« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

Vért hány a kakukk, Maszaoka Siki haikuversei Terebess Gábor fordításában Erdős György előszavával, artOrient Kiadó, Budapest, 2005, 104 oldal
A könyv elektronikus kiadása (PDF)

Maszaoka Siki
(1867-1902)
haikui

Önarcképe

Terebess Gábor fordításai
(Az alábbi haikukból 78 megjelent az Új Forrrásban „Vért hány a kakukk" címmel.)

Ablakom előtt
visszanyesem a fákat:
virradjon korán.

Hajnalkavirág,
mire lefestettelek,
el is hervadtál.

Kusza fűszálak
tövén ismeretlen virág
bomlik fehéren.

Nyári viharban
fehér papírlapjaim
mind szétrepkedtek.

Szülőfalumban
szüleim jól vannak.
Szusi-ízt érzek!

Körtét hámozok.
Édes cseppek peregnek
a penge élén.

Főkapu szélin
kókadt fejű liliomok
nyiladoznak.

Aludnék egyet,
a legyeket légy szíves,
halkan csapd agyon.

Vadrépa virágra
cseresznyenyílás idején
'ki se kiváncsi.

A kopár kertben
kóbor macska kószál –
oda is piszkít.

Milyen hűvös van!
Fenyő törzsét apró rák
mássza az esőben.

Langyos eső
csepereg csupasz
tövisekre.

Öreg algák közt
az olvadt jegű tóban
garnéla matat.

Ágyúdörej űz
morajgörgeteget.
Rügy fakad a fán.

Macujama vára
hűvös közönnyel pillant
le a magasból.

Újév napját
rettenetes csönd fogadja
utcahosszat.

Eltaposott rák,
kimúlt. Fölkél mögüle
az őszi reggel.

Hulló levelek,
nem tudom, honnan jöttök.
Vége az ősznek.

Borostyán fut le
kihajló sziklatetőről:
kész kis templom.

Mindig egyedül
hasítja húgom a fát
téli jégcsöndben.

Elzakatoló
vonat gomoly füstjéből:
lombos templomok.

Elbúvik a Hold,
s hatalmas hullámhegyek
támadnak fel.

Érett szőlőfürt
sötétlik mélybíboran.
Szinte fekete.

Elnyomtam egy pókot,
hideg éjszakákra
magam maradtam.

Szeret és gyűlöl:
lecsap egy legyet és a
hangyáknak veti.

Folyó, nyáridőn.
Bár van híd, lovam mégis
vízen gázol át.

Tisztáson tócsát
csillant a fák közti
villámvillanás.

Öreg temető.
Buján tenyész a burján
roskadt sírokon.

Holdvilágnál
megelevenednek a
madárijesztők.

A tüzijáték
elpukkant, hazamegyünk.
Mily setét az éj!

Jósoltattam és
kihúztam a szerencsém:
az őszi szelet.

Zúgja végzetem –
jó jövendőmondó
az őszi szél.

A hegyi falut
beeste a hó, leple alól
zajong a patak.

*

Betegágy - havazás, 1896 tele

Esik a hó, nézd!
Fektemből kilátok az
ajtó hézagján.

Repesve kérdem
újra és újra, milyen
magas kinn a hó.

Ágyban, betegen,
behavazottan... Egyre
ez fekszi agyam.

Húzd el az ajtót!
Hadd vessek Ueno havára
csak egy pillantást.

* * *

Megborotváltak.
Páraglória rejti ma
Ueno harangját.

Vaj’ meddig élek?
A mai éjszakám is
annyira rövid...

Tavaszi zápor.
Esernyő alól böngészem
a könyvárudákat.

A kertbe üríti
forróvizes palackját,
kihűlt. Süt a Hold.

Rizsünk is érik,
füst se szállt fel ma
a hamvasztóból.

Farkát a páva
tavaszi fuvallatra
legyezővé tárja.

Búzát ha vetünk,
fel kell kötözgetni az
eperfák lombját.

Várlak éjszaka,
megint jeges a szél, majd
elered az eső.

Visszafordulok,
hadd lássam, kivel találkoztam
a ködben.

Mire utána-
fordulok, alakja már
a ködbe vész.

Csiga csalogatja
esőfelhő cseppjét:
behúzza szarvát.

A kolostornak
pusztán kapuja áll még
a kopár mezőn.

Hópihék hullják
be a kacsákat este
az öreg tavon.

Templomi harang
zúgása általzengi
a lomha éjszakát.

Én megyek tovább.
Te itt maradsz nélkülem.
Más-más ősz vár ránk.

