Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

XX. Kemál házassága

Ekkor váratlan dolog történt. Kemál, az agglegény nőbarát, mindig gáláns hódolója volt a női nemnek, de eddig nem érdeklődött soha egy bizonyos nő iránt: most váratlanul megházasodott. Feleségül vette Latife Hanumot, egy dúsgazdag szmirnai polgárcsalád nagyra törő, ambiciózus, Európában nevelkedett leányát. Talán dinasztiát akar alapítani? - kérdik erre Kemál irigyei. Épp jókor! - teszik hozzá a rosszmájúak.
A negyvenkét éves Musztafa Kemál gházi (ezt a "győző" melléknevet kapta még görög győzelmeiért a nemzetgyűléstől) tehát mégis váratlanul megnősült. Ki gondolta volna, hogy valaha ez is fog történni?
Igaz, hogy az egész inkább kaland volt, mint házasság. Ezt ma már nem is titkolja a török történelem. A házasság időtartama is nagyon rövid volt.
Kemál hivatalos életrajzírója, Mikusch ezt mondja a "gházi" csodálatos, hirtelen kezdődött és hirtelen befejeződött házasságáról:
"Még Szmirna visszafoglalása idejében történt, hogy a gházi és fővezér a város középpontjában ütötte fel főhadiszállását. Mindjárt a második vagy harmadik napon megjelent ott egy fiatal hölgy. A főparancsnokkal kívánt beszélni. Be is engedték a főparancsnok elé. Az ifjú lány megkérte a gházit, tegye át szállását az ő házukba.
A fiatal lány elmesélte, hogy röviddel ezelőtt tért vissza Biarritzból Szmirnába. Szülei még ott maradtak Franciaországba. Szmirna ekkor még a görög csapatok nyomása alatt állott. Abban a nagy házban, amelyben Latifé lakott és ahol csak kevés szolgaszemélyzet szolgált fel, sokat kellett tűrnie. A görög főparancsnok meggyanúsította, hogy a közeledő törököknek híreket szállít. A házat több alkalommal át is kutatták, állandóan vigyáztak és lestek rá. Minden pillanatban elfoghatták volna a lányt. Azonban Latifé bátran kitartott, és azt sem kísérelte meg, hogy elszökjék. A biarritzi vidám napok után Szmirna véget érni nem akaró sötét álom lett, tele félelemmel és ijedtséggel. Ekkor fogadta meg a lány, hogy Musztafa Kemált házába fogja invitálni, ha sikerül Kemálnak mint győztesnek Szmirnába bevonulnia.
Musztafa Kemál eleinte nem fogadta el Latife ajánlatát. Első meglepetésében talán felháborodott kissé a fiatal lány vakmerőségén. Mohamedán nőknél az ilyen eljárás legalábbis szokatlan. A leány szüleinek nevét jól ismerte; a leány magát Latifé "Hanumnak" nevezte. Latifé nem hagyta magát elutasítani, és makacskodott, hogy a hadjárat megerőltetése után pihenésre és nyugalomra van szüksége a gházinak. Erre a mostani főhadiszállás a város zajos belsejében nem alkalmas. Miközben Kemál még habozott, gondolkozott az ajánlat elfogadásán, a leány a nyakában lógó medalion után nyúlt. Kinyitotta és megmutatta gházinak. Kemál arcképe volt benne. "Remélem, ez nem kellemetlen önnek?" - kérdezte most a leány kissé elfogódva. Természetes, hogy szó sem lehetett "kellemetlenségről". A gházi nevetett és beleegyezett a leány kérésének teljesítésébe.
A család villája - a leány atyja egyébként hajógyáros, Szmirna egyik leggazdagabb embere - a városon kívül feküdt egy dombon. Nagyszerű kilátás nyílt innen a tengerre. Hozzátartozott egy festői szépségű ótörök kert a Földközi-tenger dús növényzetével, terraszokkal, nyílt verandákkal, efeunak, glicíniáknak, rózsáknak és jázminoknak tarka keverékével körülvéve. Musztafa Kemál szűkebb törzsével bevonult ebbe az új kvártélyba. Latifé háza küszöbén fogadta; a város szabadítóját régi keleti szokásokhoz képest üdvözölte: méltósággal, tiszteletadással. Mindez a leánynál tiszta, harmonikus egységgé olvadt össze.
A leány nem volt magas növésű. Inkább erős, mint gyengéd. A mohamedán nők ruháját hordta, azonban fátyol nélkül, amint ez akkoriban a felvilágosult, magasabb rétegekben szokás volt. A fekete fejkendő hatásosan fogta körül a fehér, telt arcot; száj és áll - kissé túlzottan erősek egy húszéves lányhoz képest - majdnem férfias erélyről tanúskodtak. Kemény és büszke ez a száj. Latifé szemei meglepően szépek: nagyok, ragyogóak, mélybarna színűek, ugyanakkor valami sajátságos, ezüstszürke fényben is ragyogtak; tekintete komoly és okos.
Musztafa Kemált új otthonában szerető figyelem és gondosság vette körül. Maga a ház úrnője azonban láthatatlan maradt. Kemál lépten nyomon érezte a leány gondoskodását. Minden, ami a fővezér egészségének árthatott - és a fővezér vajmi kevés figyelmet szokott ennek szentelni - távol maradt tőle. Kemál azonban nem szokta meg, hogy kívánságait ne teljesítsék, és szigorúbb parancsokat adott ki. Eredménye azonban nem volt parancsainak...
Az akarat emberére ez mély hatást gyakorolt. Közelebbről óhajtotta most már megismerni a fiatal lányt, aki olyan jól értette a módját, hogy azoktól, akik őt kiszolgálták, engedelmességet erőszakoljon ki. Az első beszélgetésre újabb beszélgetések következtek. Musztafa Kemál Latifében igen művelt és éles intelligenciájú asszonyt ismert meg, ragyogó társat beszélgetésekre és vitákra. Mindezekben a leány nem egy férfivel szemben fölényben is volt Kemál környezetében; Latifé előzőleg a konstantinápolyi amerikai kollégiumot végezte el, azután Franciaországban neveltették. Sokat utazott, és Párizsban pár évig jogot is tanult.
Az, hogy Latifé kitűnően beszélt idegen nyelveket, Kemál számára is nagyon fontos lett. Ezek az események ugyanis éppen akkoriban történtek, amikor Angliával szemben a török politika magasfeszültsége állott fenn. Latifé most Musztafa Kemál titkárnője lett. Kitűnően fordította a gházi diplomáciai levelezéseit.
Az együttes munka összehozta őket. Musztafa Kemál nem titkolta, hogy mint nő is elnyerte tetszését. Úgy látszott Latifé ezt szívesen is hallgatja. Amidőn azonban Kemál tovább akart haladni, kerek "nem" volt a válasz. A fiatal leány ellenállása legyőzhetetlen volt. Mindent elmondott azonban, ami a szívén feküdt. Kemál is megmondta neki; megesküdött, hogy hamarább nem fog megházasodni, míg életmunkája a megkötendő békével be nem fejeződik. A leány azt válaszolta, hogy az ő elvei is legalább olyan súlyosak - az ő számára. Vagy Kemál felesége lesz, vagy - és ezzel bevallotta Kemálnak hajlandóságát - soha nem fog férjhez menni. Kemál szeretője azonban nem akart lenni.
Egyikük sem engedett - és így Musztafa Kemál aztán nemsokára el is utazott Szmirnából.
...Jó idő eltelt anélkül, hogy Szmirnába levél érkezett volna Kemáltól. Latifé egyedül maradt bánatával, és végül is arra gondolt, hogy a megkezdett egyetemi tanulmányokat megint folytatni fogja Párizsban.
Musztafa Kemál már régen Angórában volt. Egy szép napon váratlanul kiadta a parancsot: készítsék elő utazását! Egy órával azután el is utazott Angórából - senki sem tudta, miért és hová. Kerülő úton érkezett Szmirnába. Alighogy megérkezett, megjelent Latifé villájában, és így tudatta jövetele célját: "Rendben van, meg fogunk esküdni." Amidőn a meglepetéstől néma Latifé szótlanul ott állt előtte, a maga vaskos modorában még hozzátette: "Éspedig azonnal, minden hókusz-pókusz nélkül.
És senkinek sem jelentjük be előre."
Így is történt."
...Kemálék nászútja a feldúlt anatóliai vidéken vezetett át. Megálltak a falvakban; Musztafa Kemál a parasztokkal elegyedett beszédbe, meghallgatta panaszaikat és megmondotta azt is, mit vár ő viszont tőlük. Azonban sehol, még a városokban sem, ahol a gházi megjelent, egyetlen kérdést sem intéztek hozzá a mellette álló nőre vonatkozólag. Katonai parádéknál Latifé az oldala mellett lovagolt, mint adjutánsa: csak így tudták meg lassan a tisztek, hogy megnősült.
Így lett Latifé Hanum Musztafa Kemál hitvese. De még több is lett. A "nagy ember" munkatársnője. Musztafa Kemál mindjárt a saját példáján akarta megmutatni, hogy a régi keleti kötöttségeknek, amelyek az asszonyokra vonatkoztak, egyszer s mindenkorra véget vetett. Meg akarta mutatni, hogy az asszony ezentúl, társadalmilag és emberileg is egyenjogúsítva a férfiak oldalán áll Törökországban.

Még Kemál boldog mézeshetei alatt történt, hogy a régi volt császári tábornokok és udvari emberek, akikben még élt saját személyiségük fontosságának emléke, és akik meg voltak győződve róla, hogy Kemál nélkülük "semmire sem vitte volna" egyre többet súgtak-búgtak titokban. Nyíltan egy fejmozdulattal sem árulták el elégedetlenségüket. Nem is tehették volna, mert Kemál páratlan népszerűsége egyszerűen megsemmisítette volna őket, még fizikai értelemben is.
Az elégedetlenek meg voltak győződve, hogy Kemál most már új dinasztiát akar alapítani.
Konstantinápoly nagyváros; itt könnyebb titkos találkozókat rendezni, mint az anatóliai kisközségekben, ahol vihart kavart még egy vízbe hullott szalmaszál is. A fővárosban dugták tehát össze fejüket Refet pasa és az európai egyetemen doktorált dr. Adnan bej, a Kemál-kormány konstantinápolyi kormánybiztosai; Rauf bej, a világháború legendás hírű hadihajó-parancsnoka - a többi régi meggyökeresedett és inkább átfestett, mint átalakult udvari emberekkel együtt.
Refet pasa maga is sűrűn fordult meg a Dolma Bagcseban; a hódolattól haldokolva beszélt a kalifával; rendeleteiben is lépten-nyomon észrevenni a szándékos és hangsúlyozottan mélységes tiszteletnyilvánítást. Rauf bej maga, óvatosságból, egyelőre kétkulacsos politikát folytat: Angórában Kemál jobbkeze és helyettese, Konstantinápolyban pedig egy angol mintára szervezett államról ábrándozik, melynek kalifája - vagy szultánja: mit határoz a kifejezés? - "uralkodik, de nem kormányoz".
Minden diktatúra kialakulásakor akad egy csomó ember - szabályszerűen a régi párthívek közül -, aki akár hazafias aggodalomból, akár irigységből és féltékenységből megpróbálja az égig érő fa törzsét visszanyomni - vagy átfűrészelni. Ilyenkor az a győztes, aki gyorsabban tud cselekedni. Kemál pedig villámgyors az elhatározásban is, a kivitelben is. Az eszközöket nem nagyon nézi.
Éppen a török delegáció visszaérkezése után kezdődött Angórában a szokásos évi költségvetési vita. Ilyenkor kerülnek a döntő fontosságú külpolitikai és belpolitikai kérdések is felvetésre és megvitatásra. Itt robbantak ki az ellentétek. Rauf bej volt a feje a nagyon vakmerő, de számra kevés ellenzéknek. Sükri képviselő, különben mohamedán lelkész, fanatikusan állt ki a papság kívánsága, a régi monarchia teljes helyreállítása mellett. Heves jelenetek közben ülésezett a parlament, az ellenfelek - akárcsak a magas kultúrájú Nyugaton - súlyos gorombaságokat vagdaltak egymás fejéhez. Az ülések nem tudtak semmi pozitív eredményt produkálni - Kemál hallgatott és várt. Még nem jött el az újabb cselekvés ideje.
Pontosan abban az órában, amelyben kellett, sem előbb, sem később egy pillanattal sem: éjjel telefonon hívatta össze bizalmas titkárával a maga rendületlenül hű párthíveit. Pártvezetőket, képviselőket. Az éjszakai tanácskozás eredményeképpen másnap reggel felvetette a parlament előtt a kérdést: hajlandó-e a képviselőház magát feloszlottnak nyilvánítani és új választásokat kiírni? Miután pedig Kemálnak a szám szerinti többsége megvolt, a javaslatot elfogadták.
Az első angórai nemzetgyűlés, amely mint "lázadó parlament" alakult meg, 1923. április 2-án, három évi működés után, feloszlott.
Az új képviselőválasztáskor Kemál ismét többséget szerez. Lényegesen nagyobb számút, mint az eddigi többsége volt.
A szerencse nem jár egyedül. A belpolitikai győzelemmel párhuzamosan váratlan külpolitikai sikert ér el Kemál: Lausanneban ismét összeül a konferencia, és ezúttal lényegükben elfogadja az angórai kormány feltételeit.
Törökország anyagi helyzete és Európához való viszonya elrendeződött. Kemál most már nyugodtan fordíthatta minden erejét saját belpolitikai céljainak megvalósítására. Felesége hűséges társa volt még ekkoriban agyonhajszolt napjának, teendőinek, tárgyalásai, postája lebonyolításának.
Rauf pasa, majd bukása után Fethi bej lett az angórai miniszterelnök. Egyik megbukott, a másik nem tudott kormányt alakítani. Fethi lemondása után a parlament nem tudott megállapodni a miniszterelnök személyében. Annál kevésbé, mert aki már egyszer miniszter volt, az - egy új keletű parlamenti határozat értelmében - nem lehet többé a Ház tagja. Sem választó, sem választható többé nem lesz. Ezzel a rendelettel Kemál azt akarta megakadályozni, hogy újra olyan elmozdíthatatlan triumvirátus jöjjön létre, amilyen Enver idejében alakult ki.
A helyzet komoly. Kemál és felesége aggódnak a jövő miatt. A "gházi" egy éjjel ismét összehívatja bizalmas embereit. Most már Angórától nem messze eső, csankajai modern palotájába lakik feleségével. Itt fogadja Izmetet, Kameleddin Számi pasát és a többieket.
Ezen az ülésen megy határozatba a világtörténelmi fordulat: másnap proklamálni fogják a köztársaságot.
Izmet pasa reggelig a csankajai palotában marad, a törvénytervezetet elkészíteni.
Másnap teljes ülés. Ismét miniszterlistát terjesztenek be és ismét nincs megegyezés. Kameleddin Számi pasa feláll helyéről, és előre megbeszélt javaslatot nyújt be: "Így nem lehet kormányozni, az ország hetek óta vezetés nélkül áll. Hívják meg az ülésre Musztafa Kemál pasát, a haza megmentőjét, és bízzák meg őt a kormány tagjainak kijelölésével."
A javaslatot a parlament többsége elfogadja. Küldöttség megy Csankajába, Kemál családi palotájába. A küldöttség visszaérkezéséig a parlament ülését felfüggesztik.
Megérkezik Kemál. Megszólal a csengő, a képviselők beözönlenek. Kemál felmegy a szónoki emelvényre és az üdvözlő tapsvihar után elkezdi beszédét:
- Tisztelt képviselőház - nem a személyekben van itt a baj, a rendszer a helytelen. Sehol a világon nem választja a kormányt egy szanaszét húzó, több száz tagú testület...
Kétségtelen igazság. A minisztereket az alkotmányos országokban az államfő nevezi ki; ha a különböző európai Házakra bíznák: sehol sem alakulna kormány. Volt már miniszter a világon, aki minden képviselőnek egyformán szíve szerint való volt?
A képviselőház Kemál minden szavára tapssal és helyesléssel felel.
...És aznap éjjel pontban éjfélkor százegy ágyúlövés hirdette, hogy Törökország köztársasággá alakult át...
A köztársaság elnöke: Gházi Musztafa Kemál pasa.
Vajon eszébe jutott-e a százegy ágyúlövés dörgése közben az újdonsült köztársasági elnöknek, amikor Latifé Hanummal a csankajai palota ablakában álltak és ott nézték az éljenző, tüntető tömeget, hogy honnan indult el, ma negyvenhárom éve a Török Köztársaság első elnöke?...

XXI.A köztársaság és elnöke

A kard jogán lett Musztafa Kemál, éppen olyan jogos birtokosa a hatalomnak, mint akár annak idején az első Oszmán: Orkhán, a dinasztiaalapító. Igaz, hogy közben hétszáz esztendő telt el. Időben. Felfogásban, úgy látszik, nem.
...Ezeket gondolhatja végig ágyúdörgés közben a Dolma-Bagcse selyemszőnyeges, velencei tükrös, brokátbútoros nagyszalonjában II. Abdul Medzsid, a kalifa, ahogy az enyhe őszi éjszakában, ezer és ezer lámpa fényében a ragyogó Boszporuszon siklik végig a tekintete.
Ő nem kereste a hatalmat. Az egykori festőművész gondolatai szabadon csaponghatnak mindenfelé. Megérthet mindent, mélyére láthat mindannak, amit magasabb hatalmak intéznek helyette. A kalifának azonban kötelességei vannak önmagával, családjával és hivatásával szemben.
II. Abdul Medzsid tehát már bele is kezd a legélesebb és a leggyorsabb akcióba.
Neki is megvan a köztársasági elnökkel szemben a maga igen jelentékeny tábora. A széles török néprétegek mélyen és erősen vallásosak. A török mentalitás általában az: ami apáinknak jó volt, nekünk is jó. A világháborúra volt szükség, hogy a fiatalabbakkal megértesse és megkívántassa a reformokat. A régi tábornoki törzskar nagy része ma is legitimista. Ez mindenütt így van. Az egyház vezetői, élükön a sejk-ül-izlámmal természetesen szintén ragaszkodnak a kalifátus intézményéhez. A képviselők között II. Abdul Medzsid kalifának már egész sor személyes barátja is van. Nyájas és szerény modora mindig híveket szerzett számára a középosztály legkülönbjei között.
Magában Angórában is alakul, szervezkedik az elégedetlenkedő Kemál elleni ellenzék. Nem mindenkinek van ínyére a köztársaság. Még kevésbé a köztársasági elnök. Sztambulban, az ősi szultánvárosban lett most úrrá a gondolat: visszatérni a régi bevált életformákhoz. Lutfi Sükri bej, a Sztambulban köztiszteletben álló politikus, akit az új éra is elismeréssel és tisztségekkel halmozott el, hatalmas vezércikket ír az egyik napilapba, amelyben elismeri ugyan a szultánság hibáit, tisztelettel adózik a köztársaságot létrehívó eszményeknek, de mégis nyíltan és erélyesen kiáll - a kalifátus mellett. A köztársaság kikiáltása óta ugyanis egyre erősödik a mohamedánság aggodalma: félő, hogy Kemál következő lépése a kalifátus eltörlése lehet. Ez pedig a törökök vezető szerepének feladásával jár.
A legnagyobb konstantinápolyi lap, a "Tanin", nap nap után hozza a cikkeket, amelyekben az ősi egyházi és közjogi törvények alapján azt fejtegeti, hogy a kalifátus természetszerűleg együtt jár a világi hatalommal.
Magához Kemálhoz is fordulnak a kalifátus eltörlése miatt aggódó, vezető külföldi muszlin személyiségek. Elsőnek Aga khán, a Népszövetség későbbi elnöke és Emír Ali fejedelem, az indiai mohamedánság két vezetője. Arra kérik Kemált: biztosítson a köztársaság a kalifának olyan jogkört és hatalmat, amilyen jogköre és hatalma a római pápának van a katolikus világban. Két konstantinápolyi nagy lap, a "Tanin" és a "Tasciri Efkyar" szó szerint le is közli ezeket a leveleket.
Mindez azonban inkább árt a kalifa ügyének, mint használ. Ugyanis mindez erős ellenakcióra sarkallja Angórát. Az elnököt különösen az a hír döbbenti meg, hogy a kalifa érintkezést keres a fővárosban megforduló külföldi előkelőségekkel; ezt könynyűvé teszi számára az, hogy tökéletesen beszél németül és franciául.
A konstantinápolyi sajtó - látva, hogy a harc egyelőre nem jár veszéllyel - vérmesen cikkezik tovább. "A Vatan" vezércikke úgyszólván napról napra arról szól, hogy milyen népszerű a kalifa, aki már trónörökös korában is közszeretetben állott. Amikor kisebb baleset éri a Boszporuszban közlekedő hajón - kis horzsolás az egész, még fejedelmi házban sem érdemes szóra -, a "Tanin" is felhasználja az alkalmat egy hódoló cikkre; tartalma, hogy "a szeretet kalifával érez mindenki és a kalifa ne is gondoljon a visszavonulásra, mert ebbe egyetlen jó török sem nyugodhatnék bele soha, soha..."
Még fokozza ezt a propagandát Lutfi Sükri bej másnapi, egész oldalas cikke: "És most: a kalifakérdés". Tartalma: a kalifának vissza kell adni egész, régi hatalmát, különben Törökország elveszti elsőszülöttségét a mohamedán államközösségben. Kivételezett helyzetéről pedig Törökország önként sohasem mondhat le - és így tovább.
Az Oszmán hercegek nyílt levelet tesznek közzé, amelyben hangoztatják, hogy - bizonyos híresztelésekkel szemben - szükségesnek tartják kijelenteni; "hívek a kalifa őfelségéhez, a dinasztia fejéhez".
Egyre nagyobb a túlzó politika visszahatása. Angórában mind sürgetőbb, hevesebb szónoklatok hangzanak el. Azt hangoztatják: romokra nem lehet építkezni; új világot csak úgy alkothatunk, ha előbb teljesen szakítunk a régivel. Teljes erejével áll rövidesen a harc a két tábor közt...
Kemál maga nem vehet részt benne, mert beteg. Régi vesebántalmai újultak ki. A kalifa pedig láthatatlan. Nem harcos természet - mindig is szeretett a háttérben maradni. Egész egyénisége nem ebbe a mostani világba való.
Rauf bej, aki most már nyíltan az ellenzék vezére, visszautazik Konstantinápolyból Angórába, miután már előzőleg hosszasan tárgyalt II. Abdul Medzsiddel. Elindulását az újságok erősen beharangozzák. Hatalmas monarchista tömeg kíséri ki az állomásra. Tüntetően vesz részt a búcsúztatásokon a szálfa termetű, nemes vonású Kjazim Karabekir pasa, tábornoki díszegyenruhájában. Valóságos férfiszépség. Ott van Ali Fuad pasa, dr. Adnan bej és a többiek. Rauf tekintélye csorbíthatatlan a világháború óta. Ő vezette azt a legendás török csatahajót, amely egyes egyedül áttörte az antant blokádját és aknazárát; azután egy évig járt-kelt az Óceánon teljesen önállóan, és pusztította, felsőbb parancs nélkül, az ellenség flottáját.
Raufnak rövid, drámai találkozása van Kemállal, az egykori jó baráttal és mostani ellenféllel. Megkérdi tőle: nem volt-e még korai kikiáltani a köztársaságot?
Kemál azt válaszolja: "Nem!"
A "Tasciri Efkyar" és a "Tanin" pedig tovább cikkezik a kalifa hatalmának kiterjesztése mellett. A sztambuli lapok minden reggel odakerülnek Kemál csankajai íróasztalára.
A végkifejlést maga Abdul Medzsid robbantja ki.

