ma a császár, II. Abdul Hamid székhelye. A római időkben ezeknek a földnyelveknek a találkozóhelyén épült Bizánc; ez a város lázadt fel Septimus Severus ellen. A vaslégiók aztán több éves ostrom után elfoglalták és 196-ban Krisztus után földig rombolták. 330-ban Nagy Konstantin beleszeretett a páratlan fekvésű, romokban heverő világvárosba, és birodalma székhelyéül jelölte ki a hajdan dicsőséges, akkorra már porba omlott Bizáncot. "Nova-Roma" - ez lett volna Bizánc új neve - azonban csak Konstantin utódai alatt érte el, sőt múlta felül régi nagyságát. Amikor I. Theodóziusz császár felosztotta fiai közt a birodalmát, és mindent újra elrendeztek, a város a nagy császárról a Constantinapolis, Konstantin városa nevet nyerte, és a Keletrómai Birodalom székvárosa lett. Vitéz Belizár sokszor megénekelt szereplése esik erre a századra. Harmincegy ezer embernél többet hányatott kardélre az amfiteátrumbeli lázadók közül. És még mielőtt elindulnának az ázsiai hadak a népek vándorlására, tündöklő Jusztiniánusz, az ember, a szabadgondolkodó, a törvényalkotó, felépíti a Hagia Sophiát, a Szent Bölcsesség templomát, amelybe a keresztény világ, főkép az orosz és a görög, századokon át azóta is visszavágyik. A vandálok, bolgárok, magyarok, hunok, avarok kilenc alkalommal is megpróbálnak Bizáncba betörni. Ami Buzogányos Botondnak nem sikerült, azt talán 1203-ban a velencei doge, Dandolo Henrik elérte. Nemsokára keresztes lovagok ütöttek tanyát a napsütötte dombokon. Csak két emberöltő múlva veri ki Paleolog Mihály az "idegen keresztényeket", és állítja vissza a bizánciak császárságát.
Közben azonban, párhuzamosan a keresztényeknek a keresztényekkel vívott, örök tragikumú és sohasem végződő harcával, más, még sokkal veszedelmesebb ellenség is támad a "Város", a "Világ" ellen. Az ázsiai szeldzsukok egykori hűbéresei, az oszmánlik ezek. Musztafa kadet vér szerinti ősei. A krónika szerint éppoly kék szeműek és szőke hajúak voltak fejedelmeik, mint maga Musztafa a szaloniki kadet. Későbbi keveredésük a bizánciakkal szembeötlő: használatosabb szavaik között sok viseli
a bizánci jelleget. Sztambul "eis thén Polis" - "a Városba". Az effendi szó: gyökere az "authestes" - "tekintélyes", az urak akkori megszólítása. Hiszen mi is "tiszteletről", "nagyságról", "méltóságról" beszélünk, ha valakit megszólításban tisztelni akarunk. Az újabb görögben a "th" sziszegő hangot kapott. Athént ma is Afszénnek mondja a görög nyelve hegyét felső fogsorához érintve. Így lesz az authentészből is aufszentész, majd még egyszerűbben, megkopottabban, primitív nehéznyelvű barbárok számára effendi.
Kik ezek az oszmánlik? Konstantinápoly mai urai, a törökség ősei?
...Ha szemben Bizánccal, a túlsó parton, a kis-ázsiai-félszigeten egyenesen befelé haladunk, elérkezünk az egykor oly hatalmas, bőszen verekedő és hódító, a kora középkorban azonban már fáradtságnak induló Szeldzsuk Birodalomhoz. Örményországban él ekkor egy másik kis néptöredék - egy a számtalan közül -, az oghur törökök. Az ogjur népcsaládból, a kínai császárt is adófizetésre kényszerítő egykori nagy népből származtak. Számuk csekély volt. Dzsingisz kán nagy hadjáratai alatt tűntek fel. Előbb a hatalmas szeldzsukoknak szolgái, majd fegyvertársai, a mai törökök ősei. Arméniában éltek ekkor: a szeldzsukok helyi kormányzói. Verekedő pásztornép ez a faj, elég emlék van róluk a British Múzeumban. Ertogrul nevű vezérük vezette később őket tovább, a tatárok elől Kis-Ázsiába, Konstantinápoly felé. Ertogrul fiát Oszmánnak hívták - innen a nép és a császárház neve is. Azé a császáré, akinek nevét Musztafa ott látja minden szakkönyv első oldalának ajánlásán.
Csak Oszmán, a dinasztia névadó őse vette fel aztán a mohamedán hitet. Csodálatos, legendába vesző, jövőt látó álmok után gazdagon nősül, és ő már egyszer-kétszer át is jön Európába. Fia, Orkhán már a Dardanelláknál volt otthon. Az írni sem tudó, de már nagyhatalmú idősebb férfi megkapja a bizánci keresztény császár egyik jelentéktelen fiatal leányát, mivel a Bazileüszt megsegítette csapataival az egyik keresztény ellenségei ellen.
Bizáncban aztán Orkhán látja, hogy a császári udvar drágakövei hamisak, s az egykor oly csodált koronák drágakövei ki vannak tördelve. Nem szólt semmit, de jól megjegyezte magának mindezt és hazament. Ettől kezdve a török vezérnek nem imponált, ha úgy vitték őket az "audenciára" a tróntermeken keresztül, hogy közben az arany oroszlánok bőgtek és műmadarak csattogtak. És befelé megmosolyogták, amikor szertartásos leborulás után felemelkedtek - és a trón, a vörösszandálos, mozdulatlan császárral egyszerre nem volt sehol. Jól tudták, hogy ez a barbároknak szánt hatásvadászat egyszerű csigaszerkezetet jelent, amely a trónemelvényt a nagy zajban észrevétlenül a menynyezetre emeli és eltünteti.
Orkhán, a mai császárház harmincadik uralkodója, szervezte a keresztény gyermekekből a janicsárokat. Jeni-cseri annyi, mint új katonák. Ezeket betették kamaszkorukban elől a katonakészítő gépbe, a szigorú fegyelem alatt kész csapatokhoz - aztán kijöttek hátul, pár év múlva, mint a legveszedelmesebb, legvakmerőbb verekedők.
Orkhán fia, I. Murád (már viselik a "szultán" címet is) vérrel-vassal, arannyal megszerzi Drinápolyt, és ezt fővárosává teszi. Innen, a közvetlen közelből, már komolyan farkasszemet néz Bizánccal. Az arannyal, bíborral díszes, egymásra fenekedő görög urak megdöbbenve néznek össze: ennek most már fele sem tréfa. Valóban: pár év múlva a törökök adót követelnek a császártól.
...És a legyöngült keleti birodalom hőslelkű császára elindul európai koldulóútjára. Szenzáció veri fel szerte a nyugati birodalmak székvárosait. A bizánci császár először utazik Európába. Leplezetlen, éhes kíváncsiság fogadta a legendás koldusuralkodót. Jár a pápánál és Velencében. Ez a kereskedőköztársaság mindig melegen érdeklődött Kelet iránt. Később Szambulban övé lesz a legfontosabb és legszebb követségi palota. Ekkoriban már dúskál aranyaiban: pénzért sok mindenre kapható; az "Arany Hordát", a törökök embertömegeit is ő szállította hajón Dél-Olaszországból át Egyiptomba. Ezekből az utasokból lettek a mamelukok, sőt Egyiptom némelyik későbbi uralkodója is.
Velence és a többi európai állam üres kézzel engedik el a szegény bizánci utazó császárt. Mit is beszél össze-vissza, hogy a török majd még Bizáncot is elveszi? Ugyan!... Rémlátások. Csak a pápa vigasztalja mégis Paleogoloszt. Majd csak lesz valahogy, ő mindent megtesz, a maga részéről. Kínos, botrányos világszenzáció: a hatalmas olasz nagykereskedők az adósok börtönébe záratják a védtelen nagyurat. Nagy nehezen szabadul csak ki onnan.
Végre visszakerül, jóformán egyetlen megmaradt városába a bazileüsz. Hazajön és - mit volt mit tennie? - simán behódolt a töröknek. Az ozmán akkoriban már Szerbiáig terjeszkedik. Így került török kézre Szaloniki, Musztafa kadett szülővárosa, őseinek lakhelye is. Ki tudja, hogy kerültek ősei, melyik szultán katonáiként, ebbe a keresztény többségű városba?
Keserű tragikum lett ezekben az időkben Bizáncban úrrá.
I. Murád utóda és fia, Bajazid ugyanis már a magas lóról beszél ezután Bizánccal.
Ekkor váratlan segítség jön. Nem is segítség, csak elodázása a dolgoknak. A történelem kerekének forgását kissé feltartóztatja a sors. Dzsingisz kán késői utóda, Timur Lenk, úgy tönkreveri Kis-Ázsiában, majd barbár lovashadtesteivel a Földközi-tenger partjáig előnyomulva, a török szultán seregeit, hogy maga az elfogott szultán is vaskalitkában teszi meg az utat visszafelé Ázsiába. Ott, a könyörtelen rácsok mögött pusztul el a hatalmas Bajazid. Bizánc azonban hiába lélegzik fel. A török bámulatosan rövid idő alatt kiheveri a csapást, és újra akcióképes. És így következett be az a világtörténelmi nagy esemény, mely aztán Szerbia, Albánia, Rumélia, Bosznia, Magyarország, Erdély, Moldva, Oláhország, Krim, Georgia, Anatólia, Mezopotámia, Örményország, Cserkeszország, Lorisztán, Egyiptom, Tripolisz és Tunisz meghódításával, Otrantó, Tarentó, Belgrád, Rodosz, Kairó, Buda elestével, Stájerországig, Lengyelországig terjeszti ki az egykor oly ismeretlen kis oszmanli törzs országainak határait. Az Európát járt, egykori bizánci császár sarja, az utolsó császár, a vitéz, fiatal XII. Paleologos Konstantin császár veszti el, haláláig büszkén, elszántan vagdalkozva, 1453. május 29-én, ötvennégy napi csodálatos ostrom után, a húsznéhány éves, vad II. Mohamed török szultánnal szemben Bizáncot, megmaradt keresztény birodalmát. Az olasz segédcsapatok elmenekülnek; Giustiniani megsebesül, a későn jött pápai gályák pedig, az égő elesett város láttán, visszafordulnak a messze tengeren és sietve hazaeveznek. A császár holttestét a hódító szultán kikeresteti, az utcákat, falakat borító hullahegyek közül. Bár sok tízezer ellenálló keresztényt meg is öl a török csatadüh, igen sok bizánci úr és polgár áll most már Mohamed szolgálatába. Sőt, nemsokára szultáni rendelet biztosítja a keresztények számára a szabad vallásgyakorlatot. Még ma is jóformán színgörög a százezres Pera városrész, több más konstantinápolyi negyeddel együtt. Mohamed, a Hódító, a "Szultán Fati" átveszi Sztambult, és birodalma székhelyévé teszi.