Félnapi vihar –
a mályvavirág szárát
derékba törte.

Kerti szilvagallyak
kivirultan kívánnak
boldog újévet.

Öreg ősz van már,
istentelenül élek
és buddhátlanul.

Elfordulok a
Buddhától, szembenézek
a hűvös Holddal.

Elhervadt a rét.
Csak egyetlen csóva fény
tér be kunyhómba.

Fergeteges szél –
vert diók viharzanak
át a tornácon.

Fának vetem hátam,
tar ágakon túl felettem:
csupacsillag éj.

Tízezer évig
él a tengeri csiga.
Teszi a semmit!

Éneke elhalt,
most repül a kabóca –
Megláttam végre!

Fakózöld pók
vörös rózsa szirmára
akaszkodik.

Viharzó éjjel,
könyvvel a kézben, szívem
hullámverése.

Elhagyott az ősz –
egymás gallyát húzza-vonja
egy fenyőfapár.

Alacsonyan szállnak
a sáskák bakhátak felett,
fogyó napfényben.

Téli kamélia,
feláldoználak füstös
Buddhánk oltárán.

Hegyek hegyek hátán,
mind sárgábban zöldellnek –
kakukk szava szól.

Messzi derengést
szűr át falevelek
tömény ősz-színe.

Mályvarózsa hajt
sietve, le ne késse
a nyári napfordulót.

Sziklakő kettő-
hárma hever szanaszét
száradó mezőn.

Száraz pampaszfű,
ahogy elhúzom az ajtót,
bólintgat felém.

Ahol vár állott,
daikon-retek virágzik
a dombtetőn.

Nyári kabátom
megszabadulna tőlem
s messze röpülne.

Szuma-templom
A Buddha is
kitárta az oltár ajtaját
– szellőztet.

Magányos szikla,
valaki mindig pihen rajt' –
a nyári mezőn.

Madárijesztő,
mindig háttal áll neked,
bárhonnan nézed.

Horkolást hallani –
szúnyogháló mellett
tányér és butykos.

Hűs nyáréjszaka –
nevetés csilingel
a folyó túlpartján.

Bérkaszárnya,
szúnyogfüstölő izzik
minden ablakban.

Elhagyott templom,
harangját is ellopták –
cseresznye nyílik.

Talpam alól
kiérzem a mezei fű
friss illatát.

Szúnyogot csapdosok –
a háborús regényen
véres foltok.

A szél estére,
nyíló pipacsok szirmát,
szanaszét szórja.

Kinézek a kertbe
Kakastaréj –
van vagy tizennégy,
talán tizenöt is.
1900. szeptember 9.

Kakastaréjak –
minden szálát lefektette
az őszi vihar.

Fölépülök én?
Hacsak rózsákat nézek,
már elfáradok.

Sárga az ujjam,
mandarint hámoztam
téli magányban.

A kislány talpa
bezöldült, meztéláb
sétált a füvön.

Boldog újévet
kívánók, öten-hatan
betegágyam körül.

A kert sarkában
tücsök zenél, ahova a
kutyát temettük.

Kivágták a fűzfát,
nem jönnek többé
jégmadarak.

Otthon egyedül
(anyám cseresznye-nézőben)
az órát lesem.

Egy piros alma
az asztalon előttem
meg egy zöld alma.

Idén peóniákkal
estem ágynak, s krizantémokkal
lábadozom.

A kiskésit!
Ceruzát hegyezek vele,
körtét hámozok.

Falusi szatócsbolt,
páráll a vörösbab
és rizs gőzétől.

A templomkaput
napestig nyikorgatják,
itt van az ősz.

Betegágyban
Varjúk négykor,
verebek ötkor,
aztán vége a nyáréjszakának.

Könyv-szellőztetés!
Ma a haikugyűjtemény
került sorra.

Év végi takarítás –
az istenek és buddhák
kiültek a fűre.

Ellustultam –
A zoknimat már csak
az ágyban vetem le.

Nara
Buddhák –
ezredéves mocsok rajtuk,
senki le nem törli.

Eldobott legyező –
a gésa arca rajta
olyan szomorú!

Minő nyugalom –
begyaloglom a kertet
sétapálcámmal.

Könnyű fuvallat –
zöldellő ezer hegy közt
magányos templom.

Vízcsobogás
olvasztja a jeget
a halastavon.

A Nagybuddha
csupasz vállán a hó
majd' elolvad.

Olvad a hó –
Kiengedik a lovakat
szerte a faluban!

Halál küszöbén,
most a leghangosabbak –
őszi kabócák.