Izmet pasa, Kemál köztársasági elnök későbbi utóda, sürgönyt kap a kalifától azzal az értesítéssel, hogy útnak indította teljhatalmú megbízottját, fogadja ezt a férfit a köztársasági kormány és tisztázza vele Abdul Medzsid közjogi és magánhelyzetét. Egyúttal kéri udvartartásának kiterjesztését és civillistájának felemelését. Ehhez a kérelemhez az 1923. évi április ötödikén hozott törvény ad neki jogot.
A sürgöny nem volt időszerű, mert már előzőleg is élénken támadta a nemzetgyűlés több tagja az udvart. Huszonhat ezer török font volt a kalifa addigi havi civillistája. A kérelem tehát, bármilyen szerényen és udvariasan fogalmazta is meg Abdul Medzsid, nem tett jó hatást.
- Udvariasságokért és zsolozsmákért nem lehet a köztársaság intézményét gyöngíteni - mondta idegesen a beteg Kemál, saját bevallása szerint, ekkor Izmet pasának.
A válaszsürgöny tehát nem tartalmaz semmi örvendetest sem Abdul Medzsidre nézve. "A civillistát nem emelik fel; a kalifa takarékoskodjék - különben is felügyelet alá fogják helyezni a háztartását. A közélettől is lehetőleg vonuljon vissza, ne tárgyaljon külföldi politikusokkal, mert ez rossz hatást tesz a népre; maradjon meg egyházfőnek, és ne kívánjon többet, mint amit a köztársaság önként adott neki".

A sürgöny tehát, ahelyett, hogy több jogot szerzett volna küldőjének, siettette az ellenkező végkifejlést. II. Abdul Medzsid - amint ez érthető is - nem látta tisztán sem az események, sem az azokban szereplő férfiak valódi képét. Az ő előkelő zárkózottságban nevelt, kissé mindig egy eszményi világban élő hercegi és művészmentalitása nem foghatta fel a maguk teljességében a közeledő új világ kíméletlenül gyors és zordon fordulatait. Az új emberek pedig olyan idegenek maradtak számára, mint amilyennek a Föld fiának lennének a marslakók: igen, haladottabbak; igen, magasabb rendűek - de hát: igazán nem olyan emberek alapjában véve mint mi magunk?
Ebben tévedett a galamblelkű, kék szemű kalifa.
Az a másik, kék szemű, de kevésbé galamblelkű férfiú, ott Csankajában, a nagyravágyó Latifé Hanum oldalán más jövőt tervelt ki az Oszmán-háznak, mint a sztambuli kalifa.
...1924. március harmadikán Halil Hulki effendi, a szeráti kerület kormánypárti képviselője és más ötven képviselő - ennyit ír elő minimumként az alkotmány törvényjavaslat előterjesztésére - törvényjavaslatot nyújtott be az angórai parlamentben. A javaslat így hangzik:
"Mondja ki a nemzet a parlament útján, hogy a vallásügyi minisztérium, a kegyes alapítványok minisztériuma és a katonai vezérkar megszűnik."
Vaszif bej, a saruchani kerület kormánypárti képviselője és ötven társa ugyanakkor ezt a törvényjavaslatot terjeszti be:
"Mondja ki a nemzet a parlament útján az eddig egyházi kézben lévő közoktatás államosítását."
És végül Sejk Savfet effendi, szintén többségpárti képviselő ötven társával beterjeszti "A KALIFÁTUS MEGSZÜNTETÉSÉRŐL" szóló törvényjavaslatot.
Ezzel a törvényjavaslattal lett teljes a hatos szám. A reformista, nemzeti, népi, etatista, köztársasági, világi Törökország megszületett.
A képviselőház elnöke most kimondja mind a három javaslatra a sürgősséget, és megkezdi letárgyalásukat.
Mindhárom javaslatot szavazás alá bocsátják. A szavazás kézfelemeléssel történik. A nemzetgyűlés elfogadja valamennyit.
A nagy tank, az idő, ismét keresztülgázolt néhány akadályon. A tank harci eszköz, és sohasem válogatja mi kerül mindent lehengerlő óriás talpai alá. Lom, rög, gaz vagy évszázadok óta művelt vetés: mindegy. Háború van a nagyvilágban, örök háború. És a nagy tank százkilométeres sebességgel rohan.
1924. március negyedikén érkezett meg, drámai körülmények közt, éjjel, hivatalosan a Dolma-Bagcse palotába a 429-431. sz. nemzetgyűlési határozat híre.
Aznap éjfél után két óra felé - hányszor megismétlődött ez a jelenet az utolsó negyedszázad alatt a Dolme-Bagcse palotában - kopogtattak a kalifa hálószobájának ajtaján. Az eseményeket
e sorok írója magától a száműzetésben élő kalifától tudja. A kopogtatás megismétlődött. A rázúduló eseményektől és a heves vitatkozásoktól kimerült kalifa nem ébredt fel azonnal. Félálomban szólt ki:
- Ki az? Mit akar?
Szalih Keramet effendi, a kalifa régi, hű személyi titkára lépett be. Lihegett és szinte elfelejtette a szokásos üdvözlést:
- Felség... a palota...
A kalifa kérdőn, összevont szemöldökkel nézett rá.
Keramet nagy lélegzetet vett és most már tudott összefüggően beszélni:
- A palotát katonaság veszi körül.
A kalifa kiugrott ágyából, selyem hálóköntöst kerített magára.
Az ablakon át nem látni semmit. Vak, sötét, tél végi éjszaka van odakint. De a park útjain lódobogás hangzik és csörtető, dobbanó menetelés.
- A túlsó oldalon, Felség - lihegte Keramet. - Már mindenki ébren van. Errefelé jól látni, hogy...
Ebben a pillanatban feltépték az ajtót. Barna egyenruhás, vörös fezes alakok jelentek meg az óriási fehér ajtókeretben.
Abadul Medzsid azonnal megismerte az első belépőt: Hajdar bej, Konstantinápoly polgári kormányzója. Hajdar mellett Saadeddin állott, a rendőrminiszter.
A kormányzó mélyen meghajol. Kezét szertartásosan homlokához és ajkához illeszti. Sietősen fejezi be az üdvözlő gesztust, hogy megszólalhasson, mielőtt a kalifa szóra nyithatná a száját:
- Felség, kénytelen voltam éjjel jelentkezni a palotában. Ez itt - fehér papírlapot tartott a kezében - a kormány sürgönye. Angórából érkezett. A nemzetgyűlés ma éjjel megszüntette a kalifa méltóságát. Az Oszmán-ház valamennyi tagjának el kell hagynia az országot. Parancsom van, hogy hajnali öt óráig ürítsem ki a palotát.
...Hajnali öt órakor már indulásra készen is állt a kalifa család. II. Abdul Medzsid, két felesége, fia, Ömer Faruk herceg és leánya a kis, kék szemű, szőke Sehvár hercegnő, aki később a haiderabadi trónörökös felesége lett. A szolgák közül összesen öten állnak készen.
Abdul Medzsid leánykájának fején tartja a kezét. A kis Sehvár hercegnő didereg a szürkületben. Nagy, kérdő szeme hol az édesapja, hol az anyja arcát keresi. Azután mintha egyszerre mindent megértett volna, gyöngéd és vigasztaló mozdulattal simul apjához.
Az európai gondolkozású művészherceg, hirtelen megőszült, selymes szakállával, átlátszó, kék szemével olyan ebben a pillanatban remegő családja körében, mint az ótestamentum valamelyik tiszteletet ébresztő pátriárkája.
Mindenki csak egyetlen kis utazóbőröndöt vihet magával: ez a rendelkezés. Már egészen világos van, amikor megindul a hajnali menet.
II. Abdul Medzsid nem törődik most ilyen külsőségekkel. A fényűzést kedvelő, szép életformák után vágyódó arisztokrata, az örökké szépért rajongó, ambiciózus művész eltűnt ebben a pillanatban. Az, aki a palota márványos kapuboltja alól visszafordul: Allah embere, a muszlin világ legfőbb papja, egy majdnem másfél évezredes egyházi méltóság hordozója.
Csönd támad. A kormányzó és a rendőrminiszter lehajtott fővel áll, amíg a kalifa a palota felé fordulva imádkozik.
Az autók már várakoznak a főbejárat előtt. II. Abdul Medzsid beül a legelsőbe: szembe vele foglal helyett Hajdar és Saadeddin. A rendőrfőnök óvatosan emeli kardját, hogy ne csörömpöljön, amikor a felhágóra lép.
Elől is, hátul is lovaskatonák sora fogja közre a kocsit. Amikor a park aranyrácsos kapujához ér az autósor, a palotaőrség utolsót tiszteleg. A dobpergés és a kürtszó még sokáig rezeg a levegőben a távozók után...

- Kék szeme van a kalifának - írja Noëlle Roger, egy fiatal, bájos, svájci újságírónő -, hosszú, hófehér szakálla, erős sasorra, feltűnően fiatalos, jóságos arca. Kezében kis rózsafüzért tart, amelyet egy percre sem tesz le. Néhány barátságos szót szól hozzám a bemutatás után. Dicsérte a svájciakat, szép országunkat, jóságunkat, őszinteségünket, vallásosságunkat, de különösen vendégszeretetünket, amellyel országunkat otthonossá tudjuk tenni az otthontól elszakadt idegen számára. Búcsúzóul mondott még valamit a kalifa: "A török nép jólelkű. Jó és szeretetre méltó. Imádkozzék értük, Mademoiselle."
...Így fejezte be a trónfosztás után pár nappal a svájci Territetben a kalifa élete utolsó interjúját. Vele az Oszmán-ház, a tiszteletre méltó török tradíciók, a szemlélődő, filozofáló török ember típusa tűnt el Törökországban - talán örökre. Ki tudja?...

Csankajában, odalenn Kis-Ázsia szívében pedig ezalatt az újdonsült köztársasági elnök mégsem tud annak örülni, hogy vetélytárs nélkül ura lett az országnak.
A nagy dicsőség napjaiban hozta ugyanis hírül számára a távíró: édesanyja meghalt. És azt is megtudta rövidesen, hogy akiben nemrég még élete gyámolát látta oldala mellett állni, nem szereti többé... A fiatal lány, Latifé Hanum, nem szereti már az ötven felé közelgő férfit. Latifé csak a hatalmat szereti. Talán nem is szerette Kemált sohasem. Ezért történt tehát minden, ez volt a szmirnai felkínálkozás és a nagy ragaszkodás nyitja. Milyen csúf, ha valaki ennyire isteníti a hatalmat és ennek rendel mindent alá - gondolhatja most magában Musztafa Kemál. A gházi máról holnapra jött rá kétségtelen bizonyítékokból Latifé valóságos érzelmeire. És amilyen gyors volt az elhatározása a leánykéréskor, éppoly gyors ellenkező elhatározása is.
Rövidesen tehát benyújtja Kemál a válópert felesége ellen. A török hatóságok napok alatt lebonyolítják a nép atyjának válóperét.
Latifé Hanum pár nap múlva el is hagyja már Csankaját.
A fiatal asszony az elfeledettségbe fog váratlanul meghalni. A gházi pedig bámulatosan rövid idő alatt el is felejti.
Így ér véget tehát egyidőben a dolma-bagcsei és a csankajai álom. Talán a mindent kiegyenlítő sors rendelte ezt a csodálatos tragikus párhuzamosságot.

XXII.Egyedül

Itt ül most tehát Angora mellett, csankajai, hirtelen épített, modern palotájában, Törökország egyedüli és bátran mondhatni, szuverén ura: Gházi Musztafa Kemál pasa, tábornok, a török köztársaság elnöke. Negyvennégy éves csak - és máris mindent elért, amit ember csak álmodhat magának. Hihetetlen, hogy az utolsó esztendők változatai micsoda magas csúcsokra emelték az egykori szaloniki polgárfiút! Mindaz, amit évszázadok tradíciója épített megtörhetetlennek látszó boltozatként a törökök feje fölé, eltűnt Kemál útjából.
Mindenki, aki útjában állt, eltűnt az idők forgatagában. Régi, gyermekkori ellenségei, mint Hafiz tanár, Feti bej és Izmail pasa, a hadtesttábornok - Isten tudja merre, szanaszét élnek az országban. Egyáltalán kérdés, élnek-e még? Kemál nem is gondolt rájuk. Életének nagy harcait megvívta, és negyvennégy éves korában odáig jutott, ahová egy-egy Julius Caesar, vagy Napóleon emelkedett. Musztafa Kemál első nagy harca a "vörös szultánnal" már oly rég volt, szinte el is felejtette. A "vörös szultán" azóta ott porlad valamelyik konstantinápolyi szultáni türbében. A második nagy ellenfél, Enver pasa, valahol a bokharai homokpuszták alatt alussza örök álmát. Ha a csankajai palota gazdája elgondolja, hogy micsoda hátrányos helyzetben harcolt a "vörös szultánnal" és Enverrel, akkor méltán foghatja el a büszkeség és hit emberfölötti képességeiben. Hiszen való igaz, hogy II. Abdul Hamid a muzulmánok kalifája volt, ő, Kemál pedig huszonegy éves, jelentéktelen vezérkari százados, és mégis ő győzedelmeskedett. És az is igaz, hogy Enver pasa, a vicegeneralisszimusz, dinasztiát akart alapítani: és mégis az ismeretlen vezérkari őrnagy győzte le a hadügyminiszter-hadistent. Azután jöttek a további nagy harcok. VI. Mohamed, az utolsó uralkodó szultán végeredményben még mindig egy európai birodalomnak volt szuverénje. Mégis ez a sárgaképű, szomorú arcú úr menekült el a brit csatahajón, és Musztafa Kemál költözött be a csankajai palotába. Azután itt volt az az ártatlan, de háromszáz millió mohamedán fölött vallási hatalmat gyakorló II. Abdul Medzsid. A kék szemű kalifa. Amikor VI. Mohamed elmenekült, ez még csak török belügy volt. Amikor azonban II. Abdul Medzsid, a kalifa hagyta ott ama sötét éjjelen a konstantinápolyi Dolma-Bagcse palotát - nos ez már a világ háromszáz millió mohamedánjával volt ujjhúzás. Mégis sikerült Musztafa Kemálnak ezt a hihetetlen újítást és változást kierőszakolnia. Most itt maradt - úgy érzi: egyedül.
A csankajai palota ura, a török köztársaság elnöke, egyedül élvezi élete nagy diadalát. Az egyetlen, ami hűen kitart mellette fiatal kora óta: reumája és vesehomokja. Se felesége, se gyermeke, se anyja, se apja - jóformán senkije sincs. Egyetlen igazi barátja Izmet pasa, az inönüi hős. Az a kis nagyothalló okos és jóindulatú ember, akivel Musztafa Kemál üres óráit megosztja. Kemál azonban nagy vendégeskedéseket is rendez most már otthonában. Ezekbe menekül válása után. Ilyenkor csillognak, villognak a csankajai palota szikrázó kristályablakai. Musztafa Kemál talán éppen egyedülléte miatt menekült ezekbe a nagy, hangos, táncos, zenés, társas összejövetelekbe. Lelkileg egyedül van. Érzi, hogy mindent elért - és mégsem ért el semmit. Az, amiért úgy látszik élete elrendeltetett, csak ezután fog elkövetkezni. Eddig csak harcok voltak a hatalomért. A hatalomért, ami végeredményben csak arra jó, hogy végre azt tehesse, amit helyesnek és megvalósíthatónak lát, - ami a török népet felemelheti. Emiatt verekedett talán a "vörös szultánnal", Enverrel, görögökkel, kalifákkal. Most, hogy itt áll végre mint szuverén államfő, érkezett el talán az ideje, hogy azt tegye, ami élete komoly tartalmát megadhatná.
Nem véletlen az, hogy Musztafa Kemál utóbb, amidőn a családi nevek felvételét elrendelte, épen az "Atatürk" - "a török atyja" nevet választotta. Valóban ez lett most életének célja: gyermeke, családja nem volt, és így az egész török nemzetet tekintette gyermekének.
Lehet, hogy a sors ezt akarta elérni, és ezért kellett egyedül maradnia Musztafa Kemálnak, élete nagy sikereinek kellős közepén. Az egész török nép érdekében rendelte talán mindezt így a sors.
A Kizmet akarta, hogy a török nép annyi évszázados, emberhez nem méltó élet után végre egy győztes, de magányos ember lelke melegétől felemelkedjék.

Kétségtelen azonban, hogy most, a győzelem tetőpontján is úgy látszott, hogy Musztafa Kemál még mindig nem valósíthatja meg nagy célkitűzéseit. Még akkor is, amikor már a köztársaság elnöke, két nagy összeesküvéssel kellett megküzdenie, amelyek komolyan veszélyeztethették pozícióját. Most már azonban nem szultán vagy kalifa, Enver vagy külső ellenség, hanem saját baráti körének legbelsőbb tagjai voltak azok, akik a hatalmat el akarták venni tőle.
A történész tárgyilagos szemével - de az összes külföldi szakírókkal együttesen is - meg kell állapítanunk, hogy Kemál életútjában kétségtelenül szükség volt az ellenzék vezérférfiainak elhallgattatására. Törökország vesztébe rohant volna, ha Kemál erős kézzel nem fogja ekkor a gyeplőt.
Musztafa Kemálnak minden sikerült eddig. Érdekes, hogy mennél jobban haladt Kemál a csúcs felé, annál sürgősebb volt neki életútja - talán érezte is, hogy nem sokáig fog élni, és sietnie kell.
Első harca igazán nemes és létjogosult volt. Az Abdul Hamid megtestesítette világnézet és hatalmi eszközök szükségképpen arra vezettek, hogy megsemmisítsék őket. A "vörös szultán" és emberei elleni harcban nincs az az európai gondolkodású ember, aki Abdul Hamid mellé állna. És amikor annyi millió ember élet- és vagyonbiztonságáról van szó, még csak emberi motívumokkal sem lehet igazolni Abdul Hamid eljárását. Musztafa Kemál ez alkalommal vitathatatlanul jó harcot vívott.
Kemál második nagy küzdelme Enver pasával esett. Kétségtelenül Musztafa Kemál mellett szól ekkor is a legtöbb érv, hiszen Enver jelentette a német katonai szövetséget és a világháborúba való beavatkozást is Törökország számára. Már pedig Törökországnak - ezt ma már nem vitatja senki - a világháborúra semmi, de semmi szüksége nem volt. Még csak hatalmi vagy területi indokok se motiválhatták részvételét. Törökország, mint azt ma minden iskolás gyerek fújja Törökországban, a világháborúban "rossz lóra tett"; és a török nép milliói nemcsak amputált lábakban és átlőtt hashártyákban, de gazdaságilag és anyagilag is borzasztó veszteségeken mentek át. A háborús nemzedék elrontott éveit pedig sem az ifjútörök kormányzat, de még maga Musztafa Kemál sem tudja visszaadni. Hiszen még 1924-25-ben is rengeteg anyagi bajjal küzd az állam, de minden egyes török polgár is. A pénz értéke romlott - és orosz kölcsönre vadászik a török pénzügyi kormányzat.
Kemálnak ez a második harca tehát, Enver ellen - ezt a krónikás bátorságával merjük mondani - szintén jó és igaz ügy volt.
Kemál ezután következő harcai, amelyek a szultánság és kalifátus eltörlésével végződtek, már más jellegű cselekmények. VI. Mohamed egy vesztett háború után éppen úgy nem tehetett semmiről, mint a többi vesztes uralkodó, aki a háború vége felé került trónra, mint akár IV. Károly magyar király. Ha Konstantinápolyt az antant megszállja, a szultántól hadseregét elveszik, vajon szeretné a történész látni: mit tehetett volna akár maga Musztafa Kemál akkor, ha padisahnak és sztambuli kalifának születik, és az egyesült angol-francia-olasz flotta horgonyzik ablakai alatt?
Kemál mellett azonban kétségtelenül erős és igaz ellenérvek is vannak. Létjogosult volt Musztafa Kemál harca azzal a VI. Mohameddel, aki őt és az általa megalkotandó új Törökországot egyszerűen - hatalomféltésből - nem engedte megszületni. Ilyen értelemben indokolt volt Musztafa Kemál harca VI. Mohamed ellen. A szultán különben saját személyében sem képviselt olyan népi politikát és olyan erkölcsi piedesztálon álló világnézetet, amely Kemállal szemben őt tette volna meg az emberi rokonszenv tárgyává.
Musztafa Kemál vetélkedése és győzelmes harca II. Abdul Medzsiddel, a kalifával, következett ezután. Kétségtelen ugyan, hogy a kalifa méltósága, és az a körülmény, hogy ezt a tisztséget a volt török trónörökös tölti be, bizonyos konzervatív elemek Kemál-ellenes és köztársaságellenes reményeinek adhatott tápot, mégis vitán felül áll, hogy magának II. Abdul Medzsidnek távolról sem állott szándékában Musztafa Kemált kitúrni helyéből, vagy ellene egyáltalán fellépni. Musztafa Kemál maga is leszögezte, hogy "majd, ha szükség lesz rá, Törökország ismét visszaállíthatja kalifátusi intézményét és új kalifát is választhat". Kemál - hiszen tárgyilagos ember volt - még azt is elismerte, hogy II. Abdul Medzsid személye ellen nincs semmi kifogása. Sőt, Kemálnak még a régi világháborús időkből és a görög harcok esztendeiből talán rokonszenves is volt II. Abdul Medzsid modern és az ótörökökkel szembeszegülő alakja. Kemál más megfontolásokból határozta el, hogy egymás után két sziámi ikret is szétoperáljon: először az évszázadok óta egyként élő kalifátust és szultánságot, azután Abdul Medzsidet és az általa betöltött méltóságot. Kemál azt mondotta: Abdul Medzsid derék ember, de a kalifátust meg kell szüntetni. Így kergette II. Abdul Medzsidet, az egyébként rokonszenves embert Kemál élete egyik utolsó belpolitikai harcában a száműzetésbe.
Ha így végigtekintünk Kemál harcain, látnunk kell, hogy az Abdul Medzsiddel való küzdelem után, a híres nagy összeesküvés alkalmával Musztafa Kemál egyenes vonalban tovább követte erős és határozott életútját. Egyetlen és igen nyomós ellenérv erre a megállapításra csak az lehet: Kemál most már egyszerűen féltette az eddig elért reformokat az esetleges államfordulattól. Jól tudta, hogy ha a hatalmat kicsavarják a kezéből, ezzel nemcsak ő tűnik el a történelem süllyesztőjében, hanem Törökország maga is véres belpolitikai harcok, köztársasági és monarchikus pártok vetélkedésének, sőt polgárháborúnak is színhelye lehet. Arról nem is beszélve, hogy bizonyára a szomszédos hatalmak sem hagynák kiaknázatlanul az esetleges török belpolitikai zavarokat.
Ez pedig nyomós ok, amely Kemál eljárását legjobb barátaival és hatalomra segítőivel szemben indokolja. Azokkal a barátaival szemben, akiket a "nagy összeesküvés" - ő maga így nevezte ellenségeit - a halálba és börtönbe küldött. Véleményünk szerint ez az egyetlen érv, méltó egyensúlya mindannak, amivel Kemált ezeknek az éveknek az eseményeivel kapcsolatban vádolták.
Most pedig mondjuk el, milyen is volt az a belső "forradalom", amelyet Musztafa Kemál szokatlanul véres, summás eszközökkel nyomott el.