Így lett Konstantinápoly a törökség fellegvára. "Sztambul" pontosan csak pars pro toto elnevezés: tulajdonképpen csak az Aranyszarvon inneni városrészt hívják Sztambulnak. Musztafa kadett maga is a város másik felében lakik.
Konstantinápoly maga sokkal nagyobb. Az európai kontinens kinyúló csücskén fekszik a Fekete- és a Márvány-tenger közt, a boszporuszi tengerszoros partján. Ide is kilátni a tisztiiskola ablakából. Szemben, a tengerszoros túlsó oldalán, az ázsiai kontinens nyúlik; azonban dombos, hegyesvidékű, kis nyúlványán mindössze nyolcvan-kilencvenezer ember lakott ebben az időben. Szkutari, törökül Üszküdar, szép kilátást nyújtó emelkedéseken épült negyed, Konstantinápolyhoz tartozik és annak egyik elővárosa. Itt kezdődik, Kis-Ázsiával, maga a titokzatos ősvilág. Musztafa kadett is meg-megborzongott, ahányszor átnézett a túlsó ázsiai oldalra. Maga sem hitte volna, hogy valaha majd éppen ő lesz az, aki az egész török birodalom súlypontját Ázsiába fogja áthelyezni.
Konstantinápoly másik fele, az európai oldal is dombos. Az is emelkedéseken épült, akárcsak Róma. Körülbelül középen hirtelen széles víz nyúlik bele a tengerszorosból, derékszögben, az európai oldalból. Az örökké áramló tenger itt betorkollik a szárazföldbe, kettéosztva az európai Konstantinápolyt. Ez a híres Aranyszarv. Ez a háromféle osztottság adja meg a városnak bűvös velencés jellegét.
Az Aranyszarv (Chrysokerasnak hívták a régiek) nemcsak földrajzilag vágja ketté a török fővárost, de lelkileg is. A sztambuli oldalon, az Aranyszarvon innen, dél felé a törökök laknak, mohamedánok; túlnan pedig a keresztények. Több százezer örmény, görög és egyéb keresztény lakik itt évszázadok óta. A tulajdonképpeni Sztambul, a mohamedán negyed óriási; templomok, szűk, kanyargós utcák, piszkos sikátorok, hatalmas terek, állami épületek tarka összevisszasága.
A természethúzta pontos válaszfalon innen, ezen a "török" oldalon hemzseg a kaftános, fezes, barna arcú emberáradat. Az utcai árusok a nagy bazárban ugyanazon típust képviselik, mint a kávéházi vendégek, akik az ablakok mellett "eilendzsiznek", üldögélnek, szórakoznak, morzsolgatják csendesen olvasóikat vagy kávézgatnak, diskurálnak. A keleti népek szeretik a kávéházakat, amint általában kedvelik a nyilvános helyeket, a tömeget, a társaságot is. A forgalmas Okmeidán, a Nyílt tér vagy az Atmeidán, a Ló tér, a belőle nyíló Hippodrommal, a szökőkutas, óriási parkokban, a csendes utcákon, szűk, házak kapuiból nyíló sikátorokon ugyanez a színpompás, méltóságteljes közönség hullámzik. A legendás kutyahad és piszok inkább a külvárosokban láthatók. A városnak ez a része már némileg emlékezteti a falai között élő Musztafa kadettot szülővárosára, Szalonikire.
Előkelő, zárkózott, külön világ azonban a túloldalon, a kormányzósági negyed, a Fényes Porta, a Bab-i-Ali, a törökök miniszterelnöksége. Ide csak ritkán jut még el Musztafa - a diákoknak itt nem sok keresnivalójuk volt.
Valóban "fényes" meg "magas" is ez a Porta - gondolta Musztafa, amikor először meglátta. Óriási, fedeles bejárata ma is úgy áll, mint valamikor régen. Az egész török politikai vezérkar itt található. Itt van a palotája a nagyvezérnek, a szandrazámnak, az államtanácsnak, a külügyminisztériumnak, a belügynek, a vallás- és alapítványügyi minisztériumnak és az összes több, fontos török államhivatalnak is.
Ezekben a minisztériumokban intézik évszázadok óta a százmilliós birodalom komplikált ügyeit. Ázsiától, Afrikától, Európáig nyúltak a Fényes Porta szálai. Mert hisz a birodalom három világrész találkozásán fekszik. Bankok, kórházak, egyetemek, iskolaépületek, luxus háztömbök, óriási szállodák, a Tokatlián, Sumner és Pera-Palace ejtették bámulatba Musztafa kadettet, amikor először vitték az intézetből "hivatalos" körsétára a városba.
Színes folt a sok ősi kereskedő és polgári szálló, a hánok tömege is - akárcsak kicsinyben Szalonikiben. Háromszáznál több van itt ezekből. A Valide-Hán hatszáz éves. A Katirdzsioglu-Hán, a Szultánfürdő-tér közelében óriási, és a többi is igen nagy méretű. Modern hánok is vannak már: a Lloyd-Hán és az Odabasik. Közkutak, terek váltakoznak itt a legrendetlenebb szegénynegyeddel.
Az utca közönsége? - Akár Szalonikiben! - gondolta Musztafa, Konstantinápolyon sem látszik, hogy török város! Turbános, burnuszos, bugyogós, gyakran vad, barbárul öltözött alakok tűnnek fel, a fekete "sztambulin"-os, hosszú, "Gehrock"-os városi járókelők közt. Mindenféle mohamedán exóta: az egyiptomi khedive, "Nubia és Szudán urának" fekete polgárai: a perzsa sah fekete báránybőr kucsmás, villogó szemű, halk beszédű alattvalói. Kicsi növésű turkománok lépnek épp ki egy karavánház archaisztikus kapuján - Kis-Ázsia egykori urainak s a törökök parancsolóinak, a szeldzsukoknak mai degenerált, satnya leszármazottjai. Lázisztán hegylakói settenkednek bátortalanul a nagyváros kocsiforgalmában, egy-egy utca kanyarulatában. Mellettük kurdok jönnek, ez az érdekes, két és félmilliós harcos turáni fajta, amelynek eredete zsidó és turáni tatár népekig visz fel, mint Strauss írja.
Nők is sétálnak az utcán, rendesen párosával. Legpazarabb ruhájuk az elvált asszonyoknak van; a könnyű válás után a férj a höküm-et, olyan váltságdíjfélét, lefizeti a bíróságnál; az asszony pedig jó ideig gondtalanul élhet ebből a tőkéjéből.
Van azonban Konstantinápolyban sokféle keresztény felekezet is, mert a török türelmes és közömbös természetű. Nézzük csak hány hivatalosan képviselt és szervezett keresztény egyház van Törökországban. Hosszú, talán egyhangú felsorolás ez, csupán sokrétűségével kap meg. Itt van először a latin szertartású római katolikus, aztán az örmény szertartású; majd a keleti rítusok, úgymint: örmény, görög, görög-bolgár, görög-maronita, szír-katolikus, szír szertartású külön egyház, szír-kaldeai, szír-maronita, görög-ortodox, fejük a pátriárka. Aztán jönnek az ortodox polgárok - fejük a sztambuli exarcha -, majd a szír-jakobita egyház; az örmények, gregoriánusok, élükön a "katholikoszok" állnak - a káldeai önálló egyház, a nesztoriánusok. Ezek feje a "babiloni pátriárka" - ekkoriban I. Emánuel, a vaskezű, történelmi szerepet játszott keresztény egyházfő. A nesztoriánusok pátriárkái számot viselnek nevük előtt, mint a királyok. Van aztán Törökországban még számos más egyház is: Sztambulban protestáns egyházvezetőség, Jeruzsálemben meg anglikán püspök is, a híres Bishop Blythe. Zsidók rengetegen, de még ilyen furcsa szerzet is: "latin ráják", akik "vekil"-jük alatt képeznek hivatalos egyházat. Vekiljük, Otthon Bej Warthiliti, jól ismert személyiség a fővárosban. Egész nap a hivatalokat rója, szétszórt híveinek ügyes-bajos dolgát intézve. A keresztényeket a külföldi konzulok is védik. Ilyen mindenütt van, még a legeldugottabb török vidéken is.
Élénk tevékenységet fejtettek ki az osztrák-magyar konzulok, a vidéki keresztények jólismert védelmezői; a magyar király ugyanis ősidők óta "Jeruzsálem királya" (majd a világháborúban lesz ennek jelentősége) is, és ilyen minőségben a görögkeletieket védő orosz cárral együtt bizonyos "defensor fidei" szerepet tölt be a Keleten. A keresztények Konstantinápolyban valóságos államot alkotnak az államban.