Virágot festeni:
ez napi penzumom!
Megyünk az őszbe.

A szomszédban is
eloltották a lámpát –
hideg éjszaka.

A kolostorban
egyedül szállok meg –
hideg éjszaka.

Micsoda magány!
A tüzijáték után
egy hullócsillag.

Őszi szúnyogok
érzik, közel a halál,
de azért csípnek!

Hosszú éjszaka.
Ezer évre szaladnak
gondolataim.

Parti fövenyen
mivégre gyújtsak tüzet?
Ég a nyári hold.

Tenyerem gödrén
egy szentjánosbogár
fénylik hidegen.

Minden szigeten
égnek a lámpások –
tavaszi tenger.

Kövön alszik egy
pillangó – engem álmodsz,
te szerencsétlen?

Milyen sietve
hozza a nyáridőt,
Mogami-folyónk.

Májusi eső,
úgy zuhogsz, mintha
álomba zuhannál.

Kancsóm vizében
levelibéka lubickol.
Májusi eső.

Fűzfa alatt
a kompra várakozik
két-három tehén.

Hideg van ugyan,
de van rizsborunk és
forró a fürdő.

Egy kanárimadár
megszökött. Tavaszias
idő volt ma.

Miként daloljanak,
béka- és pacsirta-kórus
elvitatkoznak.

Gesztenyés rizs!
Noha rámtört a kórság,
étvágyam, mint a makk!

Szerzetes-vándor
mögé bukik le a nap,
elfonnyadt mezőn.

Rőt szitakötő
keresztülrepül Cukuba
felhőtlen egén.

Tavasz van bennük:
rothadó narancsok.
Mily édesek!

Kitavaszodott –
lábnyomok sorjáznak
a parti fövenyen.

Romos udvarház,
a hibiszkuszok közt
baromfi szaladgál.

A tölgyfát
kidöntötték, kitágult
az őszi égbolt.

Vizes lábbal
ugrál a verandán
végig egy veréb.

Levendulaolaj –
betegágyamra egy csepp,
és itt a tavasz!

Sárga krizantém,
fehér krizantém – pirost
akarok végre!

Fagyos éjszaka –
getámban más ment haza
a közfürdőből.

Átfagyott a kezem,
íróecsetem béna,
mindjárt éjfél.

Tíz lépés a kert,
de az őszi szél minden
zugát befújja.

Őszi légy,
minden légycsapóm
eltörött.

Napon szellőző
derékaljam alatt szamóca
fehér virága.

Dél van. Tankakönyv,
haikukönyv kupacon
elbóbiskoltam.

Lerántok egy indát
és a fa gyümölcsei
mind lepotyognak.

Félretámasztott
kapa, sehol egy lélek.
Micsoda hőség!

Hosszú éjszaka –
papírablakom előtt
elsurran egy árny.

Csattog az olló,
rózsát vágnak, tündöklő
májusi nap.

Fák árnyékából
kimozdul az én árnyam –
téli holdvilág.

Harapós hideg –
kutyája megugatja
a bolond lányt.

Télen egyedül
vágok át a tanyán
fölmordul egy eb.

Leszállok a lóról,
a folyó nevét kérdem:
őszi szél süvölt.

Hidegre fordult.
Nem rajzanak rovarok
a lámpa körül.

Lámpást gyújtok,
világa oly erőtlen...
Őszi szürkület.

Reggeli nap süt,
a jégcsap egyre nyúlik.
Hosszú vagy rövid?

Alkonyati ég –
a szardíniás hálóknál
nagy a tülekedés.

Mosdótál alján
villámlik, valaki
vizet hagyott benne.

Motyogok magamban,
a forróvizes palackot
langyosra ölelem.

Hideg szélroham -
sáskalap-kötőm le-
nyesi a nyakam.

*

tűző nap alatt
neveli fel a mester
krizantémait

fent van a hold
fehér vagy sárga krizantém
őszies este

*

Szülőfalum, ó!
Az ünnepeknek vége.
Érett a hurma.

Hurmába harapok,
s felcsendül a harang
Hórjú-templomban.

Háromezer haiku
az asztalon estére
és két érett hurma!

Síromra elég:
„Datolyaszilvafaló
haikurajongó.”

Három utolsó haikujának kézirata,
és fordítása (a szivacstök levét köhögés ellen itta):

elvirult a tök
turhába fulladtam
szökik a lélek

tele a tüdőm
torkom szivacstök leve sem
szakítja fel

szivacstök-lé sem
éjidőn tegnapelőtt
nem enyhül többé –