XXIII.Az ellenzék pusztulása

Ne bonyolítsuk feleslegesen az eseményeket. Törökországban egész egyszerűen az történt, hogy az államfő politikájával szemben álló ellenzéki párt alakult. Az most már lényegében mindegy, hogy ez a párt tevékenységét részleteiben menően hogyan folytatta le.
A dolgok túl simán, egységesen és sikeresen fejlődtek Musztafa Kemál számára. Így azután érthetően megszületett az ellenzék és irigység is.
Eleinte csak a hadseregben ütötték fel ellenzéki hangok a fejüket. A török hadsereg mindig is politizált. Musztafa Kemál akkor, amikor ő volt a hadsereg tagja, és ő kívánta a kormányt megdönteni, jogosultnak tartotta a hadsereg politizálását. Ő maga volt legjobban felháborodva, amikor Abdul Hamid az ellenzéki politizáló századost becsukatta.
Azóta azonban a világ sokat változott, változtak a nézetek, szabadságjogok is világszerte. Most már azonban egészen más véleménye volt Musztafa Kemálnak a politizáló hadseregről. Egykori barátai, mint Kjazim Karabekir és Ali Fuad pasa hadseregtábornokok nyíltan kifejezést adtak elégedetlenségüknek afelett, hogy Musztafa Kemál most már úgy rendez mindent Törökországban, ahogy neki jólesik. Ellenzékieskedésük következménye az lett, hogy le kellett mondani rangjukról; de képviselői minőségüket megtarthatták. Így, érthető módon, még élesebb ellenzékbe jutottak Kemállal. Kemál kezdte észrevenni, hogy valami nincs rendben az ország közvéleményében.
- Mindenki, az egész világ tudja meg, hogy számomra nem létezhetik politikai közömbösség. De az az elképzelés sem, hogy a pártok felett állok. A köztársaság híve vagyok, és ez az én köztársasági néppártom legfelsőbb elve. Ez a párt az előharcosa a szellemi és társadalmi előrehaladásnak. Nem tudom elképzelni, hogy akadna egyetlen török is, aki ebben az alapvető kérdésben másképp gondolkozna! Ezért nem is lehetnek konkurens pártok. A néppárt az egész nemzetet öleli fel: a néppárt programja, az egész nép programja. Kifejezetten kijelentem, hogy számomra becsület kérdése, hogy nemcsak államfő, hanem ugyanakkor ennek a pártnak a vezére is maradjak - mondotta Kemál nemsokára egyik híres parlamenti beszédében.
Sokaknak nem tetszett ez az önérzetes színvallás. Nemcsak Kjazim Karabekir, Ali Fuad és más tábornokok, hanem az elűzött kalifa emberei - hogy csak Refet pasát, dr. Adnan bejt és barátaikat említsük - elégedetlenkedtek ezzel a nyílt színvallással. Ők nem úgy képzelték, és nem azért támogatták Kemált harcainak elején, hogy Törökországban a vezér most egyeduralmat létesítsen. Az ellenzék férfi a nyugati eszmék megvalósításáért szálltak harcba, és úgy képzelték, hogy a császárság és a kalifátus azért szűnt meg, hogy Törökországban a nép akarata és alkotmányos élet legyen úrrá. Ezek az elképzelések ideálisak és igen szépek is voltak. Azonban egy ponton tévedtek, ahol viszont Kemálnak volt igaza. A tapasztalat ugyanis egész rövid idő alatt megmutatta, hogy a török politikai élet még nem érett meg az "ellenzék-kormánypárt" egyensúlyjátékára. A török képviselők revolverrel jártak el a parlamentbe, és rövidesen tettlegességek és revolverdörrenések zaja veri fel az angórai parlamentet. Az új főváros képviselőházában a képviselők nem alkotmányos, hanem drasztikus eszközökkel kívántak igazuknak nyomatékot adni.
Ezek után történt, hogy az ellenzék vezetői összefogtak és akcióba akartak lépni. Konstantinápoly, a rangjától megfosztott egykori főváros volt a gyűlhelye az ellenzék megmozdulásának. Ez az ellenzék valóságos Noé bárkája volt. Kalifátushívők, ortodox monarchisták, radikális köztársaságpártiak és szélsőséges baloldaliak fogtak össze, hogy az államhajó menetébe ellenszelet fogjanak be. A konstantinápolyi sajtó, amely sokkal liberálisabb és ellenzékibb volt, mint az angórai, híven tükrözte a volt főváros politikusainak felfogását. Új párt alakult, amelynek neve "köztársasági haladópárt" lett. Egyik vezetője Dzsavid bej, ugyanaz a volt török pénzügyminiszter, aki a háború kitörésekor leköszönt rangjáról és négy éven át nem volt hajlandó semmi szerepet vállalni. Ez a Dzsavid bej volt különben az a férfiú, akit a legyőzött Törökország fegyverszüneti kérésekor magányából előhívott és arra kért, eszközölje ki - mint a háborúban nem szerepelt férfiú -, hogy hazája kedvező feltételeket kapjon. Ez
a szikár, magasgalléros, csiptetős úr egyébként is igen különös ember volt. A zsidó vallást követte, azonban származására nézve nem volt "judeai vér" benne. Az úgynevezett "dönmék" éppen Szalonikiben, Musztafa Kemál hazájában vették fel egy időben a szombatos zsidó vallást. Valami Szabbatáj Szévi nevű álpróféta alapította ezt a "dönmé"-hitet és vette rá a jámbor szaloniki muzulmánokat, hogy a zsidó rítust felvegyék. Dzsavid bej, a dönmék egyik kései leszármazottja, amikor a háborúban Enver belesodorta Törökországot, arab, örmény és a többi kisebbségi származású minisztertársaival még aznap leköszönt. Nem is tudta a háború semmilyen eseménye ezeket a minisztereket előrángatni passzív ellenállásukból.
Dzsavid most azt hitte, hogy pártja elvei megvalósítására itt a kedvező pillanat. Dzsavid és Európát járt társai voltak a szellemi vezérei az újonnan született köztársasági haladó pártnak. Magas rangú tábornokok, mint Kjazim Karabekir, akik ellen Kemállal való cimborázás miatt VI. Mohamed még annak idején elfogató parancsot és halálos ítéletet is írt alá, voltak ennek a köztársasági haladó pártnak többi főtámaszai. Itt mindjárt előrebocsátjuk, hogy Kemál utóda, Izmet Inönü államfő e férfiak még életben lévő részét rehabilitálta és újra magas méltóságba helyezte. Ezt az előrenyúlást az eseményekbe azért tartjuk szükségesnek megemlíteni, hogy rámutassunk, a hivatalos török felfogás ma már más ebben a kérdésben, mint volt Musztafa Kemál idejében.
Egyelőre azonban még csak ott tartunk, hogy a konstantinápolyi köztársasági haladópárt a "Tanin"-ban, ebben a nagy konstantinápolyi lapban, állandó cikkeket tesz közzé a valódi demokráciáról. Ugyanakkor az angórai képviselőházban is szervezkedik a köztársasági haladópárt. Már jó tucatnyi képviselő tartozik a táborukba. Kemál nem egy híve szegül most már ellen a gházi államvezetésének. Nem egy képviselő hagyta ott nyíltan, vagy kevésbé nyíltan a "köztársasági néppártot", Kemál kormányzópártját.
Kemál, amikor látta, hogy az ellenzék mind határozottabban szervezkedik ellene, egyelőre taktikai okokból jónak látta viszszavonulót fújni. Mégsem lehet, hogy szinte hetente lépjen ki egy-egy híve a köztársasági néppártból. Kemál végül is elejtette miniszterelnökét. Az ellenzék azonban ezzel nemhogy meggyöngült volna, hanem éppen megerősödött Kemállal szemben.
Kemál azonban ugyanakkor ellenhúzásra készülődött. Megválasztotta egyik legbensőbb hívét képviselőházi elnöknek, ha már miniszterelnökétől meg kellett válnia. Ez még csak olaj volt a tűzre.
A török képviselőházban úgy az ellenzékiek, mint a kormánypártiak hallatlan jeleneteket provokáltak. Botrányos állapotok lettek úrrá az angórai kis, emeletes országgyűlési épületben.
A képviselők karddal és revolverrel jelentek meg az üléseken, a folyosók pedig nem egyszer ordítozástól és sértegetéstől, de gyakran verekedéstől is visszhangzottak. Ezek a botrányok igazolták azt a tényt, amit Kemál mindig hangsúlyozott, és amiben teljesen igaza is volt: a nagy szabadság és alkotmányosdi túl hirtelen érkezett el az akkor még parlamentárisan iskolázatlan török nép számára. Egy nemzet vezető rétege, amely évtizedek óta állandóan szultánokat csapott el és összeesküvéseket szőtt ott Kis-Ázsiában, még a Balkánnál is lejjebb, máról holnapra nem válhat olyan magas színvonalú gyülekezetté, mint a nagy nyugati demokráciák.
Sok eseményre még ma sem derült világosság. Mindaz, amit ezeknek az éveknek kulisszák mögötti eseményeiről tudunk, csak kis részlete annak, ami valóban történt. Példákat lehet csak felsorolni. Az egyik képviselőt például, Halid bej ezredest - Envernek egyik közeli rokonát - a parlamenti folyosókon egyszerűen agyonlőtték ellenfelei. Holtteste ott maradt a vörös szőnyegen, és az ő vére volt az első, amely a török képviselőház épületében kiömlött.
Más gyilkosság is történt. Az egyik ellenzéki képviselőt meghívta Dzsopál Ozmán bej, Musztafa Kemál testőrségének túlbuzgó parancsnoka ebédre. Kemál minderről persze nem tudott. A barátságos meghívásra a képviselő el is látogatott a testőrségi palotába. A kapuban álló házőrség feszesen tisztelgett, azután a házigazda elősietett a vendég fogadására, és néhány óra múlva
a meggyilkolt ellenzéki képviselő holttestét lökték ki Dzsopál Ozmánék valami eldugott, félreeső kamrába. Amikor azután Musztafa Kemál az elkövetett tett miatt heves szemrehányásokat tett ezredesének, ez a vad férfiú újabb erőszakoskodásra ragadtatta magát. Összeszedte a lázisztáni hegyek között született vakmerő testőrlegényeit és szabályos ostromot intézett Musztafa Kemál csankajai palotája ellen! Valóságos tűzharc fejlődött ki, Dzsopál Ozmán pedig holtan maradt a palota küszöbén.
Egy másik ellenzéki képviselőt nagy beszéde után egész egyszerűen az angorai utcán háza előtt lőtték le. Hogy ki, arra soha nem derült világosság.
Kemál természetesen szíve mélyéből elítélte ezeket a brutális eszközöket. Még soká lehetne folytatni az események elvadulásának leírását.

De egészen más irányból is elindult a tragikus események sorozata.
1926-ban merényletet kíséreltek meg az államfő ellen Szmirnában. Musztafa Kemál nagy ünnepélyességgel vonult be a városba mint államfő és mint köztársasági elnök. A rendőrség természetesen az előző napokban alaposan "átfésülte" a várost. Általános meglepetésre megjelent a rendőrségen ekkor egy öreg hajós, aki előadta, milyen gyanús szolgálatra kérték fel. Azt mondotta az öreg, hogy Szmirnától nem messze, a tengeren szokott esténként halászgatni. Ismeretlen emberek felkeresték és fel akarták bérelni, hogy legyen egy bizonyos órában a kikötő egyik pontján; vigye át őket Chiosz szigetére, amely már görög fennhatóság alá tartozik. Így jutott a rendőrség nyomára egy összeesküvő társaságnak, akiknél bombákat is találtak. A kihallgatás során bevallották a merénylők, hogy e bombákat az egyik szmirnai ház emeleti ablakából szándékozták Musztafa Kemál elé dobni. Miután azonban a rendőrség órák alatt felgöngyölítette az egész merénylő frontot, Kemál a bevonulás alkalmával minden incidens nélkül vonulhatott át ezen a veszélyes útszakaszon is.
A rendőrség azonban tovább nyomozott. A rendőrségi nyomozás eredménye a köztársasági haladó párt képviselőihez vezetett. Az egyik ellenzéki képviselő, Zia Hursid bej végül is beismerő vallomást tesz a rendőrség előtt. Azt vallotta, hogy ő szervezte az egész merényletet. Zia Hursid bej vallomása alapján most már egész ellenzéki titkos bizottságot leplezett le a rendőrség. Állítólag az volt a "bizottság" célja, hogy Musztafa Kemált eltegye láb alól, utána pedig átvegye a hatalmat. Mintegy száz embert, "véletlenül" éppen az egész ellenzéket, letartóztatott erre a rendőrség.
Az ellenzék most letartóztatott vezetőiről pedig történelmi tény - minden köztársasági irányú török szakmunkában is feltalálható adat -, hogy ezek a férfiak jó ideig Kemál legodaadóbb és legbátrabb segítőtársai voltak. Azonban azt is meg kell adni, hogy a letartóztatott ellenzéki vezérek sem voltak angyalok, még kevésbé altruista emberek.
Az ellenzék vezetőit most elérte a nemezis. Majdnem valamennyien börtönbe kerültek. Lakásukon detektívek jelentek meg és katonai fedezet alatt szállították valamennyiüket a különböző fogházakba.
Közbevetőleg meg kell emlékezni arról is, hogy még egy közbeeső megmozdulás is fellángolt a Kemál-uralom ellen. Ez az esemény a kurdok felkelése volt. A kurdok egészen más okból lázadtak fel, mint az ellenzék liberális és demokrata vezetői.
A kurdok fanatikus, műveletlen, de bátor és vakmerő hegyi népe egyszerűen ördögöt látott a modernizáló köztársasági államfőben. Vannak olyan verziók is, hogy a rég elhalt II. Abdul Hamid szultán egyik fia, Szelim herceg - ugyanaz, akiről már egyszer szó esett - szította a kurdok lázadását. Ez a Szelim herceg lett volna a kurdok kalifajelöltje. Mert a kurdok célja nemcsak Kemál elűzése, de a teljes ómohamedán régi rend visszaállítása is volt - visszakanyarodva a sötét középkorba. Kemálnak ezek ellen való harcát az egész művelt világ rokonszenvvel kísérte.
A kurdokkal való háborúskodás sokáig tartott. Az angórai kormány csapatai nem tudtak az égigérő hegyek között gyors sikereket elérni.
A belső forradalomhoz tehát még szabályos népfelkelés is járult. Musztafa Kemál erélyes eljárása igazolására szolgál, hogy a legutóbbi hónapok eseményei valóban vaskezet követeltek. Ha ez így megy tovább, Kemál nagy munkája veszendőbe megy. Törökország ismét az anarchiába süllyed.
De hát aztán most neki is állt Musztafa Kemál a rendcsinálásnak, és olyan rendet teremtett Törökországban, amilyenről sem az Abdul Hamid-i, de még az Enver-idők emberei sem álmodozhattak. A kurdok ellen tett katonai intézkedések, a csapatok szaporítása, több ágyúval és repülőgéppel való felszerelése és a lagymatag parancsnokok felcserélése után most már elkövetkeztek a nagy török politikai perek is.
Pár hónap múlva csak úgy röpködtek a halálos ítéletek, életfogytiglani börtönök és száműzetések. Az ellenzék vezetői egy kis részének sikerült csak külföldre menekülnie.
Kemál először is felfüggesztette az alkotmányt. Kivételes állapotokat léptetett életbe. Katonák, szuronyok és detektívek jelentek meg mindenütt.
Husszein Dzsahid, a "Tanin" nevű nagy ellenzéki lap szerkesztője volt az első elítélt. Életfogytiglani száműzetésre ítélték. Az újságok jórészét betiltották vagy cenzúra alá vették. Rauf bej elmenekült. Dr. Adnan bej és felesége, Halide Edib Hanum írónő, a régi török szüfrazsettharcok előharcosa, Kemál elveinek vakmerő hirdetője, szintén külföldre menekült. Ez az asszony a Kemál-háborút a gházi oldalán férfiruhában végig harcolta Musztafa Kemálért való lelkesedésből, amiért VI. Mohamed halálra is ítélte. Véletlenül éppen aznap, amikor Musztafa Kemál ellen adta ki az elfogatóparancsot. Mindez nem titok, még a hivatalos Kemál-életrajzok is megemlékeznek minderről.
A szmirnai összeesküvéssel elindult nagy per kemény ítéleteket vont maga után. Kjazim Karabekir és Ali Fuad tábornokok, azok a férfiak, akik elsőnek álltak mint hatalmas generálisok az akkor még lázadó Kemál életveszélyes oldalára, szintén odakerültek szuronyos börtönőrök sorfala között a szmirnai különbíróság vádlottjainak padjára.
Váratlan fordulat következett azonban be az ő esetükben.
A bíróság felmentette mindkettőjüket a "felségárulás" vádja alól. A teremben lévő hallgatóság pedig dörgő tapsviharban tört ki. Kemál örült, hogy a független török bíróság felmentette egykori barátait.
A törvényszék tizenöt ellenzéki vezetőt ítélt halálra, akiket azzal vádoltak, hogy részt vettek a Kemál elleni összeesküvésben. A vád felségárulás volt ellenük is.
Az ítéleteket végrehajtották. Halálos ítéletet mondottak ki három volt miniszterre, egy pasára, több képviselőre és az összeesküvésben részt vett Zia Hursid bejre és Arid bej ezredesre is.
Most már mindenki menekült, amerre látott, és aki tehette. Musztafa Kemál nem állt meg félúton. Dr. Nazim bejt, régi barátját, aki még az Abdul Hamid-ellenes forradalom idejében exponálta magát, szintén halálra ítélték. De úgy Nazim bejen, mint a már említett két politikuson, Rauf bejen és dr. Adnan bejen, nem tudták a halálos ítéletet végrehajtani. Ezek a férfiak már előzőleg elmenekültek Nyugatra.
Viszont Dzsavid bej, az egykori pénzügyminiszter nem volt hajlandó menekülni. Hidegvérrel várta meg sorsa beteljesedését. Hiába figyelmeztették barátai: meneküljön velük. Dzsavid bej úgy hitte: igaza van, és ennek tudatában bátran állt bírái elé.
Halálra ítélték az idős férfit. Fehér inges holtteste nemsokára ott csüngött a vésztörvényszék udvarán felállított alacsony, durván ácsolt akasztófán.
Az összeesküvők nem voltak többé.
Így fejeződött be a török összeesküvők első megmozdulása. Az új köztársasági elnök nem tűrte - talán nem is tűrhette -, hogy az ellenzék, terveit és programját keresztezze.
Kétségtelen, hogy a nagy reformátor, Musztafa Kemál fanatikusan hitt saját küldetésében. Féltette életművét, és ez volt rugója radikális cselekedeteinek. Ha nem is egyezett eljárása a szabadságról és alkotmányosságról vallott elveivel, Musztafa Kemál mégsem járt el jogtalanul ezekben az eseményekben. Az ország jövője szempontjából - ezt az azóta eltelt évek eseményei megmutatták -, valóban Kemál uralma jelentette a felemelkedést. Musztafa Kemál ennek bizonyosságáról teljes szubjektivitásával meg volt győződve. Ez igen valószínű, sőt bizonyos is. Ez mentheti talán eljárásának keménységét.
Más kérdés az, hogy szükség volt-e ilyen drasztikus eszközökre? Erre a kérdésre "igennel" kell felelnünk. Az bizonyos, hogy a harc ilyen éles kifejlődésének stádiumában szó sem lehetett már békés, közvetítő megoldásokról. Ha az ellenzék vezetői nem mennek, Musztafa Kemálnak kellett volna mennie, eltűnnie. Élethalálharcnál nincs félmegoldás.

XXIV.Belső újjáépítés

Ennek az úgynevezett "nagy összeesküvésnek" leküzdésével le is zárultak azok a nagy harcok, amelyek Musztafa Kemál végső egyeduralmát biztosították. Most, amikor a köztársaság belső hatalmi háborúi véget értek: végre elkövetkezhetett az az időszak, amely miatt tulajdonképpen a sok előcsatározás folyt. Eljött az apotheozis: Kemál alkotásának időszaka.
1926-tól 1938-ig, Musztafa Kemál haláláig, tizenkét hosszú esztendő telt el. Ez a tizenkét esztendő a török nemzet történetében az az időszak, amelyre méltán büszke lehet. Nemzeti fejlődés tekintetében ez a tizenkét év megfelel sok száz év előrehaladásának. A hirtelen változások természetesen még némi ellenhatással jártak; hiszen ezért volt szüksége eddig is Kemálnak arra a rengeteg belső harcra és erélyre, hogy a céljai elérése elé tornyosuló akadályokat elhárítsa. De nagy harcok ezután már nem következtek.
Úgy hisszük, legcélszerűbb képét adjuk ennek a tizenkét békeesztendőnek akkor, ha összefüggően felsoroljuk, mik is azok az újítások és változások, amelyekkel Musztafa Kemál, most már a hatalom végleges birtokában, megajándékozta nemzetét. A reformok ismertetését időrendi sorrendtől függetlenül, az okozati összefüggések láncolatán belül kíséreljük meg visszaadni. Mi történt az alkotás tizenkét éve alatt?
Első dolga volt Kemálnak, a török alkotmányt és az államigazgatást teljesen modernizálni. Az új alkotmányt 1924. április 20-án hirdették ki. Ezt a híres török köztársasági kartát 1928. május 20-án módosították.
Az ország teljesen a demokrácia, egyenlő honpolgári jogok és kötelezettségek alapján áll. Minden 21. életévet betöltött férfi és nő gyakorolhatja a választásoknál választási jogát. Az ország akaratának megnyilvánulási szerve az ún. "Nagy Nemzetgyűlés". Ennek 429 tagja van, akik 4 éven át teljesítik képviselői hivatásukat. Az állam feje a köztársaság elnöke, akit elvileg a képviselők választanak saját soraikból. Az elnök mandátuma 4 évig tart. Az államfő az országgyűlés akaratából tehát a nép vezetője; ő a legfőbb katonai parancsnok is, és általában minden végrehajtó hatalom gyakorlója. Jogai közé tartozik, hogy a miniszterelnököt és a kormány tagjait kinevezze, az országgyűlést összehívja és feloszlassa - de mindezt csak miniszteri ellenjegyzés mellett teheti.
Régebben, amikor Kemál még nem volt hatalma teljes birtokában, a köztársasági elnök hatalmának még némi korlátai voltak. Ezek azonban, éppúgy, mint maga az ellenzék, idővel teljesen eltűntek. Erre szolgált a II-dik, módosított alkotmány.
Ez volt a keret.
A valóságban azonban az volt a helyzet, hogy volt ugyan demokrácia és népképviselet - azonban, miután csak egy pártot engedélyezett az államhatalom, mégsem érvényesülhetett más álláspont, mint Kemálé. A Köztársasági Néppárt az egyetlen és egyúttal kormánypárt, feltétlen engedelmességgel tartozott a párt vezetőjének, aki a köztársaság mindenkori elnöke.
A pártfegyelem igen erős. Az államhatalom ilyen módon lassan átszállott az országgyűlésről a köztársaság látható fejére.
Természetes, hogy az alkotmány tulajdonképpen akkor kezdett tartalommal megtelni, amikor Kemál élete utolsó éveiben megengedte a biztonsági szelepet az által, hogy ha ellenzéket nem is, de legalább párton kívüli képviselőket engedett beválasztani a képviselőházba. Így önálló hangok is szóhoz jutottak. Számuk azonban igen csekély volt, és ezek az urak is voltaképpen a kormány jóvoltából kerülhettek a választási listára.
Az országban minden címet és kitüntetést eltiltottak. Mindenki "úr" és "úrnő" lett. Az állami megszólítás: "polgártárs" lett. Kitüntetéseket Kemál nem adományoz. Az egyetlen létező török kitüntetés: a felszabadító háborús emlékérme, egy ovális éremdarab színes szalagon, amelyet azonban csak egész ünnepélyes alkalmakkor, esküvőkor, államfői kihallgatásnál és - temetésen szabad nyilvánosan kitenni. A régi császári Törökország érdemrendjei: az Ozmánije, a Medzsidije, Liakat-rendek és a német Vaskereszt mintájára még a világháborúban rendszeresített Török Vasfélhold-kitüntetések is eltűnnek.
A törvény előtt mindenki egyenlő. A bíróságok többfokúak és függetlenek. Mindenkinek jogában áll vallását és foglalkozását tetszése szerint megválasztani - a szólásszabadság és gondolatszabadság, ugyanígy a sajtószabadság is, már erős béklyó alá esik. Ez az évek során fokozatos enyhülésen ment keresztül.
Az állam végül is 63 ún. "vilajetre", kerületre oszlik, amelyek vezetői végső fokon az összminisztériumnak és az államfőnek felelősek.