A két városfelet, a mohamedánt a kereszténnyel két híd, egy újabb, meg egy régi köti össze az Aranyszarvon keresztül. Tömör, dísztelen, nagy vasalkotmányok. Különböző időközökben épültek. Egy-egy nagy hídon naponta körülbelül háromszázezer ember jár át. Ez a színes, örök emberáramlás jelenti Konstantinápolyt. Az új híd már modern; öt és fél millió aranyfrank költséggel épült az első világháború előtt. A hidak közül a fontosabb a régi, amely a Sztambult, az Aranyszarvon inneni részt köti össze Galatával, az európai városrész kereskedelmi negyedével. Galatában vannak a nagy üzletházak, közlekedési, hajózási és biztosító vállalatok, bankok, pénzváltók, a sok drámát meglátott konstantinápolyi tőzsde és a vámhivatalok is. Innét irányítják a két török földrész kereskedelmi forgalmát. A konstantinápolyi tőzsde túlnyomóan keresztény, görög és örmény alkuszokkal van tele. Mohamedán alig van a tőzsdén.
Galatában áll a híres történelmi "Galatai torony" érdekes kilátással a milliónyi háztömegre. Ilyen szép kilátás csak a Szerájból és néhány nagytemplom tornyáról nyílik. Innét kezdődik az "első osztályú" európai negyed, mert Galata a nyárspolgáribb, közönséges kereskedőnegyed.
Pera már világváros, ahol nemcsak görögök, fanarióták, levanteiek élnek, hanem igazi, vérbeli európaiak is, ezrével. Luxus, elegancia, forgalom, hullámzás - és mégis mindez valahogy szordínóval, úri módon. Perában vannak a legszélesebb, gyönyörű utcák, itt a Beyoghlu, Konstantinápoly híres korzója, összes szépasszonyaival. Itt húzódik - ki, egészen a szultánpaloták tengerparti dombnegyedébe - a széles, modern, véget érni nem akaró Grande Rue de Pera. Ez lesz később sokáig lakhelye Musztafa kadettnek, már mint ismert tábornoknak.
Galatában a már kezdődő dombhátakon épült Perába alagút visz fel. Benne drótkötéllel vont siklópálya. Talán az egyik legrégibb Európában. Fekete, óriási szája a sztambuli gyerekeket szent borzongással tölti el. Perc alatt, észre sem veszi az ember, már fent is van, néhány paráért a legszegényebb ember is feljut Perába. Óriási élet, forgalom, aszfaltos utak, elegáns üzletek. Perában vannak az európai nagykövetségek és konzuli képviseletek.
Perától keletre, a tengerparton, a Boszporusz felé terülnek el, a többi százezres városrészek: Topháne; itt áll a régi világimpérium fegyvertára, az Arzenál, Fündükli, a "mogyorós" kertvárosrész és a többi negyed. Mert az óriási török világvárosban egész sor kisváros fér el. A már említett negyedeken kívül Kászimpasa, Haszköj - "köj" eredetileg falut, kisebb települést jelent -, Ortaköj, Tershánó, Piripasa, Ortálcsiláv, Ejub, Kálidzsioglu stb.
A legszebb rész természetesen a Galatától és Perától feljebb, kifelé a városból vezető irányban elterülő szultánpalota-negyed. Ennek a bizánciasan impozáns méretű tündérvárosnak leírása külön könyv tartalmát képezhetné.

...Szemben Konstantinápollyal, a Boszporusz tengerszoros ázsiai oldala jóformán számításba sem jön az ottani település kis lélekszáma miatt. A kilátás ellenben innen Európára gyönyörű. Valaha innen jöttek a törökök Európába. Maga Szkutari, az ázsiai oldal városa is mesésen fekszik; a kéklő víz mögött, lépcsőzetesen emelkedő, alig-alig látszó helyek, dombok terraszán épült.
A háttérben már lilás óriáshegyek ködlenek. Szkutari - törökös alakjában: Üszküdár - jellege egészen más, mint az európai oldalé. Szkutari bizony akkoriban még csak falu. Legjobb esetben kisváros. A tengerpart közvetlen környékén gyönyörű, elegáns villák állnak. Az összképet a csamlidzsai hegyen épült derviskolostor uralja.
Szkutarival összeépült - délre fekszik tőle, tehát feljebb - Kadikőj, a "bírófalu". Ez bizony már jócskán csendes, de hangulatos villanegyed. Pedig ennek a helyén állott valaha - romjai ma is láthatók - a hangos, lüktető élettel telt Chalcedon, az ókor egyik legrégibb települése. Ez az atlantisszerű meseváros volt a Boszporusz mentén a legrégibb emberlakta terület; sokkal régebbi település, mint maga Bizánc. Kadikőjben és Prinkipo szigetén nyaral a jó hűs, szellős tengeri levegőtől simogatva Konstantinápoly plutokráciája. Prinkipo onnan kapta a nevét, hogy ide száműzték a bizánci császárok a többnyire megvakított császári mostohatestvéreiket, meg egyéb veszélyes, trónigénylő császári hercegeket.
Hátrább, az ázsiai oldal hátterében áll az egyik legrégibb és a legnagyobb török temető. Lejjebb, a kisázsiai szárazföld felé, sorra kezdődnek az óriási, impozáns, ókori emlékek, kutak, szobrok, építészeti remekművek, hogy aztán lenn, egészen a barbár, szikár, kősziklás, misztikus völgyekkel tarkított szárazföld belsejében, Baalbekben, elérje tetőpontját ez az ókori világ. Itt imádták a régi barbárok Bacchus és a bibliai ősázsiai Baál napistenek csodálatos vegyülékét, azokban a templomokban, melyeknek asszír oroszlános, oszlopos sorai ma is fennállnak, és amelyek méretei, masszivitása mellett a párizsi vagy londoni újkori épületcsodák szinte eltörpülnek.
...Ez a messze távolságokba és időkbe nyúló idegen perspektíva, idegen népek, idegen kultúrák adják aztán meg Konstantinápolynak, a törökök fővárosának jellegét. Csak akkor, ha az ember ezt a sok világból összetevődő kultúrát ismeri, érti meg a mai török léleknek félig európai, félig ázsiai, annyi világból, kultuszból, fajtából összetevődő jellegét. A törökség Boszporusz felett egyik lábával Európában, a másikkal Ázsiában áll. Ezért bizonytalan is a "beteg ember" helyzete. Egyik lábát véglegesen át kellene tennie vagy ide, vagy oda, hogy biztonságosan álljon a lábán. Közben pedig ma még mélyen alatta, jóformán lábai közt siklik tovább a forgalom, az élet, a kereskedelem, a hajók Boszporuszon.

...Nem tartott sokáig, amíg Musztafa kadett is megtudta ebben az új világban a nagy titkot, hogy Konstantinápoly éppúgy nem török város, mint akár szülővárosa, Szaloniki. Az oszmánok itt ma is éppúgy vendégek és hódítók, mint akár háromszáz évvel ezelőtt. Konstantinápolyt épp oly kevéssé tudták az elmúlt évszázadok alatt törökké tenni, mint akár Szalonikit vagy az európai részen lévő többi "török" várost.
A törökség ötszáz éven át végzetes tévedésben élt. A keresztény Konstantinápoly soha nem lehet az oszmánlik fővárosa - erre az igazságra jött rá a látó és okkereső Musztafa kadett már első, fiatalkori konstantinápolyi évei alatt. A sors később úgy akarta, hogy éppen ő helyezze majd egykor vissza Ázsiába népét és fővárosát - oda, ahonnan fél évezred előtt elindultak, és ahol a törökök, törökök közt otthon voltak. Talán erre szolgált az a néhány tapasztalatteljes esztendő, amelyet Musztafa a konstantinápolyi hadiiskolában töltött.


IV.A vezérkarból - a börtönbe

A "Harbiyeh", a Vezérkari Iskola Konstantinápoly egyik legszebb negyedében állott. Tömör, óriási falai mögött azonban ekkor valahogy csodálatosan nem a fennálló politikai rend fegyveres őrei nőttek fel, hanem éppen ellenkezőleg, új eszmék, az ifjútörök elgondolások lelkes hívei. Fiatal forradalmárokkal és felforgatókkal volt tele a Vezérkari Iskola. A parancsnok, Riza pasa tábornok őexcellenciája, csendesen szemet hunyt növendékei szalonforradalmárkodása előtt - hiszen ő maga is torkig volt a reakciós kormányzattal. Esze ágába sem volt önmagának azt hazudni, hogy ezentúl is minden a régiben fog maradni. Nagyon jól tudta Riza pasa, milyen változások fognak jönni, milyen változásoknak kell következniük.
Musztafa növendék ekkoriban már húszéves elmúlt. Néhány hónap múlva megkapja a vezérkari századosi kinevezését. Vezérkari tiszt lesz, anélkül, hogy egyetlen percig is szolgált volna a katonaságnál. Amíg a bécsi dreihufeisengassei osztrák és a berlini német vezérkari iskolában már kész és bevált csapattiszteket képeztek tovább, addig Konstantinápolyban az volt
a szokás, hogy a katonaiskolás diákból lett a vezérkar tisztje. Állandóan vizsgáztatták, rostálgatták az évfolyamokat - és aki bevált, az egy pár év múlva, egyenesen az iskolapadból, a dandárok és hadosztályok vezérkari tisztje lett. Valóságos isteni csoda - és talán a török legénység hősiességének köszönhető -, hogy ilyen diákvezérkarral, a későbbi világháborúban, a baj, a törökökkel csak oly későn kezdődött meg.
Musztafa kadett is tanfolyamok tucatját végezte. Konstantinápolyban, Szalonikiben és egyebütt, amíg bekerült a "Harbiyeh"-be. Apja egy őrnagy barátjának köszönhette, hogy először az alsó fokú kadettiskola felvételi vizsgájára bocsátották, ezt sikerrel kiállotta. Felvették és egyenruhát kapott. A katonai iskolák egyhangú, de testileg egészséges élete megadta a fiatal fiúnak a szükséges önfékezést, a kirobbanó vérmérsékletet a sok haptákban állás és szidásnyelés idővel némileg lecsökkentette.