Musztafa Kemál azonban azt is nagyon jól tudta, hogy Törökország csakis gazdasági fellendülése útján polgárosodhatott. Ezért minden erejével azon volt, hogy egészséges iparos- és kereskedőréteget hozzon létre. Ezen túlmenően azonban arra is gondja volt, hogy ne csak a jogrendet változtassa meg bölcs törvénykönyvekkel, előírja azt, hogy mit szabad és mit nem szabad tenniük az embereknek - hanem arra is gondja volt, hogy az ország vagyonállaga is fellendüljön. A gyárak csak úgy bújtak elő pár év alatt a föld alól. Legelőször a vasút fejlesztése került sorra. Eleinte a németek és franciák építkeztek Anatóliában és Kis-Ázsiában. Musztafa Kemál hamarosan látta, hogy ennek csak idegenek látják hasznát. Államosította a vasútépítést, és rövidesen háromezer kilométer új vasútvonal épült, jóformán tisztán török pénzből. Több mint kétszáznegyven millió török fontot irányzott erre elő. (Kemál előtt az egész török vasúti hálózat kétezer-ötszáz kilométert tett ki.) Ma már a nyolcezredik kilométernél tart a török vasút. Ügyes pénzügyi tranzakciókkal, jó gazdasági tanácsadókra hallgatva, úgy intézte a kormánnyal a dolgokat, hogy ott ahol pénzügyileg elakadt volt a török vasútépítés és külföldi tőkéhez kellett fordulniuk, a részvények utóbb mégis csak átmentek valahogy a török állam kezébe. Ma pedig minden török vasút az állam tulajdona. Ez azért is volt nehéz dió, mert - ne felejtsük el - Franciaországban, amely a török vasútépítést vezette, csak a legutóbbi időben ment át a vasút az állam tulajdonába, addig magánkézben volt. Ennek a rendszernek a mintájára pedig Törökország vasutait is úgy kívánta segíteni a francia tőke, hogy az ne legyen állami tulajdon. A Kemál-féle kormányzat azonban valóságos pénzügyi csodát művelt, miután ezernyi kilométer készen állott.
- Gazdaságilag elmaradt és mezőgazdasági foglalkozású népünket elsősorban is az új gazdasági rend és átszervezés alakíthatják át magasabb kultúrájú néppé! - mondotta egy alkalommal Kemál gazdasági reformjairól.
Az ipari fellendítésre tehát Musztafa Kemál különösen nagy gondot fordított. Elrendelte, hogy a nagyobb ipari vállalkozások nagy állami kedvezményekben, vám-, adómentességben, sőt prémiumos készpénzjutalmakban is részesüljenek. De csak akkor, ha hajlandók Musztafa Kemál négyéves tervének szolgálatába szegődni. Az első három évben mindössze három és félszáz, a későbbi években pedig már mintegy kétezer gyárat állíthatott így Musztafa Kemál négyéves tervének szolgálatába...
Új bankok is alakultak. Bányamérnökök, geológusok kutatják át állami megbízásból az országot, hogy felkutassák a földben rejlő kincseket és sok nagy értékű bányát tárnak fel. Felfedezték a Demir-hegységben Törökország, de az egész világ egyik leggazdagabb vaslelőhelyét. Mintegy hetven százalékos vasérc van ebben a kisázsiai hegységben. A török gyáripar nyersanyagellátása most már jórészben hazai földről egészítődik ki. Szén, olaj, petróleum vándorol a török gyárakba, és az új gyárak egész tömege létesül. Musztafa Kemál uralma teremtette meg a gyáripart, és érkezett el Törökország oda, hogy papír, textil, vegyészeti, gépi, cellulóz, üveg, acél és hadigyártása eddig elérhetetlennek látszó magaslatokba lendült. Gabonában, dohányban, cukorban és szövöttárukban rövidesen Törökország teljesen önálló lesz. Micsoda haladás ez ahhoz képest, hogy nemrégiben még Törökországban csupán apró kiskereskedők és kisiparosok voltak.
A dohányon és gyapjún kívül jóformán egyetlen török iparcikk sem volt olyan, ami a világpiacon egyenrangú helyet biztosított volna a számára. Még a déligyümölcs exportja is kicsiny volt.
A bazárrendszer, az utcai árusok, piszkos, rendetlen utcai kifőzdék, halárusok, cukrászok és üstfoltozók iparos társadalma jóformán eltűnt a rendezett városok területéről. Még a koldusokat is kitiltotta az utcáról Musztafa Kemál. Addig szabadon terjedtek a ragályok és betegségek. Lepra is nem egy helyen ütötte fel a fejét.
A régi török gazdasági életet annak idején a kezdetleges földművelés jellemezte. Mindezt azonban Kemál lényegesen megváltoztatta akkor, amikor az 1937. évi ún. "négyéves tervvel" a mezőgazdaságot gyökeresen megreformálták. Hiszen végeredményben a mezőgazdaság Törökország fő megélhetési forrása. Belterjes gyapot- és dohánytermelés jött létre; öntözést és általában a termelés állami irányítását vezette be Kemál. Törökország lakosságának 81,6 százaléka élt földművelésből 1937-ben; Törökország területéből 12,2 százalék az erdő, 10,1 százalék a szántóföld, 1,7 százalék a kert és szőlő, 76 százalék egyéb és terméketlen talaj. Ez a kedvezőbb arányszám azonban már a kemáli államvezetés érdeme.
Lássuk csak, mit termelnek ezen a földterületen. 1000 mázsákban így alakul a termelés: búza 46 079, rozs 4263, árpa 22 952, zab 2954, kukorica 7141, burgonya 1686, cukorrépa 2476, dohány 565, len és gyapot 663, selyemgubó 2348. Ezenkívül mák, hüvelyesek, olajbogyók, szezám, déligyümölcsök teremnek nagyobb mennyiségben, melyek közül egyedül fügéből 1 161 000 mázsa termett egy évben. Édesgyökér, dió, mandula, mogyoró, szőlő és mazsola terem még ezenkívül nagy mennyiségben Kemál Törökországában.
1938-ban, Kemál utolsó évében Törökország állatállománya a következő volt: szarvasmarha 5 896 000, ló 651 000, öszvér és szamár 1 160 000, juh 16 449 000, kecske 14 804 000, bivaly 586 000, teve 95 000.
Természetes, hogy ilyen módon az ország gyapjú, állati bőr, angóra- és kecskeszőrtermelése is igen számottevő.
Az ország gazdag bányákban és ásványokban. 1937-ben 1000 mázsákban a következő mennyiségeket bányászták ki Törökországban ásványi kincsekből: barnaszén 1164, kőszén 23 061, az igen fontos és főképp Törökországban fellelhető krómérc 920, ezüst 80, cink 161, mangán 5, antimon 13, borax 47, tajték 6, magnezit 14, higany 5, arzén 4, kén 28.
Kemál működésének utolsó évében egyébként Törökország behozatala összesen 149 millió török fontot tett ki. Behozatal tárgyai főképpen fémek, acél, gépek, vas- és textiláru. Mindezt elsősorban Nagy-Britaniából, Németországból, Észak-Amerikából és Olaszországból importálta Törökország. A kivitel, 145 millió török font értékben főképpen dohányból, mogyoróból, mazsolából, fügéből, angóraprémből, gyapotból és gyapjúból állott. A kivitel szintén azokba az országokba irányul, ahonnan a behozatal történik; ezenkívül azonban Törökország Oroszországba is igen sokat exportál. A török font, amely 100 piaszterből áll, Kemál alatt egyike lett a legstabilabb valutáknak. Még a török filléregység, a "gurus" is vásárlóképes aprópénz a török falvakban. Az ország lakosainak életstandardja kimutathatóan megnőtt, úgy, hogy a török ember életszükségleteit, sőt, a városi lakosok luxusigényeiket is jobban ki tudják elégíteni, mint nem egy nyugat-európai nemzet fiai.
Törökország lakossága meglehetősen egységes szociális rétegezettségű. Az államvallás, a mohamedán hit híveinek aránya 97,4 százalék. Az 1,8 százalék keresztény túlnyomó részében ortodox görögkeleti vallású. A városok lakossága egyébként nem növekszik olyan mértékben, mint az európai országokban. A lakosság szívesen megmarad a falvakban. A partvidék sűrűn lakott, ellenben az ország belseje, különösen a kisázsiai pusztaságok, meglehetősen néptelenek. Nem is egészséges és termékeny vidék ez. Egy négyzetkilométerre elosztva Törökország átlagos népsűrűsége 23,3 fő. Huszonöt ezernél nagyobb lakószámú városokban az ország lakosságának mindössze 12 százaléka él, összesen 2 200 000 ember. Igen jellemző a sajátságos török állapotokra, hogy az ország két legnagyobb városa között nem szerepel az ország fővárosa. Mert legnagyobb város Konstantinápoly, amelynek körülbelül 700 000 lakosa van; ez a város, mióta nem fővárosa az országnak sokat veszített jelentőségében. Ezután jön Szmirna, 180 000 lakossal és csak ezután a főváros, Ankara, Kemál "gyermeke", amelyről később külön szólunk majd.
A török lakosság kultúrszintjének emelésén sokat fáradozott Musztafa Kemál. Az iskolákban, amelyek mind átmentek az állam tulajdonába, már 1933-ban is 15 064 tanító működött, akik közül 4624 volt nő. 6733 elemi iskola volt ebben az évben Törökországban, 62 líceum, 18 tanítóképző, 12 főiskola. Ezekben az utóbbiakban már 1933-ban is 6000-nél több hallgató van.
A tankötelezettség a 12. életévig terjed. Ezalatt az 5 éves ún. népiskolát kell elvégeznie a török gyermeknek. Ezután mezőgazdasági, ipari vagy kereskedelmi szakiskolákra lehet beiratkozni; ezek átlagban 3 vagy 4 évfolyamból állnak. A török ifjú vagy a török leány azonban a 3-tól 5 évig tartó tanítóképző iskolában és a 6 évig tartó líceumba is beiratkozhatik, ami után még az öt fakultásos egyetemet is elvégezheti. Természetes, hogy a török fiatalság, amely már az új köztársaságban nőtt fel, műveltség tekintetében messze elhagyta maga mögött apáik színvonalát, és így legfőbb támasza Musztafa Kemál újító szellemének.
Egészségügyi szempontból is óriási a haladás Kemál Törökországában. Ma a török kórházak és szanatóriumok mintaszerűek. Ideggyógyintézetek, pszichoterápiás és modern gépekkel felszerelt röntgen- és más intézetek gyógyítják az arra rászoruló törököket. Régente - útleírók írják - az őrülteket például legföljebb összefogták, akárcsak a leprásokat is, és bár szent embereknek tekintették őket, mégis orvosi "gyógykezelésük" abból állt, hogy ha dühöngeni kezdtek, hát egyszerűen megkorbácsolták őket. A ráolvasás, kuruzslás és jóslás még a szultáni udvarban is majdnem a legutolsó időkig el volt terjedve. Aki nevesebb török orvos volt, mint Maurogeni vagy gyógyszerész, mint Bonkowski pasa - nem volt török, hanem idegen. Görögök, lengyelek, örmények kezében voltak az európai tudományok. A török tömegek, földművesek, kisiparosok és katonák voltak.
Ezeken az állapotokon segített Musztafa Kemál akkor, amikor népének az európai fejlődés lehetőségét megadta. Ma a török polgár átlagos kultúrszintje semmivel sem marad el európai polgártársa mögött.

XXV.A török hétköznap átalakulása

Kemálnak azonban mindezeket a reformokat mélyen alulról kellett kezdenie. A régi épület lebontása után az építész útja a legalsó fundamentumnak teljes újjáépítésén át vezet a modern épület felépítéséhez. Ezt a munkát végezte el Kemál akkor, amikor a török ember, a török hétköznapok képét formálta újra.

Régen a török nép messze a világtól, teljes elmaradottságában élte hétköznapjait. Szomorú tény, hogy a lakosság közel kilencvenhat százaléka analfabéta volt. Még 1927-ben is a tizenöt milliós népből mindössze hétszázezer tudott csak írni-olvasni!
Musztafa Kemál feladata volt, hogy ezen a vonalon rendet teremtsen. Híres volt a konstantinápolyi Dolma Bagcse palotában való első bemutatkozása, amikor is az ott rendezett nagy ünnepélyen fekete nagy iskolai táblát és írószereket hozatott: aztán maga mutatta meg a résztvevőknek, mennyivel egyszerűbb a latin ábécé, mint a török. Ekkor rendelte el Musztafa Kemál, hogy át kell térni az arab írásjelekről a latin írásjelre. Mégiscsak lehetetlen, mondotta, hogy a fiatal török nemzedék hosszú éveket töltsön csak azzal, hogy írni tanul. Ennyi idő alatt sok hasznos tudományt lehetne elsajátítani.
Ez a merész változás óriási megdöbbenést váltott ki a konzervatívabb vezetőrétegekben. Kétségtelen azonban, hogy a török ábécé eltűnése óriási léptekkel vitte előre a törökséget a művelődés útján. Hosszú, bonyolult törvény írta elő ezentúl, hol mindenütt kényszeríti rá az államhatalom apránként az írni-olvasni tudást, valamint a latin ábécé megtanulását a törökökre. Így például külön rendelet szól arról is, hogy "börtönviselt" ember csak akkor szabadulhat ki a fogházból, ha előzőleg a fogházban megtanulta a latin ábécé-t. A török közhivatalnokoknak pedig azonnal neki kellett feküdniük a latin ábécé-t tanulni. Megjegyzendő, hogy az ábécé átírásakor Musztafa Kemál egy magyar tudós javaslatára a hasonló magyar fonetikus jeleket vette át a török hangok kifejezésére.
Most nekiállt Musztafa Kemál a dervisrendek és egyházi birtokok államosításának is. Akárcsak a cári Oroszországban, Törökországban is óriási erkölcsi és anyagi hatalmat képviselt a papság. Természetes, hogy Musztafa Kemál egyik első dolga volt ezeket az óriási papi birtokokat részben felosztani, részben államosítani. Az új főváros képe is megváltozott. Angórában - amelyet most Ankarának neveznek, és az ország végleges fővárosa - német és francia tanárok, karmesterek, igazgatásával zeneakadémiák, operatársulatok alakultak. Színházak, mozik és képzőművészeti iskolák nyílnak meg mintegy varázsütésre, szinte máról holnapra a kisázsiai pusztaságban. Az újonnan létesített rajziskolában a török közvélemény megdöbbenésére női aktokat is lehetett rajzolni. Azonban ugyanekkor Musztafa Kemál azt is elrendelte, hogy a gyermekek nem látogathatják a mozielőadásokat. Az ifjú munkások és munkásnők éjjel nem dolgozhatnak, és általában mindenki csak a korlátozottan megszabott munkaidő alatt dolgozhat.
Új törvénykönyvek sorozatát lépteti életbe Musztafa Kemál. Kereskedelmi jogból a német törvénykönyvet vette mintául. Büntetőjogból az olasz törvényeket, polgári jogból a svájci magánjogi törvénykönyvet. A rengeteg mindenre kiterjedő új törvényből felemlítjük például, hogy külön törvény rendelkezik arról, hogy az utcán törpéket és nyomorékokat nem szabad megmosolyogni és, hogy a házasulandók számára elrendelték a kötelező orvosi vizsgálatot. A próféta Koránját, amelyet eddig csak arabul volt szabad a hívők kezébe adni, lefordították végre modern török nyelvre; így kellett ezután a templomban is imádkozni. Előírta a törvény ezentúl azt is, hogy a török gyárakban és vállalatoknál hány százalék külföldit szabad alkalmazni. Nem szabad ezentúl a török hivatalokban a látogatókat megváratni; udvariasan kell fogadni őket, de az aktákat sem szabad ezután bürokratikus módon hevertetni. Sőt az ősi szokást is megtiltotta Musztafa Kemál, hogy tudniillik feketekávéval kínálgatták a feleket, nemcsak a minisztériumokban, de a legegyszerűbb fűszeresnél is. A munkamenet üteme mindenben meggyorsult. Musztafa Kemálnak még arra is volt gondja, hogy a régi török üdvözléseket és hajlongásokat megtiltsa. Eddig ugyanis a török ember a "tennemával" köszönt, amely a következőkből állott: lábfejét összerakta, sarkát kissé széjjeltartotta - akárcsak a kínaiaknál, ez volt az önkéntes alázat jele -, azután begörbített ujjaival homlokát, száját és mellét érintette a török ember. Ha nagy úrral állott szemben, akkor nemcsak egyszer, hanem többször végezte ezt a műveletet gyors egymásutánban, mély hajlongások közepette. Musztafa Kemál ezt az ősi köszönési módot is megszüntette. Időrabló és idejét múlta szokás volt ez szerinte. Az új miniszteri rendelet még azt is előírta, hogy a kalapot - mert ez lépett a régi fez helyébe - pontosan hány arasznyira kellett megemelni, ha utcán köszöntünk valakit.
A fez eltiltása váltotta ki a legnagyobb ellenhatást. Talán éppen ez volt az a rendelet, amely ellen a legtöbb török ember felháborodottan tiltakozott. Musztafa Kemál azonban maga is jó példával járt elől. Véletlenségből sem engedett ki a török propagandaminisztérium olyan fényképet, amely az államfőt nem hajadonfővel ábrázolta. A fezrendelet néhány erélyes büntetőszabály foganatosítása után végül is "meghallgatásra" talált Törökországban.
Egy másik mindennapos baj megszüntetéséről is gondoskodott Kemál. Törökországban az időszámítás nagyon zavaros probléma volt. Eddig - nem tréfa - az volt a helyzet, hogy Konstantinápolyban a Levante Herald szerkesztőségi órája után igazodott egész Törökország. Ha ennek az újságnak szerkesztőségi órája rosszul járt, Konstantinápoly egész európai világa a legnagyobb bajban volt; lekésett a hajóról és vasútról, de általában mindenhonnan, ahol a török időrendszer szerint igazodtak. A Levante Herald közölte ugyanis a török időt. A vasúti menetrend és a hajójáratok mind az úgynevezett "á-la Turca" időszámítás szerint voltak megszerkesztve. Ha az európai azt látja, hogy az egyik hajó például tizenegy órakor indul, előbb meg kellett nézni a Levante Herald utolsó oldalát, hogy mit jelent ez az európai utas óráján? Ha az egyik nap - teszem - délután hat órát mutatott, másnap már biztos nem volt annyi, mert a török nap hosszúsága és rövidsége nem állandó, hanem mindennap változik a nap nyugta szerint! A török ember Musztafa Kemál reformjáig, ha európai órát hordott, kénytelen volt azt mindennap újra megigazítani. A török időszámítás ugyanis, mint a régi görögöknél - valószínűleg Bizáncból vették át -, a nap nyugta szerint alakult. A nap tizenkettőkor nyugszik le a török elméletben. Így szól a török időszámítási szabály. Természetesen az európai időszámítás, a valóságos napnyugta időpontja mindig változik. Így azután például, amikor hét órára esik az európai dél, Törökországban fél öt van. A következő héten természetesen már máskép alakul a különbség. Viszont olyan órát, amely a nap nyugtát éber figyelemmel kísérje, még nem teremtett a jó Isten. Így nemcsak a Törökországban élő európaiak, de a törökök sem tudták, hogy is állnak tulajdonképpen az idővel.
Ennek a látszólag felületen mozgó furcsaságnak azután volt egy igen súlyos erkölcsi visszahatása. A török ember megszokta, hogy a pontosság nem fontos, hisz úgysem lehet vita nélkül számonkérni valakitől a török számítás szerint, ha valaki elkésett.
A török, ha elvégezte a napi munkáját, lemegy az Aranyszarvra, hogy áthajózzon Szkutáriba vagy Haidar pasába, ha ugyan itt lakik. Ráül a hajóra, és mit sem törődik azzal, hogy a hajó mindjárt indul-e vagy csak egy óra múlva? Úgyis elindul egyszer a hajó, és addig a régi török ember valami gondolat nélküli, érzéketlen, boldog állapotban vár, élvez. Nyugodtan nézi a napsütést, mintha otthon vagy a hivatalában volna. Ezt nevezi a török "kef"-nek, ezt a tétlen nyugodt állapotot. Csodálatos dolgot sikerült ezzel a régi török embernek megvalósítani! Mintegy leállította agya működését, ennek a folyton motolláló, örökmozgó gépnek ugrálását, amit annyi túlfűtött fejű ember kívánna legalább félórákra leállítani, de ami még éjjel sem sikerül. Mit számított a régi török embernek az idő? Allah éppen olyan hosszúra teremtette a napot, hogy mindenre kijusson az időből! Ezen változtatni úgysem lehet - hát mit gondolkozzék rajta a török ember mindennap újra és újra! Természetesen európai embernek, aki azt szereti, ha beül a vasúti kocsiba vagy hajóra száll, akkor az mindjárt induljon is - nos, az európai embernek igen furcsa volt ez a lehetetlen török időszámítás, és az azzal összefüggő török nemtörődömség is.
Ezt a lehetetlen időszámítást szüntette meg Musztafa Kemál, aki nemcsak az európai óraszámítást vezette be, hanem ugyanakkor méterrendszert és az európai keresztény kalendárium használatát is.
Mert nemcsak a napszámítással, az űrmértékkel és hosszmértékkel, hanem a naptári számítással is rengeteg baj volt. Az európai időszámítás a Gergely-féle naptár szerint megy. A levantei keresztény világ túlnyomó része görög lévén, ők viszont Julián-naptár szerint számítják az időt. A két naptár között tizenhárom nap különbség van.
Ezenkívül általánosan használatos volt a mohamedán időszámítás is. Csakhogy ez is kettő van: egyházi és polgári. Az egyházi kalendárium a közkeletű és a törökökön kívül az arabok is ezt használták. Ez az időszámítás a holdév szerint megy. Újholdkor van a hónap eleje. A hónapban huszonkilenc-harminc nap van és az egész év háromszáz-ötvennégy napból áll. Tehát tizenegy nappal kevesebből, mint az európai év. Ennek az a különös következménye, hogy például a mára eső török ünnep csak harminchárom év múlva fog megint ugyanarra a napra esni - addig pedig az év minden szakát megjárja. Ez olyan, mintha például a mi pünkösdünk néhány év múlva télen tíz fok hidegben esnék meg, a karácsony pedig nyárra, kánikulára maradna... Ez a Kemál előtti török naptár Mohamednek Mekkából Medinába futásától számítja az éveket, ami Krisztus után 584-ben történt. Így a török 1908-ban például 1319-et írt. Csakhogy ezt a naptárt sem használja a török mindenütt, mert például okiratokon, hivatalokban, a polgári, az úgynevezett financiális török naptár szerint számolta az időt. Ennek a napi dátuma összeesik ugyan a görög napi dátummal, de a hónapokat törökül nevezi meg, és így az évet március tizennegyedikétől kezdi. Ez azt jelentette, hogy az előbbi példában 1908-ban ez a polgári naptár például 1317-et írt, tehát kettővel kevesebbet, mint a török egyházi kalendárium.
Hogy a bonyodalom még teljesebb legyen. A törökországi üzleti életben igen elterjedt volt a zsidó naptár használata is. Ugyanis a törökországi kereskedelem túlnyomó részét keresztények és zsidók bonyolították le, török ember nem igen nyúlt üzlethez, sokszáz éves háborúk szoktatták le őket erről. Sokkal egyszerűbb volt egy országot janicsárokkal meghódítani és kifosztani, mint árukalkuláción és áruszállítások nehézségein törni a fejüket. Ezért is volt Musztafa Kemál előtt az egész török hitelélet megbénulva és jóformán kivéve a törökök kezéből. Kisebbségeik, a görögök és örmények látták ennek hasznát. De természetesen a legtöbb pályáról kiszorított zsidók is nagy részt vettek benne. Ezeknek a zsidóknak ugyancsak külön naptáruk volt. Éppen Szalonikiben, ahol Musztafa Kemál is született, az ifjú Musztafa még saját szemével is láthatta, hogy az itt óriási tömegben élő zsidók naptára mennyire elterjedt. A zsidó év hasonlatos ugyan a török egyházi évhez, mert ez is holdév, de ennek szökőévei is vannak. Nevezetesen minden tizenkilenc évre hét szökőév esik, ami annyiból fontos, mert ilyenkor, egy hónappal többet számítanak. Az izraeliták naptára ezenkívül a világ teremtésétől kezdi az időszámítást, és már jóval az ötezer-hatszáz után tart.
Az örmény, ez a másik nagy kereskedőréteg, szintén két különböző naptárt használ. Egyik része a Gregoriánus, másik a Juliánus-féle naptárt használja. Aszerint, hogy melyik örmény - gregoriánus és melyik egyesültkatolikus hitű.
Ebből a lehetetlen összevisszaságból következett, hogy minden török újságon és okiraton három-négy dátumot is írtak, de jóformán senki sem tudta, hogy a másik mit ért valamely kitűzött terminus alatt.
Ugyanígy volt az űrmértékkel és hosszmértékkel is. Nem akarjuk ennek a leírásával a szót gyarapítani. Gondolhatni, micsoda visszamaradottság volt ott, ahol az elemi előfeltételei is hiányoznak a polgári és kereskedelmi forgalom szabályosságának.
Ezeket a lehetetlen állapotokat szüntette meg Musztafa Kemál, amikor a métert és az egységes Gergely-féle naptárt tette kötelezővé mindenki számára. Elrendelte ezenkívül azt is, hogy ezentúl csak a péntek lehet ünnepnap. Azelőtt úgy volt, hogy a keresztények a vasárnapot ülték meg, a mohamedánok a pénteket, a zsidók meg a szombatot. Valóságos listát kellett tehát vezetni minden vásárló török polgárnak arról, hogy melyik kereskedőhöz melyik nap teheti be a lábát.
Kemál előtt a török ember - már mint az átlagos kispolgár - nem is nagyon érdeklődött még az írás és olvasás tudománya iránt. Még kevésbé az irodalmi török nyelv iránt, amely arab és perzsa elemekből állott jórészben. Ezt a művelt nyelvet a török kispolgár nem is értette. A háromféle török írásjel közül is csak a legegyszerűbbet tudta az átlagos írástudó ember - ha ugyan tudta - valahogyan elolvasni. Mert írásmód is háromféle volt. Ha török iparosnak azelőtt írnivalója volt,hát ott voltak a nyilvános íródeákok a piacon, a bazárban, a templomok környékén. Ott ültek akár egy sor cipőtisztító, apró ládával maguk előtt. Ültek és várták az ügyes-bajos, levél- vagy szerződésíró ügyfeleket. A török ember nem is asztalon szokott írni, hanem tenyerére terített papíron, éspedig lúdtollal. Kemál mindezt az ázsiai visszamaradottságot megszüntette, amikor az iskolareform kapcsán elrendelte az általános tankötelezettséget, és mindenkinek meg kellett tanulni európai módon írni, olvasni és számolni. Ma már egy szemünk láttára felnőtt török nemzedék áldja ezért a "vakmerő" újítót. Hétszáz év alatt nem merte senki ezt az átmenetet vállalni.
Külön meg kell emlékeznünk Kemál egyik nagy jelentőségű társadalmi reformjáról: a nők egyenjogúsításáról is. Ez a reform is szinte teljesen megváltoztatta török élet képét. Köztudomású, hogy milyen alárendelt, középkori helyzete volt addig Törökországban a nőknek. Hiszen csak nemrég történt, hogy egy török nőt majdnem meglincseltek, mert az utcán hosszú férfipantallóban merészkedett végigmenni. Musztafa Kemál strandfürdőket nyitott, közös társas összejöveteleket, bálokat rendezett.
Európai számára szinte hihetetlen, hogy milyen szeméremérzettel takarták el például a török nők addig még a hajukat is. Már az is erkölcstelen volt, ha valaki egy török nő arcát megláthatta. Nos ez is radikálisan megszűnt. A török nő ma éppúgy sportol, strandol, lovagol és úszik, mint akár nálunk, Európában. Mozdulatművészeti iskolák, színiakadémiák és balettiskolák művelik ki a nemzedékeken át heveréshez és cukorrágcsáláshoz szokott háremhölgyek, bizony még ma is - ezt általánosan észre lehet venni - kissé vastag csípőjű unokáit.
A házassági jogrendszer is gyökeresen megváltozott Musztafa Kemál alatt. A többnejűség megszűnt. A fiatalok nemi felvilágosítása, a venereás betegségek gyógyítása, nemkülönben a nem kívánt gyermekáldással összefüggő egyéni tragédiáknak, a fiatalok felvilágosítása által elérhető megelőzése tekintetében rengeteg történt. Megdöbbentő, hogy ez ideig micsoda elmaradott körülmények között élte le a török nő esküvője napjától nagyanya koráig életét. Dzsavidan Hanum, egyébként magyar születésű grófnő, aki az egyiptomi alkirálynak, II. Abbas Hilminek volt felesége, és utóbb II. Abdul Hamid alatt sokáig élt Törökországban, majd Musztafa Kemállal is ismeretségben állott, írja le, hogy még a XX. század elején a legelőkelőbb körökben milyen körülmények közt éltek a keleti nők férjük mellett. Az ember szinte elcsodálkozik, hogy nem a középkorban történik mindez. Csak el kell olvasni egy ilyen előkelő keleti esküvőnek a leírását, amelyen Dzsavidan Hanum - magyar néven Török Margit grófnő - személyesen is részt vett. A fiatal menyasszony ott áll a pasa palotájának legbelső termében. Mozdulatlanul ül egy párnán, arcát fátyollal takarták le. Homlokára valami műanyaggal óriási csupasz gyémántokat és smaragdokat ragasztottak. A lány meg sem mozdul, mint valami bálvány. Azután jön a vőlegény. A fiatal pár elvonul, a lakodalmas népség együtt marad, és az előkelő kegyelmes urakhoz és kegyelmes asszonyokhoz percek múlva kiront a menyasszony öreg dajkája, és büszkén végiglobogtatja valamennyi termen - a véres lepedőt. Az előkelő közönség pedig tapsol - és semmi furcsát nem talál mindebben. Viszont, ha a menyasszony arcfátyla az elébb leesett volna, valószínű, hogy a jelenlévő előkelőségek ijedtükben idegsokkot kaptak volna.
Az álszeméremnek és elmaradottságnak ilyen különös vegyüléke volt Musztafa Kemál felléptéig a törökök álláspontja a nemi kérdésben. Már pedig a nemi kérdés determinál, és végigkíséri az embert élete hosszú, talán leghosszabb időszakán. Ez a fontos társadalmi probléma egy megújítandó társadalom keretén belül semmiképpen sem hanyagolható el. Kemál tudta ezt és aszerint cselekedett. Az előkelő gazdag ember úgy nősült régebben Törökországban, mint ahogy az ember egy szép lovat vagy bútortárgyat megvesz. Azután, ha már megunta, nyugodtan szerzett magának egy másikat. Csupán az egyszerű, több aszszonyt eltartani nem tudó, szegény török ember élt tisztességes, monogám életközösségben. Kemál jól látta meg, hogy a nyugati családi forma és a nők egyenjogúsága a jövő boldogulásának egyetlen helyes útja. A fiatal török nő tehát Kemál alatt nemcsak miniszteri titkár lehetett, hanem gyermekorvosnő vagy operaénekesnő, vagy akár ejtőernyős katona, pilóta vagy tengerésztiszt is.
A török hétköznap népe Musztafa Kemál alatt teljesen megváltozott. Ha történetesen csoda történik, és II. Abdul Hamid, a "vörös szultán", vagy akár az egy nemzedékkel később élt Enver pasa hirtelen feltámadt és betévedt volna valamelyik ankarai vagy konstantinápolyi utcára: azt hitte volna bizonyára, hogy nem is jár Törökország földjén. Annyira más lett az ember és más lett a török mindennapi élet rövid pár esztendő alatt...