Mire a legutolsó évfolyamot elvégezte, már egész más fellépésű fiatal férfi áll előttünk, mint amilyen a szaloniki Hafiz mester előtt állott, amikor az az emlékezetes esemény megtörtént.
A fiatalember középtermetű. Jó alakú, szőke, vállas és egyeneslábú. Kis bajuszt hord, mozgása gyors és élénk.
Már más neve is van. Musztafából - Musztafa Kemál lett. Éspedig nem valami császári "írádéval" vagy miniszteri rendelettel. Nem, sokkal egyszerűbb úton történt a névkiegészítés. Számtantanárát szintén Musztafának hívták. És miután a tehetséges Musztafa kadett a számtantanárnak egyébként is különös kedvence volt - gyakran, szinte helyette tartotta az órákat -, a tanár egy szép napon kijelentette:
- Mégsem lehet, hogy bennünket egyformán hívjanak. A diákok kérdik: ki tartja az órát? "Musztafa". De melyik Musztafa? Én már nem változtatok nevet, mert öreg vagyok. De te ezentúl Musztafa Kemál leszel - Musztafa, a "kitűnő"...
Így lett Musztafából máról holnapra Musztafa Kemál. Ezzel a "közjogi" aktussal a névváltozás dolga el is volt intézve. A kadett leckekönyvébe mindenütt bekerült a "Kemál" melléknév, és ezzel megtörtént Musztafa első névváltoztatása. Fogja még ezt egész sor más névváltoztatás is követni. Neve azonban mégis ebben a kadettiskolai Kemál alakban vonul majd be a történelembe.

...A Harbiyeh ifjúságának forradalmi vágyai vannak. Az államnak nincs alkotmánya: polgári szabadság és demokrácia egyszerűen tiltott és bűnös államellenes mozgalmak. De ne felejtsük el, hogy Törökország a Balkánon fekszik, és közvetlenül határos Bulgáriával és Szerbiával. Azokkal az államokkal, ahol Battenbergeket kergetnek el lázadó tisztek a Konakból, és öszszeszurkált Obrenovicsokat dobálnak ki a második emeleti palotaablakból - "új" politikai eszmék jeléül. Törökországban is az előző két uralkodót lázadó tisztek fosztották meg trónjától. Talán nem szentségtörés, ha megemlítjük; ahogy a magyar történelem elnyomott évszázadaiban szinte tradíció volt Bethlentől és Bocskaitól Rákóczi Ferencig a "rebellió". Épp így Törökországban is hazafias dolog volt a "vatan"-ért, a hazáért a hatalom ellen szervezkedni. Musztafa Kemál, a fiatal vezérkari növendék is ezt az elvet vallotta.
Parlament, felelősség, demokrácia, rég az illúziók birodalmába tartozik. A parlament és alkotmány működése "átmeneti időre" fel volt függesztve. "Átmenetileg" - már vagy három évtizede. Ez II. Abdul Hamid, a "vörös szultán", a mai uralkodó remekműve volt.
A politikailag iskolázatlan, szervezetlen, jámbor török nép meg tűrte ezt azóta, amióta Abdul Hamid a parlamentet annakidején puccsszerűen szétugrasztotta, s a népképviselőket rendőri fedezettel hazaszállíttatta.
A népben egyvalami tartotta a "reményt". A szultán egészségi állapota állandóan rosszabbodik. Egykori zsenialitása hanyatlik, pszichopatikus betegségei pedig egyre növekszenek. Orvosok serege veszi körül, de nem tudnak rajta segíteni. Nem is kér tőlük tanácsot. Életmódja, csak úgy, mint államvezetése, egyelőre, sajnos, látszólag megingathatatlan. Pedig a vég már közel van. Egyelőre harminc palotaorvos sürgölődik a Yildiz-palotában, II. Abdul Hamid székhelyén, csehek, németek, törökök vegyest. Mavrogeni, a főorvos mostanában - mert elhagyott barátnője bosszúból kiadta a doktor ellopott yildizbeli naplóját - kegyvesztett lett, és az egyik külföldi követségre menekült. Helyette új orvosok dolgoznak az udvarban. Valamennyit megkonzultálja a szultán - azután él tovább a maga feje szerint. Munkabírása észrevehetően csökken. A yildizbeli, részben szultáni szeszély, részben kereskedelmi érzék állította szultáni üzemek igazgatói hónapszámra hiába várják gazdájuk egy-egy kegyes délutáni látogatását. A szultán "legszűkebb" katonai környezete, a huszonnégy főadjutáns, kétszáznegyven közönséges adjutáns, köztük harmincegy hadtesttábornok, tizenkét hadosztálytábornok, két ellentengernagy, tizenhat ezredes, tizennégy alezredes, tizennyolc őrnagy, tizenkét alőrnagy, tizennyolc százados, huszonkét hadnagy és maga a harminckét főnyi állandó, yildizbeli legfőbb haditanács buzgón szolgálja urát és rosszabb és rosszabb híreket visz róla a csapatnál szolgáló bajtársaknak.
A vezérkari iskolába is elkerül a hír, hogy nemrég balul sikerült merényletet kíséreltek meg a szultán ellen. Ezután az országban szinte elviselhetetlen kémrendszer lett úrrá. A kávéházban két ember nem mer összeülni beszélgetni. Kényelmetlen emberek egyszerűen eltűnnek. Börtön? Kivégzés? Tengerbedobás? Ellenőrizhetetlen. S míg a szultán magánszínházában, amelynek nézőterén ő ül egyedül, francia operett-társulatával a "Szép Helénát" játszatja (a kulisszák mögött detektívsereg figyeli a színészek minden mozdulatát) - a perai hidakon, éjjel, sötét dolgok történnek. Achmed bej, a szultáni "igazságszolgáltatás" skrupulus nélküli mindenese, vezeti a véres karavánokat, ki
a városból, a tenger felé. Az osztrák követ később bizalmas körben elbeszélte, hogy ő maga is találkozott egy meleg nyári éjszakán, kései sétája közben ezzel a gyászos menettel. Achmed bej vezette. A követ nem állta meg szó nélkül: megkérdezte: mit visznek ilyenkor éjjel a letakart ekhós szekereken?
Achmed cinikus nevetéssel válaszolt:
- Ha most hivatalosan kellene válaszolnom Önnek, azt kellene mondanom: nehéz vasalkatrészeket és fegyvereket. Miután azonban Ön úgy is jól tudja, mit viszünk, nem akarok a szemébe hazudni.
És hidegvérrel bevallotta, hogy a szultán ellenségeit tüntetik el a Boszporusz néma vizébe.
Az udvarból egyre furcsább hírek szivárognak ki. A szultáni udvarba meghívást kap Mr. Box, a híres angol hasbeszélő, aki épp világ körüli turnén van. A rendes műsor bemutatása után a szultán megkéri, hogy utánozza Vilmos császárt, Ferenc Józsefet és a cárt. A maszk és a mutatvány pompásan sikerülnek, a szultán vörösre tapsolja a tenyerét. Másnap az egyik udvari emberhez hivatalos Mr. Box. A jókedvű előkelőség szintén megkéri az angolt, hogy most már utánozza - magát a szultánt is... A besúgók azonnal jelentik a botrányt a szultánnak. Az angolt még aznap kiutasítják Konstantinápolyból - az udvari funkcionárius pedig kegyvesztett lesz. Más. A szultán új szabót próbál hozatni Bécsből. A "mértékvétel" következőképp folyik le: a mestert bevezetik egy terembe. Odaállítják a sarokba, egy nagy, napsütéses ablak elé. Szemben vele hat felfegyverzett testőr áll. Egy darabig várni kell. Végre kinyílik az egyik oldalsó ajtó és kirobban rajta három kamarás. Utána a szultán. Gyorsan végigmennek a szobán, a szultán nem néz se jobbra, se balra, s egy fél perc múlva eltűnnek a szemben nyíló ajtón. A szabónak pedig megmondják: ez volt a próba. Őfelsége többre nem hajlandó.

A szeszélyes szultán millió dologba fog bele. Reggel ötkor kel még mindig, és azonnal íróasztala mellé ül. Szervez, rendez. Magánélete és szórakozásai túlzásba csapnak. Parkjában rengeteg kutyát tart: újabban már két igazgató és húsz segéd tudja csak rendben tartani a tenyészetét. Külön kutyakórházat építtet a sok száz állat számára. A szultán pénzforrásai, pénzügyi műveletei különben áttekinthetetlenek. Főeunuchja, Hafiz Beiran épp mostanában hal meg: híres drágakőgyűjteményét, ötmillió frank értékben, urának hagyományozza. A "vörös szultán" egyébként játszik a világtőzsdéken is, kölcsönöket vesz fel. Míg előde, a hajlítható, örökké adakozó báró Hirschtől, meg néhány jelentéktelen magánbankárjától vett fel annak idején háromszáz milliós kölcsönöket, addig Abdul Hamid külföldi nagybankokkal dolgozik. A Credit Lyonnais kezeli vagyonát. Igaz, hogy a nagy vagyon mellett Hamidnak rengeteg kiadása is van: magát az egész országot behálózó titkosrendőrsége évente húszmillió frankját viszi el... A vezérkari iskolában is egy sor detektív dolgozik - egyelőre hiába. A szultán vagyonának méreteire jellemző, hogy amikor később, az első világháború után, New Yorkban II. Abdul Hamid néhány értéktárgyát árverésre bocsátják, egyetlen szőnyegéért százezer dollárt fizetnek.
...Birtokában van a Hope gyémánt is; a világ legnagyobb gyémántja, ez a baljóslatú drágakő, amely egy istenség szoborfejében volt egykor, és fényénél imádkoztak a fanatikus hívők. Amióta ellopták, sokszor cserélt gazdát, és az a legenda fűződött hozzá, hogy szerencsétlenséget hoz mindegyik tulajdonosára.
Suttogják ezt is, mást is. Különösnél különösebb mendemondák keletkeznek, terjednek el a nép közt a szultánról. Olyan is van forgalomban, hogy a szultán már nem is él!
Nemrégiben ugyanis meghalt Izzet bej, a császári ruhatár őre. Ez az ember a megszólalásig hasonlított Abdul Hamidra. Mondják, Hamid sokszor fel is használta szelamlikon, udvari ünnepségeken és hasonló alkalmakkor saját személyének helyettesítésére. Sőt, ő maga gondoskodott ennek a pletykának terjesztéséről, hogy esetleges merényletek céltalanságáról győzze meg az összeesküvőket. Ezzel a módszerrel a császárnak és "helyettesének" személyét lassan misztikus homály kezdte körülvenni. Ez pedig tág teret nyit a felelőtlen suttogásnak. Abdul Hamid még saját titkárát is megtréfálta alteregójával - beszélik -, ez pedig csak úgy lehetséges, hogy Izzet tulajdonképpen titkolt ikertestvére a császárnak. Hamid mindig tejtestvérének mondta. Izzet bej meghalt. Erre az a képtelen legenda kezdett elterjedni - az egyre erősödő ifjútörököknek is kapóra jött a kétélű pletyka -, hogy tulajdonképpen a szultán halt meg, és most Izzet uralkodik helyette. Ezzel akarnák az udvari haszonlesők kiváltságos helyzetüket fenntartani. A mese naiv és átlátszó, legjobban Hamid fiai és feleségei nevetnek rajta. De miután együgyű, romantikus és hihetetlen, a nép között bámulatosan elterjedt.
Nem is csoda, ha vad álhírek terjednek el a fővárosban meg az országban. Hiszen sajtó, politika, irodalom napról napra szorosabb bilincsekben vergődnek.
Jellemző erre nézve, hogyan adta hírül a tapintatos török sajtó a perzsa sah halálát. Ez a lélekben barbár nagyúr, a párizsi mulatóhelyek jól ismert vendége, egy mohamedán zarándokút alkalmával gyilkosság áldozata lett. A cenzúra viszont eltiltotta a Kadzsar-dinasztia fejének elhunytáról szóló közléseket. Ezután a következő hír jelent meg a török lapokban:
"A sah Őfelsége tegnap délután nem jól érezte magát. A holttestét Teheránba szállították."
Amikor pedig Erzsébet magyar királyné meghalt, tragikus halálhírét csak így volt szabad hozniok a sztambuli lapoknak:
"Erzsébet osztrák császárné a magyar királyné tegnap délután Genben meghalt." Az alcím ez volt: "A felháborodás világszerte óriási."
Csak a külföldi, ifjútörök emigrációs lapok mernek írni. Ezek pedig - hála a kapitulációk engedte és így átvizsgálhatatlan törökországi francia és egyéb postahivatalnoknak - igen nagy számban kerülnek be az országba. Ahol Abdul Hamid emberei valamelyik török alattvalót lefülelhették, az menthetetlen volt. De a zsarnokságtól és terrortól való rettegésnek is van határa.
A titkosrendőrség nem állíthat külön csendőrt minden gyanús ember mögé. Az ifjútörökök pedig egyre szaporodnak. A fiatalság az ő hívük idehaza. Külföldi politikusok, ismert újságírók kezdenek mind behatóbban foglalkozni lapokban, könyvekben a török politikai viszonyokkal. A világ figyelni kezd: mit is csinál Abdul Hamid, a "vörös szultán", a szerencsétlen török birodalomból?
Az ifjútörök emigráció feje és szellemi vezére Abdul Hamid sógora, Damad Mahmud pasa volt. Amikor pár éve meghalt Brüsszelben, Abdul Hamid maga elé citáltatta a pasa özvegyét, saját nővérét, Szenieh hercegnőt. Leveleket irat az asszonnyal. Követségeivel diplomáciai jegyzékeket intéztet a belga kormányhoz: adják ki neki sógora földi maradványait, hogy a mohamedán vallás szerint temethesse el. A közbelépés eredménytelen. Nem lehet eltüntetni a halott ember emlékét. Abdul Hamid azonban a halott puszta emlékének néma propagandájától is fél. Levelezésével épp az ellenkezőjét éri el. A világlapok újra beszélni kezdenek a lelketlen szultánról, aki még halála után sem hagyja békén ellenségének nyugvó hamvait. Felelevenítik Damad Mahmud művelt európai egyéniségét, beszédeit, cikkeit; felidézik Konstantinápolyból való szökésének drámai körülményeit - hogy menekült két felnőtt fiával, Szebaheddinnel és Lurfullahhal. Hogy ugráltak, másztak a sötét éjjelen a kikötőben egyik átvizsgálandó hajóról a már átkutatottra, és hogy sikerült végül mégis, ezer veszély közben a francia partokig, Marseilleig eljutniok. Damad Mahmud, az űzött szultáni sógor és egykori igazságügyminiszter nyílt leveleit újra leközlik a világlapok - és mire a szerencsétlen földi maradványai Belgiumból a párizsi Pére Lachaise-ben végül mégis csak örök nyugalmat találnak, az egész világ újra a tarthatatlan török állapotokról beszél.
A konstantinápolyi vezérkari iskolában is tudják mindezt. Az ifjútörök vezérkar azonban tisztában van a forradalom doktrínáival. A módozatokat Marxtól, Engelstől és Lasalletól vették. Az "action directe" és a "sejtrendszer" kedvenc eszközeik. Tüntetések és merényletek következnek. Ahol csak lehet, titkos sejteket is képeznek. A vezérkari iskola növendékei sem maradhatnak el a szervezkedésben: a főkolomposok egyike a lázadó Musztafa Kemál növendék.
Musztafa Kemál várva várt századosi kinevezése megérkezik végre. Musztafa Kemál tehát - életében először - felölti az aranyos, válldíszes, sötétkék egyenruhát. Veres fezével és mélyen lecsüngő, török eleganciával felkötött nehéz kardjával ott sétál most már naponta a Grande Rue de Pera széles sétányán. Szép görög és örmény asszonyok bokáit lesi a fiatal tiszt. Sokkal többet ugyanis az utcákon nem lehet látni, a földig érő, francia mintájú csíkos taftruhák alatt. Annál több női lábszárt lát azonban négyszemközt, a Beyoghlu szórakozóhelyein. "Adatok" ezekről az élményekről nem maradtak fenn, de talán nem is szükségesek. Nem a történelem gondja, hogy kis kalandoknak járjon utána, melyek amúgy is egyformán folynak le, és amelyek éppen Musztafa Kemálnál semmi komolyabb nyomot nem hagytak a fiatal férfi életében. A fiatal török tisztek ekkoriban egyébként meglehetősen illetlenek és "tárgyilagosak" voltak a konstantinápolyi keresztény lányokkal. Egykorú útleírások egyhangúan erősítik meg, hogy mindennapos volt, hogy estefelé az utcán fiatal tisztek "sans géne" belecsíptek a mellettük elhaladó nem török nőkbe; a török nők szentek és sérthetetlenek voltak. Mintha csak a relativitás tételének bizonyítására törekedtek volna, ott a muzulmán többségben társadalomszemléletükben a fiatal török tisztek. Ne vegye zokon előbbi megállapításunkat a mai török nemzedék: éppen a Beyoghlun sétálgató Musztafa Kemál egyik érdeme lesz, hogy megszűntek a török utcáknak ez az illetlensége. A közmorál megváltozott, és mentől nagyobb utat tesz meg fejlődése során egy nemzet, annál nagyobb talán éppen az érdeme.
Musztafa Kemál a gyermekből férfivá lett fiatalember szerelmes nem lett. Ekkoriban még csak verseket se nagyon olvasott, inkább politikai, államtudományi és történelmi munkákat. Egyik első barátja Őmer Nadzsi effendi, kicsapott katonatiszt, tanította meg a betű szeretetére. De Kemál később büszkén írja magáról, hogy olvasmányai tárgyilagosak voltak, és a versek, líra, csak visszatartották "tulajdonképpeni" életcéljából.
Őmer Nadzsi, az író barát, rövid pár év alatt eltűnik majd Musztafa Kemál életéből. De a rokonszenv és a hit a fekete betűkben ott maradt Musztafa Kemál bensejében. Így vállalta magára azt is, hogy a Harbiyehbeli forradalmi sejt "újságát", egy kézzel sokszorosított, összehajtogatott ívlapot, rendszeres időközökben cikkekkel lásson el.
Ez lett a veszte. Az a pár hét, amelyet vezérkari kinevezése és tényleges beosztás közt a főváros utcáin eltöltött, vészthozó lett számára. A "Harbiyeh"-beli detektívteendőkkel meghízott altisztek és tisztek most már mindenáron érdemeket akartak kovácsolni maguknak. Egy szép napon valaki beárulta a "sejtet". Komoly formák közt. Egyelőre csak Riza pasának, az intézet jóindulatú parancsnokának. Riza azonban nem intézkedett, hogy a "sejt" megszűnjön. Ellenkezőleg, felkereste őket és olyasmit mondott, hogy neki se füle, se szeme. Csináljanak a fiatalok, amit akarnak. De óva intette őket Izmail pasa tábornoktól, aki az összes katonai iskolák minisztériumi osztályának a vezetője volt, és az ótörök felfogás egyik legbuzgóbb híve. Talán azért is történt, hogy Riza nem csinált semmit sem hallgatói ellen. Riza éppen az ellenkező világnézetet vallotta, mint minisztériumi felettese. Amikor aztán egyszer Riza pasa együtt találta az egész "sejtet" az egyik lezárt teremben, ennyit mondott mindössze:
- Az urak most bizonyára mást csinálnak, mint katonai feladatokat. Már pedig ezen a helyen, csak ezt volna szabad tenniük. Kérem, máskor tartózkodjanak az ilyesmiktől, legalábbis ezen a helyen.