XXVI.Kemál külpolitikája

Musztafa Kemál belső reformjainak ismertetése után illő, hogy néhány szót szóljunk külső politikájának eseményeiről is.
Az a veszedelmes politikai tétel, hogy a háború a külpolitika folytatása épp annyira idegen volt Kemáltól, mint minden más tisztességesen dolgozó embertől. A háború nem a külpolitika folytatása. A háború egészen más valami. Háborút előidézhetnek adott kényszerhelyzetek; azonban a háborút már eleve elkönyvelni, mint a külpolitika létjogosult folytatását - nem, ezt Musztafa Kemál sohasem vallotta. Jól tudta, hogy ügyes külpolitikával éppen el lehet kerülni a háborút - nemhogy a kettő egymásnak szükségszerű folytatása lenne. A török külpolitika Kemál alatt ezen alapszik: békében, tisztázott problémák között, barátságban és kultúrközeledésben élni szomszédaival. Úgy Bulgáriával, mint Görögországgal és főképp Oroszországgal. Ezzel a hatalmas szomszéddal azonnal megegyezett Musztafa Kemál. De sok hasznát is látta az oroszokkal kötött szerződésnek Törökország. Az orosz kölcsönök és gépszállítások igen hasznosak voltak az országra nézve. Törökország előnyös külföldi összeköttetéseinek pénzügyi és gazdasági haszna mutatkozott. Törökországba addig is sok nyersanyag, áru és pénzkölcsön érkezett. Ez már szinte török tradíció volt. Enverék alatt nagy árat is kellett fizetniük azért, amit külföldről áruban és pénzben kaptak. De ettől az egy esettől eltekintve a helyzet mégis csak az volt, hogy Törökország állandóan csak kapott. Régebben a neki udvarló régi Franciaországtól. Azután Enver alatt Németországtól; Musztafa Kemál alatt pedig Oroszországtól. Amikor pedig Kemál élete vége felé járt, az angol, ezután pedig az amerikai szállítások és kölcsönök lendítették fel Törökország jómódját.
Kemál egyik legfontosabb külpolitikai sikere az általa kezdeményezett szaadabadi szerződés, amely Afganisztántól Irakig egyesítette a muzulmán népeket egy gazdasági és politikai tömbben. Ez is olyasmi volt, amihez foghatót nem tudtak volna létrehozni a régebbi török politikusok. A síita és szunnita országok állandó rivalizálásban, gyűlölködésben és határvillongásokban éltek azelőtt egymással. Musztafa Kemálnak azonban ez is sikerült. Ellátogatott a török államelnökhöz ezenkívül nemcsak a transzjordániai uralkodó, hanem Reza sah, az új Perzsia, Irán császára is. Sőt, Konstantinápolyba látogatott - ez először fordult elő a világtörténelemben - VIII. Edward angol király is.
A balkáni országokkal való barátságos kapcsolatait, az ún. "Balkán Blokkhoz" való csatlakozásával erősítette meg. Ezek a szemmellátható megpecsételései a nagy külföldi barátságoknak jelentősen biztosították a török politika állandóságát, szilárdságát és az elnök egyéni tekintélyét is saját hazájában. Kemál, a sok külpolitikai siker közepette, úgy állott rövidesen az ifjú nemzedék előtt, mint a haza atyja.

Nem ismertethetjük azonban Kemál külpolitikáját anélkül, hogy részletesen rá ne világítsunk Kemál ún. Dardanella-politikájára is.
Törökország külpolitikai helyzetének ugyanis bizonyos állandóságot adott az, hogy a történelem utolsó évszázadaiban Törökország volt a nagy tengerszorosok, az Ázsiából Európa felé vezető átjáró őre. Ezt a geopolitikai adottságot Kemál sem hagyhatta figyelmen kívül. Az ő külpolitikájának is alapvezető tétele volt: megóvni és függetlenséget biztosítani a szorosoknak. Tudjuk, hogy az 1871. évi londoni megállapodáson azt határozták el, hogy csak Oroszország és Törökország tarthat hadihajókat
a Fekete-tengeren. Más hadihajóknak egyszerűen megtiltották, hogy átkeljenek a szorosokon. Ez volt az az állapot, amelyet Kemál, mintegy örökségül, átvett. 1918-ig nem volt szabad más nemzetiségű hadihajóknak átkelniük a szorosokon. A sévresi békeszerződés megszüntette ezt az állapotot. A Dardanellák és a Boszporusz 1921-ben megnyílt. Ismeretes, hogy a békekonferenciák bizonyos víziutakat, így a Dunát is, nemzetközi területnek nyilvánították. Ez az elv volt irányadó a török tengerszorosok kérdésében is. Amikor aztán 1924-ben a lausannei tanácskozások alkalmával a törökök, Kemál kezdeményezésére, megkísérelték, hogy visszaszerezzék főhatóságukat a szorosok felett, egyelőre még csúfosan megbuktak e tervvel. Továbbra is nemzetközi terület maradt a híres víziút. Ez volt az állapot egész 1936-ig, amikor is végre, a montreuxi megállapodásban, Törökország visszakapta a szorosok feletti felségjogát. Kemál külpolitikájának nagy sikere volt ez.
Egy ország külpolitikai vezetésének ismertetésénél természetesen szemügyre kell venni az ország földrajzi helyzetét, de főleg szomszédait is. Végső elemzésben ez a földrajzi helyzet határozza meg egy ország külpolitikai problémáinak legnagyobb részét.
Törökország szomszédai Kemál idejében ezek voltak: Európa felé: Bulgária, Ázsia felé: Oroszország, Irán, Irak, Szíria. Valamikor az Ottomán Császári Birodalom, több mint háromszor annyi szomszédot tarthatott számon. Hiszen még VI. Mohamed Törökországa is három földrész területén feküdt. Kemál Törökországa már csak Kis-Ázsiát foglalta magában, egyetlen kisebb európai földdarabbal együtt. Partjait a Márvány-tenger, Fekete-tenger, Égei-tenger, Földközi-tenger mossa. 768 736 négyzetkilométer területen fekszik az új Törökország. Az európai földön fekvő török terület ebből mindössze 23 975 négyzetkilométer. Ekkora ugyanis Kelet-Trákia, Törökország megmaradt európai része.
Törökország fekvésénél fogva tehát oly exponált helyzetben van, hogy a legtöbb világesemény érdekeit súrolja. Oroszország felől, Európa balkáni része felől, de a Földközi-tengeri hatalmak, Nagy-Britannia, Olaszország felől is érdekelve van. Ami pedig Ázsiában történik, abban Törökország iraki, iráni és szíriai határa révén eshet a világtörténelmi események forgószelébe. Itt, Szíria felől, külön bekapcsolódnak még a francia érdekek is Törökország érdekterületébe.
Felmerül a kérdés: vajon milyenek, védhetők-e adott esetben Törökország határai ennyi irányban?
Azt kell válaszolnunk, hogy nehezen. Az Ottomán Birodalom küzdött annak idején ugyanezekkel a bajokkal. Persze, nagyobb mértékben.
A mai tulajdonképpeni török terület közepén száraz és magas hegyvonal vonul végig. Ez a magas fennsík, amelyet a hegyek körülölelnek, mintegy 1000 méter magas. Kapcsolódnak hozzá még kétszer-háromszor olyan magas hegyek; ezek a Balkán hegyláncainak folytatásai. Ugyanilyen hegyvidék vonul az orosz határ felé is és az örmény lakta országrész irányában. Kétségtelen, hogy ezek a határok aránylag kis erőkkel védhetők. A járhatatlan hegyi utak amúgy is nehézzé teszik az előnyomulást. Ebben az irányban a határvédelem távolról sem alkot olyan gondot és nehézséget, mint a tengerparti részek és az Európa felé eső határ. A tengerpart szaggatott, vize csendes, és a történelem során nem egyszer próbálkoztak itt már partra szállni Törökországot támadó, idegen csapatok. Irak és Irán irányában Törökország és szomszédainak földje szinte észrevétlenül folyik egymásba; Irán földjére a kurd lázadás idejében be is nyomultak török csapatok. Ezek a határok már kevésbé alkalmasak arra, hogy kisebb csapattal ellenséges benyomulást fel lehessen tartani. - Az európai határon ott vannak ugyan a tengerszorosok, amelynek Törökország ma feltétlen ura, azonban amíg a tengerpartot védő ún. Csataldzsa-vonalig eljut a háború, addig Törökország európai része már régen prédául szolgálhatna az esetleges túlnyomó erőknek. Kemál gondja volt, hogy ezt a határt is mesterségesen megerősítse. Bulgária irányában ma már Konstantinápoly elővédje nemcsak a Csataldzsa-vonal, hanem, azon innen, még Drinápoly, a mai Edirne is. Itt ma már jelentős török helyőrség állomásozik jól kiépített erődökben.
Kemál gondoskodott arról, hogy az ország minden határán először is barátságos szomszédok álljanak, azonban arról is, hogy ha e barátság valamilyen világpolitikai esemény következtében felborulna, a török határok jól védhetők legyenek.
Természetes, hogy mindehhez Kemálnak újjá kellett teremtenie a görög háborúkban meglehetősen elvérzett török hadsereget is.
A hadsereg reformálása is egyike volt Musztafa Kemál gyökeres újításának. Musztafa Kemál ugyan leköszönt tábornok rangjáról, letéve ezzel a "pasa" címét is; azonban neveltetéséből kifolyóan valahogy mégiscsak megmaradt vezérkari tisztnek. Mint volt vezérkari tiszt, jól látta, hogy Törökországnak erős hadseregre van szüksége. Azonban jól tudta ugyanakkor azt is, hogy sem az államháztartás, sem a polgárság rovására nem szabad mindent alárendelnie hadserege megszervezésének. Fevszi tábornagy, utóbb Csakmak marsall és főképpen Izmet pasa, az inönüi hős vezetésével sikerült is egységes, jól fegyelmezett hadsereget felállítania.
Kemál egyébként a keresztény kisebbséghez tartozó törökországi lakosokat áttelepítette külföldre. Ezek helyébe önként hazatért Kemál alatt nagyszámú görögországi török. Így azután a Görögországgal és Bulgáriával fennálló ősi török ellentétek gyújtópontja önmagától kialudt.
Ez az akkor még oly vakmerő kezdeményezés igen hasznosnak bizonyult utóbb Törökország számára. A Kemál-féle lakosságcsere simán bonyolódott le. Azóta nemzetiségi ellentét Törökország és szomszédai között nincs. Megszűnt végre, annyi száz év után az az állapot, hogy egy bizonyos földterületet részben török, részben nem török lakosság lakja. Így a hatalmi viszonyoktól függően, hol az egyik fél volt az ura ennek a földterületnek; ugyanakkor a másik felkészült a bosszúra. Ha Kemál bölcs államfői cselekedetei közül talán csak ezt az egyet említjük: ez már maga olyan magaslatokra emeli, amellyel korát és Európát jóval megelőzte. A lakosságcserével biztosította török nemzedékek békéjét hosszú évszázadokra, mert valószínű, hogy nemzetiségi okok miatt Törökország nem fog többé fegyvert fogni. Természetesen más eset, ha Törökország határait veszélyeztetné ellenség. Kemál felismerte, hogy az ő idejében Törökországban a lelkek pacifikálása még nem fejlődött odáig, hogy - talán Svájc mintájára - békésen együtt tudna élni ilyen vegyes lakosság. Kemál tehát élete egyik főművét alkotta meg, amikor a lakosságcserét - nem erőszakosan - végrehajtotta. Mindenki vihette magával azt, amit akart, azonban ugyanezt megkövetelte a Törökországba visszatért honfitársak felett rendelkező külföldi kormányoktól is. Az akció teljes sikerrel járt.
Így tehát feles óvatosság volt Kemál részéről, amikor az ország határait védő erődöket is megerősítette. A híres tengerszorosok most erősebbek lettek, mint valaha. Ezekre nem sajnálta Musztafa Kemál a pénzt. Modern erődrendszer, föld alatti kazamaták védik az ország érzékeny pontjait. A török hadsereg békelétszáma húszezer tiszt, tízezer altiszt és százhatvan ezer főnyi legénység, de Törökország szükség esetén másfél milliós hadsereget tud felállítani. Törökország békén alhatott. Kemál alatt megerősített határai mögött. De még békésebben alhat Törökország a mögött a büszkén hirdetett elvének védőbástyája mögött, amely így szól:
- Törökország nem adja oda a magáét, de a másét sem akarja!
A hadsereg azonban, ismételjük, csak biztonsági szelep az ország külpolitikai vezetésében. Kemál megteremtette Törökország belső egységét is. Kisebbsége Törökországnak ma már alig van. És amíg a régi Török Birodalomban a törökség felét sem tette az ország egész lakosságának, azalatt Kemál idején 86,4 százalék török lakja a köztársaság területét. Kisebbség egyedül a kurd volt; 9,2 százalék a számuk 1935-ben. Jórészüket Kemál azóta áttelepítette az ország különböző helyeire. Törvényhozás biztosította ennek a telepítési akciónak lebonyolítását is. Álljon itt végül még azoknak a már említett áttelepítetteknek a száma is, akik 1921 és 1927 között Görögországból jöttek vissza hazájukba, Törökországba. Ezeknek száma összesen 434,079; de már előzőleg is vándoroltak vissza nagy számban török családok. Így érthető, hogy az 1935. évi népszámlálási statisztika szerint Törökország lakosainak 6 százaléka, 962,159 fő, külföldön született. Közülük 367,801 görögországi születésű. Fel kell még azt is jegyezni, hogy Kemál nem zárkózott el népének idegenből jövő kiegészítése elől. Az asszimiláció Törökországban nem probléma: Musztafa Kemál vezette be azt a hivatalos török álláspontot: "török az, aki törökül érez és magát töröknek vallja". Ami csekély örmény, görög, kurd és más kisebbség elenyésző számban az országban található, az is épp oly jó török, mint bármelyik oszmán utód.

Kemál jól tudta, hogy ha népét a béke országútján akarja vezetni, fel kell készülnie katonailag is minden eshetőségre. Meg is tette, és sokirányú békemunkája eredményét a mai Törökország békés nemzetközi nyugalmi helyzetében látjuk azt legjobban igazolva.