A formális tiltakozással meg is volt oldva a kérdés. A platonikus dorgálás volt minden, amit Riza pasa hajlandó volt tenni. Így mégis fedte magát Izmail pasa esetleges haragjával szemben.
A vezérkari iskola termei "másra valók"? Jó! Ezen lehet segíteni. El is mehetnek ők innen "összeesküdni". Máris kibérelt a társaság egy kis garzonlakást valami költött névre: itt jöttek össze most már minden héten. De nem lettek volna fiatal férfiak, ha zene, ital, sőt talán nők sem szerepeltek volna itt-ott a meghitt kis lakásban. A Harbiyeh legfelső évfolyamának most már nem egy végzett növendéke jött el közéjük és hallgatta a fiatal tisztek tüzes előadásait. Sőt, az egykori Őmer Nadzsihoz hasonlóan, Fethi bej, egy másik kicsapott osztálytársuk is felkereste őket: ő is be akart állni a társaságba. Szívesen is látták az egykori elkeseredett barátot.
Egy délután aztán Fethi bej bejelentette, Musztafa Kemál egyelőre még beosztás előtt, szabadságon lévő, vezérkari százados úrnak; van ám néki még egy másik, szintén kicsapott, lázadó barátja is, aki szintén csatlakozni akarna a társasághoz. De nem akarja idehozni a titkos lakásra, hátha valami ellensége még meglesné az újonnan jöttet. Jobb volna, ha valamelyik nagy kávéházban ismerkednének először össze, aztán határoznának: felveszik-e?
Így is történt. Az egész társaság elment harmadnap este a megbeszélt helyre. Egy igen rokonszenves külsejű, magas, fiatal, civilruhás úr várt reájuk a fényes tükörablakok mögött. Udvariasan bemutatkoztak egymásnak, az idegen valami nevet mormolt, aztán leültek, kávét rendeltek. Musztafa Kemál és társai alapos faggatás alá vették az idegent. A zöld szemű idegen őszintén, kitartóan felelgetett. Aztán ő kérdezett. Amint aztán Musztafa Kemál elmondotta az egész társulás célját, az idegen felállt és így szólt:
- Sajnálom, uraim. Én Izmail pasa őexcellenciája új szárnysegédje vagyok. Az urak pedig most feltűnés nélkül kövessenek engem.
A sóbálvánnyá meredt, egyenruhás társaság mintha álomban járna, kivonult a szárnysegéddel a bejáratig. Itt felvették köpenyeiket, és egy perc múlva már csukott, hullaszállítószerű, fekete lovas kocsiban találták magukat. Szemben velük szuronyos-puskás "zabtiék", rendőrök.
Amikor a katonai börtön magánzárkája bezárult a lefegyverzett Musztafa Kemál vezérkari százados mögött, az udvarias szárnysegéd még egy percre benézett hozzá. Csak néhány szót szólt az egészen magábaroskadt fogolynak:
- Százados úr, védőügyvédet nem kell kérnie. Tárgyalás nem lesz. Őfelsége, a császár ugyanis személyesen kíván dönteni az önök sorsa felett...


V.A zsarnok

...Nagy tolongás a konstantinápolyi utcákon. A nép csak úgy özönlik a Besiktás felé.
Péntek van. Ez a mohamedán vasárnap. A padisah - immár a harmincnegyedik nemzedék ugyanabból a dinasztiából - heti "szelamlikját" tartja. Ősi hagyomány: a szultán egyszer egy héten megmutatja magát népének: az iszlám hetenként visszatérő ünnepnapján fényes külsőségek között vonul a templomba és ugyancsak ünnepi menetben tér vissza palotájába.
A konstantinápolyiak nem tudnak betelni ennek a fényes, ősi szertartásnak, a szelámliknak látványával.
Ünnepnap van: Sztambul népe ráér bámészkodni. Gyalog, kocsin, áramlik a tömeg a Galata-hídon, a Grand Rue de Perán, Ortaköjön, Fündüklin át a Yildiz felé.
A gyalogosok leszorulnak a gyalogjáróról: az úttesten a lassan haladó kocsik között csak úgy hemzsegnek a piros fezes vagy turbános ottománok. Sok török nő is van közöttük: a párizsi divat előírta nemzetközi egyenruhát viselik már: csíkos, virágos tafotából készült harangszoknyát - nagy, széles sonkaujjakkal. Az arcukon azonban ott van a hagyományos fátyol. Áttetsző, finom kis fátyol mögül villognak elő a hosszúpillájú parázsszemek, nevetnek a francia pirosítóval élénkített szájak.
Fiatal munkáslányok, bolti elárusítónők karonfogva ringatóznak, hosszú sorban, akárcsak a nyugati városok jókedvű aszszonynépe. Látszatra egykedvűen, valójában élénk érdeklődéssel követik szemmel a férfiak a hosszú szoknyák alól itt-ott kivillanó lakkcipős, apró lábakat.
Nagy, négyüléses hintók, óriási landauerek tűnnek fel a tömegben, megrakottan napernyős, kacagó, szivárványszínű ruhákban öltözött francia nőkkel; fehérruhás, lengőfátyolos amerikai, angol szépségekkel. A hölgy egyenes derékkal ül a főülésen, mellette hanyagul dől hátra, vastag szivarral szájában a gavallér. A kisülésen fiatal lányok, fiúk nevetnek, forgolódnak izgatott várakozásukban. Lesz ma mit nézni.
Impozáns színjáték kezdődik: a heti díszfelvonulás, amellyel érdekesség, exotikus eredetiség dolgában nem vetekedhetik egyetlen ország katonai parádéja sem.

II. Abdul Hamid szultán külön templomot építtetett magának saját szultáni városrészében: a Yildizben. Idáig sorakozik fel kétfelől a sok ezer főnyi, százféle egyenruhába öltözött katonaság.
Napbarnított, szépvonású, jónövésű legény mindnyájan. Egyenruhájuk szürke vagy kék, csak a fehér lábszárvédő és a piros fez egyforma valamennyin: szinte lángot vet a kép a napfényben, mint egy óriási pipacsmező.
A katonák előtt, akik lazán tartják vállukon puskájukat, aranysujtásos tisztek lépkednek. Egymás mögé sorakoznak, sűrűn rétegezett sorokban.
Jönnek a tengerészek: a nemzetközi, sötétkék egyenruhát hordják, kihajtott, nagy fehér gallérral. A fejükön azonban ők is fezt viselnek. Utánuk üget a lándzsás lovasság dobogó, rohanó serege. Nyomukban tódul, szorong a civilközönség; a mellékutcák még egyre ontják az embertömeget.
Azután elhelyezkedett a katonaság. Szorosan sorakoztak fel egymás mögött, a derékszögben megtört hosszú útvonalon.
A katonák feszes tartásban, arccal előre állnak; a közönség azonban kíváncsian nézeget felfelé, a Yildiz dombjára, ahonnan a szultánt várják. Megpillantani csak akkor lehet, ha majd előbukkan a kanyarodásból, amelytől kezdve azután egyenesen visz az út a Hamidijé-Moséig.
Végre megjelennek a Nagyúr közeledésének első hírnökei; mondhatni, furcsa "hírnökei". Homokosvödröket cipelő szolgák ezek. Felhintik az úttestet homokkal, hogy az udvari hintók simán, zökkenés nélkül gördülhessenek végig rajtuk. Minden kavicsért külön hajolnak le: szapora kézzel veszik fel és tüntetik el.
Ismét katonák vonulnak fel a mellékutcákból: gyalogosok, lovasok. Elhelyezkednek a már rendben felállított csapatok mögött. Megérkezett a népszerű tűzoltóság is: a magyar származású gróf Széchenyi Ödön pasa szervezte meg ezt az intézményt, Konstantinápoly nagy hasznára. A szegénynegyed fából épült, a keleti ember közömbös és gondtalan: gyakran üt ki tűz a városban. Most már kevésbé veszedelmesek pusztításai; a szultán meg is becsüli érte a testes, okos szemű, törökimádó, ideszármazott magyart. Ennek a becsülésnek egyik jele, hogy a tűzoltóság is díszfelvonulást rendezhet a szelámlikok napján.
Jön a tábori orvosok modernül felszerelt csapata; végigvonulnak a sorfalak között szagos üvegeikkel, élénkítőszereikkel, ha netán rosszul találna lenni valaki a nagy tolongásban.
Élénk lónyerítés, lábdobogás, vezényszavak, emberzsongás. Pattanásig feszült várakozással van tele a levegő.
Végre, végre megkezdődik a felvonulás. Zárt, aranyozott feketelakkos hintóikban a szultán feleségei és leányai nyitják meg a menetet; kettesével ülnek egy-egy kocsiban. A kocsik között és mellett lépkednek a háremőrök, szolgák - többnyire négerek - százai, a hasukon szertartásosan összekulcsolt kézzel.
A katonák fegyvereinek mérnöki pontossággal egy vonalra irányított sorfala üdvözli az udvar hölgyeit. Azok kíváncsian kandikálnak ki jobbra-balra a hintók homályos hátteréből, a félig leeresztett kocsiablakok mögül.
Az udvari fogatok most megérkeznek a mosé elé. Itt jókora szabad térség van; bőven elfér rajta kétoldalt a hintók serege. Az aranysujtásos kocsisok, díszbeöltözött fullajtárok leugrálnak, kifogják a lovakat, összetolják a hintókat, azután elvezetik a paripákat. A magas udvar hölgyei a kocsiban maradnak és jókedvűen nevetnek, tereferélnek, nézelődnek.
Mialatt ez történik, kezd kialakulni a szultáni menet. Elől a császári hercegek jönnek - rendesen csak Abdul Hamid fiai -, ki gyalog, ki lóháton. Mindezeket kamarásai, szárnysegédei kísérik, ha csak ökölnyi is. Külön szívderítő látványossága ez a gyermekimádó tömegnek: a legkisebb apróság is díszegyenruhában pompázik, ezredesiben nem is egy közülük. A legidősebbek azonban már meglett férfiak.
Burhaneddin, a szultán kicsi fia és kedvence, a haditengerész tisztek egyenruháját hordja komoly méltósággal.
Legbájosabb látvány a három legkisebb szultánfiú. Lóháton üget a nyolcesztendős. Egyenes tartásban, feszesen, bátran üli meg paripáját. Mögötte lovagolnak szárnysegédei. A mosé keskeny lépcsőjű bejáratánál leugranak a lóról, és a hercegi ezredeske helyezkedik tengerészgyalogságának élén.
Következik öccse: ez csak ötesztendős, és kocsiban érkezik a parádé színhelyére. A mosé előtt szolgái kinyitják előtte a kocsi ajtaját; egyik szárnysegéde ráemeli egy jámbor, hófehér paripára, és az ötesztendős parancsnok is elfoglalja helyét ezrede előtt.
Ismét előgördül egy hintó. A legkisebb herceget, a négyesztendőset emelik ki belőle. Ő is magas rangú katona: tökéletes, előírás szerinti játékegyenruhát, lakkcsizmát visel és nyakában komoly császári rendjeleket hord.
Őt nem ültetik lóra, hanem felállítják a mosé lépcsőjére. Ott áll feszes tartásban a parányi ezredes; eddig mosolygott, fecsegett kísérőivel, ránevetett a üdvözlő sokaságra; gyermeki bájosságával vette meg a szíveket. Ettől a perctől kezdve azonban katona. Feszesen áll, komoly arccal, majd hirtelen kirántja jókora zsebkésnyi kardocskáját, és kivont karddal, férfias komolysággal várja a legfelsőbb hadurat - a papát.
A következő jelenet már a szultán személyes közeledését jelenti. Hobe pasa, a szultán istállómestere, két pompás arabs hátaslovat vonultat fel végig az útvonalon, a palotától a templomig. Így kívánja az ősi hagyomány: a szultán a szelámlik után gyakran lóháton teszi meg az utat visszafelé.
Fiatalabb korában Abdul Hamid szultán élt is az ősi szokással. Végiglovagolt a fél városon is: hadd lássa a nép, mennyi igaz abból, hogy félvak, hátgerincsorvadásos vagy hogy nem is él már. Máskor meg, hajrá, sebesen hajtatott a könnyű jukkerkocsiban.
Mindez rég a múlté. Abdul Hamidot nem szórakoztatja többé az elismerés és a bámulat - már nem hiú a sportteljesítményeire. A császári kocsi és a két viharsebességgel elsuhanó pej előtt kétoldalt mélyen meghajló tömeg látványát is szívesen elengedné. Nem kíváncsi az út menti fügefákra és a halálra emlékeztető ciprusokra. A Yildiz kertjeiben szebb, drágább növények között sétálhat - biztonságban.
A tömeg, amely valaha ujjongva üdvözölte trónralépését, és amely között ma rosszat tervező, sötét, bujkáló alakokat lát képzelete, gyanús, és utálja. Csöndben szeret lenni, lehetőleg egyedül. Nem tudná megmondani, mikor kelt át utoljára aranyozott császári kaikjában a Boszporuszon, hogy a szkutari templomban imádkozzék; az Hagia Szófiába is csak évente egyszer megy el, hogy - amint kötelessége - megcsókolja a próféta ott őrzött kaftánját.
Ha a hagyományok, melyen tekintélye nyugszik, vagy uralkodói tennivalói a nyilvánosság elé szólítják: kínszenvedés neki. Minden ceremóniát a lehető legrövidebbre fog, még a családi összejöveteleket is.
Magányos ember minden zsarnok. A hatalom: unalom. Mégsem tud lemondani róla, aki egyszer belekóstolt.
Soktorkú, üvöltő vezényszó harsan most fel és fut végig megsokszorozódva a katonaság sorfalán. A csapatok vigyázzállásba vágják magukat. Kürtszó, dobpergés. A tízezernyi katona hirtelen tiszteletadásra feszül. Most megperdül valamennyi dob. Felharsan minden trombita: a zenekar belekezd a császári ház indulójába.
A Hamidiyé-induló méltósággal teljes lejtésű, mégis harcias, vérpezsdítő ütemei töltik be az egész térséget, amikor megjelenik a domb lejtőjén a szultán fogata a kanyarulat előtt, amelyen túl az útvonal betorkollik a palota titokzatos óriás kapujába.
Fehér egyenruhás, fehér lovaik nyergében ütemesen emelkedő és alászálló testőrök csapata előzi meg az udvari hintót. Két pejló húzza a magas kerekű díszkocsit, amelynek lakkja, aranya egyaránt szikrázik a napfényben. A bakon merev arcú kocsis tartja mozdulatlan vaskézzel a lovak gyeplőjét. Mellette az inas: régimódi, keletiesen bő nadrágos, az aranysujtások alatt valósággal eltűnő díszegyenruhában.
A fehér bőrülésen, a hintó mélyében, egyedül ül a szultán.
A díszek, sujtások, színek és fények orgiája között, amely mindenkit díszít körülötte, még a legkisebb rangú szolgákat is: ő az egyetlen, aki egyszerű, sujtástalan és aranyozatlan, sötétkék egyenruhát visel. Csak egyetlen rendjelének, az Ozmán-házirendnek gyémántos medaillonja sugárzik ki egy-egy pillanatra kabátjának kihajtója alól. Mozdulatlanul ül, merev arccal, csak néha tiszteleg némán a lelkesen éljenző tömeg felé, fehér kesztyűs, feltűnően kicsiny kezével.
Az a magányos ember, aki kocsija mélyén suhan el a nép előtt, nem szép ember. Orra keselyűorr, homlokcsontja kiugró; előrekunkorított, fekete szakálla még csak fokozza arcának ragadozómadár-szerűségét. Ám ez az arc mégis impozáns a maga egykedvű és kiábrándult szomorúságában; a vékony alak szívós egyenessége törhetetlen akaraterőt árul el, a sötét, átláthatatlan szempár és a magas, gondolkodó homlok félelmetes titkokat sejtet.
A nép inkább érzi, mint látja kétoldalról szárnysegédek és kamarások sorfala közé szinte elrejtett, gyors fogatában látomás módjára mellette elsuhanó urát. De ez az érzés biztosan mondja: ő a szultán, ő ami urunk. Úr, egyszerű, piros fezétől kezdve lakkcipős, kicsiny lába hegyéig. Övé itt minden: a rengeteg katona, a gyönyörű hintók, bennük a még gyönyörűbb szultánákkal; övé a Yildiz, övé a város, övé a hatalom.
- Csokjasa! Bin jasa! (Ezer évig éljen!) - ujjonganak Bizánc népének kései utódai.
A szultán egyedül ül a hátsó ülésen, de azért nincs magányosan kocsijában. Szemben vele a kis ülésen ül Gházi Ozmán pasa, a híres plevnai hős. A fehér szakállú, asztmán, vén palotamarsall ma már csak árnyéka a hajdani "plevnai oroszlánnak": dicsőséges múltjának emlékét azonban őrzi a "Gházi" - "győzedelmes" - melléknév és őrzi a nép fanatikus szeretete.
Rokona a szultánnak, mert fiai Abdul Hamid leányait kapták feleségül. Ám a szultán korántsem csupa rokoni szeretetből, nem is Ozmán pasa nagy múltja iránt való tiszteletből ülteti a maga kocsijába a plevnai oroszlánt. Józanabb oka van erre. Bizonyosan tudja, hogy amíg Ozmán vele van, nincs az az elvetemedett merénylő Sztambulban, aki bombát dobna a szultáni hintóba. Maga a nép tépné széjjel ott a helyszínen.
Ezért tüntette ki ura a vén, mogorva, beteges katonát a lehető legkevésbé neki való állással, a palotamarsallsággal. Ezért kell Ozmán pasának kivonulnia minden szelámlikra, akkor is, ha gyötri az asztma, akkor is, ha komolyan előveszi sokféle baja.
Gházi Ozmán nem termett udvaroncnak, és az évek nem tették sem simábbá a modorát, sem félénkebbé a természetét. Az aranyos hintók mélyén csevegő szultáni dámák félig mosolyogva, félig szörnyülködve suttogják egymásnak, hogy ma is bezáratta palotáját Abdul Hamid szárnysegédje előtt, és kiüzent, hogy megfázott, köhög, és nem vonul ki díszhintóban, még ha a Shejtán viszi is el az egész bámészkodó pereputtyot.
A szárnysegéd természetesen nem mert ezzel a jelentéssel visszatérni a gazdájához. Formális erőszakkal kényszerítette a kapust az ajtónyitásra, azután becsörtetett az öregúr hálószobájába, és ő maga húzta ki az ágyból, adta rá a ruháit, mert a szolgák nem mertek közeledni a hirtelen kezű beteghez.
Most hát ott ül szultáni nászurával szemben, durcásan és elkeseredetten. Időnként köhögési roham rázza meg; a szultán résztvevően csóválja meg a fejét és szeretettel kínálja a maga arany cukorkásdobozából a szalmiákot.
A gyorsan elsuhanó szultáni fogat után a palota-tisztviselők, katonatisztek, főméltóságok tömege haladt gyalogosan. Sűrű falanxban. Hosszú, kék kabátjukon aranyhímzés jelzi rangjukat. Végeláthatatlan menetben követik a kocsit, sietős lépésekkel, azonban még így is messze elmaradnak a kocsi mögött; az így keletkezett részt a testőrség osztagai szállják meg.
A hófehér mosé keskeny lépcsőfeljárója előtt megtorpannak a pejlovak, és megállnak, mintha márványból faragták volna ki őket. A kocsi mellől leugrik a lakáj és mélyen meghajolva mímeli, mintha segítene urának a leszállásában. A valóságban azonban nem szabad a Nagyúr testéhez hozzáérnie.