XXVII.Török-magyar kapcsolatok

Külön fejezethez értünk. Szóljon ez a fejezet a kemáli külpolitika során Törökország és Magyarország baráti kapcsolatairól. Illő ezekről a kapcsolatokról - talán első alkalommal - összefüggően is megemlékeznünk. Mert éppen Musztafa Kemál, a török állam újjáépítője volt az, aki a Magyarország irányában érzett török rokonszenvet először váltotta külpolitikai programmá.
Talán helytelen kifejezést használtunk, amidőn Törökország és Magyarország "kapcsolatairól" szóltunk. Sokkal jobban fedné a valóságot az, ha ehelyett egyszerűen a török - magyar barátságról beszélnénk.
Törökország és Magyarország újabbkori kapcsolatainak lényege a legjobb, teljesen ellentétmentes barátság. Miután Törökország imperialisztikus korszaka lezáródott és többé hódítani nem akart - sőt a régi hódításokat sem akarta többé visszaszerezni a legbékésebb, egyenes vonalú baráti kapcsolat fejlődött ki a két rokon: a török és magyar nemzet között.
Földrajzilag ma már távol esik Magyarország Törökországtól. A közelmúltban azonban, nagyapáink idejében, egészen a múlt század második felének közepéig, Magyarország határos volt a török felségterülettel. Ezért is történt, hogy üldözött magyar emigránsok, honvédek, politikusok, annyiszor vették útjukat Törökország felé. Hiszen egyszerűen csak az ország déli határán, az Al-Dunán kellett átmenekülniük.
Érdekes szemügyre venni, hogy éppen Musztafa Kemál idejében hogyan fejlődött a török közfelfogás barátilag Magyarország irányában? Vajon milyen érzésvilágban nőtt fel maga Musztafa Kemál a magyarok iránt, változtak-e ezek az érzelmei a későbbi idők folyamán, és vajon mit is gondolt, hogyan is érzett Törökország újjáalkotója a magyar rokonnemzet irányában? Kérdések, amelyekre azonban csak a török - magyar kapcsolatok fejlődésének rövid áttekintése után lehet válaszolni.
Vitán felül áll, hogy a török - magyar rokonszenvnek régi, néprajzi s vérségi alapja van. Hisz éppen Kemál idejében tértek vissza Törökországba a régi turáni időkhöz: Kemál azt hirdette, hivatalos tankönyveibe is felvétette, hogy a törökök turáni ősi törzse egyike volt a világ első, nagy kultúrnemzetének. Természetes, hogy a szintén turáni eredetű magyarság iránt is határozott rokonszenv alakult ki a török közvéleményben.
Ez a nemzeti és faji rokonsági öntudat talán éppen a Kemál életét közvetlenül megelőző időkben lángolt fel. Kemál már neveltetése során jót és szépet hallhatott Magyarországról. Az előző évszázadban ugyanis nem beszélhettünk - a néprokonság ellenére sem - török - magyar baráti kapcsolatokról. Egészen a XVIII. századig, ameddig a török - magyar területi kérdések végleges elintézést nem nyertek, legyünk őszinték: Törökország és Magyarország között évszázadokon át háború volt, a szó Zrinyi Miklósi értelmében. Megesett ugyan, hogy elrabolt keresztény magyar ifjak, besorozva a janicsárseregbe, Törökországban magas hivatalokhoz jutottak: azonban ezeknek a mohamedán vallásban nevelt ifjaknak vajmi kevés közük volt a magyarság tudatához. Például Szokoli Musztafa, a legendás hírű török hadvezér is állítólag egy Szokol helységből származó keresztény magyar ifjú volt. De a történelemben semmi nyomát sem látjuk annak, hogy Szokoli Musztafa - éppen ezekben a barbár időkben - bármi jelét is adta volna annak, hogy közösséget érez a magyarsággal.
De azért megállapíthatjuk azt is, hogy ez a XVI-XVIII. században szinte állandósult török - magyar hadiállapot, valahogy mégsem volt elmérgesedett gyűlölködés. Ha Evlia Cselebinek, a Magyarországon is járt és Magyarországot leíró egykori török utazónak hihetünk, a Magyarország déli részeit igazgató pasák és tartományi válik, valami megmagyarázhatatlan, talán be sem vallott rokonszenvet éreztek az igazgatásukra bízott magyarsággal szemben. Szinte mondhatni, hogy Magyarországon ezek az urak, valahogyan otthonosan érezték magukat. Hiszen nagyon is valószínű, hogy az akkor még bizonyára élénkebben Keletről hozott tradícióiban élő magyarság földjén, a konstantinápolyi pasák otthonosabban érezhették magukat, mint például valamely meghódított, német ajkú lakosság lakta területen.
Amikor azután az Európát elöntő török hullám megtorpan, sőt kezdett visszahúzódni medrébe, már tényleg fel is csillantak a török - magyar megbékélésnek első jelei. Ha Erdély megfizette adóját, önálló fejedelmeit Konstantinápoly nemcsak, hogy megtűrte, de erősítette és támogatta is Béccsel szemben. A modern magyar történetkutatás már kezdi átértékelni az évszázados török - magyar háborúskodásokról belénk gyökerezett, talán egyoldalú és talán más, politikai érdekből régebben hivatalosan is istápolt felfogást. Van abban kétségtelenül valami, hogy a törökök, nemhogy Caraffákat és Armprusztereket hoztak volna a nyakunkra, hanem ellenkezőleg, magyar törvényeket, Gyulafehérváron meg éppen európai udvart tűrtek meg. Nem bántották a keresztény vallást, és sehol sem akartak erőszakkal, bárkit is a mohamedán vallás felvételére kényszeríteni. Talán, - persze az akkori kor szintjére leszállítva - a modern angol gyarmatosítás elveihez hasonló némileg az, ahogyan a hivatalos török felfogás akkoriban a katonailag meghódított magyar területen a nyugati életfelfogással és a magyar hétköznappal szemben állott.
Thököly és Zrínyi Ilona már tényleg Törökországban talál menekvést Magyarország erőszakos nyugati urainak németesítő törekvéseivel szemben. II. Rákóczi Ferencz egész udvarával, Bercsényivel, Csákyval, Mikes Kelemennel, Tóth Andrással Rodostóban éli élete utolsó éveit. Rákóczi fia, I. Rákóczi József is török segítséggel tör Magyarország irányába. És ha Csernavodánál nem szólítja el az utolsó Rákóczit a váratlan halál, ki tudja, ma nem egy Rákóczi-dinasztia ülne-e - éppen a törökök jóvoltából - a magyar királyság trónusán?
Azonban magában Törökországban is sok maradandót alkot ekkoriban az odatelepedett magyar kéz. Mikes levelei az akkori török viszonyoknak török irodalomtörténeti beccsel is bíró megörökítése. Egy másik magyar kuruc emigránsnak fia, Tóth Ferenc, a Dardanellákat erősíti meg, úgy, hogy a "Madzsar Káleszi, a "Magyar Torony" ma is hirdeti a magyar munkás kezét Törökország legfontosabb nemzeti védőövezetében.
A török hatalom ekkoriban azonban már hanyatlásnak indul. Az európai államreformátorok és szervezők most már tág területet látnak Törökországban politikai ötleteik megvalósítására. Magyarországról is számos terv indul meg a már romlásnak induló Törökország megreformálására. Magyar fejből pattant ki az akkor még Törökország birtokában levő Szuez átvágásának gondolata is. Ha megvalósítják, Törökországnak mérhetetlen hatalmat és vagyont jelent a csatorna megszületése. Báró Kerekesházi Kerekes Károly pedig, egy Mária Terézia-rendes magyar generális tehetséges fia, nemsokára útnak is indul Törökországba: a szultánnak visz gondosan kidolgozott, pénzügyi terveket, amelyekkel a folyton romló piaszter értékét lehetne stabilizálni. A bécsi kéz azonban Bukarestben, ekkor török területen, - konzulja révén elfogatja a magyar tudóst és keresztülhúzza számításait. Pedig Kerekesházi Kerekes Károly báró értékes és komoly terveket vitt magával. Tudományos munkáinak egy része, máskülönben a nagyszombati jezsuiták nyomdáiban könyv alakban jelent meg.

A közeledés Magyarország és Törökország közt ekkoriban még csak szporádikus. Hol volt ekkor még Európa attól, hogy kultúrbizottságok kicseréléséről, államilag megszervezett kultúrattaséi szolgálatról álmodhattak volna a nemzetközi közeledésért lelkesedő férfiak! Annál nagyobb azonban az érdem, hogy mégis akadtak úttörők, akik a két nemzet közötti kapcsolatokat időnként felélénkítették. Dombay, Karacsay, Forray, Koháry, végül a fiatal Széchenyi keleti utazásai teremtették meg az első alapokat ahhoz, hogy Keleten bennünket jobban megismerjenek.
A török - magyar közeledés igazi nagy fellendülését azonban a negyvennyolcas idők utáni tömeges magyar menekülés adja meg. Kossuthot szeretettel és rokonszenvvel fogadja be I. Abdul Medzsid, a nagy újító szultán. Talán maga is érzi: ősi nyomdokokon jár ebben a tettében. Ahogy most Kossuth Kjutahiába, úgy egykor Rákóczi Rodostóban és Thököly még Keletebbre élvezhette a török nyújtotta vendégjogot.
Kossuthtal megindult a levert magyar szabadságharcosok szomorú áradata Törökország felé. Tudjuk, a törökök milyen hősies kiállással védték meg Ausztriával szemben magyar vendégeiket.
De ezen túlmenőleg nemcsak megvédték vendégeiket Schwarzenberggel és Bachhal szemben, de sok negyvennyolcas emigránsnak munkát, magas állást adtak a török állami szervezetben. Kmetty György, a híres Izmail pasa, Karsz várásnak védője és az ostrom megörökítője, Farkas Adolf, török nevén: Ozmán pasa, Bem apó: Murád pasa, Guyon: Kursid pasa, báró Stein tábornok: Ferhát pasa - és így lehetne sokáig felsorolni a török hadsereg Magyarországból emigrált vezéreit. Hiszen csak magában Alepróban két Magyarországról menekült török pasa is kormányzott. A kisebb rangú, magyar születésű török katonatisztek egész serege harcolt még az 1877. évi orosz - török háborúban is. Balogh János, Lógody, Lévay, Alberti ezredesek, Baróthy László és Nemegyey volt honvédőrnagyok török katonatisztek lettek.
A szultán udvarában is voltak magyarok. I. Abdul Medzsid utóda Abdul Aziz - az első török padisah, aki otthonról kimozdul - ismeri a magyarok földjét. Első európai útja alkalmával már Magyarország felé veszi útját. Kisfiával és unokaöcsével, a fiatal Abdul Hamiddal, a későbbi szultánnal, megjelenik Budán és meglátogatja Gül Baba sírját. Ezüst urnában földet ajándékoznak is neki Budapesten, a legendás török szent sírjáról. Amikor II. Abdul Hamid trónra kerül, bizalmas embere lesz Vámbéry, a világszerte híres magyar Ázsia-kutató. Vámbéry emlékirataiban számos érdekes részletet is rögzít le az akkori török politika kulisszatitkairól. A san stefanói béke és a berlini kongresszus gróf Andrássy Gyulának ad alkalmat arra, hogy meghálálja a törökök vendégbarátságát, amelyet azok vele szemben még régi, konstantinápolyi tartózkodása alkalmával tanúsítottak. Farkas Adolffal, az egykori 48-as honvédtiszttel, ekkor már Ozmán pasával és hadosztály tábornokkal May Károly, az utazó találkozik Hillehben, ahol a lázongó kurdokat fékezi meg a tábornok. Ozmán pasa egyébként nemsokára a konstantinápolyi katonatiszti akadémia parancsnoka is lesz. Ugyancsak magyar emberre bízzák a modern, több nyelvű török hivatalos napilap szerkesztését is. Széchenyi Ödön pasa pedig, a legnagyobb magyar fia, az annyiszor leégett faházakkal tele Konstantinápoly tűzoltó-mentőangyala lesz. Ő szervezi meg az azóta világhírűvé vált török tűzoltóságot. Kunos Ignác, a Keleti Akadémia későbbi igazgatója, a régi török népmesék egyik világhíres gyűjtője Sztambulban. Kunos tanítja egyébként török nyelvre az ott időző külföldi, az úgynevezett "reformpasákat" is, így a Törökország katonaságát újjászervező német von der Goltz pasát is. Thaly Kálmán és Fraknói Vilmos püspök és kísérőik a török állami levéltárak és
a Corvinák felkutatása s rendezése tekintetében szereznek halhatatlan érdemeket. És ahogy a magyar egyetemi ifjúság Midhát pasának, a török nagyvezérnek ajánl fel díszkardot, úgy viszont nemsokára a corvinák és már magyar emlékek vándorolnak vissza török földről Magyarországra. A két nemzet barátsága valóságos reneszánszát éli.
Az újjászülető török irodalom egyik nagy alakja Nigjár Hanum, a Námik Kemállal, a török Petőfivel egy időben feltűnt új török költőnő. Ez a merész hangú írónő egy Magyarországról Törökországba menekült és ott is házasodott egykori magyar honvédtiszt lánya. A török iskolás gyermekek nemsokára az ő verseit tanulják és Konstantinápolyban utcát is neveznek el róla. Megjelennek a török lapokban és könyvkereskedésekben Shakespeare, Zola és Dumas regényeinek friss fordításaival együtt a legismertebb magyar írók munkáinak fordításai is. Magyarországon pedig török nyelvtanok, a török történelmet ismertető könyvek jelennek meg, és a magyar katonatisztek - így véletlenül e sorok írójának édesatyja is - az orosz - török háború török hőseinek tetteiből vizsgáznak a vezérkari tanfolyamokon. A török császári ház tagjai pedig ugyanekkor magyar művészektől vesznek különórákat; Abdul Aziz, az elhalt szultán egyik fia Hegyitől, Liszt Ferenc egyik tanítványától tanul Sztambulban zongorázni. Magyar művészek adnak hangversenyeket az ún. Petit Champson, Konstantinápoly szívében. Nemsokára Dzselaleddin, Rumi, Hakk Abdul Hamid, Námik Kemál és mások alkotásai jelennek meg magyar fordításban. Güzelek, hősei eposzok és szerelmes versek magyar átültetéseit olvashatja a magyar közönség a budapesti folyóiratokban.
Rudolf magyar trónörökös is ellátogatott feleségével, Stefánia főhercegnővel, Konstantinápolyba. Magyar tábornoki nagydíszes alakja mindenütt feltűnést keltett. Díszhintaja, amelyet a padisahnak ajándékozott, még évtizedekig ott szerepel a szultán nyilvános sztambuli ünnepélyein.

Ez a török - magyar levegő, amelybe Musztafa Kemál már beleszületik. Ahogy a 48-as érzelmű magyar úriosztály, de a magyar köznép is jól emlékezett és szívébe véste a magyar menekültek iránt tanúsított török vendégbarátságot, ugyanúgy Törökországban is tudták a műveltebb rétegek: nem messze tőlük, az ő Fekete-tengerükbe torkoló Duna mentén, ott él a rokon magyar nemzet - az egyetlen európai nép, amelynek nyelvén sok szó ugyanazt jelenti, mint az ő nyelvükön.
Nincs adatunk arra nézve, hogy Kemál mit tudott fiatal korában a magyarságról. De abból, hogy később, hatalomra jutása után, milyen mély rokonszenvet mutatott a magyarság iránt, attól világosan feltehető, hogy Kemál sem volt mentes a fiatalkorában Törökországban általánosságban elterjedt magyarbarát érzelmektől. Ahogy mi, magyarok is meglehetősen egyedül érezzük magunkat fajilag Európában, úgy a törököknek is joggal lehettek hasonló nosztalgiái a távoli fajrokonok iránt. Miután pedig földrajzi vagy más érdekellentétek ekkor már régen nem rontották a két nemzet érintkezését, ez a ritka faji összetartozás adottsága a természetes összekötő kapocs a török - magyar barátság történetében.
Magyar férfiakkal Musztafa Kemál férfikora elején ismerkedett meg. Ezek pedig a világháború török szövetségesei: a magyar katonák voltak. Itt láthatott először Musztafa Kemál széles - arccsontú, ázsiai megjelenésű, zömök növésű fajmagyarokat. Nagyon érdekes, ha elolvassuk a Konstantinápolyban oly sokáig állomásozott osztrák - magyar katonai attasénak, a lengyel Pomiankowski altábornagynak visszaemlékezéseit arról, milyen is volt a viszony a törökök és a magyarok között.
A központi hatalmaknál nagy probléma volt a Törökországgal való együttműködés háborús adminisztrálása. Konstantinápolyban hatalmas német, osztrák és magyar katonai missziók állomásoztak, és hiteles adatok vannak arra is, hogy a törökök ezek közül egyes-egyedül a magyarokkal éreztek szívből jövő rokonszenvet. Igaz, hogy a konstantinápolyi magyar tisztek az első pillanattól kezdve nem győzték magyarázni a török szövetségesnek, hogy a messziről jött, csukaszürke ruhás katonák között más a szláv, más az osztrák, de legfőképpen: más a magyar. Soha nem is esett súrlódás magyarok és törökök között, amikor ezt az igazságot az ottani magyar tisztek megfelelőképen elterjesztették. Osztrákok, de főként németek és törökök között azonban mindvégig igen sokszor fordult elő vetélkedés. Magyar tisztek és magyar bakák hathatósan segítették is Törökországot világháborús erőfeszítéseiben; hadianyag-szállítással, főként azonban mozsárágyúkkal és tüzérséggel. Damaszkuszig, Aleppóig és Divarbekirig meneteltek a magyar katonák a török csapatok oldalán a végeláthatatlan poros országutakon. Ezek közül a magyarok közül nem egy játszott később idehaza vezető szerepet a magyar politika irányításában, így Rákóczy Imre, a későbbi magyar sajtófőnök és vitéz Nánássy-Megay Ernő altábornagy, Budapest későbbi városparancsnoka is. Germanus Gyula egyetemi tanár a világháborúban összekötőtiszt Törökország és Magyarország között. Magával Enver pasával és V. Mohamed szultánnal is sűrű, személyes összeköttetésben állott. Germánus intézte a Magyarországból irányuló török hadfelszerelési szállítmányok ügyeit. Mezey István, később szintén egyetemi tanár, Wirthtel együtt, élénk propagálója Konstantinápolyban, a török - magyar közeledésnek. Palóczy Edgár, a Vörös Félhold támogatására alakult magyar bizottság propagandájaként megírja egyik Törökországban kultúrmissziót betöltött honfitárs életét.
Feltűnő, hogy az osztrák - magyar monarchia diplomáciai képviselői is túlnyomó részben magyarok ebben az időben Konstantinápolyban. Maga a világháborús osztrák - magyar nagykövet, Pallavicini János őrgróf, olasz neve ellenére is, magyar mágnás. Gerliczy báró és Szilassy követségi tanácsos közkedvelt és ismert alakjai a konstantinápolyi befolyásos köröknek. Magának a szultánnak is feltűnik egy alkalommal a díszmagyarok sokasága és szépsége; meg is mondja nyilvánosan, mennyire hasonló ez az ősi török viselethez.
IV. Károly király és Zita királyné is megfordult Konstantinápolyban. Előzőleg már a török uralkodóház több tagja, így Izeddin és Vahideddin hercegek is járnak már Magyarországon. Enver is többször tárgyal Budapesten. Mohamed szultánról pedig Budapesten körutat neveznek el. Ilyen előzmények után érkezik meg Konstantinápolyba IV. Károly magyar király vörös attilás, magyar tábornoki díszben. A pompát kedvelő Konstantinápoly bámul a király túlnyomórészt magyar kíséretének pompáján is. Hunyady gróf és Burián külügyminiszter, magyar katonatisztek és mágnások serege kíséri az uralkodópárt. Az ezeregyéjszakai napokat ötezer személyes ünnepség fejezi be a konstantinápolyi császári palotában. Ez volt talán a régi idők monarchikus török - magyar állambarátságnak az utolsó, nagy, demonstratív megnyilatkozása.
Kemál, mint az a történelemből eléggé ismeretes, nem szerzett jó tapasztalatokat a nyugati szövetségesekkel való együttműködése során. A németekkel és osztrákokkal sok súrlódása van. Azonban a magyarokkal mindvégig megtartotta rokonszenvét. Ez a rokonszenv érvényesült akkor, amikor Kemál a nagy görög - török háború után uralomra jutott, és módja volt most már reálisabb alapra is helyezni a török - magyar baráti összeköttetést. Jóllehet az új törvények szerint Törökországban alkalmazható idegenek numerus claususa őt is kötötte, a magyarokkal majdnem mindig kivételt tett. Környezetében ott volt Mészáros Gyula, a híres magyar orlientálista, aki tagja volt annak a tizenkét tagú, szűkebb bizottságnak, amely a török nyelv megtisztítását volt hivatva végrehajtani Kemál megbízásából. Az elnök és a magyar tudós szinte naponta érintkeztek egymással. A török helyesírás és a latin betűkre való áttérés során azután valóban igen sokszor magyar minta után mentek a törökök. Ankarában az új egyetemen magyar tanszék nyílott és külön Magyar Intézet is létesült. Vezetője egyik ismert orientalistánk, Rásony László professzor lett, akit Kemál is kitüntetett barátságával. Ugyanakkor Nyárády és Karácsonyi Géza professzorok a Kemáli Törökország mezőgazdaságának neves újjászervezői lettek. De más téren is, főképp gazdasági téren, kitűntek a legújabb időkben Törökországban a magyarok. Ullein-Reviczky Antal, Tahy László és később Máriássy Zoltán személyében elsőrangú magyar szervezői akadtak a két ország hivatalos összeköttetéseinek. Magyarország kereskedelmi kivitele is egyre jobban fellendült. A magyar gyáripar gépeket, mezőgazdasági cikkeket szállított, a magyar agrártermelés pedig a török állattenyésztés szolgálatában állt. Csiky Ferenc a magyar lovaknak Törökországban való elhelyezése terén szerzett a helyszínen kiváló érdemeket. A török tehenészet is sok magyar kéznek adott munkát, a legújabb időben. Természetesen, hogy Magyarország fejlett gazdasági ipara Törökországban is tág területet talált termelvényeinek elhelyezésére. Magyar vegyigyárak, a műtrágyától a gyógyszerekig, szerepet kaptak a fellendülőfélben lévő török ipar kibővítésében. Amidőn Gömbös Gyula Ankarában személyes látogatásával megpecsételte az akkor már virágzó török - magyar gazdasági kapcsolatokat, Ankarában valóságos kis magyar kolónia fogadta. Ebben a városban, ahová azelőtt magyar ember, csak mint merész kisázsiai utazó tette be a lábát, Kemál alatt rövidesen magyarok százai találtak elhelyezkedést. Közöttük számos egyszerű iparos is. Magyar asztalosok, technikusok és gépészek egészen a török - perzsa határig, de még azontúl is elhelyezkedtek. A török hatóságok, ahol csak lehetett, támogatták a magyar munkát Törökországban.
Végezetül álljon a török - magyar árucsere-forgalomra vonatkozólag néhány hivatalos adat: mit is szállított Magyarország az utolsó években Törökországnak.
Előrebocsáthatjuk, hogy már 1936-ban a behozatal összege 1, 957. 000 pengő értékű volt, viszont a kivitel értéke ugyanabban az évben 1, 861. 000 pengő. A magyar kivitel értéke a következő évben felszökött 3, 651. 000 pengő értékre! A Törökországból Magyarországra szállított termékek mennyisége Kemál államvezetésének utolsó évében csak egy félévben a következő fontosabb tételekből állott: kendermag (90 q), mazsolaszőlő (2127 q), füge (1918 q), dió (344 q), mogyoró (2736 q), dohány (2129 q), méhviasz (51 q).
Érdekes megtekinteni, hogy ugyanennyi idő alatt mit szállítottunk mi magyarok Törökországnak ellenértékkép? Ezek a tételek a következők: cement (827 q), kályha (58 q), villamoskészülékek (123 q), neoncsövek (28 q), kaucsuk játékszerek (9 q), rézáru (149 q), porszívó gépek (48 q), parkettkefélő gépek (108 q), vasedények (2706 q), forrasztólámpák (225 q), Diesel-motorok (284 q), villamos számlálógépek (57 q), enyv (20 q), pirotechnikai készítmények (11 q), játéktárgyak (120 q), jutaszövet (1133 q), tisztított hamuzsír (2128 q), gyógyszer (20 q), hajtószíj (75 q), lámpaüveg (122 q), samott tégla (6457 q), porcelánszigetelő 112 q), pamutszalag (16 q) stb. ezenkívül díszcserjék és erdősítésre szolgáló növények. Úgy hisszük, ez a kiragadott példa is elégségesen mutatja, Magyarország milyen aktívan járult hozzá Törökország termelésének és ipari teljesítményének felfokozásához.
...Mindezt el kellett mondanunk azért, hogy összefüggésben lássuk: miért is lendült fel soha nem remélt magasságokba a gyümölcsöző török - magyar barátság éppen Musztafa Kemál alatt. El kellett mindezt mondanunk, hogy lássuk, miért gyökerezik olyan mélyen mind a két nép lelkében az egymás iránti rokonszenv is. A két független ország hivatalos vezetői is átlátták idejekorán ennek a barátságnak feltétlen politikai és gazdasági szükségességét. De ezen túlmenőleg is minden török és magyar ember meggyőződése, hogy ez a barátság még csak a jövőben fogja igazi hasznos nagy gyümölcseit meghozni mind két nemzet számára.

XXVIII.Kemál és környezete

Térjünk azonban most már vissza magának az elnöknek személyére.
Hogyan is él maga Musztafa Kemál ezekben az időkben, hatalma tetőpontján? Vegyük csak szemügyre egyszer közelebbről ezt a kérdést is.
...Konstantinápoly legszebb partján, ott, ahol a szem, messze, messze ellát a tengerre, hatalmas bronzszobor áll. Álló férfit ábrázol, aki egyszerű polgári ruhában, minden dísz és sallang nélkül maga elé tekint.
Ez a férfi Musztafa Kemál, a török köztársaság megteremtője. Alakját minden Konstantinápolyba utazó európai úgy látja meg elsőnek, amikor a hajó az Aranyszarvba bekanyarodik, mint az Amerikába érkező ember a New York-i Szabadság-szobrot.
Ez a szobor több, mint jelkép. Egy élet munkájának eredménye. Ott, ahol egykor egy lázadó vezérkari tisztet a császár bérencei lefogtak, ma, ugyanennek a lázadónak ércalakja fogadja az európai utast.
Konstantinápoly és Ankara - ez a két város vallja sajátjának Kemált, bár egyik városban sem született, hanem a távoli, nem török őslakosságú Balkánon. Mégis valahogy Konstantinápoly és Ankara is fiának fogadta Musztafa Kemált. Mindkét városban népszerű, körülrajongott az új elnök: a rangjától megfosztott fővárosban talán még jobban, mint az új városkirálynő területén, Ankarában.

A flóriai strandon ezernyi fürdőruhás török nő és férfi. Ünnepnap van, óriási a tömeg.
Adjuk át a szót a nyugat-európai szemtanúnak:
- A sima tengeren rengeteg csónak, jacht, vitorla, regatta, meszsze benn a vízben piciny fürdősapkás emberfejek. Az izzó forró homokon is barnára sült testek fekszenek. Fehér vitorlák húznak el lassan a tengeren. Fenn a vitorlarúdon az Elnök kicsiny lobogója! Ezer torokból hangzik egy kiáltás, mintha a tengerből jönne - a kiáltás most elárasztja az egész strandot és tengerpartot. Valamennyi kabin, kicsiny weekend ház viszonozza:
- Az Elnök! Az Elnök!
Magam is, vizes fürdőruhában, az egyik csónakba ugrom. Ismerőseim már vonszolnak is magukkal. Gyorsan oda kell eveznünk a hajóhoz. Mindig volt valami aggodalom bennem, ha csónakba szálltam; ez most szinte percek alatt tovatűnt. Nekem is látnom kell "őt" - ezernyi embernek most ugyanez a kívánsága. Minden arc ragyog, az alakok megnyúlnak - az ember hirtelen lelki izmait érzi. Mind közelebb jutunk a hajóhoz.
Aztán meglátom az Elnököt. A hajó korlátján ül, fehér teniszingben. Kísérete két oldalt tőle a fedélzeten áll. Csónakunk most közvetlenül az Elnök hajója elé kerül. Lassan fordítja felénk fejét az Elnök; izgatott várakozással fogom fel pillantását. Egy másodperc és ezalatt már érzem is ezeknek a kék szemeknek hipnotikus hatalmát. Érzem ennek az embernek veszélyes életrevalóságát, akaratát.
Kísérőim a csónakban tapsolni kezdenek. Alig ismerek rá nyugodt, óvatoskodó barátaimra. Ugyanezek az emberek volnának ezek, akikkel máskor órák hosszat beszélgetünk nehéz, elvont pszichoanalitikai kérdésekről?
A csónakot sodorja a tengerár. A lapátok mozdulatlanul hintáznak a vízen. Most másra, okosabbra kell a kéz: tapsolni kell!
Már nem érzem a nedves fürdőruha hideg ölelését. Nem is gondolok már arra, mibe is öltöztem, hol is vagyok: egész érzésvilágom a felzúgó tapsorkánra és kiáltásokra összpontosul. Az Elnök pedig mosolyog, felkel, meghajtja magát felénk nagyon kedves, emberi mozdulattal, aztán hirtelen, úgy érezzük valamennyien, mintha valaki megajándékozott volna. Hogy egy semmitmondó udvariasság a mai világban még ajándékképen hathat, mutatja, hogy miféle hatalom lakik ebben a rendkívüli egyéniségben. Itt körülöttünk mindenki tudja, hogy az Elnök mit és milyen gigantikus tetteket hajtott végre.
Ha azonban fürdőruhában, nedvesen és fázósan egy imbolygó csónakban ülünk, akkor a beállítottságunk ugyan nem képes nagy tettek kellő értékelésére. Még a nedves, primitív fürdőruha is odatolakszik a felfogóképesség és a kapott benyomások közé. Csak a tisztán ösztönös, elsődleges impressziók maradnak fenn. Az, amit az Elnök most egyetlen pillantásával mondott számunkra, nos, az maguknak az elemi erőknek birodalmát idézi fel előttünk. Itt nincs helye óvatos mérlegelésnek, visszaemlékezésnek, értékelésnek. Itt az ösztön beszél.
A parton most az orosz emigránsok zenekara, teljes számban, a tengerpartra szalad. Beleugranak, mint békák a csónakba és az alábukkanó nap árnyékában felcsendül a Volga dal. Emigránsok, akik most hazájuk dalát éneklik. Talán még vágyódóbban hangzanak az akkordok, mint máskor, mert hisz az, akinek tiszteletére a dalt éneklik, az az ember a siker és szabadság megszemélyesítője. Az elveszett haza, az elveszett honi föld, az elhagyott szülőváros pedig mind mind, csak áldozatot jelentettek az emigránsok számára azért, hogy a hitet és bizalmat megtarthassák az örök emberi tényekben, a szabadságban.
Most itt idegen országban olyan valaki tiszteletére emelik dalukat, aki a szabadság iránti szent hitében nem csalódott.
A Márvány-tenger most Velencésen megváltozik. Az orosz énekesbárkák közepén, köröskörül, csónakok hadseregén hirtelen áttör egy fiatal lány kis csónakjával. Törökül felkiált az Elnöknek: szívesen látná maga mellett. Természetes jókedvvel és szívesen tesz eleget az Elnök az egyszerű fiatal lány óhajának. Lemegy a kicsiny, fehérre lakkozott hajólépcsőn. Egyik szárnysegédje követi. Néhány adjutánsának még mindig ott kell lennie az Elnök körül - talán csak azért, mert az államfő tekintélye ezt valahogy mégis megkívánja.
De három ember számára már nem elég a kisportolt fiatal lány karizma. Egy ismeretlen férfi húz a vízen. Kiszáll csónakjából, átszáll a leány járművébe. Kéretlenül megragadja az egyik evezőt. És így siklik most már tova, ebben a rögtönzött összeállításban, a török köztársaság elnökének csónakja. Végigeveznek szép, lassú tempóban az egész hosszú flóriai strandon fürdőruhás, félmeztelen emberek hosszú, tömött, zárt, orkánszerű éljenző, barna sorfala előtt...

Kemál, a népszerű elnök, igazi otthona azonban nem a mesés Konstantinápolyban volt, hanem az ő saját, külön kis városában, Ankarában. Ez az ő igazi birodalma; itt semmi sem emlékeztetheti élete keserű pillanataira, átmeneti balsikereire. Itt, Ankarában minden kő, minden szeglet az elnök dicsőségéről beszél. Itt érzi jól magát igazában a köztársasági elnök. Ezt a világot, ahogy most áll, valósággal ő teremtette.
Ankara azelőtt nem volt szép város. Sőt, némi túlzással azt is mondhatni: egyáltalán nem volt "város". Valami számottevőbb, nagyobb falunak illett be inkább a szó európai értelmében. "Európai" értelmében, mert hiszen ne felejtsük el, mégiscsak Ázsiában vagyunk Ankarában.
Az új főváros Kemál állandó székhelye. A kisázsiai medence belsejében fekszik, az Engüri Szu mellett. Szép dombos vidék ez, 870 méterre a tenger színe felett. Ankarában régi még a szeldzsuk időből eredő ősi várrom áll; a hatalmas, még ép várfalak közé épült a régi Angóra, az óváros. Sziklák, meredek tetején épült itt a házak nagy része.

A modern Ankara, az újváros már sokkal közelebb fekszik a tenger színéhez. Kemál sok mocsarat csapoltatott le, hogy a hihetetlenül terjeszkedő új főváros házainak helyet csináljon.
A Szkutari-izmid ankarai gyorsvonat szinte naponta hozza az új települőket. A város lakósainak száma 1922-ben még csak 38. 000 fő, 1930 körül már 75. 000 lakosa van. Paloták, modern bérházak, minisztériumok, bankok tűnnek elő szinte gomba módra a földből. Mindezt Kemál személyes jelenléte varázsolta elő a kopár kisázsiai városból. A régi "Engüri"-ből Angóra, ebből Ankara és a török köztársaság fővárosa lett.

A várostól mintegy félórányira áll Musztafa Kemál szűkebb otthona, a csankajai palota. A "palota" szót nem kell nagyon komolyan venni: közepes nagyságú villában lakik az elnök.

Ott, ahol az országút Sivas felé vezet, elég kopár vidéken, magányos dombon áll a "palota". Így nevezik hivatalosan az állandó rezidenciát. A domb sem valami magas, mégis remek kilátás nyílik a messze kisázsiai síkságra. Lépcsőzetes terraszok, rengeteg színes virágággyal vezetnek le a rácsos parkkapuhoz. Az idők folyamán számos kis pavilonszerű ház épült a nagy parkban. Az elnök segédszemélyzete, titkárok, alkalmazottak, kertészek, szakácsok laknak itt. Itt van a köztársasági elnök testőrségének lakhelye is. Remek növésű, fekete, kozákruhás lazisztáni legények strázsálnak a különböző bejáratoknál; később felváltották ezt a testőrséget barna egyenruhás, dísztelen, lapos amerikai katonasapkás sorkatonasággal. Ezek a testőrök állnak most a parkkapuban és az épületbejárónál. Nem sokan vannak. Az a néhány katona, aki itt teljesít szolgálatot, az is inkább láthatatlan, mintsem, hogy a semleges szemlélő számára azt mutassa: az elnököt nagyon kell védeni.
Az épület maga a park közepén áll. Szép, jól ápolt kerti út vezet fel a domb tetejére. A palota egyetlen dísze a magas, tornyos kiugró az egyik oldalon; egyébként sima, modern falak fogadják a látogatót.
A méretek egyáltalán nem nagyok. A földszintet például mindössze két nagyobb helyiség foglalja el. Az egyik a fogadószoba, itt fogadja az államfő vendégeit, itt zajlanak le a híres kastélyi esti fogadások és megbeszélések. A fogadóterem közepén márvány szökőkút ontja a jó, hűvös vizet az ázsiai forróságban.
Innen nyílik közvetlenül az elnök dolgozószobája. A szoba igen világos; vékony napsütést átengedő, modern függönyök függnek az ablakok előtt. A két középső ablak közti falrész előtt áll, háttal a világosságnak, az elnök dolgozóasztala. Az íróasztal nagy és impozáns építésű. Akta, könyv nem sok van rajta; ellenben hihetetlenül sok és szép virág, mesés perzsa virágvázákban. Az egyszerű karosszék mögött, a keskeny falrészen, polcon néhány könyv. Bútor alig látható e szobában. Az íróasztal mellett szék a látogatók részére - bár általában állni kell az elnök jelenlétében, méghozzá: "vigyázz" állásban. A szoba sarkaiban is néhány szép, fehér aranyfestésű pompás karosszék. Kép is alig van a falakon.
Itt szokott délelőttönként dolgozni az elnök. Különben igen egyszerűen él. Ma is a közepes módban élő polgár életmódját követi. Felkelésének időpontja változó, mert sokat éjjelezik. Megmosdik, felöltözik, reggelizik, utána jön a délelőtti munka. Miniszterek, referensek, katonatisztek jönnek aktákkal a hónuk alatt. A titkár sorba jelenti be őket. Az elnök gyorsan dolgozik; temperamentumos, gyors megjegyzései rákerülnek az ügyiratokra, az elintézés már a végrehajtó hatalom dolga. Az elnök halkan beszél. Hangja csendes, mondatai hosszúak, elgondolásai és logikája alapos felépítésű; szeret analizálni, vitatkozni és érvekkel meggyőzni. A délelőtti munka átnyúlik a délutánba, utána jólesik az étkezés és egy kis pihenés.
A délután is munkában telik el. Igaz, hogy a könnyebb fajta munka marad délutánra. Az elnök igazi "magántulajdona" azonban tulajdonképpen csak az estéje: ezt úgy rendezi be, ahogy akarja. Nagy uzsonnák, iddogálások, vendégség: ezek a híres Kemáli esték; az "akcsendzsilik" mindennapos menetrendje.
A barátok és munkatársak érkeznek sorra, Izmet, Kemáleddin, Számi, régebben Fethi és Kjazim. Csakmak tábornok is bizalmas embere az elnöknek. A vendégek a fal mellett álló kényelmes üléshelyeken helyezkednek el. Az elnök minden bejelentés nélkül hirtelen belép; vendégei felállással üdvözlik. Aztán a jó hangulat, finom török bor elmossa a merevséget; a barátok közvetlenül, meleg hangon beszélni kezdenek a napi eseményekről. Politikai és világesemények, egyéni emlékek kerülnek szőnyegre. A pohárba újabb ital kerül: az esti összejövetelek gyakran az éjjelbe, sőt a világos hajnalba is elnyúlnak.
Kemál néha "házi bálokat" is rendez. A török férfiak még húzódnak a tánctól, és megint csak külön verődnek a nők és külön a férfiak; az elnök személyesen lép oda a bálteremben a férfiakhoz és viszi őket a leányokhoz táncolni. Ha pedig valamelyik konzervatív török nővendég túlságosan szemérmes öltözetben jelenik meg, az elnök néhány udvarias szó kíséretében sajátkezűleg veszi le róla a haját eltakaró fátylat, a vállukat takaró belépőt. A zene most megszólal, és az elnök elsőnek áll a parkettre foxtrottozni és tangózni.
Odafenn az emeleten, a hálószobák falai még látták azt, aki mindezt teljes erejéből ellenezte és akinek ellenvéleményét - szokásától eltérően - Kemál itt-ott meg is hallgatta. A csankajai palota legelső éveiben el-el látogatott ide Kemál azóta már rég elhalt édesanyja is. A földre terített vánkosokon üldögélve "szidta" fiát: ne éjszakázzon, ne könnyelműsködjék és vigyázzon jobban egészségére. A hatalmas növésű, fehér ruhás, félig vak öregasszony különösen neheztelt Fikrije Hanumra, Kemál egy távoli nő rokonára, akihez az elnököt - mint Csankajában ez már köztudomású - gyengéd szálak fűzik. Fikrije egyébként éppen az ellenkezője Latifé Hanemnak: szerény, hangtalan, akarattalan asszony. Kényelmes, egyszerű teremtés: olyan, amilyen Kemálnak éppen kedvére való. Ez a szerelem sem lesz azonban tartós: Fikrije éppúgy nem igazi élettárs Kemál számára, mint Latifé és az utolsó évek Gökcenje sem.
Az elnök azonban valóban nem vigyáz magára, egészségére és pihenésére.
Egészségi állapota többször ad okot aggodalomra. A forradalom és a görög - török háború izgalmai, a fizikai megerőltetések sorozata, a sok idegizgalom alaposan megváltoztatták az elnök külsejét. Az egykori fiatal katonatiszt lenszőke haja kihullott. Fejebúbján egyetlen szál haja sincsen. Ezáltal koponyája boltozatosabb, szélesebb benyomást kelt. Szemöldöke azonban bozontosabb, mint valaha, két külső vége egyre jobban felfelé ível. Alakja, amely a görög - háborúk idején erősen megfogyott, mostanában újra megtelt. Járása lassú, ritkán mosolyog. Arcbőrét megcserzette az anatóliai száraz napsütés. Mozgásában már vigyáz az államfő kimértségére és méltóságára. Öltözete ünnepélyes alkalmakkor fekete zsakett, gyakran délelőtt is frakk, cilinder, fehér kikeményített ingmellel. Rendjeleket nem hord, katonaruhában alig látni. A hétköznapok öltözete sportruha; angolos szabás, kockás vagy csíkos oxfordi mintákkal. Feltűnően sokszor hordja az elnök a már kissé régimódinak ható felálló, visszahajtott sarkú, szimpla, kemény álló gallért. Sporthoz, autótúrákhoz is mindig sportszerűen öltözik. Fürödni, strandra is gyakran és szívesen jár. Kis fürdőnadrágjában gyakran lefényképezik a nemzetközi lapok élelmes riporterei. Alakja - ilyenkor látni - már nem oly telt és nem oly izmos, mint régebben. Vállai csapzottak, nyaka elpuhult. De a régi izmok nyomait még ma is fel lehet ismerni.
A csankajai életmód valóban hajszolt és túlzott. A túlhajtott munka, fárasztó idegélet, éjszakázások, a hirtelen utazgatások, intézmények, iskolák, gyárak állandó látogatása, tárgyalások, általában, a mindenben való részvétel, erősen megviselte ezt a magát nem kímélő embert.
Amit Kemál az utolsó tíz esztendőben alkotott, tíz nemzedéknek is elégséges lett volna. Nem csoda, hogy a csankajai - immár nem fiatal - férfi egyre megviseltebb képet mutat.

XXIX."A törökök atyja"

Musztafa Kemál egyik sajátságos törvénye a következő. Elrendelte, hogy minden török köteles családi nevet felvenni.
A törököknek addig egyszerűen nem volt nevük. Hiszen így lett "Musztafa" kadett is annak idején "Kemál". Azután, amikor a hivatalos ranglétrán tábornoki rangra emelkedett, Musztafa Kemál "pasa", végül "Gházi" Musztafa Kemál pasa, amikor "győző" lett a görögök fölött - végül most, az új törvény megalkotásánál Musztafa Kemál újra megváltoztatta nevét.

Az új törvény megalkotásakor a török országgyűlés Musztafa Kemálnak az "Atatürk", a "Törökök Atyja" nevet adományozta.
A nagy mű befejeződött. A koronát feltették a gigantikus embermunkára.

Így is volt az rendjén. Musztafa Kemál most már valóban a török nép apja. Most, amikor a biztos hatalom birtokában él, valóban nem más, mint atya. Egész népének atyja. Bár még utolsó éveiben is kellett küzdenie mindazért, amiért eddig küzdött. Hiszen még 1930-ban is, amikor pedig már réges-régen az egész ország elismerte a török nép jótevőjének, lázadás ütötte fel fejét ellene. Valami vándor, vallásos próféta hirdette, a távoli hegyekből jőve, a régi eltemetett világ igazát. Az egyik ilyen szónoklata alkalmával egy kemálista török katonatiszt el akarta távolítani a fanatikus sejket az emelvényről, de nem sikerült. Sőt a vándorpróféta néhány lelkes hívével a török katonatisztet kardjával, ízekre vagdalta - ott, a kisázsiai tömeg szemeláttára.
Ez az esemény adta meg a jelet egy újabb lázadásra. Ez volt Kemál Atatürk utolsó, igaz, hogy kisebbfajta erőpróbája. A lázadás azonban sikertelen maradt. Újra egy sor fej hullott a porba - és most már Törökországban még az elégedetlenség és reakció szele is elnémult. A kísértetek mehettek vissza kriptáikba. Most már mindenki látta, hiszen eleget élvezhették a kemáli reformok áldásait az utóbbi évek alatt, hogy nem a hatalom birtoklása az, amiért Kemál Atatürk alárendel mindent politikája megvalósításának. Az utolsó rezgések is elmúltak Törökország vizein. Kemál Atatürk még valamit megkísérelt: a képviselőházban ellenzéket akart angol mintára létrehozni. Az ellenzéki felszólalások azonban kormánypárti részről olyan botrányokba fulladtak, hogy végül is félig nevetve, félig bosszankodva, így kiáltott fel Atatürk:
-Törökországban ma még nem működhet ellenzék!
Igaza is volt. Törökországban akkor még valóban nem lehetett másképp kormányozni, mint Atatürk személyével és eszközeivel. A reformokat ma, az 1930-as években mindenki dicséri - pár éve még meg akarták érte kövezni Atatürköt.
Most már minden simán ment. Az országgyűlés jól olajozottan teljesítette azt a feladatát, amely miatt azt Kemál életre hívta. Természetes, hogy a csecsemőkort élő török parlament nem funkcionálhat mindjárt úgy, mint a nagy múltú, politikai hagyományokkal bíró európai parlamentek. Hiszen az előfeltételek hiányoztak ehhez. A parlament még ekkor nem lehetett a vélemény és ellenvélemény gondos kicserélésének színhelye - de lehetett legalább szűrő és oly kikristályosodási pont, ami a magasabb és tisztultabb jövő útját egyengeti majd. Haladás volt-e azonban már ez is a múlthoz képest? Haladás volt. Kétségtelen, hogy ez a parlament még mindig jobb volt és hasonlíthatatlanul modernebb annál, amit Abdul Hamid, majd Enver neveztek alkotmánynak. Többre, ebben is igaza volt Atatürknek, az ország akkor még nem volt elég érett.

Csankajai palotájában most már élete munkája delén, világszerte tiszteletben, elismerten éli napjait az elnök. Egymagában él itt, családja, barátai, de ellenségei is lassan elmaradtak mellőle. Sem feleség, sem édesanya, sem édesapa baráti melegsége nem adatott meg számára. Egyikük sincs már az élők sorában. Gyermekkel sem áldotta meg az Isten. Egyedüllétének egyedüli enyhítői azok az extravertálódó szórakozások, amelyekbe szabad óráiban fejjel veti bele magát. Kétségtelen, hogy sokaknak, legfőképpen orvosainak szemet szúr ez az életmód, ahogy Kemál Atatürk élete utolsó éveiben Csankajában él. Akkor, amikor hatalmas bronzszobrai már Sztambultól Ankaráig ott büszkélkednek a város legkiemelkedőbb helyein. Kemál Atatürk nem vigyáz egészségére. Éjszakázik, virraszt, iszik és naponta hajnalba kerül ágyba, vidám társaságból. Erős természete ilyen életmód mellett egyre gyöngül. Emberileg viszont érthető, hogy Atatürk most már igyekszik kihasználni agyonhajszolt élete utolsó lehetőségeit. Jól tudja, hogy súlyosan beteg és nem fog már soká élni. Mégsem hallgat orvosaira, barátaira.
Az egész ember nem több, mint ötvenhét éves. Még sok esztendő lehetne hátra számára. Azonban a sors könyvében másképp írták meg Kemál Atatürk kizmetjét. Azt a kizmetet, amelyet még Kemál, a nagy elnök sem tudott megváltoztatni.
Atatürk utolsó hónapjait a fiatalság örök forrásával kívánja enyhíteni. Élete utolsó percéig ott voltak mellette fogadott leányai. Ezek közül Szahib Gökcen, a pilótanő Atatürk kedvence most már évek óta. Nagy tisztelettel bánik ez a Latifére hasonlító fiatal lány örökbefogadó atyjával. Nyilvánosság előtt mindig kezet csókol neki; még ilyen fényképek is készülnek a nyilvánosság számára. Szahib Gökcen ott él Csankajában, ahol Atatürk háztartása egyre jobban a nagy államfő udvartartásának jellegét ölti fel. Kemál Atatürk még élete legutolsó napjaiban is sokat dolgozik. Még mindig tele van ezernyi tervvel, teendővel. De talán már tudja, hogy minderre nem lesz idő. A legnagyobb aggódással azonban az tölti el, hogy tudja, hiszen naphosszat tárgyal a külföldi és saját diplomatáival, hogy a világhelyzet ma, 1938-ban már egyre jobban romlik. Jól tudja Atatürk azt is (eleget látott az életből és a történelemből), hogy a Harmadik Birodalom és az angolszász államszövetség között az összeütközés most már alig kerülhető el. Törökországot ebben a kérdésben főképp Oroszország álláspontja aggasztja. Törökország Kemál Atatürk alatt mindig jó barátságban állott ezzel a szomszédos hatalommal: Kemál Atatürk utolsó akarata, hogy Izmet Inönü - mert ezt a nevet vette fel az egykori in önüi hős -, Kemál barátja legyen az élő záloga annak, hogy Törökország ameddig teheti, angol- és oroszbarát politikát fog folytatni. Izmet személye elég biztosíték erre. Ez a politika természetes is, mert Törökország földrajzi szomszédságában nem a német fegyveres erő, de az orosz és angol hadsereg áll. Ettől azután független minden világnézeti kérdés is. Törökország rokonszenve is oda húz, ahol rokon szociális és államfilozófiai elveket vél felismerni. Lehet ítélni jobbra is, balra is Törökország politikai barátságai felett: az azonban kétségtelen, hogy Törökország Musztafa Kemál alatt már soha többé nem keveredett háborúba. És ebben kétségtelenül jó része volt az állandó szomorú világháborús tapasztalatoknak.
Törökországot Kemál Atatürk óvta meg attól, hogy újra elinduljon azon a meredek úton, ahonnét egykor Orkhán fejedelem indult el új földterületek és népek meghódítására. A kemáli Törökországnak nincsenek imperialisztikus céljai és vágyai. Sőt, ellenkezőleg, közömbösséget mutatott minden területgyarapítás iránt. Amikor tehát az alexandrettei szandzsákot, szabályos népszavazás útján, a Népszövetség Törökországnak ítélte oda, és a török csapatok Alexandrettébe bevonultak: ez ugyan jóleső érzés volt a török államvezetőnek, azonban különösebben egyetlen felelős minisztert vagy tábornokot sem érintett. Sokkal fontosabbnak tartotta a modern török politikus azt, hogy belső és tartós szociális reformokkal az eljövendő török nemzedéknek békés felemelkedést biztosítson. A jövő ennek az álláspontnak adott igazat.