A templom főkapuja kitárul. Harminc pap imát éneklő hangja zümmögésnek hallatszott idáig a bezárt kapu mögül: most harsány karénekké erősödik. A minaret tetején megjelenik a müezzin, és ott fenn a szédítő magasban, a hátborzongatóan alacsony és vékony kis vasrács mögött égnek tárt karokkal intonálja - "Allah il Allah hak Muhamed rasszul Ullah" - "Egy az Isten, és Mohamed az ő prófétája."
Majd felhangzik az előírásos, emlékeztető figyelmezetés:
- "Magrulanma! Padisahim szerden bujuk Allah nar!" "Padisah, ne légy büszke! Allah nagyobb, mint te!"
A szultán megáll egy percre. A kiáltás elül, és a hajlott hátú nagyúr felmegy a kanyarodó, keskeny lépcsőn a kapuig. Előtte főméltóságok ezüst tálakat, füstölő kegyszereket visznek. A feszültség most felenged. Az odaállított kis szultánfiúcska eddig sem vette le a szemét apjáról. Most, hogy a szultán elébe ért, a kis herceg kivont, pici kis kardjával szabályosan tiszteleg. Istenem, mennyit kínlódhatott a palotaparkban a kis ezredes, amíg ezt a mozdulatot megtanulta!
A tisztelgés után - mindenről megfeledkezve, hangosan elkacagja magát édesapja felé a kisfiú. A szultán, szintén vidáman, elmosolyodik, és ettől a mosolygástól egyszerre emberivé, még rokonszenvessé is lesz arca. Azonban a kis herceg engedelmes, kötelességtudó kisgyerek - szépen ottmaradt a helyén állva, csak arcával és tekintetével kíséri rá visszamosolygó apja útját. A szultán már el is tűnt a becsukódó templomajtó mögött. Bent még erősebben felzeng az ének, és az istentisztelet megkezdődik.
Odakint pedig meglazul a fegyelem. A katonák kényelmes pihenjbe helyezkednek, nevetgélés, mozgás kezdődik. Őszinte, hamisítatlan keleti kép bontakozik itt ki. A tisztek csoportokba verődve cigarettára gyújtanak, vagy a publikumban álldogáló polgári ismerőseikkel elegyednek beszélgetésbe. A katonák sorfalai között - elég meleg van - árusok tűnnek fel hűsítő limonádéval, ásványvízzel, sörbettel. Mindenki eszik, iszik, igazgatja ruháját, fegyverzetét. A hátratolt fezű katonák óvatosan előrenyújtott nyakkal isszák a narancsszörpöt. A sorok is kissé felbomlanak. A külföldi újságíróknak különösen egy zöld ruhás fiatal néger tűnik fel a sok közt, aki mindenféle bakugrásokkal és fintorokkal hívja fel magára a figyelmet.
Közben, bent a moséban, már javában folyik az istentisztelet. A szelámlik mindig vendégfogadással van egybekötve. A meghívott muzulmán előkelőségek és a követségek által ajánlott külföldiek már ott gyülekeztek a templommal összeépített palota szalonjában. Izgatott szárnysegédek és kamarások futkosnak, névsorokkal a kezükben, egyik embertől a másikig és tűnnek el a palota termeiben rendezni, informálni a vendégsereget. A vendégek számára gazdag büfét, édességeket, feketekávét készíttet a szultáni gazda.
Félóra múlva a szultán maga is megjelenik vendégei előtt. Mindössze néhány szót vált a kitüntetettekkel, aztán elvonul. Kint az udvaron, a templomi szertartás után a lovakat közben már befogták a háremhintókba. A szultáni udvar egy része már vissza is indult. A császár csak cercle után fog visszatérni palotájába.
Amilyen ünnepélyes, rendezett a menet odafelé, olyan össze-vissza festői rendetlenségben özönlik vissza a császári menet.
A szultán visszafelé más kocsin szokott menni; rendesen a néhai osztrák-magyar trónörökös, Rudolf főherceg által nekiajándékozott könnyű kocsin. Néha maga hajt, de mostanában csak a belső ülésről. Fehér kesztyűs kis keze keményen nekifeszül a gyeplőnek. Gházi Ozmán pasa már nincs vele; hatalmas fehér lovon kell az öregúrnak a kocsi után ügetni. Most olyan jelenet következik, amelyet a külföldiek, amíg nem látták, nem hinnék el senkinek; a pasák, tábornokok - pedig alig van köztük mázsánál könnyebb - futólépésben szaladnak, gyors szuszogással a szultáni kocsi után. Mulatságos kép: a pasák, akik odahaza a fotőjbe szerelt réztartóba téve olvassák a lapokat, mert még a papírt is lusták tartani, most ott loholnak, karjaikat messze előre tartva, sűrű tömegben a néhány privilegizált lovas közt, jóformán életveszély közepette - és ősi tradíció szerint igyekeznek a szultán kocsijának kerekeit meglódítani. Hogy "segítsék Őfelsége menetét". Senki sem nevet ezen: így illik, ősi szokás.
A kocsi ott suhan a még mindig sorfalat álló katonák közt. De amerre a szultán már elhaladt, a sorfal rövidesen feloszlik. A katonák szallam kiáltása elhalkul. Az ilyenkor vezényelt "jobbra nézz" II. Vilmos német császár konstantinápolyi látogatásának emléke. Ekkor vezették be ezt a vezényszót. Most menetoszlop fejlődik és a káprázatos látomás lassan eltűnik a mellékutcákban. Nemsokára pedig megtelnek fáradt, komoly török legényekkel az üresen ásítozó laktanyák.
A közönség is oszlik - rendetlenül, kavargósan, csoda, ha szerencsétlenség nem történik minden alkalommal. Szájtátó suhancok csinálnak maguknak utat két könyökkel; a bérkocsik és más járművek, gazdag török és örmény kereskedőknek fogatai, amelynek üléséről, lépcsőjéről, tetejéről nézték utasaik a nagy díszfelvonulást, beékelődnek a gyalogjárók sűrű soraiba. Ostorpattogtatás, kiáltozás, a kocsijukat kereső nézők szolgáinak füttyentgetése, meleg és kavargó, vakító, köhögtető por. Mindig ez a szelámlik befejezése.
A szultán villámsebes fogata közben már régen beszáguldott a palota kapuján. Az őrség vigyázzba feszül, majd pihenjbe lankad.
A szultán termeinek bejáratánál ott áll személyi titkára. Bár mozdulatlanul várt és most is csak a szokott lassú, mély meghajlással üdvözli urát - gyors mozdulat különben nem is tanácsos, ha nem vágyakozik egy elhirtelenkedett szultáni revolverlövésre -, de Abdul Hamid éles szeme jól látja, hogy fontos híre van.
Int, hogy beszélhet.
A titkár újra meghajol.
- Felség, amíg Felséged a szelámlikot tüntette ki legmagasabb jelenlétével, gyászos hír érkezett a palotába.
A szultán kérdőleg néz a titkárra. Az halkan folytatja.
- A vezérkar most kikerült évfolyamának majdnem összes tisztjét elfogták, meg nem engedett szervezkedés miatt. Maga Izmail pasa őkegyelmessége fogatta le a tiszteket. Riza pasa őexcellenciája már jelentkezett szintén audenciára. Legalázatosabb jelentést is nyújtott be.
A titkár most kis szünetet tart. A szultán int: csak folytassa. Szereti a rövid, tömör referádákat.
A titkár folytatja is.
- A pasa őexcellenciája azt mondja, Izmail pasa őkegyelmessége az ő tudta nélkül fogatta le a tiszteket. Szerinte a vád alaptalan. A tisztek tényleg nincsenek is beismerésben és tanuk sincsenek bűnösségükre - az egy Izmail pasa szárnysegédet kivéve.
A császár most kérdez először:
- Hány tisztről van szó?
Számára nem új az ilyen eset.
A titkár lehorgasztja fejét.
- Majdnem az egész évfolyamról, császári felség. Riza pasa mondja is, hogy ennyi vezérkari tisztet, csupa tehetséges és képzett férfit, nem is lehet államérdek...
Abdul Hamid int.
- Jó. Hagyd. Te barátja vagy Riza pasának, mi?
A szárnysegéd most még mélyebbre süti pillantását.
- Igenis, felség. Valamikor magam is tanítványa voltam a pasának.
Halvány mosoly vonul végig Abdul Hamid olajbarna arcán. A vörösre festett, hegyes szakáll kissé megremeg.
A szultán már indul belső termei felé.
- Majd megnézem az iratokat. Talán igaza van Riza pasának. Nem kell ágyúval lőni verebekre... Majd kiküldjük valahová, jó messze azokat a fiatalokat. Jaffába, Taifába, Damaszkuszba. Nem bűnözők ezek, csak fiatalok... Kár volna az egész évfolyamért. Aztán meglátjuk, hogy válnak be a jövőben... Más jelentenivalód nincs?
- Nincs, császári felség! - vágja össze a titkár a bokáját.
II. Abdul Hamid, a vörös szultán bólint egyet és elindul belső szobái felé. A fiatal tisztek nem nagyon érdeklik. De sose baj, gondolja, ha a vezénylő tábornokok féltékenyek egymásra. Akkor legalább szemmel tartják egymás lépéseit és nem esküsznek össze törvényes uruk ellen. Így nehezen törhet ki katonai puccs. Az államcsínyeket - ezt tudja a padisah - sohasem a fiatal századosok csinálják, hanem a befolyásos generálisok. Legalább is így volt ez mindig Törökországban.
A "vörös szultán" azonban ez alkalommal tévedett. Nem tudja, hogy pillanatnyi engedékenységével egész hétszáz éves dinasztiája sírásójának kegyelmezett meg.


Folytatás