1938 őszén már Európa megremegett. Területi változások, államok megszűnése puskaporos szaggal töltötte meg az atmoszférát. Az európai fiatalság már tudhatta, hogy újra a világ különböző csatamezőin onthatja majd vérét. Ott bizsergett már mindenki szívének rejtekében az eljövendő apokaliptikus megpróbáltatások villamos veszélye.
Törökország azonban nem engedte be határain ezt a világrengést. Atatürk békekormánya újra vigyázott. A török nép atyja nem engedte országába a háborús politikázást elhatalmasodni. Mintha semmi sem történt volna 1938 őszén, békés parlamenti választásokra készült Törökország. Minden úgy ment, oly simán és zökkenőmentesen, mintha a legderültebb égbolt várná az európai jövőt.
... Ekkor történt, a parlamenti választások után röviddel, hogy Kemál Atatürk súlyosan megbetegedett. A csankajai palotán kívül senki sem tudta, hogy a törökök atyjának betegsége milyen súlyos. Az orvosok és palotabeliek azonban látták, hogy a helyzet katasztrofális. A máj és a még betegebb vese működése nem tarthat már sokáig. De Atatürk előtt mégis titkolni kívánták a való helyzetet. Atatürk azonban nem hitte el az orvosok mesterkedését. Jól tudta, hogy az orvosok attól félnek, ha ő maga is megtudja, hogy menthetetlen: akkor még megmaradt lelkiereje és ellenállóképessége is elvész. Így tehát utolsó percig úgy tett Atatürk, mintha nem volna tisztában állapota súlyosságával.
Csak Izmet Inönüvel, legbizalmasabb barátjával beszélt négyszemközt őszintén. Őt kívánta utódának.

...Az új török országgyűlés összeülésének napján Kemál Atatürk még ágyában, halk hangon diktálva, üzenetet küldött az összeülő képviselőháznak. Amikor azután az ankarai parlamentben az elnök alacsony, durván ácsolt faemelvényen felolvasta az államfő üzenetét, amely ismét békéről, szociális haladásról szólott - az európai zűrzavar kellős közepén -, a török képviselők helyükről felállva, egyhangú éljenzésbe törtek ki. Musztafa Kemálnak még megvitték népszerűségének ezt az újabb megnyilvánulását. Az újonnan megválasztott parlamentben ugyanis most az első alkalommal ültek a népi kisebbségek küldöttei. Így az új parlamentet Atatürk mintegy erőpróbának tekintette arra nézve, igazolja-e a mai egész Törökország Atatürk cselekedeteit?
Kemál Atatürk halálos ágyán hallotta meg - ez volt talán az utolsó örömhír számára -, hogy az új, szabadabb összetételű parlament is lelkesen megtapsolta. A jó hír vétele után Atatürk mély álomba merült. Bizonyára megnyugodva álmodott arról, hogy érdemes volt élnie. Arcán, mint a körülállók mondják, hoszszú álma alatt mindvégig mosoly és derű tükröződött.
Nem sokáig tartott az utolsó álom. Ez alatt történt, hogy fogadott leánya, a fiatal, Latifére emlékeztető Szahib Gökcen valahol, távolban, lezuhant repülőgépével. Ez a fiatal, szívéhez nőtt, paraszti sorból Kemál mellé került leány a Balkánról repült haza saját maga vezette gépével. Motorhiba miatt lezuhant és szörnyethalt. Időben éppen akkor, amikor örökbefogadó atyja utolsó harcát vívta a halállal. A fiatal leány halálosan szerette az ötvennyolc éves Atatürköt.
- Nem fogom túlélni az ő halálát - mondogatta mindig Szahib Gökcen. A török nép közt is elterjedt az a hír, hogy a leány megölné magát, ha Atatürknek baja esnék.
Szahib Gökcennek nem kellett magát megölnie. A sors cselekedett helyette.
Amikor a csankajai nagybeteg ágyát körülállókhoz elérkezett a hír, hogy Szahib Gökcen lezuhant, valamennyien némán öszszenéztek. A jóslat tehát bevált.
A gyászhírt a haldokló soha nem is tudta meg. *

*[Sabiha Gökçen (1913-2001), az első török női pilóta, halálát Kerekesházy valamiféle furcsa regényességgel tévesen tette 1938-ra.]

1938. november 9-én, reggeli kilenc óra öt perckor Kemál Atatürk, a török nép atyja meghalt.
Életműve azonban tovább él. Szilárdan megalapozta és felépítette a Köztársasági Törökországot. Törökország előtte százötven éven át Európa közmondásos "beteg embere" volt. Legalább is a terjedelmében még mindig hatalmas, de szervezetileg, népileg korhadt és lassan széthulló szultáni Törökország. Kemál Atatürk támasztotta fel a haldoklót. Rövid tizenhat év alatt évszázadokkal vitte előre népét és évszázadok mulasztását hozta be.
Meggyógyította a már halálosan "beteg embert". Ez a teljesítmény igazi csoda. A mai köztársasági Törökország egyedül Kemál csodája. Nemzete pedig szilárdan halad a Kemál megjelölte felemelkedés útján, és a békés országépítés tovább folyik az ő szellemében.

----------------------------------------------------

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Kemál Atatürk életének óriási irodalma van. Ezen a helyen azonban, a felhasznált forrásmunkákon kívül szeretném még néhány kiváló orientalistának, tudósnak és közéleti férfiúnak külön is megköszönni azokat az adatokat, amelyeket könyvemben felhasználtam, és amelyek felkutatása az ő érdemük volt.
Ezek a férfiak a következők: Dr. Ullein-Reviczky Antal, Dr. Jékei Bálint Imre, akiknek főképp Szaloniki leírását és a török időszámítási adatokat köszönhetem. Dagobert von Mikusch (Berlin), Essad Bej, Prof. J. Gibb (Oxford), Dr. Germanus Gyula professzor, Prof. G. Jäschke (Berlin), Dr. Kertész Róbert, Dr. Hollósi Somogyi József, Dr. Mezey István professzor. Djavidan Hanum hercegnő (Bécs). Resat Akdur (Ankara).
Fogadják őszinte köszönetemet.
Kerekesházy József

 

 

CIKKEK

Függelék a második kiadáshoz
Tasnádi Edit fordításai

Prof. Ahmet Taner Kislali:
Atatürk és a Nyugat

Még alig volt vége a felszabadító háborúnak, és már megkezdődött a köztársaság alapjainak lerakása.
Edward herceg, a későbbi angol király látogatásara indult Indiába, Anglia gyarmatára. Amikor partra szállt, ágyúdörgés, dobpergés és a nagy csalódás fogadta. Alig egynéhány maharadzsa és helyi tisztviselő jött el a fogadásra. Szomorú levelet írt apjának, V. Györgynek:
"Vajon Ghandi rendezte meg ezt a tüntető megaláztatást?"
Az angol királytól érkező válasz bekerült a történelembe:
"Nem! Erre a kérdésre a választ a Musztafa Kemál által indított felszabadító háborúban keresni."

***

A nyugati nagyhatalmak tisztában voltak azzal, hogy a kemalizmus veszélyes rájuk nézve. Azok, akik ma a Közel-Kelet idejemúlt királyságait és sejkségeit támogatják, akkor Vahdettint támogatták.
1922 februárjában Musztafa Kamál elhatározta, hogy delegációt küld Európába azzal a céllal, hogy megismertesse Rómával, Párizzsal és Londonnal a török álláspontot. A szultán ügynökei behatoltak a küldöttsé egyik tagjának Kâtip Kemálnak a házába, és lefényképezték a titkos itatokat. 1922. március 6-án Vahdettin ezeket aziratokat titkárával átküldte az Angol Főképviseletre.
Armstrong százados egyik akkori jelentésében ezek a sorok olvashatók
"A szultán kedvében járni - ez volt számunkra a legcélravezetőbb. Készvolt minden utasításunkat végrahajtani."
A Vahdettin vezette Iszlám Egyesület közleményében ez állt:
"A görög hadsereget a kalifa seregének kell tekinteni… Az igazi ellenségeink, azok, akiket el kell pusztítani, Ankarában vannak… Aki a nemzeti erőkkel együtt a görögök ellen harcolt, az az iszlám jog alapján hitetlennek tekintendő…"
Ali Rüţtünek, Vahdettin igazságügyminiszterének pedig az volt a véleménye, hogy "imádkozni kell agörög hadsereg győzelméért".

***

"Egyetlen forradalmat nem fogadtak még akkora csodálkozással mint a kemalista török forradalmat" mondta Arnold Toynbee, a neves történész Toyenbee többször is járt tanulmányúton Törökországban. Bár a feltételek még nem voltak mind adottak, forradalmi változások gyors megvalósulásának lehetett tanúja. Az elnyomott népek lélegzet-visszafojtva figyelték az ankarai eseményeket. Az egykori poros kisváros, Ankara, megelőzte Londont.
Atatürk soha nem utazott külföldre, a kor neves állapférfiai, királyok, sahok, miniszterelnökök azonban előszobájában egymásnak adták a kilincset.
A nyugat nem hitt abban, hogy a forradalom túl fogja élni Atatürköt.
Általános volt az a vélemény, hogy amint eltűnik "az egyetlen akadály", a forradalom összeomlik, és "egyenként visszakapnak mindent, amit Lausanne-ban odaadtak". A nyugat mindenekelőtt a törökországi "konzervetív erők"-höz fűzte reményeit. Vagyis abban bíztak, hogy Atatürköt - halála után - népe meg fogja tagadni!
A nyugatnak nem kellett Atatürk, mert keresztezte az ő érdekeiket. De végül is fejet kellett hajtani előtte. Az akkori brit miniszterelnök saját parlamentjében volt kénytelen elismerni:
"Ilyen lángész csak egyszer születik egy évszázadban, és azzal ez eggyel is épp nekünk kellett szembekerülni…"

***

Atatürk nem a nyugat támogatásával lépett a nyugatosodás útjára; épp ellenkezőleg, a kemalizmus "a nyugat ellenében való nyugatosodás"-t jelentett. Jól kell azonban látnunk, hogy mit jelent a nyugatosodás Atatürk számára. Már 1923-ban így fogalmazott:
"Mi nem azért vesszük át a nyugati civilizációt, hogy utánozzuk őket. Amint benne jónak találunk, azér, mert megfelel a mi sajátusságainknak, azt világszínvonalon fogjuk a magunkévá tenni. Az országok eltérnek egymástól, de civilizáció csak egy van, és nemzeti felemelkedés érdekében elkerülhetetlenül csatlakoznunk kell hozzá. Az Oszmán Birodalom megtorpanása is akkor kezdődött, amikor az Európa fölött aratott győzelmeikből fakadó elbizakodottságában elvágta az őt az európai népekhez kötő szálakat. Ez hiba volt, és mi nem esünk még egyszer ebbe a hibába… A török nép minden művelt nemzet barátja."
Utánzata-e a török forradalom a francia forradalomnak? Atatürk erre így felel:
"A francia forradalom nyomán a szabadságeszme bejárta az egész világot. Azóta azonban az emberiség sokat fejlődött. A török demokrácia a francia forradalom által nyitott úton indult el, de a maga sajátos módján haladt előre. Mert minden nép a maga helyzete és a kora körülményei szerint valósítja meg forradalmát. Bármennyire is lehetséges és szükséges a népek és demokráciák összefogása, az együttműködés csak egyetlen cél, a béke irányában valósulhat meg és válhat hazsnossá."
A Neue Presse tudósítójának egyik kérdésére Atatürk így fogalmazta meg Európára vonatkozó álláspontját:
"Európa másodrendű szerepet szánt nekünk; sőt, ennyi sem volt elég, mindent megtett azért, hogy összeomlásunkat siettesse. Amikor két olyan ellentétes gondolkodásmódról van szó, mint a keleti és nyugati, ennek forrását Európában kereshetjük… Európában létezik egy olyan mentalitás, amely ellen mindig küzdöttünk. Mi szeretjük a népet, és nyitott szemmel járunk a világban. És egyre jobban figyelünk, hogy lássuk mindazt, ami az országon belül és kívül történik. Érdekünk, hogy megkönnyítsük a kapcsolatokat népünk és a művelt népek között."

***

Atatürk célja valójában nem a "nyugatosodás", hanem a "civilizálódás" volt, de oly módon, hogy közben ne veszítsük el nemzeti sajátosságainkat. Atatürk indította el a török történelem vizsgálatát, ő járt élen a Közép-Ázsiáig és a hettitákig, Anatólia legrégibb múltjáig visszanyúló kutatások megindításában. Az
ő műve, hogy az utánzáson alapuló szerájkultúrától az ezeréves anatóliai kulturális szintézis felé fordultunk.
Atatürk nem volt az idegen tőke ellensége, ahogy a más népekkel való együttműködésé sem. De, mint mindenben, ezen a téren is elengethetetlen előfeltételnek tartotta az egyenlőséget és a köz javát. Igent mondott a nemzetközi tőkére, de csak azzal a feltétellel, hogy az nem veszélyezteti a nemzeti érdekeket és a függetlenséget.
Érdemes megismételni: a kemalizmus, olyan modernizációs folyamat, amely nem a Nyugat támogatásával, hanem a Nyugat ellenében ment végbe.

 

Özgen Acar:
Törökország sorsközössége a Nyugattal

Törökország területének nagy része az ázsiai földrészre esik, lakosságának 99%-a muzulmán, ezért természetesnek kell vennünk, hogy általában keleti országként tekintenek rá. Mégis, ha a Közel-Kelet politikai térképére pillantunk, azt látjuk, hogy Törökország a térség egyetlen demokratikus és szekularizált állama. Az a nyugati típusú életvitel, amelyet az ország népe választott, a Török Köztársaságot megalapító Mustafa Kemal Atatürk "felvilágosodás"-eszméjén alapszik. A Török Köztársaság ma - minden akadályoztatása ellenére - a nyugat útját követi.
Az okok megértéséhez a 19. század közepének Oszmán Birodalmáig kell visszanyúlnunk. Akkoriban vetették fel nyugaton a kérdést: "Helyre lehet-e állítani Európa beteg emberének egészségét?" Franciaország, miután érvényt szerzett az általa meghirdetett egyenlőség-eszménynek, hitt abban, hogy a "beteg ember" egészsége helyreállítható: az egyenlőség meg fogja teremteni az országban az egységet, ez pedig utat fog nyitni a fejlődésnek is. Anglia a nyugat beavatkozása nélkül nem látott reményt a birodalom széthullásának megakadályozására. Oroszország az Oszmán Birodalomban kitapintható föderatív jellegnek politikai faktummá való alakítását, a birodalomban élő népek számára autonómia biztosítását javasolta. Ausztria csak a további események függvényében kívánt lépni.
E négy különböző álláspont ellenére a Nyugat 1856-ban reformjavaslatokkal állt elő, s rákényszerítette az isztambuli kormányt ennek kihirdetésére. Bár a nyugat a "civilizáció" nevében kívánta ezeket a nyugatosodást célzó reformokat, valódi célja az volt, hogy jogot szerezzen a török belügyekbe való beavatkozásra.
Meglehetősen ellentmondásos dolog volt reformokat várni egy olyan országtól, amelyet megviseltek a kapitulációk, s ahol a fejlődésre irányuló szándékok és kezdeményezések zátonyra futottak, vagyis a nyugat reformvárakozásai igen távol álltak az őszinteségtől.

Az atatürki "felvilágosodás"

Az Oszmán Birodalom a nyugat fokozódó nyomásgyakorlása és beavatkozása következtében kénytelen volt aláírni a sčvres-i békét, s ezzel önnön felbomlását. Ekkor lépett színre Atatürk felszabadító háborút indítva a nyugat ellen. Elso lépésként azt a célt tűzte ki, hogy Törökország területét felszabaítsa az idegen megszállás alól, és hogy helyreállítsa az ország területi egységét. Második lépésként az ország politikai egységét kívánta megvalósítani, harmadik lépésben pedig az országot - a nyugati kizsákmányolástól megszabadítva - a felemelkedés útjára kívánta állítani.
A frontokon még folytak a harcok, amikor Atatürk Ankarában életre hívta a Nagy Török Nemzetgyűlést, ezzel egyben előkészítette a talajt a második és a harmadik lépéshez is. A választott "keletpárti", illetve "nyugatpárti" képviselők között heves viták folytak a nemzetgyűlésben arról, hogy a "társadalmi egység"-nek az oszmántörök hagyományokat folytatva "az iszlám jogra támaszkodó rendszer" alapján, avagy "a legfejlettebb kulturális szintre ért Nyugat fényében" kell-e megvalósulnia.
Atatürk világosan látta, hogy az egyház gyámsága alól kiszabadult európai felvilágosodás az ész uralmát jelenti, ez pedig alapfeltétele az emberi szabadságjogoknak és a fejlődés megvalósulásának. "Nyugatiak vagyunk. Ha büszkék vagyunk is világhódító múltunkra, láncait széttörjük, és az elmúlt évszázad kultúrájának útján haladva, azon fáradozunk, hogy ennek szintjét meghaladjuk." - mondotta.
Atatürk 1923-ban a fejlődés érdekében megtette a harmadik lépést: megalapította a Török Köztársaságot. A nemzeti felszabadító háború győzelme megvédte az országot attól, hogy a nyugati imperializmus félgyarmatává váljék, s elindította a külföld szemében talán ellentmondásosnak tűnő "nyugatosodás a Nyugat ellenében" folyamatát.
Atatürk, aki tudatában volt annak, hogy a fejlődés egyet jelent az iparosodással, a szabad gondolkodás a felvilágosodással és a modernizálódás a nyugatosodással, így fogalmazta meg az Oszmán Birodalom és a fiatal Törökország közötti különbséget: "A nagy hódítók, kezükben karddal, a törökök élén országokat hódítottak meg. A meghódított országok népei, kihasználva lehetőségeiket és élve kiváltságaikkal, megragadták az eke szarvát és művelték földjeiket. Azok, akik karddal hódítottak, legyőzettek azok által, akik a földjeiket művelték, s kénytelenek voltak átadni helyüket emezeknek. Ez történt az oszmántörökökkel is. A bulgárok, szerbek, magyarok és románok megragadták az eke szarvát, megvédték tulajdonukat, és megerősödtek, a mi népünk pedig belefáradt a hódításokba, és végül vesztes lett."
Törökország, amely eredendően mezőgazdasági ország, 1923-ban, arra kényszerült, hogy az USA-ból, a SZU-ból, Romániából és Bulgáriából hozzon be kenyérgabonát. Ez a tény világosan mutatja a háborúban tönkrement török mezőgazdaság állapotát. Az akkori kapitalista világgazdaságban Törökország számára nem volt hely. A fiatal köztársaság valamennyi koncessziótulajdonosnak kifizette az oszmán korszakból ráhagyományozódott kártérítési összegeket. Súlyos teherként nehezedett rá az oszmán állam nyugati adóssága is - a török költségvetés 1956-ig nyögte ezek részleteit. Láthatjuk tehát, hogy a fiatal Törökország mezőgazdasága a külföldtől függött, és korlátozott jövedelmét is a külföldi adósságok törlesztésére kellett fordítania; érthető tehát, hogy fejlődése elmaradt a várakozásoktól.
Az iparosodást a múlt egy másik öröksége is nehezítette. Az ország ugyan elnyerte függetlenségét, de 1929-ig kénytelen volt a régi vámtarifákat alkalmazni. Minthogy ezek a tarifák igen alacsonyak voltak, a hazai termékek nem tudták fölvenni a versenyt az olcsó külföldi árukkal. Csak az 1929-es új vámrendszer életbelépése után tudott Törökország pozitív kereskedelmi mérleget felmutatni.
Atatürk a felvilágosodás eszméjének jegyében foganatosított egyedülálló reformjaival erőősé tette a Török Köztársaságot, és ablakot nyitott előtte nyugat felé politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális téren egyaránt. 1938-ban bekövetkezett halála idején már érlelődött a II. világháború, Törökország azonban nem tért el az atatürki "béke a hazában, béke a világban" elvtől.

Határozott lépések a nyugat irányában

Törökország a háború után újrarendeződő világpolitikai egyensúlyi viszonyai közepette is hű maradt Atatürk nyugati politikájához. 1945. február 24-én az elsők között írta alá az ENSZ alapítóokmányát, 1947. március 11-én pedig tagja lett a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) és a Világbanknak (WB); ebben egy zárt gazdaság erőltetése helyett a fejlődés irányát a világgazdaság felé nyitottságban látó politika nyilvánult meg.
A nevét a későbbiekben OECD-re változtató Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet okmányát 1948. április 16-án írta alá, ezzel is európai kötődését tanúsítva, és nem késlekedett akkor sem, amikor Nyugat-Európa politikai struktúrájának kialakításában kellett elfoglalnia az őt megillető helyet: 1949. április 8-án belépett az Európa Tanács tagjainak sorába.
A világ polarizációjának következményeképpen kirobbant korei háborúban Törökország a nyugat politikai és katonai táborához csatlakozott, és 1950. július 25-én az ENSZ égisze alatt egy dandárt küldött Koreába. A világ békéjét beárnyékoló nemzetközi politikai fejlemények hatására, azért, hogy bizonyítsa, helye a nyugat oldalán van, alig egy héttel a koreai háborúban való részvételéről hozott határozata után, 1950. augusztus 1-jén felvételét kérte a NATO-ba. 1952. február 18-án a szervezet tagja lett.
Bár területének jelentős része Ázsiában fekszik, a sem a keleti, sem a nyugati blokkhoz nem tartozó független ázsiai és afrikai államok 1955. április 17-én Bandungban tartott konferenciáján nem teljes jogú tagként vett részt, megelégedett megfigyelő küldésével. Ezzel a világ politikai és gazdasági térképén megint csak a Nyugat mellett jelölte ki saját helyét.

Elszántan az európaiúniós tagságért

Törökország az elsők között folyamodott azért, hogy a hat állam által alapított Közös Piac tagja lehessen. Az 1963. szeptember 12-én Ankarában aláírt szerződéssel az Európai Gazdasági Közösség társult tagja lett. A közös piaci tagságra való felkészülés jegyében egy sor gazdasági, politikai és társadalmi változást hajtott végre.
Az ezt követő években, az Európai Gazdasági Közösség átalakítása folyamán, számos akadályt gördítettek Törökország elé. Azt, hogy a nyugat ellenében is elszánta magát a nyugatosodásra, azzal fejezte ki, hogy 1987-ben a teljes jogú tagságért folyamodott. Ezt követően tizenkét esztendőn át folytatta egyedülálló küzdelmét a kirekesztésre törekedő nyugattal szemben.
Az Oszmán Birodalom belügyeibe beavatkozni kívánó nyugati reformtörekvésektől eltérve a Török Köztársaság saját elhatározásából lépett a nyugatosodás Atatürk szabta útjára. A török nép rendkívüli erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a Nyugat újabb és újabb akadályait legyőzve elérje célját. 1999 decemberében a helsinki csúcstalálkozón sikerült bekerülnie az Európai Unió tagjelöltjei sorába. Ez a folyamat Törökország számára az atatürki felvilágosodási eszméből következő, megkerülhetetlen szükségessége.